2013. augusztus 14., szerda

Vendégírónk, Eszkimókiai alkotása - Volt egy testvérem


Volt egy testvérem.  Mindenki azt mondta, hogy egyáltalán nem hasonlítunk egymásra. Ő sportos volt, én törékeny. Ő határozott, a társaság központja, míg én inkább csendesen figyelő. Mindenkor ő volt a támaszom, mellette éreztem magam igazán biztonságban. Az ikrem volt, de mintha nővérem is lett volna egyben. Mindemellett külön-külön nem létezett ránk definíció, mert mi együtt alkottunk egy egészet. Aztán  a gimi utolsó előtti évében egyik napról a másikra kiderült, hogy daganata van, amit nem lehet műteni. Nem ígértek évtizedeket, éveket, csupán hónapokat. Sokkolták a hírek a családot. A szüleink otthoni munkára váltottak, mi pedig magán tanulók lettünk- elképzelhetetlen lett volna, hogy én bejárjak, ő meg nem. Igyekeztünk a lehető legteljesebben élni, hogy minél kevésbé érezze azt, hogy mi minden marad ki az életéből. Anyuék, akik születésünkkor az ésszerű nevelés mellett tették le a voksukat, most bármit megengedtek, akármit kitalálhattunk. Csoki csokival? Jöhet! Film maraton mikor kint jó idő van? Egye fene! Gyönyörű és egyben szívszorító volt az a 10 hónap.  Nem tudtuk pontosan mennyi időnk van, ezért minden napot felejthetetlenné tettünk. Megadott időközönként el kellett mennie ellenőrző vizsgálatokra, de egyébként úgy járhatott kelhetett egy ideig, mintha minden rendben lenne. Az orvosa maga is azt mondta, semmi értelme kórházba zárni úgy várni az elkerülhetetlent, de az utolsó hónapban már kénytelen volt befeküdni, mert bár a teste leépülése lassan következett be, addigra legyengült és szüksége volt napi kontrollra. Ő mindezek mellett legtöbbször vidám volt, csak néha súgta a fülembe, hogy ne hallja senki, mennyire szeretne úgy felébredni, hogy teljesen egészséges, és az egész csak egy rossz álom volt. 
 Már 3 év telt el azóta, hogy elaludt, és másnap nem kelt fel. Halasztottam egy évet és csak tavaly érettségiztem le, továbbra is magántanulóként készülve fel rá. Ősztől egyetemre megyek, bár nem látom értelmét nélküle. Szortírozom a holmikat, mit vigyek magammal a koliba majd, pedig ráérne még, de kell valami ami lefoglalja az agyamat. Tudom, hogy szánalmas vagyok a végtelen gyászommal, mégsem tudok túllépni a Nagyom hiányán, és valljuk be, nem is akarok. Valahol mélyen jól esik az önsanyargatás, a szívet tépő fájdalom újra meg újra átélése, koloncként hurcolása a nyakamban. Ilyen gondolatok rajzanak az agyamban, mikor megtalálom a levelét. Még nem is olvasom, de máris csorog a könnyem az ismerős kézírás láttán. Halála előtt pár nappal írta, tudom a dátumból. A kórházi nővér adta oda a temetése után azzal, hogy ezt nekem küldi a testvérem.


„Erős vagy. Erősebb vagy nálam. Te túl fogod élni nélkülem. Soha nem mondtam, de remélem tudod, hogy belőled nyertem erőt a nehéz a helyzetekben, ha te is mellettem voltál, akkor voltam igazán felszabadult. Úgy éreztem bármit kimondhatok ország-világ előtt, mert te a magad hallgatag módján ott állsz mögöttem biztonság keltően. Ezért kérlek, könyörgök tarts ki- ha másért nem is, a kedvemért. Hidd el, nagyon szeretnék veled együtt megöregedni, tologatni az unokákat, és egymás kezét fogva átlépni a Mindenségbe egyszer; de nem lehet. A betegség erősebb nálam, a fizikai testemnél. Ugye tudod Kicsi, hogy amiket a veszekedéseinkkor mondtam, azt nem gondoltam komolyan- a nagyját legalábbis. Mert tényleg makacs  vagy (olykor önsorsrontó módon), és végletekig halogató, meg néha mértéktelenül lusta. De bárhogy is szidtalak, soha nem akartam rosszat neked (kivéve, mikor elvesztetted a kedvenc láncom, mert akkor legszívesebben megtéptelek volna). Így visszagondolva még a civódásaink is melegséggel töltenek el, mosolyogva írom ezeket a sorokat, mert még tisztán él bennem a kép a megszeppent arcodról, ahogy hebegve-habogva igyekeztél kimagyarázni magadat a lehetetlenből, hogy mi lett a láncommal. Én meg ordítottam, mint a sakál és esküdöztem, hogy soha többé semmit nem adok kölcsön neked. Jaj, Kicsi, bárcsak több időm lenne! Kérlek ne sírj. Tudom, hogy csak azért is végig fogod bőgni a levelem, már csak az ellentmondás kedvéért is, de azért egy próbát megért. Mérhetetlenül szeretnék még forróságot, téli fagyot, őszi bágyadt meleget, tavaszias szellőket átélni, erdőben futni, könyvet olvasni, szerelmesnek lenni, csalódni, sírni, majd újra boldognak lenni, vérre menő veszekedéseket apróságokon, sárgadinnyét enni fahéjjal megszórva, egyetemre járni, gyereket szülni, jajveszékelni az első ősz hajszálnál… Mivel nekem ez mind csak vágyálom (esetleg a fahéjas dinnyét leszámítva, mert úgy sejtem azt hozol be ma a kórházba), Kicsi, élj helyettem is! Így benned majd én is tovább élhetek. Minden mozdulatodban, mosolyodban, könnycseppedben benne leszek, hiszen mi elválaszthatatlanok vagyunk. Csak a világ számára tűnök el, neked mindig ott leszek, ne feledd.  Éld át a dolgokat, ne csak szlalomozz közöttük, mint valami ijedős kiscica. 

                                                                                    Várlak a túloldalon: a te Nagyod.

(Az a fiú a B-ből-te is tetszel neki, kiderítettem! ;) )”

 Annyiszor olvastam már, mégis mindig ugyanúgy bőgtem, mint most, hiába kérte ne tegyem. Arra a srácra meg azt hitte, hogy törődni fogok vele azok után, hogy ő nincs többé? Az utolsó írásában sem hazudtolta meg önmagát… Naiv, naiv! Miért hagytál el te kuka?! Soha nem értettem, miért gondolt engem erősnek. Hát így néz ki egy olyan ember? Még a mélyvízbe sem merészkedem be, ahol nem ér le a lábam, pedig oda csak annyi erő kéne, hogy uralkodni tudjak a félelmemen. Nem érzem úgy, hogy képes lennék helyette is élni,  hiszen az űrrel amit maga után hagyott szinte épp csak arra van erőm, hogy ételt vegyek magamhoz, felöltözzek s aludjak.  De azért valamicskét megtartottam a kéréséből: egyetemre megyek. Én is emlékszem arra a patáliára, amit levágott az ékszere miatt, még egy halvány mosoly is átsuhant az arcomon két forró könnycsepp között az olvasás alatt. Hihetetlen, de azt a nyakláncot megtaláltam azóta és állandóan nálam van. Úgyhogy végső soron igaza volt, mert tényleg mindig velem van így. Vajon ő mit szólna a suli választásomhoz? Á, biztos azt, hogy mulya vagyok még mindig, hiába beszélt nekem folyton. Pedig nem is vagyok az. Na jó, talán kicsit. De ez így nem jó, mert kivételesen igazat adtam neki. Azt hiszem, rá kell cáfolni az ítéletére.
-Halló, tanuszoda? Mikor vannak úszó edzések?


2 megjegyzés:

Mitsuko írta...

Huh... Nem találom a szavakat, és tolonganak bennem a mondani valóim egyszerre... Ez így nehéz. Eszkimókiai, valami olyat alkottál, ami rettenetes elveszettségbe taszított - mentségedre szóljon, hajlamos vagyok bármit, bármikor, bárhol átérezni, akár még sírni is miatta, ha jól tálalják (te jól tálaltad)-, és vigasztalhatatlanul sírtam, mikor olvastam a levelet. Bennem akadt a levegő, a végén, mikor említette, hogy megtalálta a nyakláncot, és tudatlanul is körbefutott a szám a fejemen a mosolygástól könnyeim között, mikor a rácáfolásról nyilatkozott.
Istenem, de csodásan érzem magam most, hogy ezt elolvastam... Nem is tudom miért, de valahogy boldog vagyok, pedig ez egy szomorú, tanulságos történet. És ami legjobban megfogott... Irtózom a medencéktől, amikben nem ér le a lábam, mert egyszer majdnem belefulladtam... És én is, amikor a legjobb barátnőm azt mondta "Erős vagy", pontosan ugyan ezek az érzések törtek rám.
Gyönyörűen megfogalmaztad, még így is, hogy nem ismerlek, írhatom, hogy büszke vagyok rád. Nem tudom miért, ne kérdezd, vannak ilyen fura hajlamaim, hogy így érezzek, de ezt gondolom, és a tudatalattim visít, hogy "Ne légy már hülye, ne beszélj baromságokat, mert semmi értelme sincs a mondataidnak. Felesleges másokat fárasztanod a bugyutaságaiddal.".
Minden további szóömlés nélkül: Köszönöm, hogy olvashattam ezt a csodás szösszenetet, novellát, szöveget. Élveztem, és örülnék, ha még több ilyet olvashatnék. Nagyon szépen köszönöm...

Eszkimókiai írta...

Nagyon köszönöm a méltató szavaidat, egyáltalán nem fárasztott amit írtál, hanem felemelt és pirulásra késztetett. Nem gondoltam, hogy sikerül ilyen érzéseket kiváltanom bárkiből, mint belőled. Szóval én érzem megtisztelve magam, hogy tetszett amit írtam, és leírtad nekem a véleményed.
Ezek az első szárnypróbálgatásaim az oldalon, és én is remélem, hogy leszek olyan szerencsés, hogy jelenik még meg az oldalon írásom.