2013. szeptember 9., hétfő

Vendégírónk, Dan Golden írása - Állandó probléma - Mit kezdjünk az ihlethiánnyal?


Biztos mindenkivel, még a legjobb írókkal is előfordul néhanapján, hogy nem tud egy adott mondatnál többet írni, nem jönnek a tollába a szavak, csak bámul ki az ablakon, és azon gondolkozik, hogyan kéne folytatni a történetet. Ilyenkor jó megoldást pihentetni a lapokat, eltennie egy időre, mással foglalkozni. Lehet, hogy éppen akkor fog eszünkbe ötleni egy fontos momentum, ami tovább lendítheti a szakadékról az autónkat, a történetünket, amikor sétálunk a kertben, vagy éppen a zuhany alatt állunk. Nem érdemes erőnek erejével írni, és erőltetni, hogy márpedig én most megírom ezt a részt vagy fejezetet. Felesleges. A regény, novella vagy elbeszélés nem sütemény, nem kell időre megírni, nem gond, ha éppen egy hozzávalót nem adunk hozzá a süteményünkhöz. Keresni lehet az ihletet, de sokkal inkább a véletlen műve lehet az, hogy megindítja valami a fantáziánkat. Esetleg egy arc a metrón, egy mozdulat, egy mondat segíthet nekünk. Lehet, hogy van olyan író, akinek kiforrott szokásai vannak, és van egy helyszín, ahova írni szokott járni. Az egyik legnagyobb ifjúsági regényíró is egy edinburgh-i kávézóban alkotta meg a jobbnál jobb könyveket. 
Mindenestre megoldható, hogy abban a témában, amiben éppen a tollunkat forgatjuk, utána nézünk a kortárs irodalomban, kérdezősködünk, vagy felelevenítjük a rég tanultakat, hogy valamibe kapaszkodhassunk. Nehéz ilyenkor eldönteni, hogy mi lehet használható. Mikor úgy érezzük, hogy meg van a folytatás, és elkezdenénk írni, rájövünk, hogy mégsem megfelelő, valami más illene ide… Saját tapasztalatom, hogyha egy történetet elkezdtünk írni, és nem tudunk folytatni, erővel nem lehet folytatni. Nekem egy történetem van, ami a Szabó Magda-korszakomból való, amikor csak Magdát olvastam, és az időben való ugrálások, személyek váltogatása megfogott engem. Én is elkezdtem írni egy hasonló történetet. Terveztem, jegyzeteltem, adatokat gyűjtöttem, elutaztam a helyekre, ahol történne a cselekmény, és egy pontnál megálltak az ujjaim. Imádtam a történetet, és mivel ez a leghosszabb művem, nagyon sajnáltam, és máig sajnálom, hogy nem tudtam befejezni, vagyis inkább folytatni. Mivel a feléig se jutottam el annak a cselekményfolyamatnak, amit terveztem. Az ihlethiány természetesen a tapasztalt, és profi íróknál sokkal nagyobb gond, mint nálam, tizenöt éves zöldfülű kezdőnél. 
Arra is van lehetőség, hogy ilyenkor nem onnan folytatjuk a süteményünket, ahol elakadtunk, hanem belekapunk olyan részekbe, amik majd meg fognak történni, lehetséges éppen, hogy a könyv végét találjuk ki. Egy idő után pedig ezek a kis darabok összeállnak egy igazi, teljes, ízletes süteménynek. Itt is egy már ismert íróra tudok hagyatkozni, aki hétkötetes sorozatának legutolsó fejezetét hamarabb megírta, mint a harmadik kötetet. 
Én már csak ismételni tudnám magam azzal kapcsolatban, hogy mit lehet tenni. Viszont van e mellett egy dolog, amiről azt gondolom, hogy érdemes lehet beszélni. Az ihlet nélküli írásról, amikor nem ötletelünk, nem dolgozzuk ki a történetet, csak belelendülünk, leülünk a fotelbe, vagy a laptop elé, és írunk. Ilyenkor megszűnik körülöttünk a világ. Ilyenkor születhetnek olyan dolgok, amik maradandóak, és használhatóak lehetnek majd a jövőben. Nekem az a kis szösszenet, amit a gyakorlati feladatra írtam, így született meg bennem. 
Az írásnak egy aranyszabálya, hogy türelmesnek kell lenni, nem szabad kapkodni, és akadékoskodni. Úgyis tudni kell, hogyha valami el van rendelve, úgy fog történni. Lehet, hogy fogalmunk sincs miért, hogyan, és mint, de úgy fog történni. Jó munkához idő kell. Ha tudatosan adagoljuk a hozzávalókat, megkevergetjük, ízlelgetjük, megszagolgatjuk és elcsámcsogunk a részletein a süteményünknek, akkor több esélyünk van, hogy végül jónak találjuk, de még nagyobb dicsőség, ha mások találják egésznek, teljesnek és jónak. :)

1 megjegyzés:

Szilvi írta...

Szia. Véletlen bukkantam az oldaladra... ugye mindennek meg van az oka. Szerintem. És éppen pár perce hisztiztem, hogy semmi ihletem nincs, és ez idegesített. Pedig a végét tudom a történetemnek, de, hogy miként folytassam tovább azt nem tudom.
Nos elolvastam ezt a kis bejegyzésed, és lenyugodtam. Igazad van tényleg nem kell erőltetni, majd jön magától, ahogy eddig, csak nem szabad rágörcsölni.

Egy kicsit pihentetem... hátha holnap vagy holnapután jobb lesz. :)

Bocsi, hogy ismeretlenül idepofátlankodtam, csak gondoltam megosztom veled, hogy lenyugtattál.

xx, Szilvi