2017. május 27., szombat

Az első lépés könnyű... na de a második?


Mondhatnám, hogy a második nehéz, de nem feltétlen kell annak lennie. Bár igaz az is, hogy a kezdetekhez képest jelentős annak az esélye, hogy az addigi sikeres írás egyszerűen kudarcba fullad, és megáll, megtorpan, vagy bizonytalan időre félbe marad, és mire újra elővenném az addig írtakat, már távolinak érzem az írást, mintha nem is én írtam volna, és bármennyire is próbálkozom a folytatással, már nincs meg az a hangulat, ami a kezdetekben megvolt. Te is éreztél már így?
Talán veled is előfordult már, hogy egyszerűen csak kipattant egy ötlet a fejedből, hirtelen életre keltek a szereplők, a helyszín, az egyéb történeti elemek, melyekből felépülhet egy lehetséges sztori, izgalommal telve veted papírra az addig kigondolt részleteket, esetleg időrendi sorrendet nem követve, spontán csak leírva mindazt, ami a fejedben van... aztán puff, mintha elfújnák minden addigi gondolatod, nem tudod folytatni a dolgot. Eléggé bosszantó. Velem nagyon sokszor van így.

Olvasok valamit, nézek egy filmet, látok a való életben egy helyzetet, vagy csak egyszerűen ér egy hatás, egy benyomás, kialakul bennem néhány karakter, az esetleges szituáció, a párbeszédek összessége, a jellemek, azok különbsége, azok az érzések és gondolatok, amiket meg szeretnék fogalmazni és talán úgy tíz-húsz oldalt egy szuszra le is tudok írni... na ez után jönnek a gondok. Az a bizonyos második lépés, amikor már gondolkozni kell és a spontán, ihletből való írás valami mássá alakul. Nem igazán tudnám megfogalmazni, de talán ekkor válik igazán izgalmassá a dolog, mert ekkor jön el a gondolkodás ideje, amikor már kevés a megérzés, a hirtelen adrenalin löket, ami szinte gép elé ráncigál és írásra sarkall. 
Ekkor kezdődik igazán a munka része a dolognak, amikor tovább kell építkezni mindabból, ami eddig megszületett a gondolatainkban, viszont ilyenkor jönnek elő azok a tipikus kérdések is, hogy valójában jól alkottam meg az eddig leírtakat? Elakadtam, nem tudom, hogyan tovább... ennek, szimplán ihlethiányos oka van, vagy elrontottam valamit, és változtatni kellene az addigi részen, részeken? 
A helyes vagy igaz válasz eléggé megfoghatatlan és ezzel a bejegyzéssel, nem is nagyon tudnék erre szerintem választ adni. Az viszont, bizonyos számomra, hogy nem feltétlen rontottál az elején, ha elakadsz egy adott oldalszám után. Talán, csak idő kell a dolognak, hogy kicsit leülepedjen, megtelepedjen a gondolataidban és újabb hajtásokat fakasszon, amelyekből tovább tudsz kanyarodni, más lehetséges történetvégek felé. Ellenben, megeshet az is, hogy már a kezdeteknél elsiklottál egy olyan irányba, ami inkább zsákutcába torkollik. Ez utóbbit, nem mondanám véglegesen rossz iránynak, de lehet, hogy jobb visszafordulni, és átvariálni a leírt mondatokat, keresve azt a pontot, ahonnan esetleg más irányba lehetett volna menni.



  • Ami szerintem, segítségként szolgálhat, ha nem törölsz, nem másítasz, és egyszerűen csak más szemszögből próbálod megközelíteni azt, ami a fejedben van. A cél lehet egy és ugyanaz, ahová tartasz, de talán a megalkotás módján lehet alakítani. Mondok példát, hogy érthető legyen, mire gondolok. 
Tegyük fel, adott egy főszereplő, aki elköltözik a családjával egy másik városba. Klisének és sablonnak tűnhet a szituáció, viszont elég egyszerű, hogy levezethető legyen belőle a dolog. Szóval, adott a költözés, a változás, új suli és új barátok, gondolatok és érzelmek kavargása, amelyek inkább negatívak, mert persze a főszereplő nem egykönnyen békél meg az új helyzettel, miszerint maga mögött kellett hagynia mindent, valami ismeretlenért és bizonytalanért. A költözés pillanata adott és ezen nem is akartok másítani. Várost vált, új környezetbe csöppen, új társaságba, és új lehetőségek vetülnek fel előtte. Viszont, hogyan indítasz? A költözés pillanatával, vagy bemutatsz egy napot, mely megelőzi mondjuk egy héttel vagy egy hónappal a költözést? Esetleg, már várost is váltottál és csak visszaemlékezés szerűen tekintesz vissza azokra a napokra, amikor a főszereplődnek végleg búcsút kellett intenie a múltnak? 

Mindegyik más-más kibontakoztatási sémát vetít eléd. Visszafelé haladva, a visszaemlékezéssel már lecsillapodtak az érzelmek és a gondolatok, hiszen eltelt valamennyi idő, már belecsöppent a szereplő az új életébe, és mint egy homályos kép, bár még ott lebeg a változás érzése, az alkalmazkodás, az új helyzettel való megbirkózás, ellenben már kevésbé eleven kép, mintha mondjuk rögtön a költözéssel indítottál volna. Azzal a pillanattal, amikor tényleg maga mögött hagy mindent. A harmadik variáció pedig lehetőséget ad, hogy teljes valójában képet adhass a szereplő jelenlegi életéről, a mindennapjairól, a barátairól, azokról a gondolatokról, amelyek őrülten kavarognak egy bizonyos dátum körül, melyig már csak napok vannak hátra. Evidens, hogy volt egy előző, megszokott élet és egy új, mely még felfedezésre vár, de mindegyik lehetőség más megvilágításba helyezi a tudott dolgokat és ezáltal, a történet is más irányt vesz, más érzéseket ad mind az olvasónak és mind a szereplő jelleméhez, ahhoz az alakulási folyamathoz, melyet Te teremtesz meg a sorok által.

A második lépés sosem könnyű... és ezzel a bejegyzéssel, talán csak arra akartam rámutatni, hogy az a hirtelen, spontán ötlettől vezérelt írás, amely izgalommal vegyülve, írásra ösztönöz, lehet egy jó kiinduló pont, viszont számításba kell venni más tényezőket is, más variánsokat, lehetőségeket, melyek talán még jobb irányba terelhetik azokat a gondolatokat, amelyek megfogalmazódtak benned. Nem biztos, de lehetséges, hogy nem akadsz el tíz oldal után, új ötletekkel gazdagodsz, egészen új kimenetele lesz a történetnek. Érdemes már ekkor csavargatni a szálakat, akár előrelátóan, akár visszamenőleg. 

Összegezve... ha elakadsz, és képtelenek vagy a tovább haladásra, semmi esetre se törölj! Amit leírtál, legyen bármennyire rossz a szemedben, vagy kevésbé valós képe annak, ahogyan elképzelted, ne válj meg tőle! Lehet, hogy nem érzed tökéletesnek, vagy éppen nem közelíti meg annyira azt az érzést, amit elgondoltál, de kiindulópontja lehet valaminek, amelyből tovább építkezhet a történeted. Egy pillanatot, vagy helyzetet esetleg, írj le több lehetséges megoldással, és vesd össze, hogy miben változott mindaz, amit előzőleg elgondoltál. Vettél el belőle történést, vagy adtál hozzá? 
Maradva a költözés példánál... elsőnek mondjuk leírtad magát a pillanatot, amikor a főszereplőd végleg kilép az addigi otthona ajtaján, majd egy másik variációval dolgozva, már megtörtént a városváltás, és csak visszagondol azokra a pillanatokra, amikor maga mögött hagyta az addigi életét. Mindkettő ugyanazt az érzést dolgozza fel, az elköltözés gondolatát, annak megvalósulását, de mi változott? Miben különbözik érzésben és gondolatban a két, ugyanazt a témát feldolgozó részlet? Ha több és több változatot gyártasz, egy és ugyanazon témára, láthatóvá válik, hogy mindig másképp gondolod a dolgokat, máshogy képzeled el és valósítod meg, de ez csak azt tükrözi, hogy mennyire sokszínűen tudsz elképzelni és megalkotni. Számtalan a lehetőség, és csak rajtad múlik, hogy melyiket ragadod meg, melyiket érzed legközelebb ahhoz, ami a gondolataidban megszületni készül, és idővel majd történetté formálódik.

  • Amiről pedig eddig, nagyon kevés szót ejtettem és csak éppen elhintettem a gondolatát... mi a helyzet azzal a ténnyel, amikor idő-vagy ihlethiány miatt a történet megáll az alkotási folyamatban, és mondjuk, csak hetekkel később érsz rá foglalkozni vele? Elszállt a kezdeti lendület, izgalom és alkotási vágy, eltávolodtál a történettől, a szereplőktől, igazából nem is tudod, miképpen kellene folytatni, de érzed, hogy ott lappang benned a történet, s mégsem tudod mivel előcsalogatni. Hogy mi a teendő? Jó kérdés. 

Nekem vagy három történetem is áll így a gépemen, mind-mind folytatásra várva, amikkel próbálok foglalkozni, amikor időm engedi. Előveszem, hol az egyiket, hol a másikat, napokig próbálok ráhangolódva, csak azzal az eggyel foglalkozni és tervezgetni, ötletelni, alakítani fejben a történéseket, mindenféle lehetséges irányba terelgetni a cselekményt, aztán papírra vetni, ami esetleg nagy gondolkodások árán, végre megszületik. Lehet, hogy csak pár sor, egy bekezdés és még csak megközelítően sem egy oldal, de talán, amikor elakadsz és az addig írtakat helyesnek, jónak találod és nem akarsz változtatni egyetlen soron sem, a várakozás az egyetlen megoldás, hogy talán, a történet egyszer, valamikor tovább gördül, ha ő akar. Talán a ráhangolódás a kulcs, vagy az a tényező, amit a legfontosabbnak érzek. Ha nem is írom tovább a történetet, számtalanszor elolvasom, újra és újra, és lehet hogy a sorok között találom meg a választ. Elő szokott fordulni, hogy amikor ismételten leperegnek az események a szemünk előtt, rátalálunk a folytatásra és egyszerűen, észrevétlenül mászunk ki az ihlethiányosság medréből.

Várom a véleményeket és a hozzászólásokat, Ti hogyan lendültök tovább az ihlethiányon, hogyan folytattok egy történetet, melyben elakadtatok néhány napja, vagy akár már több hete, miképpen sikerül ezáltal előre és még előrébb haladnotok a történet megalkotásában? Előre is köszönöm a véleményeket!

Nincsenek megjegyzések: