2013. november 18., hétfő

Vendégírónk, Thayet novellája - Felejtés jelen időben



"Tudom. Felfogtam. Csak a lelkemnek talán nehéz még elengednie, amikor téged látlak, téged érezlek, téged hallak mindenhol. Minden hozzád köt. Habár a szívemből kitéptelek, az emlékeimből nem tudlak."

Amikor szomorú vagy, miért bugyogva törnek fel az emlékeid is?
Celia a tegnapokat és a könnyeit nyelve lépdelt előre. A gondolatai úgy férkőztek a bőre alá, akár a szél a kabátja alá. Borzongott és fázott tőlük, legszívesebben valami meleget borított volna rájuk, de az egész belsője, még a szíve is jéghideg volt. Legfőképpen a szíve.
Az elmúlt öt nap úgy telt, mintha valaki máshoz tartozott volna. És amikor Celia most önkéntelenül is felidézte őket, még mindig nem a sajátjának látta őket, nem olyannak, amik vele történtek.
Nem az ő barátja rendezett neki születésnapi partit.
Nem ő állt a házuk ajtajában meghatott meglepettségben.
Nem ő ugrott Will nyakába.
Nem az ő barátja csalta meg a mondott partin.
Nem Will.
Nem.
De igen.
Celia nagyot kortyolt a levegőből. A tagadás fázisán már túl volt. Letörölte az arcára száradt könnyeket, mert arra gondolt, Will egyet sem érdemel belőlük.
A kezében cipelt doboz egyre jobban nyomta a karját, de lassan elmaradoztak mögüle a házak. Magas sarkú cipőjében néha megbillent, ahogy a kimunkált betonjárdáról a kövecses, gazos ösvényre ért, ki a városból, az Elfeledett Erdőbe.
Vannak ismerős dolgok, amiket vagy milliószor láttál életedben. Mégis egyszer csak tényleg rájuk nézel, és teljesen másnak tűnnek.
Celia megtorpant az első fák alatt, és csodálkozva pillantott körbe. Az erdő mindig is ott húzódott a város határában, gyerekkorában számtalanszor játszottak errefelé Will-lel és a többiekkel. Ha a templomba mentek, iskolába, vagy a boltba, mindig ott táncolt a látómezejük mezsgyéjén. A szemük sarkából elkaphatták bármikor. Most mégis, ahogy itt állt, olyan érzés fogta el, mintha idegen helyen járna. Nem az a fajta idegenség volt ez, mint mikor az ember azt hiszi, rossz helyre tévedt, vagy hogy egyáltalán nem kellene ott lennie, ahol. Nem, ez sokkal inkább az új dolgok ismeretlensége volt.
A fák régebben sosem látszottak ilyen magasnak, most azonban végtelen hosszú dárdaként fúródtak a kék égbe. A levelek színe élénk és sápadt volt egyszerre, az avar zizegő, ugyanakkor puha, mint egy szőnyeg. Celia a legkülönösebbnek mégis a csendet találta.
Az erdőknek nem szabadna ilyen csendesnek lenniük.


Hiányzott a madárcsicsergés, a szél játéka a lombok között, a mozgás, mintha az Elfeledett Erdő elfeledkezett volna róla, hogy ilyesmiket is illene csinálnia. Ugyanakkor akadt valamiféle ünnepélyesség is ebben a csendben, amitől Celia egyszeriben nem érezte helyénvalónak, hogy egy egyszerű farmert és egy lila kabátot visel. A hajába is a világ legócskább csatját tűzte. Miközben a dobozát egyik kezébe egyensúlyozta, legalább a csatot gyorsan kivette, a zsebébe csúsztatta, és hagyta, hogy szőke haja a vállára omoljon. Vagyis csússzon, öt napja nem látott sampont…
Végigsimított egyszer a kabátján, mintha ettől megváltozhatott volna annak hivalkodó színe, aztán beljebb lépett a fák közé. Addig menetelt előre, amíg már késő lett volna meggondolnia magát.
Valójában Celiának fogalma sem volt róla, mit keres itt. Csak annyit tudott, hogy el akarja felejteni Willt, az erdőt pedig Elfeledett Erdőnek hívták. Mi lehetett volna jobb helyszín tehát?
Amikor elég mélyre ért a rengetegben, annyira, hogy ha hátrafordult, már nem tudta kivenni a város épületeit, óvatosan letette a fűbe a dobozt. Aztán csak téblábolt mellette. Mit kellene tennie? Csak úgy itt hagyni az egészet, vagy darabonként széthajigálni minden emléket belőle? Leguggolt, és töprengve forgatta az ujjai között a Will-lel közös, bekeretezett képüket, ami sok-sok évig pihent pontosan a feje mellett, az éjjeliszekrényen. Figyelte a doboz oldalába gyűrt inget, amit egyszer Will hagyott nála, a fogkefét, amit a fiú már módszeresen náluk is tartott, majd félkézzel a doboz aljába túrt, és előhalászta azt a rajzot, amit még az óvodában készített neki Will, és amiért egy csók járt neki. Életük legeslegelső csókja, még akkor is, ha inkább puszi volt, mint csók. Celia végül fogta a rajzot és a képet, és mindkettőt messzire repítette. Hallotta, hogy a keret egy fa törzsének csapódik – zavaróan hangosnak hatott a csendben.
– Hé!
Valaki kiáltott a távolból, felháborodottan, mintha bizony őt találta volna el az a kép, pedig Celia biztosan tudta, hogy egy fa volt. Ez a valaki most közeledett, és Celia arra gondolt, hogyha megtámadná őt, még maradt elég dobálnivalója. De ez a valaki látszólag nem akarta megtámadni, lassan és békésen közeledett. És ahogy közeledett, Celia érezte, hogy valami megváltozott. Csak mikor a valaki melléért, jött rá, hogy micsoda: a fák életre keltek körülötte, a szél bebújt a lombok alá, és egy pillanatra belekapott az ő hajába is. A csend elmúlt, még mindig halk volt minden, de nem szokatlanul halk. Talán csak képzelte az eddigi nyugalmat? Az erdő most egészen normálisnak tűnt, és talán mindig az is volt, csak rajta kezdtek kiütközni az álmatlanság tünetei.
– Nekem vágtál egy képet – jelentette ki a valaki, amely valaki egy fiú volt. Mézszőke hajú, nyurga alkatú. Talán tizenhét vagy tizennyolc éves lehetett, akárcsak Celia.
– S… sajnálom – nyögte Celia. – Azt hittem, hogy csak egy fát dobtam meg.
A fiú titokzatosan mosolyodott el, de nem mondott semmit.
Celia zavartan bámult rá. Meg akarta kérdezni, hogy ki ő, hogyan került ide, meg akarta kérni, hogy menjen el, és ő hadd szabaduljon meg minden Will-emléktől, rá akart parancsolni, hogy ne mosolyogjon már, mert nem illik egy szomorú ember jelenlétében. Azonban megmukkanni sem tudott. A fiú a szemébe nézett, amely meghatározhatatlan színű volt, de valójában a tekintete forrasztott Celia torkára minden szót. Azok tekintete volt ez, akik minden kérdésedet és kérésedet előre tudják, és nemcsak a saját válaszaikat rájuk, hanem még azt is, amit te arra mondasz.
– A nevem Seamus – mondta végül a fiú, és a tekintete hirtelen megint normálisnak látszott, a szeme pedig barnának, egyszerű barnának.
– Celia.
– Örvendek, Celia – biccentett Seamus úgy, ahogy azt a régi korokban szokták. – Mit keresel az erdőben és miért dobálsz fiúkat képekkel?
Celia nem ismételte el újra, hogy szerinte valójában egy fát talált el, mert már kételkedett benne, tényleg így történt-e.
Elvégre, az érzékeink nem csalnak meg minket olyan gyakran?
– Felejteni jöttem – válaszolta egyszerűen. Nem látta értelmét hazudni.
Miért nem látta értelmét? Egy idegen fiúval beszélget egy elhagyatott erdő közepén! Egy fiúval, aki olyan gyanúsan bukkant fel előtte! Celia elhessegette az aggályait.
– Á, a felejtés! Az bizony veszélyes vállalkozás. Jól meggondoltad?
Celia a dobozára pillantott, aztán vissza a fiúra. Hogy jól meggondolta-e? Ez vajon mit akart jelenteni?
– Igen – felelte bizonytalanul.
– Mesélhetsz róla. Arról, akit el akarsz felejteni.
– Honnan tudod, hogy valakit akarok elfelejteni, nem valamit?
Seamus vállat vont. – A legtöbb valaminek köze van valakihez. Ez pedig – a dobozra bökött – jó sok valami. És a kép is elég árulkodó volt.
Celia nem látta be, miért akarna mesélni bármiről is egy idegen fiúnak, mégis azon kapta magát, hogy követi Seamust, amint az leült egy közeli farönkre.
– Azt már tudom – szólalt meg Seamus –, hogy a rajzoláshoz nincs tehetsége az elfelejteni vágyott fiúnak.
Mikor látta a rajzot? Azt más irányba dobta… Celia megrázta a fejét, végül is mindegy volt.
– Will – mondta Celia. – Így hívják a fiút. És nem, tényleg nem tud rajzolni. Inkább afféle sportoló.
– Afféle… miféle? – mosolygott a másik.
– Foci, kosárlabda, futás, sakk…
– Sokféle – bólintott Seamus megértően. 
Celia sóhajtva támaszkodott a térdére, és féloldalasan nézett fel Seamusra. A fák közt átszűrődő fényben a haja ezúttal olyan volt, akár az arany.
– Will-lel egészen óvodáskorunk óta együtt jártunk. Az tizenkét év. Az életem háromnegyed részében szerettem őt, és lássuk be, abból az ötből, amikor nem, nem sok mindenre emlékszem.
– Az emlékezet különös jószág – jegyezte meg Seamus, de egyebet nem fűzött hozzá, így Celia tovább beszélt.
– Első látásra szerelem volt. Én meghúztam a haját, ő pedig még aznap rajzolt nekem.
– Te húztad meg az ő haját? Ez nem fordítva szokott történni?
– Ő nem volt az a hajhúzogatós fajta, én viszont tudni akartam, mi benne a pláne.
Seamus szeme, ami valamiért most szürkének látszott, és talán eddig is az volt, vidáman csillogott.
– Kedves történet.
Celia elhúzta a száját, és úgy érezte, a szíve újra és újra meghasad, miközben folytatta.
– Az volt. Aztán elérkezett a tizenhetedik születésnapom. Will reggel rögtön felköszöntött, így este már nem is számítottam semmire. Ám odahaza egy meglepetésparti várt, amit Will szervezett.
– Kedves gesztus – ismételte az előbbi jelzőt a másik.
– Az is nagyon kedves volt, hogy a partin elcsábította az egyik közös ismerősünket, és az én fürdőszobámban akart vele közösülni.
A „közösülni” szó nem volt igazi káromkodás, Celia mégis úgy érezte, mintha az lenne.
– Hm.
Celia bővebb reakciót várt volna tőle, de Seamus ehelyett felállt a rönkről, és karjával az egyik fa törzsének támaszkodott. Pontosan fölötte egy ág feszült, amelynek levelei a szélben úgy mozdultak, akárha végig akarnának simítani Seamus ezüstszőke haján.
Celia végül nem bírta tovább. – Ennyi a hozzáfűznivalód?
Seamus mosolya egyszerre tudott mindentudó és bánatos lenni. – Hidd el, semmit nem mondhatnék ennél őszintébben.
– Úgy?! Én kiteregetem neked az egész életemet, azt remélem, hogy megérted, kapok néhány vigasztaló szót, egy vállon veregetést, vagy akármi! De ehelyett te annyit bírsz kinyögni, hogy „hm”. Nagyon szép, nagyon jólesett! – Celia észre sem vette, mikor pattant fel, most mégis közvetlenül Seamus előtt állt, és az ujjával bökdöste a fiú mellkasát. Ezzel azért felhagyott. – De nem is érted ezt az egészet, mi? Will volt az életem. Nem csak arról van szó, hogy a hétvégén becsapott. Tönkretette minden közös emlékünket. Ha a képünkre nézek, őt látom, ahogy azzal a lánnyal csókolózik. Ha az ingére, azt, hogyan veszi le a lány ingét…
Celia hangja nyöszörgésbe váltott, nyelt egyet, és úgy folytatta. – Ezeket a tárgyakat ide hozhatom, neked vagdoshatom, Seamus, de mi lesz az ágyammal, ahol először voltunk együtt, az iskolával, ahová minden reggel közösen indultunk, a bódéval, ahol sült gesztenyét vett nekem télen, a folyóval, ahová csónakázni mentünk? Azokat hogy gyűrjem bele egy dobozba, és hogy szabaduljak meg tőlük? Bárhová nézek, őt látom, bármit csinálok, az emléke ott kísért! És nem tudok… nem tudok…
Celia elakadt, a térde remegett. Az egyik fele vissza akart rogyni a farönkre és sírni, amíg teljesen ki nem szárad, a másik fele azonban rohanni akart, ütni valamit, emlékeket szaggatni. Ám mielőtt eldönthette volna, mit csinál, Seamus kezét érezte meg a vállán.
Celia felhorkant. Vállon veregetés… jókor csinálja, igazán!
Aztán Seamus keze továbbvándorolt, és bár Celia addig nem látta a zsebkendőt nála, most a fiú azzal kezdte törölgetni a könnyeit az arcáról. Celia máskor talán belepirult volna a gyengéd mozdulatba, most azonban csak annyit érzett, hogy a haragja a könnyekkel együtt semmivé lesz.
– Jobban megértelek, mint hinnéd – szólalt meg Seamus, miközben a kabátjába tömködte a zsebkendőt. – De a szomorúság illékony dolog. Elmúlik. És akkor bánni fogod, hogy vele együtt megszabadultál a boldog emlékektől is.
Celia hátrébb lépett Seamustől. – Úgyis mindhiába az egész. A tárgyakat eldobhatom, Willt nem.
Seamus fájdalommal telve nyögött fel, ahogy a fának dőlt, amit addig támasztott.
– Ha akarod, megteheted. – Sokatmondóan hallgatott el, mielőtt hozzátette volna: – Én segíthetek.
Celia, ahogy megszólalt, úgy érezte, mintha a kérdés egész végig a nyelve hegyén lett volna:
– Ki vagy te, Seamus?
A fiú fáradtan túrt ezüstszínű hajába; a sápadt hajszálak vékony ujjára tekeredtek, majd elengedte őket, behunyta a szemét, és a fejét a fatörzsnek döntötte.
– Én vagyok az Elfeledett – suttogta. És a szél vele együtt suttogta a különös szót. Újra és újra.
Elfeledett.
Elfeledett.
Seamus lehunyva tartotta a szemét akkor is, amikor magyarázni kezdte.
– Én vagyok minden elfeledett valaki, akit valaha itt hagytak. Én vagyok az Elfeledett Erdő.
Celia a szél susogására gondolt, Seamus változó színű hajára vagy szemére és a levelekre, amik egyszerre látszottak élénknek és sápadtnak, az ágra, ami mintha Seamus felé simított volna. A nyugalomra, és arra, hogy Seamus jöttére hogyan kelt életre minden.
– Az Elfeledett Erdő mindig itt van, de igazán csak akkor látod meg, csak akkor lépsz a fák közé, ha elfelejtenivalód akad. Addig szinte láthatatlan vagyok. Elfeledett vagyok.
Celia úgy döntött, most már megengedheti magának, hogy lerogyjon a farönkre. Egy erdővel beszélgetett, aki egy fiú alakját öltötte… És ekkor újabb részlet került a helyére.
– Nem tévedtem, amikor azt hittem, egy fát találtam el a képemmel. De te voltál az a fa. Te vagy minden fa.
Seamus lassan bólintott. A szeme még mindig csukva volt, talán tartott tőle, hogy Celia milyen arccal fogadja a hallottakat.
Celia megcsípte magát. Nem, tényleg nem álmodott.
Pedig néha mennyivel könnyebb lett volna csak álmodni!
– Észrevetted – szólalt meg ismét az erdő, aki Seamusnak nevezte magát –, hogy a felejtésnek nincs jelen ideje? Valamit vagy elfelejtettél, vagy elfelejteni vágysz. A felejtés nem egy állapot: vagy megtörtént, vagy reméled, hogy meg fog. De én… nos, én vagyok a kivétel. A felejtés jelen ideje.
Celia egyelőre nem akart belegondolni abba, hogy rá nézve mindez mit jelenthet, vagy hogy Seamus miként érthette, hogy ő segíthet.
Nem, egyelőre másról faggatózott: – Miért Seamus? Ki az a Seamus?
A másik erre végre kinyitotta a szemét, és enyhe csodálkozással nézett Celiára, nem erre a kérdésre számított. Élénk kék tekintete egy pillanatig még tanulmányozta a lány arcát, aztán Seamus megrántotta a vállát.
– Seamus is én vagyok. Ahogy még annyi mindenki és minden más is. Azért Seamusként látsz engem, mert vele a legkönnyebb beszélgetned. Lehettem volna Amelia…
Seamus arca úgy fröccsent szét, mint amikor a vízbe egy nehéz tárgyat dobnak, és mire Celia egyet pislogott, már egy mogorva öregasszony támasztotta a fatörzset.
– Vagy lehettem volna Juan…
Újabb átalakulás, ezúttal mintha az Amelia-arcot a szél fújta volna szét, és rendezte volna egy latinos, feltűnően jóképű arccá.
– Vagy Sebastian.
Juan, akár a régi üveg, úgy repedt szét, és a helyén egy aprócska, szeplős képű gyerek jelent meg.
– Elég – mondta Celia, és a szemére szorította a tenyerét.
– Ne haragudj – sóhajtotta Seamus Seamus-hangon, és amikor Celia összeszedte magát annyira, hogy ránézzen, ismét a szőke fiú állt előtte.
Celia megpróbálta olyan irányba terelni a beszélgetést, amit ép ésszel felérhetett. Vagy amitől nem kerülgette a frász.
– Ki felejtette el Seamust?
– Ó, az egy régi történet! – Seamus ellökte magát a fától, és egyik lábával most a farönkre nehezedett. A közelsége különös módon megnyugtatóan hatott Celiára. – Szerelmes voltam egy lányba…
– Várj! Ugye nem azért akart elfelejteni ez a lány, mert szemétkedtél vele?
Seamus könnyedén nevetett fel. – Mint mondtam, azért Seamus vagyok, mert vele a legkönnyebb beszélgetned. Szóval nem, nem csaltam meg a lányt, ha erre gondolsz.
Celia bólintott, bár nem igazán tudta, akkor mit tett volna, ha Seamus nem ezt válaszolja.
– Ő azonban előkelő családba született – folytatta a fiú –, egy gazda fűszerkereskedő lányaként. Míg én, nos… én egy senki voltam. Esélyem sem lehetett nála. De nem tudtam volna csak úgy feladni. Legalább egyszer meg kellett csókolnom.
– Az sem jobb ám, ha erőszakoskodtál vele – jegyezte meg Celia, de maga se gondolta komolyan a vádat.
– Hagynád, hogy elmeséljem a történetet? – Seamus nem tűnt bosszúsnak. – Az anyám varrónőként dolgozott, én pedig egy nap kölcsönvettem az egyik ügyfelének szánt zubbonyt. Előkelőnek álcáztam magam, és úgy csábítottam el a választottamat. És megcsókoltam.
Cinkos mosolyra húzódott Seamus szája, és Celia most megint a fiút látta benne, nem az Elfeledett Erdő rejtélyes kivetülését.
– Persze, amint az megjósolható volt, a turpisság kiderült. A lánnyal megismertettem az igaz szerelmet, csak hogy megtudja, mily’ csalfa tud lenni. Férjhez ment egy nemes férfihez, engem pedig örökre kitépett a szívéből.
– Sajnálom. – Celia nem akarta kínozni Seamust a kíváncsiságával, de nem tudta visszafogni magát. – Meddig tartott ez a… szerelem?
– Néhány napig, aztán feltűnt neki, hogy egyetlen zubbonyom van.
Seamus hangjában a vidámság egyértelműen hamis volt.
– Néhány nap – szólalt meg óvatosan Celia –, az azért nem ugyanaz, mint tizenkét év.
Seamus komolyan nézett a lányra – ezúttal nem is próbált vidámnak látszani.
– Nem. Ezért is intelek óva.
Celia torka kiszáradt, és hallotta, hogy krákogva törnek fel belőle a szavak:
– Miért, mi történne, ha itt hagynám Willt? Például ha találkozom vele hétfőn az iskolában, tudni fogom, ki ő?
– Nézd – felelte Seamus –, én mindig az elfeledettek oldalán álltam, nem az elfelejtőkén. De azt mondanám, megismernéd őt. Olyan lenne, mint az erdő. – Seamus szemléltetően mutatott maga köré. – Az erdőről is tudod, hogy itt van, hogy milyen, hogy létezik. Válaszolnál Willnek, ha kérdezne, de nem érdekelne, magadtól nem keresnéd. Nem éreznél semmit.
Ez csodálatosnak hangzott. Mégis… Celia érezte, hogy valami miatt mégsem kellene belemennie ebbe az egészbe.
Miért nem?
– Will – kezdte Celia, ahelyett hogy a „miért”-jén gondolkozott volna – ugyanúgy itt ragadna, mint Seamus?
– Ezt kicsit bonyolult elmagyarázni, mert igen és egyben nem. Will ugyanúgy élne tovább, ahogy eddig, az a Will kerülne ide, aki a te emlékeidben él. Seamus, akinek az arcát viselem, több száz éve meghalt, én mégis itt vagyok. Ő vagyok, és mégsem. Sok mindegy vagyok, ami ő nem, és sok minden hiányzik belőlem, ami benne megvolt. Az vagyok, akinek az elfelejtője megismerte.
Seamus sóhajtott, és a fák vele együtt. Jelentőségteljes pillanat volt.
– A kérdés az – mondta –, hogy milyen lenne az a Will, akit itt hagynál? Egy szörnyű, csalfa ember? Ha ő találna egy zokogó lányt az erdőben, vajon megvigasztalná? Ki lenne ő itt, szerinted? Ha olyasvalaki, aki megérdemli, hogy megfeledkezzenek róla, jól döntesz, ha így teszel. De ha nem vagy biztos benne…
– Miért mondod nekem ezeket? Miért akarsz lebeszélni róla?
Celia – nézett rá szomorúan a másik –, senki sem akarja, hogy elfelejtsék. És senkinek sem akarnám.
Seamus zöld szeme bánatosan csillogott, Celiának el kellett fordulnia tőle, hogy ne lássa.
– Én talán csak egy árny vagyok, semmi a világnak. De az elfelejtőmnek… Néhány napig ismert, és mégis mennyi mindenre emlékszik rólam. Vannak, akikből csak ígéretek maradtak, egy csábító mosoly, szélben keringő vallomások, vagy alakok szavak nélkül. Ellenben Seamus… szerinted mennyit jelentett annak, aki elfelejtette? És Will… Azt mondod, tizenkét éve szereted, ő hatalmas lenne itt. A legerősebb emlék. De valóban ezt akarod neki, és legfőképpen magadnak?
Celia szipogva kényszerített ki magából egy apró nevetést. – Már értem, hogy bűvölted el ennyi idő alatt azt a lányt. – Aztán megrázta a fejét, és újból, már-már rutinszerűen, kitörölte a szeméből a könnyeket. – És mi lesz a szomorúsággal, ha megtartom Willt? Azt mondtad, ugye, hogy elmúlik, hogy a szomorúság… Milyen szót is használtál?
– Illékony – bólintott Seamus, majd előbb felugrott a farönkre Celia mellé, aztán le róla. A kezét kinyújtotta a lány felé. – Bebizonyíthatom.
Celia kétkedve nézett a másikra. Végül hagyta, hogy Seamus talpra segítse. Elindultak a fák között.
A nap pontokban férkőzött át a lombokon, hol elbújt Celia elől, hol egyenesen a szemébe tűzött. A séta pillanatokra szakadt szét.
A harmat, aminek ott sem szabadott volna lennie, megcsillan egy levélen.
Egy nyúl az árnyékba iszkol.
Seamus elmosolyodik.
– Mit érzel – szólalt meg egy idő után a fiú –, szomorúságot?
– Nem… nem igazán.
– Én, az erdő, a külvilág számára a folyamatos múlt vagyok. Olyan, ami sosem zárul le.
– Tehát valójában nem is múlt – vetette közbe Celia.
– Az idő különösen működik itt. – Seamus mosolyogva pillantott körbe. – Akkor fogalmazzunk úgy, hogy a jelen vagyok, aminek múltnak kellene lennie, mert éppen, mint a múlt, ez, az erdő sem szomorú. Akármilyen is legyen a múlt, valahogy mindig szebbnek tűnik.
Ha a tegnapra gondolsz, azt boldogabbnak látod – gondolta Celia –, és talán holnap a ma is boldogabb lesz.
– Abban pedig egyetérthetünk – folytatta Seamus –, hogy ez az erdő gyönyörű?
– Mármint hogy te gyönyörű vagy? – vonta fel a szemöldökét Celia.
– Tudod, hogy értem.
– Igen. – Celia magába szívta a faillatot és a napfényt. – Igen, ez a hely tényleg gyönyörű.
Celia megállt, és szembefordult Seamusszal. – A dobozomnak tetszeni fog itt. Ugye a dobozom itt maradhat?
Seamus így, hogy ilyen közel volt hozzá, ha akarta, se tudta volna eltitkolni a megkönnyebbülését Celia elől.
– Bármilyen dobozt nálam hagyhatsz, amennyiben a szíved nincsen benne.
– Köszönöm – mondta Celia, és az ujja hegyével végigsimított Seamus csuklóján.
Seamus megdermedt a mozdulatra, majd bánatosan húzódott hátrébb. – Esteledik – szólalt meg. – Ideje lenne visszamenned.
Celia csodálkozva nézte az ujjait. Olyan valóságosnak tűnt az érintés… Éppen olyan valóságosnak, mint Seamus.
– Rád… rád emlékezni fogok, ha elmegyek?
Seamus nagyon lassan megrázta a fejét. – Az erdőről fogsz tudni, talán ha meghallod a Seamus nevet, összerezzensz, de semmit sem fogsz érezni. Elfelejtesz, mert elfeledett vagyok.
– És ha visszajövök? Meglátogathatnálak.
Seamus megint nemet intett. – Azért vagy itt, mert felejteni jöttél. Ha emlékezni akarsz…
Celia már értette. –… akkor nem találok ide.
– Eszedbe sem jut idejönni. Az emlékezéssel próbálkozz az Emlékek Erdejében!
– Van ilyen?
Seamus hamiskásan vigyorgott a lányra. – Persze, úgy hívják: Világ.
Celia összébb húzta magán a kabátját, mintha indulni készülne, de egy tapodtat sem mozdult.
– Nem akarlak elfelejteni.
Seamus meghatottan pillantott rá. – Nekem ez is elég. Valójában sokkal több, mint elég.
Celia mély levegőt vett, de ez sem segített, érezte, hogy már megint sírni kezd.
– Tudd, hogy amikor legközelebb sírok, és valahányszor Will miatt sírok, érted is akarok sírni.
– Te pedig tudd, hogy jobban örülnék neki, ha inkább mosolyognál értem.
– Oké.
Celia könnyei megállíthatatlan hullottak, Seamus zsebkendője pedig újból előkerült. És még egyszer, utoljára megtörölte vele a lány arcát. Celia egy pillanatra belesimult a fiú kezébe, majd megfordult, és elindult kifelé az erdőből. Már jó pár méternyit haladt, amikor visszafordult. Seamus továbbra is a zsebkendővel a kezében állt, és fénypászmák játszottak bronz hajában.
– A dobozomról gondoskodnál?
Seamus nevetése sokkal távolabbról hangzott, mint amilyen messze valójában volt.
– Alaposan szétszórok minden emléket. És aztán megőrzöm őket.
– Én pedig cserébe megőrzöm Willt. – Celia nyelt egyet. Nem akart újból sírni, mert Seamus zsebkendője ezúttal nem itathatta fel a könnyeit. – És nemcsak miatta, hanem miattad is, Seamus. Mert köszönöm a mai délutánt, és bár tudnék érted ennél többet tenni! Bárcsak ne lennél elfeledett!
Celia zokogva fordult rá ismét a kivezető útra. A fák suttogtak körülötte, de ő csak futott, hátra sem pillantva, amíg meg nem látta a város ébredező fényeit az alkonyatban. Miközben rohant, észre sem vette, csak most mikor megállt: az erdő ezúttal nem azt súgta és ismételte, hogy elfeledett.
Azt mondta minden levél, minden madárszó, minden avarzizegés és fuvallat:
Bárcsak.
Bárcsak.
Aztán Celia maga mögött hagyta az utolsó fát is, és ott toporgott a város határában. A doboza nem volt sehol, és ő kezdett megéhezni.
Miközben a házak között gyalogolt, arra gondolt,
hogy otthon vajon kész-e már a vacsora,
hogy Will,
hogy kellemes volt ez a délutáni séta a város körül,
hogy Will,
hogy már megint sírt,
hogy Will,
hogy mindig ilyen szomorú lesz-e,
és arra, hogy nem, mert a szomorúság illékony dolog.

Illékony. Celia zavartan ízlelgette a szót. Tetszett neki a kifejezés, noha fogalma sem volt, hol hallhatta.

Nincsenek megjegyzések: