2013. augusztus 11., vasárnap

Vendégírónk, Alle Stich alkotása - Can’t see inside


- Miss. Rodriquez, szépen halad – segített le a mérlegről az orvosom. Az egyik. Nem mintha megjegyeztem volna a nevüket, túl sok van. Ez a kopasz. – Még egy kiló és ritkíthatjuk a randevúinkat – próbált meg vicces lenni. Már megfigyeltem. Kétféle orvos típus van. Az egyik, amelyik meg sem próbál viccelődni, mert tisztában van vele, hogy a humorérzéket felboncolta a negyedik, vagy ötödik hullájával, még az egyetemen. És a rosszabbik, amelyik tetteti, hogy van humora, vagy még saját maga sem jött rá, hogy nincs. A kopasz a második B, pontjába tartozik. Ráadásul kifejezetten ostoba. Végül is, agyat senki nem ígért neki, csak diplomát. Ez is bizonyítja, hogy vannak okos emberek, és intelligensek. 
- Köszönöm – bújtam bele a cipőmbe. Nem volt nehéz őket átverni. Elég volt a melltartóm mindkét kosarába elrejteni egy-egy kis súlyt, amit még a suliból loptam. Kémia órán használtuk őket méregetésre. Tisztában voltam vele, hogy azzal, hogy javulást színlelek, csak visszább jutok, mert ha ezek a gyökerek nem figyelnek rám, akkor senkinek nem fog feltűnni, ha megint szarabbul leszek. Viszont túl nagy volt a kísértés, hogy ne járjak pszichológushoz, kéthetente méricskélésre, dietetikushoz, gyógytornászhoz és beszélgető körökbe. Fura mert tudtam, hogy mind szükségem van ezekre a dolgokra, hogy meggyógyuljak. A sok ribivel ellentétben engem mentálisan nem vágott haza ez a hülyeség, csak voltak pillanataim, amikor elkattantam. Ezért nem tudtam megállni, mert akkor nem voltam magamnál. A baj az, hogy mindig ilyen pillanataim vannak, ha kajára nézek. Aztán, amint elfordítom a fejem, már tudom, hogy egy hülye liba vagyok. Még a tükörbenézéskor sincsenek látomásaim. Látom, hogy a C-s kosaramból sikerült A-ra fogynom, hogy simán felvehetek XS-es pólókat, és hogy még a kutyám is alig bírom lelökni magamról, pedig csak egy kissebb németjuhász. A legrosszabb, hogy utálom ezt. Utálok beteg lenni, és nem tudom, hogy mi a fenét kéne csinálnom. A pszichorobanc nem segít, mert én sem tudom, hogy hol a probléma gyökere. Reggel kötöttem magammal egy kompromisszumot. Ha már behazudom, hogy jobban vagyok, akkor teszek egy próbát rá, hogy tényleg így is legyen. Szándékosan nem valami gyorskajáldával kezdtem, mert biztos, hogy kiokádtam volna a sok zsíros szart. Nem akartam vágányt váltani és belekezdeni egy bulimiás önpusztító mindennapjaiba. Így is gyomorsav csökkentőket kellett szednem, mert a sok nem evés miatt teljesen kimarta a sav a gyomorfalam. Még a kilyukadásától nem kellett paráznom, de azért nem álltam messze. Na, most semmi szükségem nem volt arra, hogy még a nyelőcsövem is tropára menjen, és, hogy a fogaim ennél jobban is kilazuljanak. 
Megláttam egy viszonylag szimpatikus salátabárt az utca másik oldalán, szóval leléptem a járdáról és jó városiasan átgyalogoltam a kocsik között. Ahhoz képest, hogy már elmúlt tíz óra is, még mindig fullra be volt állva az egész utca. A bárban nem voltak sokan, ezt már a kirakatüvegen benézve is meg tudtam állapítani, ami csak plusz volt, mert mások előtt még nehezebb ennem. Idegesítő zöld volt bent minden, a székek, az asztalok, néhol még a falak is. Na, jó igazából nem érdekelt, csak máris elkezdtem kifogásokat keresni, de nem állt szándékomban megszegni az ígéretem. Rávettem magam, hogy beálljak a sorba, ami nem volt túl hosszú. Most azt kéne mondanom, hogy szerencsémre, de ha őszinte akarok lenni, inkább bántam. Nagyon is, mert így hamarabb kellett szembekerülnöm saját magammal. Nem volt mese rám került a sor egy öregasszony és a nyavalygós unokája után.
- Szia, mit adhatok? – Hát ez a srác meg, hogy kerül egy salátabárba? Túl helyes volt ide. – Hahó?!
- Valami kicsit – vontam meg a vállam és végignéztem újra a kínálaton. – Legyen a sima kertészsalátából egy kicsi. 
Nagyon csúnyán bámult végig a srác, és szerintem kábé tíz másodperc alatt levonta a jó következtetést. Hát, igen az anorexiát nehéz titkolni egy idő után. Én talán két hónapja estem bele abba a kategóriába, amit már nem azért bámulnak meg, mert extrém dögösen sovány, hanem mert feltűnően nem kóser velem valami. A srác tényleg keveset szedett nekem, és paradicsomból még egy mosolygós fejet is rakott a tányéromra. Nem tudtam, hogy itt ez munkakötelessége-e, vagy csak rendes akart lenni, de kipréseltem magamból cserébe egy mosolyt. Nem volt jó ötlet, mert ezerrel megfeszült a szám és valószínűleg egy pár helyen fel is szakadt. Totál ki volt száradva. Miután elvettem a sráctól, akit a kitűzője szerint Tednek hívtak, nem néztem a kajámra, csak elindultam a legtávolabbi sarok felé. Lepakoltam a cuccom a zöld fotelba és leültem a táskám mellé, akkora böhöm volt a szék. Még mindig kerültem a kajám, mert nem akartam bekattanni. Már éreztem, hogy kezdődik, ezért kitapogattam a villám és emlékezetből a salátába szúrtam, aztán a számba toltam. Jó íze volt, de alig bírtam lenyelni. Olyan volt, mintha a nyelőcsövem visszafelé akarna működni, de végül két öklendezés között sikerült lenyelnem. Viszont utána ennyi volt, nem tudtam magam rávenni még egy falatra, akármeddig győzködtem is magam. Amint megint kitapogattam a villám máris éreztem, hogy összeszűkül a torkom és nem tudtam felemelni. Nem tudom meddig szenvedhettem, de biztos baromi sokáig, mert egyszer csak a helyes pincérfiú mellett álló leült velem szembe. Ő sem volt kifejezetten csúnya, de azért a másikat meg sem közelítette.
- Szia – köszönt. Oké, a fogai szebbek voltak, mint a másik srácnak. Fura, mert amióta úgy nézek ki, ahogy, mindig kiszúrom azokat az embereket, akiken valami tökéletes, ami rajtam defekt. 
- Szia – köszöntem vissza neki, és kapva kaptam az alkalmon, hogy ne kelljen a kajára koncentrálnom. 
- Ha nem ízlik, miért nem kérsz mást? – kérdezte, de látszott rajta, hogy ezt még ő sem hitte el. Nem is méltattam válaszra a kérdését. Barom. – Oké, ne nézz így, vicceltem. 
- Szar poén volt – morogtam és hátracsúsztam a székemen. – Mit akarsz?
- Segíteni? – nem volt túlzottan határozott. 
- Azzal tennéd a legtöbbet, ha felállnál és elhúznál, épp eszek – böktem a tálcám felé, de ő csak rám bámult és elmosolyodott. 
- Másfél órája eszed azt a szart. Tudom, hogy rossz, de azért nem ennyire. – Oké, nem csak az orvosok hiszik el, hogy viccesek, amikor nem is azok. Erre sem válaszoltam, csak összefontam a karjaimat a mellkasom előtt. – Mióta?
- Semmi közöd hozzá – nyúltam a táskám után mérgesen, de megfogta a kezem. 
- Nem lehetsz benne nagyon, a húgom négy hónap után nézett ki így. 
- Múlt időben? – kérdeztem rá. Nem voltam benne biztos, hogy hallani akarom-e a választ, mert a legtöbb sztori nem végzőik happyend-el ebben a műfajban. 
- Múlt időben – bólintott rá, de mosolygott, úgyhogy már azelőtt tudtam, hogy a csaj a szerencsések közé tartozik, hogy megszólalt volna. – Meggyógyult. 
- Gratula.
- Érdekel hogyan? – Nem tudtam, hogy az anorexiára van nemzetközileg elfogadott gyógymód. – Megmutatom – önállósította magát és felállt az asztaltól. Reméltem nem hiszi, hogy követni fogom. – Egy pillanat. – Azzal visszament a pult mögé és szedett magának egy nagy adag salátát. Csak remélni mertem, hogy nem hiszi, hogy én azt majd megeszem, mert akkor nagyobb marha, mint hittem. Vigyorogva ült vissza az asztalhoz, és maga elé mutatott a villájával. – Nem biztos, hogy elsőre menni fog, Karlynak se ment. Mellesleg Jesse vagyok.
- Ne, komolyan? – böktem a névtáblájára mire elmosolyodott, de kitartóan meredni kezdett rám. – Mary.
- A húgom nem tudott kajára nézni, ha arra gondolt, hogy neki kell megennie – kezdte. Eddig stimt. – Viszont, ha nem a sajátját nézte, hanem az enyémre koncentrált, akkor éhes lett és egy idő után már enni is tudott. 
Soha nem gondoltam volna valami hasonlóra. Komolyan, a srác amekkora seggarc, olyan kreatív lehet, és tutira szereti a húgát, ha volt türelme hagyni, hogy az minden nap ki tudja hányszor azt bámulja, ahogy kajál. 
- Próbáljuk meg – tettem a lelkesedés hiányát, de igazából nagyon be voltam sózva. Tényleg ki akartam jönni ebből. 
Nem hittem el, vagyis csak nem akartam, mert sikerült majdnem a salátám felét megennem – ami öt egész villányi Sali volt -, bár beletelt Jesse-nek még egy tányérnyi zöldségbe. 
- Te vagy a defektes anorexek védőszentje, vagy mi? – kérdeztem a végén. Úgy éreztem kipukkadok. Hónapok óta először. 
- Nem, és csak szerencséd van, hogy nálad is működött a dolog – mosolyodott el és befejezte a szívószála szopogatását. – Nem voltam benne biztos, hogy fog. 
- Kösz – mondtam neki nehezen. Nem volt semmi ilyesmi az erősségem. Megint rám villantotta a mosolyát, aztán felállt. Én is felálltam, és összeszedtem a cuccaimat. – Lenne kedved holnap is megpróbálni?
- Minden hétköznap itt szívok reggel héttől délig – bólintott és lecsippentette a névtábláját, aztán odarakta a pultra kifelé menet, miközben intett a lánynak, aki felváltotta – gondolom. Nem hittem volna, amikor ez a gyökér leült velem szembe, hogy van egyáltalán értelmes gondolata, azt meg pláne nem, hogy ő kínálja fel a lehetőséget a szabadulásra, de most már sokkal helyesebbnek tűnt, mint a másik srác. 

3 megjegyzés:

Vacak írta...

Gyönyörű *-*

Eszkimókiai írta...

Gratulálok, nagyon jó lett! :)

Alle Stich írta...

Köszönöm szépen, mindkettőtöknek!
Szattiéknak pedig a lehetőséget!

Alle