2015. július 12., vasárnap

Következetesség és előregondolás



Sok olyan oldallal találkozom, melyek remek történeteket ajánlanak. A blogvilág bővül és bővül... amióta csak a tagja vagyok, látható ez a változás. Amikor belecsöppentem, alig voltak még oldalak. A blogokat leginkább más céllal használták, nem igazán történetek megjelentetésére, volt egy-kettő, de nem kiemelkedő számban. Amikor elkezdtem böngészgetni, megismerni ezt a világot, még csak olvasó voltam. Eszembe sem jutott, hogy én is sajátba kezdjek. Elég volt olvasgatni, szemlélgetni mások alkotásait. Hogy miért is kezdtem írni, egészen más okból és sokkal később történt, rá egy-két évre. Ma már naponta jelennek meg új oldalak, széles blogírói körrel büszkélkedhet a blogspot, s főleg író kategóriában, számtalan történettel a háta mögött. Na de, sokszor minőség-e a mennyiség? 

A történetek magjai megszületnek, az író ötletéből kipattannak, sorokká növik magukat, néhány fejezetté és ez szépen növekszik, komplett történetté alakul... jobb esetben. Hogy miért is körítek ennyit a téma köré? Mint mondtam, számtalan olyan oldallal találkozom, mely remek történeteket ajánl... a bökkenő csak ott van, hogy ezek nem mindig "íródnak" végig. Az ötlet jön, mint a villámcsapás, bekattan, eszünkbe jut, megérezzük és onnantól beindul egy olajozatlan fogaskerék, melyet hajt az izgatottság és a fantázia. Viszont megesik, hogy mindez csak egy bizonyos ideig működőképes. S honnan tudhatjuk, meddig tart az úgymond, szavatossági ideje? Meddig vagyunk képesek írni egy regényt? Hozzáteszem, fejben. Egy ötlet, sosem elég. Két ötlet, három ötlet... ötletek sokasága sem elég ahhoz, hogy valamit végig tudjunk írni. Sokkal bonyolultabb ez a folyamat ennél, viszont kezdő íróknál tipikus hiba, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve, belefognak a történetbe... és nem az írásával van baj... hanem a közzétételével. Megvan egy-két fejezetre való írás, néhány ötlettel tarkítva gondolatban és már is megnyitja kapuit a nagyközönség előtt. Miért? - teszem fel a kérdést. Egy történet megalkotása számomra csendes folyamat, minden más, zavaró tényezőt kizárva... egyes történetek viszont, napvilágra kerülve, rögtön halálra ítélt írásokká válnak, mert igenis... tipikus hiba, hogy rögtön mélyvízbe dobjuk a gondolatainkat. Előbb-utóbb, ha nem is megfulladás, kifulladás a vége.


Amikor kapunk egy ötletet, ott lebeg a levegőben, látjuk magunk előtt, érezzük, gondoljuk... írni kell. Írni kell mindaddig, amíg csak lehetséges, amíg elég erős ez az érzés és ameddig kitart maga az ötlet, mely szépen lassan kibontakozik előttünk. Megesik, hogy egy-egy ötlet után ihlethiányban toporgunk és nem tudunk tovább írni. Eltelnek napok, hetek, mire újra képesek vagyunk folytatni a történetet... ilyenkor sokak fejében megfordul, hogy a történetet már nem érezzük olyan közelinek, pedig mi vagyunk a bűnösök... kissé, mi távolodtunk el. Bezavarhatnak magánéleti, más külső tényezők, melyek távolságot generálnak közöttünk és a történet között, de előbb-utóbb visszatalálunk ahhoz a belső, nyugodt hanghoz, mely magát az alapötletet is megteremtette... visszazökkenünk és ismét kezdetét veszi az alkotás... s ezen izgatott pillanatokban bele esünk abba a varázsba, hogy mással is megosztanánk az örömünket... blogot nyitunk. Közzé tesszük és már is kezdetét veszi egy olyan lejtő, melyen szépen elindult a történet valahová, ahol mi már nem érhetjük utol. 



Ha alkotunk, önmagunknak tegyük és csak akkor szabad a nyilvánosság elé állni, amikor van mit felmutatnunk... van annyi ötletből írt sor, mondat, gondolat, melyet érdemes megmutatnunk. Az írás csendes folyamat. Bennünk zajlik. Körülöttünk és az írás csak akkor marad a kezünkben, ha a miénknek érezzük és úgy is kezeljük. Mielőtt ahhoz folyamodnánk, hogy blog által is megosszuk másokkal, rengeteg időt, ihletet, akaratot, gondolkodást kell belefektetni. Amikor már úgymond, a blogon írja magát a történet, már nem is annyira a miénk, hiszen nem magunknak kezdünk írni, hanem azon olvasók számára, akik napról napra, hétről hétre várják a folytatást. Elengedtük, s így megszületett az a távolság, mellyel már sosem lehet tökéletesnek mondható mű mindabból az ötletkavalkádból, melyet addig magunk előtt láttunk.
Eltelik néhány hét, néhány hónap és megérezve ezt a veszélyt, ezt a távolságot, kénytelenek vagyunk bezárni az oldalt. Nincs elég időnk, ihletünk a történet írásához-mondván, pedig időnk és ötletünk akadna bőven, csak a történet személyességével való kapcsolat szakadt meg, mely az inspirációt sugallná számunkra.

Természetesen nem azt akarom mondani, hogy blogon közzétenni egy írást, történetet, regényt hiba volna. Vagy hogy a spontaneitás nem fér bele az alkotási módszerek eszköztárába... néha igenis, a spontaneitásra van szükség, hogy előre haladjunk és nem mindig lehet pontról pontra, karakterről karakterre megtervezni a részleteket. Ilyen előregondolás nagyon ritka, legfeljebb kisebb műveknél esélyes, ahol nem szükséges akkora belátás az egész műre... könnyebb átlátni, értelmezni, magunk előtt látni a részleteket... egy nagyobb mű folyamatosan alakul, sokszor igenis, a spontaneitás által, tehát szó sincs erről, hogy végképp a tervezésen múlna a dolog. A tervezés csak egy támpont, ami néhányaknak segít és valakinek, nem. Ez írófüggő, stílus és jellembeli dolog, kihez mi áll közel és hogyan tudja kihozni önmagához képest a maximumot, valamint ott az a  tény is, hogy nem minden történet egyforma. Némelyik komolyabb hangvételű, szövevényesebb, nagyobb megalkotást igényel, ha mondhatom így. Több a titok, az átfedés, jobban kapcsolódnak egymásba a szálak, mint mondjuk egy humorosabb, könnyedebb hangvételű, inkább szórakoztató írásnál. Ilyenkor, ez utóbbi esetben, a történet szinte íratja magát és nem is szükséges annyira előregondolni vagy megtervezni a cselekményt, a folytatást, mert egyszerűen jönnek a sorok és a gondolatok.

Mindezzel csak arra szerettem volna felhívni a figyelmet, hogy érdemes végig gondolni, következetesen és előreláthatóan, mielőtt felteszünk egy írásunk meglévő töredékét blogra, hogy tudjuk-e vállalni azt a tényt, hogy fejezetről fejezetre, bejegyzésről bejegyzésre mások is tanúi annak, hová és milyen irányba fejlődik a történet? Fel tudjuk-e mérni előre, hogy van-e elég időnk, energiánk, ötletünk és ihletünk ahhoz, hogy mindezt véghez vigyük fürkésző és kíváncsi tekintetek előtt? Sokszor beleesünk abba a hibába, hogy néhány fejezetet már is közzéteszünk, de aztán ötlet és ihlet hiányában hetekig hozzá sem tudunk nyúlni. Aztán jönnek a toporzékoló kommentek, hogy na, mikor lesz friss? Mikor lesz folytatás? És ezen kíváncsiságok csillapítására kénytelenek vagyunk összedobni egy következő fejezetet, majd még egyet, és még egyet... mások kedvéért és nem magunkért. A blog nem más, mint publikálás. Számomra... és nem egy nyitott napló, melybe magamnak írok, de mégis, akárki megnézheti és még terelgethet is, mikor írjak és miről. A napló fogalma titkos, nem igaz? 

S mindezen sok-sok hablatynak tűnő szöveg után felteszem a kérdést... ugye, milyen rossz, amikor találunk egy remeknek ígérkező történetet, néhány fejezettel, nagyszerű megfogalmazással, ízléses stílussal, lebilincselő cselekménnyel, pár fejezetnyi belekóstolással és néhány hét után, eltűnik egy felirat kíséretében, miszerint az író nem tudja folytatni? Rossz érzés. Kicsit csalódás... ott toporog az a néhány olvasó, megannyi komment és a kezdetleges, fantasztikus fejezeteket követi, néhány stílusában és megfogalmazásában az előzőeket meg sem közelítő iromány, pedig az író igyekezett, kitett magáért, próbálta ugyanazt a könnyed hangvételt és egyedi stílust hozni, de hiába... aztán puff... ajtócsapódás! Ha elvesztettük a művünket, lélekben, nem érezzük már olyan közel, mint a kezdetekkor, ha több sort törlünk, mint írunk... hagyni kell pihenni és várni arra a pillanatra, amikor újra közelségbe tudunk kerülni vele... a kényszeredett írás csak tönkreteszi a munkát. 

Mindezek mellett szólva, ezzel a kis bejegyzéssel csak elgondolkodtatni és ösztönözni szeretnék mindenkit a csendes írásra, arra az alkotói folyamatra, mellyel hiszem, hogy megszületik egy befejezett mű... és ez a mű csak akkor rántja le magáról a leplet, amikor készen áll. Sem előbb, sem később... pont akkor, amikor végre nagyot szusszanva elmondhatjuk, elkészült. Vagy napok, hetek múltán végleg elkészül... akkor már nem hiba elkezdeni megosztani másokkal... akkor már látjuk az út végét.
Amikor már több tucat fejezet vár arra, hogy megmutatkozzon, sokkal könnyebb előre haladni, hiszen már csak pár fejezet várat magára. Ilyenkor már sokkal egyszerűbb, kevés arra az esély, hogy az előzőekben elhangzott hibákba essünk, ellenben azzal, hogy csak néhány fejezet birtokában vagyunk, amelyekből még magunk sem tudjuk igazán, mi fog kisülni. Ha nem tudjuk, merre tartunk és csak céltalanul találgatunk, tervezetünk, írunk, a spontaneitásra bízva magunkat, belebukunk. Amikor még se mellékutak, se kereszteződések, se zsákutcák nincsenek az orrunk előtt, se kirajzolódott cselekmények, kiforrott karaktertörténetek, kulcsfontosságú történések, fordulópontok, nincs értelme az egésznek. Akkor még nem állunk készen mások szemlélődésére. Még várnunk kell. Legyetek türelmesek és várjatok ti is! Hogy csattanót is mondjak, én is estem már ebbe a hibába és az ember, mindig a saját bőrén tanul. Azóta megfontoltabb vagyok és talán ebből adódóan is, valamint mások hibáját látva szántam rá magam erre a bejegyzésre.
Ötleteljetek, forgassátok a történetet, jól rágjátok meg minden sorát! Törekedjetek maximálisan arra, hogy a legjobbat és legszebbet tudjátok nyújtani magatokból, s ezt az írásotok is meghálálja! Sietni sosem szabad. Csendes és időigényes munka a tökéletesség. Az olvasók nem szaladnak el. Ott várakoznak a túloldalon, lesve a pillanatot, mikor jelenik meg egy új, egyedi és különleges történet a blogvilágban. :)

2 megjegyzés:

Zsuzsi írta...

Nagyon egyetértek a gondolataiddal. Valóban, félkész írásokat nem érdemes közzétenni, én is beleestem ebbe a csapdába, és azóta sem tértem vissza ahhoz a történetemhez. :(
Mostanában verseket írok inkább, viszont nem rakom egyből közszemlére. Szeretem érezni pár napig, hogy az csak az enyémek (önző módon), olykor még módosítok is rajtuk, ha időközben eszembe jut valami. Amikor úgy érzem, hogy itt az idő, akkor publikálom. :)

Szatti írta...

Köszönöm a véleményed Zsuzsi és jók a meglátásaid. Ami fontos, hogy elsősorban magadnak írj... és a közönség csak a második vagy harmadik helyen legyen! :)