2013. június 1., szombat

Horogra akadva!


Íme a legújabb feladat! A témára eddig még nem volt példa, talán még hasonlóra sem, éppen ezért bízom benne, hogy sokan ráharaptok, ahogy azt a cím is mutatja :) Viszont, a bejegyzés címe okkal kapta ezt a megnevezést. Kétféle feladatot hoztam számotokra, melyekben egyaránt érvényesül ez a jelige, de nem kell mindkettőben jeleskednetek, csak az egyiket kell választanotok... azt a témát, amelyik szimpatikusabb, amelyikhez több ötletetek, fantáziátok van. 

1. típus

Három kívánság


Három teljesült kívánság... sokakban most megmoccannak azok a titkos, ki nem mondott vágyak, kívánságok, remények, melyek ott pihennek a lelkünk mélyén, megvalósításra várva... s ott vannak azok a remények, melyek valami olyanért kiáltanak, melyek a mieink voltak, de elvesztettük... bármit megtennénk, hogy visszahozzuk az életünkbe. Mit tennétek, ha egy ilyen helyzetbe csöppennétek? Mit kívánnátok? Tudnátok mit kívánni? Ha ott lenne a lehetőség, hogy teljesül három olyan dolog, amelyet szeretnétek, élnétek vele? Írjatok történetet erre a témára, akár drámai, humoros, horrorisztikusabb stílusban! Nem kell feltétlen az aranyhal szimbólumot használni az alkotáshoz, szóval... nem akarok mindenkiből pecást faragni vagy tóhoz kötni a helyszínt :D egyszerűen csak, képzeljetek el egy történetet, amelyben valamilyen módon megjelenik ez a lehetőség... hármat kívánni valahol, valamikor, valahogyan és valaki által. Na de... tudjátok, mit szoktak mondani a bölcsek! Vigyázz, mit kívánsz!! Onnantól, hogy kívántál, már vissza nem vonhatod...

2. típus

Akaratlanul


Néha az élet kegyetlennek tűnik a szemünkben... nem úgy történnek a dolgok, ahogy szeretnénk, ahogy elterveztük, ahogy akarnánk... néha engednünk kell, hogy más döntsön helyettünk és ilyenkor mégis, mi cipeljük annak a súlyát, melyet más rótt a nyakunkba... néha együtt kell élnünk mások döntésével azon indokra alapozva, hogy így a legjobb nekünk... így leszünk boldogok. 
Manapság már nem divat a házasságnak azon formája, hogy a szülők mondják meg, ki a legjobb nekünk. Szabad akarattal döntünk. Viszont, voltak idők, amikor igenis, fontos volt, hogy egy lány kivel és hova házasodik be. Olykor félre kellett tenni a szívet az ész kedvéért. Ezzel kapcsolatosan ajánlanék nektek alkotási lehetőséget... képzeljétek magatokat egy fiatal lány helyébe, évtizedekkel ezelőttre, aki kénytelen hallgatni másokra, akarata ellen cselekedni, érezzétek át a gondolatait, vívódását... milyen érzés lehet olyan valakivel összekötni az életet, akit nem szeretünk... milyen érzés lehet úgy fehér ruhában tündökölni mások szemében, hogy mi belül sírunk a fájdalomtól... mert valaki mást szeretünk... más után tekintünk a távolba... bárcsak hátat fordíthatnánk az elvárásoknak... s szenvedésünket mégis, senki sem hallja...

31 megjegyzés:

NightlyGirl írta...

Sziasztok!
Most írok ide először, és kicsit izgulok, mit gondoltok a novelláról! Na de itt is van, a 2. típust választottam. :)
CÍM: Örvény
IDÉZET: "Látom a sok embert, de a szemem előtt csak egy van; pont Ő, aki nincs most itt."

Térdem egyszerre remeg kezemmel, ami a csokrot fogja, pár szirom már hullik is. A fátylat tartó csat szorosan fogja össze hajkoronámat, már-már kényelmetlenül, s én még szorosabban kapaszkodom apámba, akinek arca komorságot tükröz, de tudom, belül talán ő örül legjobban a mai napnak. Kétségbeesetten nézek körbe a székeken ülő idegeneken, hátha felfedezek egy ismerős arcot, de csak a sok műmosolyt látom, amik lassan egybefolynak körülöttem. Dadam-dübörgi szívem,s lépek egyet. Dadam. Már azok is felénk fordultak, akik eddig észre sem vettek, én pedig a pap mellett álló alakra pillantok, s közelebb lépek. Dadam.Ő felém fordul, mire tüdőm összeszűkül, ezzel tudtomra adva, hogy képtelen befogadni a nélkülözhetetlen oxigént. Bárcsak elfuthatnék. Utánafuthatnék.
Meglátom anyámat az elsősorban, komoly ábrázattal méreget, tudom, hogyha akár csak megbotlok, nem áll jót magáért. Dadam. Újabb lépés. Egyre közelebb kerülök az örvényhez, mely gyorsan a mélybe húz, a fulladás elkerülhetetlen. Haldoklom. Kiáltanék, de nem hallja senki. Miért nem figyelnek? Dadam. Alig egy méter maradt köztünk az idegennel, aki mosolyog rám, de nem tudom viszonozni, tüdőm minden lépés után fájdalmasan összeszorul, jelezve, hogy forduljak meg. De a vonat már elment, ahogy vele együtt a régi szerelem is. Már nincs kihez futnom; egyedül maradtam.
Dadam. Az idegen, akit már oly' sokszor láttam, a kezét nyújtja felém. Testemet nem én irányítom, akaratlanul csúsztatom ujjaimat a férfiéba. Az ő keze hideg, mintha egy szoborét fognám, s legszívesebb elrántanám az enyémet, de nem tehetem. Mindenki néz, de nem lát. Aki látott az elment, s nincs itt, hogy kihúzzon az örvényből. A víz teljesen ellep, már nem kapok levegőt. Megfulladok.
Dadam. A pap beszéde egyre halkabb, a végén már csak halk zümmögés, s én végig a padlót bámulom, nem merek felnézni, félek a látványtól. Félek,hogy kék szemek helyett feketét látnék, a csintalan mosoly helyett ráncokat, s nem érezném már többet a forró, vérpezsdítő érintéseket. Aki előttem áll, az nem a vonaton ülő férfi, de a remény ellepi érzékeimet, s hamis gondolatokkal árasztja el azt.
Dadam. Mindenki felém fordul, a kérdés nekem szól. Akaratról kérdeznek, holott az már rég nem számít. Csontjaim remegnek, egyszerre vacogok és lep el a hőség. A víz már mindenhol körbevesz, ha felnézek, nem látom a fényt. Mindent beborít a sötétség, teljesen egyedül maradtam. Nincs már több oxigén, s én nem ellenkezem; hagyom,hogy elnyeljen a sötétség. Hiszen ez már nem én vagyok. A lány,aki sírt a vonat után, aki kacagva nevetett szerelmén, s aki üvöltött, mikor nem ő dönthetett; végleg halott. Már nem emlékszik rá senki.
- Akarom.

Szatti írta...

Kedves NightlyGirl!

Nagyon szépen foglaltad össze a gondolatokat, az érzéseket, remekül átjött a hangulat. Ahogy a főszereplőd vonult az oltárig, ugyanez a haladás érezhető volt a gondolatokon, az érzéseken, vezetted előre a történeted. Szép munka, gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál, elsőnek és először is! :)

Shirley L. írta...

Sziasztok, az 1. típust választottam.
Cím: Kegyes hazugság.
"Néha jobb egy kegyes hazugsággal élni, mint az igazsággal fájdalmat okozni. Néha pedig jobban fáj, mint az igazság"

Gyorsan veszem a levegőt, a vér a fülemben dobol. Leülök a kipárnázott karosszékbe, Shay pedig a szék mögé áll és a támlájára teszi a kezét. Nem ér hozzám, mégis megnyugtat a tudat, hogy itt van, ha bármi hülyeséget csinálnék. Annyiszor lejátszottam ezt a napot a fejemben az éjszaka folyamán, de most mintha kiszállt volna a gondolataimból az a három dolog, amit mindenképpen észben akartam tartani. Egyre jobban izgulok, már félek, hogy valami félrecsúszott, de akkor nyílik a kétszárnyú ajtó és belép a férfi. Még fiatal, a harmincas évei körül járhat, mégis komoly szemüveg pihen az orrnyergén, bár tudom, hogy az egész csak dísz, a műanyag keretben még üveg sincs. Felnézek, Shay pedig a vállamra csúsztatja a kezét, mintha csak megérezte volna a növekvő idegességem. A férfi, aki bejött, Mr. White a hely leghozzáértőbbje, ezért ő csinálja az idézést.
- Miss Lena – köszönt Mr. White hivatalosan. Szerencse hogy meg tudtam győzni, hogy egyébként hanyagolja a magázást, mert nem szeretem, ha úgy bánnak velem, mint ahogy azt el kéne várnom a rangomnak megfelelően. – Felkészültél?
- Amennyire lehetséges. Bár kicsit félek. Mi lesz, ha elrontok valamit? – kérdezem gombóccal a torkomban.
- Ne aggódj, minden rendben lesz. Rengetegszer átbeszéltük már ezt, különben is csak hallgass a szívedre. – biztosított a férfi. Shay megszorítja a vállamat, de éretem, hogy ő is ideges. Te jó ég mennyi gond lehet egy ilyen egyszerű kis dologgal? Felállok, ahogy Mr. White elkezdi a kis arany pikkelyeket rakosgatni körbe a földön.
- Ez minek kell? - kérdezem.
- Elővigyázatosság. Tudod mondtam, hogy nem kell mindent pontosan elhinni a meséknek, de ezt sem mondtam, hogy azok hiábavalók lennének. – mondja a férfi. Na persze, nem mintha sokkal okosabb lettem volna.
- Jól van. – mondja Mr. White, és felegyenesedik. - Elkezdhetjük. És Lena, ne feledd: Vigyázz, mit kívánsz.
Mintha csak valami varázslatos nyelven mondta volna, narancssárgás-arany füst jelenik meg a levegőben, a kör közepén. Aztán a füst nyúlni kezd, egy emberi alakot formáz, majd olyan gyorsan, ahogy megjelent, tovasuhan. Helyette egy magas, narancssárgába öltözött nő jelenik meg. A haja aranyszínű, mint az aranyhal pikkelyei a napsütésben, az arcán pedig hasonló színű, cifra maszkot visel, ami eltakarja a szemét és az arca nagy részét. A keze, mikor mozgatja a lámpa tompa fényében mintha pikkelyes volna, de mikor odakapom a fejem megint csak bőr van a helyén.
- Olyan rég lettem már megidézve. – sóhajtja a nő, hangja mintha víz alól jönne, de még így is dallamos. – Áh, már számítottam rátok. Az elővigyázatlan herceg, meg a szerencsétlen kis jegyese… szomorú.
- Én idéztettem meg. – vágok bele a közepébe. – És úgy tudom, most hogy megidéztem lehet három kívánságom.
- Na, na! Ez nem olyan egyszerű, édes gyermekem. Először adnod is kell valamit. Valamit, ami értékes számodra annyira, hogy teljesítsem érte a kívánságaidat.
Számítottam erre. Történetesen a nyakamban lóg a medálom, amit Shaytől kaptam. Ezt kell feláldoznom a szellemnek, így lett megbeszélve. A medál narancssárga csillogása elbűvöli a lény, a szeme mohón megcsillan. Átnyújtom a szellemnek a láncot, mert amint nála van, köteles lesz teljesíteni, amit kérek. Köti a tárgy, amit éppen a kezébe nyomtam.

Shirley L. írta...

...folytatás
- Jól van. Halljuk, hercegnő!
- Itt az első: vedd le rólam az átkot, amit a boszorkány rám rakott! – szegem fel a fejem.
- Ó, csak nem az elsőszülött gyermekedet félted? Olyan különleges képesség az, kár a kicsiért. Gondolom, elég sürgős a dolog, hogy ilyen gyorsan akarod. – int a fejével a hasam felé. A szellem nem volt hülye, pont telibe talált. Összerezzenek, Shay pedig megfeszül mellettem. – Na, de hát legyen.
- Itt a következő: szeretném, ha a gyermekem kapna valamit, ami különlegessé teszi.
- Képességet szeretnél neki? Biztos vagy te ebben? És mégis milyet?
- Ami segít neki, hogy előre lássa a múltat, a jelent, jövőt. – nyögöm ki. Egész éjjel ezt fogalmaztam magamban.
- Nem mondták már neked, te lány, hogy vigyázz mit kívánsz? Ámde legyen. Most már viszont hallani szeretném az utolsót, nem akarok egész nap itt rostokolni.
- Jól van. Szűnjön meg a fenyegetés, amit a boszorkányok jelentenek az országra.
- Ó, és mégis hogy kívánod, hogy ez elérjem, hercegnő?
Shayre néztem, aki vékony vonallá préseli a száját, és bólintott. Ő mondta, hogy ezt kívánjam harmadiknak, mikor kértem, hogy ő is mondjon valamit.
- Haljanak meg.
A szellem egy ideig nem válaszol, csak a haját tekergetve, unottan nézi kettőnket. Mintha arra várna, hogy visszavonom, majd még is megszólal.
- Végzetes hibát követsz el, ám legyen.
A szellem egy szempillantás előtt eltűnik, Shay pedig tehetetlenül esik össze mellettem. Leguggolok hozzá, nem értem mi baja. Szólongatom, rázogatom, de meg se moccan. Sírni kezdek, mikor nem hallom a szívverését. Mr. White-ra nézek, aki némán azt tátogja: vigyázz, mit kívánsz. Felzokogok. Igemondó volt, boszorkány, varázsló vagy tudom is én minek nevezik. És hazudott nekem, én pedig tudatlanságból megöltem azt, akit a legjobban szerettem.

***

A kislányom az ölemben sír, a haját simogatom és próbálom megnyugtatni. Nem árulja el mit látott, de egyre gyakrabban sír egy-egy látomás után. Nem járhat iskolába, mert a látomásai lefárasztják, képtelen bármire is koncentrálni. Van, hogy néha annyira összezavarodik tőlük, hogy elkezd mindenfélét össze-vissza beszélni. Értelmetlenségeket.
- Mit láttál, kicsikém? Áruld el nekem. – kérleltem.
- Nem akarom. Butaság.
- Na, kérlek! Nem fogok megharagudni, tudod. – bíztattam.
- Egy fiút láttam. Fiatal, alig húsz éves. Melletted állt, mama, míg te valami furcsa, halszerű emberrel beszéltél. Úgy éreztem, hogy ismerem, de mégsem. Aztán csak… meghalt. te sírtál. Most meg én sírok, mintha elvesztettem volna valakit. Furcsa, nem, mama?
Egy könnycsepp gördül le az arcomon, éget, mintha láng lenne. Szúr, mintha egy fájdalmas tüske volna. Mar, mint az itteni, indiai kobrák mérge. És fáj, mert egy hazugság miatt mindent elvesztettem.

Lucy Cordwainer írta...

Sziasztok!
Most először írok ide, és a 2. lehetőséget válazstottam (nem tudom, hogy az előbbi történetem, amivel próbálkoztam az végül felkerült-e ide, de annak túl hosszú volt a "második" része, nem fért ide, úgyhogy egy másik történettel próbálkozom.)

cím: Vérzem
idézet: "Tudj megállni a saját lábadon!"

Életünkben elengedhetetlen, hogy higgyünk valamiben, kapaszkodjunk egy olyan dologba, ami megnyugvást, reményt és bizalmat jelent. Ezekből a dolgokból sok van, többnyire vallások, a sors vagy karma néven ismertek. Azonban mindegyik egy és ugyanazt tanítja: a szeretetet, mert jótett helyébe csak jót várj!
Életünk során - születésünktől a halálunk pillanatáig - jó tetteink vagy éppen rossz cselekedeteink összekötnek minket más emberek életével. Attól függően, hogy jót vagy rosszat teszel azt később annak megfelelően kapod vissza.
Nem mindenkinek tehetsz jót, tovább kell lépned, tovább sétálni azon a hosszú úton, amin ha eleinte úgy is tűnik, hogy egyedül vagy, sose feledd, hogy vannak útitársaid: barátok és ellenségek egyaránt. Útitársak, akik jó esetben soha nem hagynak egyedül.
Azonban előfordul, hogy vagy neked, vagy egyik útitársadnak le kell térnie erről az útról, és lehet, hogy többé nem találkoznak útjaitok. Azt mondják, hogy amikor ez megtörténik, nem szabad visszanézni, egy utolsó pillantást vetni a hátad mögé... de én folyton azt kívánom, hogy bár visszanézhetnék még egyszer utoljára, hogy azt mondhassam szeretlek! Hogy tudd hogyan érzek irántad, mert a sok félreértés közepette ezt a szót, ami a legtöbbet jelentette, soha nem mondhattam ki.
Fáj, hogy ezt nem tehetem meg, hogy útjaink többé nem kereszteződnek.
Csak egy emlék vagy... Visszhangzol valaki fejében, aki azt mondja, hogy "egyszer ismertelek"...
Hány ilyen ember van! Barátok és ellenségek egyaránt, és most egyedül érzem magamat, egyedül ezen az úton

Szatti írta...

Kedves Shirley!

Nagyon tetszett a történeted, végig láttam magam előtt az eseményeket! Érdekes volt, titokzatos, egyszerűen olvastatta magát. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Lucy!

Először is, nagyon köszönöm, hogy alkottál a feladatra. Az első verzióra írt történeted is tetszett, és a másodikban is voltak jó dolgok . Kár, hogy az elsőt nem folytattad. Biztos nem fért volna bele a folytatás még egy kommentbe?
A másodiknál viszont úgy éreztem, eltértél a témától. Az, amit megadtam alkotási lehetőségként, nem érződött át a sorokon, nem az a mondanivaló tükröződött vissza. Szép összegzés, tanulságos, csak nem a feladatról szólt.
Az első munkád folytatására kíváncsi lennék... ha sikerülne lerövidítened és még egy kommentben elküldened, válaszként csatolva az első kommentedhez, azaz az első témára érkezett írásodhoz, megköszönném :) Még egyszer, köszönöm, hogy írtál!

Lucy Cordwainer írta...

Ebben a percben mintha egy óriási dobozba zártak volna, a mennyezet, a föld és négy fal képeket mutatott! Mind ugyanazt. Magamat láthattam, amint szomorkodom a suliban, otthon és még sok más helyen. Már egy jó perce ácsorogtam ebben a kamrában, kezdtem aggódni, amikor nagy füsttel megjelent az alak. Elkezdett beszélni arról, hogy ezt meg lehet változtatni. Erre ledöbbentem. A következő kérdésem egyértelműen a hogyan volt. Válaszként pedig a 3 kívánság hangzott el. 1 hetet kaptam dönteni, hogy mi lesz a 3 kívánságom. A búcsúnál még az is tudomásomra jutott, hogy jól kell döntenem, mert ez a lehetőség csak minden századik évben adatik meg 1 embernek.
Hazaérve anyuék nem is kérdezősködtek, miért késlekedtem ennyit, és hogy hol voltam. Elrohantam a szobámba, leültem az íróasztalomhoz és mindent félretolva, gyorsan egy papírt és tollat ragadtam, jegyzetelni kezdtem. Mik jöhetnek szóba a 3 kívánságként? Legyen nagy házam? Legyen sok pénzem? Ne piszkáljanak az osztálytársaim? Nem tudtam összeszedni a gondolataimat. Persze az is megfordult a fejemben, hogy az egész egy átverés. De ha átverés, akkor hogy csinálta azt a kamrát, amiben a képeket mutatták a falak? Ez nem lehet átverés,határoztam. Azonban egy nagy lehetőség, amit nem hagyhatok ki.
4 napja gondolkodom, hogy mi legyen a 3 kívánságom. Az elsőt már kitaláltam, az lett, hogy tudjak varázsolni. A másodikon még agyalnom kell, a harmadikon szintén. Az osztályom furcsán ebben a pár napban nem piszkált, ami normális esetben képtelenség. Úgy látszik ez a varázsló műve.
Eltelt az 1 hét és megvolt mind a 3 kívánságom. Elmentem a sikátorba, ahol a múltkor a varázslóval találkoztam. Már várt rám. Egy hosszú percig néztük egymást. Bólintottam, majd elmondtam mind a 3 kívánságomat. A másik kettőt az utolsó 2 napban találtam ki, az egyik közülük az lett, hogy a szüleim legyenek mindig szerencsések, a 3., hogy legyek halhatatlan. Az alak szó nélkül elő kapott egy tasak kavicsot, amelyek minden színben csillogtak. Szét szórta őket, s ezután eltűnt a homályban. Hazaérve, hallottam, ahogy a szüleim a tévében nézik a lottósorsolást. Ott maradtam kagylózni. A végére érve csak egy nagy örömsikítást hallottam anyutól. Sietve elrohantam a szobámba. Becsuktam az ajtót, és úgy tettem, mintha semmit sem tudnék. Visszamentem hozzájuk és láttam, ahogy anyuék egymást ölelik, csókolják. Igyekeztem csodálkozó arckifejezést ölteni. Amikor megkérdeztem, mi történt, csak azt mondták, hogy megnyertük az ötös lottót! Nevetve rohantak hozzám és egyszerre öleltek meg. Tehát nem volt átverés!
Másnap rám szálltak az úgymond menők. Úgy tettem mintha nem hallanám őket, ez látszólag bosszantotta az egyik lányt, aki a legszebbnek bizonyult. Ki akartam próbálni, mit tudok varázsolni. Amint kigondoltam, nem is kellett kimondanom, óriás elefántfülei, pattanásai lettek és dagadttá vált. Nevetve elszaladtam a teremből. Amikor visszatértem, csak azt láttam, hogy mindenki nevet rajta. Utána valamiért újra rám szálltak. Emiatt dühös lettem, ezért mindenkit valami csúfsággá változtattam, például: azt a fiút, aki olyan büszke volt az izmaira, a gyorsaságára, lassúvá és az izmait gyengévé tettem. Nagy lett a kalamajka. Úgy döntöttem, elmondom, én csináltam mindezt, hogy utána zsarolni tudjam őket. Sajnos ez nem úgy sikerült, ahogy elterveztem. Szó szerint hazáig kergettek mindenféle körzővel, háromszög vonalzóval és valamelyiknél még bicska is volt. Betereltek a sikátorba, ahol a varázslóval találkoztam. Menekülni sehová sem tudtam és amint felnéztem a háztetőre a varázslót láttam. Támadt egy ötletem. Eszembe jutott, hogy akár varázsolhatnék is, hogy tudjak repülni, de amikor erre gondoltam, egyszerűen nem történt semmi. Ebben a pillanatban a varázsló lekiáltott, hogy erőmet rosszra használtam, ezért megvonja tőlem e képességet. Az osztálytársaim már nagyon közel jártak, élükön a lánnyal, akinek elefánt fülei voltak. A fiú, aki lassított felvételben mozgott, egy kést dobott felém, a lábaim földbe gyökereztek és elhajolni sem tudtam. A vég már nagyon közel volt, s ebben a percben megcsörrent az ébresztő órám és felébredtem.

Lucy Cordwainer írta...

Most, hogy sikerült lerövidítenem a folytatást, itt a történet 1. fele.

Cím: Egy nagy lehetőség
idézet: "A bajnak mindig vannak következményei..."

Kedves olvasóm! Mielőtt elmesélem ezt a történetet, szeretném, ha vennél egy nagy levegőt, mert ez az elbeszélés szóról szóra igaz.
Egy átlagos lány vagyok, gimnazista, az a fajta, akin röhög az osztály, és akit kiközösítenek. Kevés a barátom és kevesen vannak, akikben tényleg bízhatok. Sosem értettem, hogy miért csinálják ezt az osztálytársaim, mert még a kinézetem is teljesen átlagos: sötétbarna a hajam, a szemem világoskék. Az öltözékem sem olyan, ami nagyon kitűnik. Általában a farmeromat egy egyszerű pólóval és egy átlagos kardigánnal párosítom. Anyum mindig azt mondja, hogy a kisugárzásom miatt bántanak, de azt is hozzáteszi, hogy minden csoda három napig tart.
A mesém egy fárasztó nap után kezdődik. Csüggedve indultam hazafelé, és éppen azon törtem a fejemet, mi jöhet még ezután a borzasztó nap után. Az a kevés barátom is otthagyott, akikben bízhattam. Egyedül maradtam! Amint kimondtam magamban ezt a két szót, nagy zűr támadt a fejemben. Emellett még valami volt ott. Az üresség. Egy tér, ami fáj, egy vérző seb a szívemben, ami felszakad, amikor csak rá gondolok. Mégsem tudtam könnyet ejteni. Csupán abban a hitben bíztam, hogy akik ilyet tesznek azok nem igazi barátok.
Sokáig a buszmegállóban üldögéltem és töprengtem. A talaj látványától még szomorúbb lettem, ezért felnéztem egy pillanatra. A buszom éppen akkor állt meg. Gyorsan felugrottam rá.
A levegő hideg volt és szinte mindent hó borított. Már sötétedett. Leszálltam a buszról és gyorsan elindultam a lakásom felé. A környék, ahol lakom, nem egy csodás hely. Sok a sikátor és a félelmetes, nem túl bíztató kis utca, ahol rengeteg a szemét és a kosz, de ettől függetlenül a szomszédjaink nagyon rendes emberek. Hirtelen integetést észleltem egy sikátorból. Az utcán nem is nagyon sétált más rajtam kívül. Az alak kapucnit viselt, tehát nem láthattam teljesen az arcát. Mindenesetre a szája látható maradt és az mosolyba borult. Az idegen hosszú kabátja a földet érte és nyakig begombolkozott. Hihetetlen, de a lában akaratom ellenére mozdult. Elindultam felé. Kellemetlenül éreztem magamat, mert tudom, hogy idegenekkel nem szabad szóba állni, de nem tehettem semmit.
Úgy döntöttem, hogy ha már oda menetem, illetve a lábam odavitt, akkor megkérdezem tőle, hogy miért integetett felém és, hogy ki ő. A felelet megint csak egy intés volt. A lábaim szintén maguktól mozogtak. Beljebb érve a sikátorba az alak levette a hosszú kabátját és ledobta a földre. A kapucni még mindig rajta díszelgett, de a kabát alatti ruhája egy sötét köpeny volt, ami alatt fekete nadrágot és egy érdekes pólót, viselt amin, sötétkék alapon, különböző méretű, sárga csillagok szerepeltek. Végül lassan lehámozta a fejéről a kapucnit is. Az arca nem egy fiatalé, inkább egy idős férfié volt. Sötét hajában néhol ősz hajszálak csillogtak. Az arca csak a homlokán és a szájánál volt egy kicsit ráncos. Megkérdeztem még egyszer, hogy miért integetett, és hogy ki ő, mit akar. A válasz most már így hangzott: „Ismernek olyan néven, hogy varázsló, de úgy is, hogy tündér, szólítanak boszorkánynak és magának az ördögnek is.” A mondandóm ezek után csak annyi volt, hogy sietnem kell haza.

Szatti írta...

Kedves Lucy!

Nagyon örülök, hogy sikerült lerövidítened... éreztem én, hogy van itt még valami, ami hiányzik :) nagyszerű kis történet volt, fordulatos, tömör, lényegretörő és érdekes. A vége is nagyszerű volt, ahogy álomba fordult át, szóval gratulálok és köszönöm, hogy elküldted! :)

Dia Tanács írta...

Sziasztok,a második lehetőséget választottam.

Alak a távolban

„Néha egy szempár kifejez mindent, amire valaha szükségünk van…”

Mindig szégyent hozol a családunkra.Mily csodás,és ismerős mondat,mely végig kísérte ezt a ragyogónak induló 18 életévet.Legbelül tudtam,mikor szívem először dobbant,végzetes hibát követett el.Édesanyám már fogantatásom pillanatában elhatározta,hogy egy leányt nem szeretni kell,hanem eladni.Az én szerencsétlenségem csupán annyi volt,hogy az ő házában láttam meg a napvilágot.Sosem kellett félteni,a személyiségem szerencsecsillagaként a határozottságom olykor a kötelező illemet is szemrebbenés nélkül a mélybe taszította,egész mostanáig.Kislánykoromban álmodoztam a hercegekről,orrukat peckesen magasba emelő úrfikról,míg lovak iránti egyre növekvő szenvedélyem folytán meg nem ismerkedtem egy egyszerű istállófiúval.Eleinte félve nézett rám,tudta én az ő úrnője vagyok,kényem-kedvem szerint kell kiszolgálnia.Határozottságom,gyermeki makacsságom azonban még az ő elméjébe is kétségeket ébresztett kisasszonyi mivoltom után,s nem sok idő elteltével napjaink legnagyobb részét együtt töltöttük,hol az erdőt nyargalva által,hol a mezők harmatcseppjeit taszítottuk le az utánunk lengedező fűszálakról,hol az istálló melegében érzékeltük,ahogy a mély barátságból bimbózó szerelem ébred.Ahogy haja mosolyt csalt orcámra göndörségével,vízre emlékeztető szeme elfeledtetett velem minden bánatot.Megvakított a mérgeszöld szempár,szó szerint.
Így történt,hogy eszem nem ismerte fel az idegen látogatók veszélyét,mikor anyám bárminemű bejelentés nélkül a szobámban termett,elővarázsolta a legvékonyabb fűzőket,szinte megfojtott,csípőmet gyermeki méretére kényszerítette vissza.Hajamat szoros kontyba fogta,csatok tömegét erőltette bele,mely az első szélrebbenésre kiköpött magából mindent.Kötelező együtt létek öregedő bárókkal és amit nem vettem észre,hogy fiaikkal is.
Nem tudom,miről kellett beszélnem,nem emlékszem,milyen szavak hagyták el az istállóba kívánkozó ajkaim.Csak a peckes úrficskákat láttam magam előtt,ahogy büszkén,magasan hordott orral,fehérre meszelt orcával,erősre húzott gallérral,fényezett csizmában ültek az asztalnál és úgy méregették a fűző hatalmába szorított haloványuló testemet,mint mikor egész napos vágta után titokban teremtem a sütemények gőzétől megbabonázott konyharészen lesve a következő áldozataim.Minden ilyen találkát elmeséltem az én vízszemű titkomnak,aki unalmas történeteimen mindig mélyebbeket sóhajtott.Nem mondott semmit,hiszen ő már tudta azt,ami akkor még az én szemem előtt rejtve volt.
Sosem felejtem el az utolsó látogatás utáni hajnalt.Anyám szinte berontott a szobámba,rideg,elszánt és kárörvendő szemei megállást parancsoltak.Nem szólt semmit csak karon fogott.Levezett a hideg lépcsőkön egészen a bálteremig,ahol apám és a szolgálók álltak felsorakozva.Féltem,mígnem megpillantottam azokat a gyönyörű igéző szemeket, melyek elszaladtak izzó pillantásom elől. Apám oly szomorúan nézett rám, hogy a baljós érzés belegyökerezett a szívembe.
„A tegnapi látogatás végre meghozta eredményét”- kezdett bele anyám, mikor az éles felismerés eljutott a tudatomig, megértettem mindent- „az utolsó Lord méltónak találtatott lányom kezének elnyerésére, az ünnepség 2 nap múlva esedékes”. Szinte fel sem fogtam, mit jelentenek szavai, mikor már szobámban találtam magamat. Anyám megállás nélkül beszélt, de nem hallottam semmit. Bámultam magam elé, néztem a kőpadlót mely most még hidegebbnek tűnt, mint valaha bármikor. Az egyik szolgáló szakította meg gondoltat menetem, amint egy csontszínű, földig érő, terebélyes látványossággal belépett a faajtómon. Alaposan megvizsgáltam a ruhát, az én ruhámat. Nyakánál kellőképpen kivágva, anyám érzékére vallóan, rövid ujjai apró kis buggyokban végződtek gyöngyökkel díszítve. Derekán az elmaradhatatlan fűző, mely most elképzelhetetlenül aprónak tűnt a könnytől fénylő szemeimben. Majd az anyag szinte elszabadul, rétegek sorozata indul deréktól egészen a földig, valóban gyönyörű ruha. Valakin biztos…

Dia Tanács írta...

A következő napon újra át kellett vennem a finom hölgyek viselkedését, az illő megjelenést, a beszédnél a szavak megfelelő kiejtését. Ismételgettem a tanítók által felmondott leckéket miközben anyám a teremben forgolódott megnehezítve mindenki munkáját. Mikor már nem láttam a fáradtságtól, egyedül hagytak az utolsó leányként töltött éjszakámra. Miután a harang megütötte a tizenkettőt, lábaim az ajtó felé indultak. Ezen az éjjel mindenki fáradtan szuszogva feküdt a takarók árnyékában, csak két ember nem. Az istállónál megláttam az egyetlen személyt, aki valaha mosolyt tudott csalni orcámra. Végre belenézett a szemembe, mélyen és igazságosan. Nem hibáztatott, nem követelt. Óvatosan odatapasztotta kezét reszkető ujjaimhoz, s az istálló ajtajára mutatott. Némán követtem. Ott várt rám felszerszámozva a Holdtól ébenfeketén ragyogó lovam, melynek hátán elrepültünk az erdőben elterülő mezőre. Utolsó éjszakámat azon a mezőn töltöttem, és reggel mikor anyám újra a szobámban termett már nem voltam többe sem gyerek, sem leány. Nővé váltam, aki életét, boldogságát a férfinak adta, s kinek csak egyetlen reménye maradt, hogy ki szíve alatt megfogan,mérgeszöld szemmel jön világra, mint az elterülő tónak tükre. A szolgálók rám adták a csontszínű mesterművet, hajamat betörték, felnyergelték a hajtűk rengetegével. Szívemet megzabolázták elvették belőle az erőt. A kapuban egy fekete ló várt rám, az én lovam volt mégsem ismertem meg. Ragyogó szemei fakóvá váltak, fejét a szerszámok miatt magasan tartotta, majd mikor rám nézett megláttam benne önnön magamat. Egy sápadt, gyönyörű mégis élettelen lányt, kinek könnyei híján fekete szemei néztek a semmibe. Anyám kiadta a parancsot az indulásra, az előttem álló utat ló háton kell megtennem egészen az oltárig.
És abban a pillanatban lábaim felmondták a szolgálatot, remegtek és irányíthatatlanná váltak mikor megláttam őt. Egy egyszerű istállós legény, ott állt talpig feketében, lovam kantárját tartotta készen arra, hogy elkísérjen utamon az örök elválás felé. Anyám parancsára feltettek lovam hátára és elindult a boldognak bélyegezett halálmenet. Nem nézett rám többet, és én csak menekülni akartam. Csattintani egyet az ostorral és elszáguldani a bámuló nézősereg mellett arra a helyre, amely gyermekem életének záloga. Futni akartam, letépni a rám nehezedő súlyokat, melyeket a fátyol és a csontdarab okozott törékeny testem körül. Már nem is ruha volt csak egy fal, ami mozdíthatatlanná tette nem csak lábaim, de az életerőmet is. Lovam mintha csak érezte volna a bennem növő feszültséget egyre gyorsabban szedte díszbe öltöztetett lábait, szinte alig tudták visszatartani. Szívem harcolt, az örök akaratosság, az örök makacsság próbált utat törni a csontokból. Szemem nem maradt tovább száraz, könnyeim néma patakokká nőttek, megállíthatatlanul keresték a kiutat. Lélegzetvételem gyorsult, szívverésem duplájára szökött, nem láttam és nem hallottam. Menj, fuss, menekülj, most… De a most sosem jött el. Mikor minden elhatározásom elérte a felszínt, mikor testem megtudott végre mozdulni, mikor megláttam az esélyt a nemre, a szabadulásra, ő rám nézett. Szemei belefúródtak a kitisztuló tekintetembe. Istenem mily gyönyörű szempár. Feledtetett velem minden bánatot és veszteséget, ami ezen a napon ér. Szavak nélkül is megértettem, a kedves szemek szigorúvá váltak s visszaparancsoltak a nyeregbe. Egy másodperc volt csupán mi mégis a virágokkal díszített útra értünk, s a halálmenet megállt. Engem levettek a lovamról és az út elejére állítottak. Az istállófiú elvezette a lovamat, miközben utoljára a szemembe nézett. Éreztem karjait, ahogy hozzám simulnak, éreztem lábait amint átfogják derekam. Éreztem az ajkát mely csókot lehel bánatos szememre, és éreztem ahogy a látvány a homályé lesz, ahogy az alak eltűnik a messzeségben. Ott, abban a pillanatban valami eltűnt. A makacs és bátor lány nem volt többé. Az út mely a vendégek sokaságán vezetett keresztül hiába volt virágszirmokkal körbeszórva, hiába volt halk zenével emberivé varázsolva ez az út melynek kezdetéről indultam, egyenesen a halálba vezetett.

Kata Márkus írta...

Férjhez adtak.
Nagymamám igaz története, akinek úgy szerezték nagypapát,ennek ellenére, hatvan évig éltek együtt jóban és rosszban.

Izgatottan illegettem magamat a tisztaszoba állótükre előtt. Anyám megengedte, hogy barátnőimmel elmenjek a búcsúba nézelődni. Először egy kicsit furcsállottam, mert ritkán engedett el hazulról, de egy pillanat múlva már azon járt az eszem, hogy melyik ünneplő ruhámat vegyem fel, és milyen színű szalagot kössek a hajamba. Anyám sürgetett, hogy hagyjam már abba a cicomázást, mert mindjárt vége a napnak. Pár fillért a kezembe nyomott, legyen min búcsúfiát vennem, és utamra bocsájtott. Vidáman nevetgélve, egymásba karolva sétáltunk a poros úton a búcsús sátrak felé. Egy fekete lovas vágtatott el mellettünk hatalmas porfelhőt kavarva. Ej, de nagyon sietős dolga lehet ennek az embernek, jegyeztük meg mérgesen, mert a por belepte cipőnket, ruhánkat. Én azért hátranéztem, kíváncsi voltam kihez megy be ez a lovas ember. A por miatt alig láttam, de úgy tűnt mintha a mi házunk előtt szállt volna le lováról. A búcsúi forgatagban, aztán hamar megfeledkeztem róla. Jobban érdekeltek a gyöngykalárisok, szalagok, mézeskalács szívek, csecsebecsék. Egy darabig nézelődtünk, sétálgattunk a sátorról, sátorra, majd elmentünk a kocsmaudvarba muzsikát hallgatni. A kocsmáros búcsú délutánjára mindig megfogadta a cigányokat, hogy muzsikáljanak. Táncolni nem táncoltunk, csak a muzsika ritmusára ringattuk magunkat, és nézelődtünk. Barátnőimnek, és nekem is volt a falubeli legények közt, aki tetszett, természetesen őket kerestük a sokadalomban. Én hamar megláttam a Horváték Pistáját, ő volt az én szívem választottja, de tudtam, hogy soha nem lehetünk egy pár. Ő napszámba járt dolgozni - időnként hozzánk is - míg én a falu első gazdájának a lánya voltam.Gyorsan eltelt az idő, ideje volt hazaindulni, mert hiába van búcsú, vacsorára haza kellett érni. Vacsora után anyám mindenféle kertelés nélkül közölte velem, hogy hamarosan férjhez kell mennem. Már megtalálta a megfelelő férjnek valót, aki egy jómódú család egyetlen örököse. Ma volt itt a közvetítő ember, aki mindent elrendez. Hirtelen minden világos lett számomra. Ezért mehettem el a búcsúba, hogy nyugodtan dönthessenek a sorsom felől! Nekem meg csak bólogatnom kell és örülnöm, hogy jól megyek férjhez! Nem, ezt már nem! - dohogtam magamban.
Én még nem szeretnék férjhez menni, hisz alig múltam tizenöt éves - mondtam anyámnak. Ráadásul nem ismerem, akihez hozzá akar adni! Az nem számít - felelte anyám. Engem is úgy kommendáltak hozzá apádhoz, és látod az évek során jól összecsiszolódtunk. Apámra néztem, aki némán bólogatva erősítette meg anyám szavait. Apám szűkszavú csendes józan gondolkodású, szinte mindenhez értő parasztember volt. Az állatok, földek, termények vételét és eladását azonban anyám intézte. A falubeli rossznyelvek szerint nálunk anyám viselte a kalapot. Ha okos leszel jó sorod lesz, nem kell majd szűkölködnöd, meg lesz mindened, mert saját pékségük van - oktatott anyám. Jövő vasárnap majd eljön az apjával és megláthatod, most pedig későre jár, tegyük el magunkat holnapra. Senkinek sem kívánom azt a vasárnapi éjszakát, hajnal felé sírtam álomba magamat. Tudtam, hogy nem szállhatok szembe anyám döntésével, mert a falu első gazdájának lányaként nem én választom meg, hogy mikor és kihez megyek férjhez. Nővérem sem dönthetett saját sorsa felől, amikor anyám úgy határozott, hogy elküldi apácának. Gyorsan teltek a hét napjai. A szokásosnál is többet dolgoztam, hogy minél kevesebb időm legyen a kesergésre. Vasárnap délelőtti misére együtt mentem barátnőimmel, akik nem tudták elképzelni, hogy miért vagyok szomorú. Nem mondhattam el nekik a szomorúságom okát, mert anyám a lelkemre kötötte, hogy nem beszélhetek a közelgő férjhez menésemről. Majd idővel úgy is mindenki megtudja, addig sem pletykálkodnak róla a vénasszonyok - mondta.
Ebéd után rendet raktunk, és vártuk a vendégeket, akik hamarosan megérkeztek. Kétlovas sárga nyitott hintó robogott be udvarunkba, és három ünneplőbe öltözött férfi szállt le róla.

Kata Márkus írta...

Folytatás:

Én a házunk tornácán álltam szüleimmel és kedvetlenül vártam a bemutatkozást.
Magamban elhatároztam, ha első látásra nem tetszik a jövendőbelim, akkor bizony elemésztem magamat, anyám meg csak szégyenkezzen miattam! Amikor kölcsönösen bemutattak minket egymásnak, dacosan a szemébe néztem és határozott hangon mondtam, hogy Szántó Veronkának hívnak. Tóth Mihály a becsületes nevem - mondta - örülök, hogy megismerhettem. Én meg nem örülök, gondoltam magamban, de azért a szemem sarkából próbáltam szemre venni. Egy jókötésű, fekete hajú, markáns arcú, nálam egy jó fejjel magasabb fiatalember állt mellettem. Igyekeztem nem mosolyogni, mert észrevettem, hogy ő meg engem mustrál. Nem volt miért szégyenkeznem, fiatal korom ellenére nem voltam alacsony sem vézna, ahol kellett gömbölyödtem, világosbarna göndör hajamat befonva hordtam.
A bemutatkozások után bementünk a tisztaszobába. Apám borral kínálta vendégeinket. Anyám diós és mákos kalácsot hozatott be velem, s dicsekedett vele, hogy én csináltam. Lassan, akadozva indult a beszélgetés, de a közvetítő átvette a szót, és hamarosan már a házasságkötésünkről beszéltek. Mihály és én csendben voltunk, anyám ezt észrevette és kiküldött minket a verandára, hogy ismerkedjünk, beszélgessünk.Nagyon nem tetszett ez nekem, ezért alig tettünk pár lépést, én azonnal megkérdeztem Mihálytól, miért engedi, hogy más válasszon neki asszonyt. Láthatóan meglepődött kérdésemen, de becsületére legyen mondva, őszintén válaszolt. Ez idáig a kalandokat keresve örökösen távol volt a szülői háztól. Idősödő szülei azonban választás elé állították. Jöjjön haza irányítani a pékséget és házasodjon meg, de ha nem ezt választja, akkor kitagadják, öröksége pedig az egyházra száll. Ez utóbbit nagyon nem szerette volna, ezért még abba is beleegyezett, hogy ők keressenek neki asszonyt. Majd ő is hasonlókat kérdezett tőlem. Kevés idő múlva anyám behívott bennünket és nagy egyetértésben közölték velünk, hogy jövő vasárnap kézfogót tartunk. Mindenben megegyeztek, Mihály szüleinél fogunk majd lakni. Az esküvővel meg kell várnunk a háromszori hirdetést a templomban, ennyi idő meg úgy is kell az előkészületekhez. A következő vasárnap megtartottuk a kézfogót. Megismertem leendő anyósomat, aki nagyon barátságos volt hozzám, s ígérte jó sorom lesz náluk. A lakodalmunkba hivatalos volt szinte az egész falu, volt nagy készülődés, disznókat vágtak, s alaposan megritkították a baromfiudvar lakóit. Anyám nem sajnálta a pénzt sem a lakodalomra, sem a kelengyémre. Bíztam benne, hogy nővéremet hazaengedik a zárdából, de sajnos nem jöhetett, mondván, ő már nem a mi világunkhoz tartozik. Állítólag nagyon szép, de szomorú menyasszony voltam. Barátnőim bezzeg nagyon vidámak voltak, és irigykedve bámulták jóképű uramat. A lagzi másnap reggelig tartott, anyám lovas szekerekre pakoltatta kelengyémet, engem hintón vittek új otthonomba.Nagyon nehezen szoktam meg új családomnál, de hála napamnak, ő átsegített a kezdeti nehézségeken. Mihállyal elvoltunk, eleinte nem sok szót váltottunk, nem volt miről beszélnünk. Nem haragudtam rá, de nem is szerettem. A kor szokásának megfelelően esküvői képünk dupla keretben, a menyasszonyi fátylammal és fejdíszemmel körbe fonva ott díszelgett az ágyunk mögötti falon. Óh, de sokszor elfogott a sírás, ha ránéztem! Hetekig nem mentem haza, pedig apám nagyon hiányzott, de anyámra nehezteltem. Addig-addig üzengetett, míg elvitettem magam hozzá. Meglepődtem, mert amikor megölelt, elsírta magát. Egy kicsit szégyenkezve bevallotta miért kellett olyan sietősen férjhez mennem. A meglepetéstől még a szám is tátva maradt. Kiderült, hogy áldott állapotban van. Félt, ha megszületik, a testvérem a birtok megoszlik, és nekem kisebb esélyem lesz jól férjhez menni. Pár hónap múlva öcsém született, s rá félévre én is anya lettem. Kislányom születésekor megfogadtam, hogy húszéves kora előtt nem adom férjhez. Fogadalmamat még kétszer megismételtem lányaim születésekor. A sors úgy hozta, hogy fiamat anyámhoz hasonlóan, negyven évesen szültem, s együtt nőtt fel unokáimmal.




Szatti írta...

Kedves Dia!

Nagyon tetszett a témaválasztás, ahogy indítottál és végig vezetted mind a pillanatot, összekapcsolva a lány életével, átszőve a gondolataival és érzelmeivel. Remek lett! Gratulálok neked és köszönöm a műved!

Szatti írta...

Kedves Kata!

Nagyon köszönöm az igaz történeten alapuló írásod. Részletes volt, könnyen végig követhető, nagyon szépen vezetted végig mind a főszereplőd érzéseit és az édesanyjával való kapcsolatát is, amely végig átszőtte a történetet. Igazán tetszett és gratulálok neked!

Betti írta...

Szia! Az első típus feladatra írtam, de remélem, nem gond, hogy csak három helyett egy kívánság szerepel. Úgy se a kívánságok száma számít a történetben. Remélem, tetszeni fog, szerintem most nem sikerült valami jól...

"Jó tett helyébe jót várj!"

- Nos, mit kívánsz?- kérdezte a kistündér tőlem. Én még mindig csak tátott szájjal bámultam
- Elsőnek is nem álmodom? Sajnálom, de még soha nem találkoztam természetfeletti lénnyel, azt sem tudtam, hogy léteznek – ámuldoztam, a varázslény csak a szemeit forgatta, miközben ezüst szárnyaival repdesett előttem.
- Tudom, milyen nehéz felfogni ezt egy földi halandónak, ezért még egyszer elmagyarázom a dolgokat. Mivel a bálon megmentetted az egyik szolgálót, nehogy megfulladjon a félrenyelt falattól, ezért a jó tettedért, én, mint Jutalmazó eljöttem hozzád, hogy kívánhass egyet. Újra megkérdezem hát:
Mi a vágyad? – pillantott a lányra a tündérke. - Azonban előbb kötelességemnek érzem, hogy felvilágosítsalak, sok mindenre képes vagyok, de csodát ne várj tőlem. Az emberek érzéseit nem tudom megváltoztatni, csak annyit tudok elérni, hogy valakit szerencse érjen, vagy hanyatt essen. Ezeket vedd figyelembe, mielőtt élsz a nagy lehetőséggel. Komoly lánynak tűnsz, ezért remélem, megfontolt leszel. Az emberek többsége, akiket az a szerencse ér, hogy kívánhatnak egyet, később megbánják döntésüket, mert csak feleslegesen elpazarolták az esélyüket… és ne játssz ki! Ugyanis volt már rá példa, hogy még több kívánságot kértek, de azt már nem vagyok köteles teljesíteni, mert igen óhajthatnak többet, de azok használata már érvénytelenné válik.
Csak nagyokat pislogtam rá, és így feleltem:
- Rendben, majd igyekszem bölcsen választani– törtem a fejem, ahogy nézett rám kerek szemeivel, de hirtelenjében nem jutott eszembe semmi jónak tűnő ötlet. Túl nagy volt a nyomás rajtam, így hát tovább faggattam:
- Miért nem adsz egy kis időt a gondolkodásra? Ha rögtön követeled a választ, akkor nem csoda, ha elsietett döntés lesz.
- Persze más azonnal rávágja szíve vágyát, csak te tartasz fel! Rendben, kivételt teszek, és holnap hajnalban visszarepülök ide, de remélem, nem fogom megbánni. Tudod, te mennyi dolgom van még?! – Ezzel kilibbent az ablakon.

Betti írta...

Sokat gondolkoztam. Vajon mit kívánjak? Tényleg megfontolt akartam lenni. Más persze talán azt mondta volna, hogy legyen egy zsák aranya, de mivel gazdag család sarja voltam, anyagi gondom nem volt. Még ha szűkölködnék is, nem kívánnám ezt, hisz a pénzt magam termelném meg saját erőmből. Vagy kérjem az, hogy szerencse érjen? Ez sem tartottam valami jónak, hisz volt egy legjobb barátnőm, a családom megengedte, hogy szerelemből házasodjak, azzal, akit majd szeretni fogok. Igaz még nem jelent meg az életemben szívem választottja, de azt akartam, hogy ez magától történjen meg, ne azért, mert kiköveteltem. Szüleim jó egészségnek örvendtek, testvérem nem született. Tizennyolcadik életévemet nem rég töltöttem be, épp a szülinapi bálomon történt a baleset, amikor egy cselédlány a tálcáról lecsempészett egy süteményt és túl mohón akarta befalni. Csak annyit vettem észre, hogy az oszlopnak dőlve köhög, odarohantam hozzá segíteni, láttam, ahogy a mellkasát öleli körül. A melle alatt elkezdtem felnyomni a megakadt falatot, míg végül kiköpte a csokis sütit. Mikor erre visszagondoltam, hirtelen tudtam mit kell mondanom a rózsaszín hajú tündérnek.
Vártam, hogy eljöjjön a hajnal, az este nem tudtam aludni az izgalomtól. Pontban 4-kor be is szállt a tündér, maga után ezüst csillámokat hagyva. Ezúttal egy zöld ruhát öltött magára, és pici testével helyet foglalt az ágyam végén.
- Nos, térjünk is a tárgyra! Mit szeretnél?- tette fel a kérdést, melyre mindenki áhítozna.
- Nem tudom, hogy csalódni fogsz-e, és időfecsérlésnek tartod-e majd a válaszomat. Semmit se óhajtok. Igen, talán egy életet mentettem meg, de ezért nem kérek semmi jutalmat sem. Önszántamból tettem, nem azért, mert bármit is elvárok cserébe. Hiba lenne, ha élnék ezzel a lehetőséggel, de azért nagyon hálás vagyok kis tündér, hogy felajánlottad.
- Megleptél, de ez tényleg egy bölcs válasz – mondta a rózsaszín hajú lény, és pörgött néhányat, így igazi csillámpor-eső keletkezett a szobámban. Biccentve tovaszállt, én meg gyönyörködtem a varázslatos szemcsékben, ahogy földet érve eltűnnek.

Szatti írta...

Kedves Betti!

Nem volt ez rossz történet :) egyszerű volt, de tanulságos, keretet adott neki a tündérrel folytatott párbeszéd, jó ötlet volt monológot írni a közepére a főszereplőd által, aki kicsit ismertette az előzményeket, megismerhettük a gondolatait, érzéseit. Nekem tetszett, és bár írtad, hogy most nem sikerült valami jól, én találtam benne jót és rendben volt ez :) Picit talán lehetett volna színesebbre, még érdekesebbre, de önmagában megállja a helyét, hiszen a fő momentum, amely köré építetted, az az egy kívánság és ennek megfelelően, teljesítette a feladatát az írásod. Összességében tehát, gratulálok és köszönöm a műved!

Dia Tanács írta...

Szia Shirley

Engem megfogott a világ amit lefestettél :)
A kimondatlan fájdalom és a szerelem elvesztése mindig megható
Elgondolkodtatott amit írtál én is köszönöm :)

Avellana - Fantom: Epikrizis írta...

Sziasztok! ismét szerencsét próbálok :) A 2. témát választottam .

Cím: Komédia


1852. Május.23. 18:51
Arcomra hull az illatos , virágszirom eső. Az elérhetetlenből, a templom, hatalmas kupolájának, arany stukkódíszei fölül záporozik rám … a fények ragyognak. A darab kezdetét veszi.
Forog a tánc , hófehér szatén ruhám , suttog körülöttem, kezem szelíden pihen egy férfi vállán .Az uramén, a férjemén . Ma már az övé vagyok . Övé a törvények,és az Isten előtt . Nem számít már , kié voltam ,kié lehettem volna , kié akartam lenni … a vágyaim soha sem számítottak , mintha nem is léteztek volna ! Egy tizenhat éves lány, kinek szíve teli álmodozással. Ez voltam én. Aztán hirtelen , egy fiatalasszony akit , alig ismert férje tart karjában ! Ez lettem . Ó a fátyol de nehéz ! De mosolygok , igen az arcom bár sápadt, mint a gyolcs , ezzel senki sem törődik , mert mint a jó színész , kitűnően festettem fel mosolyom ! Senki sem lát át rajta , senki sem … nem is akarnak. Képmutatás ! Igen ! Színház az egész világ ! Játszd a szereped,játszd ! Akár hogy fáj , akár hogy kínoz. Komédiázz , míg meg nem halsz … A gonoszság tűnjék,jóságnak , a romlottság , ártatlanság . A gyűlölet pedig legyen szerelem. Jó anyám soha sem nevelt volna így . De ő hamar elhagyott . Őt is sírba küldte a pám , zsarnoksága , aljas mohósága , nagyravágyása ! És én maradtam vele, lettem eszköze,az egyetlen kártya a kezében melyet megfelelően kijátszva az élre törhet. Az esküvő előtt csak egy középszerű polgár volt , most hála férjemnek, vagyonos kereskedő ! Igen én voltam az első eladott áru ! És az én drága férjemuram , egy pillanatig sem rejtegette, hogy örül a frissen szerzett portékának ! Úgy vezet körbe ,karján , úgy mutogat be fűnek –fának , arcán diadalittas mosollyal , mint aki az ökölvíváson nyert kupát hordozza körbe. Nem , szeret . Tudom , hogy nem szeret, csak birtokol . Ha szeretne , most rám pillantana , az arcomba nézne és látná szívem fájdalmát , látná láthatatlan könnyeimet ! De nem néz rám , apám felé , cinkos társa felé biccent . Rab vagyok , igen , belé karolva , mellette könnyedén lépdelve , agyamban üvölt a tudat ; eladott rab vagy !! De nem sokáig . Nem tart már soká … Már csak el kell ütnöm valahogy az időt , ezt a pár órát … Teszem amire mindig is tanítottál szertetett édesapám. Tudod , kiváló színésznőt neveltél belőlem ! Játszunk hát ! Ma én vagyok a legboldogabb én vagyok a legbizakodóbb . Szívem teli reménnyel , férjem oldalán semmitől sem tartok . Higgyétek csak . Köszöntőt mondok rátok , ó ti legkedvesebbjeim ! Remélem a temetésem napján fületekbe cseng majd minden szavam és felfogjátok valódi értelmüket ! Érzitek majd azt a végtelen keserűséget , azt a megvetést , azt a csalódottságot amit valójában az arcotokba vágok most!

Avellana - Fantom: Epikrizis írta...

Folytatás :Komédia


22:00
És most a jól sikerült mulatság után , jöjjön a nászéj. Jöjjön amit , haraggal, gyötrődve várok . Nem ezt akartam ! Nem erről álmodtam … senki sem álmodik arról , hogy ilyen rút játék tétjeként , amiben nem akartam szerepet vállalni , egy olyan férfié legyen testben akihez nem akarta , hogy köze legyen. Félek , rettegek , remegek az elfojtott indulatoktól . Az egyetlen ami erőt ad , hogy tudom , ez lesz az utolsó amit el kell viselnem … a sosem vágyott csókok, a nem áhított érintés . Ha minden jól megy , a hajnal már mással vár , virradatkor máshol ébredek .
04:00
Szerelem,csókok és mámor. Forró ölelés ,gyönyörű éjszaka … gyermeteg álmaimban így képzeltem . De már nem vagyok gyerek , nem. Alig egy órája engedtem el gyermekségem utolsó megmaradt reményét is . Férjem karjai között végleg összetört a kislány , mintha nem is létezett volna soha . Összezúzott , megölt ! És nem is sejti , hogy valóban gyilkos.
Lehunyt szemmel fekszem a nászi ágyon és csak várom , hogy végre vége legyen. Hogy taps és dicsőség nélkül , múljak el. A komédiának vége. Már akkor vége volt , mikor a köszöntőpoharat ajkamhoz emeltem . Mikor mindenki boldognak hitt , akkor mormoltam el hangtalanul egy imát , isten bocsánatát kérve tettemért. Jól játszottam . De már fáradt vagyok . A művésznő pihenőt kér ! Istenem , milyen távoli a kacajom … mintha végtelen távolságból szólna .
Arcomra hull az illatos , virágszirom eső. Az elérhetetlenből, a templom, hatalmas kupolájának, arany stukkódíszei fölül záporozik rám … a fények kihunynak. E rossz komédia véget ér.

Szatti írta...

Kedves Avellana!

Nagyon tetszett a történeted, a stílus és a fogalmazásmód, amit alkalmaztál. Kicsit távoli is volt és mégis, közeli a szemszög. Átérezhetőek voltak a szereplőd gondolatai érzései, nekem nagyon tetszett és szerintem, remekül megoldottad a feladatot! Gratulálok és köszönöm, hogy írtál! :)

Helen Vadé írta...

Drága Szatti!

Én most írok ide először, és a második témára esett a választásom, bár kicsit máshogyan oldottam meg a feladatot, mint az átlag. Ajánlom hozzá Dustin O'Halloran - Opus 28 című művét.

"Le sem vettük a szemünket egymásról, bámultunk arra, ami nélkül egyikünk sem lenne képes élni: a másikra." Stephenie Meyer
Cím: A fűző szorításában

Anne szemszöge

Az oltár felé lépkedtem, lassan, minden lélegzetvétel nehezemre esett. A fátyol mögött a szemem tele könnyel, a fájdalom mardosta a lelkemet, a teremben csak a hegedű hangja szállt panaszosan. A csokromat erősebben szorítottam, a rózsa tüskéje az ujjamba döfött, egy vércsepp gurult le kezemen. A fűző összepréselte szívemet. Némán sírtam, s lépdeltem új életem felé.
Aztán megláttam Őt. Holtsápadt arccal ült az egyik sorban. Tekintetünk egymáséba fonódott, keserédes mosollyal nézett rám, szemét fájdalmasan az enyémbe fúrta. "David" suttogtam némán, arcomon legurult egy könnycsepp. Mintha meghallotta volna nevét, halványan elmosolyodott, aztán ajka némán formálta nevemet. "Anne".
Anyám az első sorban ült, vonallá préselődött szájjal, árgus szemekkel figyelte apró lépteimet. Eszembe jutott, ahogyan keményen meghúzta fűzőmet, hogy alig kaptam levegőt, és némán nézett rám. "Kötelessége hozzá menni! Csak nem hagyom, hogy találkozgasson azzal a szeleburdi orvossal! Felejtse el." Szavai keményen csendültek fülemben. Még egy könnycsepp nedvesítette arcomat.
Az oltárhoz értem, s remegő kezemet az idegen férfi markába csúsztattam. Keményen fogott, a rózsa szúrásánál kibuggyant még egy vércsepp. A pap halkan beszélni kezdett, levegővételeim szaporábbak lettek, leendő férjem még jobban szorított. A fájdalom mardosva emésztett fel.
Hirtelen elfogyott a levegőm, homályosan láttam, szédülni kezdtem, aztán minden elsötétült. "David" suttogtam utolsó erőmből, és összeestem.

David szemszöge

Egyedül maradtunk a szobában. Néztem hófehér arcát, szépen ívelt ajkait, ébenfekete haját, és nem bírtam tovább. Zokogva borultam teste mellé, kezét szorítottam.
- Miért vetted el tőlem? - üvöltöttem fuldokolva az ég felé, és még jobban szorítottam Anne-t.
James, a kollégám némán benyitott a kis helyiségbe.
- David.. - mellém térdelt és fájdalmasan nézett rám. - Ő már nem jön vissza. Két bordája is májába fúródott a fűző szorításában.
Könnyesen néztem rá, aztán betakartam testét és lassan, fájdalmasan kisétáltam a szobából.

***********************

A híd szélén álltam, a viharos szél belekapott hajamba. Némán pillantottam le a mélybe, az őrjöngő hullámokra, a végtelen jövőbe. Nagy levegőt vettem, aztán levetettem magam a hídról.
Anne-el boldogok lehetünk. Együtt. Örökké. A jéghideg víz elnyelt és elsötétült előttem minden. "Anne" suttogtam még utoljára, aztán lehunytam szemem.

Szatti írta...

Kedves Helen!

Nagyon örülök, hogy írtál a feladatra, és a zene remekül illett hozzá :) szeretem Dustin O'Halloran zenéit. Különlegesek. A történet is remek volt. Ötletes volt két szemszögből végig vezetni a cselekményt, és tetszett, hogy a rövidsége ellenére frappáns és lényegretörő volt a történet. Talán, még olvastam is volna, még részletesebben, de ez csak az én ízlésem :) remek volt és köszönöm, hogy olvashattalak!

Loreena írta...

Sziasztok! A három kívánságot választottam:
A szakadék szélén állva
„A szakadék szélén állva, jól vigyázz mit kívánsz…”
Úgy nézem a lenyugvó napot, mintha az utolsó lenne. Talán az is. Magamba szívom a színek kavalkádját. Mögöttem a város, mindenki éli a saját kis életét. Messze vagyok mégis hallok mindent. Már beleégett a fülembe a város zaja. Oda se figyelek, mi történik körülöttem, csak nézem a naplementét és hallgatom a várost. Oldalra pillantva mozgásra leszek figyelmes. Valaki jön.
Amikor közelebb ér látom, hogy maximális érdektelenséget mutat a világ iránt. Lazasága lehengerlő lenne, egy másik helyzetben. De most csak megvetően tudok felé pillantani. Már közeledik, hozzám. Reméltem, hogy elmegy mellettem, és észrevétlen maradok a világ számára. Tévedtem.
- Szia. Hát te mi jót csinálsz itt, hol a madár se jár? – kedveskedő hangja mézédesen csorog, de valami furcsa hang bennem azt mondja „Fuss!”.
- Várom, hogy elnyeljen a föld… - sajnos a valóság néha fáj. Ezt jól megtanultam…
Egy pillanatra csodálatot véltem felfedezni a szemében. De visszatért a lezser „én vagyok a király” tekintet.
- Tudom, hogy az emberek nem szívesen öntik ki a lelküket senkinek, nemhogy egy idegennek. Most mégis érdekelne, hogy mi késztetett egy ilyen kedves lényt arra, hogy idáig jusson? – megint negédes hangon beszél. Nem vagyok préda, akit el kell csábítani!
- És feltételezésed valós volt. Tényleg nem fogom „kiönteni a lelkem” Neked. – ellenséges hangnemem újabb meglepett arckifejezést eredményezett. – De, ha annyira segíteni akarsz, akkor inkább menj el. Erősen kétlem, hogy most jó társaság lennék.
- Pedig, tényleg tudnék segíteni.
- És mégis hogyan, ha szabad megkérdeznem? – Hitetlen és makacs. Csupán ennyivel jellemeztek a barátaim és a családom is.
- Van egy ajánlatom. Felajánlok neked három kívánságot, cserébe…
- Mit? El kell hoznom egy aranyalmát az unikornis szigetéről? Vagy keressem meg Atlantisz alapkövét? Nem kell a hőst játszanod! Megvagyok én nélküled is. Inkább menj és bolondíts valaki mást.
- Nem. Aranyalma? Ez most komoly? – nevetett a szeme. Bosszantott a jókedve. – Atlantisz alapköve? Nem olvasol egy kicsit sokat?
- Akkor mit kell adnom cserébe a három kívánságért?
- Csak a második kívánság után tudhatod meg. Fő a bizalom. De van néhány alapszabály. Nem kívánhatsz örök életet, több kívánságot, szerelmet vagy egy szerelem felbontását. Továbbá a három kívánság teljesülésével meghatározott időn belül teljesítened kell a „szerződés” rád eső részét.
- Na várj. Nem tudhatom, hogy mit kell adnom? Te teljesen megőrültél? Ki vagy te, hogy megmondd a játékszabályokat? Valami megszállott barom?
- Nem mondhatom meg, hogy én ki vagyok. Vállalod vagy nem? – hangja hivatalossá vált. Most meg üzletember? Hogy csinálja?
- Menj el és csinálj másból bolondot! Ha lehetne is. De nem lehet!
- De igen! Csak hinned kell benne.
- Hinni valamiben? Aminek nem tudom, hogy mi lesz a vége? – a jelenlegi helyzetemnek lehet, hogy jót tenne – Ha azt mondom vállalom, de egy picike feltétellel, akkor belemész? – okosan, csak lazán.
- Az attól függ. Mi a feltétel?
- Nem kell látnom azt, hogy mi lesz a vége a kívánságaimnak. – Nem akarom látni. Soha többé.
- Ebben azt hiszem, megegyezhetünk. Na akkor vágjunk is bele! – játékos mosoly bujkál az arcán. Kezdem én is élvezni a dolgot. Olyan spontán. – Akkor jöhet az első. Kívánhatsz bosszút, halált, kórságot vagy szenvedést. Állj bosszút azokon, akik bántottak!
- Volt egy barátom. De ez másoknak nem tetszett. Közénk álltak és hazugságokat híreszteltek. – miközben meséltem, hogy tudja döntésem okát, a közelben levő szirthez sétáltam. Innen minden kicsi volt. A fák a völgyben akár apró fűszálak. Megálltam a beszédben.
- És mit szeretnél? Némuljanak meg? Vagy történjen valami katasztrofális velük? – izgatottság és őrület játszott benne, harcot vívtak. Megijedtem.

Loreena írta...

Itt a vége:
- Sose kívánnék ilyet! Várj még. A barátom elhitte a pletykákat, miszerint én megcsaltam és nem szerettem. Szóval a kívánságom… - megint megálltam. Nem akartam felelőtlen lenni. Csak olyat kívánj amiről tudod, hogy nem lesz rossz.
- Szóval azt szeretnéd, ha hinne neked? Hogy tudja, ártatlan vagy?
- Nem. Nem akarok tőle semmit úgy, hogy ő nem akar engem. Ha két ember szereti egymást, semmi sem választhatja el őket. Ezek szerint nem szeretett…
- De tudod, hogy szerelmet nem kívánhatsz. Ez alapszabály…
- Ne vágj a szavamba! Nem azt akarom. Azt kívánom, hogy legyen boldog. Nélkülem.
- Nem. – szemét lesütötte és küzdött... valami ellen. A szeme színe megváltozott. Sötét lett. Hátráltam. A szakadék felé.
- De. Teljesítsd! Rajta. Megígérted. – Félek.
- Rendben. De ez nehezemre esik. Jöjjön a következő. Minél hamarabb annál hamarabb… mehetünk.
- Rendben. A második. A családom, megkeserítette az életemet. Bosszúságot és bajt is kívánhatnék nekik. – felegyenesedett. Kezd jobban lenni. Akkor menni fog a második. – Szeretném, ha bosszúságuk elszállna és megbocsájtanának nekem. Mindenért.
- Neeeeeeem! – kétrét görnyedve ordított. Odafutottam hozzá. Alig kapott levegőt. Amikor rám nézett, a szeme izzott a haragtól. – Mi rosszat tettem?
- Csak kívántál! De nem ilyeneket szoktak. Bosszú és halál. Ezek a szokványosak. Mindenki szenvedést akar! Te miért nem? – köhögni kezdett. Komolyan megijesztett. – Most döntened kell. Teljesítettem a kívánságod. Két választásod van a rád eső rész teljesítésére. Kapsz egy hetet a családoddal és a barátaiddal, hogy elbúcsúzz tőlük. Bármit csinálhatsz, nem lesz következménye. – a Nap már lement és a megmaradt fényben félelmetes volt az arca. Elléptem tőle. Fáztam és féltem. – A másik lehetőségnek is ugyanaz lesz a vége. De abban nincs lehetőség arra, hogy visszamenj. De nem léphetsz vissza, ha megtudod a legvégét.
- Rendben. Nem akarok visszamenni. Csak látni akarom. – nem tudtam, hogy lehetséges-e. – Megoldható?
- Persze. Lásd hát. – lehunytam a szemem és láttam. Mosolygott és mindenkivel kedves volt. Volt egy másik lány, de nem érdekelt. Az utolsó, ami megmaradt az volt, hogy boldog. És a családom. A családomnak nem voltak problémái. Szeretetteljesen tekintettek a fotóinkra. Amin együtt vagyunk. Eddig nem történt ilyen.
- Köszönöm. – a szemem könnybe lábadt. Boldog vagyok.
- Ne tedd! – megint elsötétült a tekintete. Kaján vigyorral nézett rám. – Akkor jöhet az utolsó kívánság előtt az alku. Velem kell jönnöd.
- Hova? – hátráltam. A szakadék közel volt. Már majdnem a szélénél voltam.
- Egy helyre. Majd meglátod. Tetszeni fog. – mosolyától megfagyott bennem a vér. – Szóval, nincs választásod. Az utolsó kívánság után velem jössz. Nincs visszaút.
- Ki vagy te? – még hátrébb léptem. A szélén már nem gondolkodik az ember. Kavicsok potyogtak a mélybe.
- Nem mondhatom meg. Csak annyit mondok, hogy sok dologért én felelek a világban. Többek között az áhított nyugalomért. A halálért. – halálosan nyugodt a kisugárzása. A hangsúly a haláloson van. – Kívánj hát. Az utolsó. Aztán menjünk. Még sok dolgom van.
- Akkor hát legyen. Rendben. – pörög az agyam. Mégis mit csináljak? Megvan. – Jöjjön hát az áhított örömöd.
- Végre! Megjött az eszed és jót kívánsz. Mondd hát. Vezéreljen a harag. Utadat mutassa a bosszú.
Megfordultam és lenéztem a völgybe. Minden kicsi. Én nagy vagyok. Egy idézet jutott eszembe, az egyik régi könyvemből. „A szakadék szélén, jól vigyázz mit kívánsz…” Hát legyen.
- Azt kívánom…, - visszatekintettem a megmentőmre. Aki egyben az üldözőm is volt. Boldog voltam. A tekintetem nyugodt volt. Az ő szemében is megnyugvást láttam. Eltűnt a sötét. Visszafordultam és utoljára lenéztem. Meredek és mély. De ott lent minden kicsi. – hogy dögölj meg.
Kívánságom teljesült. Az övé is. Ordított. Vettem egy mély levegőt. Majd léptem egyet… a semmibe.

Syro írta...

Nem minden rossz rossz

Egy esőcsepp zuhant alá gyorsan a magasból, s talán még látni vélt néhány színes alakokat egy fura szögletes dobozban, majd egy szempillantással később szétfröccsent az emberektől hemzsegő járdán. Ennyi volt csupán az élete de míg megszületett a magasban s földet ért leélte az egészet. Ez az egyszerűség csodálattal töltötte el Mike-ot, és egy kicsit irigylésre is késztette.
- Szia Drágám! - köszönt be mosolyogva felesége az irodába.
- Szia Szívem! - nézet rá az elbűvölő nőre az ablak mellől, aki ringó csípővel közeledett felé, és mivel ez a munkahelye volt így Mike szomorúan igazított egyet a nadrágján, és némileg lehűtve magát csókkal üdvözölte szerelmét.
- Na, indulhatunk, vagy azt szeretnéd ha a fiúk rád várnának?
- Úgysem tudok olyan későn érkezni mint Eric – mosolygott Mike. Majd elindultak a lifthez, közben még pár kollégától elköszönt a hétvégére. A garázsba érve már érezni lehetett az eső illatát, mely keserédes emlékeket hozott felszínre benne, de igyekezett ezt nem kimutatni. Nem szerette ha Layla aggódik érte, persze könnyebb lenne, ha elmondaná neki mi is történt akkor huszonöt évvel ezelőtt, de félt, hogy nem hinne neki, és nem akarta elveszíteni az egyetlen jó dolgot az életében.
Az autóút valahogy a szokásosnál is hosszabbnak tűnt, talán az eső miatt, vagy csak a péntek esti csúcs miatt, kitudja. Nem is értette miért mostanra beszélték meg a szokásos összejövetelüket a fiúkkal, de ha már így alakult igyekezett jó pofát vágni hozzá. Eddig mindig szombaton tartották, akkor mindenki biztosan ráért, persze ezt Steve-nek megint meg kellett változtatnia, mint mindent, ami neki nem felelt meg. Nagyon megváltozott, ahogy Eric is, egyszóval összegezve igazi seggfejek lettek, persze vele nem, mert barátok voltak egész kicsi koruk óta.
Steve egy vállalat óriás feje volt dollár milliárdokkal a bankszámláján, Eric hasonló cipőben járt bár kisebb céget vezetett. Mike azonban egy építész vállalkozás egyik építésze volt, pontosabban egy a tizenhatból, akik a cégnek dolgoztak. A fiúk nem egyszer felajánlották, hogy segítenek egy saját vállalkozás elindításában, de Mike jól érezte magát itt. Feleségét is ennek a munkahelynek köszönheti. Az a tíz évvel ezelőtti továbbképzés Washingtonban, felejthetetlen élmény a számára és mind a mai napig minden percére emlékszik annak, mikor először találkoztak.
- Megérkeztünk – jegyezte meg csak úgy mellékesen Layla, mintha nem lenne egyértelmű a két biztonsági kapun való áthaladás ténye.
- Mike kikecmergett a kocsiból, majd mikor felsége segíteni szeretett volna, udvariasan megköszönte, de egyedül intézte a dolgot. A bejárat akadály mentesítve volt kimondottan Mike számára, nem mintha olyan sok időt töltött volna Steve házban. Felhajtotta magát a bejáratig, ahol meglepetésére Eric jelent meg az ajtóban, még visszafordulva intett egyet a nőnek majd bement a házba.
- Mi ez a pontosság, beteg vagy talán? - kérdezte köszönés helyett Mike.
- Egyszer ezt is ki kell próbálni – vigyorgott jókedvűen, amit valószínűleg a whisky-nek köszönhetett, ami a kezében volt.
- Hol van Steve?
- Csak holnap érkezik.
- Micsoda? Akkor miért mára beszéltük meg?
- Ezt majd tőle kérdezd meg, de addig is megyek megcsapolom méltán híres italkészletét. Velem tartasz?
- Hát, nem is tudom.
- Jaj ne már, tudod, hogy utálok egyedül inni. Akkor legalább fogj meg egy poharat és nézz úgy ki mintha te is osztoznál velem a kulináris élvezetekben.
- Rendben – állt rá a dologra, bár sosem értette barátja miért rajong ennyire az italokért, hisz gyerekkorában gyűlölte az italt főleg, hogy az apja és anyja is alkoholista volt. De hát változik az ember. Ő kitudja mitől változott meg, miért lett ősi ellensége mára a legjobb barátja.

Syro írta...

Az idő gyorsabban telt mint Mike várta persze az itallal arányosan, s Eric egyre furcsább lett. Többször kért bocsánatot Mike-tól, sajnálatát is kifejezte, de az okáról még hallgatott. Olyan hajnali kettő magasságában két üveg kivégzett wishky után történt valami. Eric a teraszajtóban állt és nézte Steve Holdfényben játszó halastavát.
- Tudod, talán így kellett lennie, mondhatni a sors keze volt benne...
- Asszem ideje lefeküdni Eric, hosszú volt ez a nap – próbálkozott Mike.
- Még mindig nem emlékszel ennyi év után sem?
- Mégis mire?- bár sejtette mire akar kilyukadni Eric de azért megkérdezte.
- Hogy mi történt akkor huszonöt évvel ezelőtt.
- De tudom, a csatornánál játszottunk és beszakadt az egyik padló, lezuhantunk, ti megúsztátok én nem. Eric kár a múlton rágódni, ami megtörtént az megtörtént. Nem vagy hibás, ahogy Steve sem. Most pedig indulj lefeküdni, jó? - de mintha meg sem hallotta volna őt, csak állt és bámult kifelé.
- Emlékszel az aranyhalra? - ekkor Mike-nak bevillant egy kép. Ő fekszik a gazban és nem tudja mozgatni a lábát, a fiúk meg a csatornában piszkálnak valamit, valami sárgás színűt.
- Látom kezd derengeni – húzta el a száját Eric.
- Mi történt? - kérdezte zavartan, valahogy eddig ez az emlék még sosem jött elő, pedig jó pár dokit végig járt.
- Mikor lezuhantunk Steve és én találtunk egy aranyhalat a csatornában. Azt hittük valaki megunta és kidobta ide, de mikor megpiszkáltuk, megszólalt.
- Na, elég én megyek aludni, te félrebeszélsz – és már indult is ki az ajtón.
- Kívántunk is tőle – Mike erre megállt és felé nézett -, Steve milliárdos akart lenni, én csak gazdag.
- És ezt miért mondtad el? - ment bele a játékba Mike.
- Mert neked még mindig megvan a kívánságod – nézett bele Mike szemébe Eric, akinek a tekintetet most tisztább volt mint valaha.
- Persze.
- Szerinted Steve miért nem mutatta meg soha a tavat neked?
- Mert kerekes székben vagyok és nincs út.
- És nem tűnt fel hogy az egész házban tudsz közlekedni, a kertben is csak oda nem tudsz lemenni? - ez igaz volt és Mike most először el is gondolkodott ezen, és a tények magukért beszéltek. Steve és Eric sosem voltak jó tanulók, vagy kivételesek, mégis egyre feljebb kerültek, bármi amibe belekezdtek pénzt hozott nekik.
- Ez hogy lehet? ÉS miért nem szóltatok róla?
- Hogy hogyan? -tárta szét a karját Eric – Nem tudom, fogalmam sincs, csak megtörtént. Steve azt mondta ne szóljuk róla, aztán mikor a korházban magadhoz tértél és nem emlékeztél semmire, mi hallgatunk róla.
- De mért, hisz nekem is lett volna egy kívánságom.
- Mert Steve tudta hogy nem helyeselnéd az ilyesfajta előnyhöz jutást. Mert te túl becsületes vagy - utánozta Steve-et és szinte már őrülten hadonászott hozzá – de én már nem bírom érted. Huszonöt éve mást se csinálok csak hazudozom. A munkámhoz nem értek mégis milliókat keresek vele. Örülnöm kéne neki de megy, érted? Mást se csinálunk egymás előtt csak színészkedünk, régen... - legyintett egyet a kezével és leroskadt az egyik fotelbe, és a következő pillanatba már horkolva aludt a részegek nyugalmával. Talán végre gondtalan lehetett.
Mike lévén egy két pohár neki is lecsúszott úgy döntött megnézi magának azt a tavat, hisz Eric azt mondta ő még kívánhat. Lassan elindult a kerekesszékkel, de felborult vele. Azért sem adta fel, lekúszott a vizes fűben a tóhoz. De nem látott semmit, csupán a Hold játékát víz felszínén, majd egy aranyosan csillogó valami közeledett felé. A ház felől hangokat hallott, mintha Steve megjött volna és Eric-kel kiabálna. Mike visszanézett a válla fölött a ház irányába, és látta, hogy két alak birkózik, az egyik feléje akar jönni a másik meg nem engedi.
- Neee! - ordította
- Eressz el!
- Talán tényleg igaza volt Eric-nek? - tűnődött félhangosan Mike. Mikor egy hangos dörrenést hallott. Lőttek
- Mi a kívánságod fiú? - kérdezte a hal, s ettől hirtelen egy gondolata sem volt Mike-nak. De az idő sürgette, és a füle mellett elsuhanó golyó is nyomatékot adott a sietségre. Így azt mondta ami elsőre eszébe jutott.
- Soha ne találkozzunk veled! - és erősen behunyta a szemét várva a következő lövést.

Szatti írta...

Kedves Loreena!

Nagyon tetszett a történeted. Fordulatos volt, nem éppen kiszámítható, tetszett a párbeszéd is, a karakterek, akikkel dolgoztál, tartalmas volt és lebilincselő. Gratulálok a munkádhoz, igazán tetszett! :)

Szatti írta...

Drága Syro!

Nagyon tetszett a történeted fordulatossága és hogy a múltban történt események is körülszőtték a jelenlegi cselekményeket. Jók voltak a karakterek és frappáns volt a lezárás is :) tetszett és köszönöm, hogy írtál a feladatra! gratulálok neked is!