2013. december 27., péntek

Cylise - Karácsony - Penna Galéria

Karácsony… Világ életemben ez volt a kedvenc ünnepem. Sajnos most a hangsúly a múlt időn van.
Hideg volt, főleg a tóparton. Könnyeimet a szél az arcomra fagyasztotta. Teljes testemben remegtem, és csak egy szó ismétlődött a fejemben: elhagyott.
A fehér pelyhek lassan hulltak alá, beborítva a földet és engem is. Szomorúan figyeltem a halvány fényben mosolygó képét, s a szívem majd megszakadt. Boldog karácsonyt, Hope! Olyan jó, hogy nem kellettél eléggé a barátodnak. Eldobta a Reményét, alig egy héttel a szeretet ünnepe előtt. Biztosan nem tudta, mit vegyen neked – kacagtam keserűen savanyú vicceimen, a zsebemben lapuló üvegszívre gondolva.
Végighúztam sovány, csontos, fagyott ujjaimat szalmaszőke haján, napbarnított arcbőrén, megcirógattam nevető ajkait, majd ujjbegyeimet a számhoz nyomtam. Éreztem az illatát, ahogy magához húz és megcsókol, de a képzelgés szertefoszlott, elfújta a szél.
Kihúztam a zsebemből egy szál gyertyát és meggyújtottam.
Szerettem őt, az életemnél is jobban, az az érzés, mely elöntött a közelében, leírhatatlan és felülmúlhatatlan volt. Én miért nem kellettem neki? Hisz mindig hű voltam, kedves, megértő. Tökéletes akartam lenni, de ezek szerint nem sikerült.
A fénykép széle lángra kapott, a tűz nehézkesen emésztette emlékét.
Ő volt nekem az örökre, a vele boldogan, amíg meg nem, a nagy Ő, akitől új életet kaphattam volna, a csodás és az egyetlen. Viszont most néhány nappal karácsony előtt szemrebbenés nélkül tett lapátra.
A fénykép parázsló hamvai a kavargó ezüstös pelyhekkel vegyülve hullottak a tóba, a hideg habok sírja sisteregve nyelte el őket.
Vele minden olyan mesés volt… Ahogy kéz a kézben mászkáltunk az emberekkel tömött utcán, büszkén egymás oldalán, össze- összebújva, puszilkodva és nevetgélve, olyan vicceken, melyeket csak mi ketten értettünk.
A zsebemből kihalásztam az utolsó benne búvó tárgyat – egy üvegdíszt. Az apró szív prizmaként törte meg a fényt. Forró könnyeim rácsepegtek. Ezt szántam neki ajándéknak. Ez az utolsó tárgyi emlékem tőle. Most itt hagyom, első csókunk helyszínén, remélve, hogy minden más is itt marad. Az érintése, a hangja, az illata, a mosolya. Kicsiny öklöm a díszre csukódott.
„Viszlát, Szívem! Szeretlek!”
Csak egy sóhaj a hangzavarban; csak egy halk csobbanás a téli nyugalomban.

Nincsenek megjegyzések: