2013. november 23., szombat

Amikor minden megváltozhat... - Gyakorlati feladat



Új feladattípust hoztam számotokra, amely talán nem is típusnak mondható, csak egy kötöttebb lehetőségnek, amelyben történetet alkothattok. Biztosan mindenkivel történt már hasonló vagy más elbeszélése alapján találkozott ilyen esettel, amikor egy utazás formáló erővel bír. Változtat valamivel kapcsolatosan a látásmódunkon, alakít a másról vagy másokról alkotott véleményünkön, új arcokat megismerve, új barátokra találunk, akikkel lehet, soha nem is találkoztunk volna, ha nem ülünk fel arra a bizonyos délutáni járatra. Olykor egy utazás nagyobb erővel bír, mint maga a cél, ahová tartunk... az a folyamat, amíg oda érünk, és bár ténylegesen, várakozásnak tűnik, számtalan variációban nyílik meg előttünk a lehetőség, hogy változzunk, megismerjünk és talán megváltozzon az egész életünk, egyetlen út vagy egyetlen személy miatt, akivel összesodort bennünket az élet.

Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre.


Tudod, a vonatozás olyan, mint az élet. Egy utazás, felszállsz, és rajtad múlik, hogy érzed magad, amíg megérkezel. Bosszankodhatsz sok minden miatt, de ha élvezed a kilátást, és új ismertségeket kötsz, akkor később nem a cél fog számítani, hanem az út. Az igazán fontos dolgok mindig egy vonatúttal kezdődnek és fejeződnek be.


Feladat: Az idézeteket a hangulat kedvéért illesztettem a bejegyzéshez, de ezek csak példák (a második kimondottan vonatútra vonatkozik), s ettől függetlenül bármilyen formában megragadhatjátok az utazás mikéntjét. Választhatjátok ugyanezt, de akár busszal, hajóval vagy repülővel is megtehetitek a kívánt távot, s természetesen bármilyen más közlekedési eszközzel, amelyhez ihletet éreztek. A lényeg azon tényen alapul, hogy akár tervezetten vagy spontán elhatározásból a főszereplőtök egy utazás mellett döntsön, s hogy az utazás okát milyen magyarázattal támasztjátok alá, szintén a ti döntésetek. Elmenekült valami elől? Történt valami az életében, melyre az utazás, az eltávolodás az egyetlen megoldás? Vagy boldog, teljes életet él és vágyakozva, örömtelien tartva a cél felé, elég egyetlen utazás, talán egy találkozás egy ismeretlennel, hogy kételkedni kezdjünk és megváltozzon minden a szemünkben? Egy utazás hathat az addigi érzéseinkre és gondolatainkra?

Nem az utazáshoz kell a bátorság (...). Bátorság ahhoz kell, hogy elhagyd az otthonodat.

Összegzés: Írjatok akár drámai, romantikus, tragikus vagy éppen humoros történetet, ragadjátok meg az utazás élményét, s ti magatok is szálljatok fel lélekben arra a bizonyos járatra! Érzékeltessétek az elsuhanó tájak, városok látképét, kövessétek végig az utazás tartama alatt azt az érzést, amikor szívben eltávolodunk és közeledünk valami ismerős vagy váratlan felé! Használjátok ki a spontaneitás lehetőségét, legyetek vakmerők, hiszen akkor történnek a legszebb és leginkább nem várt dolgok, amikor nem is számítunk rájuk! Mutassátok be a történet hátterét, az előzményeket, érzékeltessétek azokat az eseményeket, melyek utazásra késztették a főszereplőtöket! Lehet, ez az utazás alkalmat ad arra, hogy átértékelje a dolgokat, az órák, amik előtte állnak, amíg A pontból B-be ér, lehetőségként vetítve elé a megoldást, mint választ, amit a kérdésére vár... az is lehet, hogy pont az a személy huppan le a mellette lévő ülésre, akire mindig is várt... vagy akire éppen nem is számított!

Volt idő, hogy olvastam könyveket, és az egyikben ezt írta valaki: "olyan helyre szeretnék eljutni, ahonnan nem akarok visszatérni". Ezt a helyet keresi mindenki. Én is.

28 megjegyzés:

DreamyGirl írta...

Kedves Szatti!
Bátorkodom beadni egy rövidke kis történetet, remélem, elnyeri a tetszésed. :) Kíváncsi vagyok a véleményedre, jó olvasást! :)
Ölel: DreamyGirl

Változás
Szorosan hunyom le szemeim, próbálom megfékezni feltörő könnyeimet. A fájdalom, mely átjárja egész testemet, már-már elviselhetetlen. Érzem: a szívem darabokra törik ebben a pillanatban. Most már egyedül vagyok, teljesen egyedül a világban. Elvesztettem a számomra legfontosabb embert a világon. A legjobb barátomat. America-t, aki mindig mellettem állt, és sosem hagyott cserben. Aki képes lett volna feláldozni a saját testi épségét miattam. Sokan el sem hitték, hogy lehet ennyire kiegyensúlyozott és szoros a barátságunk, de mi tisztában voltunk vele, és ez volt a lényeg. Együtt nőttünk fel, és az árvaházban csak egymásra számíthattunk. Sokszor vesztettünk már el számunkra kedves embert – sajnos az örökbefogadás csak annak a személynek volt boldog pillanat, akiért eljöttek –, de mi mindig itt voltunk a másiknak, és egyikünk sem volt hajlandó a másik nélkül elhagyni az intézményt.
Augusztus 11-e azonban különbözött a többi naptól. Egy kedvesnek tűnő pár lépte át az árvaház küszöbét, és céltudatosan lépkedtek az egyik nevelőhöz. Én közben Merrel vitatkoztam egy könyvről, mindketten más véleménnyel voltunk az ominózus kötetről, így nem hallhattam miről beszélgettek. Gondtalanul nevettünk fel néhány magyarázatunkon, nevetségesen ragaszkodtunk a saját érveinkhez.
Pár perc múlva viszont a fiatal pár a szobánk ajtajában állt, és mindketten kedvesen mosolyogtak ránk, de szemük végig barátnőmön tartották.
- Beszélhetnénk veled, America? – kérdezték, mire ő félénken bólintott, majd elhagyta a helyiséget. Én ujjaimat tördelve próbáltam kitalálni, kik ezek az emberek, és mit akarnak tőle. Ez már beteges, gondoltam magamban. Mer nem a tulajdonom, nem tekinthetem őt a sajátomnak.
A percek csigalassúsággal teltek, míg végül visszatértek, és beszámoltak a „csodás” hírrel, miszerint szeretett barátnőm rokonai. Pontosabban a nő a nagynénje. Fejem ide-oda kapkodtam a három ember között, reméltem, csak viccelnek. Mindegyikőjük mosolygott, és ez azt jelentette, hogy America már nem az árvaház gyermeke. Örökbe fogják fogadni. Lesz egy új családja, és talán begyógyul az a hatalmas seb, amit szülei halála okozott. Senkije nem volt eddig a pillanatig, csak én.
- Abby, itt vagy? – rázott meg gyöngéden Mer. Torkomban hatalmas gombóccal bólintottam, már nem sok kellett, hogy eltörjön a mécses. – Hidd el, nem fog változni semmi, mindig meg foglak látogatni, suliban is találkozunk, nem fogok eltűnni az életedből!
- Khm, America, nem egészen így van sajnos – szólalt meg barátnőm háta mögül a férfi. – Mi Chicagóban lakunk, nem Portlandben. Másfél napba telt, míg ideértünk.
Arcom elkomorult, és már nem tudtam megálljt parancsolni a könnyeimnek. Kíméletlenül törtek utat, és szántották végig az arcomat hangtalanul.Ő is velem együtt sírt, de én képtelen voltam osztozni az örömében. Ő nem azért volt szomorú, mert kiveszik innen, hanem mert messze lesz tőlem. Én viszont mindkettő miatt zokogtam.

DreamyGirl írta...

Felzaklatott lelki állapotomnak köszönhetően durván eltoltam magamtól. Szó nélkül felegyenesedtem, és a maradék lelki erőmmel halkan a bent lévőkhöz szóltam.
- Kérlek, csak egy kicsit hagyjatok magamra – szó nélkül kimentek a szobából, még America is.
A hangok újra életre keltek a fejemben a szörnyű híreknek köszönhetően, mindegyik rosszabbnál rosszabb gondolatokat suttogott. Sosem számítottál neki! Hallottam az egyiket. Azt hitted téged választ? Minél messzebb tőled, annál jobb! A fülemre szorítottam kezemet, elviselhetetlenné váltak a suttogó szavak. Mintha kést forgattak volna bennem. Te csak egy bolond lány vagy! Senkinek sem kellesz! Összetörten rogytam le a padlóra, zokogva öleltem magamhoz lábaimat. Ringattam testem előre-hátra, miközben folyékony érzelmeim végigcsordogáltak lábamon, de a hangok nem szűntek meg. Egyre erősödtek, és egy újabb roham határán voltam. El akartam ezt kerülni, nem szabad sokkos állapotba kerülnöm most.
Erőt véve magamon vettem elő az ágyam alatt porosodó bőröndömet, és minden cuccomat beledobáltam. Kiürítettem minden fiókot, hogy semmit se hagyjak magam után. Mikor végeztem, egy levelet hagytam barátnőm éjjeli szekrényén. Sietve firkantottam rá pár búcsúzó sort, reméltem, el fogja tudni olvasni, bár ő mindig ki tudta bogozni kusza írásaim.
Észrevétlenül settenkedtem ki az ajtón, jól gondoltam, hogy lementek a földszintre inni egy kávét, miközben jobban megismerik barátnőmet. A titkos lejárón mentem keresztül, Merrel mindig itt szoktunk elrejtőzni, ha egy kis magányra vágytunk, vagy épp a kutató szemek elől menekültünk. Magam mögött húzva bőröndömet siettem végig a szűk folyosón, mígnem elértem az intézmény hátsó ajtajához. Kezem a kilincsre helyeztem, de még utoljára hátrapillantottam. Az előtérből szűrődő kellemes csevej hallatán elszorult a szívem. Jobb lesz, ha most azonnal elhúzol! Igazat adtam a fejemben suttogó hangnak, és kiléptem a napsütéses természetbe. Torkomban dobogó szívvel húztam végig a macskaköves úton a kerekes bőröndöm, alig vártam, hogy elhagyjam az árvaház kapuját. Utat engedtem könnyeimnek, és a legközelebbi állomásra mentem. Megtakarított pénzemből fizettem magamnak egy jegyet valamelyik vonatra, és megvártam az indulási időt. Az egyik sarokba húzódtam, észrevétlen akartam mindenki számára maradni. Öt percem volt még, míg beér a vonat, így telefonomat elővéve konstatáltam, hogy nagyon aggódnak értem az otthoniak, tíz hívás és annál is több üzenet várt elolvasásra. Mer nagyon zaklatottnak tűnt az sms-ek alapján, de már nem különösebben érdekelt a dolog. Minden érzést kiöltek belőlem a suttogó hangok, amik most egy időre visszafogták magukat. Vagy csak én nem hallottam őket, mert az állomáson levő hangzavar nagyobb volt, mint a bennem tomboló érzelmek kavalkádja.
Végre beért a vonat, elsők között szálltam fel rá, és foglaltam helyet a legsötétebb sarokban. Most itt vagyok.
Nagy robajjal indulunk el. A házak elmosódottá válnak, apró foltok a végtelen valóságban. Mintha évek lennének. Észrevétlenül peregnek, míg végül semmi sem marad belőlük, és rájövünk, mennyi mindent halasztottunk el, mennyi mindent kellett volna megtennünk. Ezt a lépést most nekem meg kellett meglépnem. Americán kívül nem volt, mi ehhez a városhoz kössön, és mivel rajta kívül nem fontos számomra senki, új életet akarok kezdeni. És a legjobb megoldás erre az, hogy elutazok. Egy új városba, ahol új élményekkel gazdagodok, és talán új barátokra találok.
- Szabad ez a hely? – kérdezi kedvesen egy idegen lány. Felriadok a bambulásból, és ránézek. Lassan bólintok, és ő leül a velem szemközti ülésre. – Lena vagyok – nyújtja felém udvariasan kezét.
- Abby – mosolygok rá erőltetetten, és megrázom. Viszonozza a gesztust, majd pár mondatban bővebben bemutatkozik. Kedves lánynak tűnik. Szép arcát hullámos, barna haj keretezi, mely válláig ér, kék szemei szinte világítanak a fülkében. Körülbelül egyidős lehet velem, tizenhárom éves. Kiegyensúlyozottnak és gondtalannak tűnik, csinos ruházata a mai divatot idézi. Ellenben velem, csapzottan és elnyűtt ruhákban mutatkozok előtte. Szinte már kínosan érzem magamat.

DreamyGirl írta...

Sajnálom, amiért több, mint két komment lett. :/

- Valami baj van? – kérdi. Kíváncsisága meglep, engem nem érdekelne ennyire egy ismeretlen bánata.
- Semmi különös. Túlélem – mosolygok rá fanyarul, de amint eszembe jut Mer arca, újra erőt vesz rajtam a szomorúság, és a nap folyamán már ötödszörre folynak végig könnyek az arcomon.
Nem szól egy szót sem, csak szorosan átölel. Rózsa illata bekúszik az orromba, megnyugtat a közelsége. A szokásos „minden rendben lesz” mondat nem hangzik el a szájából, amit én nagyra értékelek. Félénken rám mosolyog, majd velem együtt az ablak felé fordul.
Fejem a hideg üveghez döntöm, és lehunyom szemeim. A tomboló vihar elült bennem, de frusztráltságom nem hagy alább. Millió kérdés kavarog az agyamban, most már nem fordulhatok vissza. Felelőtlenségem miatt sok mindenkit bajba sodortam, de úgy érzem, mindenkinek így lesz a legjobb.
Inkább az elsuhanó tájra koncentrálok. A megszokott város látképét felváltja az ismeretlen, új panoráma. Friss fenyőillat csapja meg az orromat, és én boldogan szívom be. A szmogos levegő, amit minden egyes napon belélegeztem, nyomtalanul eltűnik. Fantasztikus képet nyújt az erdő minden apró lényével. Halvány mosoly játszik ajkaimon, mellettem Lena is csodálkozva figyeli, milyen mesés helyen haladunk át.
- Hol szállsz le? – érdeklődik, mire én kétkedve rázom meg a fejem.
- Még magam sem tudom, Lena. Ahol a sorsom kívánja.
A lány mellettem magabiztosan elmosolyodik, és érzem: az ismeretlen érzés, ami egyre növekszik bennem, a kalandvágy, ami mostantól életem végéig el fog kísérni. A múlt megírt, a jövő bizonytalan. Élj a mának, s változtasd meg életed fonalát!

Szatti írta...

Kedves DreamyGirl!

Fordulatos, magával ragadó volt a történeted. Tetszett a fogalmazásmód, ahogyan vezetted a cselekményt, alakítottad az eseményeket, ahogyan érzékeltetted a szereplőd érzéseit és gondolatait. Mint önálló történet, remek alkotás, a feladat kritériumai szempontjából viszont egyrészt hosszúra sikeredett, és végig olvasva a tartalmat, az elején bőven lehetett volna rövidíteni.
Ott kezdhetted volna, hogy felszáll és visszaemlékezésképp néhány mondatban bemutatod az elutazásának okát, de az elején, teljes egy kommentben nem kellett volna ennyire részletesen kitérni a történtekre. Így maga az utazás is jobban előtérbe került volna, és a kommenteket tekintve is kereten belül maradhattál volna.

Ez csak külsőség és változtatási lehetőség, ennek a feladatnak a szempontjából, hogy megfeleljen mind a terjedelemnek és a feladat témáját tekintve, de mint önálló történet, nagyszerű és különleges. Köszönöm, hogy elküldted és hogy részt vettél a feladaton! :)

Liz írta...

Sziasztok! Egy rövidke irományt hoztam a kihívásra. Remélem tudtam vele valami újat adni. Jó szórakozást hozzá! :)

Sorban pakoltam lábaimat egymás után. Monotonon. Egy, kettő, három. Aztán már nem számoltam.
A poros út mentén jobb oldalamon hatalmas, ősöreg fák nyújtózkodtak, ki felém, ki a kék, szikrázó ég felé.
El kellett jönnöm.
Fejem lehorgasztva tartottam, a tarkómat nyaldosta a forróság. Kalandot akartam. Talán igaza volt Jeremie-nek.
Forró fejű vagyok. És ott hagytam őket. Talán bolond is vagyok, nem csak hirtelen.
Lassan felemelve a fejem, megpillantottam messze, nagyon messze a palota kupoláját.
Mögülem erőteljes patkó dobogás hallatszott. Nem volt kedvem megnézni, hogy ki lehet az.
A szemem sarkából érzékeltem, hogy mellém ért, és lelassított. Gyönyörű, hollófekete paripája méltóságteljesen
emelte magasba orrát. Fentebb pillantva már az okát is értettem. Az állatok, úgy tartják, egy idő után átveszik a
gazdájuk viselkedését. Ha jól láttam, itt is ez volt a helyzet. A lovag fekete páncélja keményen csillogott az erős
fényben, hasonló, kusza haja sötétzöld szemeket rejtett, melyek gyanakodva fürkésztek. Szemeimet visszafordítottam
a poros útra, gondoltam: továbbmegy.
Negyed óra múltán meggyőződhettem róla, hogy néma társammá/figyelőmmé vált.
- Miért követsz?-néztem újra rá, mikor már meguntam a némaságot.
- Miért vagy férfiruhába bújva, mikor szemmel láthatóan hölgy vagy?-a hölgy szóra melegség járt át. Senki nem
szólított még így. Nem akartam válaszolni, így elfordultam.
Közelebb araszolt hozzám, elkapta a karom, és felrántott maga elé. Meglepett sikkantással kezdtem vad kapálózásba.
- Nyugodj már meg! Csak kényelmesebbé akarom tenni a menetelésedet.
- Azt sem tudod, merre tartok.
- Gondoltam, majd megmondod.
- Navarba. A királyi gárdába.
- Nem keresnek szakácsot. - hirtelen, dühösen fordultam hátra hozzá.
- Lovag leszek. - néztem szúrósan rá. Visszafojtott nevetés rázta erős mellkasát. - Ne merj kinevetni!-csattantam fel,
és hirtelen indulatból leugrottam a paripáról. Meglepetésemre ő is leugrott, és a kantárt tartva újra felzárkózott
mellém.
- Miért nem hagysz békén?-szegeztem neki a kérdést.
- Mert egész szórakoztató vagy.-villantott fel egy hatalmas mosolyt.
Pár óra elteltével elcsigázottan, porosan értünk be a városba.
- Dannel kapitány! - szaladt elénk egy katona. - Egy ember még hiányzik, de már nincs senki, aki lovagnak állna.
- Probléma megoldva: találtam egy elszánt szívű lovagot.-paskolta meg a vállamat.-kerekre nyílt szemekkel néztem rá.
Talán ha huszonöt éves lehetett. Túl fiatalnak találtam a kapitányi címhez.
- De uram, egy lány?-húzta el az orrát a futkározós.

Liz írta...

Varázsütésként ért a lekicsinylő megszólalása, nem gondolkodtam, csak ütöttem.
Ököllel. Az orrát. Eltört.
- Erről ennyit.-virult nagyot Dannel, majd tovább álltunk.
- A kiképzés terepen fog folyni.-közölte a néppel kapitányunk, majd indultunk is tovább. Hiperaktivitása megkövetelte
mindenkitől ugyan ezt.
Elcsigázottan huppantam le egy szekér hátuljába, ahol nagy krumpliszsákok tömkelege sorakozott.
Késő éjjel bontottunk sátrat.
Másnap kezdődött a több hónapig tartó kemény kiképzés. Volt, mikor arra gondoltam: feladom. De nem tettem.
Mindenki haszontalannak tartott, öt fiú testvérem semmibe vett. Ezt hajtott. Meg akartam mutatni, hogy én is érek
annyit, mint ők.
Az esti tábortűznél mindig megtalált Dannel. Velem talán még keményebben bánt, mint a többiekkel. De megértettem,
ennek ellenére nem repestem érte.
Cinikus volt, gyanakvó, de az idő múlásával megláttam a gondosan elrejtett jó oldalát is. Mert igen, volt neki
olyan is. Például a háttérbe húzódva mindig figyelemmel kísért, nem engedte, hogy bántsanak. Csak amennyire
a szükség megkövetelte.
Tiszteltem, és egyben le is nyűgözött. Emellett egy gyönyörű, szenvedélyes férfi volt, aki kész volt meghalni az
igazságért.
Egyik kora hajnalban felkeltett, hogy mennyek vele vadászni. Örömmel teljesítettem kérését, szerettem vele akcióba indulni.
A felkelő nap fényében meneteltek egymás mellett lovaink, amikor egyszer csak leszállt.
- Gyere te is, sétáljunk.-nyújtotta felém karját, amit elfogadtam, de furcsának találtam.
Összehúzott szemekkel néztem rá nagy, erőteljes kezére a kezemen. Nem engedett el. Zavartan fordultam el.
- Tudod, próbáltam elrejteni, megmásítani, de nem bírom. Gyere hozzám!-hirtelen erővel szakítottam ki kezem az övéből.
- Ezzel mégis hogy tudsz viccelni?-néztem haragosan, tiszta, zöld szemeibe.
- Esküszöm, ezt akarom!-húzott közelebb a karomnál fogva. - Egyszerűen megbabonáztál. Az, hogy kitartottál, az, hogy
olyan szenvedéllyel harcoltál, tanultál, hogy már a férfi katonáim kezdtek rád féltékenyek lenni. A gyönyörű, tiszta szemed,
a göndör, csillogó hajad, ahogy a derekad verdesi, miközben egyenes derékkal, felszegett, büszke állal várod az ellenséget.
Beléd szerettem.-bizonygatta egyre növekvő hévvel. Én is éreztem valamit, amikor épp hogy csak hozzám ért, megremegtem,
amikor rám mosolygott, boldogabb voltam. Én is szerettem.
- Ígérd meg, hogy nem fogsz egy városi kúriába dugni, ahol majd várok rád örökké. Eggyütt fogunk harcolni, társak leszünk. Ígérd meg!
- Ígérem. Azt akarom, hogy mindenben a tárasam legyél.-kacagta el magát, majd felkapott és beleperdültünk a nyár végi
napsütésbe.
Az életem megváltozott. EGy gyönyörű, értékes férfi van az oldalamon, és eggyütt harcolunk válvetve. A hazáért, az igazságért.
Az elesettekért. Az igazi utam, amit végig kell járnom, az ott, a poros országúton kezdődött. És a lehető legboldogabban
teljesítettem a számomra kijelölt utat.

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!
Remélem tetszeni fog ez rövid mű, amit a feladatod ihletett.

A szerelem teljessé tesz!


A hideg téli szél tiszteletére hajlongtak a faágak. A kegyetlen fagyos úr kíméletlenül tépte, szaggatta a behódolt vékony ágak sokaságát. Hópelyhek érkeztek az égi magaslatból, még ott a légben vad násztáncba kezdtek, majd szelinden összeolvadtak földön lévő társaikkal. Feldíszített utcák fényében úszó városok, emberek, vidám és felhőlten arcok suhantak el a szemem előtt. Ez a sok minden szinte egyetlen képpé mosódott össze bennem, de ez az összemosódott kép, ez a gyors és sürgő kavalkád csupán az érzékek világában teljesedett ki. Láttam, mégsem éreztem magaménak ezt a világot, csak egy-egy pillanatra. A külső szem kinézett az ablakon, míg a belső szem valahol egészen máshol járt.
Elgondolkodtam a tegnap eseményein és azon hogy mi is az ember valójában. Rájöttem mennyire szeretek utazni. Szerintem nem maga az út fontos, hanem, hogy mikor utazok, úgy érzem van időm. Van időm álmodni, gondolkodni és megnyugodni. Nem becsüljük meg igazán a nyugalmat. Akár egy gépet indít be minket a rutin vaskos, merev keze és mi nem ellenkezünk, megtesszük amit kell. Ez a másfél óra, amíg elérek egyik pontból a másikba feltölti azt ami a testem fölött áll, a lelkem. A gondolataim táplálják a lelkem és a lelkem irányítja a testem.
Erre mondta egyszer egy nagy ember: ,,Vigyázz, hogy világosat gondolsz-e ,vagy sötétet , mert amit gondoltál, megteremtetted."
Nem csak egy test vagyok. Az érzéseim nem hormonális folyamatok összessége. Minden ember és minden élőlény sokkal több ennél, minden élőlény különleges. Anyag és lélek egyszerre. Viszont míg az anyag természete könnyen leírható, addig a lélek természetét nem lehet egyszerűen megfogalmazni. Ha felületesen kéne leírnom az emberi természetet, azt mondanám, hogy minden embernek van rossz és jó oldala. Csupán az nem mindegy, hogy melyik az uralkodó. A sötét oldalunk van alárendelve a jónak vagy fordítva.
A természetünk egy része megfoghatatlan, velünk együtt születik. Ez egy vékony, szinte átlátszó réteg. Oly törékeny és ingatag, mint a becsület, a hűség és a méltóság. Erre rakódnak rá életünk során a társadalmi elvárások, a neveltetés, a környezetünk alakító ereje és az események láncolata, melyekbe belekerülünk. Ezek a dolgok mind hozzáadnak és elvesznek abból a tisztán érző lényből, aminek mindnyájan születtünk.
Ma délután még úgy éreztem nem bírom tovább, csak sodródom az életben, nem tartok sehová és a gondok, amiket nagynak érzek, elhatalmasodnak az elmém felett, befedik és sötétbe zárják. Elfelejtettem az értékeket, a saját értékeimet és az emberekét, akik körülvesznek. Hajlamos vagyok erre. Olyan könnyen elfelejtem a szép dolgokat az életemben, mint egy érdekes álmot. Mikor felkelek még emlékszek rá, meg akarom osztani mindenkivel, de mire kimondanám elfelejtem. Az álomkép, amit addig tisztán láttam a szemem előtt eltűnik, egyszerűen elillan és örökre elveszik. Nem akartam úgy érezni, hogy a jó eltűnik az életemből, ezért szálltam fel erre a rozoga, sárga buszra. Ez a busz átvezetett egy ismert és egy elfeledett tájon. A sofőr az ismert és a sokszor látott tájon vitte végig az embereket, amíg én az elmém elfeledett táján jártam és kerestem valamit. Kerestem egy szép emléket, egy mosolyt, egy örök pillanatot.
...

Fanni Csepanyi írta...

Felfigyeltem egy kedves idős párra, akik előttem ültek. A két ráncos kéz egymásba fonódott és a két öreg szempár hálásan és nyugodtan nézte egymást. Erről a kedves képről jutott eszembe az az emlék, melyet egész úton kerestem. Ez az emlék nem volt több három mondatnál, mégis az egész világot jelentette számomra. Felvillant előttem a kedvesem higgadt arca és visszaemlékeztem a kérdésére, amit a legutóbbi találkozásunkkor tett fel: - Mitől félsz a legjobban?
Én persze gondolkodás nélkül rávágtam, hogy a magánytól. Ő rám nézett, elmosolyodott és azt mondta: - Attól soha többé nem kell félned.
Megértettem a mondat jelentőségét. Bármit hoz az élet, mégha nem is hagyok mély nyomot a világban, mégha csak kevesen tudják a nevem és nem is fogják sokkal többen, az életem soha nem lesz már céltalan, hisz a szerelem teljessé tesz. Az életem fontossága egy szerető ember szívében mutatkozik meg. Neki adom a mosolyom, a nevetésem, az örömöm és minden jót. Az ő fájdalma lesz az enyém és az én fájdalmam lesz az övé. Így haggyuk ott a nyomunkat egymáson, amíg csak élünk. Együtt engedjük el a múlt gondjait és kézenfogva, szerelmesen szállunk fel a jövő nagy sárga járatára.

Lola T. írta...

Lassan megremeg a testem, ahogyan a vonat kigördül az állomásról. Kitekintve a párás ablakon még látom szüleim és a kishúgom, Josie, távolodó alakját, ahogyan lelkesen integetnek. Dühödten elfordítom a fejem. Nem akarom látni őket. Nem akarok látni senkit. Kilöktek az életükből, szószerint. A selejtes lányt, akivel csak a baj van. Minek is fárasztanák magukat velem? Pénz van bőven, küldjenek csak el az isten háta mögötti lányneveldébe; nincs több probléma és hátha megjavulnék. Így lesz a legjobb mindenkinek, az én véleményem meg nem kérdezte senki.
Egyedül üldögélek a kabinban, kinyújtom a lábaim az ülésen, kényelmesen elhelyezkedem. Nem is baj, hogy nincs más itt rajtam kívül, mivel ingadozó lelkiállapotomat nézve, valószínűleg nem lennék túl jó társaság és én sem vágyok útitársakra. Hatalmas, krémszínű válltáskámból előkotorom a sminkkészletemet és egy rózsaszínű tükröt. Térdeim segítségével megtámasztom magam előtt. A kezem remeg, még mindig dühös vagyok ez az egész miatt. Próbálom elterelni a figyelmem, ecsetekkel babrálok, púdert viszek fel, előkerül a szemceruza, szempilla spirál és miegyéb. Nem szeretem festeni magam, a bulikban persze alapkritérium, de azontúl nem szokásom. Most azonban ez segít kicsit lenyugodnom, előhúzok két hatalmas fekete hajcsatot és szőke hajamat egy laza kontyba fogom. A szemem köré rajzolt sötét kontúr kiemeli sötétkék szemeimet. Mindig is érett voltam kortársaimhoz képest, most viszont kb. 5-6 évvel idősebbnek tűnő énem tekint vissza a tükörből.
Visszacsúsztatok mindent a táskámba, most egy körömreszelő kerül elő és szórakozottan igazatom a körmeim, miközben kifele bámulok az ablakon. Házak suhannak el, emberi körvonalak. Szórakozásképp kiválasztok pár embert az utcáról, és megírom a történetüket a fejemben. Van köztük titkos ügynök, költő, takarítónő, rakéta mérnök. Ezzel aztán egész jól elvagyok, észre sem veszem, hogy a kabin ajtó halkan kinyílik.
-Jó napot! – szólal meg egy dallamos férfihang. A szívbaj kerülget, hirtelen érint a hang. Dühödten pillantok fel, de elakad a lélegzetem. Egy fiatal férfi néz rám, oldalas mosollyal, sután álldogálva. – Ne haragudjon, ha megijesztettem.
-Se..se..semmi baj! – nyögöm ki. De hamar összeszedem magam, már így is sikerült hülyét alakítanom. – Én voltam a figyelmetlen.
Édesdeden elmosolyodom. Jobban megfigyelve egész jóképű. Sötét barna haj, éjsötét szempár, jól-kondicionált alkat, csibészes mosoly; az a tipikus nők-kedvence. Tekintetemmel végigkísérem, amint csomagját becsúsztatja a fejünk felett levő polcra, majd lazán lehuppan a mellettem levő ülésre, habár azon kívül rengeteg üres szék van a kabinban.
-Justin vagyok. – kacéran elmosolyodik, majd felém nyújtja a kezét.
- Agatha. – hazudom pár másodperc után és kezet fogok vele megvillantva fehér fogsoromat. El akarok bújni önmagam elől és ez a férfi nem ismer. Mi tart vissza, hogy játszadozzak kicsit? – Merre tartasz?
- Tucson, tanulmányi célból. – válaszol némi habozás után. Érdekes, ugyanaz a cél. – Na és kegyed?
- Phoenix, utolsó év az egyetemen. – ismét egy apró hazugság, utolsó év a középiskolában, de a kisminkelt-kontyos- énem egyetemista voltát, nincs aki megkérdőjelezné. Egy bájos mosollyal ajándékozom meg újdonsült útitársamat.
- Gyönyörű és még okos is! –kacsint rám egy újabb lehengerlő pillantás kíséretében.
Nem tudom, hogy csak számomra, vagy ő is érzékeli, de a levegő mintha pár fokkal fennebb csusszant volna. Óvatosan kigombolom az ingem felső gombját, és megigazítom egy kósza hajtincsem.
- És hogy-hogy egyedül utazol? – kérdezi, miközben kezével a széktámláján játszik. Úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy karjai egyre közelednek felém.
-Nem volt kivel, én az a magányos típus vagyok. De mindennek van jó oldala is.- válaszolok kacéran rebegtetve a szempilláim, majd nem tudom, hogy mi üthet belém, de egyszerűen csak hirtelen indítatástól vezérelve megcsókolom. Végülis, egy órán belül leszállunk, és többet nem látjuk egymást. Felháborodott lelkemen pedig csak segíthet ez a kis figyelemelterelés. És ami azt illeti, Justin sem ellenkezik, sőt.

Lola T. írta...

Nem tudom meddig tarthatott a csókcsatánk, de meglehetősen egymásba gabalyodva hallom meg az értesítő hangját, miszerint pár perc múlva Phoenixben leszünk, ami az állítólagos célpontom. Így szedelőzködni kezdek, ez a rész már jóval kínosabb, egyikünk se tudja, mit mondjon. Talán jobb is. Már nyúlok az ajtó után, amikor Justin a kezem után kap.
- Legalább a telefonszámod elkérhetem? – néz rám kisfiúsan igazgatva kócos haját. Előkotorok a táskámból egy papírfecnit, majd ráfirkantok egy kitalált telefonszámot és a kezébe csúsztatom, puszit nyomok az arcára búcsúzásként. Ez az egész ügy nem jelent semmit.
Átülök a legtávolabbi kabinba, majd Tucsonba érve az utolsónak szállok le a járműről. Körbesandítok, de hál’istennek Justin már sehol sincs. A nevelőiskolából küldött nénike legyezni kezd felém, odabattyogok hozzá, majd illedelmesen köszönök és bemutatkozom, akár egy jókislány.
Elvisznek az iskola bentlakásba. Egész nap pakolászom. A szobatársaim nem szólnak hozzám, átnéznek rajtam. Tökéletes, nem barátkozni jöttem. Átvészelem az évet és hazamegyek. Este korán ágyba bújok, viszont elalvás előtt elmosolyodom a mai nap eseményein. Vajon mit csinál Justin?
Reggel korán ébresztenek. A tanév első napja, rémálmaim kezdete. Felöltözök, megmosakodom és lófarokba kötöm a hajam. Az iskolai egyenruhában, festék nélküli hatalmas kék szemeimmel egyáltalán nem hasonlítok tegnapi önmagamhoz. Ez viszont nem is én vagyok, hanem szüleim bábuja. Engedelmesen követem a szobatársaim az iskoláig, egyik közülük leendő osztálytársam, így könnyen eljutok a termembe, ahol helyet foglalok az utolsó padban és onnan figyelem az eseményeket. Lassan szálingóznak be a diákok, mindenki üdvözli egymást, a nyárról csacsognak. Legtöbbjük furcsán méreget, ami nem is csoda. Én vagyok a betolakodó, akit ideszáműztek az utolsó évre. Ráadásul az ezelőtti iskolámban sem kedveltek a lányok túlságosan, szerintük elloptam a rivaldafényt. Ez viszont, ebben a szerencsétlen helyzetben, csupa lánnyal összezárva, nem egy jó pont. Pár perc múlva megszólal a csengő. A program szerint osztályfőnöki órával kezdünk. Fogalmam sincs, ki lehet az osztályfőnököm, a tájékoztatóban írta, de lusta voltam elolvasni és nem is igazán érdekelt.
Kinyílik az ajtó és minden lány a helyére ül. Egy ismerős hang üti meg a fülem.
- Szép jóreggelt, lányok! – lép be az ajtón a leendő tanárom, aki nem más, mint a vonaton megismert Justin. Ledöbbenek. Tanulmányi célok? Na, szép. Olyan picire húzom össze magam a terem hátuljában, amennyire csak tudom. Őszintén megvallva azért mókás helyzet, magamban nevetnem kell.
- Mint tudjátok, idéntől egy személlyel bővül az osztály. – kezd bele, miután szembefordul velünk, még nem vesz észre, mivel elmerül a jegyzeteiben. – Szóval először is megkérném Nellyt, hogy mutatkozzon be nekünk pár szóban.
Most pillant fel a füzetkéjéből, én meg határozottan felállok a helyemről. Szószerint leesik az álla és köhögni kezd, de igyekszik visszaszerezni a hideg vérét.
- Nelly Clarkson a nevem. – kezdek bele, szavaimat Justinhoz intézem, már nem veszek tudomást osztálytársaimról. – Tegnap érkeztem egy elég fárasztó, de kellemes vonatút után Los Angelesből – hatalmas vigyorral pillantok rá. – Nagyon remélem, hogy hamar sikerül majd beilleszkedni. De nem szeretek magamról beszélni, lesz időnk még ismerkedni.
Ezután lehuppanok a székre, Justin vagyis a tanárúr, még mindig összezavartan bámul. Gondolom már sikerült kibogoznia, hogy szó sincs Agatharól vagy egyetemről és a telefonszám is rossz. De nem érdekel, ettől még izgisebb az egész. A tanár beszélni kezd valamiről, de csak habog össze-vissza a tavalyi teljesítményről, miközben engem bámul. Kicsit sajnálom, hogy így át lett vágva, de javamra szóljon, hogy én sem így terveztem.
- Valakinek valami kérdése, esetleg hozzáfűznivalója, mielőtt kiosztjuk a tankönyveket? – kérdezi meg végül, én meg felnyújtom a kezem, és mielőtt felszólítana, válaszolok legtündéribb mosolyommal.
-Izgalmas évnek nézünk elébe!

Lola T. írta...

Szia Szatti! :) Most találtam rá az oldaladra, és nagyon tetszik. Először írok gyakorlati feladatra, de remélem, hogy tetszeni fog. :)

Lola T. írta...

Juj, lehagytam a címet, ne haragudj! :)

Különleges útitárs

Szatti írta...

Kedves Liz!

Kedves, megmosolyogtató történetet hoztál, és köszönöm neked :) egyedi volt, különleges, épp annyi romantikával a háttérben, amennyi könnyeddé tette az alkotásod. A vége felé éreztem egy kis elhamarkodottságot, mintha csak ott toporgott volna a sarkadban, hogy beleférj két kommentbe és emiatt kicsit összecsapottnak éreztem a lezárást, annak ellenére is, hogy próbáltad vezetni az elején lévő cselekményt a végkifejletig. Amivel teljesebb lehetett volna, ha én nagyobb terjedelmet engedek és ezáltal te is még jobban kifejthetted volna a dolgokat. :) A helyesírásra ügyelj majd még, volt egy-két szó, amit nem csak egyszer tévesztettél, de a történet szempontjából, tetszett az írásod és köszönöm neked az élményt!

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Bámulatosan bántál a szavakkal és a gondolatokkal, nagyon tetszett a stílus, ahogyan megalkottad a történeted. Elgondolkodtatóak voltak a soraid, szép érzelmeket közöltél és élmény volt olvasni a leírásokat. Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Lola!

Nagyon tetszett a történeted!! Eredeti volt, humoros, könnyed, és olyan csavarral toldottad meg, amire nem számítottam. Bár a hirtelen csókcsatát korainak és váratlannak éreztem tekintve, hogy szinte nem is ismerik egymást, valahogy a további fejleményekkel kompenzáltad ezt a kis ellenérzést. Tetszett a stílus, ahogy megalkottad, a fordulat különösen remek ötlet volt! Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Liz írta...

Kedves Szatti!

Én köszönöm, hogy elolvastad, és véleményezted. Hálás vagyok érte.
A vége tényleg egy kicsit gyors befejezésű lett, de nem akartam túllépni a keretet. Bár nehéz volt igazodni. :)
Még egyszer köszönöm!

Niky Black írta...

Szia Szatti, én is írtam egy rövidke novellát, még ha nem is lett a legjobb, de itt van :)

Az utazás

A busz mellett elsuhanó fákat képtelenség volt szemmel követni. Igazából tudtam, hogy nem azok mozognak, hanem a jármű, amin ültem. A kényelmes ülésben elhelyezkedve bámultam a tájat. A nap lemenőben volt, narancssárgás árnyalatra festette az eget, amin a madarak feketének tűntek. A felhők rózsaszínné váltak, az árnyékok megnyúltak. Ahogy néztem ki az ablakon a gondolataim elkalandoztak. Szemeimet alig tudtam nyitva tartani, de muszáj volt. Ha becsuktam, mindig ugyanaz jutott az eszembe. Egyetlen ember arcát láttam, ahogy mosolyogva néz rám hatalmas, csillogó szemeivel. De nem akartam látni. El akartam őt felejteni, mintha soha az életben nem is találkoztunk volna. Csakhogy ez nem ilyen könnyű. Ez sohasem ilyen könnyű. Szerettem őt, de ezt kihasználva átbaszott. Hazudott nekem, megcsalt, én megbocsájtottam, aztán minden kezdődött előröl, én pedig összetörtem – már sokadszorra. Őszintén, nem tudom, hogy kerültem fel erre a buszra. Csak menni akartam, úgy éreztem, el kell tűnnöm egy kis időre. Azóta bámulom, ahogy egy-egy kisebb falun vagy városon haladunk végig, figyelem az embereket, akik felszállnak, majd leszállnak.
Becsuktam a szemem, nem bírtam tovább. Arcomat a tenyerembe temettem, majd erősen megdörzsöltem azt. Egyszerűen elegem volt mindenből, túl akartam lenni a nehezén. Hagytam, hogy a gondolatok elöntsenek. Torkom elszorult az emlékek miatt. A képek, amiket magam előtt láttam, hiányérzetet keltettek bennem. Annyira boldog voltam, azt hittem, tovább fog tartani. De a sors nem így hozta. Ehelyett most itt ülök egy buszon, azt sem tudom, hová tartok, csak bámulom a tájat és gondolkozok. Éreztem, ahogy a könnyeim kitörni készültek. De nem gyengülhettem el ennyire, így csak egy csepp folyt végig az arcomon.
Tekintetemet újra az ablak felé fordítottam. Könnyeimen át láttam, hogy egy aprócska falu felé közeledtünk. Egy nagy, fehér templom óratornya volt az egészből a legfeltűnőbb. Kisebb házakból állt a település, semmi különöset nem tapasztaltam. Majd a busz bekanyarodott az egyik saroknál, ahol a buszmegálló mellett egy idős férfi állt, seprűket árult. Ősz hajából már alig maradt valami, szakadt, zöld színű kabátja lógott rajta. Hirtelen megsajnáltam, legszívesebben odaadtam volna neki az összes aprót, ami nálam volt. De az ajtó a következő pillanatban már be is csukódott, a busz elindult és tudtam, hogy a férfit többé nem látom.
Kezdett besötétedni, félhomály uralkodott a tájon. A nap utolsó sugarai még lángoltak az ég alján, minden erejét bevetve próbálta megvilágítani a búzamezőket. A busz zötykölődött az országúton, amin mentünk. A fejem erőtlenül bukott előre, majd hátra. Egyszerűen már nem láttam értelmét semminek. Soha sem fordult meg a fejemben az öngyilkosság. Annyira nem voltam mélyponton, hogy kárt tegyek magamban. De nem éreztem semmit, mindent semleges színben láttam. Homlokomat nekitámasztottam az ablak üvegének. A hideg szétáradt bennem, lehűtötte a fejemet. Arra lett volna szükségem, hogy kint sétálgassak valami elhagyatott területen és a szél egy tornádó erejével fújjon az arcomba.
De a buszról nem szállhattam le. Nem tudtam, hol vagyok, merre megyünk. Csak ültem és néztem a világot. Semmit sem fogtam fel abból, ami mellettem történt. Be voltam zárkózva a burkomba, egy fal mögé, amit magam köré építettem.
A busz lelassított, majd megállt. Az ajtó lassan kinyílt, az emberek felszálltak. Egy velem egyidős fiú állt meg a mellettem lévő ülésnél. Óvatosan ráemeltem a pillantásomat, majd az idegen félszegen mosolyogva megkérdezte, szabad-e. Lassan bólintottam, mire az leült. Végignéztem rajta: fekete dzsekije tökéletesen illet kék szeméhez és sötét hajához. Kopottas farmert viselt, de mindez tökéletesen illett hozzá. Talán túl sokáig bámultam, mert féloldalas mosolyt vetett rám. Gyorsan elfordítottam a tekintetem, éreztem, ahogy az arcom vörössé válik.

Niky Black írta...

és a folytatás...

- Megkérdezhetem, mennyi az idő? – hallottam meg hangját, ami szinte simogatta a fülemet. Ránéztem, majd elmosolyodtam. A csuklójára bámultam, amin egy szürke rolex volt.
- A kezeden van az óra – mondtam megenyhült arccal. Így talán kicsit barátságosabbnak tűnhettem, mintha az élet fájdalmai látszanának rajta.
- Tudom, csak kellett valami ürügy, hogy megszólítsalak. – Ahogy kimondta a szavakat, arcát enyhe pír öntötte el.
Hirtelen el is felejtettem hol voltam, miért voltam ott. Boldog voltam, hogy valaki végre észrevett. Hogy nem csak egy utas voltam a buszon, aki arra jó, hogy foglalja a helyet. Mintha minden érzésem egy pillanat alatt elszállt volna. Őszintén mosolyogtam a fiúra, akivel eddig két mondatot beszéltem.
- Hogy hívnak? – kérdezte hatalmas szemekkel. Egy kisfiút láttam benne, amikor megkapja az első karácsonyi ajándékát. Az izgatottság ott csillogott a tekintetében, a pillantása mindent elárult.
- Niki. Niki vagyok – mondtam óvatosan, és éreztem, ahogy a fal megrepedezik, majd omladozni kezd.
Ezután addig beszélgettünk, míg a busz a végállomáshoz nem ért. Mindenki leszállt, de mi észre sem vettük. A sofőr szólt, hogy innen már nem megy tovább. Kint rég besötétedett, de nem érdekelt. Végre elfelejtettem minden problémát, ami miatt ide jutottam. És semmit sem bántam meg.
- Tudod, hogy hol vagyunk? – kérdeztem, mikor a buszról leszállva körbenéztem. Egy fából összeeszkábált megállóban álltunk, szemben egy park volt. A tölgyek már nagyrészt lehullajtották a leveleiket, amiket a szél felkapott és vitt egy darabig. Szépen táncoltak a levegőben a lámpa fényénél, ami csak óvatosan világította meg az éjszakát.
- Körülbelül egy órával ezelőtt kellett volna leszállnom – nevetett. Hangja édes volt, ahogy maga az egész fiú is. Máskor bepánikoltam volna, hogy nincs elég pénzem hazajutni, vagy egyáltalán indul-e még busz, de akkor nem érdekelt. Tudtam, hogy jó kezekben vagyok.

Spidey írta...

Elváltunk...(?)

Szemem sarkából észrevettem, hogy a vonat elindult és a következő pillanatban már ott álltam, az ajtajából félig lelógva. Éreztem, nem csak fizikailag. Beleértem az állomásba, szinte súroltam, mely egy kicsit még a jelenemet, de egyre inkább a múltamat jelentette. A vasszörny pedig gyorsulva, zakatolva húzott valami új, ismeretlen felé, amitől tartottam ugyan, de jövőmet, életem hátralévő részét jelenti majd. Ami, tekintve hogy nemrég töltöttem be tizennyolcadik életévemet, remélhetőleg nem kis idő.
Emlékszem, ahogy visszanéztem a távolodó vonat ajtajából, láttam Katie elkerekedett, meglepett arcát, ami egy fél percen belül kissé fintorgó, tanácstalan mosolyba fordult. Intettem neki, s egy fokkal megkönnyebbültebben intett vissza. Nem tudtam, búcsúnk milyen hosszú időre szól majd és azt sem sejthettem, az ő fejében mi járhat. Szomorúság nem látszott rajta, kézmozdulatában mégis volt valami végleges, visszavonhatatlan, mintha egy láthatatlan függönyt húzott volna közénk, állomás és vonat közé, múlt és jövő közé.
Már bőven két állomás között járhattunk, mikor nagy lendülettel lehuppantam az egyik ülésre. Szívem túlkalapálta a vonat kattogását. Zavarodott voltam, izgatott és szerelmes. Mindenekelőtt szerelmes. Katie ott maradt és én úton voltam egy homályba vesző, ismeretlen cél felé, de egy kicsit sem éreztem szomorúságot. Velem volt gondolataimban, szívemben. Az ablakon keresztül a távolba meredve a felhőket bámultam, s a mellettem elcsúszó tájat. Lehetnék az a hatalmas , dombtetőt simogató vagy az a magasan, szabadon szálló. Esetleg ott balra, az a picike. Nem számít, hisz ő a Nap és én bárhol is vagyok, bármerre is fújjanak engem az Égiek, tündöklő fénye mindenhol elér. Ettől a gondolattól az ég még kékebb, a Nap még ragyogóbb lett. A velem szemben helyet foglaló idős férfi (akit addig szinte észre sem vettem) egyre táguló szemekkel meredt rám. Minden bizonnyal bolondnak nézett, hisz ábrázatomról a mosoly egy-egy rövidke minutumra hervadhatott csak le.
Vonatablakban lebegő, halvány ikertestvérem háta mögött az elvonuló táj egyre simább lett, s friss pára szállt fel mindenfelől. Egy földöntúli lény nemrég járhatott erre óriás vasalójábal, jutott eszembe és ezen ismét elmosolyodtam. Néha, a távoli horizonton tűnt csak fel egy hegy vagy domb, megtörve a nyújtózkodó síkság egyformaságát. Elmém, gondolataim is egyre letisztultabbak, higgadtabbak lettek, valamint az idős férfi sem láthatott már rajtam semmi érdekeset, hiszen mind ritkábban sandított felém. Az ablakon át elémtáruló látvány valamelyest ismerősnek tűnt, bár, hogy őszinte legyek, nem tudtam megítélni, jártam-e errefelé valaha is. Akkor éppen nem is nagyon érdekelt. Tényleg bolond lehetek, gondoltam, néhány nap ismeretség után senki sem lehet szerelmes, én sem. Hisz alig volt időm megismerni Katie-t. Legbelül mégis teljesen biztos voltam érzéseimben. Szelíd, meleg tekintetében fürödve, gyengéd, de határozottan ölelő karjaiban otthon voltam, életemben először, igazán. Ahogyan Földanya is, ha lelke van, tudja, a lehető legközelebb kell kerülni az életet adó Naphoz. Egyszerűen neki ott a legjobb, bárhol is keringjen soha véget nem érő útján a sötét, hideg világűrben.
A fáradhatatlan vasparipa órák óta robogott a végtelennek tetsző pusztában, a Katie-től elválasztó, egyre táguló szakadék megerősített abbeli elhatározásomban, hogy meglátogatom őt. Amilyen hamar csak lehet, rendezem ügyes-bajos dolgaimat, visszamegyek és megkeresem. Azt nem tudhatom, várni fog-e még rám. Szívének egy eldugott, csendes szegletét kibéreltem magamnak, bérleti díját pedig fizetni fogom, amíg csak élek.

Spidey írta...

Szeretnék üdvözölni mindenkit, még teljesen új vagyok itt, de amint megtaláltam az oldalt és a feladatot, úgy éreztem, írnom kell. :-) Még csak a közelmúltban indultam el az íróvá válás rögös és szövevényes, de mindenképp szórakoztató útján. Örülök, hogy rátok találtam és sok sikert, jó írást mindenkinek!

Szatti írta...

Szia Niki!

Egyszerű, de annál érdekesebb, egyedibb volt az írásod. Közvetlen, szimpatikus volt a hangnem és nagyon tetszett mindvégig, ahogyan ábrázoltad a látottakat és a gondolatokat. Kedves és szép történet, kedvelhető mondanivalóval és tartalommal :) köszönöm a munkádat és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves Spidey!

Kedves, különleges és elgondolkodtató volt az írásod. Nagyon tetszett a stílusod, a fogalmazásmód, ahogyan minden gondolat és kifejezés a helyén volt, kapcsolódott egymásba és mindez egy remek összességet adott. Remek élmény volt olvasni a soraidat, gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Ui.: köszönöm a kommented és remélem, hasznos dolgokra bukkansz majd az oldal bejegyzései között :) sok sikert neked az írásban! Kívánom, hogy eredményesen és szórakoztatóan teljen el az idő, amit rá szánsz :)

Spidey írta...

Kedves Szatti!

Köszönöm biztató szavaid, nagyon jól esnek! :-) Az oldal pedig máris inspirálólag hat rám, várom a következő feladatot! Valamint sok hasznos dolgot olvastam már, amikből jól lehet építkezni, szóval - ahogy mondani szokták- maradok hű olvasótok! :-)

Spidey írta...

Kedves Nicky!
Tetszik az írásod, hangulatos és feszes, tényleg nagyon jó! Egyetlen aprócska észrevételem lenne csak, lehet hogy ez csak az én véleményem. Szerintem az az "átbaszott" nem passzol oda, nem jelzi előre semmi és a stílusod is sokkal másabb, finomabb. Helyette valami mást, ami ugyanúgy érzékelteti a felindultságodat, de nem csúnya. Amúgy pedig gratulálok, remélem olvashatok még tőled! :-)

Syro írta...

Szia! megjöttem, és nagyon remélem, hogy nem lett nagyon felnőt tartalmas x) ha mégis akkor töröld nyugodtan.
Címet nem adtam inkább egy álltalam kreált idézetféleséggel indítottam.
Syro

Nem a célom vagyok, hanem az út amelyet bejártam, éppen ezért ne ítélkez felettem, mikor az út végén találkozunk.

Boldog gyerekkorom volt, állandóan játszottam, mindig mosolyogtam. Aztán az életem megváltozott, az embereket nem érdekeltem a "barátaim" elfordultak tőlem és a családom is állandóan meg akarta mondani, mit tegyek. Egyedül Fric maradt meg nekem, de mára már ő is csak egy fénykép a kopár falon az ágyam felett. Ő volt a világ leglustább macskája, de egyben ő volt az, aki vigaszt nyújtott, aki a lelket tartotta bennem.
11:12
Gyerekként mindig azt játszottuk a szomszéd lánnyal, hogy megjegyeztünk időpontokat egy-egy akkoriban fontos eseménnyel és néha hetek, hónapok sőt évekel később is tudtuk, hogy mi történt akkor. Ez az első ilyen időpont volt. Emlékszem, a nyári nap jó melegen sütött, mi meg a kert végében a bokrok között bujkáltunk és azt játszottuk, hogy földönkívüliek vagyunk és figyeljük az embereket. Egészen a hatodik osztályig olyanok voltunk mint a testvérek, mindent együt csináltunk. De egy nap minden megváltozott, mikor hazaértünk a suliból rendőr autók álltak a házuk előtt. Egymásra néztünk és szavak nélkül is tudtuk, baj van. Észre se vettük, mikor anyám megjelent és mindkettőnket bevitt hozzán, és megtiltotta, hogy az ablakhoz menjünk. Nem fogadtunk szót. Láttuk, hogy Sara apját megbilincselve beültetik az egyik rendőrautóba és elhajtanak. Később két fekete zsákot is kihoztak. Pár órával késöbb Sara-ért egy gyámügyes jött és magával vitte. A nagyszülei vették magukhoz New Yorkban. Én meg egyedül maradtam a nyugati parton.
11:24
A későbbiekben már nem volt kedvem megjegyezni időpontokat, de néhány szinte beleégete magát az emlékeim közé. Hat évvel azután, hogy Sara eltűnt ez életemből anyám Floridában kapott munkát egy apartmanban. Ott láttam újra őt. Megváltozott, szőkére festete a haját és annyi smink volt rajta, hogy egy osztálynak is elég lett volna. Elment melletem, még csak észre sem vett. Egy világ omlott össze akkor ott bennem. Egyszer, mikor úgy jött ki a lépés és az egyik plázában összefutottunk a liftben, megszólítottam. Pontosan tudta ki vagyok, de a barátai előtt már nem vállalt fel. Persze indokot talált, hogy nem akarja, hogy megtudják honan jött, és hogy az apja börtönben ül, mert megölte az anyját és annak a szeretőjét. Esküdözhettem, hogy nem árulom el, hiába, nem állt többet szóba velem.
Magamba fordultam, magányosabb lettem, mint mielött találkoztunk volna. Évekig rosszabnál rosszabb társaságokba keveredtem, anyám és a nagyszüleim állandóan osztották az eszet. Elegem volt belőlük, el akartam tűnni örökre.
Pete a barátom volt, vigyázot rám, olyan volt nekem, mint egy báty. Minden pasit elhajtott mellőlem, és elhitette velem, hogy értékes vagyok. Ami igaz is volt csak éppen nem úgy, ahogy a legtöbb lány gondolja. Díler volt, egyszer balul ütött ki a buli és nem tudott a Főnöknek fizetni, így felajánlott engem azzal a fenhanggal, hogy manapság milyen ritka egy olyan lány, aki húszévesen is még szűz. Szemrebbenés nélkül adott oda mondván bocs, de ilyen az üzlet. Akkor ott, azon az éjszakán Hanna meghalt és megszületett Roxan.

Syro írta...

11:36
A hetek hónapoknak, a hónapok éveknek tűntek és szinte teljesen el is felejtettem ki vagyok. Tettem a dolgom hasonfekve, hanyatfekve, térdelve, mikor mi volt a vágya vagy a privát ügyfeleinek. Idővel a Főnök rájött, hogy igen ügyes tolvaj vagyok, így eggyel több dologra tudott használni.
11:45
Loptam, csaltam, hazudtam, és ha csak úgy tudtam elérni valamit, hogy széttettem a lábam, akkor megtettem. Nemegyszer így úsztam meg, hogy bevigyenek a zsaruk, jó móka volt ezzel zsarolni őket. Aztán a Főnök egyik alkalomal azt mondta, mikor a könyvelőjéhez indultam szórakoztatni, hogy igazán átsegíthetném már a túlvilágra. Persze hevesen tiltakoztam a dolog ellene. Erre Ő: Nekem mindegy, hogy szex előtt vagy után csinálod meg. Nézett rám közönyösen. De ez sem volt az év ajánlata. Láttam rajta, hogy pontosan tudja mivel tud meggyőzni, elmosolyodott, és mintha magát a Sátánt láttam volna. Felállt a karosszékéből és szép lassan odajött hozám. Vékony csontos ujjaival megcírógatott, és közben élvezetel figyelte, hogy minden érintésére összerezenek. Odahajolt a füllemhez és mint egy kígyó sziszegve belesuttogta, hogy egy hétig senkit sem kell kiszolgálnom, ha elvágom az ipse torkát. Gondolkodás nélkül rábólintottam az ajánlatra.
Az első esetet továbbiak követték, és én kíméletlenül tettem a dolgom azért, hogy végre egy kis békére leljek. Tucatnyi ember feküdt az ágyamba, de csak néhány távoztak saját lábán. Volt, aki a Főnöknek volt útban és volt olyan, akin csak kipróbáltam néhány új módszert. Persze nem voltam szívtelen, egy fergeteges éjszakát adtam nekik előtte. De egyszer hibáztam.
12:00
- Hanna Gilmoor. Kíván szólni az utlsó szó jogán?
- Nem - mondtam határozottan. Nem néztem körbe, hogy ki van itt, kik jöttek el kárörvendeni rajtam. Nem érdekeltek a vádjaik, a megvetésük, ahogy a részvétük és a sajnálatuk sem. Ők tettek olyanná, amilyen vagyok, még csak ítélkezni sincs joguk felettem mégis megteszik. Fogalmuk sincs ki is vagyok valójában, min mentem keresztül. Ők csak egy gyilkost látnak bennem, az áldozatot nem.
És most végre vége van.
- Az ítéletet végrehajtottuk. A halál beállta 2007. július 17. 12:13

Szatti írta...

Szia Syro!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan indítottál és végig vezetted a cselekményt. Bár nem kimondottan az útra koncentrálódott, hogy itt történtek események, inkább az a bejárt út volt a középpontban, amin végig ment a szereplőd, jellemváltozásban.
Gratulálok a munkádhoz és örülök, hogy befutottál még a vége előtt :)

Niky Black írta...

Kedves Spidey!

Igen, tudom, én is elég sokat gondolkoztam rajta, hogy benne hagyjam-e, de a végén csak ott maradt :) Azért köszönöm a véleményedet!:)