2013. augusztus 17., szombat

Mit látsz a képek mögött?



A képalkotás-feladat szerintem, mindenki számára ismert. Sokszor volt már rá példa, így nagyon nem is fűznék hozzá feleslegesen instrukciót. A megadott képek közül kell egyet kiválasztanotok és ahhoz egy történetet alkotni, mely tükrözi a kép hangulatát, mondanivalóját, lehetséges háttértörténetét.
A képek részletesek, összetettek, érdemes a képekre kattintva, nagyobban is megtekinteni őket!

1. 

 2.

3.

4. 

5.

6.

7. 

8. 


45 megjegyzés:

Shirley L. Cathwyn írta...

Kedves Szatti!
A 6. képet választottam, a cím: Egy utazó úr naplóbejegyzései

A család hosszú évezredek és kalandos történetű generációk óta abban a házban élt. Egyesek, akik az otthonuknak vallják a helyet, esküdni mernének, hogy magának a régi háznak lelke van, és figyelemmel kíséri a múló időt mióta az első Ravencliff felhúzta magas, az erdő fölé magasodó falait. S valóban, az utazó maga is szemtanúja a sötét kőből épült óriásnak mely büszkén magasodik a táj fölé, uralva az egész birtokot. S ez az utazó, ki magának mondhatja a szerencsét, hogy arra téved, szem-és fültanúja lehet az itt élő család és a régi kastély minden misztikus titkára. Mert bizony, Mrs. Ravencliff, ez a fiatal, sötét hajú és bájos asszony joggal állítja, hogy a ház, figyelő szemmel követi életük változásait, ugyanis az itteniek számára halott családtagjaik szelleme olyan gyakori látvány, mint az eső látványa Anglia bármely részén. Magam is megtapasztaltam ezt a különös jelenséget, és megfigyelhettem, hogy az itt élő Mrs. Ravencliff, annak elsőszülött, előkelő fia és elbűvölő húga különös tiszteletét halott rokonaik kísértete felé. Persze itt él a megboldogult Mr. Ravencliff öreg édesapja is, de ő inkább a szellemek közé tartozik, csak valami úton-módon elfelejthetett meghalni. Hosszú útnak néztem elébe, mikor úgy esett, hogy útközben szörnyű vihar keletkezett, s volt szerencsém a Ravencliff kastély tornyai között szállást kapni a több naposnak ígérkező vihar elvonulásáig. S persze alighogy a házba léptem, szíves vendéglátóim felvilágosítottak a kastély nem mindennapi lakóiról, akik szíves örömest használják ki régi otthonuk nyújtotta élvezeteket az éjjelek folyamán.
Egyik este, mikor a fiatalabb Mr. William Ravencliff és a ház többi – még teljesen életben lévő – tagjával vacsora után a tágas szalonban gyűltünk össze egy teára, egy halovány női alak sétált keresztül a szobán. Nem rémüldöztem, csupán tisztelettudóan köszöntem az idős asszonynak, ahogy mindenki más. A hölgy magas, előkelő alakja egy fejbiccentéssel és egy meleg mosollyal lebegett tova, majd Mrs. Ravencliff felém fordulva ezt mondta:
- Mr. Greenwood – igen, ez voltam én -, engedje meg, hogy elmondjam, a hölgy megboldogult édesanyám volt, Mrs. Reed. Az ő története igencsak különös, tudja. Utolsó éveiben élt itt velem és megboldogult férjemmel. Mindig egyetlen szellemmel elegyedett szóba, bizony, bizony, a rideg Mr. Anthony Ravencliff-fel. Aztán egyik nap bejelentette, hogy eljött az ő ideje, majd levetette magát a legfelső erkélyről. Bizony-bizony, rettenetes tragédia volt számunkra, de tudja számítottunk ám mi rá, hogy itt marad velünk. Csak tudja, a teste sosem került elő. – nevetett Mrs. Ravencliff.
- Igen kedves asszonynak tűnik. – feleltem. – Bár kissé szófukar a hölgy.
- Ó, Mr. Greenwood, maga olyan jó beszélgetőpartner! – kiáltott fel a csinos és fiatal Miss Jane Ravencliff. – Tudja, Reed néni életében sem beszélt többet.
Később még volt szerencsém megismerkedni a hát két legkedveltebb szellemével, a Ravencliff ikrekkel, kiket egy akkoriban tomboló vírusjárvány ragadott el még gyermekként. És igen, kedves naplóm, ha ámulsz ezen, jogosan teszed. A család minden fenntartás nélkül viccelődött a szellemeken és rajtuk is egyaránt. Az egyetlen, aki iránt hűvös nemtetszéssel viseltettek, a család feketebárányának szelleme, Anthony Ravencliff volt. A férfi szelleme alig, ha kétszer jelent meg egy évben, és akkor is csak ridegen végigjárta házát, mint aki ellenőrzi, hogy semmi megvetni vagy megtorlásra való dolog nem történt drága otthonával. De figyelj csak, kedves naplóm, míg meghallod eme rideg és arrogáns, de felettébb büszke férfi történetét, aki még szellemként se sokat változott!
Az úr egyszer egy bizonyos hölgy társaságában érkezett haza a kastélyba londoni útjáról, egy felettébb csinos, előkelő és gazdag ifjú hölgy társaságában. A hölgyet menyasszonyaként mutatta be, habár a család még életében nem hallotta se a nevét, se a történetét a különös leánynak. A lány viszont amennyire csinos, annyira különös is volt, mivel a beszédre sajnálatos módon képtelen volt.

Shirley L. Cathwyn írta...

és a folytatás...

Ha kinyitotta a száját csak is énekelni tudott, és igen naiv vagy, kedves naplóm, ha ennyi elbeszélt furcsaság után ezen még ámulsz. A lánynak egy kis énekesmadara volt, akire úgy vigyázott és olyan szeretettel viseltetett a kis állat iránt, mintha az a saját gyermeke lenne. Mr. Ravencliff ragaszkodó szeretettel viseltetett a lány iránt, s minden mondanivalóját szavak nélkül is megértette. De most jön a java, kedves naplóm! Egy nap a férfi magával vitte a lány egy elrejtett helyiségbe, amit az itt élők – vagy kíváncsi holtak – még mindig nem találtak meg. A férfi legközelebb, pontban éjfélkor került elő, kezében a lány kismadarával, melynek kivájták a szívét. A lány meghalt, bár eme szomorú esemény körülményeit homály fedi.
- A hölgy szelleme, Mr. Greenwood, csakis éjfélkor jelenik meg, de leányomon és bátyján kívül eddig senki sem láthatta, igen ritka ő is, akárcsak Anthony rokonunk. S ilyenkor, Mr. Greenwood, lehajtott fejjel végigsétál a déli szárny folyosóján, zokogása a ház minden szobáját betölti. – mesélte nekem egyik délutáni sétánk alkalmával Miss Ravencliff, amit a kastélyban szoktunk megejteni a viharos időjárás miatt, a maga a hölgy is igen elbűvölte a szívemet ott-tartózkodásom alatt. Majd úgy esett, hogy egy éjszaka egyedül kényszerültem sétát tenni, kedves naplóm, de idegenvezető híján igen hamar és igen nagyon eltévedtem a kastély útvesztőjében. Már rám is sötétedett, mikor azon kaptam magam, hogy a Miss Ravencliff által említett déli folyosón vagyok, így megálltam az egyik igen kényelmesnek tűnő ablakfülke mellett, és elidőztem egy kicsit a hosszú folyosón. Azzal a céllal telepedtem le, hogy talán megleshetem a sokat emlegetett hölgy szellemét, de mikor a falon hirtelen minden gyertya kialudt, igencsak inamba szállt a bátorságom. Aztán csak a semmiből egy áttetsző, fehéren ragyogó alak tűnt elő, az leány szelleme, aki ennek a kastélynak falai közt lelte halálát. A folyosót, szívet tépő zokogás hangja töltötte be, és minden önuralmamra szükség volt, hogy ülve tudjak maradni. A szellem átlebegett előttem, én pedig alig leplezett kíváncsisággal eredtem utána, és a félelmem percek alatt eltűnt. Aztán a lány tovalebegett, majd a falon, ahol a folyosó véget ért és a déli szárnyak sem volt már szobája, a hölgy átsuhant a köveken. Több se kellett, kedves naplóm, hisz jól ismersz te már engem, tapogatni kezdtem a falat titkos átjárót, sőt egy titkos szobát sejtve a falak mögött. És mivel saját szemeddel nem láttad az esetet, nehezen hiszel majd nekem, kedves naplóm, ugyanis megtaláltam a rég elrejtett szobát! Sötét volt odabent, mindennek dohos szaga és kellemetlen, hátborzongató hangulata volt. Előretartottam a gyertyám, és olyat láttam, amit még most is, hogy ezeket mesélem neked, naplóm, nehezemre esik elhinni. Úgy esett, hogy ráleltem a szobára, ahol titokzatos, néma hölgyünket a vég elérte, sőt még ő magára is! Ott ült a holttest ab ablakban, se teljesen sértetlen volt, bomlás és egyéb hanyatlás jeleit nem mutatta. Olyan volt, mint egy márványból faragott szobor, kedves naplóm, fekete haja kontyba volt, és fehér selyemruhát viselt, amit megrágott már a moly. Testét pókhálók ölelték körbe, csak úgy, mint a mellette álló kalitkát. Gyönyörű volt a leány, kedves naplóm, bárcsak te is láthattad volna! Ott, a kis szobában, a testet nézve mit az idő magába fagyasztott és nem eresztett elenyészni, megfogadtam, hogy csak is hozzá hasonló lányt veszek majd feleségül.
Mikor a vihar elült, napokkal később, az indulás szólított, de én vonakodtam tovább indulni. Így esett hát, kedves naplóm, hogy bérlő lettem az egyik szobában, a déli szárnyban, s habár utazásimról a kellemes otthonért és kedves családtagokért sem mondtam le, lesz egy ilyen csoda hely, tele misztikus történésekkel és nyájas szellemekkel, ahová hazatérhetek majd.

Bejegyezte:
Edward Greenwood, Ravencliff kastély, 1798. október 13.

Vacak írta...

Szia Szatti!
Gondoltam, megtornáztatom az agytekervényeim, és írok egyet. Tudom nem lett két kommentnyi, de azért remélem, így is jó:) A választott kép a 3. és az Egyedül címet adtam neki.

Egy újabb borzalmas napon volt túl a kilencéves kis Clark Kennedy.
Szegényt szörnyen megviselte a mindennapi rutin. A koránkelés, a délutánig tartó tanítás, a förtelmes és/vagy ehetetlen koszt és a nyolcórás takarodó. Minden nap ugyanaz.
De ha valaki árvaházban lakik, az ne számítson jobb életre. Csakhogy a kis Clark nem ismeri a világot, ami a penészes falakon kívül vár rá. Nem tapasztalta meg az otthon fogalmát. Nem élhet úgy, mint más normális kisfiú. Neki csak ez van.
Pár éve már a reményt is feladta, hogy valaki örökbe fogadja, és aztán hazavigye. Már sohasem fogja megtapasztalni, hogy milyen lehet a friss gofri illatára felkelni, a kocsi hátsó ülésén ülni, miközben azt várja, hogy apukája végre beszálljon, és elvigye az iskolába. Dicsekedni a többieknek, hogy neki most ezt és ezt vették, majd délután elmesélni otthon, mennyire irigykedtek rá a többiek. Éjszakánként esti mesére elaludni, vagy kapni egy jó éjt puszit. Nem. Ugyanis ez a család szó szinonimája, ami neki sosem fog megadatni.
Villanyoltás után, ha nem tudott elaludni, felosont a padlásszobába, hogy újabb téveszmékbe ringassa magát. Fent mindenféle kacat megtalálható volt, melyet csak el lehetett képzelni. Bár vastag porréteg borította a drága csecsebecséket, és néhány pókháló, a gazdájával együtt is megtalálható volt, őt ez nem zavarta, hogy otthonossá tegye a romos kis búvóhelyet.
Régi atlaszok és pár ócska földgömb büszke tulajdonosává válhatott, érdekes térképek és korosodó szobrok pihentek a kosz alatt. Könyvek garmadája sorakozott az egyik sarokban, várva, hogy valaki elolvassa őket. A kisfiú meg is ígérte magának, hogy amint meg tanul szebben olvasni, a kezébe veszi az érdekes köteteket.
Ám volt valami, ami kitűnt számára a többi közül. Mégpedig egy csodás, színes festmény. Egy távoli tájat ábrázolt, pontosabban egy kacskaringós utat, mely egy hegyhez vezetett. Egy hely, ahova szíve szerint menekült volna. De ez csak egy festmény, nem képes csodákat tenni. Senki sem képes rá.
Úgy érezte magát, mint az a magányos hegység.
Egyedül.

Szatti írta...

Szia Vacak!

Akárcsak Shirley történetének, a tiédnek is volt egy különleges íze, hangulata, amely lebilincselővé tette. Amit kicsit sajnáltam, hogy rövid lett, mármint nem terjedelemben, inkább tartalomban. Ahogy szépen kibontakoztattad, olyan hamar zártad le a sorokat. Még olvastam volna néhány töltelék mondatot, de az élmény így sem maradt el. Nagyon szépen alkottad meg a kisfiú gondolatait, érzéseit, jól vezetted végig az indulástól, egészen a végéig a sorokat. Gratulálok neked és köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Shirley!

Ez a történet bámulatosan lenyűgöző volt! Fantasztikus stílussal alkottad meg a történeted, remek cselekménnyel, részletes, végiggondolt történésekkel, egyszóval: nagyszerű és faltam a sorokat, vártam, mi fog történni. Kedvelhető volt a szereplőd, a gondolatai, a stílusa, valamint nagyon tetszett a megfogalmazásmód, mely nagyon szépen átjárta a történetet! Az eleje pedig, a bevezető rész, hangulatosan, titokzatosan vezetted elő, mintha csak együtt lépkednénk a főszereplőddel, egészen a történet ajtajáig. Gratulálok a munkádhoz! Lenyűgöztél :)

Vacak írta...

Én is köszönöm a véleményedet, ez segít fejlődni. Legközelebb jobban igyekszem:)

Isabella Whoosh írta...

Szia Szatti! :) Megláttam ezt a versenyt az oldalon, és mivel nagyon megtetszett, gondoltam én is írok egy rövidke novellát. Mivel ilyesmit még nem nagyon írtam, remélem megérted, hogy nem vagyok valami vérprofi, de azért remélem tetszeni fog. A választásom pedig a 6-os képre esett :)

Cím: Halott esküvő

„Milyen jó, hogy az esőben nem látszanak a könnyek” - gondoltam akkor, azon a napon, bár mit számít, ha nem is látszik, mikor senkit sem érdekel a szenvedésem? Mert akkor senkit nem érdekelt. Pont azon a napon, amikor a világon a legboldogabbnak kellett volna, hogy legyek. Kirontottam a teremből, ellöktem magamtól az embereket, akik meglepetten bámultak rám, miközben esernyőjüket fejük fölé tartva ácsorogtak a zuhogó esőben. A könnyeim eggyé váltak az esővel, és velem együtt páraként felszívódtak. Este volt.

Az esküvőmre készülődtem, soha nem voltam még olyan boldog. A tükörben nevettem magamra, ahogyan egy rakoncátlan tincset a fülem mögé tűrtem, miközben Annah, a világ legjobb barátnője a fűzőmet igazgatta. Kellett nekem annyit ennem az esküvőm napján… A vállfáról leemelte hófehér abroncsos ruhámat, és végigsimította a szatén anyagot, ahogy a hátánál kicipzárazta. Egy apró könnycsepp gördült végig az arcomon.
- A fene egye meg, Mells, ne sírj már! Elkened a sminkedet! – kiáltott rám intőn Annah, és a szemét forgatta.
- A francba is, de annyira boldog vagyok! És el sem hiszem, hogy ez a gyönyörű valaki, aki a tükörben visszabámul rám, az én vagyok, és Carson hamarosan a férjem lesz!
- Pedig jó lenne elhinni, drágám! – mosolyodott el a barátnőm, és a kilincs után nyúlt. – Hozom a fátylat, várj meg itt drága szívem.
Pajzán gondolataim elterelték a figyelmemet a tükörképemről, és elmosolyodtam, ahogy imádott vőlegényemre gondoltam. Életem szerelme volt, tudtam. Mindennél jobban szerettem. A kikelet kivirágozásakor ismertem meg, ahogy a naplemente leszálltjában virágot szedtem a mezőn gyermekkoromban. Már akkor beleszerettem tengerkék szempárjába. Mióta csak ismerem, mikor rágondolok, a lábam megremeg, és úgy érzem, forog körülöttem a világ, ahogy a szerelem elragad. Nem szabadna meglátnia az esküvői ruhámban, de szerettem volna egy utolsó csókot lopni tőle, még jegyesen. Óvatosan kimerészkedtem a folyosóra, és Carson öltözője felé vettem az irányt. Sötét volt az egész emeleten, és csak egy vékony fénycsóva jelent meg előttem, ahogy az ajtója résnyire nyitva volt. Várta már az érkezésemet. Azonban ahelyett, hogy a kezébe kapott volna, a szoba üres volt. Senki sem tartózkodott ott. Végigsimítva a selyemtakarót helyet foglaltam az ágyon. Valami kikandikált a ruhám alól. Egy boríték. Sínylett, gyűrött, le sem volt ragasztva. Valaki nagyon siethetett. Kihúztam belőle egy nyirkos lapot, és miután az utolsó sorokat olvastam, a világ elkezdett körülöttem forogni. Hagytam, hogy a könnyek végigfolyjanak az arcomon, a sminkemnek már mindegy volt. Behunytam a szemetet, a levelet a kezemben szorongattam, és kirontottam a szobából. Elérkeztem a történet elejére.

Isabella Whoosh írta...

És a folytatás:
. Sötét este volt, zuhogó esővel körítve. Lerúgtam a lábamról a fehér bőrcipőt, letéptem a ruhám alját, és rohanni kezdtem, egészen a mezőig, ahol Carsont ismertem meg. A kis lombház állt előttem, melyet a szerelmem apja épített még, hogy közös emlékeink legyen. Cafatokban lévő ruhám többször is felakadt néhány szúrós ágba, de hagytam, hogy a gallyak leszakítsák a gyönyörű szatént. Berontottam a faajtón, és ledobtam magam a sarokba. Carson évek óta csalt, és most elhagyott. Ezt írta meg nekem a levélben, amit még mindig remegő ujjaim között szorongattam. Az életem sosem volt hibátlan. Sőt, mindig is csak szenvedtem. És mikor a boldogság végre kinyújtotta felém a kezét, újra bolonddá lettem téve. Hagytam, hogy magával ragadjon, aztán visszaküldött a porba, hogy szenvedek újra. Pókháló mindenhol, és a fejemben is. Nem gondolkodtam, nem használtam az agyamat. A kalitka mellettem hevert, melyben még a kis papagájaimat tartottam, kiket először mutattam meg Carsonnak. A vas el volt rozsdásodva, be volt hajítva a legelrejtettebb zugba, és össze volt törve, mint én magam. Sírva ordítottam, és a kalitka felé hajoltam. Ökölbe szorítottam a kezemet, és megragadtam egykori madaraim otthonának egyik rácsát. Kitéptem a helyéről, és remegő kezemben tartva tanulmányoztam a rozsdás alkatrészt. Végigsimítottam az éles végét, ahol elszakadt a kalitkától. Megtegyem? Kérdeztem akkor magamtól. És megtettem. Kiejtettem a kezemből a rácsot, és megérintettem a csuklómat. Újra kezembe fogtam az éles fémdarabot és a kezem felé emeltem. Sikítva döftem bele a kezembe. Az első vércsepp kibuggyanása után kihúztam a kezemből, és végigszántottam vele a csuklómat. A ruhám után nyúltam. Leszakítottam belőle egy darabot, hogy elállítsam a vérzést, de akkor már késő volt. Nem akartam magammal végezni. Csupán csak annyit akartam, hogy egy apró jóérzésem legyen. Ha már szenvedek, szenvedjek mindenkinél jobban, hogy más fájdalmát is átvegyem. A kezem leomlott az uszályra. Az anyagdarab kiesett ujjaim közül, s miután szemeimet örökre behunytam, az utolsó könnycseppem megfagyva csordult le a nyakamon gyöngysorrá változva.

ChristinDor írta...

Szia Szatti! Megtetszett a feladat, kiválasztottam a 4-es képet, az fogott meg igazán. Próbáltam visszaadni, ami a képen van. Nem tudom mennyire sikerült.
Sok mindent elértem királyként, sok mindent láttam és tapasztaltam, amíg egy nap egy jóslat be nem árnyékolta már akkor is sötét lelkemet. A jóslat szerint a fagyos pusztaság gyermeke egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem. Nem akartam hinni a jóslatnak, de ekkor emlékeztettek engem anyámra, aki szintén vörös hajú volt, és csak azért akarta elcsábítani apámat, hogy aztán megölhesse őt. Nem sikerült neki, de apám csak amiatt nem végeztette ki, mert velem volt várandós. Miután megszült, anyám meghalt. Így nem volt kérdés, hinnem kellett a jóslatnak, és minden vörös hajú nőt és férfit elfogattam és kivégeztettem. Ezután pedig felkerekedtem a seregemmel és a fagyos pusztaság felé vettem az utam. Amíg el nem értük a határt, minden mást elpusztítottam. A fagyos pusztaság vitathatatlanul gyönyörű helynek számított és szokatlanul varázslatosnak. Mindent hó és jég takart, de ami igazi szépségét adta a tájnak az a fehér szirmokkal megáldott apró növény, amely még ilyen zord időben is megél. Ahogy végigpásztáztam tekintetem a helyen, megláttam egy vörös hajú fiatal lányt, aki a virágok között lépdelt. Hajában és a ruhája mellrészén is a fehér szirmokból álló virágok díszelegtek. Mindannyian, akik csak látni vélték őt megkövülten bámultuk. Mintha megérezte volna jelenlétünk, megfordult. Szépsége eltompította a táj fagyos jellegét, és mintha melegség költözött volna be szívembe, éreztem hogy nem bánthatom. A lány először csak nézett, de tekintete szokatlanul barátságosan fénylett, amely olyan volt, mint a halvány napsugár. Arca pirosas volt a hidegtől, de ennek ellenére nem fázott, és amikor elmosolyodott, szívem nagyot dobbant. Megrökönyödve néztem őt, aki ahelyett hogy menekülőre fogta volna, csak csendben állt ott. Még sosem láttam nála szebbet. A szél meg-meglebbentette vörös hajzuhatagát, mely össze-vissza tekeredett a nyakára és a derekára.
- Ő az, uram – szólalt fel egyik hűséges katonám. – A jóslatból... a vörös hajú...
Ahogy ezt kimondta, egész testemben megfeszültem. Ha ez igaz, akkor meg kell ölnöm. De hogy ölhetném meg, mikor se fegyvere, amivel megsebezhetne? Mégis miként ölhetne meg? A szépségével? A katonák zúgolódtak, ahogy egymásnak adták a hírt, miszerint a vörös hajú ismeretlen lány a gyilkosom. A következő pillanatban halk nyögés ütötte meg a fülem. A lány arcára meredtem, aki kikerekedett szemmel nézett rám, bőre elsápadt, térde megcsuklott, majd összeroskadt a hóba. Lassú léptekkel indultam a lány felé. A szél, mintha síró hangokat hallatott volna felkavarta körülöttem a havat és a virágszirmokat. Amint elértem a lány mozdulatlan testét, féltérdre ereszkedtem, s lassan egyik kezemet kinyújtottam feléje. Oly gyönyörűen feküdt a hóban, mintha csak aludna. A bőre ugyan sápadt volt, de bársonyosan puha, és az illata, mint a virágoké. Nem ismertem őt, azt sem tudtam kicsoda, mégis olyan érzés kerített hatalmába, ami még azelőtt soha. Még apám elvesztése sem okozott ekkora fájdalmat. Ahogy hozzáértem, a szemhéja megrebbent. Csodálkozva néztem bele azokba az arany szempárokba. Halványan elmosolyodott, pedig a nyíl okozta sérülés nagy fájdalmat okozhatott számára.
- Hát eljöttél hozzám – szólalt meg bársonyos hangján a lány. – Eljöttél értem, ahogy a jóslat kívánta.
- Hogy? – döbbentem le. Honnan tud a jóslatról? – Én a halálodat akartam.
- Tudom – válaszolt rekedtesen, s az arcán megpihent kesztyűs kezemre helyezte saját kezét, mely erőtlen volt. – Eljön a démon, kinek szívét a fagyos pusztaság szülöttje olvasztja fel.
- A fagyos pusztaság gyermeke, egy vörös hajú emberi lény fogja okozni vesztem – javítottam ki azonnal, de a lány megcsóválta a fejét.
- Ha a szerelem életedbe kerülhet, úgy ölj meg – kérte. Ekkor másik kezemmel kirántottam a nyilat a testéből, mire ő felsikoltott, de sikolyát abban a pillanatban elnyomtam csókommal. Ezután karjaimba vettem és egyenesen a gyógyítóhoz vittem. Nem akartam a halálát. Ő se az enyémet.

Szatti írta...

Kedves Isabella!

Bámulatosan szép és fantáziadús volt a történeted. Nagyon szépen fogalmaztál, jól építetted fel a történetnek a hangulatát, misztikusságát, s az érzelmeket is jól adtad át a szereplőt által. Igazán tetszett a történeted, gratulálok a munkádhoz és nagyon köszönöm, hogy írtál a feladatra! :)

Szatti írta...

Kedves ChristinDor!

Nagyon tetszett a történeted hangulata, ahogy az előzmények körülölelték a történeted, meseszerű volt és lebilincselő. Tetszett a cselekmény, az ötlet, amelyből kibontakoztattad és a lezárás is. A történeted szépen visszaadta a kép hangulatát, annak mondanivalóját. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! :)

Dia Tanács írta...

Új generáció

/4. kép/

A tenger hullámai eleinte óvatosan nyaldosták a feléjük tornyosuló sziklákat, majd ahogy a Nap egyre feljebb kúszott az égen, úgy vált a tükör valami megmagyarázhatatlan erővé, mely szinte megdöntötte az alattam biztonságot nyújtó kőtömeget. A fejemben képek milliárdja kavargott. Egy labirintusba kerültem, és nem találom a kiutam. Hófehér ruhámat szinte letépte rólam az akaratos szél, mely próbált ellökni a tátongó szakadék széléről. A tiszta érzelmek tesznek talán jobbá, mint őt. Figyelmeztettek, oh, én konok, oktalan gyermek. Nem figyeltem az intő szóra, elvarázsolt az arc, bár csak feketeség veszi körül. Az emberek nem értenék meg a magunk alkotta szabályokat. A mi fajtánk nem tűri a keveredést, ahova tartozol, onnan kell választanod, csak velük érintkezhetsz, én azonban nem szeretem ezeket a szabályokat. Nem is értem, hogy kaphattam meg a fehérséget. Mindig lázadtam a felállított korlátok ellen, nekem is oda kellett volna kerüljek, mint ahol most ő van.

Ő… Rettenthetetlen néma harcos. Páncélját az éj kovácsolta, akarata veszekszik a legerősebb acéllal is. Egy félelmetes óriásnak tűnik, akire ha ránézek, összeszorul a gyomrom, és messzebb akarok lenni tőle. Legalábbis eleinte így volt. Egészen addig, míg belenézett a szemeimbe. Hófehér bársonyos arc, szenvedéstől terhelt hamuszürke szemek, egyenes vékony száj, és mint minden közülünk valónak, szemével azonos színű haj. Ezek a szemek megérintették a szívem, hozzátettek valamit, ami eddig hiányzott belőle. Életerőt adtak egy olyan testnek, mely makacsul ragaszkodik az eltűnéshez. Eleinte csak a tekintetünk fúródott egymáséba, én mosolyogtam, mint ahogy egy fehérruhásnak illik, ő a pillantásával varázsolt el. Némán is megértette minden iránta fűzött érzésemet, és akkor megtaláltuk a megoldást. Ezen az elhagyatott sziklatömbön találkoztunk úgy igazán először. A köztünk levő erős kontraszt miatt nem szólalhattunk meg, hiszen a fehérség és a feketeség is áldás volt, de csak az azonos színeket képviselőkkel. Félő volt, hogy népünk vezetői rájönnek a találkozásunkra, így némán töltöttük meg egymás szívét szerelemmel. A hamuszürke mágnesként vonzotta ragyogó fehér bőrömet, érintése szinte szemmel láthatóan is szikrákat szórt. Ahogy hangtalanul ültünk megerősödött a szél, s a morajló tenger zúgása, ahogy a rojtozódó hullámok nekicsapódtak a törhetetlen falaknak. Minél közelebb került hozzám, minél inkább fogyott a távolság, annál jobban erősödött a szél. Míg már nem mert közelebb jönni, csak kinyújtotta fekete páncéljában nyugvó erős karjait. Majd ujjai óvatosan a helyére varázsolták az egyik elkóborolt tincsemet. A gyomron összeszűkült, levegőt nem kaptam, az ég pedig egy hatalmas dörrenéssel nyugtázta a történteket. Az elektromos feszültség szinte látható volt a szemünk előtt elterülő hullámok hátán. Majd a hatalmas büszke harcos megremegett. Visszahúzta a karját, önkéntelenül is elmosolyodott. Most láttam először a kemény arcot békéssé válni, így engem is valami furcsa nyugalom vett körül. A vihar hiába tombolt körülöttünk, mi teljesen biztonságban, és eltökélt nyugalomban maradtunk egymás mellett. Az égzengés talán normális következmény, bár nem tudhattam pontosan, hisz senkit nem ismertem, aki a másik oldalon keresett volna megértést.

Most azonban egyedül állok itt. Vezetőink nem nézték tétlenül a kialakuló csodát. Hogyan is érthették volna meg. Meghozták helyettem és helyette a döntést, ő pedig elfogadta. Túl könnyen. A boldogság, megértés, szerelem bár csak rövid ideje adattak meg, az élet máris visszavette. Megmutatta, hogy lehet nagyon jó, csak azért, hogy a hiányába még jobban fájjon. Nem jött el többé a sziklákra, nem láthattam többé a fokozatosan barátságossá váló arcot, nem érezhettem a feszültséget mely újra és újra erővel töltött fel. A fehérruha ismét átoknak bizonyult.

Dia Tanács írta...

Pont úgy mint azon a bizonyos napon. A családom mind a másik oldalra tartozott, mindenki azt hitte én is oda fogok, hogy együtt maradhatunk. De mikor betöltöttem a 15. életévet, a vezetőség elválasztott mindenkitől, aki fontos volt. Persze itt nem fogadtak be, ők születésük óta együtt vannak, én csak egy jött-ment idegennek számítok, aki talán tévedésből került ide. Az a fájdalom sem múlt el, most pedig küzdjek újra? Képtelen vagyok még egyszer végig menni ezen a hosszú és fájdalmas úton. Azt teszem, amit már akkor meg kellett volna.

A sötét tenger egyre hívogatóbban nézett rám. Ahogy ott álltam, talpig hófehérben, belül összetörve, elhagyatottan. A mélység kinyújtotta a karjait, a szél letörölte a könnyeim, s egy hívogató erő megtette bennem az első lépést. Hisz mindig az a legnehezebb. A többi jön magától, csak el kell induljunk. Még éreztem az utolsó sziklát a talpam alatt, majd ahogy tehetetlenül zuhanni kezdtem. Amikor befogadott a tenger, szinte megnyílt előttem és hűvös karjaiba zárt. Átkarolt és elnyomott, dobált, és felemelt, én pedig forogtam és nem próbáltam meg levegőért kapni. S a sziklák, melyeket eddig csak fentről láthattam most még valóságosabbnak tűntek. A következő hullám nem akart elnyomni, csupán felkapta törékeny testem, s egyenesen a sziklák felé repített. Behunytam a szemem, és már nem éreztem a fájdalmat. Csak a sötétséget.

Mi történt? Próbáltam visszaemlékezni, de nem láttam semmit. Testemen virágokat éreztem, az illatuk behatolt a tüdőmig s fájdalmasan karcolta végig az ereimet. Nem éreztem, hogy vízben lennék. A Tanácsteremben ébredtem. Az egyetlen hely, ahol együtt mutatkoznak a feketék és a fehérek természetesen külön csoportokat alkotva. A vezetőink szigorú szemmel mértek végig. Az én oldalamon hitetlenkedő pillantású fehérruhások álltak, mégsem éreztem, hogy gyűlölnének. Tudtam, hogy a másik oldal a sötétségben úszik, és nem akartam látni a szüleimet. Valami erő mégis arra késztetett, hogy arra fordítsam a tekintetem, de nem láttam senkit csak őt. Letérdelt mellém, szemét könnyes fátyol borította. Ahogy közelebb ért, úgy tért vissza az én életerőm, mintha csak ő lenne képes életben tartani. Remegő ujjai végigsimították az arcom. A terem hirtelen elnémult. A vezetők tátott szájjal néztek ránk. Azonban nem történt semmi. Sem vihar, sem földrengés, sem más katasztrófa. Nem tudtam betelni az energiával, amit érintése okozott. Ő pedig nem tudott betelni az érintéssel. Összekulcsolta kezem az övével, másik karjával segített felülnöm, majd mint egy elveszett kisgyermek, aki megtalálta szüleit, átölelt. A teremben hirtelen szél támadt, a méteres üvegablakok kipattantak a helyükről és szilánkokra törtek. A szél felkapta a leszórt virágszirmokat és az összefonódott testünk körül perdítette meg a levegőben. A zúgás elnyomta az ijedség hangjait. Valami láthatatlan erő összepréselt minket, még szorosabban egymáshoz kényszerítve. Ruhám elvesztette a ragyogását. Ijedten néztem körbe, az arcok szinte megfagytak, bámultak ránk. Vezetőink tehetetlenül nézték, amit maguk sem tudtak elhinni. Hirtelen elállt a szél, a felkavart por lassan visszaült a padlóra, mi pedig ismét láthatóvá váltunk. De amit akkor láttam, a mai napig magyarázatlanul maradt. Vezetőink már nem keresik rá a választ, egy csodát ugyan ki tudna megmagyarázni.

A szabályok alól mindig akadnak kivételek. Hiszen mi lesz a feketéből és a fehérből, ha egymásba öntik? Ki tudná elválasztani azokat, akik egymást egészítik ki? Már nincs többé szakadék a népünk között, már nem kell attól félnünk, mit gondolnak mások. A szabályok változtak, mi pedig boldogabbak lettünk. Már nem kell egyedül állnom a sziklán, ő pedig bármikor átölelhet. A nap megcsillan a ruhánkon. A harcos, és akinek a legfontosabb az igazság. Kéz a kézben, együtt, de nem feketében és fehérben. Ezüstszürke ruhánk válaszol a népünkben valaha felmerülő legnagyobb kérdésre. Ha két fél egymásra talál, elég a szabály, hogy megakadályozza egy egész születését?
A választ már mindenki tudja.

Csillag Mézecske írta...

Szia Szatti!

Kivételes alkalom: én is tudok írni a gyakorlati feladatra. Először a 6.os fogott meg, végül az 1-es képet választottam.

Vörös és Hófehér

Az egész életét végigkísérték.

Mikor ott ült a pókerasztalnál, a Vörös mindig azt súgta:
- Emeld a tétet! Add meg! Mondj all in-t!
A Hófehér kérlelte:
- Szállj ki! Hagyd abba! Mindenedet elveszíted!
A Vörös hangja kellemesen melegítette a fülét, a Hófehér fagyosan szorította a karját. Nem rá hallgatott.

Mikor megpillantott egy vonzó nőt, a Vörös erotikusan fölébe hajolt:
- Csábítsd el! Feküdj le vele! Élvezd a testét!
A Hófehér csendben szólt:
- Ne bántsd a lányt! Ne használd ki! Legyél úri ember!
A Vörös hangja kellemesen melegítette a fülét, a Hófehér fagyosan szorította a karját. Nem rá hallgatott.

Mikor alkoholmámorban tobzódtak a haverjaival, a Vörös maga töltött neki újabb pohárral.
- Igyál még! Húzz le egy felest! Élvezd!
A Hófehér erőtlenül, szinte csak a tekintetével mondta:
- Hagyd abba! Megárt! Féltelek!
A Vörös hangja kellemesen melegítette a fülét, a Hófehér fagyosan szorította a karját. Nem rá hallgatott.

Összecsaptak a feje fölött a hullámok... a nőknek nem kellett, mindenét elveszítette a kártyán, az életét tönkretette az alkohol. Már csak a pisztoly jelentett neki menedéket.

Mikor ott ült az asztalnál, rajta a fegyver, a Vörös érzékien búgta:
- Csak emeld fel, tedd a fejedhez és húzd meg a ravaszt! Utána hidd el, jó lesz! Már nem fáj semmi.
A Hófehér csöndben volt, csak fagyosan szorította a karját. Így elgémberedett karjának nem volt ereje megemelni a revolvert. Hófehér kitartó volt... egy ideig, majd lassan engedni kezdett a szorítása. A végtag visszanyerte a vérellátását, nyúlt a pisztolyért, felemelte. A Vörös felizzott:
- Itt az idő! Lőj!
A Fiú odakapta a fejét és a Vörös démonra szegezte a fegyvert, majd meghúzta a ravaszt.
- Most véged! - sziszegte.

A golyó kitörte az ablakot, pillanatra elsötétült a világ és, mikor újra magához tért nem volt ott egyikük sem. A hangra berohant a Fiú kishúga, hófehér ruhácskában és melegen megölelte:
- Jól vagy bátyus? - kérdezte aggódva, mire a Fiú szemét forró könnyek árasztották el. Új élet kezdődött.

Szatti írta...

Kedves Dia!

Bámulatosan szép történetet alkottál. Részletes, lebilincselő, magával ragadó írás, tele érzelmekkel és ki nem mondott szavakkal. Nagyon tetszett a megfogalmazás, már az előző feladat alkalmával is bizonyítottad, hogy remekül írsz, igazán rendkívüli stílussal és ábrázolással, ismét lenyűgöztél :) Gratulálok a munkádhoz és köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Drága Honey!

Örülök, hogy te is próbálkoztál és volt időd alkotni a feladatra :) nagyon tetszett a történeted, ahogy a kép alapján megalkottad a két ellentétes oldalt, ezzel együtt az ellentmondásos érzelmeket és gondolatokat. Remekül átjött ez a kontraszt, jól vezetted végig a cselekményt. Nekem nagyon tetszett, csak gratulálni tudok :) Köszönöm, hogy írtál!

Dorothy Large írta...

Szia Szatti!
A nyolcadik képre esett a választásom, címe: Sárkánykönnyek

Az eső még csak szemerkélt, mikor Gene visszatért szülővárosába. Egy csuklya volt a fején, mely sötétséget borított az egész arcára. Csak fekete ajkait lehetett látni, melynek szegletében gonosz mosoly bujkált.
A nap eltűnt a felhők mögött. Gyászos, szomorú napnak nézett elébe az alig kétszáz fős város, melynek nevét nem sokan hallhatták: Hasten.
Efar Voltain mégis boldogan ugrott ki a fából összetákolt ajtó mögül, melyet már megviseltek a kegyetlen évek és viharok. Rohanni kezdett, még a nyirkos és nedves föld sem állíthatta meg.
Efar egy egyszerű kereskedő volt. Legalábbis úgy nézett ki, olyan életet élt. Rongyos ruhákban járt, ahogyan felesége és két gyermeke is, akikkel egy kicsi, téglaházban laktak a város szívében. Boldogok voltak, még ha nem is gazdagok.
Pedig járhattak volna takaros ruhákban, élhettek volna égig érő palotában, a gyerekek pedig elhagyhatták volna a szabad ég alatti iskolát, ahol a székek gyanánt, nagyobb kövek voltak egymás mellé rakosgatva. Hiszen Efar sárkánykönnyeket árult, de még milyeneket! Keserves, szomorú, gyászos könnyeket. S, hogy mire jók a sárkánykönnyek? Talán helyesebb lenne a kérdés, hogy mire nem jók?
Egy pillanat alatt gyógyítják be a sebeket. A hajszolt nyugalomra lel vele, az éhező ételre, a szomorú boldogságra, a magányos társaságra. Ilyenek a sárkánykönnyek.
- Gene! Édes leányom! - kiáltott Efar, könnyeket nyelve, majd karjai közé kapta a fél fejjel magasabb gyermekét, aki nem viszonozta az ölelést. Csak mosolygott.
- Vártunk már rád! - húzódott hátra Efar. A boldogság elvakította szegény öreget. Nem vette észre, hogy lánya már nem az volt, aki anno, három éve elhagyta azt a várost. Aranyszőke lokniai helyett, hollófekete, kócos hajtömeg hullott a vállára. Almavörös ajkai mára feketén csillogtak, akár az éjszaka. Efar túl boldog volt ahhoz, hogy ezt észrevegye.
- Gyere gyorsan! Meg fogsz fázni. Vártunk ám már rád! No, de induljunk máris!
Efar belekarolt a lányba, úgy haladtak végig az üres városon. Csendben lépkedtek egymás melett, egyikük sem szólalt meg. Nemsokára Efar házához éltek.
- Gene! - szólalt meg az ötvenes éveiben járó férfi. - Ő itt a feleségem, Mardin! - bökött egy fiatalabb nő felé, kinek hullámos, vöröses haja volt, arcát pedig szeplők tarkították. Orcája kissé eltorzult, mikor mostohalányára eresztett egy hamis mosolyt. - Újra házasodtam anyád tragikus halál után, Isten nyugosztalja! Ők pedig Dak és Dusaro. Köszönjetek fiúk!
Szólt rá két nyolc év körüli kisfiúra az apjuk, akik mindenben anyjukra hasonlítottak. Vörös fürtök, szeplős arc, barna szemek. Olyanok voltak, mint három tojás.
- A vacsorával hogy állsz, drágám? Kész van már? Ne várassuk meg Gene-t!
Pár perc elteltével leültek enni. Gene lassan és némán emelte szájához a kanalat, újra és újra. Koszos csuklyája még mindig a fején volt, apját mégsem zavarta. De a család többi tagját annál inkább.

Dorothy Large írta...

... folytatás

Efar megállás nélkül beszélt a régi időkről, mikor Gene még kislány volt. Édes, ártatlan kislány volt, aki még akkor is ennivaló, mikor sírt.
A vacsorát nem sokára befejezték. Dak és Dusaro segítettek az anyjuknak, de nem a jó-szándék miatt. Hanem mert féltek a nővérüktől, és anyjuk mellett akartak lenni. A nő sem érzett másképp.
- Most, hogy ettünk, mi lenne ha körbevezetnélek a városban? Rég jártál már erre, biztosan elfejtettél mindent, gyere, menjünk el édesanyád sírjához is. Felkapom magamra a táskámat, talán el tudok adni pár sárkánykönnyet.
Ezzel felvette ütött-kopott tarisznyáját, és elindult.
Gene szó nélkül felállt, majd követte a férfit, vissza az utcákra.
Zokogott az ég. Rég nem látott már ekkora záport a város. Az esőcseppek pattogtak a macskaköves utcákon, melyek üresen álltak. Efar szó nélkül elindult, mögötte pedig a lánya lépegetett, némán. Azután túl gyorsan történt minden. Gene előkapott egy nagyobb tőrt, és szó nélkül apja szívébe nyomta a fegyvert. A férfi rögtön meghalt. Vörös vére összekeveredett az esővízzel, a járdákon. A lány kihúzta apjából a tőrt, majd hagyta élettelen testét a földre esni, ami - egy kicsit sem kecsesen - tompa puffanással a járdának ütközött. A vállán függő táska kettészakadt, melyből sárkánykönnyekkel teli üvegcsék gurultak a földre. Gene felkapott egyet, majd megfordult és megtorpant. A következő pillanatban hatalmas szárnyak nőttek ki a hátából, melyek olyan feketék voltak, akár a Bukott Angyaloké. Gene felemelkedett és elindult. Áthasította a levegőt, ahogyan egyetlen lánya felé tartott, kinek ellopták a könnyeit.

Szatti írta...

Kedves Dorothy!

Cselekménydús történetet alkottál, szépen kidolgozott háttérrel, színes karakterekkel és részletes ábrázolással. Tetszett a fogalmazásmód, az ötlet, amelyből kibontakozott a történeted. Szépen visszaadta a kép hangulatát. Köszönöm a munkád és gratulálok!

Niky Black írta...

Szia Szatti! Az első képet választottam, a novella címe: Vihar előtti csend

Cole Ackerman az ablakban ülve bámulta a villámokat, amik egyre közeledtek hozzá. A vihar jellegzetes illata lengte körbe az egész várost, amire egy ideje már sötétség borult. A hatalmas mennydörgéseket sziréna szakította félbe néha. A villámok csak úgy cikáztak az égen, fényük mindent beragyogott pár másodperce. A házakban csend honolt, csak a vihar közeledte hallatszott. Csak Cole várta, hogy elérkezzen. A gondolataiba merülve már nem is figyelt arra, hogy az anyja és az apja újra veszekedni kezdtek. Megtanulta elnyomni magában a kiabálást, és nem arra figyelt, hogy a szülei mit vágnak egymás fejéhez. Elcsattan egy-két pofon, felborul néhány szék, aztán megint nem szólnak egymáshoz egy hétig, amikor mindent előröl kezdenek. A tizenhat éves fiú már megszokta. Náluk ez sosem volt máshogy. A szomszédok felhagytak a fenyegetőzéssel, már csak egy szokásos vasárnap estének számított, amikor Cole anyja duzzogva csapja be a bejárati ajtót és elrohan valahova.
De a zajok egyre erősödtek. A fiú nem tudta tovább kizárni őket. Mikor az Hoyt Ackerman, az édesapja üvöltése mindent felülmúlt, becsukott szemmel ült még pár másodpercig az ablakban. Egy erős fuvallat kócolta össze a haját, mire megborzongott. Becsukta az ablakot, amivel mindent elnémított maga körül. Haja óvatosan hullott a szemébe, majd leült az íróasztalához. Nem hallotta már a szülei kiabálását, minden elcsendesedett. Vége volt. Eddig tartott a szokásos veszekedésük, ami kicsit megnyugtatta Cole-t.
De a zárt ajtón keresztül meghallott valamit. Mintha valaki sírna. Halkan felállt a kényelmetlen székből, és a szoba sötétjében lassan vánszorgott el az ajtóig. A zár kattant egyet, majd Cole résnyire nyitotta. Apja keserves zokogása hallatszott. Nem akart vele foglalkozni, nem akarta tudni, hogy mi történt, mégis valami arra késztette, hogy nézze meg.
Hoyt Ackerman a nappali kanapéján ült teljes magányában. Arcát tenyerébe temetve könyökölt a térdén, észre sem véve fiát, aki abban a pillanatban sétált be a szobába. A hold fénye óvatosan világította meg a férfi testét, aki Cole óvatos köhintésére felnézett. Szemét könnyek égették, arca feldagadt.
- Megmagyarázom - kezdte Hoyt, de a fiú semmit sem értett. Aztán meglátta a földön heverő anyjának ájult testét. A szőnyeg sötét árnyékba borult mellette. Cole odarohant, míg az apja próbálta megakadályozni, de a fiú ellökte magától. A nő nem lélegzett, Cole nem találta a pulzusát. A fiú kezére meleg folyadék tapadt. Az anyja élettelen teste mellett görnyedt fájdalmában, miközben az apja próbálta megnyugtatni.
A fiú fekete haja eltakarta a szemeit, amiből könnyek törtek elő. A fájdalom sós könnyei voltak, gyűlölet és bosszúvágy kavargott benne az apja iránt. Ökölbe szorította kezeit, próbálta megnyugtatni magát, ordítani akart, kiabálni, eltűnni onnan. De ez nem ilyen egyszerű. Bosszút akart állni. Tudta, hogy az apja tehet mindenről. A szeretetnek nyoma sem maradt a testében. Mindent gyűlölni kezdett, mindent, ami körülötte volt.
De mégiscsak az apjáról volt szó. Nem maradt már senki más, akire számíthatna. Szüksége volt rá, egyedül nem tudott boldogulni.
A fiúban a jó és a rossz vívott egymással. Nem tudta, mihez kezdjen. Egyszerűen nem látta értelmét semminek. Aztán az anyja arcára nézett, ami egyre sápadtabb lett. Ajkairól elszállt az élet utolsó lehelete is. Szemei félig nyitva maradtak, a látvány félelmetes volt. Cole érezte, hogy a rossz felülkerekedik rajta. Elárasztja az egész testét. Ajkai gonosz mosolyra húzódtak, szemében felragyogott a láng. Pusztítani akart, tombolni, bosszút állni az apján, amiért ezt tette az egyetlen személlyel, akit még egy kicsit szeretett.

Niky Black írta...

..folytatás

Lassan felállt, az apja elhúzódott tőle. Hoyt szemeiből félelem tükröződött. Megijedt a saját fiától, aki óvatos léptekkel közeledett a konyha egyik fiókjához. Kivett onnan egy M9-est, majd az apja felé fordult.
- Fiam, tedd azt le! - ordította a férfi, amivel még inkább felhúzta Cole-t. A fiú felemelte a fegyvert, és egyenesen Hoyt felé tartotta. - Cole, ne hülyéskedj! Nem szándékosan tettem ezt az anyáddal, baleset volt! Üljünk le, nyugodjunk meg, és majd meglátjuk, hogy mi lesz belőle - mondta tökéletes rémülettel az arcán.
Cole leeresztette a kezét, amitől az apja hatalmas sóhajtás kíséretében közelebb lépett hozzá, és magához húzta.
- Minden megoldódik valahogy - mondta nyugtatásként. Cole érezte az apja szívverését, a férfi még mindig ideges volt.
A fiú visszaölelte az apját. Talán tényleg minden rendben lesz. Teljes magányban fog élni. Senki sem maradt, akire számíthatna. Az apja egy gyilkos.
- Úgy legyen - mondta rezzenéstelen hangon, majd egy dörrenés hallatszott. A fegyver elsült, golyót eresztve az apja fejébe. A vér bemocskolta a fiú arcát, a férfi pedig tompa puffanással esett össze a padlón. - Már minden rendben lesz - mondta ki hangosan a gondolatait, majd saját maga felé fordítva a fegyvert, meghúzta a ravaszt.

Szatti írta...

Kedves Niky!

Gratulálok a történetedhez, nagyon tetszett! A megfogalmazásmód, ahogy végig vezetted, megformáltad, mint a cselekmény és a gondolatokat, remek munka! Részletes volt, de nem túlbonyolítottan sokat mondó, amikor már elveszel a megannyi körülírásban. Pont annyira részleteztél, hogy elképzelhető legyen, amennyire kell. Köszönöm, hogy írtál és még egyszer gratulálok!

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Végül én is elkészültem. 8. képet választottam igaz most egyedül írtam nem csoportosan :) by Lorella
A halál hírnöke

A lány a csuklyát mélyen a szemébe húzta tőrét szorosan markolta és várt a város legeldugottabb sikátorában. Késő este volt az idő kissé hideg és nagy eső előtti csend honolt az égen. A csillagokat és a holdat sötét egyszínű szürke felleg vonta be, mintha bársonytakaró borítaná. Szerette az ilyen időket. Régen ezeket a hátborzongató viharokat használta tolvajlásra, hogy etetni tudja az öccsét. Hiszen ilyen időben szinte senki nem merészkedik ki az utcára.
Ám egy nap megváltozott miden. Egy árny érkezett úgy mutatkozott be, Dark. A lánynak ettől a névtől egyből a hideg futkorászott a hátán. S az alak tényleg nem kecsegtettet semmi jóval. Közölte, hogy a halál listáján az öccse a következő. A lány nem értett nem fogott fel semmit sőt még csak nem is sejtett semmit. De végül mikor rájött könyörgött az árnynak, hogy tegyen valamit cserélje ki a nevet öljék meg őt de az öccsét hagyják életben. Dark baljóslatú mosolyából egyből gondolhatta volna, hogy ez csak egy csapda és ő belesétált a kellős közepébe. Dark vagyis a leghatalmasabb akinek az árny dolgozott mást akart sokkal többet a lány életénél. S ő csak, hogy megmentse egyetlen megmaradt rokonát belement a világ legborzalmasabb alkujába…
- Késtél! – kiáltott oda a lány az alaknak aki úgy suhant át a sikátoron mint egy kísértet. Léptei nem vertek semmiféle zajt. Ő még is megérezte, hogy ott van.
- Nem késtem! – felelte a lény ki maga is lassan láthatóvá vált. Magas volt napbarnított bőrű éjfekete szemű hosszú fekete hajú. Illet is rá a neve. Ő volt Dark a hírnök. – Csak megnéztem meddig vagy hajlandó várni.
- Dark milyen ostobaságot követtél már el amiért én kellek? Ki nincs rajta azon a szép hosszú listán akinek most hírtelen rá kell kerülnie? – mondta a csukja alatt kaján vigyorral.
- Mit makogsz? – nézett rá a férfi értetlenül.
- Két alkalommal kapok feladatot. Egy ha lélekcseréről van szó mert te azokat utálod. Kettő ha olyat raksz rá a listára aki eredetileg nem volt rajta. Mivel odáig már nem ér el a kezed.
- Ez most is- is lesz. A Sötétség birodalmába tegnap betört valaki és ellopta a listát. A leghatalmasabb ráakarta rakni mivel nagyon dühös. De én rávettem, hogy csak lélekcserét hajtson rajta végre. Így neked is kevesebb a dolgod.
- Minő megható, hogy egy lelketlen alak gondolt rám. – mondta a lány gunyorosan. - Na és kinek kell a lelkét elvenni most?
- Egy pap a külső városrészből való. Tudod mik a szabályok, és ne felejtsd el elhozni a listát.
- Ha már a kezemben lesz javíthatok rajta egy kicsit? Mondjuk ráírhatnám a te nevedet.
- Az tudod mivel jár!
- Én ne tudnám? De tudod engem már nem tudtok jobban büntetni. És egy olyan alak mint te már nem halhat meg. Hisz évezredek óta halott.
- Ha hozzámersz nyúlni…
- Hogy hozzam el úgy, hogy ne nyúljak hozzá?
- Idegesítő vagy! Holnap ugyanitt ugyanekkor.
Dark eltűnt. A lány levette a csuklyáját. Bőre fehér volt szeme kék hosszú barna haja befonva is a válláig ért. Nagy levegőt vett. Muszáj volt elindulnia. A külsőváros az a hely volt ahova csak a reményvesztettek menekültek. Csak templomok voltak ott semmi más. Ott megtalálni egy papot a sok közül felért azzal mintha tűt keresne a szénakazalban. De ő tudta kit keres. Aki már egyszer járt a Sötétség birodalmában az meg lett jelölve. És ő tekintettel a helyzetére mindig ki tudta szúrni ki a célszemély. Amikor megpillantotta a pap sok tekercset vitt a hóna alatt és egyenesen a templom felé indult. A lány tudta ha nem éri el a templom előtt akkor nem lesz több esélye. Mint mindenki másnak az ő területének is voltak határai.

Névtelen írta...

folytatás...
A templom ebbe a határba tartozott bele. Nesztelenül közelítette meg a gyanútlanul sétáló papot. Az utóbbi években ezt a képességét tökéletesítette. De most nem volt elég óvatos. A férfi bizonyára meghallotta vagy megérezte közeledését elkezdett rohanna. A lány öntudatlanul szinte reflexből utána vetette magát és egy szempillantás alatt előtte termett. Kése megvillant a sötétben. A penge lecsapott nem tévesztett célt. Pontosan elvágta áldozata torkát nem hagyott neki időt a szenvedésre. Az ég megdördül és az eső úgy elkezdett szakadni mintha dézsából öntenék. Mintha csak Ő üzenne neki. Lehajolt és átkutatta a testet. Kiforgatta az összes tekercset átolvasta vadul kereste azt az egyet amelyik a listát tartalmazta. Mikor már csaknem feladta volna megtalálta. Az ingujjában volt. Kivette és vetett rá egy futó pillantást. Nevek tucatja és életkor. Volt aki alig pár napos volt aki már öreg. Elborzadt. Gyorsan összehajtotta és elrakta a táskájába. Miért kellett ennek a bolond embernek meghalnia? Ha nem lett volna olyan ostoba, hogy ellopja a Leghatalmasabb listáját akkor még ma is, ebben a percben is élhetne. Vagy legalább nem neki kellett volna megölnie. Utált ölni. Tiszta szívéből gyűlölte ezt a foglalkozást de mivel alkut kötöttek neki kellett az ilyen eseteket elintéznie. Azokat ahova már Dark keze nem ért el. Hátat fordított a testnek. Fejére húzta a köpenye kámzsáját és elindult. Nem akarat, hogy lássák, hogy sír. De hát ő választotta ezt az életet vagy nem? – gondolta magában. Hiba volt most már tudta és azt is, hogy egy borzalmas csapdába sétált bele. Csak hogy a testvérét megmentse eladta a lelkét neki a leghatalmasabbnak. Alig múlt tizenhat éves a neve Aura volt. De már ilyen fiatalon is ő volt a halál Földi helytartója.

Névtelen írta...

Hopp szerintem az kimaradt, hogy a 8. képet választottam bocsánat a figyelmetlenségért mindig kihagyok valamit :)
Lorella

Ibolya Jéga Szabó írta...

Kedves Szatti a 7. képet választottam
Újjászületés
Magasba szárnyal
Majd alázuhan
Tolla aranyló
Fénytől ragyogó
Fájdalom égeti
Hamvaiból újjászületik
Kibotorkált a temető csendjébe, és padon megpihenve bámulta sírokat. Lába alatt vastag avartakaró, a bágyadt napsütésben egyre hullottak alá zizegve a falevelek. Csend volt, békés nyugalom. A levegőben kesernyés krizantém illat terjengett, és az ősz, semmihez nem hasonlítható szaga, a rothadó avaré.
Ide menekültem, a halál kertjébe megnyugodni, itt ülök a padon, a harminc évemmel, a romokban heverő házasságommal, és a méhemben egy rosszindulatú daganattal, pedig gyermeket reméltem. Itt áll a papíron fehéren feketén: cervikális karcinóma , CIN II.a . Borzalmas érzés, mintha rohadna az ember belseje. Gyermek helyett műtét, megszabadítanak minden reményemtől, és a halál Damoklész kardja még évekig ott fog lebegni a fejem felett.
Csak ült, gyűrögette kezében a leletet, és folytak a könnyei. Néha jött valaki az úton, lopva rá lesett, zavartan tovább ment a dolgára. Nézte a sírokat, a halottszállító kocsit, a sírok között járkálókat, és úgy érezte magát, mintha kővé dermedt volna, mázsás teher lett a teste, erőtlen volt a felemelkedéshez. Mikor az orvos biztatóan ecsetelte az elkövetkezendő tennivalókat, arcára kiült a félelem, nem tudott bízni, nem hitte szavait. Csak az járt az agyában, hogy meg fog halni, mikor még alig élt. Egyedül érezte magát a nagy bajával, ebben a zajos, nyüzsgő világban. Nézte a hatalmas gesztenyefákat, a kopaszodó ágain varjak károgtak.
Hirtelen észbe kapott, a telefonjára pillantva, sietve elindult, az élet minden baj ellenére megy tovább, gondolta. Rohant az iskolába, mindjárt kezdődik a történelem órája a hetedik a-ban. Nincs idő a siránkozásra.
Hirtelen ébredt fel az altatásból, olyan hirtelen, ahogy elaludt. Tudatát tisztának érezte, tudta hol van, és, hogy mi történt az altatás után. Anyja állt ágyánál és mosolygott, hálás volt, hogy az ő arcát pillantotta meg először. Jó érzéssel töltötte el. Jött az orvos, pulzusát hallgatta, megnyugtatta, és a további kezelésekről beszélt. Nem igazán érdekelte most, annak örült, hogy kivettek belőle minden rohadt részt, ami már úgysem volt jó semmire. Megszabadultam, gondolta, de hirtelen már ott is termett a kétkedés. Tényleg megszabadultam? Majd az idő eldönti, és az ajtóra bámult, jött a nővér a lázmérővel. Hányingere volt, szédült, fájt a hasa, és a háta. Oldalára fordult, és senkivel nem törődve bámulta az ablakot, sötétedett. December volt, közeledett a szeretet ünnepe. Nem várta, nem akart ünnepelni. Nem tud az ünnepelni, aki a halált féli, gondolta. Csak megkeserítek mindenkit körülöttem, az idén nem lesz karácsony nekem.
Folyt. köv.

Ibolya Jéga Szabó írta...

A rosszullétei állandósultak. A sugárkezelésektől gyötörte a hasmenés, majd a kemoterápiától a hányinger, a fizikai és lelki gyengeség. Megkopaszodott, és lefogyott. Soha életében nem volt még ilyen sovány és elesett. Hazaérve a kezelések után órákig feküdt és bámulta plafont, nem beszélgetett senkivel, még az anyjával sem, aki naponta jött, és finomabbnál finomabb ételeket hozott. Nem volt étvágya, de nem volt életkedve sem. A férje még vele volt, de csak kötelességtudatból. Mit szólnának az emberek, ha elhagyná a beteg feleségét. Csak éltek egymás mellett, de gondolataik külön utakon jártak. Tudta, ha vége lesz a minden kezelésnek, egy nap becsukja majd maga mögött az ajtót végleg.
Gyönyörű májusi nap volt, ragyogó napsütés, hársfavirágok bódították illatukkal a járókelőket, ezernyi virág pompázott a kertekben, parkokban, a kerítésekre virágzó futórózsák omlottak, az élet csodaszép, hirdették. Egyedül volt. Elhagyták. Becsukta az ajtót, kikapcsolta a telefont, lehúzta redőnyt, és csak ült, és folytak a könnyei. Siratta az éveket, a meg nem valósult reményeit, a szomorú gyermektelen, örömtelennek hitt jövőjét. A keserűség, a reménytelenség letaglózták, nincs kiút. Itt bőgök harminc évesen, kopaszon, csonttá fogyva, jövőtlenül. Estére elapadtak a könnyei, megmosta az arcát, és felhúzta a redőnyöket, sötét volt, csak a csillagok pislogtak.
Reggel korán ébredt, kiment az újságért, megfőzte a teáját, bekapott néhány kekszet, bevette az orvosságait, és a teát szürcsölgetve unottan átlapozta az újságot, de a keze a hirtelen megállt a lapozásban, mert a szeme megakadt a következő híren: „A dévai Szent Ferenc Alapítvány augusztus 1. és 3. között tusnádfürdői házába vár minden érdeklődőt, aki szeretne munkájukkal, életükkel megismerkedni.”
Elmegyek! Abban a szent pillanatban megszületett benne az elhatározás, hogy ott fogja folytatni az életét, ahol szükség van rá. A gyerekeknek őrá, és neki pedig, gyermekei lesznek, akiket taníthat, nevelhet, szerethet. Ujjongó boldogságot érzett, mint aki újjászületett. Milyen furcsa az élet, egy ilyen kicsi, semmitmondó hír, lesz a megváltója, az élete ígérete, a jövője. Tegnap este még halott volt, szerencsétlen nyomorult asszony, ma, e hír hallatán feltámadt benne az életösztön és, mint a főnixmadár, ki hamvaiból újjáéledt, úgy jött vissza belé az életkedv, a remény, hogy lehet értelme az életének.

Veréb Árnika írta...

Szia Szatti!
Én is hoztam neked egy egypercest az első képre. :)

A nyúl

A fiú az apja bőrfoteljában ült, az apja íróasztalánál és az apja szivarját szívta. A fegyver is az apjáé volt, egy rövid csövű, sötét, töltött pisztoly. A fiú sokszor látta, ahogy a férfi ezzel együtt lép ki a dolgozószobából, megpörgeti az ujján, hangosan becsapja a bejárati ajtót, beül a kocsiba és elhajt.
De már hónapok óta nem látta. Az anyja azt mondta munkaügy. De közben megremegett a szemhéja, a fiú innen tudta, hogy hazudik. Az anyjának állandóan remegett a szemhéja, még ha a teájáról volt is szó.
A szomszédok, a munkatársak és a barátok nem tudták ezt. Gondolkodás nélkül elhitték a meséket. De a fiú itt nőtt fel, ebben az otthonnak nem nevezhető palotában, s megtanulta, hogyan kell átlátni a hazugságok szövevényén. Bár néha azt kívánta, bárcsak el tudná hinni. Akkor annyival könnyebb lenne minden.
Gyűlölte az anyját, amiért soha, semmiről nem mondott igazat, s mert mindig halványszínű divatkosztümökben járt. Gyűlölte ezt a házat, mert még a gyertyatartókra is ügyelni kellett, annyit értek, s mert a kertészek kétcentisre vágták a gyepet. Gyűlölte az iskolát is, ahol zselézett hajú gazdagkölykök füveztek a hátsó udvaron. De leginkább a nyulat gyűlölte. A nyulat, mert az apja mindig is jobban szerette ezt a szőrcsomót, mint a saját fiát. Bár most a nyulat is itt hagyta.
Letette a szivart, de csak úgy az asztalra, hátha megégeti a tükörfényes lapot. Úgy vette fel a pisztolyt, ahogy az apja szokta. Lezserül, oda se nézve. Megpörgette az ujja körül, meglepődött, milyen súlyos. Könnyebbnek hitte.
A nyúlra szegezte a fegyvert, az ujját a kakasra helyezte és hunyorított. A szobát hirtelen nagyon hidegnek érezte, s kiverte a veríték. A haja a tarkójára tapadt, kék szeme nagyra tágult.
Tizenhat éves volt.
Figyelte a nyulat. Apró állatka, fényes, fekete bundával, kicsi, csillogó szemekkel, kedves orrocskával.
A fiúnak csak egyszer volt barátnője, egy alacsony, karcsú lány, hosszú vörös hajjal. Csak egy hétig jártak. De azalatt az egy hét alatt a lány többet foglalkozott a nyúllal, mint a fiúval.
Ezért is haragudott. Na meg azért is, mert a nyúl itt élt a dolgozószobában, – az anyja nem merte kivinni az apja távozása után – őt viszont soha nem engedték be. Csak most, hogy már biztos volt benne, az apja sosem jön vissza, csak most mert belépni. Életében először.
És le akarta lőni a nyulat.
Ne tedd... - A hang halk volt és lágy, kedvesen simogatta a fülét. Olyan érzéssel töltötte el, mint amikor vaníliás pudingot eszik. Langyos, krémes és finom.
Remegni kezdett a keze és szorongva tekintett körbe. De a szoba üres volt, az ajtó kilincsre zárva. A bukóra nyitott ablakon bezümmögött a város. Dudált egy autó, köhögött egy nő és káromkodott egy férfi.
Megrázta a fejét, majd újra az állatra meredt. Most már mindkét kezét rákulcsolta a pisztolyra.
Lőj! - Ettől a hangtól forrni kezdett a vére, s a pornófilmek színésznői jutottak róla eszébe, ahogy rúzsos ajkakkal, pilláikat lejjebb eresztve bámulnak a kamerába.
Csak egy állatka. Ne bántsd! - Most megnyugodott. Már nem lihegett, s a testében ébredező vágyat elfújta a vaníliás puding illata.
Tedd meg és végre elfelejtheted őt! - Mindene bizsergett. Hátravetette a fejét, nem bírt nyugodtan ülni. Pupillái kitágultak, ereiben tűz szaladt szét.
A szivarfüst kezdett fojtogatóvá válni. Ebben a percben a fiú mit sem szeretett volna jobban, mint kimenekülni ebből a szobából, ahol minden olyan sötét és barna...
Ekkor kitárult az ajtó. A hangra a fiú összerázkódott, a félelem fájdalmas hullámként szétszaladt a testében és megrántotta az ujját. Lőtt.
Az apja döbbenten állt az ajtóban.

Dan Golden írta...

Szia Szatti!:) Újra itt vagyok, sietek a vendégírói feladattal is, de most van egy kis időm, és remélem tetszeni fog ez a kis szösszenetem. Az én választásom rögtön az ötös képre esett, és meg is lepődtem, hogy senki más nem választotta. Egy zenét is küldök hozzá, Michael Bolton- Go the distance.

Tűz-emlékek

Mindig is arról álmodtam, hogy valaha megmentem a világot. Óriási álmokkal küszködtem már fiatal koromban is, amikor a gőzölgő mentatea mellett nagymamámmal beszélgettünk a Világ erőiről. Ő elmesélte nekem, hogy négy őselem létezik, mindegyikhez tartoznak emberek. A víz a sodródó, alkalmazkodó, simulékony emberek, akik ugyan kerülik a veszélyt, mégis nagy kárt okoznak. A levegő emberei mindig szárnyalnak, ők a legboldogabbak, haláluk után szárnyuk nő, és elszállnak a mennybe, szabadak, és akármikor megváltoztatják döntésüket, mint a süvítő őszi szél. A tűz tulajdonságai azokban az emberekben van meg, akik haragosak, kiállnak az igazuk mellett, erősek, harciasak, bármikor óriási pusztítást okozhatnak. Végül pedig a föld emberei, akik szilárdságukkal és erőjükkel megtartják az egyensúlyt a világban, mindig van valami mentő ötletük, és mindig lehet rájuk számítani. Nagymamám mindig azt mondogatta nekem, hogy „- Drága, Jamie. Tudnod kell, hogy te mindenképpen a földiek közé tartozol, ahogy én is. ” Én elhittem neki, bár sose mondta meg mi vezérelte őt, hogy ezt mondja. Hiszen öt évesen nem alakult ki bennem minden, ami majd a jövőben ott lesz bennem. De még mennyire nem.
Lassan cseperedtem, mindig is alacsony voltam. Álmokat kergettem, sokáig kisgyermek maradtam, nehezen akartam felfogni, hogy az élet folyik körülöttem, és nekem is szaladnom kell vele. Nehéz volt elkezdeni tanulni, nem tudtak olyan ismereteket mondani, amik nekem elegek lettek volna. Én mindig többre vágytam, én mindig azt mondtam a társaimnak, hogy én vagyok Jamie Vertableu, aki majd egy napon megváltja a világot. Ilyenkor ők mindig kinevettek, és leintettek, azt mondták, hogy én mindig is csak egy taknyos kisgyerek maradok. Akkor határoztam el, hogy én márpedig képes leszek rá.
Elkezdtem készülni. Lassan telt az idő, és a tanulnivalóim mellett megtanultam az esztétikát, a pszichológiát, a filozófiát, és minden nyalánkságot, de rá kellett jönnöm, hogy nem ezekkel fogom tudni megmenteni az emberiséget. Itt, a hideg és távoli Északon ez mit sem ér. Mikor a háborúról kezdtek suttogni, viszont felkaptam a fejemet, és kőkeményen figyeltem minden mondatra. Édesanyámék bezárkóztak, hogy a háborúról beszéljenek, és én mindig a kulcslyukra nyomtam a fülemet, és kihallgattam őket. Edzettem, gyakoroltam, katonának mentem. Kitanultam mindent, amit lehetett. Egyre többen riadót fújtak, és elmenekültek, a szüleim is elmentek. El sem köszöntek tőlem, egyedül Clara mamának voltam fontos, akitől sírva köszöntem el, és fülébe suttogtam, hogy miatta fogok győzni.
Közeledett a nap, amikor be kellett vonulnunk, tél volt. December közepén jártunk, és nem lehetett kilátni a hóförgetegből. Mégis toboroztak minket, viking sisakot raktak a fejünkre, meleg ruhát kaptunk, vakondbőr csizmát, lószőr nadrágot, rókaprém bundát, jávorszarvas köpennyel és fémmellénnyel. Parancsot kaptunk, hogy nem borotválkozhatunk, mert a szőrzet is melegíteni fog minket a harcmezőn. Egyre jobban bujkálni kezdett mindenkiben a félelem, mivel odakint a terepen fagyos idő köszöntött be, és mínusz harminc fok alá esett a hőmérséklet. Minden tűzember apró lángokat tartott a kezében, azzal melegítette magát. A víz emberei feltöltötték üvegeiket meleg vízzel, amiket ruhájuk alá dugva az óriási hóvihartól próbálták megvédeni. A szelesek fuvallataikat felmelegítettük a bennük csordogáló meleggel, illetve szabályozni tudták valamennyire a széllökéseket. Mi, páran, körülbelül öten földiek semmit nem tudtunk tenni, mivel nekünk különleges tehetségünk nincs. Mégis elszántam pattantam fel Jéghegyre, a csodálatosan szép lovamra, aki egy rezdülésemből tudta, mit szeretnék.

Dan Golden írta...

folyt.

Tíz napig vártunk, mire megérkezett az ellenség. Óriási fekete emberek voltak, tűz-lovaik orrából gomolygott a füst, és szemük tüzesen csillogott. Vezérük egy hatalmas termetű, szakállas, öreg táltos volt, aki minden erejét összeszedve kezdett bele a támadásba. Hirtelen teljes káosz alakult ki mindenhol. Záporoztak a nyilak, csattogtak a kardok, a jeges hangok sértették a fülemet, ahol tűzemberek haltak meg lángok csaptak fel, a szelesek helyén légörvény távozott a fekete ég felé, a vízemberek visszatértek a Földhöz, visszaszivárogtak a hó alatt lévő földbe, akárcsak a földiek. Én összeszedtem magam, és belevetettem magam a tömegbe. Éreztem, hogy a világ sorsa csenghet az éjszakában. Éreztem, hogy az Ősanyák erőt adnak nekem. Higgadtan és erősen küzdöttem, míg szembe nem találtam magam a vezér táltossal. Fehér szeme egyenesen rám szegeződött, és tegezéből nyilat rántott elő. Én is cselekedtem. Amikor az én tőröm óriási erővel elindult feléje, öt nyíl iramodott felém, egy a lábamba, egy a földbe fúródott. Három viszont át a mellényen a mellkasomban talált célt. Elvesztettem az egyensúlyom, nekiestem egy nagy rakás fának, sisakom leesett a fejemről, arcomon a szakáll és a szőr között verejték folyt. Láttam, hogy a vezér lefordul hófehér lováról, és a hóba esik. Lova panaszosan nyerít egyet, és elszáll a lelke. Körülöttem megállt a csata. Síri csend honol a csatatéren, holttestek, ruhák, egy kis csónak hever nem messze tőlem. A hó hűvös, de lassan valahogy olvadni kezd alattam. Utolsó erőmmel felnyögök, és óvatosan megsuhintom a levegőt az ujjammal, és aranysárga lángok csapnak ki belőle. Elmosolyodom. Tűzember vagyok. Majd egy utolsó lánggal tovatűnök, érezve, hogy teljesítettem a kötelességemet.

Szatti írta...

Kedves Lorella!

Nagyon fantáziadús, érdekes történetet alkottál, amelynek mind a tartalma és mind a hangulata is remekül illett a képhez! Nagyon jól fogalmaztál, tetszett az ötlet, amelyből kibontakoztattad a történetet, igazán érdekes és egyben titokzatos volt az a világ, amit lefestettél az írásodban. Gratulálok és köszönöm a munkád! :)

Szatti írta...

Drága Jega!

Különleges, egyedi történetet alkottál. Nagyon tetszettek a gondolatok, az érzések, a mély tartalom, amit a szavak által életre keltettél. Igaz volt, szívbemarkoló, szomorú, és a végére mégis, sikerült reményt csempészned a történetbe. Ahogy azt tőled már megszokhattam, ismét tanulságot adtál a történeteddel :) Nagyon tetszett, gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál a feladatra! :)

Szatti írta...

Szia Árnika!

Kicsit humoros, érdekes, frappáns, elgondolkodtató volt az írásod. Nagyon tetszett a stílus, a fogalmazásmód, a gondolatok, amelyek életre keltették a karaktered. Egyéniséggé faragták a jellemét, még az írás rövidsége ellenére is. Nagyon tetszett, köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Dan!

Tartalmas, fantáziadús alkotást olvashattam tőled! Tetszett az ötlet, mely a kép alapján történetet alkotott, a gondolatok, a stílus és a fogalmazásmód. A sorok szinte olvastatták magukat. Lenyűgözően ábrázoltad a történeted, izgalmas volt és érdekes. Gratulálok neked és nagyon köszönöm, hogy írtál! Valamint köszönöm a zenei ajánlást is a történet mellé!

Ui.: tudom, a maillel és a véleményezéssel még lógok, igyekszem holnap válaszolni! :)

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Nos az én választásom a 2. képre esett. (csak, hogy teljes legyen a lista) Magam sem tudom miér ezt írtam csak úgy jött az ötlet. Mivel nem szoktam fantasy műajban alkotni remélem azért jó lett :)
by Angelgréé
Szirének harca

Vége. Gondoltam keserűen miközben a vízi palota ablakából néztem a harcra. Már csaknem egy éve tartott. Miért tört ki? Az angyalok szerint mi túl sok lelket hoztunk le a víz alá és ők így túl sokat nem kaptak meg. De hiszen a víz a mi felségterületünk ezt ők is nagyon jól tudják. A szirének ha valaki a vizeikre hajózik fel vannak jogosítva rá, hogy a lelkét levigyék a tenger alá. De az angyalok megfeledkeztek erről a szabályról! És mikor egy éve öt hajó viharba került és mi élve jogunkkal elkezdtük a lelkeket a tengeri palotába szállítani az angyalok serege ránk támadt. Elvittek két hajónyi lelket a másik kettőt mi raboltuk el. De az utolsóért a mai napig folyik a harc. Néhány napja azonban elegem lett. Kérvényeztem egy találkozót az arkangyaloktól, hogy kössünk egy paktumot vagy akármit de ennek az öldöklésnek minél hamarabb véget kell vetnünk. Ám még semmi választ nem kaptam. A helyzet pedig egyre súlyosabb lesz. Az ajtó hírtelen kivágódik és egy teljesen kimerült lány esik be rajta.
- Sziréna királynő! Az arkangyalok tanács üzent. Fogadják magát most.
Biccentek a lánynak, hogy értem aztán olyan gyorsan kiviharzok a helyiségből ahogy a lábam bírja. A palota kupola termébe tartok hiszen onnan egy röpke perc alatt a Főtanács elé varázsolhatom magam. A kupola terem közepén állok és ezt kiáltom – Asztrónusz! – aztán nem látok semmit csak tejfehér ködöt. Mikor kitisztul előttem a kép még mindig tejfehér minden de kivehető néhány alak aki mozog. Az egyikük elindul felém meghajol és elkezd beszélni: Sziréna királynő! Mi szél hozta erre ebben a vészterhes háborús időszakban?
- Mintha nem tudnák. – válaszolom dühösen – Az angyalai túl messzire mennek Főtanácsos! Tegnap a vízi palota teljese befagyott! Sok szirénem ezt nem bírta. Paktumot akarok most rögtön! Vessünk véget ennek az értelmetlen harcnak!
- Értelmetlen? – néz rám és olyan gunyorosan mosolyog, hogy az már fáj – Szerintem nagyon is van értelme! A szirének túl kapzsiak és olyan sok lelket ragadott el a tenger, hogy az Égi palota őrei már alig győzik pótolni a hiányt.
- Mit akar mit tegyek?! A víz a mi felségterületünk évezredek óta jogunk van hozzá hogy aki ide téved a lelkét elvegyük! Ezt mindenki tudja! Főleg az arkangyal tanács!
- Na persze! Paktumot akar Sziréna? Na tessék itt a paktum! Vegyen rá egy embert, hogy áldozza vérét a tengernek! Ennyivel mi bőven beérjük.
- Mi?- hüledezte. Ha valaki a tengernek áldozza vére az azt jelenti, hogy az ő lelke halála után a szirénekhez kerül de a családjának tagjai ha tengeren halnak is meg az angyalokhoz távoznak. Ezzel több ezer lelket veszíthetünk. De nincs más választásom ha tovább folytatódnak a harcok a szirének seregéből nem marad semmi. – Rendben vegye elintézettnek az ügyet! De ha megteszem békén hagynak minket örökre! Nem szólnak bele mennyi lelket veszünk el!
- Teljes mértékben így lesz Sziréna. Feltéve, hogy megteszi amit kértem.
- Nyugodjon meg minden úgy lesz ahogy a kegyelmes arkangyal tanács óhajtja. – vetek rájuk egy lesújtó pillantást és már ott sem vagyok.

Névtelen írta...

és egy apró folytatás...
De nem térek vissza egyenesen a vízi palotába. Az utolsó megmaradt hajó felé tartok ahol remélem találok egy annyira elkeseredett lelket aki belemegy egy ilyen borzalmas alkuba. Hiszen ha belemegy halála után nem találkozhat majd a rokonaival. Bár ez már nem az én bajom. Sokak szerint vagyok kőszívű ezért vagyok jó a szirének vezetésére. Megérkezek a hajóra. Mindenki alszik örülnek annak a kis időnek amit épségben tölthetnek. Nem kell attól rettegniük, hogy valaki megöli őket. A hajó orrán egy fiatal lányt pillantok meg. Térdét felhúzza az álláig előre hátra ringatózik és keservesen zokog. Megtaláltam az elkeseredett lelkemet.
- Szia! – köszönöm rá és megpróbálok mosolyt erőltetni az arcomra.
- Ki vagy te? –kérdezi a lány erőtlenül.
- Valaki aki segíteni akar neked, hogy végre kijuss innen- hazudom szemrebbenés nélkül.
- Hogy segíthetsz rajtam te?
- Az arkangyal tanács küldöttje vagyok a nevem Sziréna. A tanács megkegyelmezett a hajótoknak de azt akarják, hogy bizonyítsátok be, hogy megértettétek a leckét.
- Mit kell tennünk?- látom rajta, hogy jó lóra tettem. Annyira elkeseredett, hogy bármire képes csak, hogy megmeneküljön a pokolból.
- Egy lány három csepp vérét kell a tengernek áldoznotok, hogy a Szirének megértsék ti az angyalok kegyeltjei vagytok.
- Rendben. – mondja és nem is kérdez többet. Kiveszi tőrét az övéből megvágja tenyerét és a tengerbe cseppent pontosan három cseppet.
Az ég felragyog az angyalok seregei vissza vonulnak én pedig utasítom a sajátjaimat, hogy ők is tegyék ugyan ezt. A lány boldog ujjong örömében a hajón lévő emberek is felkelnek és csatlakoznak az ünnepéhez. De szerencsétlen nem is sejti, hogy az imént a lelkét eladta magának az ördögnek…

Névtelen írta...

Sziasztok, szia Szatti!
5. kép lett a kiválasztott
címe: A viking
Írta: Vani

A tenger hangosan zúgott, tajtékzott, én pedig itt feküdtem, hátamat egy kőtömbnek vetve. Testem már elzsibbadt, így a halált hozó nyílvesszők okozta sebek fájdalmát már nem éreztem. Sisakomat magam mellé raktam, fonatokkal tarkított, hosszú hajamból pedig csöpögött a víz. Láttam amint a gyönyörű sárkányorrú hajóm elég a bajtársaimmal együtt, az elégett pernyét a szél felém sodorta, és úgy hullott rám, mint a hó. Ekkor már tudtam, mi következik. Kardomat a kezembe fogtam, és vártam. Vártam, hogy eljöjjenek értem, akik a Walhallába visznek. Csak egy pillanatra hunytam le a szemem, de a szemhéjamon keresztül éreztem, hogy valami világos van előttem. Mikor kinyitottam a szemem, egy csodaszép apró női teremtmény lebegett az orrom előtt. Felemeltem hát a kezem, amire ő rátámaszkodott, de olyan könnyű volt, akár egy ágát elengedő levél. Alakja fénylett, és úgy hatott, mintha éppen a hajóm tüzéből kelt volna ki.
- Nem téged vártalak- mondtam neki rekedten.
- Tudom Arngeir– Hangja kellemesen csengett, melegséggel töltött el, ezen a hideg órán. – Meséld el!
- Éppen aludtunk, amikor meghallottuk a távolban a lódobogást és a nyerítéseket. A hajóban ültünk, de a tenger úgy sodorta felénk a hangot, akár a hegyoldal a lavinát. Talpra ugrottunk, megbújtunk a hajótestben, és keresni kezdtük a hangok forrását. Megláttuk amint az angol seregek talpig felfegyverkezve, tüzes ládákkal felsorakoztak a parton. Tudtam, hogy nem jutunk el a parthoz idejében, hogy felvehessük a harcot, mivel a hajónk ehhez nem volt elég gyors. Nyílzáport eresztettek ránk, amely megölte a társaim felét, és belém is fúródott egy pár. Láttam amint tűzbe mártják a nyílvesszők hegyét, ami egyből lángba borult. Elüvöltöttem magam, amitől az életben maradt társaim belevetették magukat a vízbe. Hiányos legénységemmel kievickéltünk a partra, ahol már kivont kardokkal vártak minket, az ellenséges katonák. Nem került sok időbe, és mi is felvettük a harci állásunkat, kardjainkat, fejszéinket magunk előtt tartva, üvöltve rohantuk le a katonákat. A csata végeztével halálkiáltások, és nyöszörgések hallatszottak, de az acél húsbavágó hangja mindet túlharsogta. A király megparancsolta katonáinak, hogy az összes sebesültet öljék meg. Harag gerjedt bennem, hisz a társaimat mészárolták le. Bosszúvágytól túlfűtötten, fájdalmamat hátrahagyva szaladtam a király felé. Kardomat úgy szorítottam, hogy ujjbegyeim kifehéredtek. Semmi más nem számított, csak hogy megölhessem a nyomorultat. A király a lován egyre idegesebb lett, minél közelebb értem, lova nyugtalanul topogott. Félelmében felnyerített, amire már felfigyeltek a katonák. Sorra lőtték felém a nyilaikat, hogy minél hamarabb leterítsenek, de nem sikerült nekik. A mészárlástól feldühödve úgy éreztem magam, akár egy Isten. Halhatatlan, és mérhetetlenül erős.
- Tudom mennyire szeretted a hajódat és a társaidat is, Arngeir. És mi lett a vége?
- Nem értem el a királyt. Egy apró sebet sem tudtam neki okozni. Cserbenhagytam a társaim. Nem tudtam megbosszulni őket. A nyílvesszők a mellkasomba fúródtak, most már halálos sebeket okozva. A királyuk megparancsolta, hogy engem hagyjanak itt meghalni, hogy még nagyobb szégyenbe hozzon.
- Hallod ezt Arnegir? Megjöttek társaidért, és érted a Valkürök! Viszont én azért vagyok itt, hogy Odin jóvoltából válaszút elé állítsalak.
- Mi lenne az a válaszút?
- Most mész a Valhallába, és találkozol a társaiddal…
- Vagy?
- Vagy bosszút állsz Odin hollójaként, és emlékezteted a királyt minden éjjelen, az álnok tettére. A megtorlás végeztével bekerülsz a Valhallába.
- Bosszút állok, de mielőtt átváltozom, tudni szeretném a neved!
- Mira
- Köszönöm, Mira.
Hallottam, ahogy a farkasok vonyítottak. Felém szűrődött a lakoma hangja, és a fülemet betöltötte társaim mély és hangos beszéde, és nevetése. Nem lehetek még ott velük, nekem még dolgom van…

Olivia C. Memorie írta...

Szia Szatti!
Már elég régen írtam ilyen feladatra, szóval gondoltam, megpróbálom ^^ A harmadik képet választottam, a történet címe: "Egy koszos zugban..."

Az első gondolatom a hatalmas és tündöklő kép láttán az volt, milyen elképesztő érzés lehet azon élesíteni a körmeimet. Látni, ahogy a festék eltűnik a mancsaim nyomán, és színes porként hullik a földre.
A fantáziálásomat egyedül azért vetettem el, mert a padláson már amúgy is rengeteg por volt. Nem kellett, hogy páratlan személyem is rátegyen egy lapáttal.
Felugrottam néhány doboz tetejére, óvatosan arrébb löktem pár ceruzát, és miután kényelmesen elhelyezkedtem egy oszlop takarásában, figyelni kezdtem.
Amióta csak ehhez a családhoz kerültem, sejtettem, hogy a kissrác itt előttem rosszban sántikál.
Mindig kócos volt a haja, piszkos a keze, sáros a cipője… Miért nem vesz példát rólam? Én minden egyes áldott nap jó macskához híven megmosakszom. Folyton erről diskurálunk a szomszéd kandúrral: minek az embereknek olyan vízsugaras üvegdoboz, ha a fél társadalmuk nem is használja, hanem büdösen mászkál?
Jaj, elkalandoztam.
Ott jártam, hogy a Frank házaspár csemetéje nem teljesen normális.
Az első számú bizonyíték az alvajárása. Éjszakánként éjfél után gyakran felkel, és a kispitypangos pizsamájában lenyúl a házból egy csomó dolgot, amik rejtélyesen eltűnnek a szobájában. A múltkor például a kedvenc gyűrni és tépnivaló plédemet lopta el az ördögfióka!
De már látom is… Ott van szemben, a csilivili festmény mögött. Már csak az alkalom kell, hogy visszaszerezzem!
Már megint eltértem a témától.
No, második bizonyítékom: a saját tanúvallomásom. Ugyanis éppen most látom, hogy a Frank gyerek egy telecuccolt hátizsákban, fakarddal a kezében térdel a lámpaként fénylő képe előtt.
Eddig sem értettem teljesen az emberi lények vallásait. Egy láthatatlan égben élő valaki, egy kövér, kopasz ipse, és egy olyan pali, akinek a neve kimondása hasonlít ahhoz, amikor az emberek fulladoznak… Ezeket imádják.
Ám eddig felállított nézeteimet teljesen összetörte a tény, hogy a kis Frank most éppen egy csicsás festmény előtt borul térdre, és úgy bámul rá, mint ha az lenne maga Isten.
Hoppá, változás! Frankie megmozdult.
Előkotort valahonnan egy nagy gombolyag fonalat, és rákötötte az oszlopomra. Ó, fiúcska… Ha azt a gombolyagot ideadod nekem, ígérem, többé nem vizelem le a cipőidet!
Héhé! Az nem…? Várjunk csak! De! Te átkozott kis Frankenstein! Az az én gombolyagom!
Duzzogva, villogó szemmel fektettem a mancsaimra a fejem. Ez a gyerek külön merényletet tervez ellenem? Minden imádott holmimat elveszi. Mmm… Édes lesz a bosszú, Frankie fiú!
Meg se forduljon a fejedben, hogy holnap bármelyik cipődet is fel tudod majd venni az iskolába.
Örültem, hogy végül követtem a kölyköt a szobájába, és az ágya alatt lévő csapóajtón át ebbe a titkos kis zugba. Rengeteg rejtélyre fényt derítettem…
Na, de jó! Végre valami elemi változás! Frankie felállt.
Lágy szellő csapta meg a bundám, eső, fű és föld illatát hozva felém.
Felegyenesedtem és körülnéztem. Sehogy sem találtam a szagok forrását. Mindenhol kosz, lomok, vackok, penész, és az igénytelenség többi formája.
Közben Frankie közelebb ment a festményhez, én pedig csendben leugrottam a dobozokról egy rádióra, majd onnan a földre. Az érkezésem mégsem sikerült eléggé légiesre és kecsesre, ugyanis véletlenül pont az egyik félresöpört ceruzára huppantam, ami meg kigördült alólam.
Macskához méltatlanul buktam orra.
Gyorsan talpra szökkentem, és Frankie felé néztem, de amíg én itt esetlenkedtem, a fiúcska eltűnt. Összehúzott szemmel, óvatosan lépkedtem a képhez.
Egy pillanatra megrémültem a mellette lévő szőrös fickó szobrától, de miután rájöttem, hogy a márványtömb nem bánt, maximum rám dől, már bátrabb voltam...

Olivia C. Memorie írta...

...Addig settenkedtem, míg a bajszom a vászonhoz nem ért. Itt volt a legerősebb az illatok kavalkádja, és a kellemes szellő.
Ekkor tűnt fel a járdán szökdécselő kissrác. Az a kissrác, aki a festményben lévő ösvényen mászkált. Meg mertem volna esküdni, hogy az előbb még nem volt ott.
Azonban amint megláttam a kezében tartott fakardot, a hátán a teletömött zsákot, és a maga mellett lóbált gombolyagot, már tudtam. Ez Frankie.
De hogy a megkergült sajtvári patkányba juthatott oda be? A fél mancsommal a vászon felé kaptam, de a lábam teljesen átsiklott a kép felületén. Elvesztettem az egyensúlyom, és átzuhantam a kereten.
Mikor lettem ilyen béna?
Prüszkölve vakargattam meg a fülem, és mértem fel a terepet. Egy gyönyörű zöld mezőn végigfutó ösvényre kerültem, ami a távoli, rengeteg égbetörő toronnyal büszkélkedő kastélyig vezetett.
A hátsó lábamra helyeztem a súlyom, és az előttem vígan pattogó Frankie-re sziszegtem. Csatanyávogással vetettem magam a gyerek után.
Akkor is kell a gombolyagom!

Cassy írta...

Szia Szatti! A hármas képre esett a választásom. :)
Cím: Csendet kérek
Vettem egy mély levegőt, majd lenyomtam a kilincset. Amint résnyire nyílt a bejárati ajtó, azonnal kiszűrődött a kiabálás zaja. Fájdalmasan fújtam ki a levegőt. Remek. Ismét egy veszedelmes délután. Csak és kizárólag nekem. Már alig várom.
A lehető leghalkabban surrantam be az ajtón és csuktam be magam után. Levettem a cipőm, zokniban próbáltam nesztelenül felosonni a lépcsőn, a menedéket nyújtó szobám felé. A szüleim hangja betöltötte az egész házat, képtelenség volt figyelmen kívül hagyni a sértegetések hosszú sorát. Vetettem egy pillantást a hangzavar irányába. A csatatér színhelye most a konyha volt, anyám szüntelenül fel s alá járkált, cipője sarka visszhangot vert minden egyes lépésénél a konyhakövön. Apám árnyéka átvetült a nappaliba, ő a konyhapultot támasztotta, miközben beszélt. A téma ismét én voltam. Mint legtöbbször. Anyám hozzávágta apám fejéhez, hogy keveset van velem. Mire apám visszavágott, hogy ha anyám nem önkénteskedne, hanem kereső állása lenne, akkor többet lehetne itthon. És így tovább.
Halkan, figyelve minden egyes lépésemre, osontam fel a szobámba. Amikor becsuktam magam mögött a fehér ajtómat, kicsit letompult a vita hangereje. Még mindig hallottam minden egyes szót, így a fájdalmam nem enyhült, hanem továbbra is nehézkesen nyomta a szívemet. Ledobtam az ágyam mellé a táskámat, majd rá is vetettem magam. Pár percig csak feküdtem így, bámulva a plafont, az agyam pedig kattogott egyfolytában.
Miért? Miért veszekednek állandóan? Nem telik el úgy egy nap, hogy ne lenne valami feszültségkeltő momentum, ami kirobbanthatja a vitát. Ez teljesen független a személytől. Mindig mindenkinek van valami problémája. Ha anyámnak nem tetszik valami, akkor ő szólal fel. Ha pedig apám van olyan kedvében, akkor igenis hangot ad a véleményének. Nincs náluk olyan, hogy magukban tartsák a gondolataikat. Ebben az egy dologban egyformák. Ami a szívükön, az a szájukon. De a legrosszabb az egészben, ami engem a legjobban bánt, hogy mindenbe belerángatnak. Legyen az munkahelyi, családi, szomszédi, vagy akár világprobléma, én valahogy mindig bekerülök a képbe. Mint egyetlen gyerekes szülők, úgy gondolják, joguk van mindenbe belerángatniuk édes lányukat. Hát pedig nincs.
Sóhajtva ültem fel, és sétáltam át a szobám másik végében lévő tükrömhöz. Ahogy belenéztem, egy igencsak nyúzott és fáradt arc nézett vissza rám. Bár még csak tizenöt vagyok, mégis mintha vagy hetven lennék. Egykoron csillogó zöld szemeim, most élettelenül bámultak rám. Az arcom szürke, és meggyötört. Régen a hajam dús göndör fürtökben omlott a vállamra. Most a hajdani hajtömegem fele sem volt meg, le is vágattam ezért vállig érőre, hogy ne tűnjön olyan kevésnek. Ami a testemet illeti, az is kicsit megváltozott az elmúlt időszakban. Sosem voltam vékony lány, mindig volt rajtam egy kis súlyfelesleg. Ha most látna egy modellügynökség, lehet kapnék egy-két felkérést. Brutálisan lefogytam. A stressztől hónapokig alig ettem, minden egyes lenyomott falat szenvedés volt számomra. Igaz az alakom irigylésre méltó lett, ezt mégsem azzal akartam elérni, hogy a szüleim állandó fejet hasogató vitáitól menjen végbe. Az elmúlt egy év rettenetesen kemény volt. Mindig is voltak veszekedések közöttük, de tavaly nagyon durván felpörögtek az események.
Mivel továbbra sem volt nyugtom, ezért kénytelen voltam elindulni az egyetlen helyre, ahová nem szűrődik be a kiabálás egyetlen foszlánya sem. Ahol végre egyedül lehetek, és nem kell attól tartanom, hogy egy rövidebb csend után ismét kirobban valami. Ahol a gondolataim szabadjára engedhetem, és nincs mi megakadályozza. Végigmentem a folyósón, egészen a végéig, egy kissé megviselt faajtóig. Bedugtam a kulcsot a zárba, amit mindig magamnál hordok, arra az esetre, ha gyorsan kell menekülnöm. Vissza is zártam, miután bejutottam, hogy senki se tudjon rám törni.

Cassy írta...

Folyt.:
A padlás. Rövid lépcső vezet felfelé egy kis szobába, ami tele van régi dolgokkal, korhadt fával, és megannyi emlékkel.
Csak nemrég szoktam ide. Amikor elkezdődődött ez az egész. Hideg, késő őszi este volt. A nappaliban ücsörögtem, és olvastam. Anya főzte a vacsorát, és vártuk apámat, hogy hazaérjen és ehessünk. Haza is jött. Ettünk is. De közben neki ki kellett szaladni a telefonunkhoz, mert a nagymama hívta. Közben megszólalt a mobilja is, ami a tányérja mellett feküdt. Anya rápillantott a kijelzőre. Nem szólt semmit, csupán értetlen arcot vágott, majd habozás nélkül nyúlt a készülékért, hogy felvegye. Csak egyetlen egyszer szólt bele. Az is a „Mégis ki a fene maga?” kérdés volt. Egy rövid szünet után aztán dühösen csapta le a telefont. Szó szerint, a készülék hangosan csattant az étkezőasztalon. Apám pár pillanat múlva ott termett, és kérdőre vonta anyám. Aki fanyar ábrázattal közölte vele, hogy épp most hívta a barátnője. Mármint a barátnője. Apám teljesen letaglózott, csak hebegett össze-vissza, mire anyám kiosztotta. Egy ideig hallgattam az elég egyoldalú vitát, majd miután kiderült, hogy drága édesapám már több mint fél éve csalja anyát, muszáj volt elmennem. Nem akartam hallani. Semmit sem. Semmi részletet, vagy mentegetőzést, semmit. Mivel a szobámban ugyanúgy hallottam mindent, így kénytelen voltam új helyet keresnem. Így bukkantam rá a jó kis hangszigetelt padlásunkra. Előtte ha kétszer jártam ott, de ezt mind bepótoltam az elmúlt egy évben. Leültem a földre, ha hideg volt egy régi pokróccal takaróztam be, és gondolkoztam. A legtöbbször vágyódás volt bennem. Mi lenne ha…?- tettem fel a kérdést állandóan. Ha az apám nem csalta volna meg anyámat? Ha nem kezdődne, és fejeződne minden nap veszekedéssel? Ha normális életem lehetne olyan, mint a régi volt? Mind olyan elérhetetlennek tűnik. Egy álomkép az egész. Minden nap azzal a gondolattal kelek, hogy hátha ma…ma megváltozik minden. És minden este azzal a tudattal fekszem le, hogy ha egyszer vége is lesz ennek, a hátra lévő időből már lefaragtam még egy napot. Remény és vágyakozás. Ez határozza meg a napjaimat. Lehet sose lesz már minden a régi. Nem is bánnám. Csak legyen vége. Nem érdekelnek a fejleményei, csak az, hogy nyugalom legyen. Túl sokat tűrtem már el. És ebből a szüleim semmit sem vettek észre. Igen, látták a rajtam végbemenő változást. De sose gondoltak bele igazán, hogy ez mitől is lehet. Hogy ez mind az ő hibájuk. Hogy ezzel tönkretesznek. Csak az a fontos számukra, hogy újra meg újra a másik fölé kerekedhessenek. Elhanyagolják egyetlen lányukat, aki mindig is szerette őket, és felnézett rájuk.
Ahogy körbenéztem a zsúfolt padláson, bánatosan hajtottam le a fejem. Ide jutottam. Egy padlásra. Csak itt lehetek önmagam, csak itt lehetek nyugodtan. Ezen a helyen kívül csak az árnyéka vagyok önmagamnak. És ez mind csak két embernek köszönhető. Akik nem csak a sajátjukat, hanem a lányuk életét is tönkre tették.

Szatti írta...

Kedves Angelgréé!

Nagyon fantáziadús, kerek történetet alkottál, tetszettek a részletek, amelyekben szinte megkapaszkodott a műved. Bár a tartalom sokrétű volt és biztosan még szebben ki lehetett volna bontakoztatni, ha több terjedelem adott, de így két kommentben is sikerült megragadnod azt az érzést és átadnod, melyet a kép tükrözött. Köszönöm az alkotásod és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Vani!

Igazán tetszett a történeted, ahogy elmesélted a történéseket és ahogyan a tartalmat mitológiával keverted. Szép összhangot adott a kettő. Érdekes volt, informatív és részletes. Tetszett, ahogy Mira karakterek egyfajta reményként jelent meg a történetben. Köszönöm az alkotásod, remek volt és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Olivia!

Először is, lenyűgöző volt a szemszög választás :) Nagyon frappáns és találó volt, ahogyan az ő szemén keresztül ismertetted a történetet. Eredetiek voltak a gondolatai, a megnyilvánulásai, reakciói. Tetszett, ahogyan formáltad a cselekmény, haladt előre a történet, szóval összességében, csak gratulálok! Végig volt egy könnyed hangvétele az írásodnak, ami szórakoztatóvá tette a sorokat. Jó élmény volt :)

Szatti írta...

Kedves Cassy!

Köszönöm, hogy írtál a feladatra. Érdekes és tartalmas volt az írásod. Tetszettek a szereplőd gondolatai, ahogy mindent részletesen ismertetett és ahogyan a gondolatain keresztül beleláthattunk az életébe, érzéseibe. Közelivé tetted a jellemét, de közben mégis haladt előre a történet, egyre jobban megérthettük a cselekményt. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)