2013. szeptember 23., hétfő

Vendégírónk, Veréb Árnika írása - A novella kötelezője


Talán kezdjük ott, hogy mi is a novella. „A novella a szépirodalomhoz tartozó kisepikai műfaj, régies neve beszély. Cselekménye általában egy szálon fut, és egyetlen sorsfordulat köré épül.” Legalábbis ezt állítja a Wikipédia, a „lusták” nagy enciklopédiája. 
Én kicsit másként fognék hozzá a novellához. Nem irodalom órára készülő kisdiákok vagyunk, úgyhogy próbáljuk meg kizárni az összes olyan tényezőt, amit eddig hallottunk róla. Csak semmi bevezetés, tárgyalás, befejezés. Inkább beszélgessünk róla úgy, ahogy az írók. Még ha ténylegesen nem is vagyunk azok. 
Én azt mondanám, hogy a novella egy részlet. Egy apró szelet valakinek az életéből, amiről az író megmagyarázhatatlanul ám, de tudomást szerez. Egy-egy rezdülés az időfolyamban, a világ mozgásában. Aki megírja, az átadja annak, aki elolvassa. S ezáltal eggyel több emberhez jut el annak a pillanatnak a hatása. 
Mi, emberek, nagyon hasonlítunk egymáshoz. Hasonló a kezünk, az arcunk, az öltözködésünk és maga az életünk is. Egy novella akkor jó, ha magadat látod benne. Ha érzed, ha látod, felfogod az üzenetét. 
Míg egy regénynél rendkívül fontos, hogy pontosan mi is történik, honnan-hová jutunk, addig ezt egy novellánál akár el is hagyhatjuk. Mivel rövid, ezért nincs idő nagy eseményhullámokra, okra meg okozatra. A főszereplő a lényeg. Ha pár sorban már meg lehet jeleníteni valakit, erősen, nyersen, úgy, hogy akár a papíron keresztül is érezd az illatát, már szinte mindegy, hogy csak áll-e az esőben és gondolkodik, vagy épp elvesztette a fülbevalója felét, és azt keresi. Ha közben ez a főszereplő él, akkor a novella már képes volt nyújtani. 

Én magam nem igazán gondolkodom sokat, ezt érdemes tudni. Nem töltök órákat egy történet kidolgozásával. Ha már értem a saját szereplőm mozgatórugóit, tudom mi fog történni és mi a vége, már írok is. Nagyon szeretem az embereket látni és hallani, amikor élnek. Emiatt jó buszon utazni, mert ott a nagy zsúfoltságban van idő és hely megfigyelni őket – ha kissé csípősen akarok fogalmazni – természetes környezetükben. Hadd meséljek el egy nagyon kedves példát, amiből remek novellát – örkényisták figyelem: egypercest – lehetne írni. 
Üldögélek a buszon, látványosan unatkozom, emiatt csak úgy bámulok össze-vissza, követem mások tekintetét, érdekel, mit találok mögötte. Felszáll egy kislány és egy kisfiú. Nem lehetnek többek tíz évesnél. Mindkettő tipikusnak mondható. A lány kis kerekded, hátán rózsaszín hátizsák csüng, szőke, liszi haja ezerfelé áll. Előtte a kisfiú, nagyon közel, kék póló, zöld táska, kócos, rendezetlen frizura. Pofátlan vigyor. A busz zötykölődik, hol fékez, hol felgyorsul, amolyan idegesítő hullámzásban van, amitől mindenki elveszti az egyensúlyát. A kisfiú megbillen. Pont egymagasak a kislánnyal, ennek köszönhetően, ahogy a kisfiú előre dől, apró gyerekszájaik közel érnek egymáshoz. A fiúcska olyan pimaszul mosolyog, ahogy csak ők tudnak. Mi – nagyobbak és lányok – akkor se tudnánk utánozni, ha minden erőnket bevetnénk. A busz újra fékez, de csak egy kicsit, most mindenki megmarad a helyén. Kivéve a kisfiút. Úgy billen a kislány arca felé, mintha mágnes húzná. A lányka morcossá válik, biggyeszt, élesen villan a szeme, majd felemeli a bérletét, s akár egy amazon, hősiesen lecsap a pimasz férfiember felé. A kisfiú meg csak nevet. Ha egész úton ütlegelné, neki akkor is megérte. 
Nos, nézzük csak. Mi is itt a lényeg, egy novella szempontjából? Az, hogy két kisgyerek arca közel kerül egymáshoz? Mindennapi dolog. Hogy billeg a busz? Teljesen hétköznapi. Hogy unatkozom? Na ez meg aztán tényleg olyan átlagos, hogy azt le nem tudom írni. 
A lényeg, hogy a szituációra a szereplők hogyan reagálnak. A két személyiség miként érintkezik ebben – a felnőttek számára minden bizonnyal kínos – helyzetben. Ha szépen szóról-szóra elolvastad a kis történetet, biztos vagyok benne, hogy mosolyogtál. Megkapott, melegség ömlött szét a mellkasodban, és a végén valami ilyesmi fogalmazódik meg a fejedben: jaj de aranyos! És nem a cselekmény miatt, hanem, mert látod magad előtt a pimasz kisfiút és a durcás kislányt. A személyiség kap meg. 

Szóval kedves Novellista Társaim! Írhattam volna arról, hogy milyen eszközöket, milyen szóhasználatot, milyen hosszt, milyen cselekményt érdemes választani, hogy igazoltan jó novellát tudj írni. Mégsem ezt tettem, hanem arról a legfontosabb dologról beszéltem, ami nélkül képtelenség jót írni: ez pedig az erős karakter. Ez mind regényben, mind novellában nagyon fontos. De míg egy novellánál ez a központi dolog, addig a regénynél csak egy a sok kötelező közül. 
Úgyhogy most, hogy ezt kellőképpen ábrázoltam, térjünk vissza az elejére. Mi is maga a novella? Egy szelet egy szereplő (lehet ez ember, állat, tárgy vagy fogalom) életéből.

2 megjegyzés:

Ibolya Jéga Szabó írta...

Nagyon tetszett Árbika az írásod, a novellaírás lényegét fogalmaztad meg.

Veréb Árnika írta...

Köszönöm szépen. :) A nevem amúgy Árnika, csak Szatti elírta.