2013. október 26., szombat

Halloween-i hangulat



"A legrégebbi és legerősebb érzelem a félelem... ettől pedig még erősebb az a félelem, amikor az ismeretlentől félünk."

A Halloween eddig minden évben visszaköszönt a Penna oldalán, és ez most sem lenne másképp. Változatos témákban hoztam feladatot, melyben remélem, mindenki megtalálja a kedvére valót és alkot valami hátborzongató, lidércesen izgalmas, sötéten humoros vagy véresen romantikus történetet.

FIGYELEM! 
A megadott témák közül csak egyet kell választani!
Ne felejtsétek el feltüntetni a téma számát vagy címét, hogy tudjam, melyiket választottátok! 


Választható Témák

1. A töklámpás története

Ha messzemenő részletességgel nem is, de mindenki fejében él egy elképzelés a töklámpás eredetéről vagy a halloween-i legendák kapcsán. Mit is jelent valójában ez az ünnep? Miért vált hagyománnyá erre az éjjelre a töklámpások faragása? Mely történet kapcsolódik ehhez az éjszakához, és ki is volt Jack ebben a történetben?

A feladat egyszerű: írjátok meg a Halloween történetét, akár teljesen ragaszkodva a meglévő leírásokhoz, forrásokhoz, melyekre a neten bukkanhattok ezzel kapcsolatban, vagy támaszkodva a saját elképzeléseitekre és fantáziátokra. Bújjatok Jack bőrébe, mutassátok be a történetét vagy ragadjátok meg teljesen más szemszögből a dolgot, járjátok végig a várost valaki más szemével, és az ő gondolatai által érzékeltessétek a leírtakat. Akár olyan formában, hogy ez a választott szereplő találkozik a legendás Jack alakjával, aki mint köztudott, packázott az ördöggel. A történet, a helyszín, a szereplők megválasztása rátok bízott... egyedüli kritérium, hogy a történetetek megalkotásához Jack legendáját alkalmazzátok, akár teljes egészében, akár átalakítva és megfűszerezve egyéni elképzelésekkel, mely még színesebbé teheti a töklámpás faragásának eredetét és mivoltát.

Segítségként

Ezen az éjszakán tér vissza a földre azoknak a bűnösöknek a lelke, akik az elmúlt esztendőkben haltak meg. A lelkek összezavarhatják az élők életét, mivel a lelkek ezen az éjjel vándorolnak a holtak birodalmába.

A hiedelem szerint október utolsó napján a legvékonyabb a választóvonal az élők és a holtak világa közt, az elhunyt lelkek ilyenkor kelnek útra. A babona szerint barangolnak és keresik egykori otthonukat, próbálnak visszatérni az élők közé.

A kifaragott töklámpások egyik célja, hogy távol tartsák a gonosz lelkeket, és ezzel biztonságot nyújtsanak otthonaik számára az emberek. A másik pedig, hogy így jelezzenek a hazatérő elhunytaknak, hogy megtalálják otthonukat. 




2. Szavakra hangolt történet


A feladattípusra, már önmagában is sokszor volt példa, így bővebben nem is magyaráznám el. Sokszor találkozhattatok már vele. A történetalkotás ezen esetben, megadott kifejezések megválasztásával történne, mellyel lehetőséget kaptok, hogy kicsit megkötve is, de továbbra is szabadon alkossatok történetet. A megadott kifejezések mögött feltüntetett, zárójelben látható számok a választás maximumát jelzik, tehát a kategóriákban annyi a megengedett, amellyel dolgozhattok, mint kulcsszavak. (Nem muszáj kihasználni a maxumimot! Akinek mindegyik kategóriából elég egy-egy kifejezés, annyit választ, viszont túllépni nem lehet a megadott keretet!)

Helyszínek (1): temető, templom, erdő, kastély, üvegház, kávézó, könyvtár.
Érzelmek és fogalmak (2): bűntudat, vérszomj, viszonzatlan szerelem, hűség, varázslat, hallucináció, harag, féltékenység, szerencse, zsarolás, sóvárgás, magány, halhatatlanság, képesség, bizalom, szenvedély, hazugság, jóság.   
Tárgyak (3): tükör, kés, medál, napló, pisztoly, rózsa, levél, gramofon, kulcs, fénykép, kötél,  balta, pénzérme, ásó, gyertya, ecset, rejtekajtó, szenteltvíz, hajtincs, tetoválás, hamu, létra, térkép, koporsó, szélharang.

Alkossatok hátborzongató, rabul ejtő, groteszk vagy elgondolkodtató történetet, mely Halloween éjszakáján történik. Egyedüli kritériumnak a megadott szavak számítanak, de ettől függetlenül, a szereplők megválasztása, a cselekmény alakítása a ti elképzeléseitekre bízott. Merüljetek el a fantázia világában, és álmodjátok papírra akár egy jelmezbál vérfagyasztó eseményeit, egy szellemidézés lidérces pillanatait! Legyetek végtelenül romantikusak, vagy megsemmisítően könyörtelenek, hívjátok segítségül a természetfelettit, bújjatok boszorkányok, vámpírok, vagy egyéb misztikus lények bőrébe, de akár maradhattok a halandók talaján is, és írjatok egy izgalmas, cselekménydús, lebilincselő sztorit!



3. Vigyázz, kész, folytasd!


"A hátborzongató, idegtépő csend a végtagjaimba kapaszkodott. Képtelen voltam a menekülésre. Vészcsengőként zakatolt a tudatomban a menekülés lehetősége, és mégsem voltam képes cselekedni. Ez lenne a vég? Néhány perc és a gondolataim csak sötét visszhangként csengnek majd halott elmémben? Utolsó momentumként arcának vonásai égnek majd semmibe révedő, üres és üveges pillantásomba? Nem tudtam, mitől féltem jobban. Tőle vagy a halál érzésétől? Az elképzelt fájdalomtól vagy a megsemmisülés tényétől, hogy percek választanak el a végzetemtől? Az egyetlen kapaszkodót az a kés jelentette a kezemben, melynek markolatára görcsösen fonódtak az ujjaim, s melynek pengéjében tükröződtek a falnál elhelyezett lámpásokban táncoló gyertya lángjának fényei. A szél keltette halvány, narancsos vibrálásban a lámpások arcai szinte gúnyosan néztek rám, torz grimaszba fordulva. mintha csak kigúnyolnának, hiszen igazából, semmit sem érek vele. Mit jelent neki ez a jelentéktelen fegyver, mely talán sebet sem ejt rajta? Megkarcolhatom vele, de megölni nem fogom. Védekezhetem, de hiábavalóan. Nem adhatom fel ilyen könnyen. Muszáj küzdenem az életemért. Ő is ezt akarná, hogy küzdjek és kitartsak, amíg csak lehet. Megígértem neki. Találkozunk a másvilágon, de talán, ez még nem az a pillanat... még nem jött el számomra a halál. Próbáltam elűzni a gondolatokat a fejemből, a torkomat szorító érzést, súlyos lépéseinek közeledő hangjait és tovább rohantam a folyosó sötétségében, amikor..."

Feladat: Na, itt jöttök ti a képbe! Folytassátok a történetet, bárhogyan, bárkivel, bármilyen formában, tartva magatokat az eddig leírtakhoz. A szereplő bárki lehet, direkt nem tértem ki a korra sem, valamint arra, hogy férfi vagy nő e az illető. Rendelkezhet különleges képességekkel, de átlagember is lehet. Minden rátok bízott. Vessetek papírra egy félelmetes, izgalmakkal teli cselekményt, történést, mindezt halloween-i külsőbe öltöztetve. Mint látjátok, én is kitértem a szövegben erre, a lámpásokkal. Teremtsetek ezzel hangulatot, keltsetek félelmet és alkossatok egy nem mindennapi történetet!


Tipp: A szöveggel kapcsolatban annyit, hogy nem kell bemásolnotok a kommentbe, hiszen nagyon sok helyet elvenne. Elég, ha az utolsó mondatot hozzáillesztitek az írásotokhoz és úgy folytatjátok. Olvassátok el figyelmesen a leírtakat, ragadjátok meg a hangulatot, képzeljétek el a szereplőt, a lehetőségeket, mely irányba terelhetitek a történetet, milyen mellékszereplőket kapcsolhattok a cselekményhez, és nem utolsó sorban, milyen véget szántok mindennek! 


26 megjegyzés:

Chanel Grande írta...

Téma: 3. Vigyázz, kész, folytasd!
Cím: Az idő
Próbáltam elűzni a gondolatokat a fejemből, a torkomat szorító érzést, súlyos lépéseinek közeledő hangját és tovább rohantam a folyosó sötétségében, amikor két kéz ragadta meg a torkomat. Megtántorodtam, és hátraestem a hideg márványra. Tudtam, hogy utol fog érni. A kés kiesett a kezemből, és messze csúszott tőlem a sima padlón. A nyakamat fogó kezek egyre szorosabbak lettek, én pedig fulladozni, és köhögni kezdtem. Próbáltam lehámozni őket magamról, de lehetetlen volt. Tudtam, hogy tényleg itt a vég. Nem volt más esélyem. Végem volt. Ezek a gondolatok futottak át az agyamon, amikor újra levegőhöz jutottam. Az árny a késemmel együtt eltűnt. Pár percig fogalmam sem volt róla, hogy mit tegyek. Csak a falnak dőlve ültem, és vártam, mi fog történni. Egyszer csak felálltam, és elindultam a folyosón. Bakancsom kopogott a kövön. Tudtam, hogy ez a Halloween más lesz, mint a többi. Ma töltöttem be a tizennyolcat, és az átok előbb-utóbb be fog teljesülni. Ezentúl minden Halloweenkor el fognak jönni értem, kísérletet tesznek, hogy levigyenek a sötét Alvilágba.
Fogalmam sem volt, mikor lesz vége a folyosónak. Mondogattam magamban, hogy csak éjfélig kell kibírnom, de minden egyes perc hosszabb volt az előbbinél. Karórámra néztem. Az idő 22:22 volt. Szóval körülbelül másfél óra hosszáig tart még ez a rémálom. A töklámpások csak nem hagytak nyugodni. Mintha mindegyik az én félelmemnek örülne.. Ahogy továbbsétáltam a sötét márványon, meg-megcsillant a fényük a sötétségben. A tető egy-egy lyukán besütött a Hold. Hátborzongató volt a csend. Minden léptem földrengésnek hatott. Öt perc nyomasztó séta után teljesen paranoiás lettem. Bármerről jöhet bárki, ha számítok rá, ha nem. Hirtelen sírhatnékom támadt. Két másodpercenként néztem hátra, előre, jobbra, balra. Fogalmam sem volt, milyen lény fog értem jönni. A tudatlanság, és a lehetőségek tárháza megrémített, összenyomott belülről. Engedtem a vágynak, sírni kezdtem. Lerogytam az egyik fal tövébe, és rázott a zokogás. Mikor lesz ennek vége? Nem tudhattam semmit. Ennél még az is jobb lett volna, ha a halálom minden momentumát pontosan ismerem. Határozottan jobban szerettem volna tudni, mikor, hogyan, hol fogok meghalni. A várakozás a legszörnyűbb dolog a világon. Csak vársz, és nem csinálsz semmit. Nem tudod, meddig kell várnod. És mi történik addig. Mert az időd véges, és nem várhatsz a végtelenségig.
Csak ültem a fal tövében, és vártam a halálomra...

Dorothy Large írta...

Szia Szatti! Én a második feladatra írtam! :)
Helyszín: Kastély
Érzelmek, fogalmak: vérszomj
Tárgyak: balta
Cím: Rém, aki titokban jött

Tudtam, hogy meg fog szívatni az öreg fószer, akitől a házat vettem. Ház? Miről beszélek? Ez egy valóságos kastély. Huszonkét éves fejjel miféle üzletet kötöttem, melynek már messziről átbaszás szaga van? Folytasd csak Adan, verd el az utolsó fillért is, amit a szüleidtől kaptál, miután kidobtak otthonról, mert otthagytad az egyetemet!
S hogy miért vettem meg azt az eget karcoló kastélyt, a Thunder Bay-re hallgató városnak tituált porfészek szélén? Egyrészt, mert nevetségesen olcsónak találtam az árat, habár amint megpillantottam Mr. Zsírospofájú, akarom mondani Mr. Leader fülig érő vigyorát, tudhattam volna, hogy turpisság van a dologban, ami nem sokkal azután ki is derült, hogy csekket írtam a dagadtnak, az pedig rögtön el is szórta a pénzt. S a titkot a legközelebbi szomszédomtól a bájos és illedelmes Marcy Walters-től tudtam meg, mikor találkoztam vele a bankban:
- Hogy képes megvenni azt az istenverte mészárszéket? Azt a helyet le kellene bontani, maga töketlen félnótás! Hát nem tudja, ki is lakott ott? Hát nem tudja micsoda vérontás helyszíne volt amott? Theos Lupo! THEOS LUPO!
A nő két gyermeke fájdalmasan néztek rám, hisz anyjuk úgy szorította kezüket, mintha soha nem akarná többé elengedni. Azon kívül, hogy Mrs. Walters többször is arcon köpött (és nem vagyok benne biztos, hogy nem szándékosan), ki is túrt a sorból, mire én csak pislogni és hápogni tudtam.
Az incidens után persze rögtön felkerestem Mr. Zsíro… illetve Mr. Leadert, aki szélesen vigyorodott rám, hájas arca pedig egy disznóéra emlékeztetett.
- Micsoda? Hát azt hittem tudja. Ki ne ismerné Theos Lupo történetét? – köhögött, majd a földre köpött, mire undorodva elhúztam a számat.. – A legkegyetlenebb és legundorítóbb sorozatgyilkos, akiről valaha hallottam. Úgy hallottam, hogy magára húzta az áldozatai bőrét. Sőt, még ruhákat is varrt belőlük. Édes fiam, hát azt hittem, maga pont ezért vette meg a házat. Sajnálom, pénzt vissza nem adok – majd becsapta előttem az ajtót, s még hallani véltem gúnyos röhögését.
Miután kidühöngtem magam – kutyaszart pakoltam a disznó postaládájába – úgy döntöttem, hogy nincs mit tenni. Eladni valószínűleg nem tudom, hacsak nem találok még egy olyan barmot, mint amilyen én is vagyok. Sóhajtva léptem be a kastély óriás és súlyos ajtaján, mely nyikorogva köszöntött vagy éppen próbált elüldözni engem. Az első, amit megpillantottam a melankólikus félhomályban, azok a kibontatlan dobozok voltak, ahogyan egymásra pakolva vártak engem. Még nem volt időm kipakolni és úgy éreztem, hogy nem is fogok. Az azt jelentené, hogy elhatároztam magam a kastély mellett, ami félelmetes érzés lett volna. Szobáról szobára kapcsoltam fel a csillárokat, hogy jobban tudjam megfigyelni a házat. Repedezett fapadló, nyirkos falak, letépett tapéták. Hogy a francba nem vettem észre ezeket? Sóhajtva dobtam le magam egy szakadt, piros fotelba, mikor súlyom belesüppedt az anyagba, abból szürke porfelhő szállt fel. Hátravetettem a fejem és megláttam egy rozoga könyvespolcot, melyen alig tíz könyv sorakozott. Felálltam és sorban megnéztem a könyveket.
„A szoborkészítés művészete, Viasztestek, Tömeggyilkosok vagyunk … „
Majd megláttam az alsó polcon egy könyvet, ami a legrongyosabb volt az összes közül.
„Hogyan hasznosítsuk az emberek testrészeit? – Írta: Theos Lupo „
Nyeltem egyet és éreztem, ahogyan szívem kalimpálni kezd. Igazából nem is könyv volt, amit a kezemben tartottam, hanem összetűzött papírlapok. Megrántottam a vállamat, majd tanulmányozni kezdtem az első papírlapot, majd a másodikat és így tovább. Lenyűgözött az a részletes és igényes munka, amit a kezeim között tarthattam. Hiába volt kegyetlen az, amit leírt, hiába volt undortó és förtelmes, mégis mintha magába szippantott volna. S mire elaludtam, már azt is tudtam, hogyan oldhatnám meg a problémám.

Dorothy Large írta...

folytatás:

~ * ~
- Nagyon meglepődtem, mikor felhívott engem, Adan – mondta Mr. Zsírospofájú, ahogyan próbálta keresztbe tenni lábait a fotelban. – Remélem nem reklamálni, szeretne, mert akkor már itt sem vagyok. Jutányos áron kapta meg és …
Folytatta volna, de közbeszóltam: - Dehogy, dehogy! Nagyon tetszik ez a ház! De úgy gondolom, hogy többet kéne tudnom Theos Lupo-ról, ha már megvettem a házát.
- Nos… - habozott. – Rendben. Mit szeretne tudni?
- Mindent – vágtam rá. – Addig főzök egy kávét, kezdje el nyugodtan.
- Hát rendben – vett egy mély levegőt, majd letett arról, hogy zsíros lábait keresztezze – A szüleim ismerték Theos-t, én csak hírből hallottam róla. Bár igazán különös neve van, nem gondolja?
Miközben a dagadék beszélt, én kimentem a konyhába, majd végigsimítottam a rozsdás balta élén, melyet a fenti ágy alatti rejtett zugban találtam. Pont, ahogyan a könyvben meg volt írva.
~ * ~
Amikor magamhoz tértem, kezemben feküdt a véres balta, melyről vörös cseppek peregtek le a padlóra. Előttem Mr. Zsírospofájú feküdt, belei kiszakadva, lábai lehetetlen pózban, arcán fájdalmas és kétségbeesett tekintet, fejét pedig már csak egy vékony húsdarab választotta el a testétől. Egy ideig csak pislogtam és bámultam a vörös folyadéktól nedves kezemet és ruhámat. Mi a francot művelek? Theos azt írta, hogy a fejet akkor kell végleg eltávolítanom, mikor még él. Mindegy. Remélem így is jó lesz. Felemeltem a kezemet, majd lecsaptam a baltával, mire a férfi feje végleg elszakadt a testétől, s az ütés erejétől gurult pár métert, Mr. Leander vastag és véres nyelve pedig kicsúszott a szájából.

- Nem gondoltam volna, hogy ilyen szépen fel fogja díszíteni ezt a helyet Halloweenra – mondta Marcy Walters – A gyerekeknek is nagyon tetszik. És ez a tök – nézett le a küszöbre – nagyon élethű. Bár kicsit ismerős. Mintha láttam volna valahol.
- Tudja, ezt hívják tehetségnek – nevettünk fel mindketten, majd Marcy összegyűjtötte a kertben játszadozó kölykeit.
Leguggoltam Mr. Zsírospofájú üres és sárga festett feje mellé. Arcára rá volt írva a félelem és a fájdalom, szája sikolyra állt, ami örökre a torkán ragadt. Bár a testével együtt van eltemetve valahol a hátsó kertben. Jé, pont ott ahol Marcy Walters gyerekei futkároznak és pirospacsiznak. Büszkén felsóhajtottam, majd visszatértem a házba, melybe időközben már otthonosan berendezkedtem. Leültem a fotelbe és ölembe vettem Mr. Lupo művét, aztán újra nyálazni kezdtem a lapokat.
- Nos lássuk, hogy lehet-e kezdeni valamit a dagadt testével a következő Halloweenra.

Előre is bocsánat a helyesírási hibákért :)

Szatti írta...

Kedves Chanel!

Tetszett, ahogy elkaptad a kezdetleges történet fonalát, és tovább vezetted. Jók voltak a gondolatok, a hangulatteremtés, a bizonytalanság érzékeltetése, az a fojtott feszültség, melyet megragadtál és tovább vezettél a cselekménnyel. Kicsit lezáratlannak éreztem a végét, mintha még váratna magára, valaminek még történnie kellene, de talán pont ilyen nyitott véggel gondoltad abbahagyni, hogy megadd a képzeletnek a lehetőséget. :) Gratulálok neked, köszönöm az élményt és hogy írtál!

Szatti írta...

Drága Dorothy!

Nem semmi történetet alkottál. A végén csak néztem, hogy hm... lenyűgözően sokkolóan nagyszerűen fondorlatos? :D Nem tudom, de talán mind a négy szó illene rá, mind cselekmény, karakter, fogalmazás és tartalom terén. Nagyon tetszett a stílus, a szereplő nyíltsága, és ahogyan egyszerűen ismertetted a részleteket. Pont elég volt a történet megértéséhez, és ahogy közeledtek a sorok a lezáráshoz, sikerült tovább csavarnod a cselekményt, ezzel maximálisan fent tartva a figyelmet. Gratulálok neked, remek írás és nagyon köszönöm, hogy elküldted! :)

DRHFLany írta...

Lázálmi kártyázás
A bensőmben megbúvó Én – ahogy’ nevezni szoktam gondolataimat – együttérzően sajnálta a természetet. Kint az eső úgy esett, mintha a verítéktől ázott takarómat csavargatnám. Az időről mostanában nem volt tudomásom, mivel csavaró, lüktető s sajogató fejfájásom nem hagyta elmém ezt a részét dolgozni. A szememet most behunyom, nem bírom nézni ezt az aszimmetrikus szobát. Az eső tompa kopogása az ablakon sérti a fülemet, és kifejezetten idegesít, hogy csak bal oldalról érkezik. Jobb felől lépteket hallok. Ó, anyám, add hogy te légy az, és fájdalomcsillapított hozz…! Szememvilágom pihentetésével fülemérzéke megerősödik: hallom, hogy a lépcsőn jön fel. Azt is hallom, hogy a fokok felporzanak léptei nyomán. És akkor benyit a szobámba. A padló recseg vascsizmája alatt. Valamit hallok csöpögni. Ekkor két vasnehéz golyó kezd el repkedni körülöttem. Úgy érzem súlyukat, mintha a kezeim, vagy a lábaim lennének. És akkor végleg elnyomott a lázálom…
Olvasország leghíresebb kocsmájában, az Olvasók Részeg Klubjának bárpultjánál üldögélek. A fiatal, feketehajú és zöldszemű csapos, Alfred megkérdezi, hogy kérek-e még egy korsó sört. Fájó szívvel ámbár, de visszautasítom, mivel borzasztóan másnaposnak érzem magam. Ekkor, az ajtó – ami olyan, mint a western filmekben, s nemcsak olyan, az is, tudom ezt a csapostól, hisz egy ilyenből lopták – kinyílik, s belép rajta egy csavargó. Szőke haja olyan, mint a tök, ruhája olyan sötét, mint amilyen a bamba tekintete. Mint egy jól időzített hatás – Természetanyánk tud valamit –, villámlik, amint belép. Három székkel arrébb tőlem leül, s rendel egy Penna Koktélt és egy indián könyvet. Nemsokkal később hozzák neki. A koktélt szürcsölgetve, szemét kimeresztve olvassa a lapokat. Az első oldal felénél megunja, és leteszi az asztalra. Ekkor, megint villámlással belép egy fekete útiruhába öltözött – vagy mondhatnám, becsavart – alak, aki odalép az említett tökhajú tökfejhez, s közli, hogy „Itt a vég!”, majd felszólítja, hogy „Jack, O’Lantern, gyere velem”, válaszképpen ez a Jack lerántja a köpenyt a másikról, akiről kiderül, hogy egy tündér, aki eléggé kedvesnek látszik ki. A vendégek és a csaposok elkezdenek nevetni, mire a tündér „Én a Halál vagyok! Féljetek tőlem!” mondja, de senki sem veszi komolyan. Még rálép a tökfej lábára, felveszi a köpenyét, s döngő léptekkel kivonul.
Mily töméntelen sok az a hülyeség, melyet ilyenkor képes vagyok álmodni! Nem iszom sört, és nemvagyok másnapos, és mi az az Olvasország, és… Mily töméntelen! Ha annyi pénzem lenne, akkor… Éppen gondolkodom, hogy mi lenne akkor, amikor feleszmélek, s látom, hogy egy levágott fejű ember, feje helyén egy vigyorgó sütőtökkel egy nagyobb répát tart a kezében, benne egy gyertyával, melyről az amúgysem tiszta padlómra csöpög le a viasz. Így szól az alak: „Há’ képzeld, a Halál annyira beharagudott rám, hogy még meghalni se enged, de azé’ adott ajándékot: égő parazsat, hogy világítani tudjak – bé is tettem ebbe a menő répába – meg ezt a sütőtököt. Unatkozok. Nincsé’ kedved kártyázni?”. Tudom, hogy ez nem a valóság, mégis, annyira élethű, annyira elevenen élnek bennem az érzelmek, mint a félelem (jaj!) és a düh (a szép tiszta padlóm, hé, ne viaszozd össze…!), hogy mágusnak kellene lennem ahhoz, hogy ne mossam össze a képzeletemet az evilággal, de lám, mágus vagyok: korábban is voltak lázálmaim, így van tapasztalatom, de felébredni mégsem bírok. Ilyenkor, a legjobb, ha nem ellenkezem, hanem úszok az árral – ami az eső kopogásából ítélve az utcán folyik. Felkelek az ágyamból, s megkeresem a kártyáimat.
Kártyázni jobb volt, mint abban a lepukkant kocsmában ücsörögni, de két óra után véleményem kissé megváltozott, ugyanis egyhuzamban végig nyertem az összes mérkőzést, de tényleg csak kissé, mivel tétben játszottunk, s nem más volt a tét, mint csokoládé. „Gyerünk Jack, add ide a mandulás csokit, vagy csalok, és aztán pláne nem lesz esélyed nyerni!”, szóltam ím, mire a tökfej nehezményesen ámbátor, de felémcsúsztatta az édességet.

DRHFLany írta...

Lázálmi kártyázás - folytatás
Kopp kopp kopp. Megszokom ezt a hangot. A valóságban, az ablakon kopog, de mivel azt álmodom, hogy a szobámban vagyok, kánonban hallom kopogni az esőt. Már-már megszokom, amikor nem kopp, hanem „Dörrrr!” hangzik el. Villámlik. Már nem álmodom – annyira. Elképzelem a tökfej kezében lévő takarmányrépát, ahogyan gyertyája lángja egyre bátortalanabbul ég, s a viasz csak fogy, és fogy, és fogy… amikor teljesen elfogy, már nem érzem a fejem melegnek. Már nem fáj! Mily’ megkönnyebbülés! Félálomban kelek fel az ágyból, a szemem csukva, s beütöm a lábam valamibe. Kinyitom a szemem: az ágyam mellett egy doboznyi édesség, melyben egytől egyig a Jacktől elnyert csokoládét ismerem fel! Mellette üzenet anyámtól, miszerint rokonok küldték, csakhogy, egy szép levélpapírra van írva ez tollal, s a papírnak hátoldalán nyomtatva: „Itt a csoki, s felőlem csalhatsz is.”, meg mégegy „következő Halloweenkor újra megnyílik a kapu, s megtalál téged egy régi barát, hogy kártyázzon veled – a jóslatot a Jóslat és Sóslat Kft. biztosította”.

DRHFLany írta...

Az előző történetem az 1. számú témát képviseli.

FantasyGirl írta...

Kedves Szatti!

Igazán megihletett ez a kiírás, úgyhogy meg is hoztam a rövid pályaművemet, ami a harmadik feladatra - Vigyázz, kész, folytasd! - írtam. További kellemes szünetet kívánok!

Cím: Mi lett volna, ha…?

Próbáltam elűzni a gondolatokat a fejemből, a torkomat szorító érzést, súlyos lépteinek közeledő hangjait, és tovább rohantam a folyosó sötétségében, mikor az orgona magas, mégis öblös hangja hirtelen visszhangot vert a falakról. A hideg, alaktalan kövek meztelen talpam alatt átvették a vérfagyasztó zene lüktetését, és a tovább futásért rimánkodtak. Még mindig hallottam a nyakamba lihegőt, pedig még ő sem képes két helyen lenni egyszerre! Biztosan csak képzelődtem. Rettegésem csúnya tréfát űzött velem.
Erik mindig is értett a színpadiassághoz, ám azt sosem gondoltam volna, hogy eszement szektás szertartásos módot talál arra, hogy "összekösse kettőnk életét a halálon túl is". Október 31. Az éjszaka, mikor a legvékonyabb a határmezsgye e világ és a túlvilág közt. Ezen a napon fog kényszeríteni, hogy hozzam meg a döntésemet: ő vagy a halál. Az egyetlen esélyem, ha sikerül kijutnom ebből a tekervényes, csapdákkal teli, földalatti birodalmából.
Elrabolt, megölte a vőlegényemet, és mindezt azért, mert állítólag szeret. Nem akar mást, minthogy viszontszeressem, de ki tudna szeretni egy ilyen szörnyeteget? Torz külseje a legvisszataszítóbb elátkozott lelket fedi, és ha képe csak a tudatom peremén táncol is, a frászt hozta rám.
A folyosó falára a töklámpások gyenge fénye vetette fekete sziluettemet, s a sarkokon olykor megijedtem a saját árnyékomtól. Az alagút mentén futó csövek messze vitték zaklatott zihálásomat, miközben rémisztő közelségbe hozták a fenti Opera hangjait: a tapsvihart és Claudius monológját. A kiírással ellentétben nem a Don Juant játszották. Hogy is játszották volna, mikor a főszerepet játszó színésznő eltűnt, és éppen menekülni kényszerült legrosszabb rémálma elől?
Gondolkodás nélkül, irányíthatatlannak érzett végtagokkal folytattam a loholást a kis kést szorongatva, mialatt a szemből süvítő szél egyre közelebbről fagyasztotta meg szívemet. A remény azonban vele együtt kúszott a vékony, fehér mennyasszonyi ruhám alá, átfázott testem minden sejtjébe. Ha az tényleg a levegő volt, amit éreztem, az azt jelentette, hogy van kijárat ebből a borzalmas csapdából, és én egyenesen felé tartottam. Talán még nincs minden veszve, még láthatom a holdfényt!
Az orgona hirtelen, egy utolsó metsző hanggal elhallgatott, majd megint rémisztő csend borult lepelként körém. Az Operaház zsibbasztó muzsikája már csak álomnak tűnt. Egy szép, meg-nem-élt álomnak.
Lábaim nem álltak meg. A hideg szél a következő sarkon olyan erővel kapott a hajamba, hogy az igaz szerelmemtől kapott gyöngyeim a durván faragott ķőlapok közé hulltak. Ez lelassított, épp annyira, hogy időben észrevegyem: a járat a semmiben folytatódott. Raoul még a túlvilágról is vigyázott rám. Ahogyan felnéztem, magam előtt láttam az alvó Párizst és annak megannyi csillogó fényét, miközben az alattam robajló Szajna tajtékos hullámai rémítettek el olyan erővel, mint ahogyan megcsapott a felismerés fuvallata: ez nem folyosó volt, nem a földi alvilág, hanem a régi párizsi csatornarendszer, mely ezen vége a haragos folyó egyik torkolatához vezetett. Ez volt hát menekülésem útja: a biztos halál.
- Innen nincs kiút - jegyezte meg kedélyesen a maga tisztán csengő, elbűvölő hangjával e "birodalom" ura. - Azt hiszed, hagytam volna, hogy elfuss, angyalom, ha nem tudom pontosan, hogy aztán visszatérsz hozzám?
Megfordultam a tengelyem körül, hogy szembenézzek vele, azonban köpenyes alakja alig bontakozott ki az előző évszázadban épített támívek alól. A félhomályból csak eszelős szempárjáról tükröződtek vissza a mögöttem fekvő város narancssárga fényei. Olyan volt, mint a Sátán. Talán ő maga volt az.

FantasyGirl írta...

- Ne közelíts hozzám! Ne merészelj még egyszer hozzám érni! - emeltem fel a hangomat, azonban azok süket fülekre találtak. Erik suhanva közeledett felém, mire utolsó reménytelen kísérletet tettem arra, hogy megszabaduljak tőle: elhajítottam a kést, ami elől könnyedén elhajolt, s így az a falnak csattant, majd hasznavehetetlenül hullott a földre. – Megölted Raoult! Megölted őt, pedig megígértem, hogy hozzád megyek, ha nem bántod! – rótta fel a férfinak, ám igazából nem szemrehányásként szántam. Csupán szívem fájdalmát adtam ki, miközben néhány lépést hátráltam. A szél csak úgy cibálta a ruhámat és a hajamat, egyetlen rossz mozdulaton múlt, hogy kizuhanjak a csatornából, és elnyeljen a Szajna örvénye.
- Lehet, hogy te megígérted, de nem ismered a férfiak természetét. A vikomt a saját életét nem félte térne vissza újból és újból, hogy megpróbáljon elszöktetni téged. Csak így érhetett ez véget. Előbb-utóbb úgyis elragadta volna a Halál – magyarázta nyugodtan ez a sátánfajzat, látszólag mit sem tartva attól, hogy egy lépés választ el az épület szélétől, a zuhanástól. A fekete maszkja mögül ragadozóként figyelte a mozdulataimat, miközben úgy kerülgetett, mint ha be akart volna cserkészni.
Könnyek égették a szemem, nem tudtam levenni róla a tekintetemet, és úgy simultam a hideg sziklából vájt falhoz, mintha az megvédhetett volna. De mitől? Tőle? Vagy attól, amit terveztem, és ami kárhozásra ítéltetett?
- Hát akkor vigyen engem is – mondtam két kézzel megragadva Erik gallérját, aki erre meglepetten tántorodott hátra. Már nem féltem, ami hatalmas erőt adott. Beletörődtem elkerülhetetlen végzetembe, s csak az árulásomat bántam.
Sajnálom, szerelmem! – fohászkodtam Raoul megbocsátásáért, amiért gyenge voltam küzdeni, őnélküle élni.
Letéptem az „Opera szelleméről” az álarcát, hogy lássam minden vonását, miközben tudatosul benne mit tett: a halál karjaiba vezetett engem. Döbbentett elkerekedett a szeme, mikor erőteljesen ellöktem magamat tőle, és hiába kapott utánam, már kicsúszott a lábam alól a talaj. A Szajna ölelő karjai felé tartottam a kínzó és kísértő földi pokolból még alább szállva, reménykedve a Mennyek közrejátszásában és irgalmában. Nem csak magamért fohászkodtam, hanem e torzszülött lelkéért is.
- Christine! – kiáltotta utánam egészen kikelve magából, sírós, kétségbeesett hangon az arc, ami zuhanásom közben végig előttem lebegett.
A maszk alatt, a csontjain rothadó hús volt, amit utoljára láttam belőle.
A Fantom maga.

[Az iromány az eredeti Gaston Leroux: Az Operaház fantomja c. regényt dolgozza át.]

Shirley L. Cathwyn írta...

Szia Szatti! kedvet kaptam a témához, így most itt az én rövid kis sztorim :) A második típust választottam.
Helyszín: kastély
érzelmek: szenvedély, vérszomj
tárgyak: kulcs

Samhain ünnep, Stuart Mária skót királyné holyrood-i rezidenciája, 1800 körül.
Fiatal lány lépdelt le a kastély lépcsőjén. Hollófekete árnyalatú, sötét haját csinos kontyba fogta, és csillogó obszidián kövekkel díszített hajtűket tűzött bele. Nagy ruhája kiemelte a bőre sápadt fehér színét, a fekete csipkekendő pedig, ami az arcát takarta halottivá varázsolta egész megjelenését. A kastély előtti téren több tíz hintó álldogált, az eléjük befogott lovakat pedig alig tudták megnyugtatni, amikor a lány elsétált mellettük. Az ország legtöbb nemesemberét látták aznap vendégül – a királynő legfőbb bizalmasait, nagy múltú családok grófjait, bárókat, sőt még az egyik herceg is a sokadik pohár fenekén járt odabent a bálteremben. Maga a királynő pedig, fekete díszben és azzal az elbűvölő varázsával, ami megbolondította összes férfi alattvalóját, éppen lesétált a lépcsőn, hogy fogadja a hadúrt.
- Felség – hajtott fejet Bothwell grófja, mire a királynő a csókra nyújtotta a kezét a férfinek. A gróf, aki egyben a hadsereg vezetője és a királynő legfőbb tanácsadója volt, hosszú, fekete kabátot viselt, amitől olyan hatást keltett, mint valami kísértetkastély vámpír grófja, aki kezet csókolt a boszorkány Stuart Maria királynénak.
- Bothwell, késett. – jegyezte meg Mária egy kaján mosoly kíséretében, miközben felemelte az arca elé vont csipkekendőt, és egy elegáns, bájos mozdulattal a vállára kanyarította.
- Feltartóztattak, felség. – mondta a férfi, miközben belekarolt a királynéba, és az árnyékos kastélyudvar felé kezdte vezetni.
- Ó, ugyan kicsodák? Amikor hozzám igyekezett? Nem szép dolog ez, gróf úr. – ciccegett a királyné, miközben kislányosan megpördült egyet a tengelye körül. – És mondja csak, drága Bothwell, minden úgy megy, ahogy elrendeztük? A terv szerint?
- Persze felség, eddig minden jól halad. Ha így megy tovább, az ön boszorkányos varázslataival, - mosolyodott el összeesküvően a gróf, miközben elkapta a királynő derekát, és a kastélyudvar közepén táncolni kezdtek a bálteremből kiszűrődő hátborzongató melódiára – és az én segítségemnek köszönhetően a férje reggelre halott lesz.
- Ó, Bothwell! – nevetett fel a királyné, ahogy a gróf megpörgette az udvaron. – Csak csendesen, nehogy valaki kihallgasson bennünket! A végén még azzal vádolnának, hogy meg akarom öletni a királyt! Az én ostoba férjemet! – nevetett Mária, de a hangjából kicsendülő káröröm és a cseppnyi őrület lassan rémisztő kacajjá változtatta a kislányos nevetést. Aztán a nő észrevétlenül egy apró, ezüst kulcsot nyomott a gróf kezébe, miközben az megforgatta őt a lassan úszó zenében. A kulcsot, amivel a gróf bejuthatott a királyhoz.

Még aznap éjjel, Skócia, 1800 körül

Bothwell grófja elégedetten szemlélte a távolból a felcsapó lángnyelveket, ahogy a felrobbantott kastély maradványait nyaldossák. A férfi megengedett magának egy aprócska, diadalittas mosolyt, ahogy a nemesek és lordok emberei elkezdenek csigalassú tempóban vizet hordani a folyóból, majd felpattant a várakozó lovára. A férfi a következő útkereszteződésig lovagolt, ahol négy, sötét lovas várta őt az útszélen néma csendben. A férfi rámosolygott a köpenye csuklyája alá rejtőző Stuart Máriára, majd a királyné mellett, mögöttük két udvarhölggyel és három néma katonával a kikötő felé vették az irányt. Ott majd hajóra szállnak, és az éj leple alatt elhagyják Skóciát, Erzsébet királynő földje felé véve az irányt. Másnap pedig megírják majd az újságok, hogy a Skót királyt, Lord Darnleyt holtan találták a felrobbant kastély romjai alatt, de azt már senki sem fogja megtudni, hogy maga Bothwell grófja fojtotta meg előtte a királyt a saját, két kezével. Jó utat, kedves barátom! – gondolta magában kárörvendően a férfi, még utoljára visszanézve. Ma éjjel mindenkinek könnyebb lesz meghalnia.

Névtelen írta...

Szia Szatti!
A második típusú feladatra alkotnék.
Helyszín: Erdő
Érzelmek és fogalmak: Szerencse, Vérszomj
Tárgyak: Kötél
Írta Lorella
Erdő
Ahogy haladunk a baljóslatú holdvilágnál egyre beljebb az erdő sűrűje felé annál jobban elhatalmasodik rajtam a félelem és a rettegés. Érzem valami vagy valaki figyel minket a fák sűrűjéből. És ez nem csak képzelgés ahogy Glenda mondaná. Érzem az a valami ránk vár ide akart minket csalogatni, hogy rajtunk élhesse ki vérszomját. Miért kellett nekünk belemenni abba a hülye fogadásba? Glendán látszik, hogy nem vesz észre semmit a levegőben vibráló veszélyből elvégre ő ment bele ebbe az őrületbe. Kellett nekem megszólalnom. Sőt kellett nekem eljönnöm erre a hülye kirándulásra. Csapatépítő tábor kacag a vakbelem. Teliholdkor erdőbe tábort szervezni az sem volt az eszénél aki ezt kitalálta.
- Jössz már vagy gyökeret vertél? A fogadás úgy szól, hogy egy órát kint kell töltenünk!
- Igaz de már vagy negyven perce megyünk és ha most megállunk várunk egy kicsit és visszamegyünk? A fogadás úgy is érvényes!
- Félsz mi? Valld csak be nyuszika! Nem volt ott semmi amit te elvileg láttál. Érted Lara semmi! A hold játszott veled.
- Fogtam volna be a számat!
- Késő bánat kicsim azt mondtad láttál valami fehér lényt a fák között! Ergó közölted, hogy szellem jár az erdőben! És csodálod, hogy ezek után kicsit zizinek néztek? Még jó , hogy azt mondták a srácok hogy gyáva vagy!
- Nem vagyok gyáva! De akkor is volt ott valami!
- Ha nem vagy gyáva akkor azt a szűk húsz percet csak kibírod nem de bár? – mondja és rám kacsint. Idegesítő ez a csaj.

Névtelen írta...

folytatás...
Csak azért jött velem, hogy megnézze tényleg kibírom e azt az egy órát? Utálom ezt a helyet sőt az sem könnyíti meg a helyzetemet, hogy telihold van. Nem hiszek az telihold lényeiben de akkor is olyan baljóslatúvá festi ezt a tájat a hold ragyogó fénye. Amikor eltakarja egy-egy felhő pedig olyan mintha bekötötték volna a szemem. Nem látok semmit. Viszont ha a felhő elúszik előle még baljóslatbúb fénybe vonja a tájat. Utálom az erdőket főleg éjszaka! A fák mögött akárki elbújhat nem tudod, hogy a következő másodpercen ki terem előtted vagy épp ki támad rád hátulról. Sőt mi van ha valami rád ugrik egy fa tetejéről? Nekem ebből ennyi elég. Csodás megint egy felhő semmit nem lehet látni csak azt hallom, hogy a száraz leveleken Glenda halad előre. Addig nem megyek tovább amíg nem látok nem vagyok én annyira bolond. A várakozás csendjében nem hallok mást csak szívem ritmusát és a levelek zörgését. A lélegzésem is egyre szabálytalanabb minden zsigerem azt akarja h menjek tovább de én nem vagyok rá hajlandó ilyen sötétben nem. A felhő elúszik és újra látni vélek egy közeli fa mögött egy fehér teremtményt. Megint belém nyilall a felismerés, hogy a közelben valami nagy gonosz uralkodik.
- Nekem ebből elegem van! – kiáltom oda dühösen Glendának - Engem nem érdekel ki mit gondol és az sem mit fogsz híresztelni! Van ott valami tisztán láttam! – a hangom szinte hisztérikus még saját magamat is meglepem.
- Már megint a kis szellem történeted? Nincs ott semmi! De hát ha nagyon félsz menj csak nyugodtan vissza! Én nem akadályozlak meg!
- Jó a soha viszont nem látásra!
Félek ahhoz is, hogy egyedül visszamenjek de hát nincs más választásom. Alig teszek néhány lépést a táj rendellenes csendjét velőtrázó sikoly szeli ketté. A hang gazdája ismerős.
- Lara segíts! – megfordulok de abban a pillanatban a földbe gyökerezik a lábam. Glenda a föld felett lebeg és a nyakára mintha valami láthatatlan kötél tekerődne. Szája kékül és egyre jobban kapálózik. A félelemtől megdermedek nem tudok neki segíteni sőt mintha valami megakadályozná, hogy segítsek neki. Valami ami engem próbál védeni. Nem az a nagy gonoszság amit idáig éreztem. Glenda élettelen teste nem sokkal később a földre zuhan. Akkor pillantom meg mögötte az áttetsző alakot aki idecsalt aki egész éjszaka kísértett aki miatt féltem akiből az a rettenetes vérszomj árad. Elindul felém s bár alakja jóságról árulkodik érzem a belőle áradó gonoszságot. Futnom kéne menekülnöm, ha nem akarom úgy végezni mint Glenda de megbénulok. A szellemalak csaknem elér közelsége a bőrömet súrolja amikor a holdat újabb felhő takarja el. A lény eltűnik mintha a hold nélkül nem lenne ereje. Engem valami erő amit magam sem értek honnan jött hátradob. Mintha valami azt akarná, hogy meneküljek mert ha előbújik a hold nem lesz ilyen szerencsém. Még egyszer nem…

Betti írta...

Szia Szatti! Én is befutottam a művemmel. Remélem, tetszeni fog. :)
A 2-es típust választottam ezekkel a megadott szavakkal:
Helyszín: kastély
Érzelmek és fogalmak:bizalom és vérszomj
Tárgyak: szenteltvíz és gyertya

Betti írta...

Már több mint húsz perce bent volt. Mégis mi történhet odabent? Idegességemben úgy öleltem a fatörzsét, mintha odaragadtam volna. Ugye, nem esett baja? Az ősi kastély teljesen elhagyatottnak tűnt, nem árulkodott semmi arról, hogy egy vámpírcsapat vette birtokába. A telihold derengő fénye úgy hatott a romokon, mintha valami természetfeletti köd lengné körül. Egyre jobban rám nehezült a hajnal lehelete, ezért még szorosabban bújtam a fához. Miért hagytam, hogy Jack megvalósítsa azt az őrült tervét, miszerint lepjük meg a vérszívókat, mielőtt szólnánk a vadászoknak? Az éj leple alatt minden szükséges holmit becsomagoltunk egy hátizsákba, majd az összes rendelkezésünkre álló fegyverrel felszerelkeztünk – az övünk alá szenteltvizes üvegcséket rejtettünk, a csizmánkba karókat dugtunk. Én a biztonság kedvéért még fokhagymát is tettem a zsebeimbe. Megbeszéltük, hogy rajtaütésszerűen rátámad a kétvámpírra. A többiekkel már leszámoltunk régebben, már ebből a csoportból csak ők maradtak. A rejtekhelyüket véletlenül fedeztük fel Jackkel, de meggyőzött, hogy tartsuk titokban. A legutóbbi összecsapásnál is sokan megsérültek tőlünk, még egy harcot nem bírtak volna. Ám nem hagyhattuk meglépni ezeket a szörnyeket, hogy még több emberre támadjanak. Jack már sokéves tapasztalattal rendelkezik, és kivételesen ügyes vámpírvadász. Gond nélkül leszámol néhány fiatalabb vérszívóval, de legutóbb a válla megsérült, és rég nem pihente ki magát, aggódom érte. Én nem olyan régen csatlakoztam apám csapatához, amint 16 évesen beavatott a „szakmájába”. Azt mindig is furcsálltam, hogy több napra elmegy otthonról bármiféle ok nélkül, de minden szabadidejét velem töltötte. Anya még az egyik régebbi bevetésen meghalt, már csak én maradtam apának, ezért még nagyobb erőkkel próbál végezni a szörnyekkel. Nem minden vámpírra vadászunk, csak azokra, akik emberekkel táplálkoznak, és már-már a lebukás veszélye áll fenn. Első pillantásra megtetszett Jack szőke fürtjeivel és mélykék szemeivel, amint rám mosolygott. Újoncként még nem mehettem küldetésekre, de mellém osztották be tanárnak, hogy ellessek tőle egy-két mozdulatot. Mindig órákig beszélgettünk, hülyéskedtünk, amikor csak volt rá alkalmunk. Hamar megtörtént az első csók is, és már lassan egy éve alkottunk egy párt. Bár az életem nem egy tündérmese, mégsem bánom, hogy csatlakoztam. Itt vannak a számomra legfontosabb emberek, és még az emberiséget is védhetem néhány szörnytől. Hirtelen éles sikoly törte meg a sötétség nyomasztó csendjét. Összerezzentem a felismeréstől: ez Jack hangja. Gondolkodás nélkül kezdtem rohanni a kastély felé, még az sem érdekelt, ha a vámpírok észrevesznek. A lépcsőn felérve összeszorult szívvel nyitottam ki a nagy tölgyfaajtót. Az előszobából egy kovácsoltvas korlátú lépcsőfokok vezettek az emeletre. A csillár gyertyafénye halványan világította meg a helységet. A szőnyegre emlékeztető anyagdarabok szanaszét szórva fogadtak két eldőlt páncél mellett. Előhúztam egy karódarabot, és úgy szorongattam, mintha az életem múlna rajta – végül is lehet, hogy tényleg ez ment meg. Bizonytalan léptekkel másztam meg a fokokat. Mi vár rám fent? Már a legrosszabb gondolataim támadtak, amikor a folyosón egy mozdulatlan testet pillantottam meg. Ruhái cafatokban lógtak rajta, arcán hosszú karmolás nyomok éktelenkedtek. Közelebb hajolva megállapítottam, hogy élettelen. Ebben a „munkában” apám sosem engedte, hogy közvetlen harcban részt vegyek. Mindig én tisztítottam és pakoltam el a fegyvereket, de ölni képtelen lettem volna, bármennyire is gonosz teremtménnyel néztem volna szembe.

Betti írta...

Elfordulva hányingerrel küszködve indultam tovább. A legközelebbi ajtón belépve még nagyobb rumli fogadott. Egy fél órával ezelőtt hálószoba lehetett. A folyosó végéhez közelítve rossz érzés kerített hatalmába. Tudtam, hogy sorsfordító lesz, ha kinyitom az utolsó szobát. Reszketve löktem be az ajtót. A sötétben nem tudtam kivenni semmit.
- J…Jack? – kérdeztem bele a levegőbe. Halk morgás volt a válasz. Gyorsan történt minden. Épp hogy kivettem egy szempárt, amikor közvetlen felettem két test hangosan csapódott össze. A dulakodás hangjai egyre élesebbek lettek, amikor az ismerős hang felkiáltott:
- Menj innen, Hannah! Fuss már! – Jack jelenléte még inkább a földhöz gyökerezte a lábamat. Előkaptam az övemből egy vékony elemlámpát, és bevilágítottam a helységbe. Ekkor az ablakpárkánynak nyomták Jacket, a kinti fényben megvillantak a vámpír agyarai.
- NE! – kiáltottam torkom szakadtából. Kezemben lévő karóval odarohantam, de későn. A vérszívó lecsapott szerelmem nyakára, aki hiába próbálta lelökni magáról a szörnyet. A karót a vámpír hátába döftem, de mámorában nem is érezte annak hatását. Visszaszereztem a karót, amikor a vérszívó a földre dobta Jack eszméletlen testét. Leguggoltam mellé, és megnéztem a pulzusát a nyakán. Már nem lélegzett, bekövetkezett a legrosszabb. A vámpír nem szívta ki az összes vért, a mérge elkeveredett a még megmaradt mennyiséggel. Vámpír lesz Jackből. Nem engedhettem a bánat nyomásának, most már mindenképpen végeznem kellett ezzel a vérszívóval a szerelmem emlékére. Villámsebességgel egy újabb karóért nyúltam, de felnézve a vámpírnő elégedetten nyalt végig az ajkán. A mosolya olyan volt, mint… anyáé. Hihetetlenül ráztam meg a fejem, de nem képzelődtem.
- Anya? – szólaltam meg rekedten – Te vagy az? Az nem lehet… - Az előttem álló lény meglepődve nézett, majd lassan lehajolt hozzám. Mintha meg akarta volna érinteni az arcomat, de hirtelen vörösen villant a szeme a nyakam felé. A karó pont az utolsó pillanatban érte el a szíve helyét, mielőtt megkóstolt volna. A már valóban meghalt test a földre esett, én meg reszketve néztem. Éreztem, ahogy valaki magához húzz. Felnéztem Jackre félve, hogy talán elveszítettem emberi mivoltát. Ám ugyanazok a barátságos szemek néztek vissza rám, amiket eddig is jól ismertem. Megkönnyebbülve öleltem át a nyakát.
- Mi történt veled, Jack? Átváltoztál? – kérdeztem néhány perc csend után. Ő csak magabiztosan rám villantotta félmosolyát. Megrázta a fejét.
- Fel vagyok készülve minden eshetőségre. Apáddal már kísérletezgetek egy ideje, és minden bevetés előtt megiszok egy adag szenteltvizet, ami véd a vámpírméreg ellen. És gondolom, felismerted anyukádat. Régen csapdába csalhatták, és átváltoztatták. Mivel emberekkel táplálkozott, ezért a vámpír ösztöne eluralkodott rajta. Így elvesztette az egykor kedves lelkét. Emlékezz rá úgy, ahogyan emberként ismerted. Régen egy nagyon jóságos halandó anyukád volt, ám ő már csak egy ráhasonlító lény volt – ölelt át szorosabban.
- Igen, igazad van. Az emléke a szívemben lesz, de ez már nem ő volt. Csak felkavart az egész. Viszont örülök, hogy jól vagy. Azt hittem már elveszítettelek… - rázkódtam meg. Megpuszilta a homlokomat, majd szépen lassan leértünk a földszintre.
- Menjünk haza, lesz mit mesélni a többieknek. Majd visszajövünk velük rendet tenni a kastélyban – mondta Jack. Megcsókoltam, hogy egy kicsit lenyugodjak a történtek után. Mindent kibírok, ha mellettem ott van ő és apa. A szeretet ad fényt a sötétségben,ha hiszünk.

Szatti írta...

Kedves DRHFLany!

Nagyon tetszett a történeted! Szövevényes volt, magával ragadóm, eredeti és könnyed. Jó volt olvasni a sorokat, belemélyülni a történetbe. Tetszett a hangulata, a stílus, amit megragadtál! Gratulálok neked és nagyon köszönöm a részvételed!

Szatti írta...

Kedves FantasyGirl!

Az Operaház fantomja hangulat végig kísérte az egész történeted, pedig csak a végén láttam, hogy ebből dolgoztad át, mégis rá lehetett jönni :) legalább is, ráérezhető volt. Tetszett, ahogy megragadtad a történet feszültségét, azt a fojtott hangulatot, amitől az ember torkában gombócként ül meg a félelem. Jók voltak a gondolatok, ahogyan haladt előre a cselekmény, mintha maga az olvasó is hajszolt lenne, akár a főszereplőd. Gratulálok neked, remek munka és köszönöm! :)

Szatti írta...

Kedves Shirley!

Olyan volt számomra a történeted, mintha maga a sztori is halloween-i jelmezt öltött volna, ahogy történelmi hangulatot idézve ragadtad meg a cselekményt a nevekkel és a helyszínnel. Könnyű volt a sorok által úgy érezni, mintha visszamennénk az időben, amihez remekül párosult a stílus és a gondolatok is, amiket megfogalmaztál. Gratulálok neked és köszönöm az élményt!

Cassy írta...

Szia Szatti!A kettes feladattípust választottam!
Cím:Boszorkányidézés Helyszín:temető Fogalom:varázslat Tárgy:napló,gyertya,koporsó
A fekete kovácsoltvas kapuk hátborzongatóan magasodtak fölém. Ahogy így felpillantottam rá, a tekintetem az égboltra vándorolt.Néhány felhő gyűlt össze,jelezve,hogy nemsokára eső várható.Bár néha kikandikált egyszer-egyszer a hold két felhő között,de fénye már nem jutott el a földre.Mint egy filmben,úgy festett az egész környék,ahogy egy tipikus hátborzongató halloweeni éjszakán.És ahogy egy tipikus hátborzongató halloweeni éjszakához illik,most épp egy temető bejáratánál ácsorogtam.
-Alex–szólítottam meg a mellettem álló fiút.Sötétzöld szemeit kérdőn rám emelte.–Biztos vagy benne,hogy ezt pont most kell megcsinálnunk?
-Alice,ne féljél már!–forgatta meg a szemeit.–Mikor máskor?Csak ma éjjel lehet.
-De ez annyira közhelyes–álltam egyik lábamról a másikra idegesen–Halloween,temető,boszorkányok…
-Hé,mindent ki kell egyszer próbálni,nincs igazam?–húzott magához fél karral nevetve.Ettől kicsit a félelmem enyhült,de tudtam,amint nem érzem közel magamhoz,újra pánikba esek.
-De–morogtam,és próbáltam kiélvezni minden pillanatát annak, hogy épp álmaim hercege átkarol.
Továbbra sem engedett el,így megkockáztattam,hogy a fejemet a vállára hajtottam.Nem tolt el magától,nem is mondott semmit.Együtt néztük a kapun lévő zárat piszkáló Bennyre.Halkan motyogott magában,miközben Rose,a barátnője türelmetlenül ácsorgott mögötte.
-Na megvan–egyenesedett fel Benny,ebben a pillanatban a lakat lehullott a sárgás levelekkel borított talajra.
-Épp ideje volt–jegyezte meg Rose nyersen,mire Benny csak elmosolyodott,és adott egy csókot barátnőjének.Rose dühe egy pillanat alatt elillant,mosolyogva viszonozta.
-Most,hogy befejeztétek a nyáladzást,mehetnénk?–szólt rájuk Alex,mire a pár szétrebbent.
Beslisszoltunk a kapun,majd elővettük a zseblámpáinkat,hogy lássunk valamit a sötétben.
-Bennyvel felmértük a terepet délután,tudjuk merre kell menni–közölte Alex nyugodt hangon.Én már kevésbé voltam az,mióta elengedett,újra felemésztett a félelem.Nem akartam gyávának tűnni,de egyszerűen képtelen voltam megbarátkozni a gondolattal,miszerint éjjel a temetőben járkálok a szellemek ünnepén.
Viszonylag csendben telt az út,egymás mellett haladtunk mind a négyen.Ahogy megvilágítottuk a sírköveket, a szívem majd kiugrott a helyéről.Nevek,évszámok,néha egy idézet,vagy fénykép,mindegyik külön történetet von maga után.Itt-ott egy-egy mécses égett,így még vérfagyasztóbbá tette az amúgy is ijesztő hangulatot.A temető közepén egy kis kápolna állt.Amikor elhaladtunk mellette,az volt az érzésem, mintha valaki megbújt volna a bejárat melletti fa mögött.Gyorsan elhessegettem a gondolatot.Nem kell még egy ok arra,hogy fokozzam a félelmem.Így is van elég.
Nekem egy örökkévalóságnak tűnt,mire a sírok között eljutottunk az úti célunk végállomására.Nos,ha eddig rettegtem,ezek után sikítozva rohantam volna ki legszívesebben a világból.
Téglalap alakú sírkő,rajta kopott cirádás betűkkel olvashatatlan betűk,és évszám,mellette pedig egy szobor.Nem túl nagy,de nem is túl kicsi, épp elég magas ahhoz, hogy kitűnjön a többi sír közül. Kicsit eldugottabb helyen van, így még sosem láttam ezelőtt. Hosszú köpönyeget viselt, arcát pedig csuklya fedte.Ráncos kezeit a mellkasa előtt összekulcsolta, háta kissé begörnyedt. Kirázott a hideg akárhányszor rápillantottam. Próbáltam nem felé nézni, viszont úgy meg az az érzésem volt, hogy engem bámul.
-Alice, megfognád ezt?–lökött oldalba Alex,így kizökkentve a gondolataimból.A kezembe nyomott egy hosszú gyertyát.Kérdőn néztem rá,de egy pillanat múlva már minden érthető volt.Szeánsz.Rose és Benny szimmetrikusan,hatágú csillag alakban rakták le a koporsóra a gyertyákat.Mint a sírkő,ez is ugyanolyan kopott volt,az idő eljárt már felette.Rose meggyújtotta a gyertyákat,így tisztán kivehetővé vált a hatágú csillag képe.Ők is a kezükbe vettek egy-egy gyertyát,majd Alex intett nekem,hogy álljak a koporsó egyik sarkához.Ők ugyanígy tettek.Rose a kezünkben lévő gyertyákat is meggyújtotta.

Cassy írta...

És a folytatás:
A sajátom lángja állandóan össze-vissza mozgott, és nem azért mert épp meglengette egy szellő. Teljes szélcsend uralkodott, így éjfél tájékában. Csupán a kezem remegett, de azt őrült módon.
A távolban valahol fél tizenkettőt ütött a templomtorony órája.
- Itt az idő – szólt Alex, és elővett a zsebéből egy kissé kopottas könyvecskét. Tudtam mi az, egy napló. De nem egy közönséges példánya.
Alex felütötte a bejelölt oldalon a könyvet. Bizalmatlanul pillantottam a kezében tartott tárgyra. Nem messze innen, pontosabban a kis kápolnából hozták el. Akkor döntöttek úgy Bennyvel, amikor megtalálták ezt a naplószerűséget, hogy megidézik a tulajdonosát. Aki történetesen egy tizenötödik századi boszorkány volt. Az, hogy mi történhetett vele az utolsó lap után, sejteni lehet. Máglyahalál.
Alex hangja zökkentett ki a gondolataimból. Valami idegen nyelven kezdett el beszélni, amit a naplóból olvasott fel. Amikor az első mondat végére ért, hirtelen erős szél támadt, és majd az összes gyertyát elfújta. Alex rendíthetetlenül mondta tovább az igézést. Néha meg kellett nekünk is ismételnünk egy-egy mondatrészt, vagy szavat, de amúgy csendben kellett állnunk. Aztán beütött az igazán lehetetlennek tűnő, rémisztő, és vérfagyasztó. A koporsó elkezdett mozogni.
Először kicsit, majd egyre jobban. A végén már a talaj is beleremegett. Rémülten pillantottam a többiekre, akik szemmel láthatólag elégedettnek tűntek. Aztán egy pillanattal később lehervadt az arcukról a mosoly.
A koporsó kettétörött. Éles süvítés hangzott fel, majd hirtelen zöldes fény áradt ki a nyíláson. Alig egy másodperccel később egy köpönyeges öregasszony áttetsző lénye furakodott ki a koporsóból. Hátrahőköltem, erre ugyanis egyáltalán nem számítottam. Sikolyok és a zöld áradat közepette, az öregasszony szelleme néhány méterre a sír fölé emelkedett, onnan nézett le ránk. Rose remegett a félelemtől, erre még a mindig összeszedett és eltökélt lány sem számított. A fiúk csak megbabonázva bámultak fölfelé.
- Elloptátok… - hörögte az asszony, mintha fulladozna. - …meggyaláztátok…ide vele…adjátok…vissza…halál….halál reátok…
Egy pillanat töredéke alatt történt. Az öregasszony villámló szemeivel Rosera nézett, aki visszabámult rá. Holtan rogyott össze. Felsikítottam. Alex ösztönösen felém kapott, megragadta a karom, és elkezdett vonszolni.
- Rose… - hebegtem, de Alex rám kiáltott, hogy ne foglalkozzak vele. Vetettem egy utolsó pillantást még hátra. Benny a holt barátnője teste mellett térdepelt, ordított, amikor a szellem fölé magasodott és…
- Gyere már Alice! – ordította Alex, én pedig a kezébe kapaszkodva rohantam a sírkövek között.

Syro írta...

Szia! Én is megérkeztem egy rövid szösszenettel :)
a 3. feladatot választottam

Egy ártatlan élet

Próbáltam elűzni a gondolatokat a fejemből, a torkomat szorító érzést, súlyos lépéseinek közeledő hangjait, és tovább rohantam a folyosó sötétségében, amikor az ajtó mely talán a szabadulásom kulcsa lehetet volna beragadt. Téptem a kilincset de az makacsul tartota magát, mintha cinkosa lenne annak a szörnyűségnek, ami a vesztemet akarja.
A súlyos léptek egyre közeledtek szinte már magam mögött éreztem. Az agyam egyre csak kattogott, mihez kezdjek, mikor egy utolsó mentsvárként bevillant, hogy egy kicsit visszább van a falban egy rés, melyen át már többször sikerült elbújnom.
Visszafordultam és lázasan keresni kezdtem az utolsó reménysugarat. A kapkodó keresésnek meglett az eredmény a kés kiesett a kezemből és hangos csörömpöléssel a kőpadlóra esett. Akkor fordult be a sarkon Ő, akitől mindenki rettegett. Magas szélesválú férfi volt, kezében fákját tartott, az vetett fényt a hátán lévő nagy púpra, az arcán éktelenkedő hegekre és kelésekre, amit zsiros lobonca sem tudott eltakarni.
A rémület megdermesztett, szagatottan vettem a levegő és közben képtelen voltam megmozdulni. Lassú döngő léptekkel indult felém. Bepánikoltam.
-Ott a rés! - halottam meg egy hangott, ami kísértetiesen hasonlított halott barátnőmére. Több sem kellett, az ismerős hang erőt adott. Lenéztem és a lábam mellett ott tátongott a rés, amibe azonnal belevetettem magam. Kúsztam a sötétségbe, de valami megragadta a lábamat. Síkítottam, rúgtam a kezet mely satúként fogta a bokámat, de a szorítás nem hogy nem engedett volna, ínkább szorosabb lett. Sírtam, rimánkodtam, könyörögtem, hogy engedjen el, de hiába. Ő csak eszelősen röhögött és húzott egyre kijebb a lyukból.
- Herold! - sípákolta egy éles női hang. Erre a szorító kéz azonnal elengedett és a fáklya fénye is eltűnt. Amennyire lehetett beljebb húzodtam menedékembe és kívételesen hálás voltam annak a vén szipirtyónak, az anyjának, aki még Őnála is rosszabb volt, hogy épp most keresi a drága fiacskáját. Mindeközben pedig némán sírtattam magam, mert tudtam, hogy a vég már biztos eljön értem, ha nem is ma, de hamarosan, mert Ő sosem felejti el, hogy ki csúszott ki a kezeiből, és mindig visszatér, hogy megszerezze azt, ami kell neki. Egy ártatlan életet.

Szatti írta...

Kedves Lorella!

Igazán érdekes és lebilincselő volt a történeted. Filmként játszódott le a szemem előtt a cselekmény, jól átjött a hangulat, a feszültség, az a fojtott érzés, amikor érzed, hogy valami rossz a hatalmába kerít és szinte súlyként megpihen a lelkeden. Tetszett a történeted, ahogyan végig vezetted, és szimbolikusan beleépítetted a választott szavakat. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Betti!

Lenyűgöző, fordulatos történetet alkottál. Nagyon tetszett a cselekmény, ahogyan egy komplett történetet tártál elénk, mind múlttal és jelennel. Ismertetted az előzményeket, amelyek ahhoz voltak szükségesek, hogy érthetővé váljanak a jelen eseményei, de nem túl bonyolultan és túlontúl részletesen. Csak annyira, hogy érthetőek legyenek a további történések. Érdemes lenne akár történetté, regénnyé alakítani a dolgot :) de ez csak személyes vélemény.
Izgalmas volt, fordulatos, összességében gratulálok neked és köszönöm a munkád! :)

Szatti írta...

Kedves Cassy!

Remek történetet alkottál, amely a részedről is bővelkedett fordulatokban, izgalmakban és kidolgozott részletekben. Szimpatikusak voltak a szereplők, az a részletesség, melyet alkalmaztál és amiből pont annyit kapott az írásod, hogy érthető és végig élvezhető, valamint tetszett a sötét hangulatválasztás, amely körülölelte a történeted. Gratulálok neked és örülök, hogy írtál!

Szatti írta...

Drága Syro!

Örülök, hogy te is befutottál, így a lezárás előtt :) tetszett az írásod. Fordulatos volt, lényegretörő, pörögtek az események, de könnyen lehetett követni a történéseket. Tetszett a hangulat, az az érzéskeltés, ami nekem leginkább a rémálmokhoz hasonlít, amikor félünk, hogy valami elkap minket, ránk talál és nem enged el... aztán megnyugtatóan hat a tudat, hogy eljött a reggel és semmi sem igaz az egészből :) Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál a feladatra!