2013. július 6., szombat

Dan Golden - A Halálkirálynő - Penna Galéria


Ajánlott zene: Birdy - Skinny Love

Esett a hó. A csúszós, fehér márvány, hólepte erkélyen megcsúszott a fehérségben világító, átázott fekete cipőm. Nem tudtam, hogy kerültem erre a helyre, de a szemem még nem szokott hozzá az egyben sötétséghez és vakító világossághoz. Szinte hallani lehetett, ahogy a szél verdesi a párás ablaküveget, és a jeges erkélypadlóra zuhanó selymes hang, mely abban a pillanatban megütötte vér-mentes, átfagyott fülemet, a vesémig haladva még azt a csekély lelkemet is megfagyasztotta. Ott állt Ő, fehér, csipkékkel szegélyezett, a porhónál is világosabb és lágyabb esküvői ruhában, selyemfátyla a szeme előtt csüngött, nem engedte, hogy lássam az arcát. Lassan felém úszott a levegőben. Uszályos ruhája lebegő rózsákként száguldott utána. Az óriási erkély hideg korlátjának támaszkodtam, szívemben az a kevés erő, ami volt még benne, úgy lüktetett, mintha ki akarna ugrani. Itt van Ő, eljött értem, magával fog vinni a semmibe, és egyben a mindenbe. Együtt fogunk zuhanni a mélybe, a végeláthatatlan mindenségbe, és Ő lesz az, aki megmutatja nekem a helyes utat, kivezetve a vak valóságból, ami körülvett eddig engem. 
Kinyújtotta fehér kesztyűs kezét, és amint én felé nyújtottam meztelen karomat, vér serkent ki belőlem, és a fájdalomtól a márványkőpadlóra estem. Vergődtem, ordítottam, de nem hallotta senki, még én sem. Ő, a halálkirálynő fölém magasodott, kezében ott tartotta azt, ami az Ő életét megszakította, egy fiolát. Milyen édes dolog is az a méreg, egy másodperc alatt szétszakítja a világodat és a saját magadat egymástól, elrepülsz a semmibe, szétomlik a tested, egy darab marad belőled, a lelked felszáll, és a fagyos éjszakában fog az erkély felett lebegni, míg a szél el nem sodorja.
Tudtam, hogyha a fátylát felhajtja, abban a pillanatban az én életem is véget ér. Ugyanúgy végzem, mint Ő. Halottan. Gyűlölt engem, mert szerettem. Gyűlölt engem, mert akartam. Gyűlölt engem, mert esküvőt akartam. Gyűlölt engem, mert vele akartam lenni. Nem emberi lény volt, szörnyeteg, és én is az vagyok. Mikor mér egy csepp esélyt sem éreztem arra, hogy jól alakuljanak a dolgaink, cselekedtem, az aranyfedeles, átlátszó fiolában méreg volt. Méreggel vezettem Őt a semmibe, és egyben a mindenségbe. Most Ő is ezt akarja velem tenni.
Én még most is, ahogy itt áll felettem, készen arra, hogy értelmetlen életem cérnáját lassan, csak azért, hogy szenvedjek, elvágja egy ollóval, még most is szenvedélyesen szeretem. Milyen jó lehetett volna… Milyen jó lehetett volna együtt! Együtt, ennek a szónak rengeteg árnyalata van. Mindenki mást lát benne. Én eddig a szépet, a jót, a szeretetet, a szenvedélyt láttam benne. Hiába képzelődtem, nincs semmi esélyem. Most, hogy a halál hegyének szélén, egy kavics szélén táncolok, az együtt nekem azt jelenti, hogy vele zuhanok… Vele esek a mélybe, a semmibe, a mindenségbe. 

Lassan, kesztyűs kezével felhajtotta fátylát, előbukkant az arc, amitől egész életemben rettegtem, az arc, amit szerettem, az arc, amit csodáltam, és tiszteltem. A halott arc, ami nemsokára eggyé olvad velem. Könyörtelenül, óvatosan megérintette a hátam, a derekam, az arcom, a lábam, és mindenhol kicsorduló vér illatát éreztem, majd elöntött a fájdalom. Szinte lehetetlenül úsztam a fájdalom tengerében, már magamtól kívántam, hogy vessen véget az életemnek… és akkor… akkor megcsókolt, olyan szenvedélyesen, mint ahogy mindig is akartam, mindig is szerettem volna. Pilláimon jéggé fagyott a könnycsepp, hajam borzosan állt a fekete ég felé, mintha elektromosságot vezettek volna belém. Pár pillanat múlva valami nedveset éreztem a számban. Édes volt az íze, megnyugtató, mintha bort innék. Mikor lassan kezdtek elszállni a gondolataim, akkor jöttem rá, hogy a méreg a fiolából a számban van. Ő adta át nekem még az utolsó boldogsággal, a csókkal. Mégis szeretett, és erre most jöttem rá. Édessé tette az utolsó pillanataimat, és azért visz magával, mert szeret, mert a gyűlölete csupán álca volt. Jégfal mögé rejtette magát, ami elzárt minket egymástól, és ami ezekben a pillanatokban robbant szét.
A Halálkirálynő ellépett tőlem, én éreztem, ahogy testem emelkedik, az Ő keze irányított engem, lassan, komótosan repültem a hóesésben, és óvatosan engedett el, majd a lelkem aranymadárként szállt fel az ég felé. Már nem hallhattam, ahogy a darab belőlem dobogva gurul lefelé a véráztatta, jéggé-fagyott márványlépcsőn.

Nincsenek megjegyzések: