2013. április 11., csütörtök

Vendégírónk, Helga írása - Másik én



Velem szemben ül az egyik legszebb nő, akit egész eddigi életemben láttam. Legalábbis akivel személyesen találkoztam. Valószínűleg egy újság címlapjára nem kerülne fel a képe, annyira nem különleges. De számomra mégis van benne valami, amitől a gyönyörű szó is lealacsonyítónak hat.
Szótlanul bámulom mozgó ajkait, miközben magyaráz valamiről. A kezét figyelem, ahogy a füle mögé tűri barna haját és azt a kis gödröcskét a szája szélén, ami csak akkor jelenik meg, ha mosolyog.
Az első randevúnk. Egy meghitt, apró olasz étterembe hoztam, ami többnyire elszokta nyerni a hölgyek tetszését. Ő sem volt kivétel. Elkápráztattam azzal, hogy olaszul rendeltem magunknak, és ezzel a kezdő témát is megadtam. Minden remekül alakult.
Ahogy ragyogó szemeibe nézek, felismerem bennük az elégedettség szikráját. Tetszem neki. Ő is nekem. Ez így lenne szép és kerek. Egy igazi romantikus kis történet lehetne a miénk, idilli pillanatokkal, megható monológokkal.
Ám amint megfogalmazódik ez a gondolat, máris megszólal bennem egy sötét és veszélyes hang. „Visszatért” - gondolom rémülten és egyben megnyugodva. Olyan bonyolult a mi kapcsolatunk! Egyszerre rémisztő és izgalmas. Se veled, se nélküled, ahogy szokás mondani. Hosszú évek során sem sikerült változtatnunk ezen az állásponton. A lelkem mélyéről feltörő, borús gondolatokat kántáló belső énem és a külvilág felé mutatott énem nem tudna létezni a másik fél nélkül. Belehalnék, ha bármelyiket is elveszíteném, ezt jól tudom.
„Ó, az a vékony nyakacska! Milyen könnyű lenne átfogni és egy könnyed mozdulattal eltörni!” - suttogja szüntelen. Próbálok nem oda figyelni rá, de minél tovább ellenállok, annál hangosabban motyogja az egyre színesebb halál képeket. „Milyen tökéletesen mutatna porcelán bőrén a vérvörös intenzív színe!”
Miközben bensőmben ádáz csatát vívok, hogy elnyomjam a feltörő hangot, már a desszertet esszük.  Tiramisu természetesen. A nő kedvence, mint kiderül. Ebbe is beletrafáltam. Tényleg akkora mázlim lehetne vele! Valószínűleg ő is ezt gondolja rólam. A különbség, hogy ő téved.
Befejezzük a vacsorát, nagyvonalúan fizetem a számlát, úriemberként felsegítem a kabátját, majd elmegyünk sétálni a folyó mellé. A levegő kissé csípős, a szél is fújdogál, ezért rajtunk kívül üres a partszakasz. Az éjszaka sötét, az a pár lámpa ami pislákol, túl távol van egymástól, hogy rendesen megvilágítsa a területet. Tökéletes helyszín lenne...
Igyekszem minél jobban kiszorítani a fejemből ezeket a gondolatokat, és koncentrálni inkább a mámorító illatára, és a puha érintésére, mikor megfogja a kezem. Rámosolygok, megnevettetem, csakhogy megint láthassam a gödröcskéit. Egy kicsit mesél a családjáról, komolyabb téma, mint az eddigiek, ebből tudatja velem, hogy megbízhatónak tart. Viszonozni akarom, és én is mesélek egy keveset az enyémről. Persze én hazudok, hiszen a valóság annyira megijesztené, hogy a randinak hamar vége lenne. Gyakorlatom van már ebben, a hazugságom olyan precízen felépített, hogy még én magam is majdnem igaznak vélem. Hálás pillantással, és egy szoros öleléssel fogad még jobban a bizalmába. Karcsú teste az enyémhez simul. Ez jó. A testi kapcsolat segít abban, hogy elnyomjam a hangot. Legalábbis eddig mindig így volt.
Odakanyarodik a korláthoz, nekidől, hagyja, hogy hátulról átkaroljam. A államat a vállára teszem, a haja cirógatja az arcomat. Annyira könnyű lenne most! Csak egy hirtelen mozdulat... Kezeim a nyakán... Erősen elfordítom... Halk roppanás, talán egy még halkabb nyögés, ami sikolynak indult. Aztán csak átfordítanám a korláton, bele a folyóba, ami sodorná egész éjszaka.
Összerezzenek, amikor megmozdul. Annyira beleéltem magam az ábrándba, hogy teljesen elfeledkeztem arról, hogy éppen a karjaimba zárom. A következő pillanatban az ajkai már az enyémre tapadnak. Finom, lágy csók. Ám még mindig a képzelet hatása alatt vagyok, nem tudom úgy élvezni, ahogy kellene. Ilyen még soha nem történt, a hang még egyszer sem tartott ilyen sokáig a hatalma alatt.
Eltolom magamtól, kicsit talán hevesebben, mint kellene. Rövid szabadkozás után visszakísérem a kocsimhoz, beülünk, majd hazaviszem. Gyorsabban vezetek, mint szabadna, amitől a szépség meg is ijed, de ha tudná, hogy az életéért teszem, nem panaszkodna. Tudom, minél tovább vagyok vele egy légtérben, annál közelebb hívom a Kaszást. Kiteszem a lakásánál, elbúcsúzom tőle, majd még nagyobb sebességgel elhajtok. Azt mondtam neki, hogy majd felhívom, de saját érdekében nem tehetem.
A hang a fejemben felsír. Könyörög, hogy forduljak vissza. Még ki tudnám magyarázni a furcsa viselkedést. Még a közelébe férkőzhetnék. Nem engedek neki. Nagyobb erőfeszítésbe telik, mint eddig valaha. Hazaérek, gyorsan a zuhany alá állok, hátha a hideg víz kijózanít, majd lefekszem aludni. Remélem, hogy másnap már nem fogom hallani.
Tudom, hogy ma este egyik felem megmentett egy nőt. Ám azzal is tisztában vagyok, hogy a másik felem egyszer el fogja venni valakinek az életét.

Nincsenek megjegyzések: