2013. december 29., vasárnap

Dawn - Karácsonyi történet

Szenteste volt. A város utcái kihaltak, a házak megteltek melegséggel, és örömmel. Maria úgy érezte, ő kívül rekedt; lelke a sivár utca, szíve hatalmas, üres tér. Boldognak kellett volna lennie ezen az éjszakán, ám ehelyett kifosztottnak érezte magát. Mindent elvettek tőle, ami fontos volt számára. Csak a megbánás maradt, néhány derűsebb emlékkel, és egy-két kopott tárggyal.
Lenézett az ölében heverő zenedobozra. Csukva volt a fedele, és tudta, hogy hiába is nyitná ki, már nem zenél. Ráncos ujjával követte a fába karcolt M betű vonalát, és könnybe lábadt a szeme, ahogy elméje hozzáadta a kezdőbetűhöz a többit, s kijött egy név. Reszkető ajka némán formálta, hangosan nem merte kiejteni. Óvatosan felemelte a doboz tetejét, és előhúzott egy régi, meggyűrődött fényképet, hogy a névhez arc is tartozhasson; a fotó egy öt év körüli, szőke kisfiút ábrázolt, aki a padlón ült, és egy piros játékautót tologatott. Nem nézett a kamerába, szemeit lesütve koncentrált a „vezetésre”. Jól látszott, hogy a bal szeme feldagadt; halványuló monoklija elegendő bizonyíték volt. Mariából szaggatottan tört fel a zokogás. Csak egyetlen egyszer fordult elő, hogy megütötte a fiát… egyetlen egyszer. Nick mégis elvette tőle, megtiltotta, hogy láthassa. De azt mondta, karácsonykor elhozza.
A vonatállomás azonban néma volt. A szerelvény nem érkezett meg, és egyedül ő várta. Ott reszketett a műanyag padon, a magány és a bűntudat érzésével, míg egyszer csak léptek zaja verte fel a váró csendjét. Tétova hang hallatszott:
- Anya?
Maria lassan felemelte a fejét; a magas fiatalemberre meresztette a szemét, és kis híján megkérdezte, hogy „ki maga?” – de aztán felismerés költözött a tekintetébe.
- Matthew? – suttogta.
A fiú bólintott, és kínosan feszengett.
- Már mindenhol kerestünk. Apa halálra aggódja magát. Nem értettük, hová tűntél. Kész a vacsora, és mindjárt jön az ajándékbontás.
Maria értetlenül bámult, majd hirtelen felpattant, lesodorva öléből a zenélődobozt, és hevesen magához ölelte fiát.
- Bocsáss meg, bocsáss meg! – sírta.
Matthew tétován tartotta karjában anyját, míg a földre hullott fénykép láttán belenyilallt a felismerés.
- Nincs semmi baj – suttogta, és ekkor már ő is könnyezett: siratta gyerekkori önmagát, és szegény, megöregedett édesanyját, aki még most sem lépett túl egykori hibáján.
- Semmi baj – ismételgette, míg mindketten le nem nyugodtak. Végül puszit nyomott Maria homlokára, és gyengéden belekarolt: - Gyere, Anya, menjünk haza!
Maria felnézett a fejük felett lógó fagyöngyre, és végre elmosolyodott: igen, haza.

Nincsenek megjegyzések: