2013. november 9., szombat

Élettelen gondolatok



Erre a feladattípusra volt már példa, bár nagyon régen, így remélem, hogy az utóbbi időben csatlakozott olvasók és írók örülnek az alkotási lehetőségnek, miszerint ők is megmutathatják azokat a gondolatok és érzéseket, amelyek egy élettelen testben rejtőzhetnek. A feladat nem más, mint az Üvegbe zárt világ c. feladat újrajátszása, melynek témája, hogy ragadjátok meg egy kirakati üveg mögött lévő tárgy gondolatait és érzéseit. Igaz, hogy ők élettelen, mozdulatlan testek, akik nem lélegeznek, nem beszélnek, ennek ellenére mégis, némán figyelik a mindennapok történéseit és talán többet tudnak a világban rejlő dolgokról, mint gondolnánk. Mozdulatlanul érzékelik az élet történéseit, melyeket titkokként őriznek. Ezt az érzést kellene megfogalmaznotok és bemutatnotok akár egy kirakatban álló próbababa, egy játékbolt üvegfala mögé elhelyezett plüssmackó vagy bármilyen más figura szemszögéből.
Öltsétek magatokra a mozdulatlan vonásaikat, érezzétek át a néma kérdéseiket és öntsétek szavakba a gondolataikat!
A történet hangulata lehet szívbemarkoló, humoros, romantikus, de akár fantasy vagy horrorisztikus irányt is vehetnek az események. A lehetőség kihasználása és megformálása rátok bízott!


16 megjegyzés:

Shirley L. Cathwyn írta...

Kedves Szatti! Itt az én művem, remélem tetszeni fog. A cím:
Lila masni. lila nyakkendő

"Egy kirakatban lila dalra kelt
Egy nyakkendő”

Álltam. Évek óta egy nagy, csillogó üvegfalon bámulva kifelé, csak néztem. Láttam, ahogy telnek, múlnak az évek: egy szőke kislány, anyja kezét fogva, tapasztotta két kezét ősszel párás üvegre, két copfjában lila masni, a lábán fényes gumicsizma. Aztán lement a nap, majd feljött újra, még százszor, ezerszer. Nem is számolom már, csak nézem, ahogy múlik, látom, ahogy telik, mint az aranyló homok a homokóra karcsú üvegében, pereg az idő. Ugyanaz a kislány, az arca változatlan, komolyabb kifejezés ül csupán rajta. Még az évszak is más, jégvirág csillog az ablakon.
Ő magasabb lett, komorabb, lehajtott fejjel áll meg a bolt előtt. Megcsodál engem, a kirakati babát, én meg rávillantom az arcomra fagyott kirakati mosolyt. Új pompámban ragyogok, átöltöztem már százszor, de nem változtam úgy, mint a kislány. Neki lábán magas, fűzős bakancs, kedvetlenül rugdossa vele a kövezetet, hajából eltűnt a masni, komor, fekete csíkok váltották fel őket. Ő más lett, de én nem, csak új ruhába bújtam, más parókát kaptam, de ugyanaz a kirakat, ugyanaz a mosoly. Én nem változom, csupán nézhetem, ahogy minden más igen: egyik nap még szikrázik a nap, a másikban meg már lehullott levelek pörgő tánca fogad. Aztán ott a tél. Fújja a havat a szél, odakint nem jár más, csak a seregély, ázott tollazatát felborzolva egyensúlyozik a lámpaoszlop tetején.
És megint kisüt majd a nap, hogy mennyi telt el közben, nem is értem, de a macskakő csillog a nap fényétől, bevilágít az ablakon, új színt ad nekem. És megint látom a kislányt, de nem is kislány már: kézen fogva sétál egy fiúval, nevetnek valamin, nekem pedig, ha tehetné, sírna a szemem. A szerelem, újabb dolog, amiből kimaradok, adott-kapott csókok, meleg ölelések… soha nem lesznek már egyedül. Én viszont itt állok, mozdulatlan, és csak figyelem a fiú lila, rikító nyakkendőjét. A lány azt ragadja meg, magához húzza vele, és megcsókolja. Én viszont emlékszem, egyik társam viselte azt a lila csúfságot, és most ő is a párt nézi. Én pedig a kislányt, aki már nem is kicsi: eltűnt a fekete, jött helyébe szín, piros garbó és kék farmer. És a cipő, ami rajtam is van, tudom, mert itt vette nem is oly rég. Még engem is kicipeltek innen, a kirakatból, mert nem volt elég méret, csak ami az enyém volt. Most már az is az övé lett.
Aztán jött a sötétség, engem kivettek a kirakatból, és bezártak hátra, a többiek közé, akik már elöregedtek. Lekapcsolták a villanyt, behúzták az ajtót, én pedig ott álltam megint, a sötétben, nem tudva hogy múlik a nappal, az éjjel, hogy lesz a télből tavasz, a nyárból ősz, nem látva a kislányt, aki már nem is kicsi. Őt, akit megláttam egy nap, egy őszi reggelen, a lila masnival, oly fiatal volt, oly eleven. Én mindez nem lehettem, csak észrevétlen, egyik napról a másikra öregedtem, és nem tudtam élni. De most sötét van: és megértettem, a változást, ha át nem élhettem, legalább nézhettem. Most pedig itt maradok, örökre, sötétben, a kislány pedig felnő majd, nélkülem, és új gyerek lép az ő helyébe… felnő majd ő is, de azt már nem nézhetem.

Tyra W. írta...

Kedves Szatti!
Még csak nem rég találtam az oldaladra - ezt pedig bánom, hogy nem korábban -, s ezáltal az írásaidra is. Ez idő alatt sikerült követnem minden bejegyzésedet, novelládat és novellapályázatodat. Azonban az utóbbi (ugyebár a mostani/ez), a szokásosnál is jobban megfogott, és nem bírtam ellenállni, muszáj volt most kiírnom magamból azt, ami hirtelen eszembe jutott a leír szavaid miatt.
Remélem elnyeri a tetszésedet, és tényleg köszönöm, hogy megírhattam ezt.

Kisember

Rám néz. Igen, tudom, hogy engem néz. Aprócska kezeit arra a látatlan falra helyezi, amely elválaszt minket egymástól, engem és Őt, engem és azt a másik világot, ami odakint van. S talán csak rám vár, csak is rám.
A kisember nagy, gomb szemei hasonló a mellettem lévő plüssmackóiéra, de a kisember szemei sokkal különlegesebbek. Tele vannak érzéssel, megannyi lehetőséggel és egy csodás jövő esélyével. Ám ezt Ő nem tudja, nem tudhatja, és talán nem is fogja sohasem megtudni. El fog múlni mellette az élet; az idő, mint törékeny porcelán, úgy fog megrepedezni az évek múlásával, ahogy Ő maga is.
Az emberek ostobák. Tudom. Hiszen nap, mint nap látom ezt. Látom őket. Figyelem őket, és csak nem is sejtik, hogy én igazán látom őket. Nem veszik észre egymást, de még saját magukat sem. Játszanak egy szerepet. El vannak foglalva a rohanással, az állandó idegességgel és a saját önképükkel; s nem veszik észre az apró dolgokat. Mint például engem a kirakatban.
Csak Ő, ez a kisember. A barna hajú, copfos kisember, csillogó tekintettel, őszinte mosollyal, pufók ujjakkal, amik apró maszatokat hagynak a látatlan falon, azon, ami elválaszt minket egymástól. Ami elzár engem attól a másik helytől, ahol az emberek vannak. Ők azt hiszik élnek, mert egyfolytában mozgásban vannak. Nem is sejtik, hogy sokszor akkor élnek igazán, ha egy pillanatra megállnak és értékelni tudják mindazt, ami körülöttük van: egymást. Az életüket.
Láttam egyszer két nagyembert, akik egy kisembert fogtak közre. A kisember sírt, keservesen sírt, ám a nagyemberek nem törődtek vele. El voltak foglalva azzal, hogy minél hangosabban kiabáljanak egymással. Féltek, biztos vagyok benne, hogy féltek valamitől – talán éppen saját maguktól -, és a saját félelmüket előrébb helyezték, mint a kisember érzéseit. Önzőek voltak. Még most is azok.
Itt ültem, ahol most ülök, és láttam, ahogy egy hosszú hajú, szoknyás nagy ember, és egy rövid hajú, nadrágot viselő nagyember félénken a egymásra mosolyogtak, de a szemükig nem jutott el a mosolyuk fénye. Egymás mellett álltak, mindketten lopva a másikra néztek, vágyakozva, szeretettel telve, de egyikük se tett azért, hogy enyhítsen a másik fájdalmán, ami ott lapult a tekintetük mélyén. A lelkük mélyen, mert nem kaphatták meg a másikat. Féltek. Még most is félnek.
Ugyanitt ültem, mint mindig, szüntelenül, kitartóan, és láttam, ahogy arcukon hamis maszkkal beszélgetett két nagyember. Az egyik mindenáron a másik kegyébe akart férkőzni, hízelgett, dicsért, a másik pedig ezt hagyta és élvezte a neki kijárt figyelmet, és azt, hogy öt fényezik. De az egyik nagyember nem volt őszinte – egyikük sem volt az -, csak egy elvárt szerepet játszott, mert valójában nem volt szívből jövő egyik szép szava sem. Az egyik irigy volt - még most is az. A másik nagyképű – s még mindig az.
Ültem, néztem, láttam és megértettem: a jót nem veszi észre a nagyemberek többsége.
Az élet apró dolgait nem veszik észre. Csak néhányan közülük. Na meg hát a kisemberek. Az olyanok, akik még tudnak hinni, bízni és feltétlenül szeretni. Akik értékelik a szépet, a jót, akik hangot adnak annak, ami tetszik nekik; és kimutatják azt, amire igazán vágynak… Legyen az egy másik ember, vagy akár egy a kirakatban ülő porcelánbaba, aki figyel, lát, és végül megérti a mit sem sejtő világot: "Az élet nem játék."

Tyra W.

Szatti írta...

Kedves Shirley!

Nagyon tetszett a történeted! A hangulata, a stílusa, a gondolatok, ahogyan a szereplőd érzéseibe is belepillanthattunk és vele együtt végig követhettük a kislány, mint mellékszereplő életét, változását az évek múlásával. Szép kettősséget alkottál, remekül illeszkedett egymásba a két gondolat-vonal. Köszönöm az élményt és gratulálok a munkádhoz! :)

Szatti írta...

Kedves Tyra!

Nagyon örülök, hogy az oldalra találtál és remélem, sok hasznos dolgot olvastál. Jó érzés tudni, hogy mindig vannak újabb és újabb emberek, akik csatlakoznak az oldalhoz és örülök, hogy értetek létezhet az oldal :)

A történeted nagyon tetszett, ahogyan érzékeltetted a gondolatokat, általános és tanulságos képet adva a világról, amelyben élünk és amelyet külső szemmel, a karaktered végig kísérhet. Köszönöm az élményt és hogy írtál! Gratulálok neked és remélem, a továbbiakban is lesz olyan pályázat, amelyre megpróbálkozol az alkotással :) Szívesen olvasnám!

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti! Itt az én első művem ezen az oldalon, remélem tetszeni fog.

A brácsa

Hát senki nem akarja a jó öreg brácsát? Pedig szépen szólok, ha rendes ember kezébe kerülök. Bárcsak elmondhatnám, milyen hűséges szolga vagyok, milyen hálás és tisztességes hangszer, de hiába. Szólok is meg nem is. Csak egy eszköz vagyok, eszköz, amely kifejezi más emberek érzéseit zenébe burkolva, de a saját érzelmeim, vágyaim, bánatom némaságba rejtve maradnak az idők végezetéig. Évek óta itt porosodom és árválkodom a kirakatban. A sötétség szobájától ahonnan jöttem eddig csak az mentetett meg, hogy a gazda szeretett, s akárhányszor éreztem magamon a tekintetét így szólt: - Ne félj te brácsa, komám! Érzem ma lesz a te nagy napod, s elvisz téged egy tisztes zenész. .Sajnos már ő sem szeret, és nem reménykedik abban, hogy el tud engem adni. Mostanában egyre azt hajtogatja, hogy egy díszes hegedű fogja átvenni a helyem én pedig mehetek a raktárba vagy a kandallóba tüzelőnek. Eleinte pedig reménykedtem, hogy az öregnek igaza lesz. Elvisz az én várva várt zenészem és egy díszes színházban megmutathatom a tehetségem. Hű társaimmal, a hegedűvel és a csellóval elkápráztatjuk a közönséget és az elismerés mámorában fürödhetek, még világ a világ. Ám ahogy teltek múltak az évek a lelkesedésem egyre csak lankadt és a vágyaim belső világából elkezdtem a külvilág felé tekinteni. Irigylem az embereket. Hisz ők szabadon álmodhatnak, s nincsenek kirakatba zárva, mint én, nincs előttük akadály. Van két lábuk, ami előre viszi őket, éppen ezért oda mehetnek , ahova akarnak, és azt csinálhatják, amihez éppen kedvük van. Csak egy olyan embert ismerek, akinek van lába, de mégsem tudja használni. Igaz őt is két működő lábbal teremtette a jó Isten, de egy baleset el is vette tőle ezt a kegyes ajándékot még fiatal korában. Mára már összeraktam magamban az egész életét, azokból a történetekből, amiket a járókelőkhöz intézett, mikor pénzt kért. Azt is tudom, hogy a balesete miatt került tolószékbe és ezért nincs munkája. Munka nélkül pedig kénytelen a kirakat előtt koldulni. Együtt tudok érezni vele. Oly tehetetlen, magányos és kiszolgáltatott, mint amilyen én vagyok. Viszont a helyzete ellenére mégsem látom soha szomorúnak. Mindig szép és megható beszédet mond, mikor megszólítja az embereket, akik ezért általában adnak neki egy kis aprót és továbbállnak. Ha így történik, akkor ő mindig mosolyog, és hálás tekintettel megköszöni a nagylelkűségüket. Ha a koldusi szónoklat ellenére, mégsem kap semmit, soha nem átkozódik, csak felnevet és dalolászik. Olyan csuda és cifra dalokat tud, amiket mindig szívesen hallgatok és újra felidézik bennem a vágyaimat a díszes színházi estekről. Szinte ő is olyan kirakati kellék lett, mint én. Csupán az a különbség, hogy én a kirakaton belül árválkodom ő pedig a kirakat előtt. Kár, hogy nem tudom őt megszólítani. Ha valamilyen csoda folytán tudnék, hozzá beszélni biztosan nagyon jól megértenénk egymást és jó barátok lehetnénk.
De nem tudok szólni, s egyre elkeseredettebb leszek. Szomorúan várom, hogy a madarak énekükkel előcsalogassák a napot, melynek sugarai beszűrődnek a kirakat ablakán. Némán bámulom a szerelmes párok csókcsatáit, a dühös anyukákat, a síró, játékért könyörgő gyerekeket,a munkába siető emberek forgatagát. Egykedvűen köszöntöm az estét, mikor a fiatalok elözönlik az utcákat és a sötétségben testet ölt a korlátok nélküli, felszabadult szórakozás. Csupán a szakállas, lerongyolódott koldus enyhíti a fájdalmam. Csak az ő dallama és jelenléte ad nekem erőt az egyre reménytelenebbé váló helyzetemben. Sajnos télen mindig teljesen magamra maradok, mert elviszi őt egy kedves idős hölgy a közeli hajléktalanszállóra, ahol nem fázik és átvészelheti ezt a kíméletlen és hideg évszakot.
.....

Fanni Csepanyi írta...

Idén karácsony este esett először a hó. A barátom ősz haján és szakállán fel sem tűntek a nagy fehér hópelyhek. Furcsálltam, hogy még mindig nem vitte el őt az idős hölgy, pedig kint már lélekfagyasztó hideg volt .Mivel nem tudtam tőle megkérdezni, hogy miért van még mindig itt, inkább örültem neki, hisz így idén végre nem egyedül töltöm a karácsonyt.
Beláttam a szemközti ház ablakán. Egy kicsiny leányzó örömtáncot lejtett, amiért megkapta az új mackóját és hatalmas csókot nyomott szerető szülei arcára. Olyan boldognak és gondtalannak tűntek. A szívüket elárasztotta az egymás iránti szeretet.
Hirtelen egy rekedt és szomorkás hang szólalt meg mellőlem. - Látod milyen boldogok?
A barátom hangja volt az, de közel s távol egy árva lélek sem volt az utcán. Csodálkoztam, hogy magában beszél, még sosem csinált ilyesmit. De aztán folytatta: - Jaj te öreg, de szívesen játszanék rajtad! Még egészen fiatal koromban jártam ám zeneiskolába, s engem ugyan nem érdekelt semmi más hangszer, csak a brácsa. Most meg itt vagyok vén fejjel, minden napom melletted töltöm, éppen azért mert oly kedves vagy nekem, de nagy keservemre soha meg nem érinthetlek, soha nem játszhatok már rajtad. Érzem, hogy ma meghalok. Ma itt fogok megfagyni, s eltűnök, mintha soha nem is léteztem volna. Csak néhány kolduskoma fog engem megsiratni, de nem lesz temetésem sem. Elhamvasztanak, s kidobnak a szemétbe, mint a penészes kenyeret vagy elásnak. Mély, hideg föld vár engem, s örök nyughelyem még egy árvácska faág sem jelzi majd. Ha lehetne utolsó kívánságom, hát akkor te lennél az koma. Eljátszanám rajtad azt a sok szép muzsikát, amit dalolászni szoktam és mosollyal az arcomon hagynám el e kínkeserves földi létet.
Teljesen megdöbbentett, hogy hozzám beszél. A szavai oly keservesek voltak, oly könyörgőek, amilyet még soha nem hallottam. Nem is sejtettem, hogy ő is úgy vágyik rám mint én rá. Az igaz és örök barátságunk útjába csupán egy átlátszó üvegfal állt. Egy üvegfal, amely azzal az erővel bírt, hogy megakadályozhat egy szenvedő embert utolsó kívánsága beteljesülésében.
Szerettem volna lábakat és kezeket növeszteni, szerettem volna kisétálni hozzá és megölelni őt, majd átkarolni és behozni a boltba, de nem tudtam mozdulni. Soha nem fájt még és nem gyötört így a tehetetlenség. Láttam, ahogy a könnyei megfagynak az arcán és szipogva próbál erőt venni magán.
- Remélem hallod még te brácsa, amit mondok! Végrehajtom életem utolsó nagy, bátor tettét. Kiszabadítalak onnan ha addig élek is. Én a tolószékem rabja vagyok,te pedig a kirakaté, de ma este mind a ketten szabadok leszünk. Megrémülve néztem, ahogy az öreg próbált lenyúlni egy nagy ködarabért, ami mozdulatlan lába előtt hevert a földön. Rettenetesen erőlködött, de sehogy sem érte el, hiába nyújtózkodott előre,a kő mereven és mozdíthatatlanul tartotta magát, nem sajnálta meg a vén koldust és nem ugrott fel a kezébe, hogy megkönnyítse a dolgát. Így hát az én egyetlen barátomnak tovább kellett próbálkoznia. Nem adta fel, és még vagy egy óráig nyújtózkodott, nyögdécselt és sírt. Ha tudtam volna, én is vele sírtam volna, de csak mereven álltam és néztem, ahogy lassan feladja. Kimerült a végtelennek tűnő, nagy csatában és a kő legyőzte őt.
Még egy darabig görnyedt maradt és hosszú káromkodásba kezdett, majd megnyugodott és letisztult arccal rám nézett. - Sajnálom barátom. - majd elaludt. A téli fagyos szél felkapta a lelkét és elrepítette egy jobb és szebb világ felé, ahol nincs szenvedés és kéregetés, ahol csak dal van és zene, amit ő annyira szeretett. Meghalt. Teste oly merev és mozdulatlan volt, mint még soha,oly merev és mozdulatlan volt, mint én.

Fanni

Névtelen írta...

A próbababa

Sokáig csak egy poros raktár kietlen sarkában szemléltem tétlenül a világot. Túl sokat ekkor még nem láttam belőle, de nem is fogtam fel igazán, hogy mi történik körülöttem, mígnem egy nap erős kezek kilendítettek nyugalmamból, és áthelyeztek egy csillogó kirakat közepére. Nos, ekkor indult be karrierem.
Kezdetben nagyon élveztem, hogy csak velem foglalkoznak. Egy fiatal dekoratőr múzsájává váltam. Naponta öltöztetett különlegesebbnél különlegesebb ruhakölteményekbe. Bőrömön, pardon, fröccsöntött testemen éreztem a rafinált kelmék érintését Az elegáns selyemtől, a meleg gyapjúig érzékeltem az anyagok különbözőségét. Bár egy viszonylag kis üvegkalitkába helyeztek, de érezte a beáramló levegő hűvösét, vagy a szikrázó napsugarak melegét. Éltem, lélegeztem, amit rajtam kívül nem tudott senki. Ez volt az érzékelések ideje.
Később észrevettem, hogy több társam is ugyanazt teszi, mint én, nem voltam egyedül. Kísérleteim azonban sorra kudarcot vallottak, mert az istenért sem akartak megszólalni. Ők valóban üres bábok voltak. Műanyag testek csupán, kik valóban csak segédeszközök, az emberi elme találmányai. Azért vannak, hogy a hatékonyságot növeljék, mármint a vásárlás hatékonyságát. Rájöttem, hogy én tulajdonképpen a legszerencsétlenebb vagyok valamennyi között, mert gondolkodom. Ez volt az eszmélés ideje.
Napjaim méla szemlélődéssel teltek. Felfedeztem az évszakok gyönyörűségét, és változatosságát. Imádtam, ha friss pelyhekben hull a hó a kirakatüvegre, és az egész táj – ameddig a szem ellát – porcukorral van beszórva. Ilyenkor csend lett hirtelen, még a villamosok csilingelése is elhallgatott, mintha a városból kiszivattyúzták volna az oxigént, vagy arra is egy üvegbúra került volna. De ugyanúgy rajongtam a friss tavaszért, amikor színekkel telik meg a táj, és a csúf szürkeséget harsány zöld és megannyi sárga, vagy piros, lila váltja fel Ez volt a tapasztalat szerzés ideje.
Aztán azon kaptam magamat, hogy az embereket nézem, ahogy sietnek, futnak, vagy éppen ráérősen andalognak, és meg-megállva bekukkantanak kicsi lakomba. Volt aztán mindenféle figura: csendesen szemlélődő, arrogáns és bosszús, fájdalomtól eltorzult arcú, életörömtől sugárzó, vagy éppen kéjvágytól hajtott. De mind között az a kicsi lányka volt szívem csücske, aki napi rendszerességgel meglátogatott, puha kis orrát az üveghez nyomta, és ámuló ibolyakék szemekkel csodált engem. – Nézd anyu, ott, ott, ott! Milyen gyönyörű próbababa, és milyen elegáns! valahogy így kezdődött ismeretségünk és nagyon sokáig tartott, mert a szomszédos bioboltból ruccant át Lilike. Napjában többször is meglátogatott, és azon kaptam magam, ha nem jön, már nagyon hiányzik. Valami mély, meleg érzés kúszott fel a gyomrom tájékáról, egészen a tarkómig, hogy elárassza teljesen a bensőmet. nem tudtam mi ez, de jó volt nagyon. Lilike volt az élet, az új csoda számomra. Ahogy lelkes, és kíváncsi gyermekarcára néztem, eufória kapott el. Olyannyira nem tudtam már kontrollálni valódi énemet, hogy egy meggondolatlan pillanatban megszólítottam: - Lili, ssss figyelj, ide, ide nézz, én vagyok az, a próbababa! Természetesen, míg a kislány magához tért az ámulatból, hosszú időnek kellett eltelnie. – Csak arra kérlek, ne sikongass, mert lebukunk. – így kezdődött az a mély barátság, mely időtlen időkig tartott. A telet felváltotta a tavasz, a tavaszt a nyár, de a kislány mindennap legalább háromszor ott volt velem. Beszélgettünk sokat és csendesen. Az embereknek nem igazán tűnik fel, ha egy óvodásforma lánygyerek motyog a kirakatüvegbe, nekem meg abszolút hallásom volt. Ez volt a barátság ideje.

Névtelen írta...

Csendesen, egyhangúan folydogáló napjaimba bombaként robbant a hír: áruház átalakítás, profilváltás, műszaki bolt költözik a helyünkbe. Innentől kezdve a teljes kétségbeesés állapotába kerültem. Szívem ritmusa ki-kihagyott, csak arra tudtam gondolni, hogy mi lesz velem, mi lesz Lilikével. Talán újra egy poros raktárban végzem jobb esetben, vagy épp egy szeméttelepen. megrendültem, mert a bizonytalanságnál nincs rosszabb. Amikor tudod, hogy életednek egy viszonylag jó szakasza lezárul, és csak rosszabb jöhet. „Gazdám”, dekoratőr barátom is fájdalmasan búcsúzott tőlem: - Kicsi múzsám!- duruzsolta – remélem jó helyre kerülsz – míg gyengéden, mások számára láthatatlanul simogatott, szemében könnyek csillantak. Ki akart szakadni a szívem. Rájöttem, hogy ennél a fájdalomnál nincs is rosszabb, mert egész lényünket szinte leteríti, és röhögő képpel belenevet arcunkba, szenvedj! Hát én megjártam a poklok poklát, sajgó szívem fojtogatott. Már felfordulás dúlt körülöttem, már pakolnak. Emberek keringenek idegesen mindenhol, eszement futkosás. Halomnyi kék ruhás rakodó árasztja el az áruházat, polcokat, falakat bontanak le, s teszik pillanatok alatt a földdel egyenértékűvé. De még a kirakatban viszonylagos nyugalom van, erről mindig megfeledkeznek. Búcsúzom a tájtól, búcsúzom mindentől. Letargiába esem, és csak sodródom, sodródom az álom mély ködén keresztül. Érzem, hogy szemem csukva, nem is tudom kinyitni, pedig erőlködöm reménytelenül, kétségbeesetten. Egy sötét folyosón lépkedek, ami nem akar véget érni. Közben a folyosóról mindkét oldalon ajtók nyílnak, csúfos arcok vigyorognak, röhögnek, halál karjukkal már húznának befelé. Be, be, be…a megsemmisülésbe.
- Ébredj Babám! – mert csak így hívott Lilike. Most már ne aggódj, minden rendben van.
Ahogy először megérint puha, rózsaszín kezecskéjével, a szívem belesajdul. Végig simítja tökéletes szépségű, hideg arcomat, érzem a bőre melegét, érzem az igazi hús-vér életet, ereinek lüktetését, és a vágyat, hogy emberré lehessek.
-Sietnünk kell, mert a munkások ide készülődnek, ideje indulnunk. Hazamegyünk.

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Nagyon kedves, szívbemarkoló, különleges történetet alkottál. Remekül fogalmaztál mindvégig, tetszettek a gondolataid, és ahogyan részletesen ábrázoltál mindent. Nagyon tetszett, ahogyan megformáltad a főszereplőd, az érzéseit, ahogyan összekapcsoltad a másik karakterrel a gondolatait. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál a feladatra!

Szatti írta...

Remek történetet alkottál! Őszinte volt, kedves, egyedi, végig gondolt részletekkel. Tetszett az indítás, ahogyan kibontakoztattad a történetet, valamint az, ahogyan mindvégig szép gondolatokat közöltél. Szépen fogalmazott, kerek mondatokat, érzésekkel töltve. Köszönöm az élményt, gratulálok neked! :)

KyKy írta...

Szia Szatti! :)
Egy ideje figyelem az oldalt, de mindig lemaradok ezekről a nagyszerű "kihívásokról", feladatokból, mert későn veszem észre. Most is csak azért sikerült megírnom ezt a kis drabble-t, mert volt egy kevés szabadidőm, és annyira megihletett az ötlet, hogy muszáj volt kiírnom magamból.
Remélem, tetszeni fog, és élvezni fogod az olvasását. :)

Egy baba Anyukája

Anya és a kisember ismét kézen fogva sétálnak el előttem. Végigfut rajtam a féltékenység és az elkeseredettség kesernyés érzése, ám örök mosolyra kárhoztatott arcomon ebből semmi sem látszódik. Üvegszememmel akarva-akaratlanul is az elém táruló látványt vagyok kénytelen nézni, ha akarnám sem tudnám elfordítani a fejem. Pilláim ólomsúllyal nehezednek, de képtelen vagyok lehunyni. Látnom kell, ahogy Anya minden nap ugyanebben az időben két hatalmas puszit ad kisembere orcájára, majd szoros ölelésbe zárja. Azt szeretném, ha engem ölelne így… Ha nekem adna csókot minden nap, ha én kellenék neki…
Ám mosolygós arcomra soha nem pazarolt egy pillanatot sem. Pedig mindig itt ülök. A poros polcon, a már-már szürkébe hajló fehér ünneplőruhámban, szőke, copfba kényszerített tincseimmel, intésre tartó kézzel vigyorgok a nagyvilágba, és nézem, ahogy a sok gyermek iskolába igyekszik. Kémlelem, ahogy Anya és kisembere éli a mindennapjait.
Anya most is vigyorog a kisemberre, ahogy az átszökdel az utca kövén, egyenesen az iskola nagykapui mögé. Anya még sokáig nézi, egészen addig, amíg el nem tűnik a kerítésen belül. Ekkor megfordul, és ügyet sem vetve rám, elmegy. Nem látom, merre, hova, miért, nekem már csak a várakozás marad. Várom, hogy délután eljöjjön a kisemberéért, hogy újra lássam a szeretete megnyilvánulását.
A napom unalmasan telik, egyedül Anya érkezése vidít fel. Amint meglátom, úgy érzem, felderülök. Tudom, hogy nem lehetséges, de nem érdekel. Figyelem, ahogy megáll tőlem pár méterre, és int a másik oldalról közeledő kisemberére…
Aztán történik valami.
Hatalmas csattanás, sikoltás és ordítozás hallatszik. Egy fekete valamit látok elszáguldani, aztán Anya az út közepére hullik kisembere mellé, akit egy hatalmas karmazsinvörös folt vesz körül. Emberek sereglenek köréjük, Anya vállát fogják, sokan előkapnak valamit a zsebükből, és pillanatokon belül villódzó, sikoltozó autó jelenik meg. A zokogástól rázkódó Anyát hátrébb terelik, és felemelik a kisember ernyedt testét. Nem szilárd, mint én, inkább olyan, mint egy marionett bábu; kezei, lábai és még a feje is lóg, ahogy eltűnik a szemem elől. Anyát átölelik. Sokan, nagy emberek, nem kicsik. Én is át akarom ölelni, mert most valami nagyon fáj neki. Talán történt a kisemberével valami, de nem tudom biztosan. Végül az autó elhajt, de már nem fénylik és nem is kiabál. Anya rádől egy nagyemberre, és csak ereszti ki fájdalma bizonyítékát. Sok ideig állnak még itt, sok ember jön, aztán egyszer csak mindenki eltűnik, hátrahagyva a már kifakított piros foltot az úttesten.
És Anyát nem látom többet.

KyKy írta...

Rengeteg idő telik el, már-már feladnám a reményt, hogy látom még Anyát, amikor egy néni sétál be elém. Háttal áll, de én ismerősnek találom. Nézi az iskolát, ahol a gyerekek rajzanak, majd egyszer csak hátrafordul, és egyenesen a szemembe néz. Ha a mosolyom nem lenne állandó, most biztosan ráfagyott volna az arcomra. Anya az, és engem néz. ANYA!
Kiáltanék, hogy itt vagyok, de szükségtelen, mert elém sétál. Komor tekintettel figyel, majd lassan elmosolyodik és kisétál előlem. Ne! Sírásra görbíteném a számat, kiengedném a fájdalmamat, de nem tudom megtenni, így csak mosolyogva, némán, magamban üvöltök: Anyát akarom!
Aztán megmozdítanak. A világ megfordul körülöttem és egyszer csak megpillantom Anyát, aki a kezei közé vesz. Tudom, hogy nem érezhetek melegséget, tudom, hogy nem bizsereghetek az érintése nyomán, de mégis így van. Anya ráncos arccal rám mosolyog, én pedig úgy érzem, soha nem voltam még ilyen boldog, mint ebben a pillanatban.
Aztán csak ennyit mond: – Ő az. Ő kell nekem.
Átölel, a hajamon végigsimít, én pedig nem foglalkozva a vonásain tükröződő szomorúsággal, megszűnök létezni. Immár, hogy szeretnek, nem kell élnem, most már boldog leszek. Örökre.

Névtelen írta...

Gondolom így lehet...

Kel fel a nap. Újra látok. Csodálatos érzés nézni, miként teríti be a teret nyújtózva, egyre melegedő arany sugaraival. Nem is gondolná, mennyi boldogságot tud adni az embereknek mindezzel. Mennyit számít, ha akárcsak egy másodpercre is kiszakadhatunk a mindennapos szürkeségből csupán azzal, ha arcunkat melegedni hagyjuk fényével. Gondolom így lehet. Még sosem éreztem.
Megjelennek a korán futók a téren, minden nap ugyanabban az időpontban, ugyanazon a helyen. Csak futnak és futnak, észre sem véve sem egymást, sem a fát, amely változtatja levelei színét lehullás előtt, és csodálatos virágokkal ajándékoz meg minket tavasszal. Nem. Őket nem érdekli, fogadok, ha körül kéne írniuk a teret, fogalmuk se lenne, hogy van-e ott fa, és ha van mekkora és milyen színű pompában ragyognak éppen a levelei vagy a virágai és milyen csodálatos illatuk lehet. Gondolom így lehet. Még sosem éreztem.
Kikerülnek a menüs táblák mindenhol, kíváncsi vagyok, mit adhatnak ma a szemben lévő kis éttermekben. Áhá… látom már, a szemben lévő végtelenül kedves öreg hölgy ma Jókai bablevest készít krumplis pogácsával, másodiknak pedig natúrszeletet fogyaszthatnak az ott étkezők almamártással és sült naranccsal. Az emberek persze csak rohannak, villámgyorsan belapátolják az ételt, közben kapkodó gondolatok áramlanak a fejükben, mi szerint, mit is kéne most csinálnom, hogy még több pénzhez jussak, vagy hogyan tovább innen, nem tudom. Talán arra is gondolhatnak, hogy miért olyan átkozottan szomorúak, ha egyszer rengeteg pénzük van és nagy menő állásuk, modern kocsival, telefonnal. És csak ülnek ott, szomorúan, egymással is alig beszélgetnek, semmire sem figyelnek. Pedig ha egy kicsit is odafigyelnének például az étterem tulajdonosára, az idős hölgyre, aki minden nap megkérdezi, mi újság az emberrel, minden nap belecsempész egy kis mosolyt a menü mögé, és aki minden szeretetét belefőzi az ételekbe, ettől olyan szörnyen finomak. Legalábbis gondolom. Még sosem éreztem.
A nap most már az ég tetején jár, csak úgy perzseli a macskaköveket itt előttem. Néhol kis gyíkok sütkéreznek a padkán, vagy a bokor tövében. Szörnyen aranyosnak találom őket. De a kedvenceim mégiscsak a kutyák, a négy lábon járó csodák. Gazdáik tényleg őszintén mosolyognak rájuk, mert tudják, ők sosem hagyják cserben őket, és tudják, velük mindig őszinték lehetnek, mert a hűségük sosem vész el, legyen az ember bármilyen rossz is vagy jó is. Persze nem minden kutya olyan szerencsés, hogy őt értékelő gazdira találjon. A szemben lévő szűk kis utcáról érkezik egy csapzott rozsdás színű kis keverék kóbor kutya. A hozzám közeli kis pékségbe tart, ahol a pék minden reggel kidob neki néhány kiflit egy kis kolbásszal a kőre, amelyet ő némi farok csóválással meg is hálál. Ha ő nem etetné, már éhen halt volna. Az emberek meglátják, elhessegetik, belerúgnak, rákiabálnak. Itt is csak a felszínt látják, csak magukra gondolnak, magukat féltik. Az ember önző. A szívem szakad meg minden ilyen helyzetben. Nagyon jó érzés lehet egy ilyen szőrpamacsot megsimogatni, érezni, ahogy hozzám bújik - kifejezve ezzel minden tiszteletét és megbecsülését - pedig még sokkal nagyszerűbb, felemelő érzés lehet. Gondolom. Még sosem éreztem ilyet.

Névtelen írta...

Gondolom így lehet...(folytatás)

Lejtőn száll lefelé már a nap, ez a kedvencem. Az emberek megnyugszanak, túl vannak még egy napon. Szerintem azt gondolják, hogy még egy nappal közelebb vannak a céljaikhoz, álmaikhoz. Hmm… azonban látok embereket megöregedni, minden reggel és délután látom őket, mindig, ugyanazzal az arccal. Életük délutánján már nem egyedül jönnek egy-egy nap végén, hanem gyerekekkel, unokákkal, családdal, ám szemükben még mindig ugyanazt látom. A célt, amiben nem hittek, hogy elérhető lenne, a beletörődést, a bánatot. Tudom, meg sem próbálták. Pedig milyen jó érzés lehet, harcolni valami nagyért, valami nagyszerűért. Na persze nem olyanért, hogy elnök legyen az ember vagy ilyesmi, hanem valami olyanért, ami nekünk nagy, sőt hatalmas, ami MI vagyunk, ami minket világít belülről és akkora fénye van, hogy látni lehet az egész világegyetemből. És hinni benne, hinni végig, mert akkor megvalósul. Azt hiszem legalábbis, vagyis így gondolom, így érzem, de még ilyet sem éreztem sosem.
Hmm… mindjárt 6 óra van, egy kisfiú közeleg. 10 éves lehet, a szomszéd házban lakik. Minden nap elsétál errefelé és meglesi a mellettem lévő boltban kiállított vadiúj bicikliket. Álmodozik róla minden este, ám egyszer hallottam, ahogy az apukája is elkíséri, és szomorúan közli vele: Fiam, nincs pénzünk ilyesmire, örülj, hogy van étel az asztalon és van tető a fejünk felett. Közben az Apa szíve is majd megszakad, és sír belülről. Megöleli fiát, mert ez az egy, amit adhat most neki, a szeretetét, mely nem múlik el, nem öregszik és nem jön helyette sosem valami más, vadiúj. Erre tanítja fiát bölcsen. Ez a kisfiú úgy fog felnőni, mint kevesen. Megtanulja, minden reggel érezni és értékelni, ahogy a nap melegíti arcát, tiszta szívéből köszöni majd az ételt, amit neki főztek, megízleli több százszor minden egyes falatját. Örökbe akar majd fogadni minden kóbor kutyát, és mosolyogni fog minden nap olyan emberekre is, akik emiatt tán bolondnak nézik. Tudni fog álmodni és tudni fog harcolni értük. Tudom, hogy övé lesz majd egyszer a bicikli, mert óriás hite van, és ezzel mindent elérhet, ahogyan az alázattal és a tisztelettel is, ahogy elfogadja apja válaszát és így is csodálja őt. Ilyen emberek láttán, az én arcomon is forró könny csorogna az örömtől. Gondolom. Még ilyet sem éreztem soha.
Sötétedik. A narancssárga korong már a házak mögött jár. Nem tudom, mi lehet a szemben lévő házakon túl, de biztos nagyon sok ilyen jó ember élhet arrafelé, mint a kisfiú és az apukája. Nem tudom. Még sosem voltam máshol. Sosem láttam mást, csak ugyanazt, mint ma, és tegnap, és tegnap előtt. Mégis úgy érzem, többet látok, mint azok, akik tán bejárták már az egész várost, az egész országot, vagy az egész világot.
Besötétedett, újra csak egy valamit látok, egy furcsa mozdulatlan alakot magam előtt. Csak halványan látom, mintha visszatükröződne egy tó tükrében, vagy lehet egy üvegen keresztül, vagy valami ilyesmi. Halványsárga színű, a szája szépen megfestett, rózsa vörös. Szemei mozdulatlanok, gesztenyebarnák, hatalmas fekete szempillákkal. Arca tökéletes, de mintha műanyagból lenne, vagy valami hasonló. Engem néz egyfolytában, egészen addig, míg fel nem kel a nap újból. Nem pislog, nem beszél, nem hall, nem mozog, nem lát, nem érez… Nem lát, nem érez… nem lát, nem érez… ezen szavak hallatára ám most mintha mégiscsak mosolyogna…

Barbi

Szatti írta...

Kedves KyKy!

Nagyon szép volt a történeted, a fogalmazás, ahogyan törekedtél minden mondatod szép megformálásában, melyek remekül adták át az érzéseket és a gondolatokat. Őszinte volt, sokat mondó és élmény volt olvasni a soraidat! Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Barbi!

Nagyszerű módon érzékeltetted a gondolatokat, és egyfajta körforgásszerű érzést is kölcsönzött az írásodnak, ahogyan a történet elején felkelt, majd a végén lenyugodott a nap, és ez valószínűleg így ismétlődik, nap napot követve. Volt ettől egy különleges hangulata az egész történetnek. Egyedi volt, magával ragadó az írásod és remek élmény volt olvasni. Gratulálok neked és köszönöm, hogy elküldted! :)