2013. szeptember 7., szombat

Írj történetet az idézethez!



Különösebben nem fűznék hozzá nagy instrukciókat. Szerintem, mindenkinek érthető a feladat. A megadott idézetek közül kérném, hogy válasszatok egyet és írjatok hozzá történetet vagy verset annak tükrében, ami hűen visszaadja az idézet mondanivalóját, érzelem- és gondolatvilágát.



1. Tanulj meg elengedni, ahogy egy ujjadra hurkolt léggömböt szélnek eresztesz: hadd szálljon, legyen az égbolté, a felhőké. Ezt rendszerint akkor tudod megtenni, ha megpillantasz valamit, amit a léggömbnél fontosabbnak vélsz, és meg akarod fogni. Akkor a régit az útjára engeded. Észre sem veszed, hogy kinyíltak az ujjaid.

2. Vannak dolgok, amik nem tartanak örökké, de vannak, amik igen. Mint egy jó dal, egy jó könyv vagy egy jó emlék, amit magaddal vihetsz, és kicsomagolhatsz a legsötétebb napjaidban, lesimítva a gyűrött széleit, közelről fürkészve, és remélve, hogy még mindig felismered azt a személyt, akit ott látsz.
3. Bárki, aki elindít egy érzést benned, valójában csodát hoz az életedbe. Légy hálás érte, mert olyat mutat, amit eddig még nem éreztél - hisz minden megismételhetetlen. A mosoly, ahogyan rád néz, vagy épp megölel... kétszer nem történik meg ugyanaz.

4. Nehéz olyasmire várni, amiről tudod, hogy talán soha nem fog megtörténni; de még nehezebb feladni, mikor ez az, amit mindig is akartál..

5. Azért sírtunk, mert elvesztettünk valamit, és kaptunk valamit cserébe. És azért, mert elveszíteni és kapni valamit egyformán fájdalmas. És mert tudtuk, mit vesztettünk el, de még nem tudtuk szavakba önteni, mi az, amit kaptunk.

6. Azt mindig könnyű megállapítani, hogy kik a barátaink. Ők az egyetlenek, akik megmondják, mikor nézünk ki nevetségesen, mikor csapjuk be magunkat, vagy hogy mikor elég. De csak a legjobb barátok mondják meg az igazat, még akkor is, ha azzal megbántanak téged.

7. Nem akartam elengedni, nem akartam még egy centivel sem távolabb lenni tőle, a végtelenségig így akartam lenni, ölelni, folytonosan érezni a bőre melegét, érezni ahogy dobog a szíve.

8. Az járt a fejemben, mit éreznék, ha nem jönnél vissza többé. Éreztem, hiányozna valami az életemből. Talán idővel képes lennék pótolni, de sohasem tudnám maradéktanul helyettesíteni. Megpróbáltam rájönni, mi lehet ez, és mindig ugyanarra jutottam. Bárhonnan közelítettem is meg a dolgot, egyre csak ugyanazt a választ kaptam. Te... csakis te.

9. Egy dolog van csak, ami rosszabb a magánynál... ha mások is tudják, hogy magányos vagy!


10. Vannak titkok, amelyek jobb, ha rejtve maradnak. Vannak titkok, amelyeket túl veszélyes megosztani másokkal, még azokkal is, akiket szeretsz, akikben bízol.

11. Lényegében, ezért fotózunk... meg akarjuk menteni az életünknek azon darabkáját, be akarjuk zárjuk egy képbe, örökké változtatva ezáltal és így ahányszor csak rápillantunk, újra eszünkbe juttatja azt az érzést, élményt és látványt, amelyben részünk volt és amelyet soha nem akarunk elfeledni.

12. Életünk egyik legfontosabb döntésévé válhat, ha annak ellenére el tudunk köteleződni a szeretet mellett, hogy a szívünkben fájdalmat érzünk.

13. Egy parányi, apró testben néha nagyobb szív lakozik, mint bármelyik emberben. Ő soha nem színlel, soha nem csap be, csak őszintén szeret és minden mozdulatával, pillantásával kimutatja, hogy elfogad, s rajong értem. Érzem ezt most is, ahogy meleg kis testét magamhoz ölelem, s szívünk habár kétféle ritmust diktál, ugyanazt érzi: az egymás iránti szeretet.

14. Amikor a boldogság egyik ajtaja bezárul, egy másik kinyílik. De gyakran oly sokáig tekintünk vissza a zárt ajtóra, hogy nem vesszük észre, amelyik megnyílt előttünk.

35 megjegyzés:

Betti írta...

Szia Szatti! Írtam egy kis rövid szösszenetet, remélem, nem baj, hogy nem túl hosszú. A lényeg benne van. :) Az 5. számú idézethez illik ez a kis iromány, de elsőnek a 11-esre szántam. Nos, ehhez a két idézethez kapcsolódik a novellám. Remélem, tetszeni fog. :)

Szívembe zárt emlékek

Sóhajtottam. Körül néztem a szobámban. Miért kell innen elmennem? Az egész eddigi életem ide köt. Az ablakhoz léptem, és kinéztem rajta. Az öreg tölgyfa még most is ott állt, girbe-gurba ágaival olyan, mintha integetne nekem. Még öt éves lehettem, amikor felmásztam a tetejére, és úgy éreztem enyém az egész világ. Sok órát töltöttem ott fent, az volt az én kis menedékhelyem. Anya mindig megszidott, mert sosem tudta, hová bújok el órákra. Lehajtott fejjel fordultam a szekrényem felé. Az ajtai nyitva álltak, a ruháim fele már a bőröndben volt. Szomorúan nyúltam egy lila felső felé, hogy összehajtsam, miközben magával ragadott az egyik emlékkép. A szülinapi zsúrom elég unalmas volt, ezért néhány lánnyal összeállva modelleknek álltunk, és minden féle maskarában a fiúk elé vonultunk. A barátaim szülei csak mosolyogtak, milyen kis „édesek” vagyunk, mi viszont komolyan gondoltuk, hogy felnőttként a kifutókon fogunk billegni. Akkor csentem el anyától az egyik magas sarkúját, és ott pihent a szekrényem mélyén. Persze, tudta, hogy kisajátítottam a lábbelijét, de nem szólt érte. Felvettem a cipőt, majd beleálltam. Ma már tökéletesen állt rajtam. Elpakoltam a bőröndbe a cipőt és a többi ruhát, és mosolyogtam a nyolcadik születésnapi zsúrom emlékére. Ki akartam lépni a szobaajtón, amikor a tekintetem megállapodott az asztalomon. Már minden el volt pakolva róla, de látszódott a laptopom nyoma. Felette a tükröm díszelgett, ahová mindig a képeimet ragasztottam. A fotókon már gimnazista voltam és a barátaimmal pózoltam rajtuk. Az egyik a parkban készült egy padon ülve, a másik pedig a közös tanulást ábrázolná, ami átcsapott popcornos filmezésbe és párnacsatába. A harmadik képen anyával ültem az ágyon, amikor a ballagási hajamat készítette. Ugyan már ezek is egy dobozban lapultak elcsomagolva, mégis a lelki szemeim előtt volt, hogyan helyezkedtek el a tükrömön. Lefelé menet a lépcsőfokokat számoltam, meg van-e még mind. A falakon végig simítottam. Anya már kint a kocsinál várt rám. Visszanéztem a nappalira, ahol lázasan készültem az érettségire, végül jelest kaptam rá. Itt nőttem fel, és ez a ház mindig is része lesz az életemnek. Sokat sírtam, hogy itt hagyjuk ezt a házat, mintha az eddigi életem egy részét dobnám el. Viszont most jöttem rá, az itteni éveimből a lehető legszebb emlékeim a szívemben vannak, és talán nem is olyan rossz ez a költözés. Nem fogom soha teljesen elhagyni ezt a helyet. A boldog pillanatokra mindig mosolyogva fogok visszagondolni, de egyaránt érzem a nehéz percek súlyát is. Ez a fránya felemás érzés. Nehéz elszakadni, de még nehezebb maradni. Vár egy másik hely a családommal, ahol mindenből megpróbálom a legjobbat kihozni. Egy fájó mosoly kíséretében csuktam be az ajtót, majd a kocsiba pattantam. Bólintottam anyának, hogy indulhatunk, és addig néztem hátra, amíg el nem tűnt a szemem elől régi otthonom képe. Majd előre fordulva azon morfondíroztam, mik várnak rám az új házban.

orsolya* írta...

Szia! Itt az én kis irományom, amihez leginkább az 5-ös idézet illik. :) Folytatás következő kommentben!

Napok nélküled

1. nap: Ma felkeltem, és azt hittem, hogy még mindig velem vagy. Ahelyett, hogy egy újabb veled töltött nap miatt izgatottan felhúztam volna a redőnyt, percekig feküdtem a sötét szobában. Mellettem ott hevert az összes közös emlékünk, amiket az este addig nézegettem, amíg már képtelen voltam látni a könnyeimtől. Becsukva a szemem meg akartam győzni magam, hogy reggel felkelek és minden rendben lesz, ugyanúgy elindulok hozzátok biciklivel, együtt töltjük a napot, majd korán elköszönünk, mert vasárnap van. Nem az bántott, hogy nem leszel velem többé, hanem az, hogy senkivel sem leszel már. Vége az összes álmodnak, nem jössz velem egyetemre, és nem lehet egy méregdrága házad a belvárosban. Itt hagytál ebben a pocsék világban, és úgy, hogy nem is akartál. Annak a sofőrnek pedig lehet méregdrága háza, telefonálhat még akárhányszor vezetés közben, még 26x szerelembe eshet. Minden az övé lehet, amit te már nem kaphatsz meg, mert meghaltál. Miatta.

67. nap: Emlékszem, amikor azt mondtad, hogy együtt megyünk majd egyetemre. Reggel a családom egy levéllel várt, én pedig nem tudtam, hogy minek örültem volna jobban: ha felvesznek, vagy ha nem. Felvettek. Nélküled már semmi sem olyan, és hiába dugom el a levelüket, ott hallom a fejemben, hogy menjek, még ha az egyikőnket nem is veszik fel. Menjek, éljem az életem, ne a közös jövőnk határozza meg minden lépésem. Ezt mondtad, mert azt akartad, hogy akárhogy is döntök, boldog legyek. Folyton gondolkozok. Meg nem történt dolgok, amiknek úgy kellett volna lenniük. Megünnepeljük, hogy felvettek az egyetemre minket, elmegyünk a szalagavatóra, aztán együtt keresünk albérletet. Fakó képek, eldobott forgatókönyvek, nélküled nem megy.

131. nap: Ezt nem hinnéd el! Megvan a lakásom! Egy olyan, amiről mindig is beszéltünk, a szüleim lerendezték nekem. Az egyetemtől 2 utcára van, és pontosan úgy fogom kortyolgatni út közben az első napomon a kávét, jegyzetfüzettel a kezemben, mint ahogy elképzeltem pár évvel ezelőtt. Önzőnek érzem magam, mert én megkaptam, amit szerettem volna. Tudok még boldog lenni, és az hiszem sikerülni fog. Elvégzem az egyetemet, lesz egy jólmenő irodám, és utána talán gyerekeim is. Mióta elmentél, most érzem először, hogy menni fog. Élem tovább az életem.

172. nap: Azt hittem, hogyha megérkezek a modern kis lakásomba és úgy teszek, mintha élveznék minden előadást, akkor rendben leszek. De nem. Egyedül érzem magam, és mindig elképzelem, hogy ott vagy. Mellettem ülsz a fizika előadás közben, megfogod a kezem a pad alatt. Megsimítod az arcomat, és engem nézel még akkor is, amikor a professzorra kellene figyelned. Segítesz a beadandómban, és együtt nevetünk a határidőkön, pedig tudjuk, hogy már csak pár nap van hátra addig. Átbeszélgetjük az estét, és nem megyünk be a következő nap. Így terveztük együtt, ez az amit akartunk, nem? De a tervünk egyik fele hiányzik. Te. Tudod, őrűlten hiányzol.


orsolya* írta...

187. nap: Már nem tudom, hogy hanyadik napja érzem magam ilyen rosszul, de eddig senkinek sem tűnt fel. Eddig. Csak ültem az előadások alatt, jegyzeteltem, aztán hazamentem és tanultam. Ez volt az én menedékem. Már elfelejtettem, hogyan kell ismerkedni, és komolyan aggódik miattam az egész család. Hisz eltelt már egy kis idő, de én nem éppen az elképzelt egyetemi életet éltem. Aztán ma odajött egy fiú. Azt mondta, hogy látja, hogy nem találom a helyem, és barátokra lenne szükségem. Már figyelt egy ideje, de csak most mert idejönni. Ma velük ebédeltem egy általuk mutatott kis vendéglőben, és tényleg rendesek. Talán most jött el az ideje, hogy túl tegyem magam a múltamon. Rajtad.

228.nap: Ugyanitt vagyok és írom ezeket az értelmetlen, kusza leveleket neked, pedig azt akartam, hogy vége legyen. De nem bírom! Írnom kell, mert máshogy nem bírom feldolgozni a történteket. Gyenge vagyok, és elrontom a jövőmet, elbuktam abban, hogy rendbehozzam az életemet. Itt ez a srác, akiről már írtam. Felajánlotta, hogy menjünk el moziba. Te nem ilyen felszínes randira hívnál. Elvinnél a titkos helyedre, vagy hülyét csinálnánk magunkból egy forgalmas helyen. Aztán a moziban a csend közben úgyis azon agyalnék, hogy neked tetszene-e a film. Utálnád ezt a hülye kalandfilmet, mert te mindig csak nevetni akartál. Újranézem azokat, amiket együtt láttunk, de a poénok marcangolnak belülről. Elkezdek nevetni, de aztán elsírom magam, és tudom, hogy akármennyire is érdekel ez az új fiú, Ő azért mégsem Te. A francba is, hiába etetem magam azzal, hogy kezdelek elfelejteni, mindig itt lyukadok ki. A legrosszabb, hogy tudom, hogy nem így kellett volna történnie.

293. nap: Mindenről te jutsz eszembe. A zenék, amiket te mutattál, a nyár, amit együtt töltöttünk, a téli séták, vagy a veszekedések, amikor azt üvöltöttük, hogy bárcsak meg se ismertük volna a másikat. De én nem kívánok többet ilyet. Megmutattad, hogy milyen igazán szeretni valakit és gondolkozás nélkül bármibe belevágni, mert szerelmes az ember. Annyi mindent adtál nekem, hogy félek, hogy ezt senkinek sem fogom tudni visszaadni, én már nem fogom megmutatni valakinek, hogy mennyire boldoggá tehet egy másik embernek csupán a létezése. De ahhoz, hogy megtudjam, mit akarok, abba kell ezt hagynom. Nem írhatok többet ilyeneket. Nem ragaszkodhatok hozzád és a nélküled eltöltött napok nyomorához, mert már vége. Ki kell találnom, hogy mit kezdjek az újonnan kapott lehetőségekkel, anélkül, hogy éjszaka a te kezedet keresném a takaró alatt.

Szatti írta...

Szia Betti!

Nagyon tetszett a történeted. A leírás, a megfogalmazás, az érzések és gondolatok ábrázolása. Nagyon igaz és valós volt. Szépen építetted az idézet köré, beleilleszkedett a történeted hangulatába. Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! :)

Szatti írta...

Kedves Orsi!

Bámulatosan szép történetet alkottál. Minden szó, minden gondolat a helyén volt, mély tartalmú volt, érzelemgazdag, lenyűgöző alkotás minden tekintetben és nagyon-nagyon örülök, hogy elküldted. Remek volt a közvetlenség, az érzések bemutatása, a vívódás és a kétségek összessége, és mindezt nagyszerűen kiegészítette az a forma, amelyet alkalmaztál. Hogy napokra bontottad a történetet. Szépen vitte előre a történetet, érzékeltetve a folyamatot.

Gratulálok neked és köszönöm a részvételed!

Niky Black írta...

Szia Szatti! A 3. idézethez írtam, a címe: Kétszer nem történik meg ugyanaz

Az élet kegyetlen. Ott kapjuk a legnagyobb pofont, ahol a legkevésbé számítunk rá. Minden jónak tűnik, minden rendben van, de ez egy pillanat alatt megváltozhat. A rózsaszín köd felszakadozik, és meglátjuk mindazt, ami eddig homályba veszett. Szörnyű igazság kerül a felszínre, míg te belülről hullasz darabjaidra. A szemed láttára változik meg minden, összeomlik mindaz, amit eddig felépítettél. Az élet igazságtalan és te nem tudhatod, hogy mit hoz a jövő. Talán minden rendbe jön. Idővel. Talán minden csak egyre rosszabb lesz. Nem tudhatod, de az élet mindig kiegyenlíti önmagát. Minden okkal történik, még ha ez nem is egyértelmű. Meg kell tanulnod felállni a padlóról és mindent előröl kezdeni, tiszta lappal indítani. Az élet erről szól. Próbára tesz, amiből te csak a fájdalmat érzékeled.
Boldog voltam. Hihetetlenül boldog. Minden tökéletes volt. Biztonságban éreztem magam mellette, reméltem, hogy ez soha nem ér véget. Szerelmes voltam, az agyam elborult. Csak ő létezett számomra, nem törődtem mással. Tudtam, hogy nem tarthat örökké. Tudtam, hogy hamarabb következik be a legrosszabb, minthogy felfognám, mi történik. De nem érdekelt. Boldog voltam, és semmi más nem számított. Ki akartam élvezni, hogy velem van, akármeddig is tart majd. Akkor még nem tudtam, hogy ami ezután jön, belülről emészt majd fel.
Tökéletesen emlékszem a pillantására, ahogyan rám nézett, kék szemei csillogtak. Az ágyamon feküdtünk a sötétben, csak a hold fénye világította be a szobát. Karjait óvatosan körém fonta, majd magára húzott. Kezemmel arcát simogattam, miközben pillantásunk összefonódott. Ajkaim maguktól húzódtak mosolyra. Csak pár centiméter választott el minket egymástól. Lassan a fülemhez hajolt, majd belesúgta: szeretlek. Számat az övére tapasztottam, a távolság hirtelen szűnt meg közöttünk. Boldogok voltunk együtt.
Ahogy az utcán sétáltunk az éjszaka sötétjében, minden sarkon megálltunk, és addig ölelt, míg a jelzőlámpa fénye a pirosról zöldre nem váltott. Szorosan húzott magához, mintha sosem akarna elengedni. Karomon végighúzta mutatóujját, majd kezünket egymáséba kulcsolva haladtunk tovább. Az idő szinte repült, a szavak ott lógtak a levegőben, mintha próbálnák megőrizni azt a csekély jelentősége, amit szántunk nekik. Aztán minden halványodni kezdett. Megszorította a kezemet, amitől furcsa melegség árasztott el. Tudtam, hogy biztonságban vagyok mellette, nem féltem semmitől. Ránéztem, mire elmosolyodott. Megállt, felém fordult, majd magához húzott. Szorosan ölelt át, arcomat a vállába fúrtam. Eltolt magától, de csak annyira, hogy a szemembe nézhessen. Majd megcsókolt. Elfelejtettem levegőt venni, kiűzte a gondolataimat a fejemből. Nyelvünk forró táncot járt. Jó volt nem gondolni semmire, csak érezni, hogy ott van. Aztán az ajkaink elváltak egymástól, és gyengéden homlokon puszilt. Majd csendben folytattuk tovább utunkat. Ujjai óvatosan csusszantak az enyémek köré.
A falnak dőlve álltam egy helyben, míg ő a cigijét szívta. Lassan fújta ki a füstöt, míg én a földet kémlelve vártam, hogy elnyomja. Pár pillanattal később mellém lépett, az államat felemelve kényszerített, hogy a szemébe nézzek. Arca megbánást tükrözött, a szeme pedig szín tiszta szerelmet. Halványan elmosolyodtam, mire ajkaival súrolta az enyémeket. Behunyt szemmel vártam, hogy tegyen valamit. Lehelete csiklandozta az orromat, hátamon végigfutott a hideg. Megborzongtam, majd gyengéd csókot nyomott a számra. Ajkaim megremegtek. Boldog voltam.

Niky Black írta...

A konyhapultot liszt borította, tojáshéj darabok hevertek szanaszét. Egy fakanállal a kezemben próbáltam kikeverni a palacsinta tésztáját. A könyökével az asztalon támaszkodva nézett és nevetett rajtam, míg én mindenemet összekentem. Belenyúltam a tésztába, és az ujjammal két csíkot húztam az arcára. Fintorogva nézett rám, majd elmosolyodott. Mikor újra a kezembe vettem a tálat, mögém lépett, és hátulról átölelve húzott magához. Szőke hajtömegemet eligazította az útból, majd ajkaival a nyakamat kezdte puszilgatni. Arcomat felé fordítottam, majd gyengéd csókot lehelt rá.
Az út közepén sétálva beszélgettünk. Arcát csak a lámpák adta fény világította be. Láttam, hogy valami baj van. Éreztem, ahogy eltávolodunk egymástól. Egy szakadék keletkezett közöttünk. Mikor ránéztem, mintha nem is ő lett volna. Próbáltam hidat építeni a szakadék fölé, át akartam rajta jutni, tudni akartam, hogy mi történik. De nem engedte. Lelökött arról a hídról, én pedig képtelen voltam újra próbálkozni. Egyszerűen nem ment. Zsebéből kivette a cigijét, majd a zöld színű öngyújtójának segítségével rágyújtott. Mélyen szívta be a füstöt, amit bent tartott egy ideig, majd lassan kiengedte. Néztem őt, kétségbeesetten figyeltem minden mozdulatát.
-Már megint az a rohadt cigi - mondtam. A mondat csak véletlenül csúszott ki a számon. Ideges voltam. Egy részem titkon mindig abban reménykedett, hogy egyszer úgy dönt, hogy nem gyújt rá többet, de sosem akartam, hogy miattam hozzon ekkora áldozatot.
Lassan fordította felém a fejét. Tudtam, hogy nem kellett volna ezt mondanom. Ezzel csak rontottam a helyzeten. Beleszívott a cigarettába, majd ökölbe szorított kézzel sétált tovább. Ráharaptam alsó ajkamra, majd vasas ízt éreztem. Számból kiserkent a vér.
-Miért nem mondod el, hogy mi bajod van?-kérdeztem tőle utolsó reményként. A földet bámulva sétált mellettem. Úgy tűnt, a cipője érdekesebb volt.
-Nem rád tartozik-mondta rezzenéstelen hangon.
-Azt hittem, számítok neked annyira, hogy elmondd.-Erre ő csak a fejét rázta. A sírás kerülgetett, olyan érzésem volt, mint akit gyomorszájon ütöttek.-A cigi fontosabb, mint én, mindent azzal intézel el, ahelyett, hogy elmondanád!
Az elkövetkezendő időben - talán tíz perc vagy akár egy óra is lehetett - életünk első és leghosszabb vitája zajlott le közöttünk. Mindent rám zúdított, azokat a dolgokat is, amikről nem tehettem. Fájt. Legbelül nagyon fájt, de kívülről nem mutattam. Erősnek kellett maradnom.
-Tudod mit, hagyjuk az egészet!-kiáltotta, majd hátat fordítva indult el. Szemében még ott csillogott a szenvedély utolsó cseppje, amit elnyomott a veszekedés miatti düh. Az utolsó, amit hallottam, egy autó dudálása, kerekek csikorgása és egy hangos csattanás volt. Mindent láttam, de semmit sem értettem belőle. Az emberek sikítozva segítségért kiabáltak, a sofőr kiszállt az autóból és a mentők számát tárcsázta. Én pedig ott álltam egyedül. Elhagyottnak, magányosnak éreztem magam. Egy űr keletkezett a testemben, de nem értettem, miért. Majd lábaim önálló életre keltek, a tömeg felé vittek. Átverekedtem magam az embereken, és akkor megláttam azt, aminek sosem szabadott volna bekövetkeznie. Láttam a csillogó kék szemeket, és a hozzá tartozó testet lehetetlen pozícióban feküdni. Szeméből kezdett elpárologni az élet utolsó jele is, ami nekem egyet jelentett. Vége van. Meghalt. Miattam.
Miután elvitték őt, és minden nyomot eltakarítottak, ami a balesetre utalt, én még mindig ott ácsorogtam. Az űr egyre nagyobb helyet töltött ki a testemből és a lelkemből. Egy részem meghalt vele együtt. Sokáig tartott, mire felfogtam, hogy többé nem látom őt. Nem ölelhetem meg, nem nézhetek a szemébe. Nem mondhatom neki, hogy szeretem, nem érezhetem. És az utolsó emlékem róla a veszekedés volt. Összetörtem. Belülről hullott szét a lelkem, az utolsó darabok is kezdtek megrepedezni. Mindent elrontottam, minden az én hibám volt. Nem tehettem jóvá, már nem hozhattam vissza, hogy a nyakába borulva kérjek bocsánatot. Nem csókolhattam meg, nem mondhattam neki, mennyire szeretem. Elrontottam az egyetlen esélyt, amit kaptam.

Niky Black írta...

(Sajnálom, de az utolsó bekezdést már nem engedte beleírni..)

Bárki, aki elindít egy érzést benned, valójában csodát hoz az életedbe. Légy hálás érte, mert olyat mutat, amit eddig nem éreztél - hisz minden megismételhetetlen. A mosoly, ahogyan rád néz, vagy épp megölel... kétszer nem történik meg ugyanaz.

Vacak írta...

Szia Szatti! A 13. számúhoz írtam meg ezt a rövid szöveget.

"Gyere a szokásos helyünkre! Mondani szeretnék valamit."
xoxo A.

Izgalom járta át testem minden négyzetcentiméterét, ahogy szememmel végigfutottam a rövid SMS-t. Nem kellett sokat találgatnom, hogy ki is lehet A., és miféle szokásos hely. Adam azt szerette volna, hogy találkozzunk a Parkban, ahol a hinták is voltak. A mosoly levakarhatatlan volt az arcomról, ami végig ott virított, miközben készülődtem a találkánkra, ahol Adam mondani fog nekem valamit. Vajon mit? Ezen járt az eszem az egész úton.
Az igazság az, hogy kedveltem Adamet, nagyon. Na jó, szerelmes voltam belé. De ő belém nem. Nem úgy. Én mindent megtettem volna érte, az égvilágon bármit, de ő csak egy unaloműző játékszernek tartott. Tudom, most bizonyára azt kérdeznéd, hogy akkor minek jártam vele, ha így éreztem, de a válasz sokkal egyszerűbb, mint hinnéd. Szerelmes vagyok belé. A szíven nem engedte, hogy az agyam irányítson, ha Adamről volt szó, pedig nem lett volna egy hátrány. De az érzés, hogy olyan mellett lehettem, akit a világon mindennél jobban szerettem, boldoggá tett. Nekem ennyi bőven elég volt.
Alma, szeretett Golden Retriverem ugatását hallottam meg a bejárati ajtó mögül. Hirtelen észbe kaptam. Hisz el sem búcsúztam tőle. Nevetgélve nyitottam ki újra az ajtót, mire Alma, mint a villám terített le a földre. Egész testsúlyával rám nehezedve, nyelvével az arcomat nyalogatva bírt maradásra.
- Alma – szólok rá. – Alma! Alma, hé! Viselkedj, kislány!
Kemény hangnemem bevált, kutyusom engedelmesen kászálódott le rólam. Fejét lehajtotta, farkát behúzta. Nem akartam, hogy leszidva érezze magát, ezért játékosan megsimogattam, hogy oldjam a feszültséget kettőnk között. Azonnal reagált, a hátára fordulva várta, hogy tovább kényeztessem. Nem hagytam magam, inkább becsalogattam a házba, hogy bezárhassam az ajtót, s elindulhassak. Miután rendbe szedtem magam, meg is tettem.
A Park nem volt messze, csupán pár háztömb az egész. Adam már jelen volt, mikor végre megérkeztem. Üdvözlésül szerettem volna megcsókolni, de a felkaromnál fogva eltolt magától. Értetlenkedve néztem aranybarna szemeibe.
- Adam, valami baj van? – kérdeztem óvatosan.
- Beszélnünk kell! – vágott egyből a közepébe.
Visszaemlékezve erre a beszélgetésre, most jól sípcsonton rúgnám magam, amiért nem esett le, hogy a Beszélnünk kell! nem jelent semmi jót.
- Oké, beszélgessünk – mosolyogtam rá.
- Ezt ne csináld! – hunyja be a szemeit.
- Mit? – értetlenkedem.
- Ne tegyél úgy, mintha az égvilágon semmi sem érdekelne! Tudom, hogy tudod, hogy mire akarok kilyukadni!
- Adam, bökd már ki, hogy mi van!
- Én.. öm… Szakítani akarok veled.
Üvegcsörömpölés. Ezt lehetett hallani azoknak, akik jól figyeltek. Ez a szívem volt, ahogy milliónyi apró darabra tört össze, fájdalmasan éles szilánkokat hagyva maga után. Megszólalni sem bírtam, csak bámultam azt az embert, akit állítólag mindennél jobban szerettem. Fájt a szívem, sajgott. Szakítani akarok veled. – hangzott visszhangként a fejemben – Szakítani akarok veled. Istenem…
- Mi-mért? – nyögtem végre ki.
- Apám felajánlotta, hogy kivisz Párizsba, ha átiratkozom az ottani amerikai iskolába. Kihagyhatatlan ajánlat, értsd meg! – magyarázkodott.

Vacak írta...

- Aha, oké – töröltem le egy kósza könnycseppet. – Legalább megtudtam valamit.
Meg sem vártam, hogy reagáljon valamit, hátat fordítva neki, tűntem el a helyszínről olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetett. Nem akartam, hogy mindenki sírni lásson. Nem akartam, hogy Adam sírni lásson. Nem akartam, hogy lássa, mekkora fájdalmat okozott azzal a három szóval. Nem akartam… Nem akartam semmit sem.
Megszaporáztam lépteimet, mígnem futva tettem meg azt a pár métert, ami, a ház és köztem állt. Kezem remegésével küzdve próbáltam bedugni a kulcsot a zárba. Mikor ez sikerült, hangosan becsaptam magam után, s lihegve dőltem neki. Könnyeim megállíthatatlanul patakzani kezdtek. Végigcsúsztam az ajtón, eztán kezeimmel átkulcsolva a térdeimet kezdtem hangos zokogásba. Miért? Miért velem történik ilyen? Miért nem tudtam volna egy normális srácba belezúgni? Miért kellett pont Adambe? Miért?
Hűs nedvességet éreztem a karomon, amitől ijedten kaptam fel a fejem. Alma buksijával találtam szemben magam. Fejével befurakodott az ölelésembe, elérve, hogy őt szorítsam magamhoz, hogy őt könnyezem össze. Megvigasztalt a maga kutya módján. Ő. Nem más.
- Te maradtál az egyetlen számomra, Alma – sírtam. - Te nem fogsz elhagyni.
- És tudod, mi a legrosszabb? – emelem fel rá a tekintetem. Viszonozza, tekintetünk találkozik.
- Hogy még mindig ugyanúgy szeretem.

Xwoman írta...

Szia, Szatti! Egy Facebook csoportban találtam ennek a játéknak a címére, és gondoltam, bepróbálkozom^^ Szóval a választott idézetem a 9. (És remélem, jól értelmeztem a szabályzatot, és nemcsak romantikus művek játszanak^^)



Amíg eljő a tavasz



Tina belépett a kávézó ajtaján és megcélozta az egyfős kisasztalt hátul a sarokban. Határozott, egyenes léptekkel sétált oda, kabátjáról lerázva a havat. Rámosolygott a bent ülő munkatársakra, biccentett a pincérnek, majd miután leült, maga elé tette a laptopját.

Nehezére esett bemenni a törzshelyére, de nem akart semmit másképp csinálni, mint általában. Sőt, szeretett volna minél összeszedettebb benyomást tenni. Senki nem veheti észre, hogy…

– Jó napot kívánok. Hozhatom a szokásosat, ugye? – állt meg az asztala mellett a pincér. Jó kiállású, középkorú férfi volt, udvarias mosollyal és precíz, pontosan kiszámított mozdulatokkal. Egy kedves, ismeretlen ismerős. Mióta is…? A kezdet kezdete óta ez az ember szolgálta ki őket. Vagyis most már csak őt, Tinát.

– Igen, köszönöm – viszonozta a mosolyt Tina, talán derűsebben is, mint általában. Pedig most nem kívánta a „szokásosat”. A habos kapucsínó gondolatától is forgott a gyomra, a csokis mignon édes ragadóssága pedig inkább tűnt gusztustalannak.

A pincér bólintott, majd távozott, így Tina egyedül maradt… Nem, nem ez a jó szó. Magányosan. Utálta ezt az érzést, amit öt éve most tapasztalt először. Már nem is emlékezett rá, hogy mennyire pocsék. Mintha az egész világból utasították volna ki, ahová esélye sincs visszatérnie. Nem akarata, hogy mások észrevegyék rajta a változást. Nincs rosszabb a szánakozó pillantásoknál.

Reggel szépen felöltözött – talán szebben is, mint máskor –, megfésülködött, sminket tett magára… de a vastag púderréteg sem fedhette el a billogot a homlokán, amit az ő távozása sütött rá.

Piszok nehéz volt elindulni reggel, végezni a munkát, és akkor is mosolyogni a munkatársakra, amikor belülről felemésztette a fájdalom. „Jól vagyunk, köszönöm, nincs semmi különös.” Hányszor, de hányszor hagyta el ez a borzalmas hazugság a száját aznap! De ez a hazugság jó. Megvéd a további kérdésektől.

Tina ujjai sebesen száguldottak a laptop billentyűin. Levelet írt – de csak magának. Emlékeztetőül. Hogy milyen ennyire egyedül. Nem, nem szimplán egyedül. Magányosan. Nélküle már járt itt máskor is, de ő akkor is vele tartott. Tina egyszerűen csak érezte a jelenlétét. Tudta, hogy vele van.

Xwoman írta...

Még csak két bekezdésig jutott, amikor megjelent a pincér – József. Tina kicsit szégyellte, hogy először vette a fáradságot, hogy elolvassa a férfi egyenmellényére csíptetett névtáblát, de most szeretett volna minden részletet az emlékezetébe vésni.

– Parancsoljon, hölgyem! – mondta a pincér, miközben az asztalra pakolta a tálca tartalmát. – Hogyhogy egyedül jött?

A kérdésben nem volt semmi tolakodó, József máskor is feltette, amikor ő nem jött vele, Tina szíve mégis kihagyott egy ütemet, és a levegő is a tüdejébe szorult. Most mit feleljen? Azt nem mondhatja! Legszívesebben elküldte volna a férfit a fenébe… még akkor is, ha tudta jól, hogy nem rossz szándékból kérdezte.

– A párom elutazott. – Tina önmagát is meglepte, hogy ilyen könnyedre sikerült a válasz. És látszólag megfelelően határozottra is, így megelőzte a további kérdéseket.


*


A lakásban hideg volt és sötét, de Tina nem kapcsolta fel a lámpát, nem vette fel a fűtést. Az utcai ruhájára felhúzta a hálóköntösét, aztán az ágytakarót maga köré csavarva az ágyra kuporodott. Most már sírhatna… de száraz szemmel meredt előre, még önmaga előtt is tagadni akart – amiről nem vesz tudomást, az nincs, ugye? Pedig itt nincs, ki előtt rejtegesse titkát. A redőny résein át még beszivárgott egy kevés világosság, de nem érdekelte, hogy az még a szürkület halvány fénye-e, vagy már az utcai lámpáé.

Reszketett – hiába, hogy csak a másik szobában maradt nyitva az ablak, az egész lakás teljesen kihűlt ekkorra. Ez is az ő hibája! Tina kérte, hogy ne menjen, ne hagyja el, de ő hajthatatlan volt, és ezt Tina nem engedhette. Csak egy késszúrás – ennyi kellett a lapockái közé. Aztán a vért feltakarította, őt pedig befektette a kisszobai vendégágyba. Tavaszig így biztos vele lesz. Hideg van, talán még a hó is belepi a helyiséget. De a test hiába maradt itt, Tina életébe beköltözött a magány. Amitől már nem soha többé szabadulhat.

Névtelen írta...

Szia Szatti!
a 6. idézette választottam (sajnos dühből írtam így nem biztos h ez a legjobb írásom előre is bocsánat)
Angelgréé
Furcsa gondolatok a barátságról
Igen pontosan az én elképzeléseim gondolatim a barátságról mint olyanról elég furcsák sőt számomra zavarosak. Van két vagy több ember na jó maradjunk a kettőnél és köztük létrejön egy bizalmi szál valami amit barátságként definiálunk. Csak számomra van egy kis bibi az egészben. Én világéletemben olyan embernek tartottam magam aki nagyon könnyen megnyílt mások előtt s nagyon jó barátságokat kapcsolatokat sikerült kialakítania. Aztán ahogy elkezdett iskolába járni és a barátok változtak olyan sok pofont kapott, hogy egy időre teljesen bezárkózott magába fordult és úgy érezte az egész világ ellene van. Majd jött valaki aki hasonló gondolkodású stílusú és érzésekkel rendelkező lány volt mint ő maga. És ekkor tört meg a jég ami nagyon sok ideig jellemezte a mindennapjaimat. Megnyíltam valaki előtt elmondtam neki minden gondolatomat-titkomat érzésemet. Jókat nevettem vele és igen néha még sírtunk is együtt. Bár tudtam, hogy amint elkezdődik a gimi sokat kell majd dolgoznunk, hogy ez a barátság megmaradjon de én bizton hittem benne, hogy a mi barátságunk még ezt is kibírja. Milyen kis naiv voltam. Eleinte nem volt baj minden hétvégén vagy pénteken ki mikor ért rá találkoztunk aztán egyre kevesebbet. Volt amikor nekem nem volt jó volt amikor neki de főleg neki. Megtanultam ha találkozni akarok vele akkor már egy héttel előtte „időpontot kell egyeztetnem” hogy összejöjjön a találka. Egy ilyen meghiúsult találkánál lett végül elegem. Úgy kezdődött, hogy már vasárnap este felhívtam, hogy a pénteki napját tegye szabaddá vagy legalább a szombatot mert olyan régen nem beszélgettünk egy jót. Ő bele is ment a dologba a baj nem itt kezdődött. Szerda délután jön a telefon, hogy mégse jó mert az osztállyal mennek el valamilyen csapatépítő kirándulásra és nagyon sajnálja szörnyen röstelli de inkább rakjuk át. Azt mondta hívjam fel péntek délután és ő megmondja hogy jó e neki a szombat vagy sem. Így pénteken az egyik új barátommal mentem el megvásárolni a kötelező könyveket és leültem vele beszélgetni a parkban egy kicsit. Jó volt, hogy újra a régi lehetek fesztelenül tudok kapcsolatokat létesíteni fenntartások nélkül. Sajnos új barátnőmet hamar hívta a kötelesség angyala ami az úszóedzője személyében érkezett telefonon. Így neki gyorsléptékben el kellett mennie az uszoda felé én pedig a buszmegállóba vettem az irányt. Az órám szerint már rég elmúlt négy óra így vettem a bátorságot és felhívtam őt mert azt mondta, hogy délután hívjam. A vonal túlsó végén mikor felvette nagy volt a csend így megkérdeztem tőle hogy hol van. Én azt hittem hogy már otthon és meg is örültem mert a házuk és a buszmegálló kb. 2 percre van egymástól. A válasz azonban gyomorszájon vágott.

Névtelen írta...

és a folytatás
- Barátnőmnél. – mi? Ez meg hogy lehet? Azt mondta, hogy valamilyen csoportépítő táboruk van . Hazudott nekem. Ez a mondat visszhangzott a fejemben. Gyorsan lefolytattam a beszélgetést és leraktam a telefont. Sírni akartam. Nem az volt a bajom, hogy barátkozik. Tegye! Én is ezt teszem vagy nem? De az, hogy hazudik nekem holott tudván tudja, ha azt mondja- Figyelj Lora most mással szeretnék találkozni rakjuk át máskorra. – erre én azt felelem – Rendben menj!
De nem ő hazudott! Ahogy a busz visz olyan gyorsan hazamegyek bevágtatok a szobámba bezárom magam mögött az ajtót és bőgök. És azóta is folyamatosan.
Az ajtóm alatt valaki becsúsztat egy levelet. Leszállok az ágyról odamegyek és megnézem mi az. Anya régi betűivel a következő felirat áll a lapon :
„Azt mindig könnyű megállapítani, hogy kik a barátaink. Ők az egyetlenek, akik megmondják, mikor nézünk ki nevetségesen, mikor csapjuk be magunkat, vagy hogy mikor elég. De csak a legjobb barátok mondják meg az igazat, még akkor is, ha azzal megbántanak téged.”
Megértem az idézet mögötti tartalmat és halványan elmosolyodok. Igen talán nem volt igazi barátom mert képes volt hazudni és nem volt őszinte. El kell fogadnom és túl kell rajta lépnek. Igen ezt kell tennem! Nincs más megoldás…

Szatti írta...

Kedves Niky!

Nagyon szép volt a történeted. Nagyon tetszett a stílusod, ahogy fogalmaztál, ahogyan rövid mondatokkal egyszerűen és könnyen képzeltetted el a történéseket. Nem volt agyonbonyolítás és mégis, minden tisztán érthető volt. Lényegretörő és lebilincselő. Tetszettek a gondolatok, az érzések, szépen jártad körül a szerelmüket, vetetted papírra a sorok által. Mintha gondosan becsomagoltad volna :) remekül érzékeltettél mindent. Gratulálok a munkádhoz, nagyon szép történet. Szomorú, szívet melengető és tanulságos. Köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Vacak!

Tetszett a választott idézet mellé szánt történeted. Jók voltak a gondolatok, az érzések, ahogyan mindezt felvezetted mindaddig, amíg a főszereplőd a parkig ért. A történések igazak voltak, bárkivel megtörténhetnek nap mint nap. Nem könnyű az ilyen helyzet. Tekintve, hogy csak két komment lehetősége adott és nagyon ügyeskednetek kell, hogy enni adott helyen és terjedelemben is átjöjjön az írásotok mondanivalója, kicsit rövidnek éreztem az ismertetést, miután a fiú közli vele a tényeket. Nem is az, hogy nagyobb drámát vártam volna. Talán csak, valamennyivel több fájdalmat, csalódást mindkét fél részéről. Hirtelen jött a csavar, és kicsit kapkodósnak éreztem a lecsengését, de ettől függetlenül, tetszett a történet és az idézettel szépen körülölelted a sorokat, keretszerűen. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Xwoman!

Jól értelmezted, nem csak romantikus történetek érkezhetnek, bár sokan szívesen alkotnak olyan témában és választanak ahhoz illő idézetet :) de bármilyen történetre nyitott a feladat, amelybe beleilleszkedik a választott idézet. Nagyon tetszett a történeted egyszerű fogalmazása, amely mégis, könnyen láttatta a történetet. A szereplőd gondolatai, vívódása, a magány ábrázolása is szépen átjött, és tetszett a végkifejlet is. Remek történet, színes és elgondolkodtató. Gratulálok neked, köszönöm, hogy írtál és örülök, hogy az oldalra bukkantál :)

Szatti írta...

Kedves Angelgréé!

Remélem, hogy nem veled történet hasonló eset és a történet, csupán kitaláció, szomorú gondolatmenet. Nagyon tetszettek a gondolatok, ahogy kibontakoztattad a sorok által. Minden sor igaz volt, és hasonló helyzettel biztosan, mindenki találkozott már, így nem volt nehéz beleképzelnem magam a történésekbe. Tanulságos volt minden sorod, örülök, hogy elolvashattam!
Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
Sajnos épp velem történt meg és nem is olyan régen :( így nem volt nehéz beleképzelnem magam a helyzetbe. Köszönöm az értékelést és, hogy a feladat segítségével kiírhattam magamból az érzéseimet
Angelgréé

Xwoman írta...

Szia! Köszönöm szépen, örülök, hogy tetszett :D (Tartottam tőle, hogy kicsit morbid sztori lesz ide, de nagyon örülök, hogy belefér a keretbe, mert örömmel írtam^^)

Névtelen írta...

Szia Szatti!

A 11.-es idézethez készítettem egy rövidke történetet. Remélem tetszeni fog.
A címe: Semmi sem tart örökké

Ginny

Névtelen írta...

Nem engedi közzétenni amit írtam. :/ Megjelenik egy sárga kis háromszög, benne egy felkiáltójellel.

Ginny

Szatti írta...

Szia Ginny!

Valószínűleg, az a probléma, hogy meghaladtad terjedelemben a megengedett karakterszámot, ami 4096, ha jól emlékszem. Próbáld rövidebbre venni, valamint a feladat teljesítéséhez két komment lehetősége adott, szóval ketté is szedheted az írásod, megfelezve és akkor engedi közzétenni. Próbáld meg így. Ha nem boldogulsz, értesíts és megoldjuk!

Stefanie Gornish írta...

Kedves Szatti!
Én a 2.-es számú idézethez írtam egy kis rövidke történetet. Lehet, hogy nem lett olyan jó, ugyanis nem szoktam gyakran novellákat írni.

Címe: Emlékek


Kedves unokám. Rég írtam neked levelet. Viszont a minap takarítás közben az egyik kedvenc könyvem a kezembe akadt és ez arra ösztökélt, hogy írjak neked egypár sort.
Régies szaga megütötte orromat, majd szép lassan felnyitottam. Lapjait már megviselte az idő, így sárgák és gyűröttek. Néhol szamár fülecskék kandikáltak ki, jelezve hogy valamikor itt tartottam, vagy hogy szeretem ezt a részt. Már régóta olvasgathattam, amikor is lapozás közben kiesett valami a regényből. Egy fénykép volt. Még fiatal voltam rajta olyan 14 éves. A barátnőmmel egy réten, egy tölgyfa tövében ezt a könyvet olvasgatjuk. Ilyen régi. Van, ami nem tart örökké, de egy könyv örökké magával hordozza az emlékeket. Ez a könyv még többet. Tele van fényképekkel, jegyzettekkel és még egy szerelmes levél is lakozik benne. Ezt a levelet még a nagyapád írta nekem. Mivel tudom, hogy már öreg vagyok, remélem boldog szívvel fogadod, majd e levelemet, és vígan fogod olvasni ezt a könyvet. S nem utolsó sorban érezd jól magad és remélem még találkozunk.
Ölel, Nagymami

Tudom, nagyon rövid lett, de remélem elnyeri majd tetszésedet.
Üdv: Stefanie G.

Szatti írta...

Kedves, szívmelengető kis történetet alkottál :) rövid volt, de frappáns, és sok gondolatot őriz magában, mély mögöttes tartalommal, amelyet talán ki lehetett volna még jobban bontakoztatni, de így is kedvesre és szépre sikeredett. Köszönöm, hogy elküldted és hogy írtál! :)

Stefanie Gornish írta...

Örülök, hogy tetszett, a szerzeményem és hogy sikerült megértened a történet lényegét. Habár igen tényleg egy kicsikét rövidkére sikeredett az elöző, kommentárokhoz képest

Névtelen írta...

Szia Szatti!
Remélem nem késtem meg nagyon az írásommal! Lehet hogy összecsapottnak tűnik (a suli hibája nem volt sok időm írni). :) De még is remélem, hogy elnyeri a tetszésed. A 10. idézetre esett a választásom.
Lorella
Végzet
Vannak titkok, amelyek jobb, ha rejtve maradnak. Vannak titkok, amelyeket túl veszélyes megosztani, még azokkal is, akiket szeretsz akikben bízol.
Én is hittem ebben az elgondolásban. A titok azért titok mert ha napvilágot lát beláthatatlan következményei lehetnek. S ha elmondod az ember aki megtudja maga is veszélybe kerülhet. A titok hordozója tudja ezt s azt is ha nem mondja el másnak a súly miatt összeroppan. Ezzel én is tisztában voltam még sem mondtam el senkinek (na jó csak egyszer kíséreltem meg de annak majdnem a szüleim itták meg a levét). És most tessék lássék itt vagyok egy szikla tetején és elrugaszkodom s zuhanok a vízbe a meghatározhatatlanba mely majd eltemet engem és velem együtt az összes bajomat titkomat. Bár nem ez a legjobb megoldás ötlik fel bennem a zuhanás pillanatában de így belegondolva akit üldöz az előző élete nem sok választási lehetősége marad. Vagy véget vet az életének vagy együtt él vele s diliházba végzi. Én mint láthatják az előbbit választottam. Ne vessék a szememre szerintem maguk se döntöttek volna másképp ha a rémálmaikba szereplő alak egyszer csak a valós, mindennapjak részévé válna. Követnék magukat mindenhova egy perc nyugalmat se hagyva maguknak. Majd egy nap se szó se beszéd odajönne a kezükbe nyomna egy adag régi papírost majd ugyanazzal a mozdulattal lelépne és elgázoltatná magát egy kamionnal a szemük láttára. El kellet volna dobnom azokat a lapokat de én ostoba elolvastam őket. Bárcsak ne lettem volna kíváncsi. A papír egy női hóhérról szólt aki kedvtelésből minden útjába akadt embert megölt. Na jó ez kicsit brutálisan hangzik de ez így igaz. Aztán utolsó áldozata megfogadta, hogy a következő életeiben kísérteni fogja de úgy, hogy a hóhérnő is tudjon róla.

Névtelen írta...

folytatás
. Nem hittem benne. Ezzel óriási hibát követtem el de erre csak későn jöttem rá. Túl későn. A papírokat elégedtem és megpróbáltam mindent elfelejteni. Nem sokkal később aztán az éjszaka közepén egy sikításra ébredtem majd az ablakomon a következő felirat kezdett kirajzolódni: GYILKOS!
Persze ezt csak én láttam. A szüleim tiszta bolondnak tartottak miatta. Megpróbáltam nekik elmagyarázni de vittek volna az agyturkászhoz így úgy döntöttem csendben maradok. Nem akartam, hogy őrültnek tartsanak mikor tudván tudtam hogy nem vagyok az. A feliratok azonban mindig megjelentek sőt tegnap este vágások is voltak a kezemen amiket ez a valami okozott de a szüleim azt hitték hogy én. Nem szóltam semmit inkább kijöttem ide és elhatározásra jutottam. Nem fogok tovább rettegésben élni inkább véget vetek az egésznek egyszer és mindenkorra.
A zuhanás véget ér a víz magával ragad s lehúz a mélybe ahol nincs félelem nem létezik fájdalom s ahol a titkaim is biztonságban megpihenhetnek.

Cassy írta...

Szia Szatti! A 11-es idézetre alkottam valamit.:)
Cím: Elfeledett emlékek
A rozoga szék instabilan megbillent alattam. Ahogy nyújtózkodtam a legfelső polc felé, akaratlanul is meg-meg kellett kapaszkodnom. Persze, hogy pont a legtetejére kellett raknom azt a bizonyos regényt. Már vagy három éve nem nyúltam hozzá, azért is dobtam csak úgy föl a könyvespolcom tetejére. Sosem tartozott a kedvenceim közé, de most, hogy az egyik unokám érdeklődik iránta, muszáj leszednem onnan. Szerencsére most épp nem figyel, különben már rohanna is segíteni. Komolyan, az emberek azt hiszik, hetven fölött már nem vagyunk képesek önállóan menni, gondolkozni, enni, vagy épp lélegezni. Bár az igaz, hogy a térdem már nem az igazi, de egy nyavalyás szekrény nem babrálhat ki velem.
Ahogy nyúltam felfelé, véletlenül levertem néhány dolgot. A zajra persze a konyhában serénykedő unokám azonnal besietett a nappaliba, és majd’ szívrohamot kapott látván engem. Miután lezavart a székről, egy-két dorgáló szó után ő maga lépett fel rá, hogy leszedje a könyvet.
- Ülj le nagyi. Legközelebb szólj, ha ilyen nyaktörő mutatványra készülsz – szúrt le még utoljára Natalie. – Ezek leestek, visszategyem őket? – mutatott a földön fekvő néhány megsárgult lapú könyvecskére. Ahogy rá pillantottam a legfelső borítójára, rögtön felismertem mi az.
- Add csak ide őket. Megnézem – nyújtottam a kezem értük. Natalie engedelmesen odaadta, majd visszament a konyhába.
Egy pillanatig elidőzött a tekintetem a kékeszöld színű össze-visszakuszálódó vonalakon, ami a fedelet díszítette. Lassan kinyitottam az első oldalon. Nagyot dobbant a szívem. Ahogy elnéztem az első oldalra beragasztott kissé fakó képet, egyszerre feltört minden emlékem. Olyan is, ami már vagy tíz éve eszembe sem jutott.
A helyi parkban készült a fotó, egy vörös hajú copfos lány átölel egy barna hajú vékonyka lányt. Mindketten mosolyognak a kamerába, látszólag gondatlanok. De ahogy elnéztem őket, akaratlanul is előtört minden gondolat, ami akkor is a fejemben járhatott. Lapoztam egyet, és újra átéltem az előző pár pillanatot. Csak most épp más dolgok jutottak eszembe. Egy osztályterem a helyszín, az előző két lány ül a padon, és valamin nagyon nevetnek. Hátul néhány fiú furcsa pillantásokat lövell feléjük. Az alatta lévő képen már többen vannak, egy nappaliban körülbelül nyolc lány tömörödik egy nagy szivacson, pizsamában.
Következő kép. Egy fiúval állok. Én, a barnahajú vékonyka lány. Átölelve egymást, boldog mosollyal nézünk a kamerába. Mögöttünk a barátnőm, Kat rosszallóan mosolyog ránk. Vörös haja kirí a háttérből.
Lapozok. Kicsit idősebbek vagyunk már, de Kat ugyanúgy vigyorog bele a kamerába, mint az előző képeken. Én viszont kicsit furcsállva bámulok rá, ahogy piás üveggel a kezében ugrál össze-vissza egy parkolóban.
„- Kat, hagyd már abba! – szóltam rá legjobb barátnőmre. Mintha meg sem hallotta volna, tovább üvöltözte az egyik dalt az éjszakába, amit nem tudtam kivenni artikulátlan beszéde miatt. De ő rám sem hederített, tovább ugrándozott az utcai lámpa halvány fényében. A diszkóból kiszűrődött a zene, mindenki bent tombolt, csak mi fagyoskodtunk idekint. Vártuk a bátyámat, hogy jöjjön értünk. Jake, hogy ne fázzak, oda állt mögém, és hátulról átölelt.
- Kat most már elég legyen! Eddig elnéztük, de most már leállhatnál! – értett velem egyet barátom. De Kat nem hallgatott ránk, tovább táncikált, néha bele ivott a félig teli vodkás üvegbe. Teljesen kész volt, nem hittem volna, hogy képes leinni magát ennyire, amiért Luke dobta. Kat viselkedése ebben a helyzetben ésszerűnek tűnik, mégis most már túlzásnak tartom. Oké, igaza van, hogy ennyire ki van borulva. Bár nagy volt a szerelem, Luke megcsalta. Háromszor.
- Nem értem mit pattogtoook – énekelte bele a dalba a mondanivalóját Kat. – Igyatok ti iiiis!
- Vigyázz, el fogsz esni – figyelmeztette őt vigyorogva Drake, aki egész este kamerára vette Kat fiú siratóját.
- Én neeem – vihogott a lány, majd egy pillanat múlva már el is botlott a padkában.”

Cassy írta...

Folyt.:
Az utána levő képen Kat a földön ülve a törött üveggel szomorúan néz a mosolygó Jake-re és a fejcsóváló fiatal énemre.
Ahogy lapozgattam, és néztem a régi képeimet, annyi minden eszembe jutott. Az első barátom, az érettségim, a második barátom, amikor eltörött a lábam, amikor Drake eltörte a lábát, mert neki is kellett olyan gipsz, a Kattel való hülyéskedések, ismét az első barátom… mind-mind kedves emléket vont maga után. Van pár, nem is kevés, amire visszagondolva már csak mosolygok, pedig akkor nagy fájdalmakat jelentettek. Egyszerűen nem akad olyan kép, ami még így, évtizedekkel később is bosszúságot okoz. Nem bántam meg egy döntésemet sem, nem akarok vissza utazni az időben, csak hogy valamit megváltoztassak. Minden okkal történik, és ha most nem így alakultak volna a dolgok, nem itt, és nem ezek az emberek mellett lennék. Az itt lévő képek mind-mind egy történetet vonnak maguk után. Akármelyikbe belenéznék, még akkor is, ha ott épp boldogtalan voltam. Ma már csak egy kellemes emlék, amire jó visszagondolni.
De van negatívuma is ennek a hirtelen jött visszaemlékezésnek. Vannak olyanok, akik itt még nevettek és képesek voltak egész nap az őrületbe kergetni, viszont ma már ezekre nem képesek. Az egyik legjobb barátomnak mondhattam Drake-et, de sajnos ma már nincs köztünk. Minden egyes képnél, amin szerepel, vagy csak tudom, hogy ott volt, összeszorul a szívem. Többet nem csinálhatunk már semmit sem együtt.
Viszont ahol épp legjobb barátnőmmel vagyok, minden egyes emlékkép után megerősödik bennem az az elhatározás, hogy fel kell hívnom. Régóta nem beszéltünk, és most jöttem csak rá, hogy mennyire hiányzik. Minden.
Amikor az album végére értem, rögtön a telefonhoz siettem. Feltárcsáztam a számát, és amikor végre beleszólt az az ismerős hang, ösztönösen elmosolyodva szóltam bele a kagylóba.

Honey* írta...

Szia Szatti! A 12-est választottam.
Címe: Tudom, de nem érzem...

Ki tudja hányadik zsebkendőt sírom teli. Fájt, amit mondott, ahogy mondta, pedig tudom, hogy nem akart bántani. Az eszemmel tudom, hogy szeret, de a szívemmel oly kevésszer érzem. Minden negatív pillanatomban – most is – csak a rossz dolgok jutnak eszembe. Amikor megbántott, amikor elhanyagolt, amikor nem velem volt… Ebbe az újabb pézsébe a sokadik sérelmemet bőgöm bele. Próbálom kihuzigálni a tüskéket és közben gondolkozni, nem érezni. Mégsem tudom elválasztani a kettőt. Eszembe jut, hogy fájna, ha elhagynám. Neki is, nekem is. Nem szeretném bántani. Annyiszor törték meg őt, csoda, hogy még tud szeretni. Még, ha nehezen is mutatja ki. Emellett, ha minden tökéletes lenne (ami ugye nincs), talán nem is akarnám annyira ezt a kapcsolatot. Az akadályok fokozzák a szenvedélyt. Mennyire igaz ez énrám. Ezernyi kérdés kergetőzik a fejemben.

Megéri folytatni? Valóban szeretem, vagy még mindig a szerelem lángol bennem? Vajon ő… tényleg szeret? Mit akarunk mi egymástól? … Már megfájdult és zsibog a kobakom. Csak aludni szeretnék. Fél 12 van, de újra előtörnek a könnyek, összefacsarodik a szívem. Nem hiányzok neki. Itt ülök kint a konyhába, ő békésen fekszik az ágyba, és nem jön ki hozzám. Nem kérdezi, hogy mi a baj, nem akar megvigasztalni. Tudom, hogy be kellene menni, alvásra lenne szükségem, megbocsátani, felejteni, hozzábújni és szeretni. Képtelen vagyok rá. Sírok, várok, ásítok. A fejem lehanyatlik az asztalra. Kínzom magam. Büszkeség… Balítélet?

Vagy mégsem? … Felkapom a fejemet. Nyílik a szobaajtó.
- Mi a baj? – kérdezi, miközben álmosan dörzsöli a szemét.
Szinte kicsordul a szívemből a fájdalom, a keserűség. Érzem, hogy nem szabadna ilyen vádlón mondjam, de nem megy másképp.
- Tudom, hogy szeretsz, de annyira kevésszer érzem. Márpedig a szerelmes viszonzást szeretne. – újra könnyezni kezdek. – Nem várok tündérmeséket, igyekszem realizálni, hogy az élet nem egy romantikus leányregény, de olykor nem megy. Akkor szeretném, ha királyfivá változnál és megmentenél a sárkánytól, aki van, hogy önmagam vagyok.
Értetlenül mereszti rám a szemeit. Jajj, csak nehogy megint azzal jöjjön, hogy legyek világosabb. Szerintem ez most abszolút érthető volt.
- Ne haragudj, de ebbe most belezavarodtam. A lényeget azonban értem. Nem jössz aludni?
Megint hideg, megint érzéketlen, megint bánt. A fenébe, újra sírok. Pedig azt hittem, már elapadtak a könnyeim.
- Te nem érzed, hogy problémám van?
- Szerintem nincsen semmi gond. Úgy érzem, hogy megint valami olyasmi húzódik ennek a beszélgetésnek a hátterében, ami nem is kapcsolódik ahhoz, amit mondasz.
- Hát te tényleg nem értesz engem.
Jobban fáj, mintha kést döfnének a szívembe.
- Oké, tudod, hogy szeretlek. Tényleg így van. Fontos vagy nekem, melletted boldog vagyok, te jelented nekem a biztonságot. Akkor mi a probléma?
Keserűen felelem:
- Az, hogy nem érzem azt, hogy ez így is lenne. Alig bizonyítod ezt bármivel.
- Hümm… - morogja elmésen. – Várj! – azzal megint ott hagy. A szememet újra áztatják a könnyek.

Honey* írta...

Folytatás:

Amikor visszajön, mosolyog. Jobban nem is tiporhatna a földbe. Szinte olyan, mintha a szívem közepe lángolna, és most terjedne a tűz, lassan mindenhol feléget, elhervaszt, porrá változtat. Hüppögve sírok. Tudom, hogy csúnya lehetek, de nem bírom abbahagyni. Fáradt is vagyok.

Ekkor letérdel elém. Csak most veszem észre, hogy valamit szorongat a kezében, melyet a háta mögé rejtett.
- Szeretném, ha életed végéig éreznéd, hogy szeretlek. Ez emlékeztessen rá mindig. Akkor is, ha szavakkal, tettekkel nem mindig fogom tudni kimutatni. – felém nyújtja a kis bársony dobozkát, benne a földkerekség legcsodálatosabb jegygyűrűje. – Hozzám jössz feleségül? – teszi fel a nagy kérdést és most igen nehéz realizálnom, hogy az élet nem romantikus leányregény. Úgy látszik néha mégis az. A fájdalomtól izzó szívemet valami hűsítő folyadék járja át, de még éget egy kicsit. Az arcom még könnyes. Előttem a millió telesírt zsebkendő. Tudom, hogy szeretem, és életem legfontosabb döntését hozom most meg, akkor is, ha olykor fáj, ha olykor nehéz, ha olykor a pokolba kívánom őt. Szeretem.
- Igen. Szeretnék a feleséged lenni.

Szatti írta...

Kedves Lorella!

Nem volt ez rossz történet, volt benne ötlet és fantázia, amit sikerült is megragadnod az elején. A vége felé éreztem, hogy hirtelen felgyorsulnak a sorok, a gondolatok, talán erre nyomta rá kicsit a bélyegét a suli miatti rohanás, az időhiány. Ettől függetlenül viszont, tetszett és köszönöm, hogy időt szánva rá, alkottál a feladatra! :)

Szatti írta...

Kedves Cassy!

Kedves, megmosolyogtató történetet alkottál. Remekül bántál a szavakkal, könnyű volt elképzelni a történéseket, és nagyon tetszett az ötlet, amelyből kibontakoztattad a cselekményt, az idézethez alakítva annak mondanivalóját. Szép történet, gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Honey!

Bámulatos, érzelemgazdag, elgondolkodtató, mély tartalmú történetet alkottál az idézethez. Annak mondanivalóját szépen tükrözték a leírt sorok, az ábrázolt érzelmek és gondolatok. Nagyon tetszett, gratulálok neked és nagyon köszönöm, hogy alkottál a feladatra! :)