2013. augusztus 3., szombat

Merj őszinte lenni!


Biztosan nem idegen számotokra a nemrég sorra került feladat, mellyel már találkozhattatok néhány hete. Ebben volt szó arról a szituációról, amikor is egy jelenetet több szemszögből is ismertettetek. Most hasonló módon visszatérne ez a feladat, viszont konkrét szereplőkre szabva. Két szereplős felállásban kaptok élethelyzeteket, melyeket úgy alakítotok, úgy formáltok, olyan helyszínen, ahogyan elképzelitek és a szereplők jelleme, külső-és belső tulajdonságai is rátok bízottak. Két típus közül választhattok. Íme:

1. Vallj szerelmet!


Általános szituáció: adott egy srác/férfi és egy lány/nő (a koruk tetszőleges), akik már egy ideje ismerik egymást, akár hónapok, évek tekintetében, és ez az a pillanat, amikor az egyik fél végre összeszedve a bátorságát, nyíltan beszél az érzéseiről. Hogy melyik fél is vall szerelmet a másiknak, hol, mikor, milyen helyzetben, rátok bízott. Viszont... mivel kétoldalú a dolog, mindkét fél részéről kérném, hogy írjátok le a jelenetet! Így képet kaphatunk arról, miképpen küzd meg a feladattal az, aki szerelmet vall és miképpen reagál a másik fél, aki szembesül a másik gondolataival, érzéseivel. Viszonzásra talál az érzelem? A szerelem megvallása után, a másik fél is bevallhatja, hogy ő is ugyanígy érez, csak félt eddig elmondani, közeledni, lépni amiatt, hogy a barátságuk ne sérüljön? Happy enddel végződik a történet vagy csak az egyik fél érez többet? Sérülhet emiatt a barátság? Hogy milyen véget szántok a történetnek, ebben szabad kezet kaptok. Döntsétek el! A lényeg, hogy érzékeltessétek mind a nő és a férfi részéről is a jelenet tartalmát, annak érzelmi töltetét, akármelyik szereplő mellett is döntötök, hogy megvallja az érzéseit!

2. Légy bátor, merd elmondani!


Ha már szó volt a szerelem megvallásáról, nézzük a másik oldalát is a dolognak. Mi vezethet odáig, hogy egy pár szakítson? Sokféle körülményt és példát találhatunk, amely erre a tettre sarkallja őket, mégis... most egy adott jelenetben mutassátok be a szakítás érzését. Hogy ki is szakít kivel, a srác/férfi a csajjal/nővel vagy fordítva (a koruk tetszőleges), ez a ti döntésetek. Miképpen is lehet elhatározni magunkat erre a lépésre? Mi miatt érezhetjük úgy, hogy már képesek vagyunk elengedni a másikat és ezzel, a legjobbat adhatjuk saját magunknak és a másiknak is? Mi miatt hűlhetett ki a szerelem? Miért nem tudunk már úgy nézni a másikra? Esetleg mindkét fél így érez, vagy amíg az egyik fél szakítani akar, a másik képtelen elfogadni a gondolatot, hogy elveszítheti a másikat? Van még mód, hogy helyrehozhassák a dolgokat, vagy végképp kénytelenek megszakítani egymással a kapcsolatot, amely talán csak hónapok múlva alakulhat vissza olyan barátsággá, hogy képesek legyen ismét egymás szemébe nézve, nem érezni a fájdalmat? Hogy menthető-e még a kapcsolat, vagy a szakítás elkerülhetetlen... a döntés a ti kezetekben van!
Mutassátok be mindkét fél részéről a jelenetet, így képet kaphatunk arról, milyen érzések és gondolatok kavarognak annak a fejében, aki végül elhatározva magát a lépésre, őszintén beszél az érzéseiről, a kapcsolatuk labilisságáról és a szakítás lehetőségéről, valamint megismerhetjük a másik fél érzéseit is, aki mindezzel szembesül. Hideg zuhanyként érik a hallottak és teljesen magába zuhan a viszonzatlanságtól, vagy fellélegez a gondolattól, hogy esetleg kiléphet ebből a kapcsolatból és az élete egy újabb útra léphet? Meséljétek el ti!

57 megjegyzés:

Justin Petrova írta...

Klaus
Kéz a kézben sétáltunk, miközben hagytuk, hogy teljesen elmerüljünk a természet szépségében és a hullámlovasok precíz, kidolgozott mozdulatainak csodálásában. Gyerekes odaadással fúrtam a lábujjaimat a lemenő nap fényében aranyló homoktengerbe, élveztem, ahogyan a parányi szemcsék csiklandozták a talpamat. A vörös és érett vérnarancs színéhez hasonló sugarak beragyogták az egész partot, s különös árnyékot vetettek párom bársonyos, kreol bőrére.
De mint mindennek, ennek az álomnak is véget kellett érnie; tökéletes, karakteres arcának bámulásából visszatértem a valóságba. A rideg valóságba, ahol ugyan csak csekély méterek választották el tőlem, mégis elérhetetlen volt számomra. Hiszen teljességgel lehetetlennek tűnt, hogy úgy tekintsem rá, mint fiúra. Számára nem a szerencsés barát-jelölt voltam, csupán egy srác, akit teljesen elvarázsoltak rózsás ajkai, mogyorószín hajzuhataga, s csilingelő nevetése. Bár a tudatalattija minden bizonnyal tisztában volt eme képességével, miszerint még egy kőszívű embert is képes volt megolvasztani akár egyetlen apró szócskával is, mégsem mutatta jelét annak, hogy különösképpen érdekelné a bókok hada, melyekkel nap, mint nap elárasztottam, vagy a lopott pillantások rengetege. Viszont a ha meg sem próbálom, sosem fogom tudni elvre hivatkozva megtettem az első lépést. Veszítenivalóm már nem igazán volt.
Letettem a kezemben feszülten szorongatott, mindenféle édességgel megtöltött kerámiatálat, majd az összes erőmet és bátorságomat összeszedve, mindenféle fölösleges kertelés nélkül kimondtam azt az egy dolgot, amit már évekkel ezelőtt kellett volna:
- Szeretlek, Dawn!

Justin Petrova írta...

Dawn
A szobában egy pillanat alatt megfagyott a levegő, tapintható volt a feszültség kettőnk között. Szinte tőrként lebegett körülöttünk, s minden egyes alkalommal, amikor szólásra nyitottam a számat a combomba vájta magát. Talán tíz percig is eltartott mire hajlandó voltam az időközben mellém préselődött, tajtékzó óceán tekintetű fiúra nézni. Megfejthetetlen, smaragdzöld íriszei vadul csillogtak. Sok mindent véltem felfedezni bennük. Reményt. Csalódottságot. Félelmet. Szerelmet… a gond csak az volt, hogy utóbbit nem viszonoztam.
Noha mindig is vonzónak találtam, egyszer sem merült fel bennem az együttlét gondolata, hiszen az én szívem másé volt. Jason, Klaus féltestvére már az első pillanattól kezdve beférkőzött az elmémbe, képes voltam egész álló nap tengerkék szembogarairól álmodozni. Azonban benne nem volt meg az a heves rajongás irányomba, mint bennem, fel sem tűnt neki a köztünk lévő szikra. S ebből adódóan nem is akart belőle vad, szenvedélyes tüzet csiholni. Ami pedig a mostani helyzetet illeti: fogalmam sem volt mit is kéne tennem. Hogy mi lenne helyes, hogy mi lenne mind a kettőnknek jó.
Végül, hosszas őrlődés után meghoztam a döntést.
- Én is téged! ¬– mormoltam, majd magamhoz húztam egy csókra.
Noha tudtam jól, hogy ezzel átkerültünk a másik oldalra, és hogy elvetettem a sulykot, nem volt szívem nemet mondani neki. Ugyanis azzal talán a négy éve töretlen barátságunkat tettem volna tönkre, azt pedig nem éltem volna túl. Sarokba szorított, s ezt találtam a legkézenfekvőbb megoldásnak. Ideje volt lemondanom Jason-ról, Klaus-nak szüksége volt rám, én pedig önző voltam. Keserédes mosollyal az arcomon bújtam a láthatóan megkönnyebbült német szívtipró ölelő karja közé, és hagytam, hogy érdes kezeivel érzékien simogassa remegő hátamat. Önző voltam, hiszen minden áron magam mellett akartam tudni.

Justin Petrova írta...

Kedves Szatti!

Kész is lenne a "pályaművem", bár elég gyér kis szösszenet, de remélem, hogy valamilyen szinten elnyeri tetszésedet. A szemszögváltásokat a bekezdés fölé biggyesztett Dawn, illetve Klaus szócskákkal jeleztem.
A cím: The Other Side
A zene: http://www.youtube.com/watch?v=byp94CCWKSI
Köszönöm a lehetőséget, hogy írhattam a feladatra! :)

JUSTIN PETROVA

Szatti írta...

Szia!

Nagyon köszönöm, hogy elsőként, már is alkottál a feladatra. Nagyon tetszett a szösszeneted. Szépen vezetted végig a gondolatokat, építetted fel a történetet. Kirajzolódtak a karakterek, azoknak jellemi tulajdonságaiba is belekóstolhattunk, egyszóval: remek kis írás, gratulálok hozzá :)

Zene címe: Jason Derulo- The Other Side

Vacak írta...

Kyle szemszög:
Az érzelmek kavarogtak bennem, ahogy a mellettem fekvő Anna arcát néztem. Kicsi korunk óta barátok voltunk, de én nem tehettem róla: Beleszerettem. Minden nap minden percében csak rá gondolok, nem bírom elviselni, ha nem lehetek a közelében. Most is mintha kilométerek lennének köztünk, pedig olyan közel volt, hogy érezhettem a teste melegét a bőrömön, a haját, mely egy-egy mozdulattal csiklandozza az arcomat, és kezének puhaságát, ahogy ujjaink összefonódva hevertek kettőnk között. Épp arról beszélgettünk, hogy milyen jövőt képzeltünk magunk elé, ha befejeztük a fősulit, miközben az ágya fölé ragasztott csillagokat figyeltük. Úgy gondoltam, itt a tökéletes alkalom. Mi lehetne ennél jobb? Felé fordultam, könyökömmel támaszkodva meg mellette. Ő is felém fordult, gyönyörű kék szemeiben érdeklődés csillant. Tudtam, hogy most már nem hátrálhatok meg, különben folyton piszkálni fog, hogy: Na, gyerünk, mondd már! Vettem egy mély levegőt, majd kifújtam. Tekintetéből lassan eltűnt a kíváncsiság, de mos már csak kimondom.
- Én... én szeretlek téged, Anna.

Vacak írta...

Anna szemszög:
Tudtam, hogy ez lesz. Mégis miért kellett ez mondania? Jesszus, most erre hogyan kéne reagálni? Én nem érzek ugyanúgy, ahogy ő. Csak barátként szeretem. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha ez meg is mondom.
- Kyle, én… - szeméből sütött a fájdalom, mintha sejtené, hogy mit akarok mondani. – Én… én nem…
Szemét lehunyva húzódott el tőlem, mikor ösztönösen a vállára akartam tenni a kezem. Remek, most megbántottam!
- Kyle, én…
- Nem. Semmi baj.
Tudtam, hogy ez nem igaz. Tíz éve voltunk barátok. Ismertem őt annyira, hogy tudjam, baj van. Nem is tudom, mit képzeltem. Miért nem mondtam, hogy én is szeretem? Lehet, hogy egy kis idő elteltével még igaz is lehetett volna. Mi van, ha ezzel most mindent elszúrtam? Mi van, ha épp most tettem tönkre a barátságunkat? Az nem élném túl. Szükségem volt rá, mint barát.
Mielőtt még bármit is tehettem volna, hogy megakadályozzam, felállt és kirontott a hálószobámból, erősen becsapva maga után az ajtót. Összerezzentem, arcomat hirtelen könnyek lepték el. Csak remélni tudtam, hogy találkozunk még valaha.

Vacak írta...

Szia Szatti!
Az én kis szösszenetem is elkészült, remélem jó lett. Még sose volt olyan, hogy ilyen feladatokhoz ihletet kaptam volna, szóval ezért.
A zene, amit választottam Ed Sheeran Give me Love című száma:)

Lénárt Barnabás Orosz írta...

Rosszul emlékszem, hogy volt egy olyan feladat is, amit most csütörtökig (aug.8.) lehetett beküldeni, és bizonyos szavakat lehetett kiválasztani...pl. erdő, tükör...Én megesküdnék, hogy múlt héten láttam ezt!! Akkor, amikor írtam az előző feladatra, és csak utólag vettem észre, hogy egy nappal túl vagyok a határidőn. Nem sajnálom ezt a két órát, csak szívesen megosztottam volna.

Szatti írta...

Kedves Vacak!

Röviden és tömören foglaltad össze az alapvető érzéseket és gondolatokat. Találó volt, érdekes és igaz. Gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Szia! Volt ilyen feladatra lehetőség, amikor szavakból kellett alkotni, de az már régebben volt, nem most. A jelenlegi, ez a feladat, nincs másik.

Betti írta...

Szia Szatti! Remélem fog tetszeni ez a kis novella, és én ezt a számot választottam hozzá: http://www.youtube.com/watch?v=xvgONNfycM8

Betti írta...

Vallomás

- Ennyire elképzelhetetlen, hogy az ismerőseid közül bárkivel is járni kezdj? Akkora baj lenne, ha rájönnél, hogy az a különleges személy ott van az orrod előtt? Gondolj bele, lehetséges, hogy már valaki rabul ejtett, csak még nem vetted észre ezt. Talán idő kell, míg a szerelmet felismeritek, nem? – néztem Viktorra. Mellettem kullogott, és elgondolkozva pásztázta zöld szemével a cipője lekopott orrát. Vörös haja a szemébe lógott, de nem törődött vele.
- Nem hiszem. Senki olyat nem ismerek, aki kicsit is érdekelne – válaszolta pár perc elteltével.
- Túl válogatós vagy, az a te bajod! – rivalltam rá. Ennyire reménytelen, hogy érezzen valamit irántam? Viktor már közel nyolc éve a legjobb barátom. Alsóban még annyira nem ismerkedtünk, de negyedikben a padtársam lett. Attól a naptól kezdve szerettem bele. Elválaszthatatlanok lettünk, szerencsére egy gimibe is járunk. Ám ő nem így gondol rám. Sosem vallottam be neki az érzéseim, pedig sokszor elhatároztam, de nem mertem megtenni. Inkább leszek a legjobb haverja, minthogy az egyoldalú szerelmem miatt elveszítsem. Az évek során volt pár barátnője, de egyik sem volt tartós. Így az én segítségemmel keresünk neki egy újabb lányt. Bár legszívesebben fejbe kólintanám, hogy „hahó, itt vagyok én neked”, mégis egy műmosoly kíséretében támogatom. Sokszor vettük sorra azokat, akik a suliból szóba jöhettek, ám most nem maradt sok időm. Ha most nem mondok semmit, örökre bánnám.
- De ha egyszer nem jut eszembe senki olyan, akivel tényleg el tudnám magam képzelni. Különben is miért hiszed annyira, hogy az ismerőseim között van valaki? Talán mondott valamit egy lány, hogy tetszem neki? – nézett le rám.
- Igen van egy lány, aki már évek óta beléd esett, és szeretné, ha magadtól észrevennéd. - Megálltam, úgy merengtem zöld tekintetében, elgondolkozott majd széles mosoly terült szét az arcán. Szóval mégis értette a célzásomat? Örül neki?
- A szomszéd lányra gondolsz, ugye? Sejtettem, hogy utánam csorgatja a nyálát – bökte ki.
- Igen…mi? Nem, nem róla van szó! – Reméltem, hogy végre megértette, mégis miért olyan nehéz ezt elmondani neki? Felvonta a szemöldökét.
- Tényleg nem? Akkor ki lehet? – majd újra elindult sétálni. A földbe gyökerezett a lábam. Na, ez volt az a pont, ahol már nem bírtam tovább.
- Elköltözök – kezdtem a vallomást. Viktor visszafordult felém, és határozott léptekkel elém állt, megragadta a vállamat.
- Mi? Mégis miért, hová…?
- Elköltözünk külföldre, mert anya ott kapott egy állásajánlatot, és elvállalta. Pár hete tudok róla, csak nem tudtam, hogy mondjam el. Azonban ez még nem minden… – Viktor egyre értetlenebbül meredt rám. – Egész nap célozgattam egy lányra, akit már régóta ismersz, és közel áll hozzád. Reménykedtem, hogy leesik, de mindig is vaksi voltál. Én vagyok az a lány. Mindig az orrod előtt voltam, rám sosem gondoltál úgy, igaz? Holnap indul a gépünk, ezt még el kellett mondanom – értem a mondandóm végére. Viktor teljesen ledöbbent, majd ezt kihasználva, felágaskodtam, és megcsókoltam. Nagyon megkönnyebbültem, mosolyogva elindultam haza, ott hagyva a maga elé meredő barátomat.

Betti írta...

Csak bámultam Hanna után. Mégis mikor kezdett el így érezni? Nekem mindig is a legjobb barátom volt negyediktől kezdve, sosem gondoltam rá úgy, hogy járhatnánk is. Természetes volt átmenni hozzá, vele lógni, mindenről beszélgetni. Néha voltak ugyan furcsa érzéseim, amiket nem tudtam mire vélni, akárhányszor megöleltük egymást, vagy megérintett. Hányszor előkerült az a téma, hogy mennyire boldog lennék, ha végre összejöhetnék egy csajjal. Miután sokáig nem találtam párt, megkértem Hannát, hogy segítsen benne. Eszembe jutott, ahogy mindenkit sorra vettünk, és mennyire kellemetlen lehetett ez neki. Sosem mutatta, hogy fájt neki, vagy zavarta volna ez a téma. Milyen önző voltam, még csak nem is sejtettem ezt. Utána rohantam, hogy beérjem. Nem veszíthetem el így! A sarkon túl megláttam, és lihegve odaszaladtam. Leesett állal megfordult. Mindig is alacsonyabb volt nálam egy fejjel, és most szőke fürtökkel keretezett arcán végig simítottam. Barna szemei ezúttal is melegséget sugároztak. Hagyta, hogy megérintsem, majd a haját babráltam. Tényleg mindig ott volt előttem egy karnyújtásnyira. Hogy lehettem ennyire vak? Mindig is a különleges lányt kerestem, pedig már velem volt. Valójában valahol mélyen mindig is éreztem valamit iránta, de nem vettem figyelembe. Hirtelen átöleltem.
- Sok dolgot kell bepótolnunk, ha már csak egy esténk maradt. Menjünk a sarki büfébe, és tömjük magunkat tele, rendben? – Hanna csak nagyokat pislogott rám.
- Nem kell ezt csinálnod, nekem elég, ha barátok maradunk. Ezt nem azért vallottam be, hogy sajnálj, és bűntudat miatt járj velem – mosolygott rám kedvesen.
- Te is olyan bolond vagy, mint amennyire én vak. Nem ezért csinálom, hanem mert végre felnyílt a szemem, és felismertem a különleges lányt – azzal karon ragadtam, majd elindultam visszafelé a büféhez. Hanna elsőnek csak összezavarodva lépett párat, aztán a vállamnak dőlve tartotta a tempót. A büfében belakmároztunk, és versenyeztünk ki tud több csípős dolgot enni. Ezután a moziban néztünk meg két filmet, de nem igazán figyeltünk, mert a hátsó padsorban hülyéskedtünk. Vagy én csikiztem, vagy ő csipkedett, illetve a legtöbbet fogtuk egymás kezét, és az ölembe ült. Majd a parkban a mobilomról elindítottam a számokat, és azokat énekeltük hangosan. Mivel későre járt, ezért haza kísértem. A kapu előtt állva a vállamra dőlt, én meg szorosan fogtam a kezét. Pár perc csend után ő szólalt meg:
- Köszönöm, a mai nappal egy álmom vált valóra. El sem hinnéd, mennyire sokat jelent ez nekem.
- Nem fogok búcsúzkodni tőled, Hanna. Tőlem aztán lehetsz a világ túlsó felén, akkor is együtt maradunk. Tartjuk a kapcsolatot, minden nap beszélünk, és a szünetekben találkozunk.
- Anya azt mondta, hogy csak egy évet leszünk kint. Ő sem akar elmenni, de kell a pénz. Ezért Londonba megyünk, de maximum egy évre. Jövő nyárra visszajövök. Addig megvársz, Viktor? – Láttam rajta, hogy összeszorítja a fogait, és kicsit távolabb lépve az ujjait tördeli. Mindig is voltak apró jelek, hogy mit érez irántam, csak nem vettem észre. Nem figyeltem rá eléggé. Még egyszer ezt a hibát nem követem el. Magamhoz rántva átöleltem.
- Több évet is várok rád, ha kell. – majd a füléhez hajoltam – Szeretlek, Hanna – suttogtam, és megcsókoltam.

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Kész a mi kis karcolatunk is reméljük, hogy jó lett.
Írta: Lorella és Kate
zene: Tűzmadár Volt egy álmom

Várjuk az értékelést

Névtelen írta...

Ég veled
A lány magabiztosan áll a síneken. Patakokban folytak a szeméből a düh a megalázottság és a fájdalom könnyei. Várta hogy leperegjen előtte életének röpke 16 éve. Mivel érdemelte mindezt ki? Miért kellett leírnia mit gondol Mattről hiszen azt már úgy is tudta az egész iskola. Vagyis inkább mért kellett beolvasni azt a buta vallomást?
A fiú rohant az állomásra ahová az ösztönei vezették. Nem tudta a többiek mire készülnek aznap még is segítet nekik. Mikor meghallotta a vallomást valami mélyen eltemetett érzés megmozdult benne. Beszélni akarta Ainával de már nem volt ott. Még is rátalált. A vonat csaknem elérte a lányt de ő az utolsó pillanatban kirántotta előle.
- Megőrültél, hisz ez nem old meg semmi? – mondta a fiú dühösen mégis meg könnyebbülést érzett, hogy a lány jól van. Viszont a lány szeméből csak úgy lövelltek felé a villámok.
- Idehajtott a lelkiismeret? Remélem jót röhögtél a naplómon. Legalább ennyi örömöd legyen az életben! – miért rántotta ki Matt? Na jó azt elismeri, hogy ez nem old meg semmit de akkor is? Gyűlölte a fiút immáron tiszta szívéből. Pedig ezelőtt pár napja még szerette de ma minden megváltozott benne.
- Aina nem tudtam mi van abban a naplóban ha tudom sosem engedem meg hogy beolvassák – minden bátorságát össze kellett szednie, hogy folytatni tudja- Aina szeretlek. Szerettelek a pletykák előtt a napló előtt csak épp nem tudjam hogy mondjam meg – végre megkönnyebbült a lelke azzal hogy őszinte volt.
- Jól színészkedsz – a lány sajnos már nem tudott hinni neki ahhoz már túl sokat csalódott benne. Vagyis túl sokat rúgott bele a fiú – Amikor a naplót írtam akkor még szerettelek Matt és biztos lehettél volna benne, hogy neked adom a szívemet ha tehetem. De mikor elkezdtek pletykálni te már nem vettél ember számba. Az első óriási hibádat ezzel követted el. Aztán minden héten más csajjal kavartál. És mindezek után azt várod higgyem el hogy úgy szerettél engem mint én téged? Sajnos nem megy. Ma az utolsó esélyed úszott el. – végre kimondta ő is amire már évek óta készült. Bevallott mindent és mérhetetlenül boldog volt.

Névtelen írta...

A fiú ledöbbent Aina szavaitól. Remélte hogy eltitkolt szerelme a lány iránt viszonzásra talál. Csak azzal az egy dologgal nem számolt hogy Aina nem fog egyből a nyakába ugrani.
- Ezt komolyan gondoltam. – megkellett próbálnia még egyszer. Tudta hogy hülye volt de nem érhet így véget egy barátság. Bár azt ő is tudta hogy azt ő már rég lerombolta a viselkedésével. – Sajnálom ahogy viselkedtem veled de tényleg.
- Engem viszont most már hidegen hagy. Tudod ezek számomra most már csak üres szavak nem változtatnak semmin. Nem törlik ki azokat a dolgokat amiket te csináltál. Sokat változtál a barátságunk kezdete óta de nem jó irányba. Én sokat tűrtem de nekem is van egy pont amikor azt mondom elég. És ez ma elérkezett. Köszönöm hogy kihúztál onnan de ez már nem változtat semmin.
A lány megfordult indulni készült. Immáron a szíve teljesen megnyugodott. Mindent elmondott amit gondolt. A fiú megragadta a kezét és vissza húzta nem akarta nem tudta elengedni így. Aina nem gondolkozott sokat visszakézből pofonvágta melynek helye elég szépen meglátszott.
- Tűnj el az életemből örökre. – mielőtt lezárta volna életének egy legbúsabb fejezeté még hozzá tette – Ha igaz amit mondtál akkor tehetetlenséget fogsz érezni és olyan fájdalmat amit szinte alig lehet elviselni. Ég veled örökre. Üdv a világomban.
Matt magába roskadva állt és nézte ahogy Aina kisétál az életéből. Igen fájdalmat érzett és végtelen űrt. Hamarabb kellett volna lépnie belátta. De már túl késő jóvá tenni…

Szatti írta...

Szia Betti!

Nagyon kedves, szívet melengető volt a történeted, s különösen tetszett, hogy párbeszéddel színesítetted az írásod. Jól alakítottad a történéseket, a karakterek is összetettnek hatottak, még ilyen tömör és rövid terjedelemben is, tetszettek a gondolatok és az érzések, valamint a legvége is, ahol is ráébredt a főszereplőd, fontos számára a másik :) Gratulálok a művedhez és köszönöm!

A zene címe: Kim Hyun Joong - One more time

Szatti írta...

Kedves Lorella és Kate!

Nagyon tetszett a történetetek. Érdekes volt, titokzatos és jól alakítottátok a karakterek jellemeit a történésekkel összekapcsolva. Bár értettem, hogy az első komment a női, a második pedig a férfi szereplő, mégis a két komment, szemszögeket illető tartalomban, nekem kicsit összemosódott, mégpedig az E/3. személy használata miatt. Nem gond, hogy ezt választottátok, csak így kevésbé volt érzékletes, hogy kinek is a gondolatait olvashatjuk, hiszen mondatok váltakozása alatt történtek a szemszögváltások. Erre lehetett volna kicsit jobban figyelni, de ezt leszámítva, tetszett és gratulálok nektek, szép munka! :)

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Remélem elnyeri a tetszésedet az én kis "szegmensem".
A mellékelt zene: Green Day - Wake Me Up When September Ends
Üdv: Ginny

Névtelen írta...

Chris
A lemenő nap fényében ültünk a teraszon, és csodáltuk az elénk táruló lenyűgöző panorámát. Végre kettesben maradtunk. Itt az alkalom, hogy elmondjam neki, mit érzek iránta. De mégis hogyan?! Nem akarok sem túl tolakodónak, sem túlzottan visszafogottnak tűnni. Ezen a vallomáson áll vagy bukik minden. Ha ezt most elszúrom, arra rámehet a barátságunk. Ezt pedig nem szeretném, hiszen Ő a lelki támaszom. Bármilyen magánéleti problémám volt, Ő mindig meghallgatott. Ha emiatt elveszíteném, abba beleőrülnék. De az életben minden egyes lépés kockázatos. Meg kell tennem. Előbb – utóbb úgyis rájönne, és inkább így mint hogy féltékenységi jelenetet rendezzek a barátja előtt. Nem bírom már tovább ezt az önmarcangoló mámoros évődést. Ez már nem állapot. Ki kell derítenem hogy van-e nála esélyem. Tekintete a messzi távolba réved. Aranybarna íriszén táncot lejtenek a Nap utolsó sugarai. Vajon mi járhat a fejében? Mélyet sóhajt. Talán menni készül? Itt az idő. Nem késlekedhetek tovább.
- Amy… - szólítom halkan.
A hatalmas mélybarna szempár kérdően rámpillant. Elakad a lélegzetem. Gyönyörűbb mint valaha. Finoman kisöprök egy arcába lógó hajtincset, és „szavak helyett beszéljenek inkább a tettek” alapon megcsókolom. Bársonyos fehér bőre az arcomhoz ér, és engem magával ragad az örökkévalóság.
Amy
Itt a tökéletes alkalom hogy elmondjam neki, hogyan érzek iránta. De mégiscsak nőből vagyok. Meg kell várnom, amíg Ő lép. Különben is, a japánok szerint ha a szeretlek szót ki kell mondani, akkor már nem is igaz. Az ilyesmit tettekkel kell bizonyítani. Ha a tettek és a szavak nincsenek összhangban, ott valami nagy gubanc lehet. Jaj Istenem! Végtelenül tanácstalan vagyok. Nem is olyan régen még egyszerűen barátként tekintettem rá. Aztán történt valami, és minden megváltozott. Nem. Kit akarok én átverni? Valójában már az első találkozásunkkor annyira mély benyomást gyakorolt rám, hogy naphosszat csak Ő járt a fejemben. Ha csak megláttam, elfogott valami különös érzés. Ha más nőket láttam körülötte, ne szépítsük, felért egy gyomorszájon rúgással. Vágytam a közelségére, az ölelésére. Ha valami problémám adódott, mindig Ő jutott eszembe… mert hogy majd együtt, közös erővel ezt is megoldjuk. Szeretek vele beszélgetni, hiszen bármit elmondhatok neki. Nem fog árulni, elítélni. Elfogad olyannak, amilyen vagyok. Ha a szakadék szélén állok ugrásra készen, ő megragadja a kezem, és minden erejével próbál jobb belátásra téríteni. Mellette nem érzem magam egyedül. Mellette biztonságban vagyok. Megbízom benne az első perctől fogva. Szeretem Őt. Mindig is többet éreztem iránta, mint barátság, csak letagadtam magamban. Hát nem kész röhej, hogy az ember bizonyos dolgokat még magának sem képes beismerni? Titkolózunk önmagunk előtt? Jesszus, ez elképesztően paradoxon. De Ő biztosan nem viszonozza az érzelmeimet. Ugyan már Amy, ébredj fel! Ez őrültség! Minek is álltatom magam? Különben is, nekem ott van Adam. Aki kitartóan igyekszik elnyerni a kegyeimet. De nincs meg benne az a plusz, ami Chrisben. Nincs bennünk semmi közös. Mélyet sóhajtok.
Amy… - szól halkan Chris.
Kérdően nézek rá. Felém nyúl, és kisöpör egy hajtincset az arcomból. A szívverésem hirtelen felgyorsul. Óvatosan hozzám hajol, gyengéden magához húz, és megcsókol. Csak egy pillanatig tartott, de számomra maga volt az örökkévalóság.

Névtelen írta...

Szia Szatti!
A mi történetünk egy regény befejező része, amelyet szintén együtt alkottunk. És ott az egész storyt Aina szemszögéből írjuk le E/1-ben. És mivel még kezdő írók vagyunk, nem tudtuk megfogalmazni mind a két fél szemszögéből, mert akkor nem lett volna kerek a történet. Ezért döntöttünk a mellett, hogy behozzuk az E/3-at.
Nagyon szépen köszönjük az értékelést. Ez segíteni fog nekünk abban, hogy ezt a kis történetet, és a komplett regényt is jobbá tegyük.

Kate

TomSawyer írta...

Változatok egy szerelemre

2013. 09. 21.
Kedves Naplóm!
Őszintén sajnálom, hogy olyan régen írhattam neked utoljára, de mostanában hihetetlen sebességgel gyorsultak fel a napjaim, és ha mindezt elmesélem neked, biztos vagyok benne, hogy egy cseppet sem fogsz rám haragudni és te is olyan boldog leszel, mint most én.
Pár hete történt, hogy először számoltam be neked Petiről, az új osztálytársamról, de akkor mindent másként gondoltam. Már az első pillantásától felhevültem és a szívverésem őrült tempót kezdett diktálni a mellkasomban, s tudtam, ezekben a másodpercekben ő is lát engem és hasonlóan érez, hiszen nem egyszer időztek rajtam átható szemei. Ugyanakkor haragudtam is rá. Népszerű és vidám volt, míg én elhatároltam magam az emberektől és szabadidőm nagy részében a magányt választottam. Magam sem tudom biztosan
miért tettem, talán így akartam kitűnni az arctalan tömegből, talán így akartam valami többé, izgalmasabbá válni, mint az unalmas, felszínes, fecsegő lányok. A lényeg, hogy a viselkedésem sikerrel járt, mivel Peti egyre több figyelmet szentelt nekem. Ahogy múltak a napok, a pillantások és mosolyok hosszú beszélgetésekbe, a beszélgetéseink pedig barátságba torkolltak. De több volt ez, mint egyszerű barátság, mindketten éreztük. Nem mertem neki teljesen őszintén beszélni magamról és kitárni az érzéseimet, hiszen ő rendkívül közkedvelt és erős volt, míg én olyan könnyen eltörhettem. Szerettem volna, ha ő nyílik meg nekem először, s ebből talán én is több bátorságot tudtam volna meríteni, azonban ha a beszélgetésünk témája komolyabbra kezdett fordulni elpirult és lesütötte a szemét, mint egy szégyenlős, de rendkívül bájos kisfiú.
Nem várhattam tovább. A szívem kezdett oly nagyra nőni, érzéseim pedig annyira intenzíven kavarogtak már a lelkemben, hogy még egy nap az érintése nélkül talán az életembe került volna. Ezzel megérkeztünk a mai naphoz. Az első előadás alatt, egy rögtönzött papírdarabon üzentem neki, miszerint a következő szünetben találkozzunk a parkban, a tölgyfa alatti padnál. Előbb ért oda, mint én, és már messziről láttam az arcán az izgatottságot. Tehát ő is sejti a fontos pillanat közeledtét. Minden egyes lépéssel mindinkább hatalmába kerített a drukk. A déli Nap izzó sugarai, mint végtelen indák ostorozták az arcomat, s leszakítottak rólam minden erkölcsi álarcot, míg csak a tiszta érzéseim maradnak előtérben. Sírva borultam az ölébe, ajkaimat a szájára tapasztottam, nyelveink pedig táncra hívták egymást, mintha ez lenne az élet legtermészetesebb emberi megnyilvánulása. Amint egy rövid pillanatra lélegzethez jutottunk, minden tartózkodásunkat, mik az elmúlt napokban akadályoztak minket áttörve, szerelmet vallottunk egymásnak, s folytattuk a gyengéd játékot, amíg csak az idő engedte.
Kedves Naplóm. Minden bizonnyal ez volt életem legcsodálatosabb napja. Ha tehetném, az időbe dermeszteném a jelenlegi állapotomat, mert tudom, hogy múló boldogság az, amit most érzek, de talán ettől még értékesebb és ezért fogok megbecsülni minden egyes másodpercet, amit benne tölthetek. Mostanra éjfél is elmúlt. Illene minél jobban kipihenni magam, ugyanis még nem merem elhinni, hogy a holnapi nap elfog jönni és a mai valóban megtörtént, így jobban teszem, ha lefekszem. Kétséges, hogy tudok majd aludni.

TomSawyer írta...

2013. 09. 03.
Kedves Barátom. Az első alkalommal írok neked, mióta megkezdtem új évemet az iskolában. Büszkén jelenthetem, hogy hivatalosan is egyetemistává avanzsáltam, és talán el sem tudod képzelni, milyen merész ambíciókkal vágok neki az új tanévnek. Bátyámnak köszönhetően, aki már harmadik éve koptatja itt a padokat, rendkívül gyorsan beilleszkedtem. Azonban a rengeteg ember ellenére, akik körülvesznek és barátkozni próbálnak, továbbra is magányos vagyok, akár csak középiskolában. Költözésünk szomorú okainak már tudatában vagy, ezért nem is akarok többé a múlttal törődni, de annyi biztos, hogy még zárkózottabbá váltam az események hatására, amit az új közeg tovább súlyosbít. Jó ideig biztosan nem fogok szert tenni itt barátokra, egy igazi lelki társról nem is beszélve, hiszen elérhetetlen távolságra állok minden emberi kapcsolattól.


2013. 09. 12.
Kedves Barátom. Az egyetem olyan, mint vártam: Sivár és elidegenedett. Néha úgy érzem magam mintha egy csapat baromfi lennénk, akikbe csak azért fektetnek némi energiát, hogy aztán minél nagyobb haszonnal vághassanak le. Az idő lassú csordogálásával, fokozatosan áramlik ki belőlem az energia és a tudás vágya, s még csak alig több mint egy hét telt el. Magam sem merem elhinni, hogy ennyire gyenge az akaraterőm és ilyen egyszerűen mosódnak el előttem a kitűzött célok és ábrándok. Az egyetlen pozitív élményt egy lány jelenti, aki mint egy erős mágnes, vonzza a tekintetem és szemei olyan szuggesztív hatással szegeződnek rám, ami alól minden erőfeszítésem ellenére sem tudom kivonni magam. Éppen olyan magányosnak tűnik akár csak én, annyi különbséggel, hogy ő ezt határozottan demonstrálja az egész iskola számára. Egyedül eszik vagy várakozik a következő órájára, az udvarban és parkban látványosan elhatárolódik mindenkitől és még az előadásokon is az üres padokat keresi. Talán ő ezt nem is tudja, de hihetetlen módon imponál nekem. Azt hiszem, holnap megkeresem és megkérdezem a nevét.

2013. 09. 13.
Kedves Barátom. Ezt a gyönyörű, különleges lányt Annának hívják és minden elvárásomat túlszárnyalta a beszélgetés, amit ma vele folytattam. A részleteket nem fontos, hogy túl mélyen ismertessem veled, ami a lényeg, hogy kisugárzásával, látásmódjával és szokatlan gondolkodásával azon nyomban ledöntött a lábamról. Órákon keresztül folyt köztünk az eszmecsere, olyan komoly témákról, melyek az első beszélgetéseken meglehetősen ritkák, legalábbis eddigi tapasztalataim alapján. Pár napja azt írtam neked, hogy nem fogok barátokat találni. Jelen helyzetemben minden esély megvan rá, hogy hatalmasat tévedtem.

2013. 09. 18.
Kedves Barátom. A napjaim egyre derűsebbek, amit kizárólag Annának köszönhetek. Azt hiszem, belé szerettem, de nem vagyok biztos se magamban, se az ő érzéseiben. A lehetőség, hogy viszont szeret és a rám leselkedő boldogság letaglózzák a szívemet. Meg kell tudnom, ő is olyan érzelmeket táplál-e irántam, mint én ő iránta. Az elmúlt napokban, ahogy lehetőség adódott erre, inamba száll a bátorságom és úgy elszégyelltem magam, hogy a szemébe sem tudtam nézni. Még erősebbnek kell lennem és meg kell tanulnom leküzdeni a korlátaimat.

2013. 09. 21.
Kedves Barátom. Nehéz szavakba öntenem a ma délelőtt történteket, hiszen még nekem sem igazán sikerült felfognom és feldolgoznom azokat. Annával folytatott viszonyom lassan, de biztosan bontakozott ki, és tegnap végre megtört az átok, ami hátráltatta a kapcsolatunkat. Levelet kaptam, amiben sürgős találkozót kért. Nem írta mi okból, de az invitálás szokatlan módszeréből rögtön megéreztem a következő percek fontosságát, és ha a habozásommal még nem rontottam el semmit, eljött a megfelelő pillanat, hogy kitárulkozzak előtte. A padon ültem, meredten bámulva, ahogy rezignáltan közeledik felém. A mögöttem emelkedő, délelőtti, meredek napsütés egyenesen testére borult és olyan kristálytisztán világította meg előttem, amihez foghatót soha nem láttam, talán nem is fogok többé. Ez a látvány, biztosított, hogy megtaláltam az igazit, és a szavak helyett magamhoz öleltem és megcsókoltam.

Szatti írta...

Szia Ginny!

Nagyon szépen alkottad meg az érzést, a gondolatokat, magával ragadó volt. Egyszerű, és mégis kifejező. Igaz, és valóságos. Remekül sikerült! Gratulálok neked, nagyon tetszett és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Tom!

Nagyon tetszett az írásod, s leginkább a kivitelezés, hogy ilyen módon oldottad meg a kétszereplős felállást. Stílusos volt és ötletes, a sorok pedig nagyon szépen visszaadták a gondolatokat, érzéseket. Lenyűgöző alkotás, gratulálok neked! :)

Cassy írta...

Cím: Szeress, csak ennyit kérek
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=swGxe5nn84o
Logan szemszöge:
Sietős léptekkel mentem végig a parkba vezető úton. Az idő március elejéhez képest kegyetlenül hideg volt. A szél süvített, a csepergő esőt mindenfelől az arcomba fújta. Nem igazán érdekelt, hogy megtépázottnak tűnök vagy, hogy a tekintetemben annyi elszántság tükröződött, hogy ha valaki belenézett, azt hitte épp megyek legyilkolni valakit. Persze erről szó sem volt, csupán meguntam valamit, amit már évekkel ezelőtt meg kellett volna tennem. Teljesen hirtelen jött az ötlet, hogy most, ma, ebben a pillanatban el kell neki mondanom. Azonnal felhívtam. Az eszelős, izgatott és mindenre elszánt hangomat hallva rögtön igent mondott a találkára. Ha pedig nem tette volna, akkor én magam megyek el az irodájába, és rendezek egy jelenetet a számára, ha szükséges. Mert most, igenis képes lennék rá.
Amint megpillantottam a tavat, még gyorsabban szedtem a lábaimat. A padunkhoz hívtam, ahol régen mennyi időt töltöttünk. Beszélgettünk, nevettünk, vagy csak épp csendben bámultuk a tavat. Imádtam minden egyes pillanatát.
Amikor odaértem, már ott ült. Rövid barna hajába belekapott a szél, tincsei össze-vissza meredeztek. Látszott, hogy fázik, kabátját össze-össze húzta magán.
- Valerie – szólítottam meg, amikor megérkeztem. Felém kapta a fejét, majd mosolyogva leugrott a pad támlájáról. Ahogy átölelt, még elszántabb lettem. – Beszélnünk kell.
- Mi a baj? Mi történt? Olyan fura volt a hangod a telefonban. Ugye nem apáddal történt valami? Jól van? – hadarta egy szuszra, miközben visszaült a pad támlájára, én pedig mellé.
- Nem nyugi, nincs semmi gond vele.– válaszoltam röviden. Minél előbb a témára akartam térni.
- Hála az égnek – sóhajtott fel.
- Ami miatt ide hívtalak, az jelenleg számomra a legfontosabb – kezdtem bele. Érdeklődve nézett a szemembe. Azok a gyönyörű zöld szemek! Emlékszem, ez volt az első dolog, ami megfogott benne. Egy pillanatra elbambultam, de aztán gyorsan visszatértem a mondandómhoz. – Pár éve tervezgetem már ezt a beszélgetést, de soha nem volt még alkalmam, illetve bátorságom megtenni. Nem is értem, hogy titkolhattam el eddig. És azt sem, hogy miért pont ma érzem azt, hogy eljött az ideje.
- Mi az Logan? A frászt hozod rám – jelentette ki Valerie, hangja ijedten csengett.
- Figyelj, csak arra kérlek, hogy hallgass végig – fogtam bele ténylegesen a lényegbe. Meg sem vártam a reakcióját, úgy folytattam: - Úgy érzem, több van közöttünk, mint barátság. Már egy ideje több. Én konkrétan, amikor megismertelek, akkor beléd szerettem. Minden tetszett benned. A kedvességed, a céltudatosságos, a humorod, a külsőd! Minden annyira megfogott, hogy immár hét éve nem bírlak kiverni a fejemből. És úgy érzem, soha nem is foglak. Szeretlek teljes szívemből, minden porcikámmal. Lehet, hogy ezután az este után nem hívsz fel többet, és látni sem akarsz. De képes voltam feláldozni a barátságunkat csak azért, hogy végre tudd, mit érzek irántad.
Izgatottan fürkésztem az arcát. Megdöbbenés, meglepettség tükröződött vissza. Amikor már vagy fél perce így bámult rám, kissé kényelmetlenül kezdtem érezni magam. Mindennek vége. Hirtelen már nem tűnt túl jó ötletnek ez az egész. Én hülye mit is gondoltam?? Mindent elrontottam ezzel! Már akartam felállni, hogy szégyenszemre elmenjek, amikor Valerie elkapta a karom.
- Logan – suttogta, majd magához húzott, és erőteljesen megcsókolt. Úgy éreztem, soha az életben nem voltam még ilyen boldog. Csak csókolt, kitudja meddig. Túl régóta vártam már erre, és most végre beteljesült. Majd mikor kicsit eltávolodtunk, csak egy szót suttogott a fülembe.

Cassy írta...

Valerie szemszöge:
Logan hangja idegesnek tűnt a telefonban. Fogalmam sem volt, mi történhetett. Ott hagytam az irodát, és rohantam, ahogy csak tudtam. A park szinte kihalt volt, egyedül én ücsörögtem a padunk tetején. Az idő meglehetősen hideg volt, fújt a szél, ami az esővel párosult. Alig egy perce ülhettem, amikor hallottam, amint megszólít:
- Valerie – hallottam a megszokott számomra édes hangot. Rögtön felpattantam, hogy átöleljem. – Beszélnünk kell.
- Mi a baj? Mi történt? Olyan fura volt a hangod a telefonban. Ugye nem apáddal történt valami? Jól van? – kérdeztem idegesen. Sokat szenvedett az édesapja szívbetegsége miatt, ha megint ez van a képben, már tényleg nem tudom mivel kikúrálni szegényt.
- Nem nyugi, nincs semmi gond vele – válaszolta kimérten.
- Hála az égnek – sóhajtottam fel megkönnyebbülten.
- Ami miatt ide hívtalak, az jelenleg számomra a legfontosabb – kezdett bele. Egyre kíváncsibbá tett. Ez a titokzatosság, az elszántság a tekintetében… egyszerre volt ijesztő és izgalmas.
- Pár éve tervezgetem már ezt a beszélgetést, de soha nem volt még alkalmam, illetve bátorságom megtenni. Nem is értem, hogy titkolhattam el eddig. És azt sem, hogy miért pont ma érzem azt, hogy eljött az ideje.
- Mi az Logan? A frászt hozod rám – szóltam közbe. Nagyon komoly arcot vágott, valami fontosat akart közölni, én meg alig bírtam már megülni a fenekemen.
- Figyelj, csak arra kérlek, hogy hallgass végig – kezdett bele. - Úgy érzem, több van közöttünk, mint barátság. Már egy ideje több. Én konkrétan, amikor megismertelek, akkor beléd szerettem. Minden tetszett benned. A kedvességed, a céltudatosságos, a humorod, a külsőd! Minden annyira megfogott, hogy immár hét éve nem bírlak kiverni a fejemből. És úgy érzem, soha nem is foglak. Szeretlek teljes szívemből, minden porcikámmal. Lehet, hogy ezután az este után nem hívsz fel többet, és látni sem akarsz. De képes voltam feláldozni a barátságunkat csak azért, hogy végre tudd, mit érzek irántad.
Ahogy kimondta ezeket a szavakat, leesett az állam. Nem szó szerint, de eléggé elképedtem. A monológ alatt hullámzott a gyomrom, és elszorult a torkom. A szívem vagy a kétszeresére felgyorsult, alig hallottam valamit a fülemben dobogó vértől. De azt biztos, hogy egyet tisztán kivettem: szeretlek. Nem tudom meddig állhattam a sokk hatása alatt. Ez az információ villámcsapásként ért. Ugyanez keringett bennem már egy ideje, de persze én is túl félénk voltam elmondani neki. Évekig kínlódtam ezzel az érzéssel. Ahogy figyeltem sötétszőke haját amit a szél táncoltatott, illetve várakozással teli csillogó kék szemeit, már csak egy dologra vágytam. Hogy megcsókolhassam. És hogy a fülébe súgjam, amit már évek óta magamban tartogatok. Azt, hogy szeretem. Akár az életem árán is.

Zsófi Molnár írta...

Szia!
A cím: Halhatatlan érzés

Nathaniel:

Csak néztem azokat az átható, zöld szemeit, a szívem pedig olyan hevesen dobolt a mellkasomban, mintha ki akarna törni onnan. A szavai az elevenembe vágtak, és olyan volt mintha kést forgatnának bennem. A szerelem ott tombolt elzárva, az elmém egy hátsó zugában, de nem hagyhattam, hogy a szívem döntsön helyettem. Úgy éreztem, mintha belülről akarna szétszakítani a düh és az indulat, így csak álltam, és hagytam, hogy a vízcseppek keményen csattanjanak szét a bőrömön, eláztatva a ruhám és a hajam.
Ott állt, vékony, fehér ruhában, amit rongyossá áztatott a hideg csapadék, fekete tincsei csapzottan lógtak fehér sápadt, szomorú arcába, a tekintete pedig bánatosan csillogott, és elhomályosították a könnyek. Belesajdult a szívem, annyira szerettem, de megtudta a titkomat, és tisztában volt vele, hogy veszélyt jelentek rá. Tudtam mi következik, és tomboló viharként keveredett bennem a düh, az elkeseredettség és tehetetlenség érzése a reménytelenséggel és a mérhetetlen fájdalom. De ezeken felül pedig mindennél jobban szerettem őt, és azt akartam, hogy ezt ő is tudja. Mégsem mondtam semmit, csak hozzá léptem, és határozottan megcsókoltam, igazán, mégis éreztetve vele, hogy ez volt az első, és az utolsó csók, amit kapott tőlem. Fájt, és bánatos sebeket szakított bennem, mégis elléptem tőle, és a könnyfátylas szemébe néztem a jéghideg esőn át. Kinyitottam a számat, de úgy válogattam meg a szavaimat, hogy tudtam, azok lesznek az utolsók, amiket hozzá intézek, és egy életre az emlékezetembe égnek majd.
- Szeretlek, Claire. Jobban és régebb óta, mint gondolnád, de el kell mennem. Felejts el engem. Felejtsük el egymást.
Minden önuralmam kellett hozzá, hogy sarkon forduljak, és futásnak eredtem. Miután elég messze értem, és Clarie nem láthatott, csak álltam ott és hosszú, kínzó percekig néztem a zokogó lányt, ahogy a földre rogy, majd az eső még jobban rákezdett, és szürke felhővel takarta el őt tőlem.

Zsófi Molnár írta...

Clarie:
Lélekszakadva rohantam utána, és kivágtam magam előtt az üvegajtót. Tudtam, hogy nem szabadna a közelében lennem, és hogy félnem kellene, de képtelen voltam. Szerettem őt, bár kételkedtem abban, hogy ez az érzés viszonzást lelne a rideg, kemény fiúban. Mióta pedig rádöbbentem arra, milyen titkot őriz mélyen a szíve mélyén, tudtam, hogy képtelenség lenne minden, amihez együtt akarnánk hozzákezdeni.
- Nate! – kiáltottam. A fiú megperdült, sötét haja hidegen és dühösen csillogó szemébe hullott vizesen.
- Minek jöttél? – kérdezte a fiú durván.
- Tudok a titkodról. Hazudtál nekem, Nate.
- Mégis, mit vártál? – kérdezte gúnyosan. – Az egész családomnak évek óta csak hazudok, és nem szívesen teszem, de nem választhatok!
- Nate, kérlek! – léptem egyet közelebb hozzá, az arcomon a könnyek pedig összekeveredtek az esővel. – Én nem akarom ezt. Csak meg lehet oldani valahogy.
- Mégis, hogyan? Egy gyilkos vagyok, Clarie, neked pedig nem kellett volna utánam jönnöd!
- Nate… - kezdtem volna, mire a fiú rám szegezte villámló, ezüstös szempárját. Egy percig csak néztünk egymásra a sűrű, hideg esőfüggönyön keresztül, aztán a fiú hozzám lépett, és életemben először megcsókolt. Én pedig egyszerre átéreztem minden érzését. Aztán Nate ellökött magától, de a szavai őszintén, fájdalommal csengtek.
- Szeretlek, Claire. Jobban és régebb óta, mint gondolnád, de el kell mennem. Felejts el engem. Felejtsük el egymást. – mondta Nate, aztán sarkon fordult, és futásnak indult. Én pedig csak álltam ott, és meredten néztem utána. Volt egyszer, valaha… és többé nem lesz már soha. Az érzés viszont velem marad…

Szatti írta...

Szia Cassy!

Nagyon szép volt a történeted, a zene is remekül illett a hangulathoz. Tetszettek a gondolatok, az érzések, nagyon szépen vezetted végig és amit az egyik karakternél nem tudhattunk meg pontosan, a másik karakterrel kiegészítetted ezt, egy teljes egésszé. Remek munka, gratulálok!

Zene: Oasis - Wonderwall

Szatti írta...

Szia Zsófi!

Nagyon tetszett a hangulat és a stílus. Szépen vezetted a gondolatokat, jól érzékeltetted az érzéseket, tetszett, ahogy a helyszín és a hangulat keretezte a történéseket. Gratulálok a munkádhoz, remek írás. Amit kérnék, hogy kérlek, ossz meg egy zenét az írásodhoz válaszként (akár linket, akár címet is írhatsz), ami szerinted hangulatban illik a történethez! Ez lemaradt :) Előre is köszönöm!

Zsófi Molnár írta...

Ja, jó oké, bocsika hogy lemaradt :)
Ez a tene lesz hozzá: Peter Bradley Adams: Song for Viola

http://www.youtube.com/watch?v=tYo0-7TzMSU&list=PLTnKPuG96ykDCukNzaBw4OEVCyAhROaHj

Katy Blue írta...

Katy:
Három év.Három éve szeretem ezt az idiótát.14 éves vagyok,és színésznek is mehetnék.Sose mutattam,nem céloztam rá,nem tettem semmit se,hogy legyen köztünk valami.Miért?Mert barátnője van.És a barátnője a legjobb barátnőm.Kriszti.Neki sem volt könnyű kitárulkozni.Attól féltem örökre elveszítem.Hogy megutál,hogy megundorodik tőlem és soha többé nem áll szóba velem.Ehelyett,amikor dadogva közöltem vele,ő csak röhögve azt válaszolta,hogy tudja.Elmagyarázta,hogy látszik,és arra volt mindig kíváncsi,hogy Én mondom-e el neki,vagy Dávidnak tűnik fel előbb.Csak azért haragudott,hogy nem mondtam el neki.És megköszönte,amiért én nem utálom őt.Sosem fordult meg a fejemben.Elvégre,mellette Dávid boldog volt.És ez engem is boldoggá tett.Sokat beszéltünk erről.Az ő ötlete volt, hogy mondjam el Dávidnak.Bár az én drága legjobb barátnőm azt javasolta,hogy azon nyomban tegyem meg,én vártam a bankettig.
Otthon szépen felöltöztem.Izgatottan indultam el.Teljesen hidegen hagyott a bankett,az osztállyal sose voltam annyira jóban.Volt néhány fiú haverom,a lányokkal nem jöttem ki,mert mind picsák voltak(majdnem mind,mert Kriszti nem)és ott volt Dávid.Inkább havernak mondanám,mert nem vagyunk barátok,hiába áltatom magam.Néha vannak bizalmasabb pillanataink,de összességében nem bízunk egymásban annyira.Mikor megérkeztem rögtön őt kerestem a szemeimmel,és meg is találtam.Épp Krisztivel beszélgetett a DJ pult mellett.Már elbújtam volna valahová,amikor a barátnőm kiszúrt a tömegben és idétlenül kalimpálni kezdett.Tudott a tervemről,és arról is,hogy csak a buli végén akarok színt vallani,mert kerülni akarom a kínos perceket,ha rosszul sülne el a dolog.Tehetetlenül elröhögtem magam és elindultam feléjük.
-Sziasztok!-mosolyogtam,de nem néztem rájuk,mert feltűnően kerülném Dávid kék szemeit.
-Szia!Én megyek inni!-nézett rám jelentőségteljesen,és ott is hagyott kettesben…vele. Szikrákat szóró szemmel meredtem utána.
-Ez mi volt?-kérdezte értetlenül Dávid.Muszáj volt ránéznem.Most is állati jól nézett ki,ahogy összehúzott szemöldökkel méregette Krisztit…Mindig így csinál,ha gondolkozik.Olyan édes!
-A barátnőd maga a Sátán-magyaráztam meg egyszerűen-Csak eltakarja a szarvait a hosszú barna hajával és a farkát egy gyönyörű Amnesia ruhával-Dávid felnevetett,ez pedig a legszebb hang volt az én füleimnek.A buli nagyon gyorsan eltelt,de tíz perccel a vége előtt már nem tudtam tovább halogatni.Megint ketten sétáltak a folyosón.Félve odaléptem hozzájuk.
-Beszélhetnénk?-kérdeztem. Dávid azt mondta persze,és épp félreállt volna.Azt hitte Krisztit kérdeztem.
-Veled!-vágtuk rá egyszerre.Kicsit megilletődött,aztán elvezetett engem egy padhoz és leültünk.Beállt a kínos csönd.
-Één…ööö…Szeretlek!-böktem ki.Félve néztem fel rá.Mosolyogva,a meglepettség bármiféle jele nélkül bólintott hármat,aztán kimeresztette a szemeit és megrázta a fejét.
-Mármint,hogy mi?-kérdezte pár oktávval magasabb hangon a normálisnál.Most én nevettem.
-Igen,6-ban megtetszettél,7-ben beléd estem,és 8-ban még jobban.Nem azért mondom,mert szeretnék tőled valamit,csak azt akartam,hogy tudd!
-Jézusom!-kapta a szája elé a kezét.-Nem hiszem el!-Lassan felocsúdott a kezdeti sokkból.Félve nézett rám.-Megölelhetlek?-kérdezte édesen.Mosolyogva bólintottam és megöleltük egymást.Az első ölelésem vele.Tökéletesen boldog vagyok.

Katy Blue írta...

Dávid:
Három éve jöttem ebbe a suliba.Elköltöztünk,mert apu itt kapott munkát.Nem bántam,mert közelebb kerültem a barátnőmhöz Krisztihez.Már két hónapja jártunk.Szerettem.Reméltem,hogy még sokáig együtt maradunk.Ez a kívánságom(mint a mellékelt ábra mutatja;így három évvel később)teljesült.Boldog voltam vele,és nem érdekeltek más lányok.Az új suliban sok jófej srác volt.A lányok túl kényesek voltak nekem.Volt egy lány,Kati.Ja,nem,bocsánat;Katy.Minek ezek a picsás y-ok mindenhova?Nem tudtam róla sokat,csak a nevét,és hogy a barátnőm legjobb barátnője.Nem voltam benne biztos,hogy jó lesz,ha egy osztályba kerülünk.Mert Krisztinek állandóan választania kell majd,melyikünkkel lóg,és abból viták meg sértődések lesznek.Miért érzem azt,hogy egyáltalán nem fogom kedvelni?Ahogy teltek a hónapok,kellemesen csalódtam.Kiderült,hogy más mint a többi osztálytársnőnk.Inkább fiúkkal lógott,Kriszti volt az egyetlen lánybarátnője.Velem is egész megkedveltette magát.Vicces volt,bár elég gyakran elpirult,ha fiús vicceket eresztettünk meg.Jól elvoltunk,és nem is akaszkodott ránk.Hagyott nekünk békés kettes perceket Krisztivel.Hálás voltam ezért neki.Ahogy közeledtünk az év végéhez,úgy tűnt fel egyre inkább,hogy kerül minket.Vagyis inkább engem.Mert Krisztivel gyakran látom beszélgetni,de ha én is odamegyek,rögtön talál egy indokot,hogy lelépjen.Eleinte leszartam,de aztán elkezdett idegesíteni.Én is vettem a fáradságot,hogy megkedveljem.Ő miért nem képes rá?Nem vagyok elég jófej neki,vagy mi?Későn vettem észre,már jött a nyári szünet,gondoltam majd jövőre foglalkozom vele,ha még mindig szarik a fejemre.Sajnos így is lett.Ugyanis(azonkívül,hogy minden dogánál rendesen puskázhattam róla,ahogy azt tavaly megszoktuk)hozzám se szólt.Elegem lett.Volt tavaly egy kis játékunk/közös poénunk,nevezd aminek akarod.A lényeg az volt,hogy én megkérdeztem tőle(nem a legszebb szavakkal),hogy szeretkezne-e velem,ő pedig erre azt felelte,”Találj egy helyet,és mondj egy időt!” Abszolút vicc volt persze az egész.Volt,hogy Kriszti előtt sütöttük el,de csak tavaly.Idén,még egyszer sem.Egyszer elkaptam,amint kilép a női mosdóból.Senki sem volt a folyosón.
-Baszunk?-tettem fel a költői kérdésemet vigyorogva.Egy pillanatra elmosolyodott,majd pirulni kezdett,és lehajtott a fejét.Szinte motyogva válaszolta a kis szövegét.-Itt és most!-ragadtam meg a derekát,és beugrottam vele a mosdó ajtaja mögé.A cipőit fixírozta,így nem láttam az arcát,amíg beszélt.
-Nem kéne többet ilyet játszanunk.-kicsusszant a kezeim közül,és visszament a terembe.Abban az évben már csak beszólások formájában kommunikáltunk.Nyolcadikban a mi Krisztink megelégelte a hisztink(figyeled a rímet?)és elbeszélgetett velünk külön-külön.Visszaállt a régi rend.Újra jóban voltunk.Azt hittem,lassan igazi barátok leszünk,bár kettesben sosem voltunk,nem tettem szóvá,de láttam,hogy erre Katy mindig is nagyon ügyelt.Ezért is lepett meg, amikor a banketten félrehívott.Leültünk a padhoz,és motyogni kezdett.Én közben az arcát figyeltem,mert nem nézett rám.Aztán kinyögött egy szót,ami sokáig nem jutott el a tudatomig.A szívem kihagyott egy ütemet.
-Mármint,hogy mi?-akadtam ki.Szégyenlősen mosolyogva ecsetelte miként is szeretett belém.Nem tudtam mit mondjak.Sose néztem rá úgy.Megsajnáltam,ahogy a sokk perverz viccemre és kegyetlen bunkózásomra gondoltam.-Megölelhetlek?-kérdeztem reménykedve,hogy ezzel kárpótlom kicsit ezért a 3 évért.Mosolyogva bólintott,én pedig olyan erősen szorítottam magamhoz,ahogy csak tudtam.

Katy Blue írta...

Szia Szatti!
Ez az én pályaművem, próbáltam mindent belesűríteni, amit terveztem, de ha kicsit hosszabbra írhattam volna, biztos jobb lett volna. Azért remélem nem untatlak :P
A zene pedig:
https://www.youtube.com/watch?v=dDctkfDRHZk
<3
Katy Blue

Dan Golden írta...

Szia Szatti!
Ryan
Izgatottan rántottam le a vizes,összekuszált hajamról a sötétkék törülközőt. Ragaszkodom a régi dolgaimhoz,a házhoz,ahol kisgyermekként felnőttem,a levendulaillatú,lila nappalihoz,édesanyámhoz,és a régi barátnőimhez.Ezért se tudott egyetlen lány sem megmaradni mellettem,mert furcsa,távolságtartó,és magamba zárkózott vagyok.Bár én sosem fogadtam el magamról,minden ismerősöm szerint jóképű vagyok.Jane mamika is csak szépeket tud mondani rólam,amikor nem tudja,hogy bennem nem az van,ami kívülről látszik,nem ismernek engem,és egy ideig azt hittem,magamat sem fogom sose megismerni.
Mindaddig,míg az életembe egy villámlásszerű sorscsapás következett be,amikor egy szórakozóhelyen szokás szerint Zane,a barátom mögött ültem,iszogattam a sörömet,és Zane szerint csak bámultam a csajokat.Félig igaza is volt,ugyanis bámultam,de csak egy lányt.Aranyszínűnek tűnt a haja a diszkófényben,de mikor leült,látszott,hogy sötétbarna,szinte fekete,ahogy a szeme is,majdnem teljesen hófehér bőrrel,apró ráncokkal a szája körül,mikor mosolygott,de látszott rajta,hogy nem érzi jól magát.Egyedül van, és fél-gondoltam ilyenkor mindig magamban.Jó lenne neki egy barát,aki tartja a vállát. Valami nagy megrázkódtatáson mehetett keresztül.
Ezek után mindig,amikor a diszkóban,vagy a szórakozóhelyen,kocsmában meglátom,mindig egy fojtogató,elhagyhatatlan érzés tör rám mindig arra vágyom,hogy a közelébe legyek,de lusta,béna és félénk vagyok ehhez.Így csak tisztes távolságból figyelem,és bár egy szót sem beszéltem vele,egyre jobban megismertem Blacky-t.Ma is a Jameson Town-ba készülök,ahol legtöbbet megfordult eddig.Amint hazaértem a rendelőből,bevágódtam a zuhany alá,megmostam a hajamat,letusoltam,és ügyet sem vetve a szitkozódó lakótársamra,Rickre,kitoltam őt a fürdőszobából. A sötétkék farmer fölé egy fehér inget vettem fel,az egyik oldalát betűrtem a nadrágba,övtáskát vettem,és emeltem volna fel a telefont,hogy hívjam Zane-t,amikor az ajtóban megjelent Em,a kishúgom. Mögötte felbukkant Jane mamika,és mindketten kisírt szemekkel,zsebkendőt szorítva leroskadtak a bőrfotelbe.Mamikám elmondta,hogy édesanyám és édesapám egy New Yorkba vezető autópályán karamboloztak,és kórházba szállították őket.Mindketten pár órával később elhunytak.
Ilyen rövid az élet.Egy ereje teljében lévő férfit,és egy mindenre elszánt,fiatal nőt ilyen gyorsan és könnyen elragad a halál,sosem tudhatjuk,mit hoz a holnap,ki az,aki mellettünk lesz,és ki az,aki már nem.Az ölembe vettem a síró Emet,és magamhoz szorítottam,adtam egy csókot mamikámnak,és elrohantam otthonról.Egyenesen a Jameson Town-ba mentem,a sikátorba befordulva Zane-nel és Rick-kel találtam szembe magam.Nagyot kurjantottak,és már invitáltak volna is be,de én ügyet sem vetettem rájuk.Megláttam egy lánycsoportot,az sikátor túlsó oldala felé,ahol már a főút futott.Megszólítottam egy lány,és a közöttük álló Blacky nevét kérdeztem,aki sötétvörös ruhában volt,haját feltűzte,szeme úgy csillogott,mintha lázas volna.Mikor nagy kacajt,és egy Elvira nevet hallottam,otthagytam a lányt,és megszólítottam Blacky-t,közben azon rágódva,mi lesz,ha elutasít,kinevet.Mi lesz ha szó nélkül ott hagy engem?
-Elvira,beszélhetünk egy percre?–kérdeztem a félelem ellenére határozott hangon.
Elvira bólintott,odanyomta a baracklevét a mellette álló lány kezébe,és kiléptünk a főút melletti keskeny járdára,és szembefordult velem.
- Én…én…Blacky,bocs,Elvira.Azt szeretném mondani,hogy…
Elvira könnyedén elmosolyodott,belenézett a szemembe,az égszínkék találkozott a feketeséggel,és gyönyörű hangon ezt mondta: -Szeretlek.
Rohantunk.Kiszakadt a tüdőnk,de tíz perc alatt hazaértünk a Hyde Park melletti lakásomhoz,Emet és mamikámat a fotelben találva,ahogy hagytam őket.Bemutattam nekik Elvirát,a lány nem szólt semmit,leült a fotelbe,az ölébe vette Emet,elkezdte gyönyörű fonatokba rendezni a haját,kitörölte selymes ujjaival a szeméből a könnyeket,és a kislány a levendulaillatú ruhájába fúrta az arcát.Jane mamikám megszorította a kezemet,és ráncos,aranyos arcáról könnycsepp gördült le,és elérzékenyültem bólintott.

Dan Golden írta...

Elvira
Összehúztam magamon a kabátomat,hideg szeptemberi szél fújt.Hófehér bőröm szinte világított a sötétben.Hajnali négy óra volt.Ma megint láttam őt.A szokásos helyén ült, keveset ivott,és rajtakaptam néha,hogy engem bámul.Ilyenkor mindig mosolyogtam, és elfordultam.Nem mertem a közelébe menni,féltem tőle.Mi van ha a reménykedő érzéseim újra elveszett utakon megy tovább,mint az elmúlt alkalmakkor is?Mi van,ha nem tudok normális lenni vele?Mi van,ha újra előjön a régi énem,és megutál, még mielőtt megismert volna.Reddytől megkérdeztem,hogy ismeri-e azt a szőke,kékszemű férfit a pultnál,aki sokszor megfordul itt a Jameson Town-ban,azt a választ kaptam,amire a legkevésbé számítottam.Ryan N. Reddy pszichológusa volt.Ezután mindig máshogy tekintettem rá.
Felkeltem a padkáról,szandálomat a kezembe vettem,és hazasétáltam. Útközben a fenyők és a levelek illatát éreztem,dermedt voltam,szinte átfagytam,mire hazaértem.Lerlie,a kishúgom,már az igazak álmát aludta,Bobby macskám pedig követett,és amint beleereszkedtem az ágyba,felugrott,és odabújt hozzám.Még sokáig nem jött álom a szememre.
Álmomban újraéltem azokat a szörnyűségeket,amiket szüleim halálakor kellett kiállnom.Újra ott voltam a szakadék szélén,újra elszállítottak a mentők,újra a kezembe vettem a csecsemő Lerlie-t,aki elhúzódott tőlem.Láttam emlékeket a gyerekkoromból,amikor az aranyhalaim meghaltak,mikor a szomszéd megfojtotta a macskámat,amikor eltörtem a lábamat hintázás közben.Minden rossz újra lejátszódott előttem,peregtek könnyes szemem előtt az életem apró filmkockái,míg rémálmomból a sütkérező napsugarak ébresztettek fel.Lerlie kérte a lekváros buktáját,ezért félholtan lerohantam a pékségbe,és egy jó nagy adag kávé mellé két buktát és egy sonkás szendvicset is vettem.
Este magamra öltöttem anya ruháját,amit az esküvőjén viselt.Édesanyám mindig eltért a szabályoktól,valószínűleg ebben rá hasonlítok.Sosem vettem még fel ilyen ruhát a JT-ba.Izgatottan léptem ki,táskámmal a kezemben az útra,de egy pad előtt elvesztettem az egyensúlyom,és levágódtam a padra.Hirtelen félelem töltött el.Miért akarok más lenni, mint aki eddig voltam?Miért akarok változtatni?Lassan beúszott a szemem elé egy szőke haj,egy kék,bódító szempár.Igen,Ő az,akire szükségem van.Szemügyre vettem a tükörképemet.Mást láttam benne,mint aki még pár órával ezelőtt a fürdőszobában csúszkált.Tudom, mit akarok.Nem érdekel,hogy „mi lesz, ha?”.Határozottan tettem meg az utat a szórakozóhelyig.
Eltelt egy óra.Minden pillanatban kitekintettem az ablakon,hátha felbukkan.Egyre jobban elvesztettem a hitet benne,hogy eljön még valaha is.Elmentem sétálni.Visszafelé jöttem,amikor láttam,hogy Giselle-ék ott állnak nem messze tőlem.Odaléptem hozzájuk,és akkor megláttam őt.Egy lánytól kérdezett valamit,aki nevetett,majd válaszolt.Ryan otthagyta őt,és felém közeledett.Megszólított,kérte,hadd beszéljen velem.Giselle kezébe nyomtam a poharamat,és kimentem vele a főútra.Remegett a lábam.Üdítő volt a hűvös szél,szembefordult velem,és halkan dadogott.
-Én…én…Blacky,bocs,Elvira.Azt szeretném mondani, hogy…
Elmosolyodtam,és végre kimondtam azt,amit már napok,hetek óta nem tudtam,hogy bennem van:-Szeretlek.
Rohantunk,és Ő húzott magával.Tíz perc alatt,vagy annyi se,egy háznál voltunk,felcaflattunk a lépcsőházba,és beléptünk a 17-es lakásba.Az asztalon,amit először megpillantottam egy pár fényképe állt, egy gyönyörű szép,aranyszínű, kék szalagos gyertyával.A néni,aki a fotelben ült,kezébe temette az arcát,és halkan,rázkódó vállal zokogott.A kislány,aki megrendülten bámulta a gyertya gyönyörű szép játékát a mahagónibarna asztalon,most ránk nézett.Sötétkék szeme fátyolos volt a könnytől.Odamentem,és az ölembe vettem,piros arcocskáját megsimogattam,elkezdtem fonatokba rendezni szőke haját,ami teljesen olyan színű volt,mint a bátyjáé.Letörölgettem a szeméből a könnyeket,megpusziltam,és a szemem sarkából láttam,hogy a néni révedt tekintettel néz Ryanre,megszorítja a kezét,és óvatosan bólintott.Egy gyöngyházszínű könnycsepp gördült le az én arcomon is,amit egy lassú mozdulattal kidörzsöltem a szemem sarkából.

Dan Golden írta...

Szia Szatti! Ne haragudj, de elfelejtettem beleírni szerintem a címet, és a dalt. Teljesen kiment a fejemből.
Cím: Mi lesz, ha...?
Zene: Dina Garipova- What if

Névtelen írta...

Egyszer minden véget ér

Márkusz

Az udvaron ülünk. A fű és az ég, a zöld és a kék, gyönyörűen kihangsúlyozza az alakunkat. A nap ragyogóan süt, ám én ezt mégsem tudom élvezni. Csak nézek magam elé, s nem értem Angela újabb kirohanását. Miért? Folyton csak ezt kérdezem. Komolyan nem értem. Már hetek óta csak a gyanúsításokból áll ki. Már belefáradtam a magyarázkodásba. Azt hiszi, hogy rajta kívül van más nő is az életemben. Pedig ő az egyetlen, akit igazán szeretek. Hogy bizonyítsam neki még? Hisz szinte minden nap újra és újra meghódítom. De minden nap egyre nehezebb. Egyre több akadályt gördít elém. Ez miért jó neki? Komolyan nem értem! Hiszen én mindent megadok neki, amit csak tudok. Többet már nem tehetek. Minden vitánk után neki adtam igazat de neki még ez sem volt elég. Nagyon sokáig tűrtem a vádaskodását, de nálam is vannak határok. És most, épp ezen táncol. Túl csökönyös ahhoz, hogy bármennyit is engedjen a saját igazából. De most elérkeztünk ahhoz a kritikus ponthoz, amikor már én mondom, – mert mellesleg eddig mindig igazat adtam neki – hogy elegem volt. Végre nagyon nehezen bár de elhatározom magam. Minden erőmet összeszedem s megszólalok:

- Angela, bocsáss meg, de ez így nem fog működni. Szakítanunk kellene.

Névtelen írta...

Angela

Néhány másodperc kell mire felfogom mit mondott. Aztán mikor leesik legszívesebben akkorát üvöltenék amekkora a torkomon kifér. Lehordanám mindennek. De higgadt maradok és végig gondolok mindent. Biztosan nem álmodok? De ez csak is egy rossz álom lehet semmi más. Hiszen én semmilyen okot nem adtam neki, hogy ezt mondja. Na jó igaz, hogy gyakran elmondom a véleményemet nem is halkan de akkor is. Tudom, hogy nekem van igazam. Biztosan van egy másik nő is a dologban. Ha nem lenne akkor most nem mondta volna azt amit mondott. Hosszan nézek a szemébe melyben meglátom a teljes elhatározottságot. Igyekszem visszanyelni feltörekvő könnyeimet melyek lassan fojtogatják a torkomat. Sírni szeretnék mint egy óvodás. De nem ennél több tartás van bennem. Sőt neki sem adom meg azt az örömöt, hogy sírni lásson. Még csak az kéne! Visszanyelem a könnyeimet és megszólalok amely nagyon nehezemre esik
- Szerintem is! És most, hogy ezt így kitárgyaltuk tünés! Menj csak a kis barátnődhöz.
- Angela még egyszer utoljára közlöm, hogy nekem rajtad kívül nem volt barátnőm! De már elegem van a gyanúsítgatásból. Remélem egyszer ezt higgadtan meg tudjuk majd beszélni.
Azzal elmegy. Végignézem ahogy szép lassan kisétál az életemből. Amikor bezáródik utána a kert kapu belegondolok. Talán tényleg igazat mondott és nem csalt meg. De most már mindegy. Végre hagyom, hogy a tehetetlenség és fájdalom könnyei kigördüljenek a szemem sarkából.

Zene: http://www.youtube.com/watch?v=khw5Y3A9gSg

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Íme a mi kis történetünk. Remélem tetszik. Várom az értékelést.
By Angelgrééé

Dia Tanács írta...

Új év, új kezdet

http://www.youtube.com/watch?v=-rVmL30B4QI
(Circadian Eyes - finding silence)

A fiú

Január elseje. Csodálom, hogy egyáltalán fel tudtam ébredni, legszívesebben csak aludnék tovább, de nem hagynak a gondolataim nyugodni. Látom az arcát magam előtt, ahogy ragyog a szeme, amikor rám néz, mintha tűz lenne benne, ahogy minden viccemen szívből tud nevetni. Furcsa egy lány. Feketében jár, rockot és metált hallgat, teljesen hozzám való. És neki tényleg én vagyok a legfontosabb. Emlékszem milyen jó barátok voltunk évekig, hányszor nevettünk együtt. Mellette könnyű volt gyereknek lenni és felnőttnek is. Majd amikor elém állt azon a forró nyári napon, és elmondta, hogy szeret engem. Azt mondtam neki, hogy én is, és tényleg úgy is volt, de azóta minden megváltozott. Ránézek és látom őt, de csak, mint egy barátot. És azt hiszem, el kell mondanom, nem hazudhatok neki mindennap. Már céloztam rá eddig is, hiszen kevesebbszer találkoztunk, akkor is csupán éppenhogy átkaroltam. Erős lány, biztosan meg fogja érteni… Igen… Mindig is erős volt, és határozott. Tudja, hogy mit akar az élettől, én már kevésbé. Csak bolyongok, mint egy szellem a falakon fel s alá. Ő nem ilyen. Sokkal jobbat érdemel nálam.
Nocsak, egy üzenet. Persze, hogy tőle, hiszen ki más írna. Itt van, vár rám. Most el kell neki mondanom az igazat, ez a tökéletes idő.
A szobámban valahogy jobb volt, nem tudom, minek esik folyton a hó. Milyen boldognak tűnik. Megálltam előtte, nem mentem közelebb, nem üdvözöltem ő mégis a nyakamba ugrott és megcsókolt. Csak mesél és mesél, ahogy mindig, közben egyik lábáról a másikra lépked, gyakran csinálja ezt, nem képes egy helyben maradni.

- Kérlek, hagyj magunkra egy pillanatra – kértem a barátnőjét.
- Na, mesélj, mi történt, jól vagy, mit csináltál ma? – árasztott el a kérdéseivel egy hatalmas mosoly közepette.
- Jól vagyok csak…
- Úgy örülök, annyira tetszik ahogy esik a hó, minden olyan békés. Tényleg boldognak érzem magam. Remélem nem baj, hogy lehívtunk csak már hiányoztál. Mostanában olyan keveset találkoztunk.
- Én már nem szeretlek téged.

Hirtelen elhallgatott a boldog szóáradat. Hatalmas eddig ragyogó szemeiben a fájdalom jelent meg. Talán egy perc is eltelhetett mire válaszolt.

- Értem – csak ennyit mondott.
- Akkor később találkozunk.

Rám nézett, mosolygott, biccentett, majd hátra fordult és elindult. Megnyugodtam. Elmondtam az érzéseimet neki. Nem sírt, nem kiabált, semmi nem történt. Sőt, mosolygott. Talán ő is ezt akarta, csak nem volt hozzá elég bátor. Remélem, eláll a hóesés, mert ki kéne mozdulni a házból a haverokkal. Még hónapok vannak hátra a télből. A szobámban tényleg jobb idő van. Hát ez meg micsoda? Oh, a karkötője. Nekem csinálta. Talán az a legjobb, ha kidobom, hordani úgy sem fogom. Ez készen is van. Megnézem mi lesz az ebéd.


Hónapokkal később

- Hallod megyünk inni?
- Persze, még szép, hiszen tudod, mindig.
- Nem is mondtam, láttam a volt barátnődet.
- Melyiket?
- Kitalálod? Feketében volt és szinte meggyilkolt a szemeivel. Jobban tetszett, amikor folyton hülyéskedett.
- Ah, hogy ő. Igen kicsit megváltozott a viselkedése, nem is értem miért. De a szülei azt mondták, hogy már beszél, szóval nincs nagy gáz.
- Aha. Akkor melyik kocsma?

Dia Tanács írta...

A lány

Január elseje. Micsoda gyönyörű nap. A hulló pelyhek befestik a hajszálaimat. Nevetés közben apró felhőcskéket fújok magam elé, mintha báránykák röpülnének a levegőben, majd fokozatosan eloszlanak. Az emberek az otthonaikba húzódtak, az utcák üresen állnak, de nekem annál jobban tetszik. Csak menni-menni tovább a végtelenbe. Az öregnek tűnő fák meztelenül dideregnek, szerintem csak én mosolygok ilyen őszintén ma. Itt van mellettem a legjobb barátnőm és bejártuk a várost. Szegénynek nem volt sok kedve jönni, de megérti a bolond barátnőjét, engem. Tudja, hogy ha mennem kell, akkor mennem kell. Persze a verseim most is ott lapulnak a táskámban. Bármikor történhet valami, ami ihletet ad. Hiszen ez az év első napja. A változás napja. Idén még boldogabb akarok lenni. Hideg van, de egyszerűen élvezem, hiszen szerelmes vagyok. Milyen meleg is volt azon a napon, és hogyan féltem az érzéseimtől, hiszen barátok voltunk. Rengeteg együtt töltött nap, az a sok nevetés. Bátor voltam, és megkaptam őt. Azóta történhetett bármi, a szívemben ragyogó napsütés van. Olyan régen találkoztunk. Hiába hívtam, nem ért rá. Gondolom sok dolga volt, nem akarom, hogy úgy tűnjön, hogy nem hagyom élni. Megértem, hogy levegőre van szüksége. De talán ma láthatom, hiszen itt lakik a közelben. Írtam neki egy üzenetet, remélem, hogy megkapja.
A betont beborított hó tökéletesen megfelel egy érintetlen fehér lapnak, legalábbis az én szememben. Egy hatalmas szívet rajzoltam, és beleírtam a nevünket. Remélem tetszeni fog neki. Ott jön. Gyors beálltam a szív mellé, ő azonban nem jött oda hozzám, egyenest a szív közepén állt meg. Biztos észrevette. Odaugrottam a nyakába és megcsókoltam.

- Kérlek, hagyj magunkra egy pillanatra – mondta a barátnőmnek.
- Na, mesélj, mi történt, jól vagy, mit csináltál ma? – igen, ha boldog vagyok, sokat beszélek és gyorsan.
- Jól vagyok csak…
- Úgy örülök, annyira tetszik ahogy esik a hó, minden olyan békés. Tényleg boldognak érzem magam. Remélem nem baj, hogy lehívtunk csak már hiányoztál. Mostanában olyan keveset találkoztunk – hadartam levegővétel nélkül.
- Én már nem szeretlek téged.

Csend. A szavak zuhataga elapadt. Jól hallottam? Hirtelen nem is értem, mit jelentenek ezek a szavak. Én.. igen ő, már… tehát most és a jövőben, nem… ez sima tagadás, szeretlek… ezt a szót szeretem, de a nem nélkül. Én már nem szeretlek. Erre, mit lehet mondani? Vége? Mit tehettem?

- Értem – ez az egyetlen szó, amire emlékeztem, hogyan kell kiejteni.
- Akkor később találkozunk.

Mosolyogj, csak mosolyogj, bármi történik, csak mosolyogj. Ne mutasd ki, ami legbelül van, mert azzal fájdalmat okozhatsz. El akartam köszönni, de nem volt többé hangom, így csak biccentettem egyet. Képtelen voltam megszólalni. A barátnőm nem kérdezett, tudta mi történt. Átölelt, csak annyit mondott, ha szükségem van, rá szóljak. A szüleim arcán a kétségbe esés arányosan nőtt az arcomon lévő szomorúsággal. Nem kellett beszélnem, kitalálták mi történt az újév első napján.
Mi is történt valójában? Nem nagyon értem. Valami ott belül véget ért. A világ színtelenné vált. Nem tudtam megszólalni, elfelejtettem mi az az élet. Csupán a verseim maradtak meg. Néha írtam egy levelet anyának, hogy tudja élek, csak nem a Földön. Messziről figyeltem tovább a szerelmemet, milyen jól érzi magát. És itt él bennem egy nap. Január elseje. Amikor egy hóban rajzolt szívben, összetörték a szívem.


Hónapokkal később

- Hallom találkoztál a barátjával.
- …
- Mondott valamit?
- …
- Megyünk ma valahová?
- …
- Tudod, jobban szerettem, amikor régen mosolyogtál.
- Az üresség miatt senki nem erőltet magára akár egyetlen mosolyt sem. A beszéd felesleges. A fájdalom a szívben van.

Szatti írta...

Szia Katy!

Kedves, szívmelengető történetet alkottál. Tetszettek a karakterek, a helyszín, a környezet, mind a cselekmény és a háttértörténet szempontjából. Szépen vezetted végig a gondolatokat és az érzéseket. Köszönöm az élményt és gratulálok neked!

Zene: Hannah Montana - Rock Star

Szatti írta...

Szia Dan!

Bámulatosan szép történetet alkottál, és a történet szónál nagy hangsúlyra gondolok, mert nem szimplán az érzést mutattad be, amit a feladat kért, hanem röviden és tömören ismertetted a karaktereket, remek körülírással és érzékeltetéssel. Színes volt, egyedi, érdekes... az írásod szinte olvastatta magát. Kíváncsian vártam az egyik szemszög után a következőt. Gratulálok neked! Köszönöm, hogy olvashattalak!

Szatti írta...

Szia Angelgrééé!

Nagyon köszönöm elsősorban a művet! Tetszettek a gondolatok, a belső vívódás, az érzések, a karakterek különbözősége, melyet röviden is sikerült érzékeltetni. Igaz volt, találó és életszerű. Gratulálok a munkádhoz, és még egyszer köszönöm, hogy írtál!

Zene: Xanthochroid - Land of Snow and Sorrow

Szatti írta...

Kedves Dia!

Tanulságos, különleges, igaz, nem mindennapi volt a történeted számomra. Nagyon szépen érzékeltetted az évszakot, az időt, ezzel mind-mind egyedi hangulatot varázsoltál a történethez. Tetszettek a karakterek gondolatai, érzései, ahogy kimondatlanul és ahogyan te is említetted, az érzések a szívben vannak, nem a szavakban. Nagyon szép volt a záró sor, ami szinte magába foglalta az egész műved jellegét. Gratulálok és nagyon köszönöm, hogy elküldted!

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Remélem még időben beérkezik az írásom és nem húztam túl sokáig.
az zene: http://www.youtube.com/watch?v=WIbUNfg_wmM

várom az értékelést
by V.B.D

Névtelen írta...

Vége

Már a kezdet hiba volt. A pillantás, a mosoly… mégis jól esett… Felkavart, magával ragadt, egy furcsa, őrült pillanat, melybe beleborzong az ember, mikor az ész józanságát elvadítja az érzelmek fura, hóbortos játéka. Egy hiba, mégis jóleső.
- Vége. – mondom ki remegő ajakkal, s gyomorgörccsel. Egy egyszerű szó, mégis összetett. A megfelelő kontextusban használva felér egy ítélettel…

***

- Vége. – mondja a lágy női ajak, mit előtte csókoltam. Mi számomra felért a Mennyországgal. E szóval bevégeztetett. Lezáródott egy újabb fejezet megint… Bár már rég sejtettem, talán már akkor, mikor elkezdődött… Mégis belementem, mert felejteni akartam. Feledni valakit, aki mély nyomot hagyott, s most felednem kell őt, a másikat.
- Miért? – szökken ki a kérdés.
- Mert neked valaki más kell. – mondja ő, s úgy teszek, mintha nem érteném, pedig tudom, amit ő is.
- Hiszen Te megértesz. – szinte könyörgök, mert szükségem van valakire, akit magam mellett tudhatok.

***

- Megértesz… - mondja, s én csak nézem őt, mert eszembe jutott az éjszaka, mikor félszavakkal bevallotta valójában még ott a régi emlékek íze gondolataiban. Én pedig már akkor tudtam, képtelen vagyok versenyre kelni egy árnnyal, mégis maradtam. Maradtam, mert magához vonzott bús zsongása, s reménytelenül romantikus byroni énje.
Bár belül tudtam lehetetlen, mégis meg akartam őt menteni saját önmagától.
- Nem folytathatjuk. – szólok, bár legszívesebben ezt mondanám: Nem menthetsz meg olyat, aki önmaga nem akarja! De végül ezt elhallgatom, s így szólok. – A józanész szerint, nem mehet így tovább. Valóban megértelek, mert kiismertelek! Oh, bár ne tenném! Bárcsak a ködfátyol ne oszlott volna el, s te még mindig az az ábrándos ködlovag lennél, akinek csupán a valóság ízére van szüksége ahhoz, hogy életre keljen! Ám te valójában nem is akarsz élni! Önzőségedben egy olyan világot kreáltál magadnak, ahova csak egyetlen ember léphet be, az pedig Te vagy!

***

- Önzőségedben… - ez a szó üti meg fülemet. S ez feldühít. Pedig milyen jó lett volna, ha ő mindig körülöttem csicsereg, s én csak szótlanul nézhettem volna ostoba dolgait.
- Te nem akarsz, vagy nem tudsz elszakadni eddigi életedtől! Te vagy az ki fantáziavilágban élsz, s nem én. Külön játékszabályokkal veszed körbe magad, melyeket rajtad kívül nem ismer senki sem! Lehet, hogy én önző vagyok, de legalább nem nézek le másokat! – szinte üvöltök tehetetlenségemben, mert ennek nem így kellett volna végződnie. Neki mindig mellettem kellett volna állnia, s nem így becsapnia. Becsapott a kioktató szempár mögötti hang, mely úgy zakatol: - Vége, vége, vége!

***

- Valóban úgy gondolod, lenézek bárkit is? – kérdezem, pedig jól tudom, így tűnhet olykor, mikor ki akarom zárni a világot, hogy ne vegyem fel mindenki gondjait. – Hát itt a gond…- sóhajtok, de már csak önmagamnak mondom. Ábrándos, bús lovag, ki feloldozásra vár jövendő életében még el sem követett bűneiért. Ezt látom, mikor ránézek. Páncélt hord a világ ellen, s ezt akarta áttörni naiv, romantikus énem, mely maga is páncélt hord.

***

- Nem tudom valójában mi a gond! Talán hiba voltál, csak egy újabb időpocsékolás. – szólok, bár tudom, mind a ketten menthetetlenek vagyunk. S ő csupán azért kellett, hogy birtokolhassak valakit, ki megadja nekem a visszaigazolást, minden rendben van velem. Kellett, hogy elmondhassam neki azt, mit még senkinek, s hogy ő feltétel nélkül helyeselje tetteim.
Érzem eljött a pillanat, mikor ideje mennem, mielőtt kimondaná a ki nem mondott szavakat, az elhallgatott gondolatokat.
- Megyek… - rá se nézek, csak veszem a kabátomat s behajtom magam mögött az ajtót.

***

- Megyek… - mondja ő, s már ott sincs, vége van. Én pedig átadhatom magam a megkönnyebbülésnek…
És ekkor hirtelen értelmét nyeri minden kusza verssor s elcsépeltnek tűnő dalszöveg, és fáj, de meglepő módon nem az, ami megtörtént, vagy ahogy történt, csak úgy fáj, önmagában a puszta pillanat.

Szatti írta...

Szia!

Nagyon szép, mély tartalommal bíró írást alkottál, remek gondolatokkal és érzésekkel színesítve. Engem egy picit zavart ez a gyakori szemszögváltás. Szebb lett volna, ha külön-külön oldod meg és nem összemosva, de így sem volt rossz. Az élmény és a mondanivaló átjött, a zene pedig mindezt szépen kiegészítette! Gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :)

Zene: Yiruma - Kiss the Rain

Syro írta...

Szia!
Redhagyó módon kicsit variáltam a történeten, nem sokat csak hogy izgibb legyen :)
Természetesen a másodikat választottam a szám hozzá: Enigma: Why
http://www.youtube.com/watch?v=6pBAtdm4Xus

Syro írta...

Hasadó csillagok

A csillagok, mint megannyi kis apró szentjános bogár, mondták mindig az öregek, sziporkáztak a messzeségben. Fura hasonlat, a holoképeken egyátalán nem úgy tűnik, hogy a régieknek igazuk lenne, de azért szép és hangzatos szavak.
A dokokban, mint mindig most is nagy volt a nyüzsgés, egy teherhajót épp most vontatott be két vontacs, amiket lassan ideje lenne már lecserélni. A Kereskedő Szövetséga azonban meg sem hallja, amit mondok, de számonkérik, ha valami történik a drága rakományukkal vagy ha késve kapják meg.
A dokban pezsgő élet mindig feldobott, kereskedő hajók, a Csillagflotta kisebb-nagyobb hajói, magán vagy kutató hajók. Kis kikötő volt ugyan, de sokan választották indulási pontként az ismeretlen felé, de mindez már nem tudott feldobni. Celest elment. Már lassan két éve, de mikor eszembejut... olyan mintha csak most történt volna.
Boldogan adtam le a műszakomat, mert tudtam, hogy vár rám. A szervízúton mentem felé, gyorsab volt, mert csak az itt dolgozók használhatták. Ott várt a helyünkön, mint mindig, ha ő végzett hamarabb. Nem vette észre, mikor kiléptem a folyosóról, a Nemezist nézte, ami egy kutató hajó volt, pár óra múlva indult a NGC 7635 jelölésű ködbe. Páratlan volt a maga nemében, akárcsak Celest. Vékony hosszú combjait eltakarta az egyenruha, de én láttam őket meztelenül magam elött, ahogy karcsú alakját, kicsi kerek mellét, az űrnél is feketébb egyenes haját, mely a formás fenekét is elfedte a kíváncsi szemek elől. Észrevett.
Lassan közeledtem felé kínozva magamat, hogy aztán annál édesebb legyen az érzés, mikor karjaimba zárom őt. Bíborszín szemei nem árulták el gondolatait, ahogy arca sem. A Trejokok voltak az első faj, akikel az emberek először kapcsolatba kerültek a galaxisban, és Celest közéjük tartozott.
Átöleltük egymást s köszönésképpen összeérintettük homlokunkat trejoni szokás szerint. Hosszú évek óta csak mostaában érzem, hogy volt értelme a géntorzítós transzplantációnak. A munkám maximális hatékonyságához négy kar kellett, megcsináltattam, de a munkán kívűl inkább hátrány volt, mint előny, mert így egyértelműen a munkás osztályhoz tartoztam. Celest volt az egyetlen nő, aki így is elfogadott, sőt még élvezte is, hisz az ő fajában nem voltak négykarú példányok.
Gyönyörű volt, az első pillanattól kezdve szerelmes voltam belé, szinte szárnyaltam a boldogság hullámain, ahogy most is vagy bármikor, mikor vele lehetek. Andalogva indultunk el a szállásomra, nem beszélgettünk, bár ismerük egymás nyelvét nem volt szükségünk szavakra. Ahogy közeledtünk szerény hajlékom felé valami furcsa kellemetlen bizsergés lett urrá rajtam, valahogy borongóssá tette a hangulatom, de elhesegettem, hisz Ővele lehettem.
Épp, hogy beléptünk, ő szebefordult velem és csak nézett vörösen izzó szemeivel, közelebb lépet, husszú vékony ujjaival megsimogatta arcomat, hajamba túrt, cirógatta kétnapos borostámat. Megfogtam a kezét, ami fele olyan széles, de másfélszer olyan hoszzú volt, mint az enyém, és tenyerébe csókoltam.
- Szeretlek Celest – mondtam mámorosan.
- Tudom, de beszélnünk kell – arca továbbra is rezenéstelen volt, így fogalmam se volt, hogy mit is szeretne.
- Mond nyugodtan.
- Elmegyek.
- Hová?
- A NGC 7635 ködbe Nemezissel.
- Mi? De... akkor... - úgy érzetem mintha egy kalapáccsal mellbevágtak volna. Nem kaptam levegőt,és az érzés, hogy soha többé nem látom, rövidre zárta az agyamat.
- Parancsba kaptam, de gondoltam, úgy illik, ha ezt veled személyesen közlöm – mondta szintelen hangon.
- Miért? - néztem rá értetlenül.
- Az én tudásom a legmegfelelőbb erre a posztra, és...
- Úgy értem... úgy volt, hogy még félév és elmegyünk innen, hogy megpróbáljuk közösen – habogtam.
- A kutatás fontosabb a népeinknek, hogy jobban tudjuk együttműködni.
- Teszek rá, érted! Én veled akarok lenni, én téged akarlak. Egyátalán érted, mit is érzek, mi a szerelem? - estem kétségbe.

Syro írta...

- Nem beszélhetsz így, az a kutatás a te népednek is fontos, és felelőséggel tartozol értük. Amit tőlem kívánsz azt ti önzésnek neveztek.
- És akkor mi van?
- Nem helyes.
- Mond, szerettél engem, vagy csak azt szeretted, amit a testem adott, mert a te fajtád erre nem képes? - vádoltam ordítva.
- Tévedsz, ők is képesek arra, amire te. Azért téged válsztottalak, mert te más voltál.
- Mi? Egy szörny?
- Nem vagy szörny, ezt már mondtam. A gondolataid érdekeltek, hogy ugyanazt másképpen láttad, mint a többi ember.
- Szeretsz engem? Mond meg!
- Igen - válaszolta rezzenéstelen arccal –, mennem kell - Ezzel elindult az ajtó felé.
Azt már nem, borult el az agyam. Megragadtam mind a négy karommal, magamhoz rántottam és erőszakkal megcsókoltam, amire ő készségesen reagált, mint egy gép. Ami ezután történt arra csak homályosan emlékszem. Letéptem a ruháját és úgy bántam vele, mint egy utolsó cafkával. Majd mikor végeztem csak annyit mondtam, hogy tűnjön el. Mikor bezárta az ajtót kitört belőlem a zokogás, próbáltam igazolást keresni tettemre, de erre nem volt. Mire összeszedtem magam, hogy utánamenjek és bocsánatot kérjek, már a hajón volt. Mikor kiértem a kikötőbe addigra a hajó elindult, és nem volt jogosultságom hívást kezdeményezni. Elment. Örökre.
Azóta képtelen vagyok megbocsájtani magamnak, és amikor csak tehetem, állok a helyünkön és várom, hogy visszajöjjön az én egyetlen Celestem.

Celest

Két év. Emberi időszámítás szerint természetesen. Ennyi ideje hagytuk el az állomást, hogy felfedezzünk egy ismert, s mégis ismeretlen csillagködöt. A hajó hibátlanul működik, a személyzet is jól végi a munkáját, és a beosztotjaim is megfelelően képzettek.
Ennek ellenére valami mégis nyugtalanságot keltet bennem, és csak akkor, mikor eszembe jutott Alex, az állomásrtól. Fura faj az ember, képtelen kontrolálni magát, mégis talán ebben van a nagyságuk. Ők szenvedélynek nevezik, mi hibának. Mellette néha bizseregtem, kedvem volt kipróbálni olyan dolgokat, amikre nem kaptam utasítást, és ez megváltoztatott bennem valamit. Kíváncsi lettem, persze nem a megszokott módon. Olyan dolgok is érdekeltek, amik nem tartoztak a munkámhoz. Ez a társadalmunk szemében hiba volt, és a hiba rossz, nem szolgálja fejlődésünket.
Sokat hibáztam vele. Tiltott dolgokat próbáltam ki. Megtanított táncolni, bár szerinte nem voltam éppen túl tehetséges. Ezt sosem értettem, mit is jelent. Együtt főztünk, kipróbáltunk olyan ételeket is, amit sosem ettünk azelött. Nálunk az ételeknél az a fontos, hogy megfelőlen tápláló legyen, náluk, hogy hogyan néz ki, milyen az íze. A legnagyobb hibát is elkövettük: szaporodási céllal egyesültünk, de szerinte nem az volt a cél. Csupán magáért a dologért csináltuk, és hogy jól érezzük magunkat. Mondta, hogy náluk ez szokás, hogy a másiknak örömet szereznek. Nem igazán értettem a dolgot, de láttam, hogy neki jó, így csináltuk.
Az utolsó alkalom, mikor találkoztunk, az ő szóhasználatukkal élve, megrázott, vagy felrázott? Már nem emlékszem melyik a helyes kifejezés. Az együtt töltött idő alatt úgy viselkedett, mint egy ember, de mikor indulás elött a szobájában voltam. Összezavart. Úgy vettem észre, hogy náluk az a szokás, hogy mikor a másik elmegy arról tájékoztassa azt, akivel hosszabb időt eltöltött. De a rekacióját nem értettem, nem tartotta megfelelőnek az indokaimat, pedig ésszerűek voltak, ezt be kellett volna látnia. Először nem értette, hogy miért fontosabb a kutatás, aztán meg olyan kérdéseket tett fel, maire nem tudtam válaszolni, így azt mondtam, amit úgy véltem hallani szeretett volna.
Szenvedett attól, hogy elmegyek a Nemezissel, de az okát máig nem értem. Majd amit tett... akár egy igazi Trejok, aki jogot akar formálni egy utódra. Azóta is Őt tekintem első uramnak. Ha itt lenne, neki lenne csak joga utódot nemzeni nekem. Talán ezt nevezik náluk a szerelemnek, és ez most hiányzik.

Debi írta...

Szia Szatti!!
Cím: Most
Zene: https://www.youtube.com/watch?v=dF476INVEmM

Emma

-Utálom a törit!Szabó egy tökfej.Hogy adhatott 1-t a dolgozatomra?Az ÉN dolgozatomra?!-háborgott Viki, miközben az osztályozott lapját nézte.
-Úgy Vi,hogy csupa marhaságot írtál bele- adott választ Eszti.
-Marhaságot?Mondj egy példát!
-Oké-kapta ki a kezéből Eszti,majd keresgélni kezdett a lapon-Akkor a legegyszerűbbet mondom:Hány hidrogén-molekula van a vízben?Sok-olvasta Vi válaszát.
-Hát honnan tudjam,hogy mennyi van benne?-értetlenkedett a sértett.
-Például a könyvből.Meg nem árul neked el semmit az,hogy h2o?
Elmosolyodtam. Vi és Eszti,amióta csak az eszemet tudom veszekednek.Már oviba is.Történetesen,hogy 1+1 az mennyi.Eszter tudta a választ ezért húzta föl vele Vikit,ő pedig,csakhogy okosnak „tűnjön” választ keresett rá.Sikertelenül.
A szekrényemhez mentem,bedobtam két könyvet helyette pedig újabb kettőt vettem ki,majd neki dőltem a szekrényemnek,hogy megvárjam a lányokat.Pillantásom azonban nem a lányokon volt,hanem elvándorolt a folyosó túloldalára.Egészen Őrá.
Kávézacc színű kócos hajára,amibe oly szívesen beletúrtam volna kezemmel,hogy megtudjam milyen selymes,smaragdzöld szemére amit akár órákig is képes lettem volna bámulni,és sötétkék deszkás szerelésére,aminek oda éreztem frissen mosott illatát.Na meg persze a körülötte legyeskedő szőkeségre,Miss Barbira.
Már ötödikes köröm óta szerelmes voltam belé.
-Óó,Emma, ne mondd már hogy még mindig nem mentél oda hozzá?Nem rémlik mit csinál veled már napok óta?? Hahóó Emm!!- legyezgette meg Eszter a kezét a szemem előtt.
-Mi,hogy,mi?-néztem zavarodottan a lányokra-Mit mondtál?
Igazából hallottam mit mondott.Csak nem tudtam,hogy nekem szól.Vagyis igen.Csak olyan volt mintha a víz aljáról hallgatnám őket.Elszigetelten.Mert csak Dominikot láttam.Szégyenemre.
-Istenem,Emm!Azt,hogy még mindig csak szerencsétlenül bámulod őt,ahelyett,hogy egyszer is odamennél volna hozzá-adott választ Vi.
-Hogy menjek oda,ha Miss Barbi állandóan ott legyeskedne körülötte?
-Úgyhogy,Miss Barbinak éppen ki kell mennie, megigazítani a tökéletes sminkjét-mondta Eszti.
Rájuk pillantottam.Barbi tényleg elindult mosdóba.Amikor még mindig nem mozdultam Eszter meglökött én pedig akaratlanul megindultam.
Igazuk volt.Dominik már napok óta mindig engem nézett(hacsak Barbi le nem kötötte a figyelmét), és mosolygott,kacsintott,olykor még fütyült is.Néha én is visszamosolyogtam,de legtöbbször elkaptam a tekintetem.Viszont egyszer se jött oda hozzám,megtenni az első lépést.De én most megteszem.
Könyveimet szorongottam,éreztem,hogy egy izzadság csepp lecsúszik a homlokomon, amit gyorsan letöröltem,majd még egyszer hátra néztem barátnőimre.Viki bátorítóan rám mosolygott,Eszter pedig összehúzott szemekkel lassan a fejét ingatta,mintha azt akarná mondani,meg ne próbáljak visszafordulni.
Épp oda fordultam a „kitűzött cél” felé, és észre vettem hogy az mosolyogva elindul felém,mire én is megindultam megindultam a táncoló lepkékkel a gyomromban,és a szaporább szívverésemmel azonban megdermedtem.Barbi vissza futott Domihoz, és egy rövidke puszit nyomott a szájára,még ő ellenkezhetett volna.Már ha akart egyáltalán ellenkezni.
Éreztem ahogy a tankönyveim kicsúsznak a kezeim közül,majd hangosan landolnak a földön, szemem meggyűlik könnyel,szívem dobban egy nagyot majd elcsitul és az egész folyosó rám függeszti tekintetét.Többek közt Ő is.
Vágni lehetett a csöndet.
A könnycsepp lecsúszott az arcomon,amit gyorsan letöröltem a pulóverem ujjával,ezzel elkenve azt a leheletnyi sminkemet is amit ma föltettem.De további ezer könnycsepp érkezett a helyére két másodperc alatt.Semmivel sem törődve kiszaladtam az udvarra.

Debi írta...

Dominik
- Ez most mire volt jó?! – förmedtem Barbira.
- Mégis mi?? – pislogott nagyokat mintha nem értene semmit.
- Láttad, hogy jön és te meg megcsókolsz. De tudod mit? Nem is érdekel- hagytam ott, és elindultam Emma után.
Az udvaron, egy fa tövében találtam meg, összekucorodva, zokogva.
Mit műveltem vele? Miért nem állítottam le Barbit?
A szívem összeszorult.
Itt az idő.
Lehajoltam hozzá, kezemet a kezére tettem.
- Emm – szólítottam – figyelj rám. El kell valamit mondanom neked..
- Nem!!- csattant fel dühösen – nekem kell elmondanom valamit!! Elegem van abból ahogyan bánsz vele. Csak lesel és mosolyogsz, meg fütyülgetsz, aztán meg Miss Barbival csókolózol. Mire jó ez neked?? Ha? Arra nem gondolsz, hogy én érzek valamit, hogy én sze.. – nem hagytam befejezni mert tudtam mit akar mondani. A számat az övére tapasztottam, majd egy idő után elengedtem, és fejét a két kezem közé fogtam, borostyánszín szemébe néztem.
-Én is- mondtam, majd újra megcsókoltam.

Remélem elfogadod még így pár perccel utána. Köszi. :)

Szatti írta...

Drága Syro!

Szokásos stílussal, elképzeléssel érkeztél ismét, megszokott betoppanási időben :)) Remek, összefüggő történetet alkottál, tetszett a cselekmény, a karakterek, szépen vezetted végig. Nekem nagyon tetszett! A zene pedig nagyon illett hozzá, jó volt hallgatni közben! Köszönöm az élményt és hogy írtál :)

Szatti írta...

Szia Debi!

Nem szoktam pár percen variálni. Ha egy órával később is érkezett volna, elfogadom, mert a szándék a fontos, hogy igyekeztél. Akár rólad, akár másról van szó. :) nem veszem ennyire szigorúan, csak ha már messzemenően a pénteki napot járjuk.
Nos a műved nagyon könnyed, stílusos volt, jó hangulatú és egyben szomorú. Nagyon igazak voltak a gondolatok és az érzések, melyekkel vívódott a főszereplőd. Tetszett a szemszögek közötti átvezetés is, a gondolataik érzékeltetése és nem utolsó sorban a zene :) különösen szeretem Dustin O'halloran alkotásait!
Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!

Zene: Dustin O'Halloran - Opus 28 HD