2013. december 31., kedd

Emmy - Árva a hóban


A vonatállomáson álltam, már hosszú ideje várva valakire. Unalmamban a falfirkákat olvasgattam. Furcsa volt, mert eddig azt hittem, csak disznóságokat és értelmetlen krikszkrakszokat lehet ott látni, valaki azonban egy karácsonyi verset írt a téglákra.

Ünnep egyedül

A hó egyedül hullik ruhámra,
Egyedül vagyok szívemben
A fény tompán hullik hajamra
Csak egy szólam szól a lelkemben.

Nem jön senki ide,
Hogy írjunk szimfóniát.
Nem tudom, egyedül minek,
De csodálom ezt a fát.

Ahogy ezt elolvastam, nagyon elszomorodtam. Talán ez igaz rám is? Talán hiába várom, nem jön el? Lehet, hogy jövőre sem? Vagy talán soha többé? 
A gondolataimból Bergendy asszony rikácsolása szakított ki:
- Tudtam, hogy már megint itt talállak, te ostoba lány! Nem megmondtam, hogy a nővéred nem jön ide soha? Ha nem úgy viselkedtél volna vele, ahogy, akkor talán még lenne valami esélyed, de így… Különben is, mi szükséged rá? Boldogulhatnál egyedül is.
Hogy boldoguljak, ha egyszer soha nem engedtél tanulni? Nem értek semmihez. Nem ismerem a világot. Képtelen lennék az önálló életre. A múltam a jelen börtönébe zár.
- Igenis, Bergendy asszony, máris indulhatunk haza.

Amint az árvaház udvarának súlyos vaskapuja nagy dörrenéssel becsukódott utánam, Bergendy asszony magamra hagyott. Tudta, hogy innen már nem szökhetek meg. Ebben persze nem a kapu akadályozott meg. Hanem az, amire ott kint az állomáson is gondoltam. Ha egyszer eljönne a nővérem, és segítene beilleszkedni a kapunk kívüli társadalomba, akkor már itt sem lennék. Ezért várom őt minden karácsonykor. De talán hiába.

- Michelle, hova temettétek őket?
- Sajnálom, de nem mondhatom meg neked.
- Hol. A. Sírjuk. Mondd meg! Követelem! Ők az én szüleim is. Megkérdezhetem Ellen nénit is, ő biztos elárulja nekem!
- Nem, mert megkértem, hogy ne tegye. 
- De hát miért?
- Mert te soha nem szeretted őket!
- Te megőrültél! Honnan veszed ezt?
- Tudom. Érzem.
- Michelle, ne csináld ezt. Nekem kell gondoskodnom rólad, de ha ilyen ellenséges vagy, akkor…
- Te nem vigyázhatsz rám. Nem szeretsz engem.
- Michelle, tudom, hogy összezavarodtál, hiszen most haltak meg a szüleid. De ne hidd, hogy senki sem szeret.
- Nem akarom, hogy te vigyázz rám, Lina. Nem akarom!
- Michelle várj! Ne fuss el
- Csomagolj!
- Hova megyünk?
- Elviszlek egy helyre, ahol majd vigyáznak rád. Jobban, mint én. Egyszer majd eljövök karácsonyra, jó?
- Az jó lenne! Szeretném, ha eljönnél… Örülök, hogy nem te fogsz rám vigyázni, de azért jó lesz találkozni.
-Ég veled, Michelle! Légy jó!
- Képzelje, Bergundy asszony, Lina visszajön karácsonyra!
- A nevem Bergendy asszony. A nővéred pedig soha többé nem jön vissza.

Már megint ez az álom! Újra és újra ezt álmodom. Az életemet.
Te jó ég, mi van, ha később jött meg? Talán ott várt rám, azt hitte, elfelejtettem, és hazament. Kiugrottam az ágyból, és mint az őrült, rohanni kezdtem. Épp akkor értem oda, mikor a vonat lefékezett a megállóban. Az egyik kupéból csupa izgatott, siető ember zúdult le. Egy ideig tanácstalanul nézelődtek, végül az egyikük hozzám fordult.
- Kedvesem, meg tudnád mondani, merre találjuk a Longfield árvaházat?
- Igen, meg tudom mondani.
Nagy csönd. Furcsán néztek rám.
- Akkor megmondod?
- Gyertek utánam, én is ott lakom. Kövessetek.
Ismét furcsán néztek, de azért jöttek.

Mikor hazaértünk, Bergendy asszony dühösen förmedt rám. 
- Te átok! Végre erre vetődik néhány jómódú ember, hogy jobbá tegyék egyikőtöknek az életét, te pedig úgy mutatkozol előttük, mint egy csavargó. Nagy szerencséd, hogy nem fordultak rögtön vissza, különben már a sötét szobában ülnél.
Ekkor egy idős nő kivált a tömegből, és dühösen így szólt:
- Hogy beszélhet így szegény lánnyal? Jó, ő márt felnőtt, de a kisgyerekekkel is így bánik? És egy sötét szobába zárja őket? Fel fogom je…
Ekkor végignézett rajtam, és elállt a szava?
- Michelle? – kérdezte.
- Igen, ez a nevem. Hát te ki vagy?
- A hölgy nem engedte meg, hogy tegezd! – szólt rám Bergendy asszony.
- Mi az, hogy tegezni?
- Hagyja már békén! Te meg nem ismersz meg? Én vagyok… Eljöttem.
- Az jó. Bárcsak értem is eljönne a nővérem. Már évek óta várom.
- Michelle! Én vagyok az!
- Nem, te nem Lina vagy. Ő sokkal fiatalabb.
- 18 éves voltam, amikor ide behoztalak. Te pedig hét. De közben eltelt 30 év.
- 30? Nem, az nem lehet! Akkor már én is öreg lennék.
- Nem is vagy fiatal, Michelle. Hiszen látod a tükörben.
- Tükör?
- Itt nincsenek tükrök. – szólt közbe Bergendy asszony – csak hiúságra nevelné őket.
- Maga nem normális! Hogy lehet ezeket a szegény kis árvákat így elzárni a világtól? Azt sem tudják, hány év telet el, é semmit nem tudnak a világról.

Így történt, hogy sokakat örökbe fogadtak azon az estén, mielőtt a rendőrök jöttek, és biztonságos otthonunk egyszerre megszűnt. Én, és a kis árvák, együtt gyalogoltunk a hóban, és nem tudtuk, merre tartunk. Én végig azon gondolkoztam, vajon az a nő tényleg Lina volt-e. Engem nem vitt magával, úgyhogy szerintem nem. De akkor miért hazudott? És honnan tud rólam? Ha nem kellenék neki, nem jött volna el, de ha igen, nem várt volna 30 évig. 
Bár, tulajdonképpen már akkor sem kellettem neki, amikor megígérte, hogy visszajön.

Nincsenek megjegyzések: