2013. június 22., szombat

Szavak alkotta történetek - Gyakorlati feladat


Ismét visszatérne az egyik kedvelt gyakorlati feladat, amelynek tudom, hogy mindig sikere szokott lenni. Régebben volt rá példa, idejét éreztem újra becsempészni a feladatok közé. Így, akik már ismerik a feladat típusát, könnyen megoldhatják és alkothatnak történetet, az újonnan érkező írók pedig kipróbálhatják magukat, akárcsak mások. Összességében annyiról lenne szó - azok számára adva tájékoztatást, akik még nem találkoztak ezzel - hogy a megadott kategóriákon belül kell szavakat megválasztani, melyek köré építkezik a történet. Látható példa helyszínre, tárgyra, érzelemre és mindezeket kell oly módon ötvözni, hogy tükrözze a történet a választott kifejezéseket.

A zárójelben lévő számok jelzik a megválasztható szavak maximumát. Azt meghaladni nem lehet!
 Nem muszáj a maximumig kihasználni a szavakat, szóval dolgozhattok akár egy tárggyal vagy egy érzelemmel is, ha csak annyi szükséges, viszont többel nem lehet dolgozni!

Ne feledjétek feltüntetni az írások előtt vagy után a választott szavakat!
Előre is köszönöm!

Helyszín (1): tópart, padlás, pince, koncertterem, üvegház, erdő, kávézó, templom, kapualj, galéria, park, lakatlan ház, erkély, sikátor, folyóhíd.
Tárgyak (4): tükör, gyűrű, ásó, esernyő, csónak, festmény, autó, könyv, zongora, létra, fegyver, hegedű, kés, elemlámpa, rejtekajtó, kerékpár, vér, hárfa, távcső, láda, hajtincs, fényképezőgép, lépcső, térkép, kulcs, hintaszék, szobor, levél, kút, méreg, jégvirág, fátyol, tetoválás, hamu.
Érzelmek és fogalmak (2): gyűlölet, megbocsátás, menekülés, halhatatlanság, szerelem, hazugság, zsarolás, barátság, félelem, féltékenység, bizalom, szerencse, kapzsiság, varázslat, szenvedély, csalódás, hűség, viszonzatlanság, bűntudat, hallucináció, sóvárgás, jóság, magány, harag, búcsúzás, remény. 

37 megjegyzés:

ChristinDor írta...

Cím: Időtlen szerelem
Helyszín: tópart
Tárgyak: gyűrű, hegedű, hárfa, hamu
Érzelmek és fogalmak: szerelem, búcsúzás
Zene linkje: http://youtu.be/_Y-oY74S2FE

Harminc éve annak, hogy Románnal megismerkedtem, pontosan itt, ezen a szent helyen. A Holdfény tópart akkor is ugyanolyan csodás helynek számított, mint most így sok-sok év eltelte után. Román középkorú volt és híres hegedűművész. Az egyetlen, amit mindig hordott magával az a hegedűje. Én magam hárfáztam, de az igazi zenét Román által ismertem és szerettem meg. Ő sajátosan játszott. Amikor először hallottam őt zenélni a szívem és a lelkem egyé vált. A szellő, a madarak és a tó vize fodrozódása egyé vált az ő zenéjével. Román nem sokat beszélt, mindent még az érzéseit is a zenével fejezett ki. Még velem sem akart szóba állni. Mivel másképp nem tudtam volna a közelébe férkőzni, úgy döntöttem, hogy a saját zenémmel veszem rá, hogy így tegyen. A hárfámmal kiültem egy nap a tópart közelébe és játszani kezdtem rajta. Nem kellett sok idő, hogy Román felfigyeljen rám és amint ez megtörtént ő bekapcsolódott és együtt játszottunk tovább, míg a Nap eltűnt lassan a horizonton. Ekkor jött oda Román hozzám és ettől a naptól kezdve az életünk összefonódott, ahogy az égiek megírták. Boldogok voltunk annak ellenére, hogy sosem született gyermekünk. Boldogok voltunk, mert egymásra találtunk. Boldogok voltunk, amit együtt teremtettünk a zenével. Román öt év hosszú együttlét után egy csodálatos gyűrűvel ajándékozott meg, de tudtam, hogy házasságról szó sem lehet, hisz az felért volna a szabadság elzárásával. Román mindig is szabad lélek volt és ezt akkor sem vettem volna el tőle, ha ettől függött volna a közös jövőnk. A gyűrű mindkettőnk számára jelentette az egymáshoz tartozást. Román mindig figyelmes volt, sosem felejtette el az ünnepeket és amilyen jó zenésznek bizonyult ugyanolyan jó szakács volt. Karácsony vagy születésnap neki nem jelentett gondot. Szerettem, ahogy gondoskodik rólam és azokról, akik fontosak számára. Román a legszentebb dolgot a megismerkedésünk napját tartotta a legfontosabbnak, ilyenkor mindig kiültünk a tópartra és amíg a Nap le nem nyugodott addig a muzsika töltötte be a környéket. A szomszédaink, akik a közelben éltek imádták a muzsikáinkat. Románt mindig is szerették, de nem egy fellépést utasított vissza a közeli kisváros színházából és a nagyobb városokból is, amit sosem értettem és hiába szerettem volna tudni, Román nem volt hajlandó elárulni. Kíváncsiságom hajthatatlanságba fulladt. Mégis mikor felkutattam Román titkát a végén úgy éreztem nem kellett volna. Román nem véletlenül került a Holdfény tópart közelébe. Felejteni akart. Román házas volt. Gyönyörű felesége szintén hegedűművész volt, de nem olyan sikeres, mint Román. A szerelmet felváltotta a féltékenység és végül az asszony halálához vezetett, amit Román nem tudott feldolgozni. Mikor rákérdeztem Románnál feleségéről, elutasító volt és inkább elment, mintsem szembenézzen a múlttal. Nem tudtam mi fáj jobban: Román eltitkolt múltja, az elutasítása, vagy az, hogy nem tudtam kit szeret, engem vagy halott feleségét.

ChristinDor írta...

folyt.köv.

Mindezeket később Román mondta el nekem levél formájában, amit a halála után kaptam meg. Román miután elment nemsokkal később autóbalesetben halt meg. Semmi esélye nem volt a túlélésre. Csak a hamva maradt meg nekem és az a levél, melyben szerelméről írt, ami nem volt más, mint a zene. A zene ölte meg a feleségét és végül őt is. A balesetben egyedül a hegedű volt az, ami épségben megmaradt. A hamvakkal együtt azt is hazahoztam. Tudtam, hogy Román továbbél a hegedűjében, de évek teltek el, amíg ezt egyáltalán fel tudtam fogni. Most csak a hárfa szól, a hangja messze száll, de én hallom Román fenséges dallamát. Ott cseng a fülemben, beleborzong a szívem. Román szeretett a maga módján. Én a mai napig szeretem őt, s még ha tudom is, hogy már csak a hegedűje az, ami összeköt vele, sosem fogom őt elfelejteni. Mégis úgy döntöttem ideje búcsút venni tőle. Román szabad volt, nem tehetem meg, hogy bezárom őt. Amint a hárfán az utolsó hang is elhalkult felálltam a helyemről, a hamvakat tartó urnát a kezembe fogtam és hagytam, hogy a szél felkapja és messzire elvigye. Ezután lassan elindultam, hátra sem néztem, de még így is éreztem, hogy Román ott hegedül a tópart mellett.

Lina írta...

Cím: Emlékek
Helyszín: padlás
Tárgyak: festmény, elemlámpa, kulcs, láda
Érzelmek és fogalmak: gyűlölet, magány
Zene linkje: youtube.com/watch?v=Y9SUZGOOXkY

Kiskoromban, mikor édesanyámmal nagy sétákra indultunk, mindig megnéztem minden egyes ember arcát és azon gondolkoztam, hogy mi lehet mögöttük. Egy jó darabig egy kis lány naivságával és boldogságával, csak arra tudtam gondolni, hogy biztosan mindenki ugyanolyan boldog és szeretetteljes, mint a mama. Annyira biztos voltam benne, mint, hogy a nap keleten kel és nyugaton nyugszik. Pedig akkor még igazából fogalmam sem volt ezekkel a dolgokkal. Mégis, teljesen biztos voltam benne. Azt hittem minden örökké tart, a mama mosolya, reggeli ébresztése és persze a süteményei, amikben mindig besegítettem. A finom illat, ami mindig körbe lengte, citrom és vadvirág. Külön-külön a kettő nem nyújt valami finom illatot, de együtt csodálatosak. Én már csak tudom.
Viszont a szép napoknak gyorsan vége szakad, hamarabb, mint kellett volna. Felkészülhettem volna, mert amikor közeledett éreztem valami sötétet, valami megfoghatatlant, amit csak a gyerekek érezhetnek. Jobban mondva, a felnőttek is érzik ezeket a dolgokat, de sajnos le tudják azzal, hogy rossz napjuk volt, fáradtak, vagy hasonló dolgok. A kicsik viszont tudják, hogy mit látnak és éreznek. Látják az angyalokat, de, amikor ezt megemlítik a szüleiknek, ők csak megrázzák a fejüket és ledorgálják őket, amiért ezt mondták. Velem az ilyesmi sosem történt meg, mert sosem láttam angyalt, csak egyet, az anyukámat, és, amikor ezt megmondtam neki, ő csak nevetett.
Most az egyik festményét nézegetem. Arany haja és gyönyörű zöld szemei voltak, arcán pedig mindig mosoly tükröződött, mindegy milyen rossz napja volt. Felhoztam a képet, ide a padlásra, hogy apám ne tudja elvenni tőlem. Szerinte minden dolgot el kell dobni, ami anyára emlékeztet. Eddig azt hittem ő is szereti a mamát, de úgy néz ki, hogy mégsem, ha ilyen dolgokra is képes. Most pedig itt kell rejtőzködnöm a sötétben elemlámpával a kezemben, mert anyu elhagyott minket. A agymama azt mondta, hogy elvitték az angyalok, de én nem hiszek neki, mert a mama egy angyal volt. Miért vitték volna el? Könnycseppek gördülnek le az arcomon, ahogy ránézek a képre és arra gondolok, hogy nem látom többé.
Gyűlölöm őt. A gondolat, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan el is tűnt. Mindig arra tanítottak, hogy nem szabad senkit sem ok nélkül gyűlölni, mert akkor ő ugyanezt fogja érezni irántam. Én mégis ezt teszem. Akkor, most rossz vagyok? Olyan sok megválaszolatlan kérdés, amit csak a mama tudna megválaszolni... A könnyek csak gyűlnek, és döntök. Előveszem a kulcsot, amit még ő adott nekem ,majd a ládához megyek. Beillesztem a kulcsot a zárba és, amikor elfordítom kattan egyet. Ebben a közös kincseink vannak anyával. Minden, amit egy közös kirándulás alatt gyűjtöttünk. Erről még apu sem tud, pedig neki mindent el szoktam mesélni. Óvatosan belerakom a festményt és lezárom a ládát. Édesanyámnak most már jó helye van ott bent, a sok szép emlék mellett. Könnyeim elapadnak, helyettük egy mosoly kerül az arcomra. Most már ideje lenne lemennem apához, mert ő is biztos magányos a mami nélkül. Biztos vagyok benne, hogy nem leszek másabb, mint anyu, én is olyan akarok lenni, mint ő. Nem csak szép, de minden pillanatban kedves és megértő. A mosoly az én arcomon is mindig ott lesz mostantól, történjen bármi. A likában pedig mindig megtalálom anyut, ha szükségem lenne rá. Még egy utolsó pillantás vetek a padlásra, kikapcsolom az elemlámpát, majd sarkon fordulok és apáért kiáltok.

(kicsit félek, mert ez az első ilyen kis novella szerűségem, amit befejeztem és mások is látnak :$)

TomSawyer írta...

Helyszín: kapualj
Tárgy: gyűrű
Érzelmek és fogalmak: megbocsátás, szerelem
Zene: http://youtu.be/ZXVxrc0PM7g
Cím: Következmények

A valóság rideg tényei és a zsibbasztó múlt kitörölhetetlen emlékei taglózó erővel csapnak át rajtam, mialatt a kapualjnál várakozok, hol életem legszebb fejezetének sorai napvilágot láttak, majd a kikezdhetetlen bizonyosság szédítő erejével íródtak egészen tegnap estig. Úgy érzem órák teltek már el, mióta meghallottam életem hangját, mely még a kaputelefonon keresztül is oly édesen rezgett és biztosított engem arról, hogy egy percen belül kijön hozzám, a múlt éjjeli eseményeket megbeszélni. Tisztában vagyok vele, hogy az idő múlásának efféle megbolondulása mióta tart, miként azzal a momentummal is, mely mindezt katalizálta.
Az Univerzum tágulását egy egészen apró, más mértékkel mérve talán jelentéktelen tárgy lassította be ilyen gyötrelmesen, melynek nem a kabátom zsebében kellene tehetetlenül lapulnia, hanem kedvesem egyik apró ujján, hol mély érzéseinket volt hivatva lepecsételni. Ezt a gyűrűt szorongatom a zsebemben, mióta az utcára léptem abból a célból, hogy aki oly hidegen vált meg tőle tegnap, annak talán ma lehetőségem lesz visszaadni és újból biztosítani Őt iránta érzett megmásíthatatlan szerelmemről. Úgy érzem, a másodpercekből percek, a percekből órák, az órákból pedig iszonyú szörnyetegek lettek, kik fekete, óniksz szemeiket állandóan rajtam tartják, a megnyugvás legcsekélyebb szikráját sem engedve lángra lobbanni. Az egészben a legrosszabb pedig a tudat, hogy mindenről csakis én tehetek. Ez a tudat a legcsekélyebb keresztmetszetet sem hagyja más vádolására, melynek dekadenciája sötét, feneketlen mélységekbe taszít.
A titkomról lehullt a fekete lepel és napvilágra került minden, minek a párom előtt homályban kellett volna maradnia. Egy cseppet sem hibáztathatom azért amit tett, csupán abban bízom még, hogy mindezt meggondolatlanul cselekedte. Ennek a reménye vezérelt ma ide. Ez az utolsó cérnaszál, ami még valósához köt és tartja a lábaimat, hogy ne omoljak össze akár egy rongybaba, mielőtt megkapnám a kegyetlen választ.
Közeledik. Még nem látom az alakját, de már hallom, amint a lépcső utolsó fokait is elhagyta és rendületlenül, magabiztosan tart felém. Papucsának minden egyes csattanásával a szívem is dobban egyet, gyomrom görcsbe szorul, a redők megsokszorozódnak homlokomon, mintha nemcsak a lelkem, de a testem is érezné, az elkövetkezendő másodpercek súlyát, a döntő pillanatot, mikor kimondják rám az ítéletet. Lassan nyílik az ajtó. Remegve nézek fel a küszöbön álló aranyhajú sziluettre, de ahelyett, hogy hideg tekintettel és összekulcsolt kezekkel találnám szembe magam, ártatlanságot látok, egy kart, mely felém nyúl és megbocsájtást.

Szatti írta...

Kedves Tom!

Nagyon-nagyon tetszett a történeted, lenyűgözőek voltak a sorok, és a fogalmazásmód is igazán kivételes. Végig késleltetve voltak az események, hiszen már azt vártam, hogy mikor is lép ki a kapun a várt személy, de pont ez a várakozás fűszerezte meg a sorokat, tette még egyedibbé és fantasztikussá. Mindemellett pedig a zene is remekül passzolt hozzá, adta a hangulatot. Szuper volt, köszönöm az élményt. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál :)

Zene címe: U2, With Or Without You (Instrumental)

Szatti írta...

Kedves Lina!

Nagyon örülök, hogy bátorkodtál elküldeni a művedet :) igazán örülök, hogy olvashattam. Nagyon szépen fogalmaztál, jól kezdted és vezetted végig a történetet, szépen írtad körül gondolatokkal és érzelmekkel. Nagyon köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Zene címe: Fort Minor - Where'd You Go (feat. Holly Brook and Jonah Matranga)

Szatti írta...

Kedves ChristinDor!

Nagyon tetszett a történeted, s már az elején nagyon felkeltette az érdeklődésem, hogy miképpen is szeretnéd párosítani a két hangszert az írásodban. A zene csodálatosan illett a történethez, szépen végig kísérte a sorokat. Nem tudom, láttad e esetleg a Csodagyerekek című filmet... nekem végig az járt a fejemben. Érdemes megnézni. Teljesen átadta azt a lényeget, ami abban fogalmazódott meg számomra. Gratulálok a munkádhoz, nagyon szép és különleges lett :) Örülök, hogy olvashattam!

Zene címe: Bach/Gounod - Ave Maria (Harp & Violin)

D.L.L. írta...

Cím: Rózsaballada
Tárgyak: gyűrű, fátyol, vér,
Érzelmek: vágy, félelem
Akkoriban úgy éreztem, nincs értelme az életemnek. Képtelen voltam kitűnni a kisvárosi átlagemberek közül, sőt úgy éreztem, lassan elnyel a közömbös tömeg. Mindenki annyira félt a változástól, az ismeretlentől, hogy inkább minden áldott napjukat egyformán tengették, feláldozva ezzel a változatosság gyönyörét a biztonság érzetéért. Én pedig nem tehettem mást, követtem a példájukat. Minden reggel felkeltem, bevásároltam szerény vacsorámhoz valókat, majd dolgozni indultam. Törölgettem a pultot, az asztalokat, és kiszolgáltam a vendégeket, akiket egytől egyig ismertem. Az egyforma és egybemosódó napok miatt fogalmam sincs mennyi idő telt el így, de elég hozzá annyi, hogy egyszer csak felbukkant Ő.
Inkább illett volna egy középkori fogadóba, mint egy nyolcvanas évekbeli lepukkant bárba. Testét fekete köpenybe burkolta, amelynek csuklyája az arcát is eltakarta. Olyan volt, mint egy árnyék, ami a fizika törvényeinek ellentmondva a fal helyett az asztalra vetült.
- Mit parancsol, uram? Megkínálhatom a süteményünkkel? A tulajdonos saját receptje alapján. A ház ajándéka.
Sokáig nem felelt. Aztán meghallottam a hangját. Mély volt, olyan mély, hogy alig értettem, mit mond, ráadásul szinte suttogott, és még az akcentusa is idegen volt.
- Le tudna ülni ide egy kicsit? Szükségem lenne valakire, akivel beszélgethetek.
Biztos voltam benne, hogy rosszul értettem.
- Bocsásson meg uram, de én dolgozom itt. Nem hanyagolhatom el a többi vendéget.
- Pedig szívesen megtenné…
Nem érdekelt, hogy udvariatlanság, szó nélkül otthagytam.
- Tom, figyelj arra a fickóra – súgtam a kidobóembernek – lehet, hogy valami nincs vele rendben.
- Az biztos, ha már egyszer betette ide a lábát – vigyorgott vissza rám a fiatal férfi – Ne aggódj, rajta tartom a szemem.
Az ismeretlen végül nem rendelt semmit, csak ült ott csendben vagy három órán át, végig olyan érzést keltve, mintha figyelne valakit. Aztán valamikor kora hajnalban egyszer csak felállt, és távozott.

Másnap vasárnap volt, az egyetlen szabadnapom a héten. Úgy terveztem, a lehető legtovább heverészek az ágyamban, de már reggel kilenc körül felvert egy erőteljes kopogtatás.
- Nyitom – kiáltottam ki, majd kivánszorogtam az előszobába. Legnagyobb döbbenetemre a fekete csuklyás állt az ajtóm előtt. Az arcát ezúttal sem láttam.
- Bocsásson meg a tegnapi udvariatlanságomért – dörmögte jellegzetes hangján, majd egy szál vérvörös rózsát nyújtott felém.
- Én… Én.. – dadogtam zavartan – Ön egy cseppet sem volt udvariatlan. Találkoztam már sokkal rosszabb rendbontókkal is, mint maga, aki meg sem szólalt egész este – vihorásztam idegesen, miközben jobb kezemmel a virágot babráltam.
- Au! – jajdultam fel, mikor az egyik tüske felszakította a bőrömet – Hogy én milyen ügyetlen vagyok! Szükségem lesz egy ragtapaszra. Jöjjön be, ne álljon itt – hadartam, aztán berohantam, nyitva hagyva az ajtót magam után.
folyt köv.

D.L.L. írta...

A fürdőszobába siettem, hogy kivegyek egy ragtapaszt a fiókból. Amikor megláttam magam a tükörben, azt hittem, szörnyet halok. Egész végig egy szál hálóingben voltam egy vadidegen férfi előtt. Megpördültem a tengelyem körül, hogy felkapjam a köntösömet, de e helyett újból csak halálra rémültem. Ő ott állt az a fürdőszobám ajtajában, és bár nem láttam a szemét, éreztem, hogy engem néz.
- Kérem, menjen ki… - könyörögtem, de mintha meg sem hallotta volna. Végre rá tudtam venni magam, hogy megmozduljak, és gyorsan felkaptam a köntösömet. De ő még mindig mozdulatlan maradt.
- Engedjen ki! – követeltem, de nem mozdult.
Elsírtam magam a megalázottságtól, és összecsuklottam a földön.
Két erős kar fogott át, és cipelt el valahova. Képtelen voltam titkolózni. Bár az előtt nem hittem a természetfelettiben, ezúttal biztos voltam benne, hogy ez a férfi gonosz varázsló, aki engem is megbabonázott.
Hagytam, hogy lecsókolja könnyeimet, és a kezei bebarangolják a testemet, a szemeit követve, amelybe még mindig nem nézhettem bele…
Mire magamhoz tértem, már egyedül voltam, és semmi más nem tanúskodott az átélt lázálomról, mint egy vérvörös rózsa egy vörös vérfolt mellett a lepedőn.

Biztosan elvette magával a maradék eszemet is, mert másnap már vártam az érkezését. Attól féltem, munkába kell mennem, mire ideér, és elkerüljük egymást, de kicsit még korábban is jött, és ezúttal nem kopogott, csak berontott az ajtón, és vadul csókolni kezdett.
- Holnap este már nem leszek itt – mondta halkan, miután ajkaink szétváltak – El kell búcsúznunk. Ezért kérlek, gyere el velem a folyóhoz. Megmutatom, hol nőnek azok a vérvörös rózsák, amiből tegnap szakítottam neked.
Ismét éreztem azt a kábulatot, amit tegnap bocsátott rám, és nem tudtam mást tenni, mint bólintani.
- Holnap – suttogta, aztán olyan hirtelen tűnt el, mint egy illat a szélben.

A talaj süppedős volt és mocsaras a tó körül, nehézkesen botladoztam elegáns cipőmben. Hófehér ruhám tiszta sár lett, de nem érdekelt – gyönyörű akartam neki lenni, nem jöhettem túrafelszerelésben. Pár méter múlva megpillantottam. A part azon a kis területen, ahol a folyó belefutott a tóba, tényleg telis tele volt vérvörös rózsákkal. Éreztem, hogy még egyedül vagyok, ezért kihasználtam a perceket, és próbáltam minél többet magamba szívni a látványból – valamiért olyan érzésem volt, hogy nem látom többé ezt a helyet.
- Ez az, ami méltó hozzád – hallottam az Ő hangját, és ahogy megfordultam, már ott is állt előttem.
Szeretkeztünk a rózsák között, aztán csak hevertünk egymás mellett. Hirtelen felpattant, majd nekem is kezet nyújtott.
- Még vár rád egy ajándék – mondta halkan, majd a köpenye alól egy fátylat és egy gyűrűt húzott elő.
- Én… Nem lehet… Nem akarom ezt! Képes lennél elvenni, aztán örökre elhagyni? – fakadtam ki.
- Tudom, hogy nem tehetem. Ezért kérlek, vedd a fátylat és az ékszert. Látni akarom rajtad, hogy elképzelhessem, ami sosem lehet az enyém.
Hirtelen megsajnáltam, így hát engedtem a kérésének.
Sokáig csak nézett, aztán ismét a köpeny alá nyúlt.
Nem is tudom, hogy a szavait fogtam fel előbb, vagy a kő látványát a kezében, de már nem is számított.
- Pusztuljon a szép! – hallottam mindig halk hangját, majd egy ütést éreztem, egy csókot, végül megláttam egy sebhelyekkel elcsúfított, de egykor gyönyörű női arcot.

Szatti írta...

Kedves Emmy!

Nagyon tetszett a történeted. Soron következtek az események, de végig követhető volt, filmszerű pillanatokkal és váltásokkal. A rózsa szépen végig kísérte a művet, mint motívum és a zene is nagyon passzolt az íráshoz. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok!

Zene címe: Kylie Minogue & Nick Cave - Where the Wild Roses Grow

EbbyRoad írta...

Cím: Szellemtánc
Választott szavak: hallucináció, sóvárgás,zongora, gyűrű, fátyol, tükör,lakatlan ház
Zene: Az Anasztázia rajzfilmből a Volt egy régi december

A sötétség szinte áthatolhatatlan volt. Mintha egy élőlény lenne, ami idecsalogatja a járókelőket, aztán bebörtönözi, és felfalja. A szívem egyre hevesebben dobogott, ahogy a falakat tapogatva haladtam előre. Már nem lehetett messze a folyósó vége. Igen, ott mintha derengett volna egy kis fény. Mindjárt vége.
Amint kiértem a fénybe, összeestem. Még soha sem voltam ennyire megkönnyebült. Mintha egy követ vettek volna le a mellkasomról. Mélyeket lélegeztem és próbáltam csillapítani a szívdobogásom hevességét. A fejemet lassan emeltem fel, hogy körülnézzek magam körül. Az első, amit megláttam az a saját rémült arcom volt. Jesszusom! Úgy néztem ki, mint egy szellem. És úgy ültem a földön, mint aki az ítéletnapra vár...
Hátat fordítotottam a képnek, de az a másik oldalon is szembeköszönt velem. Mindenhol tükrök. Akárkié is volt ez a ház, nagyon szerethette magát nézegetni. Lassan feltápászkodtam és kinyitottam az előttem lévő ajtót. Az mintha be lett volna zárva, meg se moccant. Nekifeszültem teljes erőmből, de még mindig semmi. Épp azon voltam, hogy feladjam, mikor egy nagy csattanással kinyílt. Pontosabban kijött a helyéről. Hasra estem a korhadt faajtó jobb szárnyával együtt, mikor végül úgy döntött, hogy beenged. Remek, már megint a földön. Ezúttal lassan álltam fel, először a ruhámat leporolva, és csak azután felnézve. Ezt jól tettem, mert a szemem elé táruló látványtól annyira ledöbbentem, hogy tátva maradt a szám.
Egy bálterem lépcsőjén álltam. Egy igazi bálterem! A szőnyeg színe még mindig emlékeztetett az egykori vörösre, a márványoszlopok 20 méter magasan tornyosultak fölém, az üvegablakok a plafonig értek. A terem több száz méter hosszan terült a lábam elé, a lépcsőkön pedig 50 ember is elfért volna egymás mellett. Az egész lélegzetellállító volt. Kívülről nem is látszott ilyen nagynak az épület. De nem is figyeltem meg olyan jól, annyira át voltam fagyva, hogy csak az számított, hogy egy melegebb helyre tudjak jutni.
Most, itt állva a lépcsőn, sírni tudtam volna örömömben. Behunytam a szemem és pörögni kezdtem, kacagva, a kezeimet a felnyújtva. Hamar elszédültem és megálltam, nekitámaszkodva a lépcső kőkorlátjának. A szemem sarkából mintha mozgást észleltem volna. Megfordultam és az ablakokra meredtem. Meg mertem volna rá esküdni...
Hirtelen üvegszilánk repült mindenfelé ahogy kitört az ablak és berepültek rajta a táncoló párok. Mindenki báli ruhában volt, kápráztató színek kavalkádjával érkeztek a terembe, a levegőben is keringőt járva. Egy zongora szólalt meg a terem végében, bár zongoristát nem láttam. Szellemek. Minden bizonnyal azok. Kísértet bálban vettem részt. De nem érdekelt. Mindig is hercegnő akartam lenni. Behunytam a szemem és erősen koncentráltam. Úgy szeretnék én is egy báli ruhát! Egy aranyszínűt! Igen, már szinte érzeztem is az anyagát a testemen, ahogy körül ölelt. Fátyol volt a hajamon és egy aranygyűrű az ujjamon. Hercegnő lettem és mennyaszony egyszerre. Hát lehetne ennél jobb? Szó nélkül csatlakoztam a táncolókhoz, nem nézve, hogy ki fogja át a derekam, hogy ki pörget meg; csak élvezve a keringőt, élvezve a fényüzést, sóvárogva, hogy soha ne legyen vége.

EbbyRoad írta...

folyt. köv.
Hirtelen elkapott a szédülés és már nem esett jól a partnerem keze a derekamon. Eressz! De hiába, vasmarokkal szorít és érzem, ahogy húsomba vájja a karmait. Micsoda rémálom ez? Abba akarom hagyni. El akarok menni! Már nem látok semmit, csak egy szivárványszínű örvényt magam körül. Érzem, ahogy a padló hideg kövét érinti a testem, érzem a fájdalmat, de nem tudok tenni ellene. A zongora még mindig ugyanazt a dallamot játssza, a párok még mindig ugyanazt a keringőt táncolják. Csak én maradtam le. Akarok nekik szólni, hogy ne haragudjanak amiért nem tartom a ritmust, de nem nyílik a szám. Majd észreveszik. A sötét némaság lassan eluralkodik rajtam és megint a folyosón képzelem magam. Mikor érek már a bálterembe. Csak megyek a sötétbe. Már nem lehet messze... Hamarosan elérem... Tudom, hogy így lesz...

Egy hónappal később...
- Lucien, nézd!
- Mi az?
- Emlékszel az elhagyatott házra az erdőben, ugye? Ahol kiskoronkban játszottunk.
- Persze. Miért?
- Idenézz! Az újság azt írja, hogy találtak egy holttestet a padlón fekve. A cikk szerint egy 18 éves lány volt, aki a hideg elől keresett menedéket, de halálra fagyott a házban.
Lucien mellém lép és szemügyre veszi a címplapot.
- Hm. Milyen érdekes. Az ember soha nem is gondolná, hogy mikor ő bent ül a melegben, valaki odakint bóklászik és halálra fagy.
- Hát igen. Nem emlékeztet téged valakire ez a fotó?
- De. Most, hogy mondod. Nem hasonlít ez a lány Alice-re? Tudod, a dilis csajszi a gimiből akit mindig elvittek az ebédszünetben a sulidokihoz.
- De igen. Ő az.
A két férfi a fejét csóválja, aztán leteszik az újságot. Hamar elfeledkeznek az egész ügyről. De a lány szemei bánatosan követik őket az újságból.

Szatti írta...

Kedves Ebby!

A történetet, a leírtakhoz hasonlóan táncolt a szemem előtt, szinte megelevenedett a sorok által, s a zene még jobban elősegítette ezt. Remek volt :) nagyon szépen vezetted végig, érdekesen és lebilincselően, valamint a vége is frappáns volt. Köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok! :)

Névtelen írta...

Cím: Lídérc
Írta: Vani
Zene: garbage - crush (goth version) http://www.youtube.com/watch?v=R0PQPBx97cU
Helyszín: sikátor
Érzelmek: félelem, sóvárgás
Tárgyak: rejtekajtó, vér, könyv, tetoválás

A sikátor üres volt, és kietlen. A világítás gyenge volt, és itt ott hiányzott. Mina épp a sötétben sétált hazafelé munka után. Imádta is, és egyben ki nem állhatta ezért a sok sikátorért Nápolyt. Nappal nem is volt gond, de este, mint most is, a félelem járta át testét. Épp egy rejtekajtó felé közeledett, amikor mint egy villámcsapás, a rejtekajtón kitántorgott egy férfi, és megállt Mina előtt. Fekete haja kócos volt, amit épp hátrasimított, mint aki jobban akar kinézni, száján vér volt, zöld szeme szinte foszforeszkált a sötét, és gyéren megvilágított sikátorban. A férfi elkezdett közeledni felé, és minél közelebb ért, Mina gerincén annál feljebb kúszott a félelem. „Meg fog ölni” gondolta, és kereste a menekülési utat. „Csak hátrafele.” Elkezdett hátrálni, apró lépésekkel, szíve hevesen vert. Az élete filmjének lepergése kimaradt, csak arra tudott gondolni, hogy nem köszönhet el a családjától.
- Nem fogsz tudni elmenekülni előlem! – mosolyodott el az idegen, és kivillantotta fogsorát.
„Te jó ég azok ott….ott…. agyarak?” Mina az ájulás szélén volt. „Ez nem lehet igaz. Ez csak egy rossz tréfa. Biztos csak idetévedt a Twilight forgatásáról, és azt hiszi, hogy jó vicc.”
- Figyelj, én most nem érek rá veled foglalkozni, menj vissza a buliba, ahol eddig voltál, és ijesztgesd ott a lányokat. – próbálta úgy mondani, mintha nagyon magabiztos lett volna, közben pedig a térdei remegtek.
- Csak téged akarlak magányos hölgy! Olyan egyedül vagy. – Fejét oldalra billentette, és mereven figyelte. Mina óhatatlanul a nyakához kapott.
- Ki vagy te?
Az idegen összeráncolta szemöldökét, mint aki nagyon gondolkozik, szeme kissé összeszűkült, viszont nem állt meg. Folyamatosan közeledett felé.
- Hogy én ki vagyok? Én vagyok a tövis a virágokon, én vagyok az, akitől a szüleid mindig óvtak, én vagyok a rémálom, ami miatt hevesen verő szívvel ébredsz az ágyadban. Aki most mindennél jobban sóvárog a tested melege, az ölelésed, a véred után.
Mina megfordult, és úgy szaladt, ahogy a lába bírta. Közben imádkozott, hogy tűnjön el a férfi. Ne kövesse. Csak egy pillanatra csukta be a szemét, és amint kinyitotta a férfi már előtte állt, majdnem beleütközött. Rémülten hátrapillantott, majd vissza a férfire.
- Ez nem lehet igaz. – lihegte.
- Most már még hevesebben ver a szíved. Ezt szeretem… - morogta.
A férfi már teljesen közel volt. Mina érezte az illatát, amely keveredett a vér, és valami különös illattal, ami még kellemesnek is mondható lett volna. Teste erős volt, izmos és masszív. Fekete izomtrikója engedtette látni a sárkánytetoválást a bal karján, aminek feje felnyúlt egészen a férfi mellkasához. „Ó te jó ég, mit csinálok, mustrálom? Szaladnom kéne.” A férfi még jobban mosolygott, hatalmas kezével megfogta Mina arcát, kissé meg is simogatta, és oldalra döntötte, hogy hozzáférjen a nyakához, majd odahajolt.
Még érezte a harapást a torkán, mikor kinyitotta a szemét. Otthon volt, az ágyában, szíve hevesen vert. A telihold bevilágított a szobába, és pont rávilágított az éjjeli szekrényen lévő könyvre. „Így jár, aki Bram Stoker drakuláját olvassa lefekvés előtt…” Gondolta, és becsukta szemét, de már tudta, hogy nem lesz képes visszaaludni….

Szatti írta...

Szia Vani!

Nagyon karakteres és meglepő volt a történeted, a vége mosolyogtató, a kezdet és a közbenső rész pedig fordulatos és kíváncsiságot keltő. Remek írás, gratulálok hozzá és köszönöm, hogy részt vettél a feladaton! :)

Egy Lány Csak írta...

Cím: Tánc a múltba
Helyszín: padlás
Tárgyak:tükör, lépcső
Érzelmek és fogalmak:menekülés, magány
Zene linkje: http://www.youtube.com/watch?v=0G3_kG5FFfQ

A hajnali napsütés törött fénye gyéren tükrözte az ablak körvonalait a földre. A helyiségben egyedül voltam, de mégis úgy éreztem, hogy rajtam kívül más is van itt. Egy érzés fojtogatni kezdett, szívembe hatalmas fájdalom csapott, de ezek ellenére boldogság is kóválygott körülöttem. Egyre nehezebben kaptam levegőt, mintha egy tengerben süllyedtem volna el. Nem bírtam harcolni, elernyedten mélyedtem el a bánat vizében, ahol csak a sötétség és a magány ölelt magához. A következő percben felpattantam az ágyról és sietős léptekkel elindultam a padlás felé. a lábam külön életet élt, nem bírtam parancsolni neki.A lépcső a talpam alatt hangosan nyögött fel, mintha csak a fájdalmamat jelképezte volna.Lassú mozdulatokkal nyitottam ki a padlás ajtaját, majd belépve megpillantottam a tükröt és közvetlenül elé sétáltam. Egy meggyötört, búskomor nő állt velem szemben, aki az álmaiba menekül, mert a valóság számára túl fájdalmas.
-Miért, miért hagytál itt? Tudtad, hogy szükségem van rád, de Te mégis elmentél, miért?! - sikoltottam fel, majd egy hirtelen mozdulattal a tükörbe vertem. A kezem remegett a fájdalomtól, a könnyeim égették bőrömet miközben végig gördültek kipirult arcomon. Remegő ujjaimat végig húztam a tükör felületén, majd elkezdtem mozgatni a csípőmet. Szememet lehunyva meghallottam egy kellemes zenét. Végtagjaim elkezdtek a ritmusra járni, a dallam az egész testemen végig futott, minden porcikám beleremegett az érzésbe. Úgy éreztem, mintha Ő is velem táncolna, érintésének melegsége mélyedt a bőrömbe, szuszogása csiklandozta a nyakamat, finom illata kacarászva terítette be a tüdőmet. Szívemben újra éreztem szíve megnyugtató dobogását. Átéltem a közös pillanatokat, mik emlékemben még fiatalon élnek. A múlt visszatért, szám rögtön mosolyra húzódott, de a szememet kinyitva ismét szíven szúrt a valóság.Összerogytam.
- Jonathan, még szeretlek és tudom, hogy hiába, de mégis várok rád, kérlek gyere vissza hozzám, nélküled olyan magányos vagyok egyszerűen fáj a létezés. - töröltem le a könnyeimet, majd a tükör keretét simogatva észre vettem valamit. A talpánál egy idézet volt:
"Tudd, hogy amíg szíved dobog mindig Veled leszek, bent a szívedben!"

Dorothy Large írta...

Helyszín: üvegház
Tárgyak: kés, könyv, hintaszék
Érzelmek, fogalmak: félelem, remény

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=zQME-ChSwNM

Csak egy kívánság

A férfi remegő léptekkel haladt célja felé, míg ütött-kopott bakancsát, szebbnél szebb virágok simogatták a fűben. Halkan és lassan vette a levegőt, szeme előtt csak egy dolog lebegett. Kívánni akart a hercegnőtől. Csak egyet akart kívánni. A pletykák talán nem igazak, talán mind hazugság. De úgy érezte, muszáj megpróbálnia. Szíve hevesen döngette a mellkasát, szinte hallotta az ismerős dallamot. A nap odafent gyönyörűen sütött, egy felhő sem volt az égen, a fűszálak játszi könnyedséggel hajladoztak a földön. A levegő szép tiszta volt, mintha az egész környék emberi beavatkozásoktól mentes lett volna. Ahogy közelebb merészkedett, a fák terebélyes lombjaik között kirajzolódott a napsütésben úszó üvegház, a semmi közepén. Mesébe illő kép tárult elé. Mintha csak egy gyönyörű festményt csodálna. A férfi nyelt egyet, megszorította izzadt kezével a kés nyelét, és a ház felé vette az irányt. Félt. Rettentően rettegett, de muszáj volt megpróbálnia. Közelebb érve, mikor csupán pár méter választotta el céljától, felmérte a helyet. Könyvek sorakoztak egymáson, hatalmas, rendezetlen oszlopokat alkotva ezzel. A szoba közepén egy barna asztal állt, melyen sütemények és virágmintás teáscsészék helyezkedtek el. Előtte egy fából fonott hintaszék dülöngélt, mintha csak magától mozogna. De egy lány ült benne. A férfi megérintette az üveget, és jobban megnézte magának a gyermeket. Ruhája egy hosszú, világoskék, fodros szoknya volt, világos mintákkal. Hófehér és apró kezeiben egy könyv feküdt, lapjait pedig a legnagyobb óvatossággal fogta, lapozgatta. Hollófekete haja a földet súrolta, miközben fényesen csillogott. Az arca pedig valósággal gyönyörű volt. Olyan fehér volt, hogy úgy tűnt, mintha csak porcelánból lenne. Hosszú, vastag szempillái alatt, égszínkék szemek feküdtek. Orra tökéletes formájú volt, szája pedig vékony és vérvörös. A férfi úgy gondolta, soha életében nem látott tisztább és ártatlanabb teremtést nála. A lány felemelte fejét és lassan megfordította a fejét. Észrevette a férfit. Szemeiben meglepetés játszott, ajkai résnyire nyíltak. Egymást nézték még hosszú másodperceken keresztül, míg a lány lassan becsukta kezeiben fekvő könyvet, az asztalra helyezte és felállt. A férfi félt. Rettegett. A gyermek lassan megfordult, tincsei meg-megremegtek léptei nyomán. Odasétált az üveghez, majd kinyitotta az ajtót, amit a férfi egészen ideáig észre sem vett.
- Gyere be! – szólalt meg csilingelő hangján, majd visszaült a hintaszékbe. A férfi habozva, de belépett és becsukta maga után az ajtót.
- Foglalj helyet! – mutatott a lány egy világos rózsaszín kanapéra.
- Te vagy a Hercegnő! Igazam van? – remegett meg a hangja, majd lassan leült, szembe a lánnyal, aki bólintott.
- Egy kis teát? – kérdezte, majd angyalian elmosolyodott, amitől a férfi szíve megdobbant. De ezek ellenére is úgy érezte, muszáj megtennie. A lány észrevette a kést, mégsem törődött vele.
- I-igazak a pletykák? – kezdte. – Le-lehet egy kívánságom, ha…?
De a férfi nem tudta folytatni. Arcáról folyt az izzadtság, idegesen bámult maga elé, kezeivel, a kés nyelével babrált. Szíve lehetetlen ritmusban dobogott. Meg akarta tenni, de már a gondolattól is elszégyellte magát.
- Igazak – mosolygott még mindig. – Mi a neved?
- Hogy a… nevem? – kapta fel fejét a férfi. – Jack.
- Nagyon örülök, Jack! Az én nevem Alice! – kacagott a gyermek.

Dorothy Large írta...

Alice felállt, majd lassan az asztalhoz tipegett. Megfogott egy csészét, majd teletöltötte finom illatú teával.
- Earl Gray tea – adta át az apró csészét Jacknek.
- Köszönöm.
A lány visszaült a helyére, apró kezeit pedig az ölében pihentette.
- Mi a kívánságod, Jack? – kérdezte szomorúan, szemeiben pedig könnyek gyűltek.
- Mi a baj? – hadarta a férfi. Szíve fájni kezdett, ahogyan a gyermeket nézte.
- Akik eljönnek hozzám, mind boldogtalanok. Szeretek beszélgetni másokkal, de akik idejönnek mind szomorúak.
- Ne aggódj, én nem vagyok szomorú! – mosolygott Jack.
- Miért hoztad volna magaddal azt a kést, ha nem akarnád elragadni az életem, ezzel egy kívánságot nyerni magadnak? – folytak végig szomorú könnyek Alice arcán. De a lány nem a haláltól félt, nem azért zokogott. Azért sírt, mert tudta, hogy Jack szomorú.
- A kislányom nagyon beteg – kezdte, de abba is hagyta. Nem volt képes többet mondani. Szemeit csípték a könnyek, de nem engedte útra őket.
- Hogy hívják?
- Emilia.
- Biztos nagyon aranyos lehet – mosolygott Alice.
- Az is – suttogta Jack.
- Azt akarod, hogy meggyógyuljon?
- Mindennél jobban szeretem a kislányomat. Nem bírom nézni, ahogyan szenved – motyogta Jack.
- Biztosan kedvelném őt.
- Honnan tudod? – pislogott csodálkozva a férfi.
- Hisz a te lányod. Egyszer szívesen játszanék vele – kacagott vidáman Alice.
- Ő is biztosan kedvelne téged – mondta Jack, majd szomorúan elmosolyodott.
Majd Jack teljesen elfeledkezett arról, hogy miért is ment oda. A kés mellette feküdt a kanapén, el is felejtette, hogy ott van. Nem volt képes megölni Alicet, pedig talán az volt az egyetlen esélye, hogy megmentse a kislányát. Órákig beszélgettek még, teáztak, és süteményt ettek. Sokat nevettek, és mindketten elfeledték bánatukat arra a rövid időre. A férfi már nem félt. Jack hálás volt a lánynak és soha nem felejtette el őt. Őt, aki tudatán kívül vigasztalta és reményt adott neki. Őt, aki erőt ajándékozott a férfinek. Talán ezért van az, hogy soha senki nem tudta még megölni a hercegnőt.

Szatti írta...

Szia!

Szépen indítottad a történetet és vezetted végig, ezt az egyszerű érzést és cselekményt. Egyszerű és mégis, kifejező volt. Jól fogalmaztál, tetszett a stílus, és a zene is jól kiegészítette a tartalmat. Összességében, gratulálok neked, és köszönöm, hogy írtál :)

Zene: Avril Lavigne - When You're Gone

Szatti írta...

Kedves Dorothy!

Nagyon tetszett a történeted, a színe, a hangulata, a stílusa, az érdekessége. Volt benne valami könnyedség, légiesség, nagyon tetszett a fogalmazásmód, és ahogy leírással kezdve az elején, szinte lerántottad a leplet az írásodról. A zene is nagyon szép hozzá, gratulálok a művedhez és köszönöm, hogy írtál :)

Zene: Edward Cullen - Bella's Lullaby (RIVER FLOWS IN YOU by YIRUMA)

Névtelen írta...

Cím: Elveszett dallam
Írta: Cassy
Helyszín: Koncertterem
Tárgyak: zongora
Érzelmek vagy fogalom: szerelem, remény
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=ETGf8PNi1DU

Ujjaim finoman ráhelyeztem a zongorára. Behunytam a szemem és beszívtam a terem összehasonlíthatatlan illatát: ibolya és szegfűszeg. Az ibolya a koncertterem fő díszítő eleme, a szegfűszeg pedig a szomszédos fűszerboltból árad befelé. Leütöttem az első hangot a billentyűzeten, és vártam, hogy elnyelje a terem mély és nyomasztó csendje. Szükségem van erre, így érzem, hogy a zongora készen áll. Hogy én készen állok. Amint újra visszaállt minden, neki kezdtem. Ahogy egymás után szólaltattam meg a hangokat, egyre jobban bele vesztem a zenébe. A dallam magával ragadott, szárnyaival felkapott, és vitt, valamerre távolra, ahol még sose járt senki más, csak én és a zene. Itt minden számomra megszűnik létezni, csupán a dallam és az emlékeim maradnak.
Egy réten állok. A Nap perzselően süt, egyetlen bárányfelhő sincs az égen. Körülöttem nincs más, csak rengeteg virág. Apró, lila szirmokkal. Felkapok egyet, és csak úgy, elkezdem letépni a szirmait. Közben feltámadt a szél, belekapott hosszú barna hajamba, és lenge nyári ruhámba. Amikor a megcsonkított virágot ledobtam, észrevettem valamit. Hunyorogva néztem a távolba, ahol egy alakot véltem felfedezni. Az illető közeledett, körvonalai egyre erősebben látszottak. Én is megindultam. Már egy ideje gyalogoltam, amikor végre tisztán ki tudtam venni a teljes embert. Utolsó lépéseimet gyakorlatilag futva tettem meg, és minden előzményt megelőzve, a karjaiba vetettem magam. Éreztem, ahogy szorosan átölel és beszívja az illatomat. A hiányt, ami már régóta mardosott, most elűzte a boldogság, és a mérhetetlen elégedettség. Belefúrtam a fejem a vállába, és azon reménykedtem, hogy tartson örökké ez a pillanat. Nem tudom meddig állhattunk így, egy- vagy két percig, esetleg egy óráig, nekem örökkévalóságnak tűnt. Aztán lassan eltolt magától, hogy lássa az arcomat. Bele vesztem mélykék szemeibe, az csak a részletkérdés volt, hogy a szél a szemébe fújta rövid gesztenye barna haját.
- El sem hiszem, hogy újra itt vagy – suttogtam.
- Megígértem, hogy sosem hagylak el – emlékeztetett. – Ha el is megyek, egyszer biztos, hogy visszajövök.
- Tudom – sóhajtottam. Tudtam, mégis kételkedtem. Annyi idő telt el az elválásunk óta, hogy a remény miszerint újra láthatom, már kezdett eltűnni. – Mindent el kell mesélned!
Kibontakoztunk az ölelésből, és a kezét az enyémre kulcsolva sétálni kezdtünk az ibolyák között. És akkor mesélni kezdett. Az akadémiáról, az ösztöndíjról, a társairól, … és rólam. Hogy minden egyes pillanatban ott zakatoltam a fejében.
- Örülök, hogy jól végződött a program – mosolyodtam el a beszámolója végén. – Ugye tudod, hogy amilyen jó vagy, egyszer meg kell tanítanod zongorázni?
Elnevette magát. Tudta. És meg is tette.

Névtelen írta...

Folytatás (Cassy írása):

Újabb kép ugrott be elém. A koncertteremben ültünk. Mindketten a zongora fölé hajoltunk. Lassan magyarázott el mindent, és türelmesen nézte végig, ahogy szenvedem. Amikor már feladni készültem, akkor viszont nem engedte, hogy akárcsak felálljak a székről.
És végül az utolsó kép. Ugyanúgy ültünk, ahogy az előbb. Csak most a terem dugig volt emberekkel, akik azt várták, hogy elkezdjük. Egyszerre ütöttük le a billentyűket, ami csodálatosan szólt. Betöltötte az egész teret, az emberek nem bírtak szóhoz jutni. Csak játszottunk, és játszottunk… néha egymásra pillantottunk, és mosollyal nyugtáztuk, hogy minden rendben. A darab végén aztán felálltunk, akárcsak a nézők, akik annyira belelkesedtek a zenénkbe. Kézen fogva meghajoltunk, hogy aztán a díszlet mögé érve szorosan átölelhessük egymást.
Amikor az utolsó hang is elhalkult, kinyitottam a szemem, visszarángatva magam a jelenbe. A boldogság, amit az első jelenet óta éreztem, most eltűnt. A hiány váltotta fel. Az, ami ha nem az emlékeimbe fordulok, elkísér mindenhova. Mióta elment, ebből áll mindenem, siratom a múltat, és szidom azt, aki elvette tőlem a szerelmemet.
Felálltam, és oda mentem az ablakhoz, az egyik nagyobb ibolyával teli cseréphez. Kinéztem a vidám, élettel teli utcára. Lassan nyolc éve, hogy elhunyt. De azt mondta, hogy ha elmegy, mindig visszajön hozzám. Sosem hagyott még cserben.

Névtelen írta...

Cím:Vérző színek
Írta: Sofy
Zene: Poets of the fall - Given and denied
hely: kapualj
tárgyak: fényképezőgép, festmény, tetoválás
érzelmek: sóvárgás, szerelem, magány

"Velünk minden rendben és remélem, te is jól vagy. Írj minél hamarabb! Szeretlek!
Bátyád, Jay
U.i.: Megtaláltam az első képet, amit együtt festettünk!"
Egy csepp, majd még egy csepp.
Ahogy sápadt kezeimben szorítottam Jay levelét, eleredtek a könnyeim. Akaratlanul és egymás után buggyantak elő a szememből. Először csak szép lassan, a következő pillanatban pedig már megállíthatatlanul zokogtam.
Közben az eső is lassan cseperegni kezdett és dobolni kezdett a szemközti házak tetején. Az égbolt elsötétült, odafent a fekete felhők szinte egybeolvadtak egymással. Nemsokára az első is villám felrobajlott a távolban. Vihar közeledett.
Egy lélek sem volt az utcán, mindenki menekült az eső elől. Egyedül én álltam csak behúzódva egy kapualj menedékébe-tomboló érzelmeimmel.
Miután Jay levelét kézhez kaptam és már vagy századszorra rágtam át magam a sorain, olyan mérhetetlen szomorúság lett újjá rajtam, hogy nem tudtam hazamenni. Képtelen lettem volna anya elé állni, hogy vidáman beszámoljak a bátyám leveléről, ráadásul mindezt hamis mosollyal az arcomon. Nem, egyszerűen képtelen lettem volna rá.
Ismét egy pillantást vetettem Jay ismerős, görbe, dölt betűire.
"Szeretlek!"
Azt olvastam, hogy "Szeretlek!".
9 betű, 3 szótag. Egy olyan szó, ami annyi mindent jelenthet. Összetörhet, de a szívet is megdobogtathatja.
Ahogy tekintetem találkozott ezzel a szóval, csak még jobban sírhatnékom támadt. A könnyek most már megállíthatatlanul, valóságos hegyi patakként folytak le az arcomon le a nedves járdára és a ruhámra. Testemet rázta a zokogás és vigasztalhatatlan voltam.
Az egyetlen, aki le tudta volna csitítani háborgó lelkemet, az 300 kilométerre volt tőlem egy másik városban, egy szerető feleséggel az oldalán és egy gyönyörű, pár hónapos kisbabával.
Rázkódó testtel a ház falának dőltem és maszatos ujjaimmal még kisebbre gyűrtem Jay levelét. Szinte már nem is látszódtak rajta a fekete szavak.
A kép. Azt írta, megtalálta az első közös képünket.
Emlékeztem, hogy mindössze 7, ő pedig 12 éves volt, amikor együtt festettük azt a képet. Ő fiatal festő palántaként leült a vászon elé, ecsetet ragadott és nekiállt egy női alakot rajzolni. Én éppen körülötte játszottam, amikor felfigyeltem, hogy dolgozik valamin. Kíváncsian mellé somfordáltam, és mellé állva megszemléltem a képet.
- Mit rajzolsz? - kérdeztem tágra nyitva a szemem.
Csupán a nő feje volt kidolgozva. Hosszú haj, alabástromfehér arc és finom vonások. Csak egy kis része volt az egésznek, de így is elámultam rajta.
- Szerinted? - nézett rám. Látszott rajta, hogy idegesíti a jelenlétem. - Egy embert.
- Milyen embert? - kíváncsiskodtam tovább, továbbra is a képet szemlélve.
- Egy nőt - forgatta meg szurokfekete szemeit.
- Milyen nőt?
Jay keze megállt a levegőben. Hosszan kifújta a levegőt, majd vörös arccal rám nézett. A kék festékes ecset az ölében landolt.
Az arcomról lehervadt a szemtelen vigyor, ahogy lángoló tekintetében néztem. Ajjaj...
- Olyan nőt, akit te nem ismersz - válaszolt élesen, ami engem szíven ütött. Nem szerettem, ha így beszél velem. - Most hagynál végre dolgozni? - Azzal Jay visszafordult a munkája felé, és nem vett többé rólam tudomást.
Én szégyenkezve álltam ott, ahol maradtam. Némán tördeltem az ujjaimat. Utáltam, ha Jay dühös rám. Ezt nem kellett volna...
Fátyolkék pillantásom hirtelen Jay mozgó kezére, majd a festményére tévedt.
- Jay - kezdtem félénken -, nem festhetnék veled?
A bátyám keze ismét megállt a levegőben. Lassan oldalra fordította a fejét, szemöldökei sápadt homlokába szaladtak. Megdöbbenve nézett rám.
- Tessék?
- Festhetnék veled?
- Te... festeni... akarsz velem? -Úgy nézett rám, mintha arámi nyelven kérdeztem volna.
- Igen - feleltem, és bizonytalanul megeresztettem egy apró mosolyt. - Na, kérlek!
Jay elgondolkodott, majd kedves arca felragyogott és arrébb csúszva helyet csinált nekem maga mellett a kis széken. Rám vigyorgott.
- Na gyere, hugicám!










Névtelen írta...

(Vérző színek folytatás)
Apró mosoly jelent meg az ajkamon az emlék hatására.
Azon a délutánon a rosszcsont kislány és kisfiú megszűnt létezni.
Olyan gyermekek léptek a helyükbe, akik igyekeztek minél jobbak és kedvesebbek lenni, mindenük volt a művészet és ezek mellett igazán rajongtak egymásért.
Oly annyira, hogy a másikba szerettek.
Eleinte csak túlzott rajongásnak éreztem. Azt vettem észre magamon, hogy egyedül nem találom a helyem, de ha Jay mellett vagyok, akkor nyugodt vagyok. Szerettem hallani, hogy mit gondol a készülő festményeimről és kellemes melegség töltött el, amikor megdicsért. Jól esett mellette lenni és néha összegömbölyödni az ágyán, amíg ő rajzolt vagy mást csinált.
Aztán jöttek a furcsábbnál furcsább érzések.
Vágytam az érintésére és mindig hidegnek éreztem a szobát, amikor nem volt a közelemben. Éjszakánként a szívemet összeszorította a fájdalom, a magány pedig magához ölelt. Úgy éreztem, a bátyám több kilométerre van tőlem, pedig csak a szomszéd szobában aludt. Folyton körülötte jártak a gondolataim és a suliban is azon agyaltam, vajon mit csinálhat. Amikor pedig megláttam markáns arcát és fekete tincsit, arcom vörös lett, a gyomromban pedig egy egész pillangófarm kelt életre.
Beleszerettem Jaybe. Visszafordíthatatlanul és kimondhatatlanul.
Aztán egyik este megcsókolt.
Hirtelen ért a gesztus. Még lélegezni is elfelejtettem.
Telt ajkai puhán simultak az enyémre-mintha attól félne, az érintésről porrá mállok. Utána fejét elvette az arcomtól és a szemembe nézett. Azzal a szénfekete izással...
- Sanny - lehelte. Forró lélegzete a nyakamat csiklandozta. - Szeretlek...
Nem tudtam megálljt parancsolni magamnak. Tenyereim az arcára simultak, ajkaimmal lecsaptam az övéire. Megállíthatatlanul és forrón csókoltam, úgy éreztem, sose elég, amit kapok belőle.
Kezeit ő is a derekam köré fonta és magához húzott. Tenyerei fel-alá korcsolyáztak a hátamon, miközben nyelvével csábító táncra kérte fel az enyémet.
Mindent felemésztett a szenvedély lángja, bennem pedig bomba robbant. Nem tudtam megálljt parancsolni a testemnek, és csak Jay létezett meg én.
2 év. 2 évet voltunk ezután együtt.
Titok volt a mi kapcsolatunk, de annál szebb és szenvedélyesebb. Tudtuk, hogy nem lehetünk örökké együtt és ha kitudódna a szerelmünk, senki se értené meg.
A világon senki.
Utána pedig elment.
Elment, és én addig bámultam a vonatot, amíg el nem tűnt, benne Jay vékony, de izmos alakjával.
Letöröltem a könnyeimet és felnéztem a viharszürke égre. Az ég kezdett kivilágosodni, az eső is elállt. A természet már nem szomorkodott.
Kiléptem a kapualjból és hosszan, fáradtan kiengedtem a tüdőmből a levegőt. Ideje hazamenni.
Ahogy elindultam az járdán, nem vettem észre egy apró kiszögellést és megbotlottam. Keményen ütköztem a betonnak. A hasamba fájdalom nyilallt, mire feljajdultam. Óvatosan fölkeltem, és hátamat a falnak vetve felhúztam a kabátomat, hogy megszemléljem, maradt-e valami nyom.
Amikor megpillantottam a csupasz bőrömet, elakadt a lélegzetem. Jay... a szajkó! Egy szajkó volt tetoválva közvetlenül a csípőcsontom fölé, ami csőrében egy olajágat tartott.
Elmosolyodtam.
Jay neve angolul szajkót jelentett. Az ő jegyét viseltem a testemen, ahogy ő is az enyémet. Neki egy sárszalonka volt a hátára tetoválva. Azelőtt csináltattuk, mielőtt elváltak útjaink.
- Örökre veled maradok! - suttogta akkor, és végigsimított a szajkón.
Ismét felnéztem az égre. Csupán rövid idő adatott meg nekünk, de tudtam, hogy Jay igazán szeret. A saját és mások boldogsága érdekében viszont nem maradhatunk együtt-úgy semmiképp sem. El kell fogadnunk, hogy külön utakon kell járnunk és a saját életünket kell élnünk. Meg kell tanulnunk majd együtt élni a másik hiányával.
Fáj, még most is összeszorítja a szívemet, és sírni tudnék, hogy nincs mellettem.
De megértettem. Végre megértettem, hogy bár sose lehetünk egymáséi, a múltat nem törölhetjük ki és a köztünk levő köteléket semmi sem tépheti szét.








Szatti írta...

Kedves Cassy!

Nagyon kedves a szívemnek ez a zene, akárcsak a zeneszerző további művei :) különleges szerepet töltenek be az életemben. Nagyon tetszett a választás, és az ajánlás a történethez, mely még jobban emelte annak a mondanivalóját, egyediségét, szépségét és áthatóságát. Szépen vezetted végig a sorokat, a gondolatok, az érzéseket. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az élményt :)

Zene: Ludovico Einaudi - Walk

Szatti írta...

Kedves Sofy!

Bámulatos volt a történeted. Lenyűgöztél, nagyon is :) szuper volt a zene a történethez, amely beszédes volt, tartalmas, lebilincselő, érdekes, érzelmekkel és gondolatokkal teli. Nagyon tetszett, ahogy a szavak ereje áthatott a sorokon és teljesen átjött az az érzelmi kapcsolat, az a mély töltés, hiány, szeretet a másik iránt, melyet megmutatni szerettél volna a történettel. Remek alkotás és őszintén gratulálok neked. Engem nagyon megfogtál.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Helyszín: padlás
Szavak: létra,láda, tükör, levél
Érzelmek: szerelem, búcsúzás
Zene: La musica mas bella http:/youtu.be/axUu8oI_C4E
Iduska levele
Tizennégy évesen mohón faltam a könyveket, nem válogattam, mindent elolvastam, ami a kezembe akadt. A kedvenceim az indiánregények voltak, de imádtam a leányregényeket is. Azon a nyáron csak egy könyvet vittem magammal a nagyszüleim alföldi tanyájára. Gondoltam, elég lesz ez az egy is, mert itt nem sok időt hagyott a munka az olvasásra, este a tyúkokkal mentünk aludni, és csak a petróleumlámpa adott vajmi kevéske fényt, de még azt is hamar elfújta nagyanyánk. Mondván, hogy nem adják ingyen a petróleumot. így is hamar a könyv végére értem, és be kellett érnem a Kincses Kalendáriummal, amelyből ugyan volt több évnyi is a tisztaszoba asztalán, de a régieket már az előző években elolvastam. Ráfanyalodtam a Szabad Föld újságra, ami nem sok olvasnivalót nyújtott egy kamaszlánynak.
Egy esős napon, a delelés idején, már az álmodozást is megunva, elhatároztam, hogy felosonok a padlásra valami olvasnivalót keresni. A húgom a nagyanyámmal együtt mélyen aludt, nagyapám is pihent a belső szobában, az öcsém kiszökött az istállóba, vagy ki tudja hova. Szóval, nagyon alkalmasnak találtam az időt egy kis kutakodásra. Óvatosan, és nagyon lassan jutottam el a lépcsőig, ami a hombáros kamrából vezetett fel a padlásra, nagy szerencsémre az ajtóban volt a kulcs, és nem kellett nyikorgatnom, nyitva volt. Remegett a lábam az izgalomtól, ahogy nagy óvatosan lépkedtem felfelé a meredek grádicson. Fejem koppant a padlásajtón, nagy üggyel-bajjal nyitottam fel. Az izgalomtól majdnem elhánytam magam, nem jártam a padláson még soha, igaz a borospincét sem láttam még, mindkettő tilos hely volt a gyerekeknek. Kénytelen kellett megálltam és nagyokat lélegeztem, hogy megnyugodjak. Körülnéztem, de a félhomályhoz még nem szokott hozzá a szemem, alig láttam valamit. Szép lassan kezdtek kirajzolódni a körülöttem lévő tárgyak. A padlás nagy része üres volt, szépen kimeszelve várta a gabonát, de a lépcsővel szembeni sarok tele volt lim-lommal. Lábujjhegyen osontam odáig, nehogy lent meghallják a lépteimet.
Egy ütött kopott vén szekrény, leszakadt ajtajával állt velem szemben, üresen tátongott. Törött lábú lóca volt neki támasztva, rajta egy petróleumlámpa üveg nélkül, mellette egy bádog viharlámpa. Mellettük lent, csorba cserépedények, egy kettétört hatalmas cseréptál, várta a drótozást. Egy nagy kolomp, a régi időkből, amikor még annyi tehén volt a tanyán, hogy kellett a kolomp a kihajtáskor. Egy kettétört faragott pásztorbot, mellette egy szakadozott csizma, és egy foszlott rongyszőnyeg hevert a földön. Egészen bent a sarokban egy faláda bújt meg, valamikor stafírungos láda lehetett, a festék már teljesen lekopott róla.
Talán ebben találok valamit, és izgatottan, de nagyon lassan felnyitottam. Amint belepillantottam, tudtam, hogy a láda, az én fiatalon elhunyt nagynéném személyes tárgyait rejti. Iduska, mert csak így hívtuk, rákban halt meg, mindössze huszonkét éves volt. Anyánk egyetlen kishúga nagyon szép, törékeny lány volt. Mindenki kedvelte csendes, szelíd természete miatt. A tanyavilág kedvenc varrólánya lett, de nem sokáig örülhettek egy új, fiatal varrónőnek a tanyabeli asszonyok és lányok, mert Iduska a huszadik évét sem érte el, amikor betegeskedni kezdett. Komoly udvarló vitte szombatonként a bálba, és már az esküvőt tervezték, amikor kiderült az étvágytalanság, a fogyás, a gyengeség oka. Ez után Pétör, ahogy nagyapámék hívták, egyre ritkábban jött. Iduska még csendesebb lett, és nagyon szomorú, mert reménykedett az operáció utáni felépülésben, és Pétör szerelmében is, de mindkettőben csalódott. A betegség elhatalmasodott rajta, és Pétör végleg elmaradt. Iduska elfogyott, mint a fogyó hold, egy reggel nem kelt fel, álmában vitte el a halál. Nagyanyánk csak állt és nézte az érintetlen szőlőfürtöt a kisasztalon, és tudta, hogy Iduska már nem él. Minden este bekészített egy fürtöt, és a lány azt elcsipegette, ez volt az egyetlen étel, amit magához vett az utolsó időkben.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Az ütött-kopott faládából óvatosan kipakoltam, néhány ruha, amit Iduska varrt magának, de olyan kicsi mérete volt, hogy a halála után, csak egy vékonyka kamaszlányka viselhette volna, így hát a ládába tették. Volt benne még egy barna női félcipő, néhány régi újság, továbbá könyvek a második világháborúról, szovjet íróktól, és az 56-s ellenforradalom gaztetteiről egy kicsi szürke könyv. A láda alján két retikül, egy női bőröv, és egy halom képeslap, mind Iduskának címezve. A drapp retikül üres volt, de a feketében találtam egy rúzst, kiszáradva, egy csepp kis kölnisüveget, egy szép zsebkendőt, egy kicsi kézitükröt és egy összehajtogatott finom levélpapírt.
Teljesen belefeledkeztem a kutatásba, amikor hirtelen a nevemet hallom udvar felől, a nagyanyám keresett. Mindent visszadobáltam a ládába, kivéve a fekete retikült, az 56-s könyvet, és a hónom alatt a könyvvel és a retiküllel sebesen lerohantam a padlásról, be a kemencés szobába, a kincseimet az ágyam alá dugtam, és onnan a nyitott ablakon át a szőlőskertbe ugrottam. Majd a kertkapun át az udvarra siettem.
- Itt vagyok Mama!
- Na, végre, merre kujtorogtál el ilyen sokáig.
- Ettem egy kis piros belű almát Mama.
- A fene azt az éhös mindönötök, folyton önnétök. Ott van az asztalon a zsíros könyeretek, azt ögyé, ne almát, mer attul még éhösebb löszöl.
Hát én nagy örömmel mentem fel enni, mert valóban éhes voltam, a testvéreim is ott faltak már, és kíváncsian tudakolták, hogy merre jártam, de nekik sem mondtam mást, mint a nagyanyámnak. Hitték is, meg nem is, de nem firtatták tovább. Gondolataim az elrejtett kincseim körül jártak, és nagyon örültem az esős időnek, mert a szőlőhajtás tépés helyett olvashattam. Behasaltam a kemence sutba és újra szemügyre vettem a fekete retikül tartalmát. Széthajtogattam a levélpapírt és megilletődve olvastam Iduska utolsó, el nem küldött, gyöngybetűkkel írt búcsú levelét, ami Pétörnek szólt.
Drága Péter!
Életem utolsó levelét neked írom, bár az is lehet, hogy nem lesz bátorságom elküldeni, ha mégis, úgy olvasd olyan szeretettel, amilyen szertettel én írtam neked.
Tudom, hogy nem felejtettél el, csak a szüleid tanácsára hallgattál, mert én bizony megcsaltalak, és immáron a halál menyasszonya vagyok. Nincs már sok időm a menyegzőig, ezért sietve írom e levelet. Az igaz, hogy a halálnak ígértem már a kezem, de tudnod kell, hogy téged szeretlek, és nem felejtelek el, a szerelmünket magammal viszem a másvilágra. Minden este elsiratom a sohasem volt boldog házaséletünket, a meg nem született gyermekeinket, és fáj, hogy mindez miattam hiúsult meg. Ha még érzel irántam egy kis szerelmet, a fejfámhoz tégy egy rózsacsokrot abból a csodálatos fehérvirágúból, ami a szőlősötök elején virít. Kívánok neked boldogabb életet, mint nekem jutott, jó és szerető feleséget.
Szeretettel Ida
Folytak a könnyeim, és arra gondoltam, hogy eljuttatom a címzettnek, de azután meggondoltam magam, mert az óta talán meg is nősült Péter, már nem zaklatom a halott menyasszonya búcsúlevelével. Nekiláttam az 56-s könyv olvasásának, de abbahagytam, mert annyi rettenet volt benne. Iduska levelét a fekete retiküllel és a könyvvel együtt visszaloptam a ládába, és szép sorba kiolvastam a világháború borzalmairól szóló könyveket. Nagyanyám sem volt más, mint az anyám, ő is folyton perlekedett velem az olvasás miatt, azt mondták, ha ennyit olvasok, megvakulok öregkoromra. Csak nevettem rajtuk, hol van az még, gondoltam.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon szép, tartalmas, érdekes, színes és lebilincselő volt az írásod, annak stílusa és hangulata. Nagyon örülök, hogy olvashattam tőled, a zene is nagyon szépen egészítette ki az olvasottakat. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok a munkádhoz!

Botos Peti írta...

Név: Peti
Cím: A Halálkirálynő
Helyszín: erkély
Tárgyak: vér, fátyol, méreg, lépcső
Érzelmek és fogalmak: gyűlölet, szenvedély
Zene: Birdy- Skinny love
Esett a hó. A csúszós, fehérmárvány, hólepte erkélyen megcsúszott a fehérségben világító, átázott fekete cipőm. Nem tudtam, hogy kerültem erre a helyre, de a szemem még nem szokott hozzá az egyben sötétséghez és vakító világossághoz. Szinte hallani lehetett, ahogy a szél verdesi a párás ab-laküveget, és a jeges erkélypadlóra zuhanó selymes hang, mely abban a pillanatban megütötte vér-mentes, átfagyott fülemet, a vesémig haladva még azt a csekély lelkemet is megfagyasztotta. Ott állt Ő, fehér, csipkékkel szegélyezett, a porhónál is világosabb és lágyabb esküvői ruhában, selyemfátyla a szeme előtt csüngött, nem engedte, hogy lássam az arcát. Lassan felém úszott a levegőben. Uszályos ruhája lebegő rózsákként száguldott utána. Az óriási erkély hideg korlátjának támaszkodtam, szívemben az a kevés erő, ami volt még benne, úgy lüktetett, mintha ki akarna ugrani. Itt van Ő, eljött értem, magával fog vinni a semmibe, és egyben a mindenbe. Együtt fogunk zuhanni a mélybe, a végel-láthatatlan mindenségbe, és Ő lesz az, aki megmutatja nekem a helyes utat, kivezetve a vak valóságból, ami körülvett eddig engem.
Kinyújtotta fehér kesztyűs kezét, és amint én felé nyújtottam meztelen karomat, vér serkent ki belőlem, és a fájdalomtól a márványkőpadlóra estem. Vergődtem, ordítottam, de nem hallotta senki, még én sem. Ő, a halálkirálynő fölém magasodott, kezében ott tartotta azt, ami az Ő életét megszakí-totta, egy fiolát. Milyen édes dolog is az a méreg, egy másodperc alatt szétszakítja a világodat és a saját magadat egymástól, elrepülsz a semmibe, szétomlik a tested, egy darab marad belőled, a lelked felszáll, és a fagyos éjszakában fog az erkély felett lebegni, míg a szél el nem sodorja.
Tudtam, hogyha a fátylát felhajtja, abban a pillanatban az én életem is véget ér. Ugyanúgy végzem, mint Ő. Halottan. Gyűlölt engem, mert szerettem. Gyűlölt engem, mert akartam. Gyűlölt en-gem, mert esküvőt akartam. Gyűlölt engem, mert vele akartam lenni. Nem emberi lény volt, szörnyeteg, és én is az vagyok. Mikor mér egy csepp esélyt sem éreztem arra, hogy jól alakuljanak a dolgaink, cselekedtem, az aranyfedeles, átlátszó fiolában méreg volt. Méreggel vezettem Őt a semmibe, és egyben a mindenségbe. Most Ő is ezt akarja velem tenni.
Én még most is, ahogy itt áll felettem, készen arra, hogy értelmetlen életem cérnáját lassan, csak azért, hogy szenvedjek, elvágja egy ollóval, még most is szenvedélyesen szeretem. Milyen jó lehetett volna… Milyen jó lehetett volna együtt! Együtt, ennek a szónak rengeteg árnyalata van. Min-denki mást lát benne. Én eddig a szépet, a jót, a szeretetet, a szenvedélyt láttam benne. Hiába képze-lődtem, nincs semmi esélyem. Most, hogy a halál hegyének szélén, egy kavics szélén táncolok, az együtt nekem azt jelenti, hogy vele zuhanok… Vele esek a mélybe, a semmibe, a mindenségbe.

Botos Peti írta...

folyt. köv.

Lassan, kesztyűs kezével felhajtotta fátylát, előbukkant az arc, amitől egész életemben retteg-tem, az arc, amit szerettem, az arc, amit csodáltam, és tiszteltem. A halott arc, ami nemsokára eggyéolvad velem. Könyörtelenül, óvatosan megérintette a hátam, a derekam, az arcom, a lábam, és mindenhol kicsorduló vér illatát éreztem, majd elöntött a fájdalom. Szinte lehetetlenül úsztam a fájdalom tengerében, már magamtól kívántam, hogy vessen véget az életemnek… és akkor… akkor megcsókolt, olyan szenvedélyesen, mint ahogy mindig is akartam, mindig is szerettem volna. Pilláimon jéggé fagyott a könnycsepp, hajam borzosan állt a fekete ég felé, mintha elektromosságot vezettek volna belém. Pár pillanat múlva valami nedveset éreztem a számban. Édes volt az íze, megnyugtató, mintha bort innék. Mikor lassan kezdtek elszállni a gondolataim, akkor jöttem rá, hogy a méreg a fiolából a számban van. Ő adta át nekem még az utolsó boldogsággal, a csókkal. Mégis szeretett, és erre most jöttem rá. Édessé tette az utolsó pillanataimat, és azért visz magával, mert szeret, mert a gyűlölete csupán álca volt. Jégfal mögé rejtette magát, ami elzárt minket egymástól, és ami ezekben a pillanatokban robbant szét.
A Halálkirálynő ellépett tőlem, én éreztem, ahogy testem emelkedik, az Ő keze irányított en-gem, lassan, komótosan repültem a hóesésben, és óvatosan engedett el, majd a lelkem aranymadárként szállt fel az ég felé. Már nem hallhattam, ahogy a darab belőlem dobogva gurul lefelé a véráztatta, jéggé-fagyott márványlépcsőn.

Zsuu_Lorant † írta...

Szia! :)
Cím: Örökkön - örökké
Helyszín: templom
Tárgy(ak): gyűrű, zongora, hegedű, hajtincs
Érzelem: szerelem
Zene: http://youtu.be/g53-_ewtl_Q (Ha nem nyitja meg, akkor: Demi Lovato - Warrior (piano instrumental))
•*•

- Kislányom, induljunk - karolta át bal kezemet édesapám és a templom belseje felé kezdtük venni az irányt.
Végtagjaim zsibbadtak, remegtek, csak úgy, mint ajkaim. Nem érzékeltem a külvilág által okozott hatásokat magamon. Mikor a templom ajtaja kinyílt, megláttam a násznépet és Őt! Ott állt az oltár előtt és tekintetét rám szegezte. Mikor szemkontaktus alakult ki köztünk, apámra néztem, nagy levegőt vettem és elindultunk. Mosolyt öltöttem arcomra és a szerelmem felé néztem, a násznépet kizártam gondolataim közül.
A vöröses színben pompázó leterített szőnyegre léptünk, ami annyit jelentett, hogy nincs vissza út. Magassarkúm halk koppanással ért földet minden egyes lépésnél és közben elindult a zene is. A zongora lágy, dallamos hangja, muzsika volt füleimnek. Néha erősödött, néha halkult, de akkor hegedű vette át az irányító szerepét. Szívem hevesen dobogott mikor észleltem, hogy egyre közelebb érünk az oltár elé. Közelebb érünk a sorshoz, ami azt akarta, hogy mi együtt legyünk és örökkön - örökké egymás támaszai legyünk, egy kulcs a másik számára, a boldogsághoz.
Édesapám keze kibújt az én kezem közül és átadott életem párjának, aki nagy szeretettel és még annál is nagyobb mosollyal fogadott engem.
- Hello gyönyörűm - súgta egy lopott pillanatban, majd egymással szembe álltunk. Tekintetünk, mint a napfény, egybeolvadt és megbabonázta a másikat. Írisze nyugodtságot sugalt, ami engem is arra kéztetett, hogy hatalmas mosoly üdvözölje őt.
Fülemben a vér dobogott, ezért mikor már nagyon sokan néztek felém és párom is ingerült tekintetet mutatott felém, akkor boldogan és gátlások nélkül, kimondtam a büvős szót. Igen!
Abban a pillanatban a szerelmem egy nagy levegőt fújt ki és egy higgadt, letisztult embert láttam magam előtt. Érzékeim cserben hagytak, csak akkor eszméltem fel teljesen, mikor jött a gyűrű. Felhúzta ujjaimra és én büszke pillantást vettem a kis ezüst csodára. Kezeimet sajátjába csúsztatta, majd hosszú, édes csókot nyomott számra. Ajkaink érzelem dús táncot jártak, majd a boldogság miatt lehervaszhatatlan mosoly ült ki arcomra. Elváltunk egymástól, majd ujjunkat összekulcsolva a násznép felé fordultunk. Nagy levegőt véve, kifele kezdtünk menni. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy végre, akit mindig is akartam, az eljött értem és mostmár véglegesen is egymásé vagyunk, teljes mértékben.

Syro írta...

Királyi vér

zene: http://www.youtube.com/watch?v=H25iM7eRiIQ
Two steps from hell – False King
Helyszín: folyóhíd
Tárgy: kulcs, tükör
Fogalmak: halhatatlanság

Már egy napja folyt a csata, holtak százai borították be a tájat, vérben fürdött az egykor zöldellő mező. A két ellenfél között nem volt különbség, mindkettőt a szívósabb fajtából faragták. Csak a győzelem volt elfogadható vég kifejlett, a megadás szóba sem jöhetett, s ha mégis eljött valakiért a vég, régi barátként köszöntötte az a Halált.

Én, apám mellett harcoltam védtem, mit oly sokan körülöttünk. Ő volt az egyedüli, akinek még volt kulcsa egy másik, egy szebb, jobb világhoz. Oda, ahonnan származtunk. Hol nem mocsokban, és éhínségben kell tengődnünk, ahol nem látja az ember a nyomorúság mélyebb és mélyebb szintjeit.

Nem figyeltek az Őrzök, apám hű testőrei, mert ugyan ki számított volna belső támadásra. És megtettem. Rövid tőrömet tövig mártottam apám hátába, majd újra és újra lesújtottam. Még fel sem ocsúdott, mi is történt vele, kezem máris lázasan kereste vértje alatt azt a kerek maroknyi tárgyat, amivel gyerekoromban oly sokat játszottam, még otthon a világok között. Éppen megleltem, éreztem melegét a kezemben, mikor egy üvöltés vert visszhangot a tájban.

- Gyilkos, áruló! - üvöltötte Moldun apám első testőre. Lebuktam. Lovam után kutattam, miközben egyszerre küzdöttem az ellenséggel és az Őrzőkkel, akik nagyon hatékony gyilkosok, messze felülmúlják ezeket az emberi korcsokat, sőt még a mieink között is kiemelkedők. De most ellenem jöttek, és tehetetleneknek bizonyultak. Egyik kezemben a véres tükör csillogott a Nap fényében, a másikban egy kard melyet az égben kovácsoltak. A tudat, hogy nem sokára hazajutok hihetetlen erők adott, félkézzel bántam el ellenfeleimmel, s nem átallottam a képükbe nevetni, gyöngeségüket az arcukba vágni, s ahol csak lehet megalázni.

A tisztás szélénél állt néhány ló, mely egykedvűen legelészett, ami persze szokatlan egy olyan állatól, ami még néha a saját árnyékától is megijed, de ők nyugodtak voltak. Éj fekete színűk, s robusztus termetük tekintély parancsoló volt, s csak a mi fajtánkat tűrte meg a hátán. Szőrén ültük őket s vágyaink vezérelték útjukat. Amint felültem rá azonnal őrült vágtába kezdett, s célként a Xulion híd felé tartott. Üldözőim is követték példám. Lóhátról hajították lándzsáikat felém, lőttek íjjal rám, de célt tévesztettek. Lelkesedésem, hogy újra láthatom otthonom ménemre is átragadt, s szinte szárnyakat adott neki. A táj mellettünk csak elsuhant, mint egy látomás, melyre jobb nem is emlékezni.

Syro írta...

Az erdőből kiérve kővel burkolt út vitt tovább egészen a hídig, melyet lóháton közelítettem meg. Felemeltem kezem benne a kulccsal, a tükör visszaverte a nap sugarait, s apám halhatatlan vére, melyet csak egy másik halhatatlan onthatott ki, fényárral borították be az egész tájat. Lassan előrébb lovagoltam a rozoga fahídon, mely a jobblét felé visz.

- Ne tedd! Nincs ott semmi! - ordította újfent Moldun az intelemnek szánt szavakat. De tudtam, hogy csak féltékeny, mindig is az volt, s ha lett volna rá módja már réges-régen elpusztította volna a kulcsot. De én tudtam mire vállalkozom, s ha majd hazaérek király leszek a vérem jogán, és egy szép napon visszajövök, és elpusztítom őket.

Lassan tágult a tér, nyílt a kapu, a köré képződött torzult tér védőpajzsként szolgált, így silány fegyvereik mit sem ártottak. Felváltva néztem a táguló hidat a két világ között és a dühös tehetetlen katonákat.

- Nincs ott már semmi, csak a pusztulás nyomai. Maradja ebben a világban, már ez az otthonod – próbált a lelkemre beszélni, ami azért vicces volt, mivel nekem sosem volt lelkem.
- Ez nem az otthonom, én oda tartozom – mutattam az egyre nagyobb lyuk irányába –, és mikor visszajövök a seregemmel, térden állva fogsz könyörögni nekem a bocsánatomért, de én soha nem bocsájtok meg! Ezt jól vésd az eszedbe! - ezzel belevetettem magam a járatba.

Lebegtem a csillagok között a jól ismert hűvös szellő ölelt magához, s húzott magával. Álltam. Szemeimet csukva tartottam, igyekeztem felidézni mindazt, amit még emlékeim rejtett zugaiban találtam erről a helyről, melyet otthonomnak neveztem egykoron.

- Fiam! - hallottam meg anyám jól ismert hangját. Élt. Már csak ezért is megérdemelte az a vénember hogy megöljem. Azt monda meghalt, hogy a régi világ örökre magához szólította. Hazudott. Most pedig eljött az idő, hogy megmutassam kivel is húztak ujjat.
- Fiam?
- A királyod vagyok – néztem hosszú idő óta először anyám szemébe – add meg a kellő tiszteletet
! - parancsoltam rá erélyesen, mire ő engedelmesen azonnal térdre ereszkedett, s illendően köszöntött, s életét ajánlotta a királyának. Húgom ekkor mögé lépet, s anyám fejét a hosszú hajánál fogva felrántotta és egyetlen gyors mozdulattal átvágta a torkát.

- Az én vérem! - mondtam büszkén, s magamhoz húztam közel száz éve nem látott testvéremet, s a hirtelen fellángoló szerelmi vágyától megrészegülten anyánk vérbe fagyott teteme mellett tettem magamévá.
Reggel, mikor a galaxisok napjai felragyogtak palotám falai között, ördögi tervek készültek megszületni elmémben, melyet testvérkirálynőmmel az oldalamon fogok véghezvinni, s én leszek a Világok Ura.

Szatti írta...

Kedves Peti!

Nagyon tetszett a címválasztás :) ez volt az első, ami úgymond szemet szúrt, és kíváncsian vártam a történetet, annak témáját, hogyan és miképpen dolgozd ki. Részletes volt, szépen érzékeltetted és mutattad be a részleteket, tetszettek a kifejezések és a gondolatok összessége, melyet átadott a karaktered. Ezáltal még jobban átérezhető volt a történeted és a karakterek közötti kapcsolat. Köszönöm az élményt, és gratulálok a munkádhoz!

Ui.: imádom Birdy számait :)

Szatti írta...

Kedves Zsuu!

Nagyon szép pillanatot elevenített meg. Tetszettek a gondolatok, az érzések, a folyamat leírása és annak érzékeltetése, bemutatása. Kicsit talán még hosszabbra vettem volna, de ez csak személyes véleményem. Szívesen olvastam volna még a soraidat :) remek munka, köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Drága Syro!

Örülök, hogy sikerült betoppannod, még idő előtt :) nagyon tetszett a történeted, a kifejezések, a megfogalmazás, a formálás, ahogyan mindig. Kedvelem az írásaidban, hogy mindig sokat mondóak, részletesek és nem csak annyit sejtetnek, mint amennyi írva van. Sok a mögöttes tartalom, az elképzelés és az ötlet, amelyből mindez megszületik. Nekem legalább is, ilyen érzésem van, amikor olvaslak. Összetett és beszédes a munkád :) a zene is jól illett a szöveghez, kimondottan szeretem a Two Steps zenéit :) örültem a választásnak. Remek munkát alkottál, gratulálok neked és köszönöm!