2013. május 4., szombat

Bárcsak visszaforgathatnám az időt...


Biztos mindannyiótoknak vannak emlékei a gyerekkorából, korábbi évekből, amikor még arról ábrándozott, mi és milyen is szeretne lenni, ha felnőtt lesz. Álmaink, céljaink gyerekként is voltak, sőt... talán még több és még hatalmasabb álmok, kívánságok, melyeknek egy része talán teljesült, néhányuk pedig ott lapul a képzeletbeli fiók mélyén. Néha jó elővenni őket. Nosztalgiázni, ábrándozni, mi lett volna ha... ha így lett volna, ha úgy alakult volna... bárcsak. Apró kis szó, mégis kapaszkodunk bele. Bárcsak. Meglehet, boldogok vagyunk a jelenlegi életünkben, sokan már elértük, amit szerettünk volna, néhányan már túl vannak életük delén is, mások csak most kezdik bontogatni a szárnyaikat, de... sokakban ott van az érzés, hogy vannak dolgok, amiket talán másképp cselekedtünk volna... vagy éppen, meg sem tettünk volna, hogy a jelenünk most más legyen. Mindenkiben ott vannak ilyen érzések és gondolatok, melyek talán nem váltak valóra és őrizzük őket. A szívünkben hordozzuk.

A feladatnak most ez lenne a célja, vagy lényege... mélyre menni, egészen vissza az időben és  kiragadni egy olyan pillanatot, olyan emléket, mely meghatározó számotokra. 
A történet főszereplőjének nem muszáj nektek lenni attól függetlenül, hogy személyes tapasztalatból is meríthettek. Átadhatjátok valakinek a mesélés szerepét, lehet kitalált karakter az, aki főszereplőként ismerteti a gondolatait, érzéseit a múlt emlékeivel kapcsolatban. Rátok bízottak a további mellékszereplők, a cselekmény, a helyszín... minden. S ami végtelen lehetőséget nyújt, hogy hol oldjátok meg a feladatot. Alkothattok a jelenben, elmesélve egy szívszorító, drámai történetet... vagy lehettek egészen merészek, és visszamehettek a múltba, hogy megváltoztassátok a jelent. Hiszen, az írásban bármi lehetséges, nem igaz? És ezzel már is fantasy irányába tereltük a témát. A megoldás rátok bízott. 
A lényeg, hogy alkossatok egy olyan történetet akár a saját élményeitek, gondolataitok által, akár kitalált emlékekre, életekre alapozva, amely nekünk olvasóknak, ad valami értéket, valamilyen megfoghatatlan élményt, amiből tanulni lehet és amin érdemes elmerengni. Lehet ez egy emlék, egy történés, egy személy jelenléte, aki már nem lehet velünk, de sokat jelentett számunkra, egy beszélgetés egy szeretett személlyel vagy akár egy idegennel, mely sok mindent változtatott a szemléletünkön. Meghatározó pillanatok, mindenki életében vannak. Olyan pillanatok, melyeket szívesen visszakapnánk, átélnék csak még egyszer, amelyeken elmosolyodunk hol örömmel, hol kissé keserűen... hiszen jól tudjuk, a jó dolgok múlandók. 

Masni
Márkus Kata
Jega - Itt maradtam - Különdíj 

19 megjegyzés:

D.L.L. írta...

Szia, Szatti!

Ezt a novellát egy nagyon rossz pillanatomban írtam, mikor úgy éreztem, túl sok változást történik velem egyszerre. Ezért elővettem egy kisgyerekkori emléket, és kissé (vagy inkább nagyon)eltúlozva leírtam, hogy milyen rossz ezt elveszíteni. Maga a történet szó szerint a kisgyerekkori szerepjátékaim egyike, csak én nem hittem el, hogy a valóság.
Bocs, hogy ilyen hosszú bevezetőt írtam, csak úgy éreztem, e nélkül nem tudnád hova tenni ezt a kis őrültséget, amit összeírtam.

Cím: Új életet kezdtem - nem sikerült

Eljött hát az idő. Menni kell. Tulajdonképpen hozzá vagyok szokva a költözéshez, három különböző városban éltem eddig, de a változás ezúttal nagyobb lesz. Ahová most megyek, ott az emberek öregszenek és meghalnak, senki nem tud varázsolni. Ott én másvalaki leszek, Ő pedig nem lesz egyáltalán. Ott Ő már halott, sokan emlékeznek rá, de többé nem láthatja senki. Ég veled, csodálatos Láthatatlan Világ, töltsünk még el egy napot együtt, mielőtt az utolsó dobozt is elcipelném ebből a lakásból. Tudom, hogy nagyon messze van, de ugye meglátogatsz néha Kegyetlen Valóságban is?
***
A férfi nem visel fehér köpenyt, ahogy elképzeltem. Jóindulatúan mosolyog rám.
- Mit gondol, kishölgy, miért szerették volna a szülei, hogy találkozzon velem?
- Azért, mert szerintük skizofrén vagyok – felelem gúnyos mosollyal az ajkamon – Kérdezzen nehezebbet.
- Hát jó, ha ezt akarja. Egyet érte-e velük?
- A legcsekélyebb mértékben sem – jelentem ki határozottan.
- Tehát az a valóság, amiben most él?
- Mi lenne más?
- De akkor hogy lehet, hogy senki más nem látja magán kívül?
- Nem tudom… De tudja, nem az számít, hány ember nem lát valamit, hanem hogy hány ember látja. Amit egy valaki lát, annak biztosan léteznie kell, nem?
- Logikus. Azért én szeretném egy kicsit jobban kibontani ezt a témát a következő alkalommal. Addigra gondolja át, mikor, és hogyan csöppent bele ebbe a világba, és írja le nekem.

***
Nem kell rajta sokat gondolkodnom. Hogy csöppentem bele? Nos, volt egy lány. Abban a világban élt, amit mindenki lát, és fel tud fogni. Egy Látható lány. Tizenegy teljesen átlagos évet élt le. Vele egy időben élt egy Láthatatlan hercegnő. Ő 17 évet kapott a sorstól, amit egyedül tölthetett. Amikor letelt ez a tizenhét év, az Orákulum jött, és elmondta neki, hogy ő, és a nővére egy-egy Látható lánnyal kell, hogy egyesüljenek, mert csak így menthetik meg mind a két világot. A küzdelem örök lesz. A Látható testek megöregszenek majd, de amíg élnek, bele lesznek zárva. A Látható gyermekek élete is nehéz lesz e miatt, mert folyton titkolózniuk kell majd. De nem volt más választásuk. A Sötétek olyan emberekre vadásztak, akik nem is látták őket, és ahhoz, hogy megvédjék őket, át kellett menniük a másik világba.
Így történt tehát, hogy egyik délután, az iskolaudvaron lófrálva megpillantottam kedvenc rajzfilmem legfélelmetesebb szörnyét. A legjobb barátnőm ekkor már mindent tudott, ő avatott be. Egy ideig még csak szörnyeket láttunk, de aztán hemzsegni kezdtek körülöttünk a Láthatatlanok. Egy új világ népe voltak ők, örökifjak, bár nem halhatatlanok. És közöttük volt Ő is. A Láthatatlan személyiségem évek óta reménytelenül szerelmes volt belé, és a sors különös szeszélye folytán pont akkor találtak (találtunk) egymásra, amikor én és Dian már egyek voltunk. Onnantól kezdve kettős életet éltem: míg az iskolában tíz szavas angoldolgozattal küzdöttem, egész Nagy-Britanniát irányítanom kellett. Én lettem ugyanis a királynő. A gyerekszoba barbie-zások, és rajzolás helyett vad szeretkezések színterévé vált. Miközben kifelé, a szüleim felé ugyan az a kislány voltam, mint eddig, belül felnőttem. És hamar megtanultam, hogy félnem kell tőlük, mert ha leleplezik a titkomat, találnak majd egy embert, aki elhiteti velem, hogy megőrültem, és akkor soha többé nem látom őt.

folyt. köv.

D.L.L. írta...

- Döbbenetes ezt olvasni – vallja be őszintén a férfi.
- Hű, de meglepődött. Csak nem a tegnapelőtt éjszakát írtad le neki? – Vigyorog rám John, aki mellettem ül a kanapén. Majdnem elnevetem magam, de a számba harapok. Eszembe jut, hogy épp arról kéne meggyőznöm ezt az agykurkászt, hogy normális vagyok.
- Most is látja őket? – kérdezi, és megérzem a hangjában a kíváncsiságot. Talán a lelke mélyén ő is szeretné látni, amit én, nem engem akar megvakítani. Lássuk, erre mit lép.
- Igen, látom. Illetve, most csak egy valaki van itt velem.
- Valóban? Kicsoda?
- A férjem, John.
- Ő az, akiről írt?
- Igen?
- Hol van most?
- Itt ül a jobb oldalamon, a kanapén.
A férfi odanéz, John pedig őt kiparodizáló bamba tekintettel mered vissza rá, aztán elkezd vicces arcokat vágni. Nem bírom ki, kirobban belőlem a nevetés. Az orvosom meglepetten kapja fel a fejét.
- Min szórakozik olyan jól?
- Semmin – tagadom, de képtelen vagyok abbahagyni.
- Jaj, elnézést! – sóhajtok föl, mikor végre megnyugszom.
Ekkor az orvosom szó nélkül feláll, és kimegy. Hm, úgy látszik, nem bírja a strapát. 1:0 nekem. Nekünk. John rám kacsint, aztán kézen fogva kisétálunk a rendelőből.

***
Egy évvel később…

- Nos, itt már csak egy megoldás van. Ha látja őket, hát látja, nincs mit tenni. De meg kel velük szakítania minden kapcsolatot. Éljen úgy, mintha nem lennének, hagyja figyelmen kívül őket…
- Neeeeem! – felzokogok – Nem fogja tönkretenni az életemet! És ti sem – nézek gyűlölködve a szüleimre.
- Tényleg? – kérdezi fenyegetően Apa – Csak hogy tudd, mi már döntésre jutottunk. Ha van egy felnőtt éned is, biztosan meg tudsz állni a saját lábadon. Ha hajlandó vagy egyedül élni, mi nem szólunk bele többet. De ha velünk akarsz maradni, felejtsd el ezt az egészet. Sajnálom, tudod, hogy nagyon szeretünk, de veszélyes vagy. Ott van a kishúgod. Nem engedhetjük, hogy ezt lássa. Mi megpróbáltuk másképp, de egy éve jársz már ide, és semmi eredmény.
Már nincs erőm üvölteni, csak némán hullnak a könnyeim. Megfordul a fejemben, hogyha a saját szüleim ilyen könnyen eldobnának, nyugodt szívvel elhagyhatnám őket. De nincs igazuk! Nem vagyok még kész rá, hogy egyedül éljek. És azt is tudom, hogy nem lesz könnyebb. Valahol, valamikor megint fel fog bukkanni egy ember, aki ki akar tépni a saját életemből.

***
- Akkor ez azt jelenti, hogy elhagysz? Csak így, egyszerűen?
- Ezt kellene tennem, de tudod, hogy képtelen vagyok rá. Örökké szeretni foglak, John Lennon.
- Én is téged, Diana Landcaslil. Igen, ez vagy te, az én feleségem. És holnap már csak voltál…
- Tudod, mire gondoltam? Nem tisztességes veled szemben, de nem tudok jobbat. Öt év múlva már biztosan nem leszek itthon. Keress meg! Ha nem gyűlölsz meg addigra…
- Soha nem foglak meggyűlölni drágám. És számolni fogom a napokat, hogy visszatérhessek hozzád.

***
Öt évvel később…

Dögunalom. Ez az egy szó jár a fejemben. Ebben a boltnak csúfolt kis zugban egyszerűen semmi nincs, amin gondolkodni lehetne. Csak a szürke falak, és a polcok. Üres az egész. Két hónapja dolgozom itt, de több olyan nap volt, amikor nem volt vásárlónk, mint amikor igen. Persze ilyen árak mellett, amivel működünk, nem nagy csoda. Végleg feladom a reményt, hogy bármi is történik, mielőtt megőrülnék. Ekkor azonban egy férfi lép be a boltba. Furcsa módon olyan, mintha csak halvány körvonalakat látnék belőle, de aztán tisztul a kép. A férfi mélységes fájdalommal néz rám. Képtelen vagyok megszólalni. Nem is ismerem, de fájdalma belőlem is könnyeket fakaszt. Aztán hirtelen sarkon fordul, de alig tesz két lépést, úgy érzem, mintha villám csapna belém, majd futni kezdek utána.
- John, várj! – kiáltok utána könnyektől fuldokolva. Ő felém fordul, és földöntúli boldogság ömlik el a vonásain.
- Azt hitem, nem ismersz meg!
- Annyira sajnálom!
- Jól tetted, hogy nem gondoltál rám. Ez mentett meg. De visszajöttem öt év múlva, ahogy ígértem, és soha többé nem engedlek el.
Behúzom magammal a bolt raktárába, miközben szenvedélyesen csókoljuk egymást.

Ha még egyszer valaki közénk próbál állni, hidegvérrel meg fogom gyilkolni.

Zsófi Molnár írta...

Szia Szatti :)
Amit írtam, az emlék valódi, a vége viszont már csak kitaláció. Remélem tetszeni fog. A címe: Anyu, olyan nincs.

- Vége. – mondja anya, és becsukja a könyvet. Én már persze titokban végigolvastam előtte az utolsó fejezetet, de nem bírtam megérteni mindent. Azt az egy szót, hogy vége. Mégis, mi a csudát akarnak mondani azzal, hogy vége? Hogy létezhet olyan, mikor az a világ még mindig ott van a túloldalon, csak át kell nyúlnom érte? Értelmezhetetlen hülyeségnek tartottam, legszívesebben ki akartam volna húzni azt az egy szót a könyv végéről.
- Mi az, hogy vége? - kérdeztem anyától, aki a földön ült az ágynak dőlve. Meglepetten összevonta a szemöldökét, majd rám nézett. A tekintetében az volt, hogy „elég nagynak tartottalak ahhoz, hogy ilyeneket kérdezz”.
- Azt jelenti, hogy nincs tovább, látod? – emelte föl anyu a könyvet, hogy megmutassa a lap üres alját, mögötte pedig a sivár, betűmentes kemény kötéses borító hátulját. Elterültem az ágyamon, és nagyban gondolkodva bámultam a plafont. Anyu nem fogta fel, mire gondoltam én. Az lehet, hogy a könyvnek vége van, de a többiek ott vannak a másik oldalon, ott mosolyognak. Mind együtt vannak, látom őket, mert végre jóra fordult minden, még ha áldozatok árán is. De nincs vége! Egy világnak nem mondhatjuk azt, hogy most vége, az teljes képtelenség. Mi lenne, ha a mi világunkat is leírnák egy könyvbe, aztán odaírnák utoljára, hogy VÉGE. Vajon anyu mit szólna hozzá, hogy ha azon nyomban meghalnánk, és eltűnne minden, mert valaki azt mondta, hogy vége volt, nincs tovább?
- De anyu, ez butaság. – jelentettem ki. Imádtam anyuval vitatkozni, mert sosem veszekedtünk, csak vitatkoztunk, mindig barátok maradtunk a végén, ő pedig elmagyarázta nekem, miért az ellenkezője igaz annak, amit gondolok.
- Mi a butaság, drágám? – térdelt fel, és az állát az ágyamra tette, hogy lássa az arcomat. Oldalra fordultam, és a szemébe néztem.
- A vége. Olyan nincs is.
- De, van, kicsikém. Mindennek vége van egyszer. Vége van a mesének, vége van a történetnek, vége van az érzéseknek, az időnek, az életnek. Egyszerűen onnan már nincs se tovább, sem visszafelé. – mondta. Ezen elgondolkodtam. Vége van a történetnek. De annak a világnak, és akik benne élnek, azoknak nincs. Ők még itt vannak. Csak mi nem mehetünk át hozzájuk, mert ott az a vastag fal. Ugye?

Zsófi Molnár írta...

Folytatás...

- Te ezt nem érted, mama.
- Mit nem értek? – kérdezte anyukám. – Magyarázd el.
- Hát, azt nem érted, hogy olyan egyszerűen nem létezhet, hogy vége van. – mondtam, miközben a másik oldalamra gördültem az ágyon, és már-már diadalittasan elmosolyodtam, hogy végre nekem lesz igazam. – Az lehet, hogy valaki odaírta, hogy vége van, meg hogy nincs tovább, de anyu, gondolj csak vissza arra, amit olvastunk. Gondolj vissza a világra. Gondolj vissza rájuk. Úgy érzed, mintha vége lenne? Igazán azt gondolod, hogy attól még, hogy mi talán már nem hallunk majd felőlük, nincs tovább? Nem mondhatod, hogy nem látod őket.
Anyu csak nézett rám nagy, kerek szemekkel, és hosszú percekig egyikünk sem szólt, hagytam, hogy meggondolja, amit mondtam neki. Azt javasoltam, csukja be a szemét, és gondoljon azokra az emberekre, akikről olvastunk. Aztán mondja el, látja-e őket, vagy sem, majd gondoljon arra a világra, idézze fel a nagy kastélyt. Mondja el, milyennek látja, most.
- Na, megmondtam, ugye? Látsz bármi más változást azon a kastélyon? Nem ugyanúgy néz ki, mint amikor olvastunk? – kérdeztem egy idő után, mikor nem válaszolt. Aztán kinyitotta a szemét, és úgy nézett rám mintha a világ legokosabb embere lennék.
- Igazad van, kislányom. Talán tényleg nincs olyan, hogy vége. - mosolyodott el, és megsimogatta a fejemet, majd felállt, és azt mondta, majd menjek le, mert csinál egy kis teát.
***
Becsuktam a könyvet, de azt az egy szót a lap alján csak azért sem olvastam el. Soha nem olvastam el az óta, és tudtam, hogy soha nem is fogom. Az emlék könnyeket csalt a szemembe, ahogy előkúszott az emlékezetemből, és valódi, villódzó képként táncolt előttem. Holnap reggel indulok el, csak a temetésre jöttem haza, és csakis úgy kerültem a régi szobámba, mert el akartam rejtőzni a sok, feketébe öltözött és szomorú ember elől, akik a nappaliban álldogáltak, nem tudva, mit tegyenek, ami jó lenne. Sokat sírtam, mióta anyát eltemettük, de én még mindig láttam őt, és hamar megnyugodtam. Ott volt ő is a túloldalon, a fal mögött, és mosolygott. Jól érezte magát, mert ott voltam neki én, még ha nem is hallottuk egymást.
- Látod anyu, - mondtam hangosan az üres szobának, az ablakon doboló esőnek, - nincs olyan, hogy vége.

ChristinDor írta...

Változás
A nevem Gina.Tizenhat évesen leléptem otthonról két másik barátnőmmel Barbarával és Debrával.A megérkezés után egy kisebb lakásba költöztünk, de nem sok pénzünk volt azt fenntartani, így döntenünk kellett.Egy night clubban táncolhattunk.Aztán ahogy telt az idő a night club szinte a második otthonommá vált.De látva a night clubba érkező fiatal nőket, akik dúsgazdag férfiak oltárán élhettek irigység, féltékenység és kapzsiság vette kezdetét.Így történt meg, hogy találkoztam Marcoval egy félig olasz félig amerikai férfival, akiről jóformán nem tudtam semmit, csak a nevét és azt, hogy méregdrága kocsival jár.Marco figyelemre méltó pasi és nagyon okos.Tudta, hogy mit forgatok a fejembe, így nem kellett tovább kertelnem, mindent megadott, amit csak kértem, de furcsálltam, hogy nem kér érte semmit cserébe.Minden hétvégén eljött, táncoltam neki, majd italozgattunk, utána egy igen fényűző hotelbe mentünk, elköltöttünk egy finom, gyertyafényes vacsorát, majd ahelyett, hogy együtt töltöttük volna az éjszaka hátralévő részét, elment.Egy év után kaptam tőle egy Porsche-t, félévre rá egy luxuslakást és ezzel együtt megszűnt létezni a hotel élet.Azt hittem ezzel együtt megkapom magát a férfit is, de nem.Életemben nem voltam szerelmes, de amit érte éreztem tudtam, hogy az.Ezért, amikor egy éjjel Marco úgy döntött nálam marad.Altatót csempésztem az italába, így át tudtam nézni a tárcáját.Egy fényképet találtam róla és egy gyönyörű olasz nőről.Másnap reggel Marco homályosan emlékezett az estre, de amint felfedezte, hogy mi is történt vele teljesen kiborult s dühöngeni kezdett, főleg hogy azt hazudtam történt egy s más közöttünk.Mire feleszméltem, Marco elviharzott és én ott álltam a luxuslakásomban egyedül.A következő hétvégéig nem tudtam mi van Marcoval, hogy egyáltalán találkozunk-e.Nem is jelentkezett és ebbe majd beleőrültem.El akartam hitetni magammal, hogy még van remény, de amint eljött a péntek este, amikor is újra láthattam, még a vér is meghűlt bennem.Marco egy csinos szőkével érkezett, aki vékonyabb volt, mint én, teltebb idomokkal rendelkezett, mint én és magasabb is volt, mint én.Amint volt néhány perc szünetem nem bírtam ki, hogy ne menjek a közelébe.Marco nem akart velem foglalkozni, sem pedig meghallgatni.Részeg is voltam, el is borult az agyam, már nem tudtam gondolkozni, sem pedig a tetteimet fékezni.Úgy éreztem belül mardosnak és a következő pillanatban már a szőkét ütlegeltem.Fogalmam sincs, hogy kerültem vissza a luxuslakásomba, de ami ott várt az csak még inkább feldúlt.Egy levél Marcotól azzal, hogy van huszonnégy órám arra, hogy végleg eltűnjek.Botorkálva ugyan, de bementem a fürdőbe, hogy összeszedjem a pipere dolgaim, de amint belenéztem a tükörbe, elszörnyedtem a látványon.Mérgemben ököllel a tükörbe ütöttem, majd ordítva, sírva térdre rogytam.Felálltam, levettem a ruháim, beálltam a tus alá és vagy fél óráig csak hideg vizet eresztettem magamra.Ezután magamra vettem a köntösöm, kimentem a konyhába, a gyümölcstálról levettem egy almát, elővettem egy kést és hámozni kezdtem.Ahogy elkezdtem hámozni úgy meg is vágtam magam.Elnéztem miként bukkan fel a nyílt vágásból a vérem és folyik rá az almára, onnan pedig a padlóra. Amint kissé összeszedtem magam elindultam, de elcsúsztam és elvágódtam a padlón.Miközben próbáltam felállni és észhez térni a fejemet fogtam, annyira fájt s akkor vettem észre, hogy csupa vér a másik kezem is.Most már ténylegesen elfogott a pánik és a félelem.Amint eszembe jutott a kocsim, kikaptam a táskából a slusszkulcsom és már rohantam is kifelé. Az autóba ülve kivágódtam az útra, idegesen járattam a tekintetem, fogalmam se volt mit cselekszem, csak mentem őrült tempóban.Halványan látni véltem, amint pirosra vált a lámpa a kereszteződésben, nyomtam a féket, de mintha csak egyre gyorsult volna az autó, hirtelen hatalmas csattanást éreztem az oldalamon.A balesetről csak halvány emlékem van, az orvos is csak keveset árult el róla.Szerencsére más nem sérült meg, kivéve én, akit hosszas kezelések után engedtek ki a kórházból és felelhettem a tetteimért.

ChristinDor írta...

Változás (folyt.köv)(A történet kitalált, a hosszabb változata a blogomon van)Három év felfüggesztettet kaptam, elvonóval együtt.Úgy gondoltam akkor este drogot csempészhettek az italomba.Ezalatt az idő alatt esti tagozaton letettem az érettségit, majd egy gyors tanfolyam kíséretében sikeres vizsgát tettem irodai asszisztensként, amivel nehezen tudtam elhelyezkedni, már a múltam végett is.A múltam mégsem tűnhetett el nyomtalanul.Nem voltam büszke magamra, ahogy a szüleim is próbáltak elhatárolódni ettől a témától.Sok megpróbáltatást kellett nekik is kiállni.Amíg aztán apám építkezési cége egy olasz vállalkozóval kötött szerződést, ami által a szüleim egy félévig tartó kint létet tudhattak magukénak.Az olaszországi út nekem is szólt.Nem szívesen tettem meg ezt a lépést, hisz Olaszország Marcora emlékeztetett.De amint átléptem az országhatárt minden gondom elszállt.Itt nem ismertek.Nem volt mitől tartanom.Az első négy hónap így is telt, ráadásul tele voltunk munkával és csak nagyon ritkán maradt szabadidőnk, de amikor meghívást kaptunk az olasz vállalkozó partijára, mintha csak visszacsöppentem volna a múltamba.Akkor szembesültem, hogy az olasz vállalkozó nem más, mint Marco.A találkozás számomra olyan volt, mintha most szenvedtem volna el azt a balesetet.Alig vártam, hogy visszatérjünk az olasz lakásunkba.Csakhogy azaz óra nem jött el.A szüleimnek felajánlottak a hatalmas rezidencián egy vendégszobát, ahogy nekem is és az apám belement.A parti végén megmutatták a vendégszobámat, ami fényűzőbb már nem is lehetett volna.A fürdőszobába menekültem, kinyitottam a tusnál a csapot úgy téve, mint aki épp zuhanyzik, de mindeközben a fürdőszobai ablakon másztam ki.Az első emeleten voltam, nem érdekelt, ha megsérülök, ugrottam.A bokám azonmód kiment, így nagy fájdalom közepette, elszakadt ruhában vonszoltam el magam a ház elejére, de szerencsétlenségemre két testőrbe botlottam.Egyhamar egy hatalmas irodában találtam magam, ahol Marco várt rám.Marco nem várakoztatott, elmondott mindent magáról és egykori feleségéről Mirandáról, aki autóbaleset következtében hosszú évekig kómába kényszerült, de aztán egy fertőzés következtében meghalt.Marco azt is elmondta, hogy a felesége megcsalta, el akart válni, de a válás híre kiborította az asszonyt.Mivel nem volt gyerekük és a nő is megcsalta, így nem kaphatott volna semmit.Csakhogy az autóbaleset után kiderült, hogy Miranda terhes volt.Marco pedig magát bűntette azzal, hogy olyan nőket keresett magának, aki csak a pénzéért van oda.Nem tudtam, hogy higgyek-e neki vagy sem.Marco tudott a balesetemről, arról hogy mit tettem magammal.Ő fizette ki a kórházi számláimat.Marco időt hagyott nekem, tudta hogy mi történt a baleset után, elismerte, hogy lefizette a bírót, hogy ne kelljen börtönbe mennem.Csak azért ment bele egy igen jövedelmező projektbe, hogy aztán a szüleim cégét vegye rá arra, hogy vállalják el annak megvalósítását.A partival akart a közelembe férkőzni.A szüleimet könnyű szerrel meggyőzte.Engem viszont kétségek gyötörtek.Mi lesz, ha megint más nővel látom?Mi van, ha mindez csak kihasználásról szól?Tudta mi voltam, mit dolgoztam, mire vágytam.És sajnálatomra azt is tudni vélte, hogy beleszerettem, ahogy ő is belém, amit már megint csak nehezen hittem el.Időt akartam, de ő nemet mondott.Nem akar elveszíteni, magamra hagyni.- mondta.Én viszont nem akartam olyan nő lenni, mint Miranda.Beláttam, hogy amiket csináltam rossz és soha nem tudom elfelejteni.Marco viszont nem hagyta annyiban.És a tudat, hogy még mindig szeretem őt egyszerre keltett bennem félelmet és bátorságot.Igent mondtam.Öt év telt el.Azt hittem, ha igent mondok azzal alárendelem magam Marconak, de nem így lett.Marco mellett élek.Nem tudom, hogy létezik-e ilyen, de örülök neki, hogy Marcoval lehetek.Két fiú és egy kislány boldog édesanyja vagyok, a férjem oldalán pedig egy szerelmes asszony.Megérte változtatni és kilépni a múlt árnyékából.

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon tetszett a történeted :) lebilincselő, szövevényes és magával ragadó volt. Tetszett az a párhuzam, mely végig kísérte a sztorit és az időben való ugrálások sem zavartak most. Tetszett, ahogy előre haladt a történeted, és ahogy sikerült mégis megértetned a történetet, ennyi helyben (tekintve a két kommentet). Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál :)

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

A szomorúsága ellenére, megmosolyogtatott a történeted. Szerethető volt a karaktered, egyedi volt, szeretetteljes, és érdekes álláspontot vezettél végig általa. Remek volt a lezárás is, szép keretet adtál a "vége" fogalmával :) Gratulálok neked, és köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves ChristinDor!

Nagyon sokoldalú volt a történeted, bővelkedett izgalmakban, érdekességekben. Összességében tetszett. Viszont, a feladat témáját tekintve, és a két kommentnyi lehetőséget, kicsit soknak éreztem. Rengeteg információt tartalmazott, túlságosan összesűrítve éreztem a cselekményt, ahogy írtad is... a hosszabb változata olvasható a blogodon. Elég lett volna egy pillanatot, valamit kiragadni a történetből és a köré felépíteni egy érzés-vagy gondolatkört. Így, nekem kicsit sok volt. Komplett történet volt és elvesztette számomra a mondanivalóját, mert lefoglalt a cselekmény követése. Erre érdemes lenne figyelni a jövőben. Az oldalon lévő feladatok nem kívánnak nagy dolgokat. Egy dolgot kell jól megragadni és azt felépíteni. Sok-sok információ vázolása összecsapottan hat, és elveszik benne az ember.
Gratulálok a munkádhoz. Mint történet, tetszett!

Masni írta...

Cím: Memento

Máig nehéz arra a napra visszagondolnom.Döbbenetes érzés,amikor a legrosszabb mégis megtörténik,amikor a remény tényleg úgy illan el, mintha soha nem lett volna ott.Emlékszem,az járt a fejemben,amíg várakoztam,hogy nehogy elfelejtsek kávét venni otthonra,tudat alatt igyekeztem elnyomni a közeledő események utóhatásait,mert tudtam,nem lesz könnyű.Vártam.És akkor kinyílt az ajtó.Nem kellett semmit mondania,amikor ránéztem,már tudtam, nagy a baj.Azt hiszem akkor,abban a pillanatban lettem felnőtt.Nagy betűvel.Onnantól kezdve minden más lett, minden ami volt egy új jelen felé repített minket, amiről nem tudtuk hová vezet..ez akárhányszor eszembe jut, mindig azt kívánom, bárcsak egyszer visszaforgathatnám az időt és bárcsak akkor minden másképp lenne.Gyermekként másképp látunk és képzelünk sok mindent, de ez az egy dolog nem változott azóta sem, és sokszor gondolok arra, bárcsak visszafordíthatnám az időt..

Szatti írta...

Igazán mély dolgokat közölt a történeted, vagy inkább gondolatfuttatásod. Sok mindenre lehet következtetni, mi is történt abban a pillanatban, de talán, éppen ez volt benne fantasztikus, hogy bármire rá lehet húzni ezt az érzést. Együtt élünk vele. Átéljük és még át is fogjuk. Nagyon tetszett az írásod. Igaz volt, egyszerű és sokat mondó! Köszönöm az élményt! :) Gratulálok!

Ibolya Jéga Szabó írta...

Itt maradtam
Csendes a ház ma. A feleségem mosogat, én itt ülök az ebédlő asztalnál. Nézem, mint mindig. Jó nézni, ahogy tesz-vesz. Mióta elhagytam a földi létet, azóta nézem őt, és a családom, nem tudok elszakadni tőlük. Ők nem látnak, de a feleségem tudja, hogy itt vagyok. Titkolja, nem meri mondani senkinek, mert kinevetik, vagy bolondnak hiszik miatta.
Már semmi sem olyan, mint régen, a halálom mindent elváltoztatott a házban, Engem kisemmizett, csak egyet felejtett el kiölni belőlem, a szeretetet. Minden más érzés semmivé tűnt a halállal. Azóta itt ülök az asztalnál, és nézem őket, kísértet lét a büntetésem, mert bennem maradt egy érzés, és ez nem enged elszabadulni. A gyors halálnak ez az ára, hiba csúszik az átalakulásba. Kísértet lettem, kit a házához láncolt a szeretet, és az idők végezetéig itt bolyongok majd, és úgy lakolok meg e hibáért, hogy végig kell néznem a feleségem életét és halálát, a gyerekeimét, az unokáimét, és mindenkiét, aki e házban majdan élni fog. legalább is ezt gondolom, mert nem tudom elképzelni a változtatást.
Most belebújik a cipőjébe, felkapja a kabátját, a kocsi kulcsot, Megy a temetőbe, hozzám, pedig ott csak a sírom van. Én itthon várom, közben bejárom a házat, az alagsortól az emeletig. Kimegyek a kertbe, a két kutya idegesen ugat, nem látnak, de éreznek. Nem ismernek. Szépen lenyírták a fiúk a füvet, a kistóban jól megnőtt a nád, nem baj, legalább a halaknak van hova bújni. Átsuhanok a garázson, be az alagsori irodába, letelepszek egy székre, és várok. Mindjárt jön a feleségem és leül dolgozni, mert adósnap van, sok a könyvelnivaló. Nem szeretek itt. Túl sokat voltam itt az életemben, szinte mindig csak dolgoztam. Nem hittem, hogy képesek lesznek átvenni a munkám, úgy gondoltam, hogy nélkülem megáll a munka, nem tudtam abbahagyni, még akkor sem, amikor már alig léteztem. Magamnak is hazudtam, azt képzeltem, hogy sebezhetetlen vagyok. A jelek megvoltak, de nem volt idő az orvosra, soha nem volt idő. Eljött az a bizonyos este, és végem lett, már hiába vitt szirénázva a mentő, elkéstem. Most meg ez a kísértet állapot, szabadulni kellene belőle, hogy végleg megnyugodjak. Ha létezne egy időalagút, az visszavinne a halálomig, és tisztességesen meghalnék, úgy, mint a legtöbb ember, és a lelkem megpihenhetne az örökkévalóságban.
Na, már itt is van. Bekapcsolja a számítógépet, leül, rendezgeti, válogatja a bizonylatokat. Hirtelen megáll a keze, és hátrafordul, engem néz. Vajon lát, soha nem adja jelét ennek.
- Tudom, hogy itt vagy, érzem a tarkómon, hogy nézel – mondja, és nem fordul vissza.
Meglepődök, de boldoggá tesz, hogy észrevett, vagy megérzett. Jelzek neki, ahogy szoktam. Megemelem a székem és kőre ejtem.
- Nem kell emelgetned a széket, tudom, hogy mindig itt vagy mögöttem. Rájöttem már régen, mert segítettél nekünk átvenni a munkádat. Senki nem hitte, hogy képesek leszünk rá, de amikor észrevettelek a halálod követő éjszakán az ágyam szélén, tudtam, hogy segíteni jöttél vissza.
folyt. köv.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Szegény, azt gondolja, hogy a munka járt a halott agyamban is. Nem, de nem tudom elmondani neki, hogy annyira szerettem őket, hogy bennem maradt az érzés és ez ideláncolt hozzájuk.
- A fenébe, beszélek egy székhez, ahelyett, hogy dolgoznék!
A kísértet kisuhant a bejárathoz, és kinyitotta a kaput. Megjött a fia és a családja. A négyéves nagylány unoka lépett be elsőnek.
- Látod, milyen ügyes ez a lány – szólt az apja – belül volt a kulcs és kinyitotta a kaput.
- Vékony a keze, könnyen befér – feleli az anyja.
- Nyitva volt a kapu apu!
- Biztos a Mama elfelejtette bezárni.
A kis család hangosan felcsörtet a lépcsőn. A legkisebb a bébi hordozóban az anyján lapul, és a válla fölött kukucskál.
Milyen aranyos ez a kicsi, hogy bámul rám. Vajon láthat? Nem hiszem. Valahogy vissza kellene fordítanom az időt, és újra meghalni, nem jó ez így. Ott vagyok, ahol nem kellene, megzavarom őket. A halottnak a halottak között a helye. A dolgokat itt már elrendeztem, minden megy nélkülem. Unokáknak mindennap emlegetve vagyok, ismernek is képről, a nagyanyjuk úgy beszél rólam, mintha élnék.
Talán, ha sikerülne megszabadulnom az szeretettől, akkor végleg elmehetnék, de nem megy bennem maradt. Valami azt súgja, ha a feleségem is átjön a másvilágra, megszabadulok, és együtt megnyugodhatunk, mint a többi rendes halott. Reménykedek, mert visszafordítani az időt már nem tudom, mert az nekem már nincs. Kivárom, addig meg csendesen megbújok, a házban, a házkörül, a tó partján, mindenütt ott leszek, bárhova néznek.

Névtelen írta...

Cím: Elengedés
Írta: Vani

Tavasz van. Újraéled a világ. Virágok színesednek, és szépítik a téli kopár vidéket, fák bimbóznak, zöldbe borulnak. Érzem az illatot, amiről mindig drága mamám jut eszembe. Meghatározhatatlan tavaszias virág illat, de mindig, ha érzem, eszembe jut az alacsony termete, amint a szőlőlugas alatt készíti nekem az uborkasalátát. Beugrik a kissé elhasználódott kisablak az asztal felett, melynek zöld kerete és virágos függönye volt. Látom a munkától eres és megviselt kezét, az otthonkába bújtatott masszív, mégis törékeny kis testét. Az állandó állatsereget, a tyúkoktól kezdve, a macskákon át a kutyáig. A szépséges virágültetvényt a kapubejárónál, a kerti kútból hozott locsóló vízet,érzem a föld illatát, a felhőtlen gyerekkort, mely csak attól volt feszült, hogy milyen játékkal játszak is aznap. Érzem a szellő simogatását, amikor a kutyával szaladgáltam a kukoricaültetvényen. Szabadság volt ez, nem vitás.
Mamámék otthona egy faluban volt, nem messze a várostól. Én városi gyermek lévén úgy fogtam fel a náluk töltött időt, akár egy vakációt. Bár öregek voltak, a kertben mindig nőttek a finomabbnál finomabb zöldségek, és gyümölcsök. Ha el akartam bújni, mindig a cseresznyefa alá bújtam, aminek akkora cseresznyéi voltak, mint egy dió, és olyan roppanós héja, akár az almának. Nem messze egy erdősség állt, a falusi levegő olyan tiszta volt, mintha az ember visszarepült volna az iparosodás előtti időszakba. Madarak ezrei törték meg a falu csendjét, és komponáltak szebbnél szebb dalokat. Hajnalban a hűvös nyári időjárásban néztem a kukoricaültetvény felett a napfelkeltét, majd visszatértem ágyikómba, hogy fel kellvén már várjon a gondosan elkészített reggeli. Sajnos már mamámék itt hagyták a földi élet porát. A házat eladtuk, a kertet más gondozza. Más emberek nagyszülei élik mindennapjukat.
Néha, mint most is megcsapja az orromat az a kellemes illat, amit csak mamáméknál éreztem. Az időutazás egy pillanat, mégis melegséggel tölt el. Hogyan engedhetném el őket? Ennyi az élet? Csak emlékezés? „Az emlékekhez nem emlékek, hanem szeretet kell, s akit szeretünk, soha nem felejtjük el.” Írták az emlékkönyvembe egyszer. Akkoriban még nem tudtam mi is a jelentése ennek az egy aprócska, mégis hihetetlenül hatalmas mondatnak. Mostmár tudom. Mivel csak őket ismerhettem, és a másik mamámékat nem, ezért úgy éreztem megfosztottak a legnagyobb ajándéktól az életben. Nem mehetek a cseresznyefa alá, nem ehetem a mamám dolgos kezei által készített íncsiklandozó ételeket, amiket csak ő tudott úgy elkészíteni, hogy minden falat élvezet volt. Nem hallgathatom papám hosszú verseit, melyeket kisgyerek fejjel is imádtam, és meghatottak. Mikor papám egy év elteltével követte mamámat a mennybe, átkozódtam. Haragudtam a világra. Mamám mindig is vallásos volt, ezért sejtetem, hogy hova kerültek, de az érzés, hogy már nincsenek, égette a szívem.
Egyik éjjel álmot láttam. Sírtam, és újból kisgyermek voltam. Álltam a járdán, a nap szikrázóan sütött. Láttam drága nagyszüleimet. Kérdeztem tőlük, hogy miért hagynak el? Miért hagynak itt? Nagypapám odajött hozzám, és leguggolt. Mamácskám hátul állt, kedvesen és békésen mosolygott, de nem jött oda. Néztem őt, majd papámra figyeltem, aki halk hangon beszélni kezdett:
- Kis drágám! Sosem hagyunk el, mi csak egy jobb helyre megyünk. Nekünk ott jobb. Szeretünk Titeket!
És ennyi volt. Egy álom. Miután felébredtem az életem megváltozott. Mostmár, amikor rájuk gondok, és a felejthetetlen percekre, már nem mardossa szívemet a bánat. Mosoly ül ki az arcomra, a testemet meleg energia járja át. Úgy érzem akkor, és ott, amikor az illatot érzem, tudatják velem, hogy figyelnek, és talán büszkék arra mi lett belőlem.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon tetszettek a gondolataid, az emlékek felidézése, és hogy egy nem élő személy által beszélted el a történetet. Ez is lehetőség volt, és te megtaláltad :) igazán remek mű lett, élveztem minden sorát, őszintén gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Vani!

Először is, nagyon köszönöm, hogy írtál a feladatra. Jó volt a témaválasztás, szépen vezetted végig a gondolatokat, emlékeket, érzéseket, teljesen átjött ezáltal az az érzés, amikor egy szerettünket hiányoljuk, s hogy a hiányát miképpen éljük meg. Olyankor, mindenhol érezzük őket. Köszönöm a műved, nagyon szép volt és gratulálok neked!

Kata Márkus írta...

Az elmaradt ölelés

Nem szeretett a betegek közelében lenni. Egyáltalán nem érzett irántuk sajnálatot, nem tudott nekik kedves, vigasztaló szavakat suttogni, nem tudott óvatosan hozzájuk érni, hogy egy leheletnyi simogatással enyhítse fájdalmukat. Közvetlen rokonsága értetlenül nézett rá, hogy mennyire közömbös tud lenni ha, egy-egy beteg vagy halott volt a családban.
Édesanyja sokszor kérlelte, legalább egy kicsit ügyeljen az arcmimikájára, amíg tart a beteg látogatás, vagy a temetés.
- Ha valaki rád néz, azonnal látja unott, kifejezéstelen arcodat! Ráadásul, ha valaki szól hozzád, néma, vagy mint a hal! Komolyan mondom, elviszlek orvoshoz! Legalább nekem áruld el, miért változol meg ennyire, ha beteg közelében vagy?
- Az anyja szavai, mint a falra hányt borsó, úgy peregtek le róla. Egyszerűen képtelen volt válaszolni az anyjának vagy bárki másnak.
Pedig ha tudták volna az okát, mennyire egyszerűbb lett volna neki is meg a családjának is...

Tíz évvel korábban...

Egy kora őszi napon kezdődött minden. Akkoriban az alsó tagozatos kisdiákoknak délután kellett iskolába járniuk, és őt minden nap ebéd után a nagymama indította iskolába, és ő várta haza finom uzsonnával. Szülei dolgoztak, nagypapa is még eljárt nyugdíj mellett dolgozni, így otthon a mamával ők ketten nagyon jól megvoltak. Délelőttönként a konyhában írta házi feladatát, miközben mama főzte az ebédet. Ha elakadt valamelyik feladatnál, a mama mindig tudott segíteni, sőt még babáinak is a mama varrta, vagy horgolta az új ruhákat. Jaj de nagyon szép volt így, minden olyan kerek volt, mint a mesében...
Aztán az egyik reggel nem a mama ébresztette, hanem az édesanyja, aki nagyon szomorú volt és csak annyit mondott, hogy a mama nem tud felkelni, mert nagyon beteg lett az éjjel. Azonnal a mama szobájába akart szaladni, de a szülei nem engedték. Hiába kereste a nagypapát, ő is a mamánál volt a szobában.
Olyan üres volt a konyha a mama nélkül, ráadásul reggelit is elfelejtettek neki készíteni. Szülei idegesen jöttek, mentek a lakásban, közben megérkezett az orvos, aki olyan sokáig volt bent a mamánál...
Amikor aztán lehajtott fejjel kijött a mamától, szótlanul megsimogatta kócos haját, és elment. Éhesen, korgó gyomorral hiába próbálta megírni leckéjét - nem tudott a feladatokra figyelni. Leckeírás helyett inkább egy üres lapra kezdett mindenfélét firkálgatni.
Aztán a délelőtt folyamán, némán érkeztek a nagynénik, nagybácsik, közeli rokonok, és még a szomszéd nénik is átjöttek megnézni a mamát. Mindenki bemehetett hozzá, csak őt nem engedték be a mamához.
Hiába könyörgött édesanyjának, hogy csak egy pillanatra engedje be a mamához, - mindig nem volt a válasz. Majd ha hazajön az iskolából, akkor bemehet hozzá, addigra már a mama is jobban lesz, - ígérte neki az édesanyja. Nem volt más választása, mint elmenni iskolába, de a finom ebéd helyett be kellett érnie egy szelet zsíros kenyérrel, és a gyönyörű hosszú haja sem volt olyan szépen befonva, mint ahogy a mama szokta.

Kata Márkus írta...

A tanító néni hamar észrevette, hogy valami nincs rendben. Ráadásul a házija is csak félig volt készen...
Lassan telt a délután, nem tudott figyelni a tanulásra, mert állandóan a mama körül forogtak gondolatai. Sejtette, hogy nagy baj van a mamánál, de azért ábrándozott, hogy majd ha hazaér az iskolából, odabújik hozzá, átöleli, megpuszilgatja, és a mama meggyógyul. Holnap már minden olyan lesz, mint amilyen tegnap volt.
Nem tudhatta, hogy amíg ő ábrándozott, a mama olyan rosszul lett, hogy megállt a szíve, és itt hagyta ezt a földi világot...
Amikor hazaért az iskolából, nagyon meglepődött, mert mindenki feketébe volt öltözve, a sok sírástól pedig vörös volt az orruk és a szemük.
Édesanyja sírva ölelte magához és csak annyit mondott neki, - a mama meghalt. Nagyon gyenge volt a szíve, és nem volt elég ereje megvárni, amíg haza ér az iskolából.
Ez a hír, hogy az imádott mama nincs többé, annyira megviselte, hogy szinte sokkos állapotba került. Édesanyját ellökte magától és hisztérikusan kiabálni kezdett, hogy őt mindenki becsapta, őt a mamán kívül senki sem szereti!
Már-már önkívületi állapotba került, és a család döbbenten nézte a kislányt, amikor a nagypapa odalépett hozzá és átölelte. Először őt is el akarta lökni magától, de a papa nem hagyta. Erősen megfogta a kezét és lassan elindult vele a mama szobája felé. Kinyitotta a szobaajtót, együtt léptek be a szobába, majd a papa becsukta mögöttük az ajtót.
Amikor egy bő negyedóra múlva kijöttek, a kislány nyugodtnak tűnt, nem sírt, nem hisztizett. Édesanyjához ment, és halkan kérte, hogy szeretne lefeküdni. Anyja a szobájába kísérte, megágyazott, segített neki levetkőzni, közben próbált beszélgetni, de a kislány egy szót sem szólt hozzá. Amikor egyedül maradt, akkor kezdett el beszélni a babákhoz.
Elpanaszolta nekik, hogy becsapták, nem engedték be a mamához, pedig ő úgy szerette volna megölelni...mert akkor biztos meggyógyult volna és még most is élne.
Lassan álomba sírta magát, és álmában a mama fésülte, fonta hosszú haját, főzte a finom ebédet és uzsonnával várta haza az iskolából...

Szatti írta...

Kedves Kata!

Elnézésed kérem a kései véleményezésért. Nagyon tetszett a történeted, rendkívüli volt és egyedi. Szépen fogalmaztad meg a gondolatokat és az érzéseket, átjöttek a sorokon keresztül. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :)