2013. május 18., szombat

Séta a múltba - Gyakorlati feladat


Nos, az előző feladattal már szerettem volna ráhangolódni a jelenlegi gyakorlatra... így, ennek értelmében, ismét az idővel játszanánk. A jelenlegi feladat már nem oly módon utal a változásra vagy annak reményére, mint az előző, ahol inkább visszatekintés szerűen volt jelen a bárcsak érzés... most konkrétan az a feladat, hogy visszamenjetek az időben. 
Sokan eljátszhattatok már a gondolattal, milyen lenne mondjuk az 1800-as évekbe visszacsöppenni, akár 50 évre vissza, ahol láthatnánk a nagyszüleink életét, vagy csak néhány nappal ezelőttre, amellyel talán változtathatnánk a jövőn. Nem értünk oda valahová, nem beszélhettünk valakivel, nem láthattunk valamit... ezzel, talán behozhatjuk az elmulasztott dolgokat. Ha lenne alkalmunk visszamenni az időben, talán halhatjuk vagy láthatjuk azt, amire szükségünk lett volna, elbúcsúzhatunk valakitől, akit nagyon szerettünk, de nem volt rá alkalmunk, hogy megtegyük és talán így, a jelenben máshogy gondolkodnánk, máshogy látnánk dolgokat, esetleg valakinek a jellemét, akire jelenleg mérgesek és dühösek vagyunk, de a múlt újrajátszásával, megérthetnénk a döntését. Sokféleképpen lehet értelmezni, milyen jó lehetne kihozni egy múltba való utazásból. Ennek megoldása, rátok bízott.

A lényeg tehát, a fentiek értelémben, a félreértelmezések elkerülése végett: a karakteretek tudatában legyen annak, hogy ő ebből a korból, a jelenből csöppen vissza a múltba, akár évekről, évtizedekről vagy évszázadokról beszélünk! Nem múltban történő történetet várok, annak az adott kornak a szereplőivel, hanem, hogy a ti karakteretek, főszereplőtök ugorjon vissza az időben, a mi korunkból, 2013-ból!
Mindaz, milyen időbe repültök vissza, milyen okkal, a ti feladatotok megalkotni. Mit kezdenétek a kapott lehetőséggel? Megijednétek a váratlan helyzettől? Izgatottan ismernétek fel a szerencséteket, hogy jééé... egyik pillanatról a másikra talán egy olyan épület előtt álltok, amely ma, most, a jelenben már nem is létezik? Kit keresnétek meg azonnal a múltban? Kihez fordulnátok? Mit tennétek, ha ott állnátok újra, ugyanabban az időben és alkalmat kapnátok, hogy választ kapjatok a kérdéseitekre, kétségeitek eloszlatására? S mit tennétek egy olyan helyzetben, ahol idegenként mozogtok, egy olyan világban, melyet csak könyvek alapján ismertek? S ami talán még érdekes kérdéseket vetne fel... ki hinne nektek, hogy a jövőből érkeztetek, egy olyan korból, mely számotokra most a jelent jelenti? Elárulnátok bárkinek is? Hinnének nektek?

Legyetek merészek, és éljetek a lehetőséggel: most megváltoztathatjátok a jelent. Mássá tehetitek, olyan irányba terelhetitek, amellyel talán, minden megváltozik. Ragadjátok meg, képzeljetek el egy lehetséges történetet, írjatok köré sztorit, cselekményt, és utazzatok vissza az időben, hogy jóvá tehessétek a megbánt cselekedeteiteket, választ kaphassatok a kérdéseitekre, megtehessétek mindazt, amire akkor már nem volt alkalmatok, elmondhassatok valakinek valamit, amit elmulasztottatok. Vagy válasszátok a messzemenőbb megoldást, utazzatok vissza akár egy egész évszázaddal ezelőttre és a főszereplőtök ismerkedjen meg az ottani kor néhány szereplőjével, alakítsatok köré történetet, cselekményt... esetleg még azt is elmesélhetitek, hogy ti ismeritek a jövőt. Ott éltek. Látjátok. Tudatában vagytok a múlt eseményeinek, s hogy jelenleg nálatok, már 2013-at írnak. Hogy hinnének e nektek? Rátok bízott, miként alakítjátok. Talán ezzel... még a segítségükre is lehettek. Hogy ismertek valamit, amit ők még nem... megakadályozhattok valamit, mely változást hozott a jelenbe és az ő életükbe is. Most, bármi lehetséges!

15 megjegyzés:

Zsófi Molnár írta...

Szia Szatti!
Én most a 18. századot választottam színhelyül. Címe:Az első bál

Az eső úgy dobolt a hintó ablakán, amit apám ebből a különleges alkalomból bérelt, mintha apró kis kövek koppantak volna folyamatosan az üveghez. A kezemet az az ölembe ejtettem, miközben a tekintetemmel végigfutottam a szaténból varrt, hófehér ruhán, amit Sophie külön a mai napra varrt nekem. A könyékig érő fehér kesztyűs kezemben egy ugyancsak fehér legyezőt egyensúlyoztam. Ő is ott ült mellettem, szögegyenes derékkal ült, szinte majdnem úgy, mint anyám, aki a szemközti ülésen figyelte közeledő vihart. A nevem Jane Knightley, és első bálozó vagyok.
- Hallatlan! Ilyen időben bált rendezni! Mrs. Shelwyn-t ennél sokkalta okosabb nőnek és körültekintőbb házigazdának ismertem. – méltatlankodott anyám, miközben az óriási kalap, amit a fejére biggyesztett, minden helytelenítő fejmozdulatnál majdnem leesett különleges frizurájáról, amit külön mára csináltatott a komornájával.
- Na de mama, ne mondjon ilyeneket! Szegény Mrs. Shelwyn nem láthatta előre egy héttel ezelőtt, hogy pont ma esni fog! – vettem a védelmembe bizalmas barátnőm korántsem fiatal édesanyját.
- Jane –nek igaza van, anyám. –szólalt meg Edmund mellőlem. Furcsa volt, hogy ennyire csendes volt, mikor a bátyám olyan személyiség volt, aki örömmel vállalta a társaság középpontja posztot. Anyám, mint hogy a bátyám is az én pártomat fogta, inkább annyiban hagyta a témát, és belekezdett a szokásos, órákig tartó, értelmetlenségekről való beszédének. Őt leszámítva, ebben az évszázadban nagyon is kedves családom volt.
- Kíváncsi vagyok, hogy fog olyan bált rendezni, mint Mrs. Collins a minap. Az a bál annyira csodálatos volt! Bánhatod drágám, hogy nem tartottál velem, és választottad inkább a barátnőidet. Akkor nem hencegett volna az a pöffeszkedő Mrs. Norris az unokahúgával. Még csak feleannyira sem volt olyan szép, mint te, Jane… - és így tovább. Anyámra persze sosem figyelt oda a társaság, ahol éppen tartózkodott. Mindenki csak bólogatott, meg helyeselt, hogy: „nahát, Mrs. Knightley, csak nem?” meg hogy „Milyen igaza van önnek, Mrs. Knightley” „ó, pontosan egyetértek önnel, kedves hölgyem”.
A gondolataimat a hirtelen megálló lovaskocsi szakította félbe. Meg kellet kapaszkodnom a bátyám karjába, nehogy a nagy rándulástól, ami a fékezést kísérte, pont anyám ölébe pottyanjak. Az nem lett volna kedvére, nagyon nem. Kérdőn a bátyámra néztem, aki dúlva-fúlva igazította vissza a kalapját a fejére, majd a kocsis hátraszólt, hogy megérkeztünk. Kinyitották nekünk az ajtót, majd először anyám, aki epésen megjegyezte, hogy pont a legnagyobb tócsában kell leparkolni azt a hintót, majd én is és mögöttem a bátyám, kiszálltunk. Előttünk nívós, nagy épület emelkedett az éjszakába, volt vagy háromemeletes, és minden ablakából fény szűrődött ki a vizes, macskaköves utcára. Hála Istennek, még időben elállt az eső.
A bátyám odaszólt a kocsisnak, hogy legközelebb szíveskedjen ember módjára lefékezni, majd a karját nyújtotta, amibe én büszkén, mosolyogva belekaroltam, és már indultunk is befelé. Az ajtónál álló két, jelentéktelen inas ajtót nyitott nekünk, mi pedig előkelő, nemesi család módjára beléptünk a bálterembe. A szoknyám csak úgy örvénylett a lábam körül, ahogy az ajtót nagy huzattal becsukták mögöttünk, majd először a zene ringó, lüktető dallama kúszott a fülembe. Egy alacsony, kövérkés, de elegáns asszony nyomakodott felénk a beszélgető és lézengő emberek csoportján, akik úgy tettek, mintha érdeklődve figyelnék a francia négyest táncoló párokat, miközben a férfiak a következő partnerüket szemelték ki, a fiatal hölgyek pedig, akiknek ez esetben nem jutott pár, szemfülesen járkáltak a teremben, hátha begyűjthetnek némi pletykát. A terem óriási volt, és a hatalmas csillároktól és a falon sorakozó gyertyáknak köszönhetően az egész fényárban úszott. A színes társaság majd fele a terem középső részein keringett a zene lüktető ritmusára, és voltak, akik éppen a puncsban vagy az egyéb italokban lelték kedvüket.

Zsófi Molnár írta...

...
A bál minden estre pompásnak ígérkezett, és úgy gondoltam, hogy a felénk közelítő Mrs. Shelwyn igencsak kitett magáért. Anyám elindult, hogy elébe menjen a tömegben előrenyomakodó, testes asszonyságnak, míg én közöltem Edmunddal, hogy megkeresem a barátnőmet. Szétszéledtünk, én pedig ámuldozva, a fejemet kapkodva próbáltam befogadni a látványt, miközben ügyeltem arra, hogy úgy menjek, ahogy az etikett előírja, és még egy gyűrődés se essen a ruhámon, nehogy valakinek kedve támadjon rajtam köszörülni a nyelvét. Így is éppen csak hogy túléltem, amikor a környéken mindenki rólam sutyorgott, ugyanis alig néhány hete visszautasítottam egy igencsak rosszul sikerült házassági ajánlatot…
Anne-t sehol sem találtam, így inkább leültem egy székre, melyből több is a terem fala mellett volt elhelyezve, hogy az elfáradt vendégek társalgással és pihenéssel üthessék el az időt, míg egy kedvükre való táncpartnert vagy táncot nem kapnak. Gondoltam megvárom Edmundot vagy anyámat, vagy talán egy ismerős arcot találok, talán még abban is reménykedtem, hogy felbukkan Anne, bizalmas barátnőm , és akinek a tiszteletére lett rendezve ez a mai bál, hiszen születésnapja volt.
Figyeltem a táncoló párokat, éppen a polka volt a soros. Lepillantottam a táncrendemre, amit még az ajtóban vettem el, mint ahogy azt mindenkinek kötelező, és meglepve láttam, hogy a keringő csak második a listán. Persze, az én táncrendembe egyetlen név sem volt írva a bátyámén kívül, aki a nemsokára következő angolkeringőt foglalta le magának. Felnéztem, a tekintetemmel a termet pásztáztam, és megláttam a bátyámat, ahogy anyánkat kíséri a puncsos asztalokhoz. Mikor Edmund felemelte a fejét, diszkréten intettem neki, mire ő mondott valamit anyámnak, és utat törve magának a tömegen elindult felém. De még mielőtt a bátyám hallótávolságon belül került volna, valaki elém toppant. Felnéztem a férfi arcára, és villámcsapásként hasított belém az érzés: ezt az embert én már láttam valahol. Sőt, nem csak láttam, mert olyan érzésem volt, mintha évezredek óta ismerném. A férfi olyan tizenkilenc- húszéves körülinek számíthatott, ahhoz képest, ez még nagyon fiatalnak számított. Kecses, főúri tartással állt elém, és pedig az arcát figyeltem. A szeme szokatlanul fekete volt… és nagyon ismerős. Hollófekete hajának egy kósza tincse a homlokába hullott, ahogy lehajolt hozzám, és a kezét nyújtotta. Megdermedten bámultam a felém nyújtott, hosszú ismerős kézre, a sebhelyes ujjakra. Tudom, nem illik elutasítani a felkérést. De nem illik úgy felkérni lányt, hogy nem kért el a bátyámtól vagy az anyámtól. Elnéztem a férfi mellett, és láttam, ahogy bátyám megbotránkozott arccal áll, és figyeli a jelenetet. Biztatóan rámosolyogtam, mintha minden rendben lenne. Mintha ismerném ezt az embert, akinek épp odanyújtottam a kezemet.
A férfi a bécsi keringő kezdődő, pulzáló ritmusára a terem közepére húzott, egyesek szétválva utat engedtek nekünk. Találgathattam volna, hogy ez miattam van-e, de nem volt valószínű, hiszen a lázadó természetemmel már így sem voltam a társaság kedvence. Megálltunk, és a férfi a derekamra csúsztatta a kezemet, és pedig illedelmesen a vállára az enyémet, majd táncba kezdtünk. Ő vezetni kezdett engem, én pedig csak az első néhány lépésnél számoltam magamban nehogy elvétsem a tánclépéseket, de utána simán csak hagytam, hogy vezessen. Közben az elmém sikított, és az etikett betanult dolgait sipította tiltakozva. Nem szabad ismeretlen emberrel táncolni, akit még életedben nem láttál. Talán rangomon aluli, és akkor mit gondolnak majd rólam? Na, jó ez nem volt valószínű, inkább fordítva állhatott elő ez az eset. De akkor mit akar ez a fiú tőlem, egyszerű kisnemesi lánytól?
Úgy döntöttem, nem érdekel. Élvezni fogom az első bálomat, ha tetszik, ha nem. És meg fogom ismerni ezt a szótlan, titokzatos úriembert, és most az egyszer kipróbálom, milyen eladó sorban lévő, első bálozónak lenni.

Szatti írta...

Kedves Zsófi!

Lehet, én sem voltam eléggé egyértelmű, ezért pontosítottam a feladatot, hogy mindenkinek érthető legyen. Nagyon tetszett a történeted, de nem ilyen formában vártam. A lényeg az lett volna, hogy a karakter a jelenből érkezzen vissza a múltba. Ezt hangsúlyoztam a leírásban, hogy a jelenből érkezzen, úgymond a jövőből. Nálad, a te történeted esetében egy szimpla 1800-as évekbeli történetet olvashattunk, de az időutazás úgymond elmaradt, mert minden karaktered az 1800-as évek embere, szereplője volt. Nagyon jó volt amúgy a sztori, a fogalmazásmód is, a stílus is remek, csak nem teljesen ez volt a téma. Elnézésed kérem, ha a feladat félreértelmezhető volt. Pontosítottam és kiemeltem azt a részt, amely erre felhívja a figyelmet a feladatleírásban.

Gratulálok amúgy a munkádhoz, és köszönöm a részvételed!

Zsófi Molnár írta...

értettem én a feladatot, nem azzal volt a gond, bár gondoltam hogy ez így nem lesz jó..
Ezt egy nagyobb részből szedtem ki, amiben ténylegesen van időutazás, az egész problematika csak az volt, hogy azzal már nem fértem volna bele a keretbe ha azt a részt is beleolvasztom ebbe, és inkább a helyszín és a kor leírását tartottam fontosnak. Ne haragudj, gondolhattam volna hogy rosszul álltam neki...

Szatti írta...

Semmi gond. :) Értékeltem a feladatod, mert mint írtam, jó volt a stílus és leírásilag is tetszett minden. Nos, tudom, a két komment hely nem mindig elég, de azért valahogy, össze lehet azt hozni :) A korral, ábrázolással nem volt gond, csak hát kimarat az utazás rész, ami kulcsfontosságú lenne! Ezt hiányoltam, de más szempontból remek lett tényleg, szóval nincs gond :)

Betti írta...

Szia! Én az '56-os forradalom idejére repültem vissza, és remélem, hogy tetszeni fog.

Lidérces álom

- Budapesten és környékén 1956. november 4-én az emberek a szovjet tankok zajára ébredtek…- hallottam padtársam monoton hangját. Próbáltam figyelni a szövegre, de a tegnap késő éjszakai tanulás meghozta nem oly’ gyümölcsöző hatását. A tankönyvben lévő forradalmi kép elmosódott előttem, és néhány pillanattal később már én is ott álltam a tömegben. Megcsíptem magam, de nem használt semmit. Meglepődve néztem körbe, körülöttem emberek százai voltak, valaki katonai ruhában, mások ódivatú öltözékben. A tömegben sokan középen lyukas magyar zászlót lengettek és fülsértően kiabáltak: „Szabad hazát akarunk, ahol békében élhetünk és dolgozhatunk!” , vagy „Váltsák le Gerő Ernőt posztjáról!”. Mindenki az előttünk lévő magas épületre meredt, és akkor vettem jobban szemügyre- rögtön ráismertem a Parlament hatalmas ablakaira és díszes oszlopaira. Hirtelen rossz előérzetem támadt, kezdett összeállni bennem a kép, hogy hová is kerültem.
- Nagy Imre újra tarthatna beszédet – hallottam meg egy idős nő magas hangját, aki egy fiatal fiúval beszélgetett, talán egyetemista lehetett. Nagy Imre? Nem akartam hinni a fülemnek. Meghúztam az idős nő lila felsőjének piszkos anyagát, aki felém fordult sáros arcával és vörös loknijaival.
- Elnézést, asszonyom, de mi folyik itt?- kérdeztem tőle rekedtesen. A nő leesett állal nézett rám:
- Budapesti vagy és nem hallottad a híreket? Két napja kitört a forradalom az egész városban! A szovjet katonák is átálltak a magyarok oldalára, a párt nem bír velünk. Most kivívjuk a reformokat! – mosolyodott el büszkén, én pedig már teljesen biztos voltam benne, hogy mi történik körülöttem.
Hirtelen egy vékonyka, göndör hajú kislány lépett elő a nő fehér szoknyája mögül. Halkan és majdnem sírva ezt kérdezte az asszony felé fordulva:
- Anya, meddig kell még itt lennünk? Félek…- Az asszony lehajolt és megölelte lányát:
- Ugyan már, Annuskám! Nyugodj meg és élvezd a szabadság pezsdítő érzését!
- De én ezt nem értem, az iskolában azt tanuljuk, hogy milyen jól működő pártunk van, miért kell akkor tüntetni ellene, ha annyira jó?- Az anyukája felsóhajtott, és azt válaszolta, hogy nem kell mindent elhinni, amit mondanak az órákon. Gyorsan közbeszóltam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna – a társalgásból következtetően- Anna.
- 1956. október 25-ike van?- Tudtam, hogy a harc október 23-án kezdődött el, és az asszony azt állította, már két napja folyik a forradalom.
- Maga honnan jött, hogy ennyire ostoba? Igen, ez a mai dátum, és mielőtt megkérdezné, hamarosan 11 óra lesz – nézett rá a karórájára. Teljesen elsápadtam, az nem lehet. Megragadtam mindkettejük karját és a földre húztam őket, közben elkezdtem kiabálni, hogy mindenki vonuljon fedezékbe, de a hangzavar miatt meg sem hallottak. Pár másodperccel később el is dördült az első lövés, utána egyre több zúdult a fegyvertelen tömegre a Parlament erkélyeiről és a szomszéd épületek tetejéről. A kiabálások abba maradtak, helyette velőtrázó sikoly hagyta el az emberek torkát. Pillanatok alatt kitört a pánik, mindenfelé vér fröccsent és mindenki futni próbált a golyózápor elől. Húzni kezdtem a földre hasalva a kislányt és anyukáját, alig haladtunk pár lépést, amikor közvetlen mellettem valaki felkiáltott, hátranéztem és már csak annyit láttam, hogy az asszony elterült a földön, és mellkasát piros vér itatta át- a szívét találták el. Anna sírva ráborult a halott testre, én is ledermedtem egy pillanat erejéig, de nem volt sok időnk, magamra kaptam a zokogó kislányt, és egyenesen futottam, próbálva kikerülni az elhunyt emberek testét. Megpillantottam egy igazi, mocsárzöld tankot, gondolkodás nélkül a mögé bújtam, átöleltem a kislányt, és igyekeztem minél több helyet adni a szintén odamenekülő polgároknak. Lehunytam a szemem és szörnyen kalapált a szívem, de erősnek kellett maradnom Anna miatt.

Betti írta...

Szovjet katonák felhúztak a tank szélére, beindították a monstrumot és a Duna szalagja mellett elhajtottunk a lövések és sikolyok közepette, még mindig lőttek és lőttek szegény áldozatokat az Államvédelmi Hatóság katonái, akiket azzal a feladattal bíztak meg, hogy a magyar tömeget sor tüzeljék le, mert nem bírtak a néppel. Rá tudtam venni magam, hogy körülnézzek, miután eltávolodtunk az Országház elől. A tankon ülő lakosok véresen, szakadt ruhákban, magukba süllyedve bámultak maguk elé, vagy hangosan sírtak és hebegtek valamit, hogy meghalt az egyik hozzátartozójuk. Én próbáltam elhessegetni Anna anyukájának halott képét, és inkább a kislányra koncentrálni. Anna teljes szívéből zokogott, szipogott megvigasztalhatatlanul. Mikor a tank megállt, kicsit összeszedtem magam, és leszálltam a hatalmas monstrumról.
Leültem a járdára egy bolt mellett, és hagytam, a kislány hadd sírja ki magát belém karolva.
Miután eltelt valamennyi idő, és Anna sírása is halkult, megkérdeztem tőle, hogy hol lakik, hol van a családja többi tagja. A kislány szipogva felnézett rám- a történtek óta először-és így válaszolt:
- A Fecske úton lakom, de apa üzleti úton van, és már csak ő van nekem. – hullottak a könnyei újra, és próbáltam tartani benne a lelket további beszélgetéssel:
- Mi a vezetékneved, kicsikém? – Ő visszanyelve könnyeit, alig hallhatóan ennyit válaszolt:
- Bihari… – Elakadt a szavam, de hát ez nem lehet!
- Így hívják a nagymamát is! Bihari Annának…- ekkor felnézett rám kék szemeivel, és hirtelen felismertem benne…

Megszólalt a tanítási óra végét jelző csengő és felriadtam. Tudatosult bennem, hogy álmodtam…

Szatti írta...

Kedves Betti!

Nagyszerű volt a történeted :) tetszett minden sora, ahogy a végére értelmet nyert a szereplő, Anna jelenléte, és remek volt a lezárás is. Az elején, az átmenettel foglalkoztam volna még pár mondatnyit. Kicsit gyorsan értél át a "másik oldalra", egy pici bevezetés kellett volna még, mielőtt rögtön a múltban találjuk magunkat, de a történet szuper volt és gratulálok neked :)

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Átálmodott múlt

A. keddi napja ugyanolyan unalmas volt, mint a hétfői, és biztos volt benne, hogy a holnap sem lesz különb. Már tíz éve volt ugyanabban a gyárban volt betanított munkás, unalmas, de biztonságot nyújtó mókuskerékben morzsolta napjait. Egy olcsó garzont bérelt a külvárosban, vele lakott munkanélküli húga, aki egész nap csak zenét hallgatott, és semmire sem bizonyult alkalmasnak az életben. Amikor hazaért, minden nap ugyanúgy csinált mindent: függő lévén először is bekapcsolta a számítógépét, bedobott a mikróba egy tányér ételt, majd a hírek olvasása közben elfogyasztotta. Aztán hosszan ábrándozott egy jobb életről, miközben kitakarított, pedig amúgy is tisztaság volt. De még mielőtt nekiállna mondjuk nyelvet tanulni, még rendbe rakja a könyveket a polcon…ó, és a felbontatlan levelek, azokat is át kell néznie, és ha már elolvasta őket, szépen el kell raknia a megfelelő mappába…a délután gyorsan elröpült, mint mindig. Nemsokára kezdődik az esti híradó. Azt pedig mindig megnézi, szigorúan egy csésze kamillatea társaságában, majd pedig jön a zuhanyzás. Utána pedig olvasás a program, mondjuk Müller Péter. Nem, a tanulás ma sem fért bele…
Lelkében pici keserűséggel feküdt le aludni.

Az osztályterem zsivajgott, A. tágra nyílt szemekkel ült a padjában. Többször is megérintette a zöld, ütött-kopott felületet, ujjaival érezte a karcolásokat. „Álmodom.”-gondolta, és fel akart ébredni. Máskor mindig felébredt, ha álmában rájött, hogy álmodik. De még mindig ott ült a padban, Katalin tanárnő pedig bejött, haja feltupírozva, szemöldöke összevonva. Csöndre intette az osztályt. Szólítja A.t, és megismétlődött az egész, elfeledettnek hitt történet, ahogy kiderült, hogy nem tud az égvilágon semmit környezetismeretből, mert a testvére beteges, a szülei pedig A-val nem tudnak foglalkozni, és egyébként is, olyan nehéz beilleszkedni, olyan lehetetlen…zaj van, és nyüzsgés van, és A. soha nem tudja, mit kellene csinálnia…mintha egy átkozott társasjáték lenne az élet a gyerekek között, amelyben csak neki nem árulták el a szabályokat…De persze mindebből semmit sem tudott elmondani a tanárnőnek, csak nézett tágra nyílt szemekkel, távolról hallotta a kiabálást, nem értette, miért…Aztán a leghátsó padba zavarta a tanárnő, ahonnan egyáltalán nem hallani a hangját, így már tényleg nem maradt mondanivalója…és minek is tanulni? Úgysem tudhatja elmondani…És még mindig ott volt, már vége a tanításnak, lefagyva ment hazafelé, eltemette magában az egészet, otthon mosolygott és elment a húgáért a bölcsődébe. Ez nem lehet igaz, gondolta, én harminc éves vagyok, mit keresek itt? Ki hiszi el, ha ezt elmondom?! Szíves hevesen vert, egyre jobban izzadt.

Fuldokolva ült fel az ágyában, a rádiós óra pirosan vetítette ki a plafonra az időt és a dátumot. 2013. 03. 03. 4 óra 30 perc. Egy perccel később szólalt meg az ébresztő, a Sweet Harmonyt adta a rádió. Kóvályogva hallgatta a simogatóan lágy dallamokat, aztán készülődött, kávét főzött, de a gondolatai zakatoltak. Túl élethű volt az egész, túl hosszú, megőrülök, vagy mi?! A keddi verkli lement, akárcsak a hétfő. Lefeküdt aludni, de nem gondolta, hogy megismétlődhet az előző éjjelhez hasonló dolog.

Kattant az óra, halkan pittyegett, neonzöldek voltak a mutatói, az óra pedig szögletes. Le kellett nyomni a tetejét. A. ösztönösen lenyomta. Sötét volt a szobában, de látta, hogy nem otthon van. Illetve…hogy nagyon is otthon van. Szeme lassan hozzászokott a félhomályhoz, kirajzolódott előtte a nagy szekrény, a polcos kisszekrény a macskás könyvvel, a poszterek a falon…Borsódzott a háta, alig kapott levegőt, és már biztos volt benne, hogy megőrült. Kiment a konyhába, hallotta, ahogy édesapja horkol a nagyszobában, ivott egy pohár vizet. Túl valóságos volt minden. Nemsokára iskolába kell indulnom, ha most ez tényleg igaz…-gondolta. Hányingere lett a gondolattól is, mint mindig. Felnőtt akarok lenni!-üvöltötte legbelül. Csöndben visszament a szobájába, a sírás kerülgette az egésztől. Nagyon fel akart ébredni. Elkezdte tépni a haját, ahogy csak bírta.

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Üvöltve ébredt fel, leizzadva, kezében hajszálakkal. Reszketett, alig mert szétnézni. Újra felnőtt volt, megkönnyebbülten sóhajtott. Napokig nem mert aludni, csak percekre szunyókált el. Végül úgy döntött, felveszi a kesztyűt. Kilépett a verkliből, és nem a híreket olvasta el kizárólag. Beírta a google-ba a „beilleszkedési zavarok” kifejezést. Több cikket is elolvasott. Volt egy érzelmi intelligencia teszt is. Kitöltötte, és megdöbbent az alacsony eredményen. „Asperger-szindrómásokra jellemző eredmény.”-olvasta. Hát az mi? Ennek is utána nézett. És rájött, hogy miért is érezte olyan érthetetlennek, olyan szörnyűnek a gyerekek társaságát, miért is emlékszik rémálomként iskolás éveire. Olvasott és olvasott, amíg már alig látott, egész könyveket töltött le a beilleszkedésről, aspergeresek tanácsait egymásnak, mindent elolvasott, amíg csak úgy érezte, hogy menten lefordul a székről az álmosságtól.

A szögletes óra megint megszólalt. A. már tudta, hol van, nem ijedt meg csöppet sem. Tudta, hogy apja bármikor igazol neki egy napot. Eddig eszébe sem jutott, milyen lesz a szüleit látni…Hiszen már halottak évek óta. Várt, amíg fölkeltek, aztán kiment a konyhába hozzájuk, ott beszélgettek halkan, miközben apja odatette a kávét főzni. –Jaj, szia, elaludtál?-kérdezte mosolyogva az apja, egy puszi kíséretében. Reggel, este puszi…már szinte el is felejtette. –Igen, el…-felelte, aztán gyorsan a fürdőbe sietett, és kibőgte magát. Végtelenül megrázó volt látni a szüleit. Úgy érezte, bár soha ne is kéne fölébrednie…soha, soha…De tudta, hogy muszáj lesz. Apja igazolta a hiányzást. A. elmondta neki, hogy baj van az egyik tanárnővel és a gyerekekkel sem jön ki, és hogy szeretne új iskolába járni, tiszta lappal kezdeni. A szülei kérdezték, hogy tényleg ekkora –e a baj. Látták rajta, hogy komolyan beszél. Megígérték neki, hogy átíratják máshová. A. előkereste az órarendjét és a könyveit. Ezt a semmiséget nem tudtam megtanulni?-nevetett föl.

Amikor megszólalt a rádió, már tudta, hogy újra a jelenben van, de nem könnyebbült meg. Alig várta az estét, a munkanapot még kevesebb lelki jelenléttel csinálta végig, mint máskor..

A fák dúsan virágoztak az új iskola felé vezető úton, ahol az apjával mentek. Apja elkísérte az új iskolába, a tanárnő egy alacsony töltött galamb volt.Bekísérte A.-t az osztályba. A szíve a torkában dobogott. „Első benyomást csak egyszer lehet tenni.” Sziasztok!-köszönt hangosan, mosolyogva. Szünetben odament hozzá néhány gyerek. Nem húzódott el tőlük, nem mélyedt a rajzaiba, minden erejével igyekezett velük beszélgetni, megfelelő hangerővel, és a szemükbe nézett. Két ötöst is kapott azon a napon. A szülei elismerték, hogy jó döntés volt az új iskola. A. szívét keserű érzés markolászta. Érezte, hogy nem jön többé. Megölelte, megpuszilta a szüleit, és kistestvérétől is elbúcsúzott a szobában. –Apu, anyu, legyetek csak egy pici szigorúbbak Évivel! Ne hagyjatok mindent rá, legyenek szabályok, jót fog neki tenni, higgyétek el! Különben életképtelen lesz, és a végén még majd nekem kell eltartanom…-mondta, és nagyon jelentőségteljesen igyekezett nézni a szüleire.

Ebben a pillanatban szólalt meg a rádió, a Wonderful life, A.-t most is a hideg rázta, de a gyönyörűségtől. Igen, az élet csodálatos! Kipattant az ágyból, és örömmel nézett az új nap elé, bár a munkaidő végét megint alig várta. Amikor a busz ablakán keresztül meglátta az első virágzó fát, melegség öntötte el a szívét. Amikor hazaért, az ebédet a konyhában fogyasztotta el, nem engedett a számítógép csábításának.
-Éva, szeretném, ha takarítanád a lakást, úgysem csinálsz semmit egész nap!-mondta a testvérének, aki zavart mosollyal mondott igent. Sosem mondott ellent A.-nak, A. egyszerűen nem kért tőle addig semmit, mert belerögződött, amit a szülei annyiszor mondtak: „Ne bántsuk már mi is!”
A.ezután elővette az angol nyelvkönyvét, és estig abba sem hagyta a tanulást. Lassan elnyomta az álom. De ezúttal már nem tért vissza a múlt. Csak a jelen maradt, az egyetlen hely, ahol élhetünk.

Szatti írta...

Nagyon tetszett a történeted. Részletes volt, sok mindent megtudhattam a karakteredről, az érzéseiről, gondolatairól és remekül beleszőtted az időutazást is. Jól oldottad meg! Lebilincselő volt az írásod, tartalmas és legjobban a részletessége fogott meg. Gratulálok a munkádhoz, remek volt! :)

Ibolya Jéga Szabó írta...

Visszatérés az álomba
Különös rémálmom volt, melyben, mint fiatal lány menekültem a farkasok támadása elől. A furcsa, hátborzongató vízióban mintha az előző életem filmkockái peregtek volna le előttem. Lassan megnyugodva néztem az ablak előtt táncoló faágakat és a szemem lecsukva elhatároztam, hogy befejezem ezt az álmot, furdalt a kíváncsiság, vajon megmenekülünk e.
A múlt, ahova ez a különös álom visszacsöppentett, a kilencedik századi magyar föld volt, a honfoglalás után. A nevem Perka és a fazekassággal is foglalkozó Guba család egyetlen leánygyermeke vagyok. Ez akkoriban nem jelentett semmiféle kitüntetést, mert csak a fiúgyermeknek volt akkortájt becsülete. Még az asztalhoz sem ülhettünk le a férfinéppel a közös étkezéskor, a végében állva faltunk anyámmal, Enéhhel, a nagyanyámmal és többi vászoncseléddel egyetemben. A másodrendű létet elfogadtuk, ezt szoktuk meg, de néhanapján elgondolkodtam azon, hogy miért van ez így, hiszen jól bántam az íjjal, minden munkát elvégeztem, amit a férfiak, kivéve a vadászatot, halászatot, igaz nem háborúzhattunk mi nők, de sok férfi sem. Ám mi nők tudtunk olyasmit, amit a férfiak nem, mi hozzuk a világra a gyerekeket.
Nyári szállásunk jurtáit állítottuk fel a nagy folyó mellett a szolgákkal és a két rabszolgával, Aldánnal és Eberrel. Anyánk mindig őket kérte el apánktól, mert olyan szelídek, és szorgalmasak voltak, tekintetükből értelem áradt és jóság. Nagy volt a hőség, szívesen mentem le alkonyatkor a folyóhoz mosni, anyám segített, de nehezen mozgott, viselős volt. Magas erős lány lettem tizenkét éves koromra, és mindenféle munkára megtanított már anyám, amit egy nőnek végeznie kell, de sok férfimunka is várt mostanság ránk. A bátyáim, Talabor, Bot és Keve, vitézek voltak a fejedelem seregében, a kihajtás idején mentek harcba a Keleti Frankok ellen. Az öcséim, Regő és Eber még kicsik, folyton itt lábatlankodnak körülöttünk.
Ha elfogy a legelő, felszedjük a jurtákat és továbbmegyünk, de mindig a nagy folyó mellett maradunk. Addig megyünk, míg a téli szállásunkig nem érünk, akkorra úgyis beköszönt a hideg idő. Apánk, nagyapánk és nagyanyánk mindig a téli szálláson maradnak, a többi szolgával egyetemben a fazekassággal foglalkoznak, a család dolgaival, az állatok téli szállásait javítják, begyűjtik a téli eleséget, és learatják a gabonát.
A tavaszon hagytam el a tizenkettedik évemet, és ezzel együtt a félelem is belém költözött. Apám bármikor férjhez adhat, és akkor idegenbe kell mennem, az ismeretlenbe, nem láthatom többet anyámat, az öcséimet, és Aldánt, akire olyan szívesen nézek, de csak titokban. Észrevettem, hogy lopva ő is rám tekint, de egy rabszolgának az ilyen tett főben járó bűn, a gazda lányára sohasem vetheti a szemét.
Mire beköszöntött az ősz anyánk megszülte leányát a jurta közepén, de a gyermek nagyon gyengécske volt, egy hetet sem élt, máris temethettük.
Apánk úgy döntött, hogy férjhez ad. Fogalmam sem volt melyik családhoz kerülök. Összekészítettük a kelengyémet, és vártam a háztűznézést. Folyton sírtam, anyám vígasztalt, hogy csak az első gyermek születéséig érzem idegennek az új családom, és ott is ugyanezt fogom csinálni mindennap, mint idehaza, de én vigasztalhatatlan voltam. Egy hideg szeles délután vízért indultam a nagy folyóhoz, Aldán jött segíteni, mögöttem baktatott szomorúan. Amikor a fák közé értünk megfogta a karom és megállított. Nehezen formálta a szavakat, mert nem igazán beszélte a nyelvünket.
- Nem sírni kicsi Perka! Én, megszöktetni és elvinni az én hazámba, ott boldog lenni minden nő, és úrnő lenni te.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Megrökönyödtem a bátorságán, és elcsodálkoztam a szavain. Hát észrevette, hogy kedves a számomra? Nem akartam elhinni, és a szöktetést sem. Azt sem tudtam, honnan hozták ide rabszolgának, vették, vagy a bátyáim rabolták el a harcokban? Vajon tudja, merre van az ő hona? Ezer kérdés jött a számra, de én egyet sem tudtam kinyögni, ám biztos voltam benne, hogy úri származású, bátor, és hogy kedves vagyok neki.
- Mindkettőnkkel végeznek, ha megfognak bennünket. Ha veled megyek, akkor sem láthatom többet az édesanyámat.
- Én gondolni kicsi Perka, de én is kedves vagyok neked, tudni én. Látom a tekinteteden. Így könnyebb a válás.
Hazafelé úton csak hallgattunk. A tél közepén érkeztek hozzánk háztűznézőbe a Jánk család feje és fia, Gecse. Vele jöttek a húgai, Aisa és Bejke, és az öccsei, Edeln és karád. A férfiak leültek a nagy asztal köré és sert ittak. Mi nők hátul ültünk és bámultuk a férfiakat. Nekem nem tetszettek, Gecse alacsony volt és görbe lábú, fekete ferde szeme szúrósan tekintett rám. El is határoztam menten, hogy meg fogok szökni Aldával, mert inkább a halál, mint ez a család. Megegyeztek a fizetendő barmokban, és a tavaszi menyegzőben.
Attól a naptól fogva készültem a szökésre. Gyűjtöttem az ennivalót, egy vászonba sajtot, szárított húst.
Aldánnal vízhordáskor elterveltünk mindent. A folyó mellett megyünk lefelé, mert arra találunk gázlót, vagy alacsonyabb vizet, könnyen átússzuk, és attól kezdve csak arra megyünk, amerre a nap nyugszik.
A tavaszi napéjegyenlőség éjszakáján indultunk el, mindketten vittük fegyvert, Aldán íjat, én parittyát, ami jól jöhet majd, ha fácánt akarunk vacsorálni.
Sikerült nesztelenül kiosonnunk. Már hajnalodott, amikor megtaláltuk a gázlót, ami most nem volt gázló. A fejemre kötöttem az elemózsiás zsákom, és átúsztuk a folyót. Nagy megkönnyebbülés volt elérni a partot, mert reménykedhettünk a megmenekülésbe, már nehezen érnek utol bennünket.
Kerültük a szállásokat, jurtákat, és az embereket, de ezen a vidéken többnyire szláv népség lakott, ők nem jelentettek veszélyt, de nem mutatkoztunk előttük, mert nem beszéltük a nyelvüket. Jobban féltünk a farkasoktól, ezért hatalmas husánggal a kezünkbe gyalogoltunk. Az éjszakai pihenésnél felváltva őrködtünk. Hegyek nem kerültek utunkba csak szelíd dombok, és rengeteg erdő. Az utunk nagyon békés volt, és fárasztó, nem használtuk a nyilat másra, csak vadászatra. Sok nyulat ejtettünk el, volt friss eleségünk elég.
Már nyolcadik napja vándoroltunk, amikor Aldán felkiáltott – Látni te azokat a hegyeket, ott az én hazám!
Láttam, láttam, de abban biztos voltam, hogy vagy kétnapi járóföldre lehet innen. Így is lett. Az utolsó éjszakát töltöttük egy elég nedves csalitosban, de fáradtak voltunk másikat keresni, amikor az éjszaka közepén neszezést hallottunk. Rögtön tudtuk, hogy a farkasok. Aldán megragadta a karom és a legközelebbi fűzfához vonszolt. A nyíllal, parittyával együtt gyorsan felmásztunk rá, és a magasból figyeltük, ahogy egy egész falkányi esik neki az elemózsiás vászonnak. Nem találtak benne sok mindent, de széttépték és megették vásznastól.
Ott kuporogtunk fenn másnap délig, mire elmentek az ordasok. Nagy óvatossággal ereszkedtünk le a földre, mindenünk fájt, és álmosak voltunk.
Estére egy meredek hegyhez értünk, melynek a tetején hatalmas vár állt.
- Ez a vár lenni a mi családunké. Felmenni, de majd reggel, a világosba. Most lepihenni a hegy alá, már nem kell félni semmitől.
Mélyen elaludtunk, hamar hajnalodott. Elindultunk fölfelé a meredek hegyen, de a kanyargós út miatt kétszer olyan hosszú volt az út, mint gondoltam.
Aldán dörömbölésére a strázsáló katona kidugta a fejét a lőrésen, és elordította magát.
- Albertus úr! Hát nem halt meg!

Ibolya Jéga Szabó írta...

Bocs Szatti, lehet, hogy rosszul osztottam szét, de a második rész nem fért bele egy kommentbe, de már nem tudtam változtatni.

Kinyitotta a hatalmas kaput és egy hídon bejutottunk egy másik kapuhoz, amit ismét katonák tártak fel előttünk. Én csak ámultam bámultam, nem értettem a nyelvüket, és soha nem láttam ilyen hatalmas kőépületet. Két napig aludtam egy alapos tisztálkodás után. Soha nem volt ilyen fejedelmi ágyam, és annyit ettem, mint a férfiak. Albertus a szülei elé vezetett, akik úgy öleltek meg, mint a fiuk megmentőjét, pedig én voltam a megmentett, mert az életem legszebb időszaka következett. Az esküvőmön sírtam, mert hiányzott az anyám, akit soha többet nem láttam viszont. Reá gondoltam az első gyermekem születése után is, az ő szavaira, már nem sírdogáltam többé, ekkor éreztem igazán otthonomnak Albertus várát.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon tetszett a történeted. Mesélő volt, részletes, egyedi, és mindvégig volt egy különleges hangulata, amely mindig, minden írásodra jellemző. Megvan az az írói hangod, amely felismerhető az alkotásaidnál :) ez remek dolog. Ismét nagyon szép művet alkottál, gratulálok neked. A szétosztással pedig semmi probléma. Megesik :) Köszönöm a részvételed és szép napot neked!