2013. április 13., szombat

Barátom az ellenségem?


Egy újabb témát választottam, amelyre az eddigiek során talán, még nem volt példa, csak érintőlegesen. Nincsenek kritériumok, sem szabályok, ami szerint alkotnotok kell... kifejezetten rátok bízott a dolog, miként képzelitek el a történetet, vagy az adott jelenetet. Sokan említettétek már, hogy szívesen vetnétek papírra egy pozitív, illetve negatív karakter jellemét, párbeszédét, így most itt a lehetőség, hogy ebben kibontakoztathassátok a tehetségeteket, elképzeléseteket. 
Biztos mindenki olvasott már róla, látott filmben ilyen szituációt, vagy talán történt is vele személyesen, hogy mondjuk kénytelen volt egy adott helyzetben együtt dolgozni egy olyan emberrel, akit alapvetően, valamilyen okból kifolyólag, nem igazán kedvel... de az is meglehet, hogy csak nem ismeri eléggé és előzetes ítélés alapján alakult ki benne ez a kép. Mi történik ilyenkor? Mit érzünk, mire gondolunk? Félünk a másiktól, vagy utálatot érzünk? Képtelenek vagyunk együtt működni a régi sérelmek miatt vagy csak egyszerűen amiatt, mert nem ismerjük eléggé? Félünk megnyílni előtte? Ha nem is a valóságban, erre biztosan láttatok már példát és ennek az a pozitív eredménye, ha a szituáció folytán kezdenek az érzéseink, gondolataink megváltozni, esetleg megváltozik az a kép is, amit eddig alkottunk a másikról. Kellemes csalódás fogalma nem ismeretlen számotokra.

Ez csak egyetlen ilyen oldala a dolognak, amikor a rossz jóba fordul. Viszont, mi történik, ha a legjobb barátunk, vagy egy hozzánk közel álló személy lesz az ellenségünk? Megesik, hogy csalódunk a másikban, megbánt minket, tesz vagy mond valamit, amit nem vártunk volna tőle és onnantól kezdve meglehet, hogy már másnak látjuk. Más embernek tűnik a szemünkben. Megbocsáthatunk, de lehet, hogy az a sérelem még jó ideig kísérni fogja a kapcsolatunkat, barátságunkat, vagy éppen sosem felejtjük el igazán. És mikor van az a pont, amikor képtelenek vagyunk a megbocsátásra? Amikor végképp nem tudunk túllépni a történteken és a barátunk szerepe ellenséggé válik? S ha mondjuk, pont mi vagyunk az, aki ellenséggé válik? Nem csak mi sérülhetünk. Mi is bánthatunk, mi is okozhatunk fájdalmat, és adhatunk nem várt csalódást. A barátom ellenségem vagy éppen az ellenség is lehet barát, ha jobban megismerjük?

Remélem, adtam egy kis ötletet a jelenlegi feladathoz. A lényeg, hogy próbáljatok erre a lényegre rátapintani, két olyan karakter párbeszédét bemutatni egy adott helyzetben, ahol ez kiéleződik. Bármi lehet a cselekmény, mind a körülmények és a helyszín is rátok bízott. A legfontosabb, hogy két karakter különbözőségét mutassátok be, akiknek a kapcsolata, ismeretsége negatívból pozitívba vált át, vagy éppen pont az ellenkezője... hirtelen minden a feje tetejére áll és az eddig jónak hitt dolgokról lehull az álca... a titkokat takaró lepel és rájövünk, hogy semmi és senki nem az, aminek és akinek hittük.
Persze, én csak két példát említettem, de saját ötletből is lehet meríteni, ha a karakterek különbözőségét más módon is meg tudjátok mutatni. Színesebbé lehet tenni a történetet misztikummal, esetleg félelmetessé és hátborzongatóvá, lehet szó gyilkos és áldozat párbeszédéről is mondjuk, ilyen esetben, de groteszk és humoros, esetleg romantikus irányba is terelhetitek a dolgot. Kihez melyik áll közelebb. Amire kíváncsi vagyok, azok a karakterek összeütközése, játék a szavakkal, gondolatokkal, tettekkel, és tulajdonságokkal, melyek mindkét félben különböznek, akár a tűz és víz.

20 megjegyzés:

Zsófi Molnár írta...

Szia!
Jó feladat, nagyon tetszett, bár én egy kicsit kifordítottam a dolgot.Cím: Így lettünk az életnek ellenségei

Süvített a szél, a távolból az ég felé emelkedő koromfekete füstoszlop pedig még sötétebbé varázsolta az eget. Gyászos károgás hangzott fel az erdőn túlról, vészjóslóan és hátborzongatóan. A füstfelhőn túl, a sötét égen egy fekete pont jelent meg, és ahogy egyre közelebb szállt a földhöz, alakja annál kivehetőbb lett. Fekete tollköpenyű holló rótta a köröket az égen, lenézve a korhadt, halott fák égbenyúló ágaira, a fagyott, élettelen talajra és arra a kevés állatra és temérdek csúszó-mászóra, ami a világot sújtó Sötét Sereg támadását túlélte. Ahogy a madár repült, háztetőket és düledező kéményeket vett észre a távolban, és egy kecses fordulóval a pusztulásra ítélt falu felé vette az irányt. Szárnyai könnyedén ráfeküdtek a halálbűzzel szennyezett szélre, fekete tollcsuklyája alatt elrejtett szemei a földet pásztázták. Amerre a holló szállt, csak pusztulást és halált látott: a földön elhullott állatok tetemei feküdtek véresen, köztük hozzá hasonló hollók ugráltak vékony lábaikon, és a földön kerestek túlélők után. Az égen csak egyetlen holló rótta a köröket, amely most az emelkedő füstoszlop és az égő falu felé vette az irányt. A madár úgy bukkant ki a füstoszlopból, mint egy fekete démon, csendesen és észrevétlenül. A faluban több ház falát mardosták a narancsszínű lángnyelvek, a házak között pedig faágakból épített máglyák magasodtak, néhány, emberi alakot öltött Hollókatona véres holttesteket dobált a lángoló kupac tetejére. Az égben repülő madár figyelte, ahogy az egyik katona egy fiatal nő testét veti máglyára. Ahogy a nő teste hangtalanul a rakásra puffant, a feje hátracsuklott, így a holló láthatta az üveges, semmibe meredő szemeket. Kedves, ibolyaszínű szemek voltak, és ahogy ott feküdt az égő tűzrakáson, látszott az asszony kerekedő pocakja, és benne a már minden bizonnyal halott gyermeke. A holló nem érzett mást, csak keserűséget, dühöt és tompa undort. Volt idő, amikor a rossz oldalt szolgálták, és emberek tucatjait mészárolták le, gyerekeket és asszonyokat, csak mert parancsot kaptak rá. Volt, hogy ők döntöttek romba falvakat, és volt, hogy öltek. Az égen szálló holló jól emlékezett rá, ahogy emberi alakjában kardját egy fiatal gyermek szívébe mártja. Tisztán élt az emlékezetében a kisfiú szemében csillogó félelem, és mindaz a rengeteg érzés, amit akkor érzett, mikor a kardja áthatolt a húson, és átdöfte a szívét.
Az égen köröző holló lassított, és kecses mozdulattal szállt le a koromtól sötétlő talajra. Szárnyával felkeverte a fekete hamut, ami néhány, a közelben álló páncélos katona figyelmét is felkeltette. A Hollókatonák meghajtották fejüket az immár emberré változott parancsnokuk előtt, és utat engedtek neki. A parancsnok már az égből észrevette a néhány katonából álló csoportosulást, és úgy döntött ideje, hogy a dolog végére járjon. A kör alakba rendeződött katonák most engedelmesen arrébb álltak, hogy felettesük egy pillantást vethessen arra a dologra, ami több katonát is odavonzott.
Mikor megpillantotta azt a bizonyos valamit, a parancsnok lelkében meglepetés suhant át, de arcát eltakarta a sisak rostélya, így érzelmei rejtve maradtak. A földön egy fiatal lány sikítozva, ordítva vonaglott, őrül módjára dobálta magát a földön. Szemei tébolyultan forogtak, bizonyára semmit sem látott a körülötte folyó eseményekből. A lány koszos, vékony ruhát viselt, ami immár cafatokban, véresen lógott rajta, miközben körmeivel végigszántotta a bőrét, mintha le akarna tépni magáról valamit. A lány még gyerek volt, alig lehetett tizenöt éves. A parancsnok dermedten figyelte, ahogy egyre nagyobb őrület vesz erőt a gyereken, és az üvöltve dobálja magát a földön, s ezzel saját csontjait töri.
- Mi legyen a lánnyal, uram? – hallotta a parancsnok maga mögött egy tizedes hangját. A gyereket minden bizonnyal eltalálta egy Árny átka. De az, hogy még életben volt, kész csodának számított, hiszen a legtöbben csak pár percig bírják ki az iszonyú kínokat, és a tébolyt, amit az átok okoz.

Zsófi Molnár írta...

folytatás:
A lány viszont erős volt, minden idegszálával küzdött az átok mérgező láncai ellen. A parancsnok gondolataiba a lány egy szívet szaggató, fájdalmas sikolya tört be, emlékeztetve arra, hogy a tizedes a parancsára vár. A lány felzokogott, és újra felsikított a fájdalomtól, amit az egyik törött bordája okozott, ahogy a lány sokadszorra a földnek csapódott.
- Uram? – kérdezte újra a páncélos katona.
- Öld meg. – válaszolta a parancsnok érzelemmentes hangon, és közben a lány forgó szeme fehérjét nézte. Újabb sikoly, majd fájdalmas zokogás tört elő a gyermek torkából, ahogy a sötét kínok szorították a lelkét. A parancsnok végül hátat fordított a kardját elhúzó tizedesnek, és a katonák csoportjának, és egy közeli, sértetlennek tűnő kunyhó felé vette az irányt.
A tizedes eközben ott állt a katonák gyűrűjében, és az egykor csinos, fiatal lányt nézte, ahogy az a földön dobálja magát. Nézte a kislányos vonásokat, és a különös szépségében gyönyörködött. A tizedes abban a pillanatban inkább saját magát szúrta volna le, hogy ne kelljen engedelmeskednie felettese parancsának. Ő azt hitte, már rég átálltak a jó oldalra. Mit is képzelt? A háborúban, legyen az bármely világ háborúja, nincs jó oldal. Ha lenne, az egyetlen életet sem oltana ki, hogy megszerezze a győzelmet. Most pedig itt állt, egy fiatal lány vonagló teste fölött, és döfésre emelte a karját. Tudta, hogy meg kell tennie, hogy könnyebbé tegye a halált a gyermek számára, a keze még is remegett, akármilyen erős férfi volt is ő, akármilyen ranggal is rendelkezett a seregben. Arra képezték, hogy mindenféle érzés nélkül oltsa ki emberek életét, és döfje a szívükbe a kést. Az érzéketlenségre még is képtelen volt. A katonatiszt behunyta a szemét, és kardját a magasba emelte. Magában elrebegett egy imát a lány megkínzott lelkéért, majd lendítette a kardot. A kard hegye undorító hang kíséretében áthatolt a lány szívén, pont abban a pillanatban, mikor a gyerek újból felsikított. Aztán a sikoly elhalt, a lány szeme nem forgott többet, a mellkasa alatt nem dobbant többé a szív, amiből a tizedes kirántotta a véres kardot.
Áruló lett. Elárulta saját magát, elárult mindent, ezzel a tettel. Nem lesznek ők többé különbek az emberektől, jól tudta ezt. Két tiszt óvatosan, gyengéden fogták meg a lány testét, és a legközelebbi égő máglyára fektették. A tizedes pedig csak állt a máglya előtt, és figyelte az arcokat, a vörös lángok között. A lelkén pedig egy újabb lény, egy újabb élet száradt. Tudta, hogy nem a Hollósereg keze oltotta ki a máglyán fekvők életét, de most még is úgy érezte, semmivel sem különbek azoktól, akik ezt tették. Nem árultak el senkit ebben a háborúban, csakis saját magukat. Nem csapták be a hatalmat, ami mellé álltak, mégis sokkal jobban becsapták magukat azzal, hogy azt hitték van bennük valamennyi emberség. Hiába akart az életnek barátja lenni, az ellenségévé vált.

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

Valóban, sajátos módon értelmezted és oldottad meg a feladatot, de nekem nagyon tetszett. Magával ragadóan írtál, fogalmaztál, és vezetted végig a cselekményt. Nagyon tetszett, ahogy a mű minden mozzanatát megeleveníted a sorok által. Gratulálok neked és köszönöm az élményt! Remek volt!

Juhászlány írta...

Fogadott testvérek
A férfiak kétféle csatát ismernek: amit az igazság dönt el, és amit az erő. A nőknek is megvannak a csatatereik, de ők tudják, hogy amikor csatára kerül a sor, a végén sosem az igazság fog számítani, mert amikor már idáig jutnak az indulatok, nem engedhetik el a győzelmet. Ezért a nők nem is szeretnek igazán gyengének mutatkozni. Nem, amikor senki nem segíthet rajtuk. Az ő csatamezőiken azonban ez is használható fegyverként. Ó, a nőknek rengeteg fegyverük van, és talán nincs is olyan, amit Szilvia és Kriszta még nem használt fel egymás ellen. Nem mintha elvakította volna őket a gyűlölet, nem olyan ellenségeskedés volt közöttük, ami arra készteti őke,t hogy ártsanak a másiknak minden lehetséges módon. Egyszerűen annyira ellentétesek voltak az érdekeik, hogy már évek óta csak úgy kaphatott meg bármelyikük is valamit, ha azt a másik orra elől halászták el. Még az olyan személyes területein is az életnek, mint a család, olyan történet húzodott meg, amiben ugyanarra vágytak. Kriszta férje volt Szilvia legnagyobb szerelme, de Szilvia volt Kriszta mostohanővérének a legjobb barátnője. Mintha a másik lett volna az az ember, akitől minden pofont és késszúrást kellett kapniuk. Kérdés, hogy kialakult-e közöttük egy sajátságos vonzódás, mint az elrablottaknál fogvatartottjuk iránt, de ők meglehetősen különdöztek is, így gyülőletükbe már az elején undor is keveredett. Amikor tehát valaki mástól kaptak sebet, csak azért nem töltötte el őket káröröm, mert ugyanakkor őket is ugyanúgy megsebezték.
A faluban, ahol éltek, minden évben rendeztek egy közös karácsonyt is a művelődési házban. Énekeltek, kézműveskedtek, ettek-ittak, amolyan családos, közösségépítő program volt. Szilvia segíteni szokott a szervezésben, de Kriszta is eljárt az ilyen rendezvényekre. Nem engedték meg maguknak a leplezetlen gyüllőletet vagy egymásnak a karácsony tönkretételét, és legfőképpen: tekintettel voltak Noémire, akinek annál pusztítóbb volt a sejtés, hogy két fogadott nővére nem képes elfogadni egymást, mert nem tudhatta.

Szatti írta...

Szia!

Nem folytatódik valahogy a történet? Kicsit hiányosnak érzem így, pedig eddig nagyon jó, tetszik és igazán figyelemfelkeltő, ahogy elővezeted a dolgokat, viszont, csak ez érkezett be kommentként és kellene valamilyen befejezés, összegzés, második kommentként :) Lehet, el is küldted, csak valamiért nem érkezett be. Várom a válaszod, hogy jól gondolom e és elküldenéd e a továbbit :)

Avellana - Fantom: Epikrizis írta...

Helló :)

Remélem jó helyre írok.

Tetszett a feladat és ihletet kaptam :D

Íme amit műveltem :

A tenger fölött

Kabátom hosszú szárnyát a feltámadó szél táncoltatta , nyugtalanul verdesett mögöttem. Suhogó hangja elmosódva vegyült össze , az alattam fodrozódó tenger erőteljes morajával , mely az egész szirtet meg-meg remegtette.
Lenéztem a végtelen víztömegre és láttam , hogy dühöng , hogy csapódik a fehéren szikrázó hullámtaréj a feketéllő sziklafalnak , hogy öngyilkosan milliárd apró cseppre zúzza magát rajta. Tombolt , fékevesztetten dühöngött . Éppen úgy mint akkor … Megremegtem, fázósan fontam össze két karom , de hiába . A hideg a csontomig hatolt , a bőröm alól dermesztett meg . A remegés belülről indult , a hideg az a fagy volt ami a szívem szorongatta. Nem a jeges szél , mely a tenger dühét felszította . Nem , ma alig éreztem , az arcomat pirosra csípő , lassan télbe forduló világ hűvösét . Egy valami tartotta fogva gondolataimat , csak egy valami csalt könnyeket a szemem sarkába. Ma minden olyan mint akkor , ma minden azt az estét idézi .Elhomályosult tekintettel néztem fel a sötét , mélyfekete égre. A Hold most is ott dagadozott,hatalmasan , óriásra nőve , mint ha leakarná uralni a mennybolt végtelen rónáját. Most közel hajolt a földhöz , bűvölte a tenger habját , ezüst fényével , csalogatta , hogy kússzon magasabbra , emelkedjen , nyelje el a dagály amit csak tud . Ahogy elnyelte őt is … Mélyet sóhajtottam és lehunytam a szemem, hogy ne a jelent , hanem a múltat lássam.
Menekült.
Feldúltan, megrettenve, összezavarodva, ide menekült. A tenger fölé hajló , szakadékba torkolló, szirtre. A világ a feje tetejére állt , őrületes káoszba fordult minden körülötte, hát megpróbált elmenekülni előle…Mindenki ellene volt, mindenki akit ismert és szeretett és aki őt magát is ismerte és szerette. Egyszerre ellenség lett a barát. Egyszerre vádló , bosszúért lihegő ellenség .Ide jött. Átrohant a városon, mint az űzött vad, mint az életéért küzdő lény, hogy megtalálja az egyetlent aki még mellette áll. Látni akarta. Beszélni akart vele , hallani a hangját, érezni a közelségét. Elmondani neki , hogy a vádak hamisak , hogy ő ártatlan , hogy soha sem ártott volna neki .Soha sem gyilkolt volna , soha nem lett volna képes megölni Őt.Látni akart. Már vártam.Ott álltam , a tenger fölött,a bizonytalanságban szinte kővé merevedve. Hallottam, tudtam mindent. Minden vád , minden súlyos szó ott zúgott a fülemben , mint a tenger morajlása. A nővérem … a nővérem halott. Meggyilkolták ! Hogy fájt , milyen nagyon fájt ez ! A szívem görcsbe rándult , a kezem pedig ökölbe a pokoli kíntól . Láttam az élettelen testet , a jól ismert arcot , amely most oly fehér volt mint a festetlen porcelán. Halott volt , hideg halott ! És a nyakában ott függött a Medál. A Medál amelyben Fénye ragyogott . A Fény amely a hatalmat biztosítja családomnak , amelynek felesküdött őrei vagyunk és leszünk, mi a család női tagjai. A Medálban őrizzük a Fényt, életben tartjuk a Lángot , és az cserében minket tart életben , minket óv. Addig ég míg a szívünk dobog , és szívünk addig ver míg a Láng lobog. Ha kialszik ....
A Fényőrzőknek akik , az életüket kötik ehhez az ősi mágiához , azonban megadatott , hogy Erejük megnövekedjék és védve legyenek mindattól ami az átlag élőkre veszélyt jelent , ami kiolthatja életüket . Csak az árthat nekik aki mindenét feltette arra , hogy végezzen egy Fényőrrel , aki mély gyűlöletet táplál iránta. A gyűlölet az egyetlen méreg amely képes kioltani a Medálban ragyogó lángot. És megölni a nővérem … megölni engem …

Szatti írta...

Kedves Avellana!

Nagyon tetszett a műved, ahogy a szavakkal festettél, hangulatot teremtettél, ahogyan mindvégig fogalmaztál. Igazán kiváló volt, nagyon örülök, hogy írtál a feladatra és gratulálok neked!

Avellana - Fantom: Epikrizis írta...

Itt a folytatás :
A Hordozó Medálok készítését évszázadok óta megbízható és megkérdőjelezhetetlenül hűséges személyre bízták. Soha sem fordult még elő , hogy egy Ékszerész elárulta volna azt akinek a Medált a tizennyolcadik születésnapjára elkellett készítenie. Soha. Egészen a mai napig. Ma a nővérem Fénye kialudt , ma a szíve megszűnt dobogni. A saját szememmel láttam, hogyan gyöngül az apró finoman megmunkált virágszirmokon átvilágító lilás derengés. Úgy lüktetett akár mellkasában a szív , mindig egyre gyöngébben , vergődve , vibrálva . Végül kihunyt. A szirmok elsötétültek, valami sötét , fénytelen réteg lepte el lassanként az eddig átlátszó üveget, és tette mattá, átláthatatlanná. A Méreg célt ért .
A hír gyorsan terjedt a palotában és mindenfelé eljutott. Az Ékszerészt vádolták , ő volt az elsődleges gyanúsított. Az a velem egy fedél alatt felnőtt fiú, az a mindig kötelességtudó, hűséges és eltökélt ember, aki az akkor ismeret legjobb Ékszerésszé lett végül. És aki a legjobb barátom is volt. Akihez minden ismert lény közül a legjobban ragaszkodtam .
Most ott állt mögöttem és ahogy megéreztem jelenlétét valami keserű zavaros, csalódott érzés támadt bennem . Megfordultam , hogy szembenézhessek Farennel. Azzal az emberrel akiben vakon bíztam , akit tiszteltem , szerettem , akire kisgyermekkorom óta felnéztem … és akit most minden jel szerint a nővérem gyilkosaként idézett be a Tanács. Ott állt előttem az ismerős , magas , nyúlánk alak ,a szélben nyugtalanul verdeső , sötét kabátban. Arca sápadt volt , akár a márvány , vonásai dúltak , élénk kék szeméből zavar és pánik sütött. Szaporán lélegzett , mint aki az életéért futott idáig. Amint meglátott , megtorpant ,arca kisimul valamelyest . Megkönnyebbülni látszott , mint aki elérte célját , azt a helyet ahol biztonságban van . Némán végigmértem. Egy szót sem bírtam szólni, egy lépést sem bírtam felé tenni .Annyi mindent hallottam ma róla , annyi lehetséges módozatát annak , hogyan ölhette meg a nővérem, annyi rosszat , annyi rútságot . Lehettek hazugságok… de éppen úgy lehetett az igazság is amit beszéltek... Úgy éreztem nem ismerem ezt az embert, hogy soha sem láttam egészen tisztán. Egész gyermekkorom mellette töltöttem és még is most másként láttam , egészen másként, a többség szava miatt. Arckifejezésem tükrözhette bizonytalanságom , mert Faren tekintete megváltozott; hitetlenkedve nézett rám , olyan fájdalmas meglepetéssel arcán amilyennel még soha . - Nem … mondd , hogy te nem hiszed el … mondd , hogy , mellettem állsz még ! – Hangja idegesen remegett. Nővérem sápadt arca villant elém , és keserű gyűlölet öntött el . – Hát nem a te kezed műve az ami megölte ?! Hát nem ellened szól minden ?! – Szegeztem neki kíméletlenül . Faren ajkai megvonaglottak , elgyötört arcán újfent kétségbeesés tűnt fel. Soha sem láttam ilyen végtelenül összetörtnek. - Igen … - Suttogta és egy önkéntelen mozdulattal zilált , sötétvörös hajába túrt. – Igen . A Medál az én művem … a nővéred halála azonban nem … és erre megesküszöm !Szeme ismét tekintetem kereste, kékjét elhomályosították a könnyek .– A szavamat adom neked … Szörnyű volt így látni , szörnyű volt hallani azt a kedves hangot ilyen kétségbeesetten könyörögni . Valahol mélyen bennem , valami azt diktálta , hogy higgyek neki. De az a keserű csalódott harag elnyomta ezt a hangot. Faren hirtelen kiegyenesedett és tekintetét elszántan fúrta az enyémbe.

Avellana - Fantom: Epikrizis írta...

És nem tudom , hogy jöhet -e egy 3. részlet is ?:D

D.L.L. írta...

Szia Szatti!

Én egy kicsit horrorosra vettem a figurát, bár kétségkívül nem ez a specialitásom, de ezt hozta a feladat.

Cím: (Rém)álomesküvő

A gyűrű kövei nem voltak különösebben szépek. Mint minden drágakőnek, a benne lévő apró gyémántoknak is fény kellett volna, hogy csilloghassanak. Ám a nő, akié a gyűrű volt, örök sötétségre kárhozatta azzal, hogy egy bőrönd mélyére süllyesztette. Pedig mindig is arról álmodozott, hogy egyszer majd az ujjára húzza a gyönyörű ékszert, de most utazni készült, nem volt más választása. Így hát fájó szívvel elrejtette a csomag aljába, majd búcsút vett kis lakásától, és útnak indult az új élet felé. Új élet… Ehhez az kellett, hogy senki ne tudjon a gyűrűről. Ha viselte volna, felismerték volna. A kérdés csak az, hogy az őt köröző rendőrök, vagy a nyughatatlan, bosszús szellem, aki miatta nem talál kiutat ebből a világból, és úgy áll bosszút, hogy saját emlékeivel gyötri őt.

***

- Hát nem gyönyörű? – kérdezte Miranda, miközben körbeforgott vadonatúj esküvői ruhájában. A szoknya felpúposodott, és úgy vette körül a nőt, mint egy pufók bárányfelhő.
- Te vagy a gyönyörű – mosolygott Karolina meghatottan legjobb barátnőjére – Péter nagyon szerencsés.
Miranda döbbenten meredt a nő arcára.
- Sosem mondtad ki a nevét azóta. Most mi változott?
- Továbbléptem – sóhajtotta Karolina – Hiszen soha nem haragudtam rád, és már nem is bánt. Akkor meg miértelme ennek a színészkedésnek?
- Örülök, hogy így érzel. Annyira féltem, hogy ez majd véget vet a barátságunknak, de ezek szerint te is megértetted azt, amit én. Péter és én egymásnak lettünk teremtve.

***

A ruhapróbát követő reggelen Pétert egy velőtrázó sikítás ébresztette fel álmából.
- Mi történt, szívem?
- A ruhám! Nézd meg, mi történt a ruhával!
Péter egy pillanatig döbbenten meredt a véres, szétszaggatott anyagra.
- Te jó ég! – suttogta - Ki csinál ilyet? És hogy… Ide betörtek! – kiáltott fel hirtelen - Hívom a rendőröket. Ne nyúlj semmihez!
- Várj! Van itt valami… Egy levél.
Miranda elolvasta, aztán újból sikított. Péter kikapta a kezéből.
- Te. Jó. Ég. – nyögte. Mind a ketten a levélre meredtek, és képtelenek voltak megszólalni.

Első figyelmeztetés: Add vissza, ami az enyém, mert ha nem, gondoskodom róla, hogy egyikünké se legyen. Tíz figyelmeztetés lesz. Ha a tizedikre sem adod vissza, beváltom a fenyegetésemet. Jól gondold meg, többet ér-e nála a saját életed?

***

Tíz nappal később…

Miranda rettegve pillantott az újabb üzenetre. Bár fogalma sem volt róla, mi veszi rá erre, de mindet elolvasta, mielőtt átadták volna a rendőrségnek. A mai rövid volt, ám annál többet mondott:

Íme az utolsó figyelmeztetés. Ma van a nagy nap. Tudod, mit kell tenned.

Miközben a nő olvasott, vőlegénye már hívta is a rendőröket, hogy tájékoztassa őket a fejleményekről.
- Nem, nem… Persze, megértem… Jó, majd hívjon. Viszont hallásra!
Péter dühösen csapta le a telefont.
- A fenébe! – szitkozódott – Még mindig nem találtak semmit. Nem elég bizonyíték ez? Kézírás, ujjlenyomatok, vérminta…
- Kérlek, nyugodj meg drágám. A rendőrök is csak emberek. Idő kell nekik…
- De nincs időnk! – dühöngött a férfi. Ez volt az utolsó. Valaki meg akar ölni, hát nem érted? Miranda, én… félek!
- Soha! Megtartjuk az esküvőnket, és boldogan fogunk élni. A rendőrök majd elkapják ezt a pszichopatát, és akkor nem kell többé félnünk. Egy szívtelen dög vagyok, mert aggódnom kéne érted, de nem hagyhatom, hogy bárki is tönkretegye a boldogságunkat! Ne félj! Majd én megvédelek.
- Hihetetlenül erős vagy! Istenem, annyira szeretlek!
- Én is szeretlek! És még sok-sok évig melletted maradok.

Folyt. köv.

D.L.L. írta...

Folytatás:

A csodálatos nászéjszakát követő reggelen Miranda mosolyogva ébredt. Hozzábújt még alvó férjéhez.
Megdermedt. Péter teste jéghideg volt! Ahogy a nő tudata és érzékei kitisztultak, orrába csapott a vérszag. Zokogva borult újdonsült férje holttestére, és ekkor hirtelen mindent megértett.

***

11 nappal korábban…

Egymásnak lettünk teremtve. Persze. Csakhogy Karolina sosem hitt a sorsban vagy a teremtésben. Ő csak önmagában hitt. És még soha nem érte csalódás. Azt is pontosan tudta, hogy némely dolgokban kivételes tehetsége van. Például a lopakodásban. Most épp legjobb barátnője gardróbjába lépett be nesztelenül.
Legjobb barátnő? Milyen ostoba kifejezés ez? Ki találta ki? Na mindegy… Nincs idő filozofálni. Elvégzi, amiért jött, aztán elillan, mint a harmat a reggeli szellőben. Mire a nap feljön, ő már nem lesz itt.
A szekrény ajtaja nem nyikorgott, mikor kinyitotta. A menyasszonyi ruha ott lógott benne egy fogason, habkönnyen, hófehéren, tökéletesen. Egymásnak lettünk teremtve. Soha!
Karolina előrántotta a kését, és belehasított az anyagba. Mikor már az egész szoknya cafatokban lógott, egy apró vágást ejtett a saját tenyerén, majd belekente a vért a ruha selymes anyagába.

Szatti írta...

Szia!

Csak két komment lehetősége adott és csak egy írással lehet pályázni a feladatra! :)
Megértésed köszönöm!

Avellana - Fantom: Epikrizis írta...

Jó , bár így nem teljesen van vége ... :)

És köszönöm a dicséretet :D

Szatti írta...

Értem, csak két komment lehetősége adott. Lehet, elkerülte a figyelmed, és emiatt vetted hosszabbra, mindenesetre, értékelem a folytatásokat :)

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon tetszett a történeted és örülök, hogy kicsit hátborzongatóra, nem mindennapira vetted a figurát. Remek ötlet volt, amit megragadtál, jól is vitted végig szerintem, bár szívesen olvastam volna még részletesebben, de tudom, kötött a komment terjedelem is. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!

Csillag Mézecske írta...

"Gyűlölök és szeretek. Nem értem miért, csak érzem és a szívem élve keresztre feszít."

Barátom az ellenségem

Most van egy hónapja, hogy együtt élünk. Nyilván Ő nem tudja. Ilyet csak a nők jegyeznek meg. Valószínűleg úgysem mondom el neki, csak én fogok ünnepelni. Vele, de mégis nélküle.
Ragyogóan süt a nap. Május 1-je van, szabadnap. Ő még békésen szuszog az ágyban. Persze külön alszunk, csak én minden reggel belesek hozzá és vágyakozva nézem az arcát. Olyankor úgy mellébújnék, de tudom, hogy nem tehetem.
Készítek neki reggelit: kávé erősen, tisztán. Tojásrántotta paradicsommal, paprikával, fűszerekkel, gombával, mindenféle földi jóval.
- Jó reggelt! - nyitok be hozzá, kezemben egyensúlyozva a roskadásig pakolt tálcát.
- Jó reggelt! - dünnyögi és a fejére húzza a takarót. - Hagyjál!
- Hoztam reggelit. - válaszolom szomorúan, de még reménnyel a hangomban.
- Nem kérek. Rohadt másnapos vagyok, hagyj aludni.
Kimegyek, a tálcát otthagyom mellette. Zokogva rogyok le a kanapéra. Mért bánt örökké? Rendben, én akartam az összeköltözést, de nem gondoltam, hogy ilyen nehéz lesz vele együtt élni. Az érzés, amikor fekszem az ágyon és tudom, hogy egy fal választ el tőle, mégsem lehetek mellette. Amikor vacsorával várom haza és ő egy másik lánnyal állít be. Amennyire szeretettel vártam, annyira gyűlölöm akkor.
Letörlöm a könnyeimet, amikor érzem, hogy valaki megérinti a vállamat.
- Ne haragudj! Bunkó voltam. - kezében a tálca és bűnbánó arccal áll ott, persze félmeztelenül, egy szál alsógatyában. - Együk meg együtt. Aztán... van számodra egy meglepetésem.
Leül mellém és falatozni kezd a rántotta mellé összevágott uborkából.
- Ma van egy hónapja annak, hogy együtt lakunk. Úgyhogy gondoltam megünnepeljük. Tudom, hogy rég óta vágysz már arra a lovas túrára. Tegnap befizettem, ma pedig ott leszünk.
Meglepetten néztem rá, a szívemben forró szeretet ömlött szét.
- De te nem is tudsz lovagolni. - néztem rá kicsit kétkedve.
- Az egy dolog. Addig vásárolok egy kicsit az OBI-ban. Úgyis szeretnék egy-két barkács cuccot.
Újabb meglepetésként ért a kijelentése.
- Fúrni-faragni se láttalak még.
- Van még, amit nem tudsz rólam.
... és ez így megy egy hónapja. Imádom, amikor a reggeli zuhany után vizesen átmegy a lakáson, de utálom, mert nem lehet az enyém. Imádom őt, amikor kettesben nézünk filmet, de nem szeretem, amiért kinevet, ha sírok egy megható jeleneten. Szeretem, amikor nekiáll rendet rakni, de utálom, amiért sose fejezi be. Szeretem... nem szeretem... Ő a legjobb barátom és a legnagyobb ellenségem. A nőnek a férfi, akit imád és ki nem állhat egyszerre.

Szatti írta...

Drága Honey!

Nagyon tetszett az ötlet és az alapkoncepció, amit végig vittél a történeten. Mindennapi helyzetet fogalmaztál meg, mégis új formában. Nekem nagyon elnyerte a tetszésem. Üdítő volt olvasni a soraidat :

Gratulálok, puszillak! :)

Cath Morland írta...

Hali! Én kicsit összekuszáltam a dolgokat, és mást írtam, mint amit te írtál. Ez igazából akkor pattant ki a fejemből, amikor elolvastam a feladat címét, de olyan, mintha kivettem volna egy hosszabb irományból egy darabkát. Hát, ki tudja, talán majd írok hozzá előzményt is, vagy hogy mi lesz a vége. A lényeg, hogy ez egy kis lelki szösszenet inkább.

Meghalsz, vagy meghalok

Ismerős bizsergés. Sokszor éreztem már, szinte minden csata előtt. De ez most más. Erősebb, lüktetőbb, és úgy érzem, akármennyire is próbálom az arcizmaim kontrollálni, nem megy. Önelégülten vigyorgok, a szemem pedig – amennyire a kardomon tükröződve meg tudom állapítani- gonoszan csillog. Mások így hívják, és sokszor szokták ezt emlegetni. De teljesen másról van szó, én tudom.
Legjobb barátok vagyunk, és egyben ősi ellenségek is. Jól tudtuk, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, ez a pillanat, amikor minden a feje tetejére áll, a világon csak mi leszünk, és végre az egyikünk megteheti azt, amire mind a ketten régóta vágytunk: megölhetjük a másikat.
A szívem egy része majd megszakad, és azt kiáltozza, hogy hagyjak mindent a francba, úgyse értek egyet az eszmékkel amik mellett harcolnom kéne, és akkor legalább nem kell végeznem egy olyan emberrel, akit szeretek. De amikor már tenném le a tőröm, akkor jut eszembe, hogy miért is csinálom.
Mindig versengtünk egymással, ki győz, ki veszít, ki arat diadalt, ki szégyenül meg, ezerféleképpen mondható. És mégse ez az igazi ok. Nem mondtam el neki, de régen nem akarom megölni. Mióta megértettem, hogy mit jelent elveszíteni valakit. De azt nem engedhetem meg, hogy más ölje meg, pusztán azért, mert nem tetszik a gondolkodásmódja. Nem engedhetem, hogy mérgező kardot döfjenek a szívébe, amitől napokig szenvedni fog. Nem engedhetem, hogy apró vágásokat ejtsenek rajta, amitől őrjítő fájdalmai lesznek. Nem engedhetem, hogy bezárják a lelkét. És nem engedhetem, hogy mást lásson utoljára.
Már mindenki felsorakozott tőlünk. Nincsen semmi terv, taktika, rend. A cél, hogy minél többeket, lehetőleg mindenkit megöljünk, de mi ne haljunk meg. Az egyetlen szabály, hogy mindenki maga csatázik. Nincsen csapatmunka. Ha valakire rátámadnak, nem védhetjük meg, ha valaki vesztésre áll, nem segíthetünk neki, és ha valakire rátámadnak, következmény nélkül használhat minket pajzsnak. A csatatéren mindenkitől félni kell, nálunk nincsenek bajtársak, segítők, és legfőképpen nincsenek barátok. Akikkel tegnap még nevetgéltem, talán ma a halálba taszítanak. És én ezt vállalom. Érte, a legjobb barátomért, a legnagyobb ellenségemért.

Szatti írta...

Kedves Cath!

Nagyon köszönöm, hogy alkottál a feladatra. Nagyon tetszettek a gondolataid és ahogy szépen kibontakoztattad mindezt, valamint szépen fogalmaztál mindvégig. Érdemes lenne tényleg hosszabb irománnyá szőni :) csak biztatni tudlak!
Köszönöm és gratulálok neked!

Juhászlány írta...

Igen, ez egy hosszabb írás első részlete volt, de most írtam ide először és kicsit belekavarodtam a kommentelésbe.