2013. december 30., hétfő

Aeris - Karácsonyi történet


Játékos fénylények, ide-oda cikáznak körülöttem, bevonnak fehér, hideg, mégis meleg lélegzetükkel, nevetve fürdök benne és őket ünnepelve táncolok. Egy büszke aggastyán fenyő árnyékába lépek, körülölel a sziporkázó hóvilág, mégsem vacogok. Felpillantok az ősi fára, akinek az odúit a fénylények lakják, és ő barátságosan visszanéz rám.
- Testvérem – szólal meg mély hangján –, eltévedtél talán?
- Nem tudom – vonom meg a vállam. – Nem tudom, hogy ki vagyok, mi vagyok, csak azt, hogy jó itt.
- Ó, drága barátom, igazad van. Ez csakugyan a legpompásabb világ mindközül, kétség sem fér hozzá – nevet fel. – De biztos vagy benne, hogy neked itt a helyed?
Egy pillanatra elgondolkodom. – Nem. De ha nem itt vagyok, akkor hol legyek?
- Ez roppant fogós kérdés – bólogat. – Hisz ki is akarna kevesebb lenni a legnagyszerűbbnél? Ám mondom neked, testvérem, nem mindenki élvezi ezt a világot. Nem mindenkit hívnak táncra szeretett fénylényeim, nem mindenki érzi a hó melegét, nem mindenki pihen meg a lombjaim alatt.
- Nem? –kérdezem. – Hiszen ki ne akarná ezt? Ki ne akarna ebben a végtelen örömben részt venni?
- A gyanúd igaznak bizonyul, hiszen így van: mindenki csak erre vágyik.
- Ezt nem értem – morfondírozom. – Ha akarják, akkor miért nem tehetik?
- Feltetted a legfontosabb kérdést – mosolyog rám. – Én pedig elárulom a legfontosabb titkot. Mert azt hiszik, hogy nem tehetik.
- Azt hiszik?
- Igen, úgy van, ahogy mondod. Az orruk előtt van minden, az egész végtelenség. Tiszta fény öleli őket körbe, és minden egyes szívdobbanásukat ezernyi fénylény hallgatja a legnagyobb áhítattal. Mégis azt hiszik, hogy a legridegebb sötétségbe vannak zárva, ahonnan nincs kiút.
E szomorú szavakat hallva egy könnycsepp gördül le az arcomon. – De az hogy lehet? Nem lehet ellene semmit tenni? Ezt muszáj mindenkinek látnia – tekintek körbe. – Ha… ha látnák, többé nem mondanák, hogy nem létezik.
- Barátom, barátom – szólongat a fenyő, mire ezernyi fénylény ölel át. – Ne sírj, először vaknak kell lenni, hogy láthass. És te pontosan azért vagy itt, hogy nekik segíts.
- Igen? – tekintek fel reménykedve. – Van megoldás?
Az öreg fenyő megint felnevet. – Édes testvérem, hogyne lenne! Annyi van, hogy meg se tudod számolni. A lényeg, hogy tudd, azért jöttél ide, mert mesélned kell arról, amit itt láttál. Ha mások tudják, amit te, keresni fogják, és előbb vagy utóbb megtalálják. Majd ők is mesélnek, így egyre többen fogtok látni, mígnem egyszer mindenki boldog lesz!
- Ez egy nagyon jó küldetés – helyeslek. – Épp nekem való.
- Igen, ez a legjobb küldetés mindközül. De hogy tudd, elárulom, ez az egyetlen küldetés is egyben. Nincs is más, csak ez: látni és mást látásra vezetni.
- Értem – kiáltom. – Mindent értek! – ugrok fel örömömben. – El kell mennem, hogy egyszer majd mindenkivel visszatérhessek. De…
- De?
- De tudom, hogy igazából mindig csak itt leszek – hajolok le, és fogok egy maroknyit a hideg-forró hóból. – Lehet, hogy nem érzem majd úgy, ahogy most, de tudni fogom, hova is tartozom.
- Látom, már mindent megértettél – ragyog fel a fenyő. – Most menj, ne nézz vissza, nincs hova visszanézned, mert amit most elhagysz, mindig veled lesz.
Felnevetünk, együtt kacagunk, élvezzük, ahogy eláraszt a fénylények hada, fehér csillogásba borítva minket.
Melegség fogadott, fahéj illat és narancsos félhomály. Egyből rájöttem, hol vagyok: elaludtam a kanapén. Megtöröltem a szemem, és meglepődve vettem észre, hogy nedves lett a kezem. Sírtam. Bizonyára intenzív álom volt, de csak egy álom. Ám akkor megpillantottam valamit a szoba túlsó végében. A karácsonyfa volt az, feldíszítve, teljes pompájában. És minden a helyére került.
Nem, ez nem csak egy álom volt. Ez a valóság. A csoda mindenhol ott bujkál, bár lehet, hogy nem lehet látni fénylényeket, meg beszélő fenyőket, de helyettük ott van a nevetés, a sírás, a karácsonyfadíszeken visszatükröződő lágy fény, a kandalló melege, a takaró puha tapintása. A csodák léteznek, csak észre kell őket venni, és sütkérezni a szeretetükben. Ez a legfontosabb, mert szeretet és csoda nélkül nem lehet élni.

Nincsenek megjegyzések: