2013. június 27., csütörtök

Vendégírónk, Shirley L. Cathwyn novellája - Emberárnyak, Árnyemberek



A lépteim hátborzongató visszhangot vertek, ahogy végigmeneteltem a kihalt, sötétségben úszó templom hideg kövezetén. A hatalmas termet mindenfelé magas, sötét kőből épült boltívek alkották, úgy magasodva fölém, mint éjjeli, őrszemként vigyázó sötét óriások. Egyáltalán nem féltem, még a színezett üvegablakokon beáramló sötétség sem riasztott vissza, ami úgy tört be a templomba, a fény örökös házába, mintha magáénak követelne mindent a két oldalt hosszan nyújtózkodó árkádok ölelésében. A szívem egyre hevesebbeket dobbant, ahogy léptem egyet, majd még egyet, és izgatottság vett erőt rajtam. Minden éjjel kijövök ide, ebbe a különös, sötét templomba, de a mai éjszaka más volt, mert ma Ő is idejön. Sötét szoknyám hullámzott a lábam körül, ahogy a hideg szellő végigsöpört a templomon, vörös hajkoronám pedig lebegni kezdett körülöttem, mintha víz alatt lennék. Tettem még pár lépést, majd megálltam a terem közepén, és az boltíveket figyeltem. A tömör kő sötétségbe burkolózott, és habár nem láttam, tudtam, hogy ott vannak rajta a hátborzongató faragványok, amik különböző lényeket ábrázolnak. Olyanokat, amiket eddig csak a mesékből hallottam, és olyanokat, amik teljesen ismeretlenek voltak számomra, míg meg nem ismertem Őt, egy másik világ rejtélyes alakját, Őt, aki sötét szellemként járja ezt a templomot, úgy suhant tova az éjszakában, hogy észre sem veszik. Őt, aki csak értem jön ma ide, csak azért, hogy láthasson.

Léptek zaját hallottam meg, mire megfordultam. Az egyik boltív alól sötét alak bontakozott ki, és felém tartott. Rögtön felismertem, a könnyed, csendes mozgásáról, a tartásáról, ami leginkább egy támadásra kész vadmacskát idézett, és arról a csodálatos érzésről, ami méregként terjedt szét az ereimben, mikor megpillantottam. Futni kezdtem felém mire kitárta a karját, elkapott, és olyan szorosan magához ölelt, mintha évek óta nem láttuk volna egymást. Pedig csak négy napja volt, hogy utoljára találkoztunk, bár nekem négy hosszú évnek tűnt. Mikor a földre tett, a kapucni lehullott a fejéről, és megpillantottam azt a csillogó, fátyolos kék szemét, az ajka halvány vonalát, szoborszerű vonásait, és megdobbant a szívem. A fiú magához húzott, az arcán elterült a jól ismert félmosolya, majd lehajtotta a fejét és lassan, kihasználva a pillanatot megcsókolt. Arra gondoltam, hogy őt szeretem a világon a legjobban, el ne merészlejen tűnni nekem, soha de soha.
-            Hiányoztál. – suttogta, én pedig elmosolyodtam a sötétben, és a mellkasára hajtottam a fejem. Nem kellett mondanom, pontosan jól tudta, hogy mennyire hiányzott ő is nekem.
-            Merre jártál? – kérdeztem egy idő után, hogy megtörjem a csendet. Ő a hajamat simogatta, és a sötétben fénylő szemekkel nézett rám.
-            Sokfelé. Bejártam majd fél Skóciát. – válaszolta, és gyors puszit nyomott a homlokomra. Az egyik gyengesége volt, hogy képtelen volt kibírni, hogy ne érjen hozzám, mikor együtt vagyunk. Elmosolyodtam a gondolatra.
-            Megtaláltad, amit kerestél, vagy megint el kell menned? - kérdeztem reménykedve. Arra vágytam, bár jutna nekünk több idő egyetlen, rövid éjszakánál.
-            Nem éppen. De legalább most már tudom, mit keresek. Hamar végzek, ígérem. De addig is, hoztam neked valamit. – suttogta a fülembe, majd előhúzott valamit a kabátja zsebéből. Tétlenül hagytam, hogy a sötétben eltűrje a hajamat, és összecsatolja a nyakláncot a nyakamban. Megtapogattam a kis gyűrűt, ami a láncon függött. Az ezüst csillogott a holdfényben, ahogy elforgattam a nyakamon, és elolvastam a belegravírozott mondatot.
-            Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. – suttogta a fiú mögöttem, majd maga felé fordított, és újra megcsókolt, de ezúttal máshogy. Úgy, mint aki búcsúzik. Megfagyott bennem a vér, és megragadtam a karját. Nem akartam ezt elhinni. Egyszerűen nem akartam.
-            Gondolj arra, hogy mindig itt leszek veled. Ott leszek majd a nyakadban lógó gyűrűben, ott leszek az éjszakában, ami körülölel, ott leszek majd a csillagokban, amik esténként vigyáznak rád. Itt leszek a boltívek árnyékában, amik naponta figyelnek téged, és itt leszek a szellőben, ami összeborzolja a hajadat. Itt leszek veled akkor is, ha nem látsz. – mondta, majd szépen lefejtette magáról a kezemet, aztán már el is tűnt. 

Összeroskadtam, a nyakamban lógó gyűrűt markolásztam, és a templom hideg kövezetén ülve zokogtam úgy, ahogy minden este, mikor elment. Aztán a szél megborzolta a hajamat, az árkádok alatt sötét árnyak kezdtek úszni. Zokogva az ablakok felé fordítottam a fejem, és láttam, hogy a csillagok fényesebben kezdenek szikrázni, a gyűrű pedig felforrósodott a markomban. Tudtam, hogy nem ment el végleg, és hogyha visszajön egyszer, legyen az bármikor, sosem hagy el.  Elolvastam a gyűrűbe gravírozott mondatot. Vannak különös éjszakák, mikor az emberek csak árnyak, míg az árnyak talán emberek. Mennyi minden rejlett ebben a pár betűben, és mily hatalmas erővel bírt minden szó! Egyetlen mondat reményt ébresztett bennem, és zokogva ültem tovább a templom padlóján, miközben a szívembe várakozás és az Ő elviselhetetlen hiánya költözött be. 

2 megjegyzés:

Dia Tanács írta...

Szija, nekem tetszett a történeted.
Sőt engem érdekelne a folytatás és az előzmény is :S
Így találgatok össze-vissza :D
De szépek a leírásaid, ügyes vagy :)

Shirley L. Cathwyn írta...

Hú, köszönöm szépen!
Hát, az előzmény meg elég hosszú
lenne, ha lenne... :)