2013. december 14., szombat

Hóba írt történetek - Ünnepi gyakorlati feladat



Nagyszerű érzés, hogy immár harmadik alkalommal kerülhet sor az ünnepi feladatsorra, amely az előzőekhez hasonlóan, nem csak egy feladatot, hanem azon belül több típust is magába foglal. Ezáltal mindenki megtalálhatja azt az alkotói formát, amellyel megírhat egy karácsonyi vagy télies hangulatú történetet. 

1. A legszebb karácsonyi történet
A mesélés kedvelőinek


Ez a legszabadabb feladattípus, amelyben nincsenek megkötések. Ennek értelmében, mind a helyszín, a szereplők és a cselekmény megválasztása is rátok bízott. Írhattok valakik egymásra találásáról, akiket összehoz az ünnep szelleme, visszaemlékezhettek valakinek a szemszögéből évekkel ezelőtti karácsonyokra, merüljetek el a karácsony érzésében, az ajándékozás örömében, a feltétel nélküli szeretet meghittségében. Ennek helyszíneit helyezhetitek a karácsonyfa köré, elképzelhettek egy ünnep, családi vacsorát, esetleg eltölthettek egy hűvös, fagyos estét a karácsonyi vásáron, vagy mondjuk egy ünnepi fényekben megvilágított korcsolyapályán. 
 Alkossatok egy szívmelengető, ünnepi hangulatú, tanulságos és sokat mondó történetet, akár boldog, akár szomorú befejezéssel, amelynek elolvasása mindannyiunk számára mosolyt csalhat az arcunkra és élménnyel gazdagíthat!


2. Kreatív szavak
A versalkotás kedvelőinek


Az előző típushoz hasonlóan, ez is kötetlenebb forma lenne, amelyben szabad kezet kaptok, viszont egy apró kritériummal befolyásolnánk a versalkotás lehetőségét. A megadott szavak közül választva kellene verset alkotnotok, amely megfogalmazhatja az ünnep hangulatát, az ezzel kapcsolatos gondolataitokat, emlékeiteket, de akár egy történetet is rímekbe faraghattok. 
A szavaknál feltüntetett szám a minimumot jelzi, tehát három szót mindenképp ki kell választanotok, amely szerepel majd a versetekben, de akár többel is dolgozhattok!

Felhasználható szavak (3): hóangyal, fagyöngy, hópehely, mézeskalács, hógömb, mécses, fahéj, szaloncukor, csillagfény, fenyőillat, diótörő, csengő, 


3. Megélem az életed!
Az átélés kedvelőinek


Gondolkodtatok már azon, milyen lenne hópehelyként megszületni? Mire gondolhat egy fenyő, miközben a helyére állítják a szobában? Mit érezhet egy üvegdísz, amikor benne tükröződnek az ünnep fényei?
Válasszátok ki valamelyiket, mint főszereplőt és a helyébe képzelve magatokat, írjatok róla novellát!

a. Egy hópehely élete
Írjatok történetet egy hópehely szemszögén keresztül és mutassátok be mindazt, amit lát, tapasztal, érez és gondol a világról rövidke élete során!

b. Egy üvegdísz meséje

Képzeljétek magatokat egy üvegdísz helyébe, és írjatok a gondolatairól, az érzéseiről, a megélt ünnepről, mielőtt újabb egy évet pihen a padláson, egy doboz mélyén.

c. Egy karácsonyfa története

Alkossatok történetet egy fenyő életéről, gondolatairól és érzéseiről, akit kiválasztanak, hazavisznek, majd feldíszítenek az ünnepekre!





14 megjegyzés:

Heni írta...

Elnézést, az előzőbe volt pár hiba, amit észre vettem kijavítottam. :)

Hócsoda

Hógömbbe zárt élet, hópihéktől ékes,
Fehér már a világ, eltűnt minden rémes.
A kisgyermek megrázza, sok pehely szakadatlan hullik,
Úgy tűnik, 'mi csodás, soha el nem múlik.

Egy apró mosoly játszik, az emberek ajkán,
Rózsás foltok látszanak a gyerekek arcán.
Hócsatából vissza érve, kacaj hangja hallik,
Az ünnepi élet, egyre jobban zajlik.

Csillagfényes éjszakán, ezer mécses ragyog,
Sok kis apró manó angyalkákról gagyog.
Senki nincs egyedül, s ki fagyöngy alatt áll,
Ragyogó boldogsággal, édes csókra vár.

Hóból készült angyalok, mind életre kelnek,
Fénylő piciny pálcáikkal ide-oda mennek.
Fenyőillat lepi el az ünnepi házat,
Boldogság van mindenhol, szomorúság várhat.

Elmúlik az idő, de a mosoly örök,
A nyugalom meg marad, most senki nem pörög.
Lehunyjuk a szemünk, s az ablak előtt állva,
Ismét felragyog a nap legnagyobb csodája.

Szatti írta...

Kedves Heni!

Mosolyogtató, kedves verset alkottál :) tetszettek a sorok, a gondolatok, ahogy rímekbe faragtad őket! Remek élmény volt olvasni téged és köszönöm, hogy elsőként írtál a feladatra! :)

Reyklani írta...

A szekrény belsejében, egészen a hátsó saroknak támasztva, álldogált egy nagy szövettáska. Kabátok lógtak rá, táskák temették maguk alá, és annyi figyelmet sem kapott, mint az a szemtelen moly, ami már megint befurakodott a ruhák közé.
Az év legtöbb napjában pihent így, elfeledetten, magányosan és kicsit morcosan, attól a ténytől, hogy csak december utolsó heteiben fedezik fel. Néha eszébe jutott, hogy esetleg eldölhetne, vagy kiszakadhatna, hogy végre figyeljenek rá, de végül csak egy kicsit mocorgott és morgott a mellette lógó télikabátnak.
A télikabát csendesen lengedezve suhogott a vállfán, és félig álmosan hallgatta a nagy vászontáska zsörtölödését:
- Már megint azt a kis ritikült vitték el. Az a kis felvágós, addig hisztizett, míg el nem romlott a cipzárja és persze rögtön elvitték megjavítattni. Mert ő hasznos és kell. Pedig semmi sem fér bele!
És ez így ment egészen decemberig, míg el nem jött a karácsony.
A morgós vászontáskában ugyanis ott csilingeltek, mocorogtak, forogtak, fénylettek, csillogtak a karácsonyfadíszek. Méltóságteljes üveggömbök pöffeszkedtek dölyfösen a külön rekeszekre osztott dobozukban, és figyelték az összeakadó harangnyelven csilingelő harangocskákat, az izgatottan villogó kisebb üvegdíszeket, a fahangon zörgő fafigurákat, és ha kellett szétválasztották a szalmacsillagokat, meg a háromkirályokat.
A zsizsegő tömegben azonban akadt egy kis üvegdísz, akit idén vettek egy vásárban, és csak behajítottak a többiek közé. Szegény nagyon meg volt szeppenve, és lila-rózsaszín csillagdíszei teljesen beleolvadtak színjátszós testébe, olyan kicsire összehúzta magát, amennyire csak lehetett és magában rimánkodott:
- Jaj, csak észre ne vegyenek! Jaj, csak észre ne vegyenek!
Persze egy ekkora tömegben, aminek egy öreg, morgós vászontáska ad otthont, lehetetlen elbújni. A kötött csengő, ami annak ellenére, hogy sok karácsonyt megért már, még mindig szemtelenül vidáman viselkedett, rögtön észrevette a szótlanul sápadoó üvegdíszt.
Valahogy odaevickélt hozzá, és barátságosan meglökte. Az üvegdísz teljesen belefeledkezett a gondolataiba, és úgy megijed a váratlan, leheletkönnyű érintéstől, hogy nekikoccant a vén üveggömbök dobozának, akik rákezdtek a " Ezek a mai díszek!" kezdetű mondókájukra.
A rutinosnak számító kötött harang, a többiekkel együtt már meg sem hallotta, de a kis üvegdísz még jobban elkámpicsorodott.
- Na, nincs semmi baj! Ne zokogj, minden csupa csillám lesz! Nézze meg a karácsonyi manó! Hát így kell bemutatkozni? - csitította a kötött harang, gyengéden simogatva.
- Nehehem -szipogta a kis üvegdísz és összeszedte magát. Abbahagyta a sírást, szipogott néhányat, majd kihúzta magát. A mintái is visszanyerték eredeti színűket, mire a kötött harang elismerően lóbálta meg cérn harangnyelvét.
- Így már sokkal jobb! Szép vagy, csillogsz, ahogy azt illik. Mondd csak honnan jöttél?
A kis üvegdíszt erre megint elővette a pityereghetnék, de nem kezdett rá, csak a hangja lett fátyolosabb:
- Egy vásárról. Sokan voltunk testvérek, egymás mellett mosolyogtunk az emberekre, bár féltünk, hogy eltörik valamelyikünket, vagy tönkreteszik a mintánkat, de a legrosszabb mégis az volt, mikor elszakítottak tőlük. Azt mondták, hogy minden rendben, ez a dolgok rendje, de hiányoznak.
- Csak ennyi? Hát ezért nem érdemes itatni a molyokat! Karácsonyfadísz vagy, az a dolgod, hogy szép legyél és vidám. A testvéreid is mind biztonságban vannak, ne aggódj. Most már mi vagyunk a családod. Meglátod, nem olyan rossz itt nálunk.

Reyklani írta...

A kötött harang alig fejezte be a mondókáját, mire kitört a veszekedés a szalmacsillagok meg a háromkirályok között. Ha direkt csinálják sem időzíthették volna jobbkor.
- Mi ajándékot is vittünk! - csattant fel az első, mindent elsöprőnek számító érv a királyok részéről.
- Én mutattam az utat! - érkezett azonnal a válasz a csillagok részéről.
- Ti csak akkor ragyognátok, ha kigyulladnátok!
- Ronda a kidolgozásotok!
- Szalmák!
- Fabábuk!
Szerencsére kár nem esett, mert mindenki visszatartotta a veszekedő feleket. A kis üvegdísz kevéske bizalma azonban már így is elpárolgott, és jobb ötlet híján, álomba búslakodta magát.
A testvéreivel, a hideg, szépséges hópelyhekkel, és készítőjének kedves hangjával álmodott.
Egy apró, puha kéz ébresztette fel álmából, ahogy óvatosan kiemelte az öreg vászontáskából.
- Ez az új dísz! - lelkendezett egy vékony gyerekhang. A kis üvegdísz még nem ébredt fel teljesen, így csak azt érezte, hogy egy öregebb, ámde kecses kéz átveszi, és felfelé emeli.
- Hova tegyük kicsim? - kérdezte a kéz tulajdonosa, mire a gyerekhang újra felcsendült.
- Ahol jól látszik!
A kis üvegdísz emelkedett, egyre magasabbra és magasabbra, míg meg nem pihenhetett egy ágon.
Furcsa érzés volt lógni.
Nem tartotta más, csak egy vékony kis madzag, ráadásul az ág legszélén kapott helyett, így ha lenézett, tisztán kivehette a közte és a padló között lévő távolságot, ami egyáltalán nem nyugtatta meg. A levegő meleg volt, szél nem fújt, de nem érezte magát biztonságban. Hiányzott az asztallap, meg az öreg vászontáska és általában valami, ami megtartja.
Rémülten forogni kezdett körbe-körbe, de ettől meg csak elszédült.
- Hagyd abba, még a végén tényleg leesel! - szólt rá egy mély, nyugodt hang.
A kis üvegdísz megállt és kiváncsian nézett körül. A többi dísz most került fel a fára, és mindegyikük saját magával volt elfoglalva, biztos nem ők szóltak hozzá.
De akkor ki?
- A fenyő vagyok. Műfenyő – mutatkozott be a hang.
- Műfenyő? - kérdezett vissza csodálkozva a kis üvegdísz.
- Úgy készítettek negem is, hogy az igazi fenyők tovább élhessenek. De nyugodtan hívhatsz karácsonyfának is, ha az segít. Csak ne pörögj így, mert összetörsz.
- De ha egyszer úgy félek!
- Nics mitől. Megtartalak. Három éve vagyok itt és még senki nem esett le.
- Hát jó! - sóhajtott fel a kis üvegdísz. Hogy ne rettegjen annyira, inkább nézte, hogyan kerül fel mindenki a táskából, és miként ölt a fa igazi ünnepi jelleget. A kötött harang mellé került, így nem érezte magát annyira egyedül, sőt mikor lekapcsolták a lámpát és kigyúltak a fények, egészen szépnek érezte magát.
Ennek megfelelően csillogott, gömbölygött, lila-rózsaszín csillagmintái csak úgy ragyogtak, ő maga ezerszínben játszott és arra gondolt, hogy talán nem is rémes annyira ez az egész. És talán még a többiekkel is jól ki fog jönni, míg egész éven át erre az egy alkalomra vár.

Reyklani írta...

Hû a kirelejzumát, most nézem csak, hogy ez a boldogságos blogspot lehagyta az elejit!
Bocsánat, bocsánat, pótolom!

Feladat: 3 b: Egy üvegdísz meséje.
Cím: Együttlógás

Még egyszer elnézést!

Szatti írta...

Kedves Reyklani!

Bámulat szép és kedves történetet alkottál. Mosolyt csaltál vele az arcomra és szerintem mindenki más arcára is, aki olvassa még majd :) Frappáns volt, eredeti, különleges és nagyon hangulatos. A párbeszédek főleg színessé tették! Gratulálok neked, nagyszerű élmény volt olvasni a soraidat! Köszönöm, hogy írtál!

Jozefin írta...

Sziasztok! Jozefin vagyok, most írok ide először, elég bizonytalan vagyok, de gyakorlat teszi a...firkászt :)

A 3., a: Egy hópehely élete - ezt választottam.

cím: Egy hópehely emlékiratai

Egy hópehely nem is tud írni - gondolod -, és egyáltalán emlékezni.
Hiába van hat kristály kezem jégkarmokkal, amit azokban a haragos, széllel bélelt téli felhőkben növesztek, azért emlékeim nekem is vannak. Az összes karácsonyi történet úgy kel útra, hogy azt minden évben az arra kiválasztott hópihék lehozzák a földre, és belesuttogják a fülekbe.
Az első hóval volt szerencsém érkezni idén, de sajnos a célszemélyem mellé estem.
Túl sokáig tartott míg odafenn megfagytam, így pár centivel arrébb pihegtem alá egy barna padon, amin már fehér párnát alkottak a testvéreim, csillogóan viháncoltak rajta. Nem vagyok tökéletesen szimmetrikus, ettől függetlenül az emberek évről évre képesek megcsodálni sokunkat.
Így történt ez, azon a furcsa, pontosan karácsony előtt egy nappal - december huszonharmadikai estén, mikor
- Nézd! Nézd meg közelebbről! - felkapott a kesztyűjére, a kevés fénytől kitágult szembogaraival rám meredt. Kis pösze orra volt, és vöröses hajába pár sorstársam akadt, onnan integettek. Havas volt már a sapkája is, koronát rajzolt a hó a homloka fölé. Piros volt alattam a pamut, kényelmes, de sajnos túl meleg, beleakadtam a kiálló bolyhokba.
Ez az anyag nem tesz jót nekem, gondoltam. Legjobban akkor lettem volna, ha egy másik rokonomra esem, aki hidegít engem.
- Mért pont hat szög? - álmélkodott a lány - Tudod hányféle csillag alakzat létezik? - Még mindig nem láttam kihez beszél. Ekkor már olvadni kezdtem, éreztem ahogy az ujjaim a karjaimon kezdenek melegedni, zsibbadni, szétmálló érzés fogott el. Ismerős volt.
Éreztem már így magam azelőtt, pont így születtem! Gyerekként víz voltam, aztán párává cseperedtem, felhőben kergetőztem, amerre lökött a szél. Megjártam a sebes folyókat, a tengereket, zubogó patakokat.
Beivódtam a kesztyűbe. De tovább hallottam a beszélgetést.
- Több ezer! - még mindig rajongással beszélt rólunk.
Most láttam egy másik arcot, egészen közel hajolt a lányhoz, barna haja elől kikandikált a fekete pamut sapkából, és a csillogó szemei csak egy irányba néztek. A lányra szegeződtek, aki szomorúan a kesztyűjére pillantott
- Ó, elolvadt...olyan gyönyörűek, és olyan keveset lehet csodálni. Szívesen lefagyasztanék egyet örökre, és beraknám vitrinbe - mondta a lány.
- Én is elolvadok tőled... - hajolt a lány füléhez a borostás arc, és egy puszit nyomott a kipirult arcra.
Könnyűség lett rajtam úrrá, lebegtem, egybe olvadtak előttem a fények, megmozdult a kesztyű, és vele én is. Ketté szakadtam.
Két csepp lett belőlem, egy másik kesztyűn volt az egyik felem, könnyűnek éreztem magam, mintha elakarnék szállni, akár egy lufi. Egyáltalán nem volt ijesztő, csupán kábulatos. Homályosan láttam már az eseményeket. Két arcot pillantottam meg egyszerre ahogy egymáshoz közelítenek, a szájuk összetapad. Aztán a két kéz összefonódott, a kesztyű anyag összenyomódott, és nagyon melegem lett. Kigyúltak a karácsonyi fények, gyerekkacaj hangja halkult el mellettem. Énekeltek.
- Várj, látom fázik a kezed, ad ide egy kicsit, had melegítsem! - mondta a fiú. Nagy forróság, perzselő meleg jött valahonnan.
Nem kívánhattam volna teljesebb életet, elértem legszebb, s legidősebb korom, amit csak egy parányi vízcsepp vágyhat magának: hókristály lettem. Láttam gonoszat és pusztítót a világban, voltam Északon és Délen, s a két másik szegletben is, ami mentén a Nap nyugszik és kel. Láttam tűnődő arcokat, bánatot, örömöt, könnyeket, erdőt, madárrajt, kis várost, és nagy falut, várakat, és szegénységet, gazdagságot, boldogságot, öregséget, bicikli versenyt. Utoljára a felettem levő csillagokat pillantottam meg, s a szitáló havat, testvéreimet a felettem meredő fenyőágak között, amin hiú üveggömbök ringatóztak, és fürödtek meg az esti fényekben, megbámulva magukat egymás tükrében. S én egyszer csak - végleg eltűntem egy piros pamut kesztyű hüvelykujj szegletében.



Szatti írta...

Kedves Jozefin!

Különlegesen szép és kedves történetet alkottál :) tetszettek a gondolatok, az őszinteség, a hangulat, az egyszerűség és a kifejezésmód, amit használtál. Egyedi volt és lebilincselő minden sorod! Nagyszerű élmény volt olvasni a történeted, gratulálok neked és köszönöm, hogy olvashattalak! :)

Liliana írta...

Szia!:)
Tudom, hogy az utolsó pillanatban, de remélem azért még elfogadod a jelentkezésemet.
Feladat: 1. A legszebb karácsonyi történet
Cím: A legszebb ajándék
(Ez az első bejegyzés, mivel fért bele az egész:))

A hideg levegő percek alatt pirosra csípte Candice arcát, ahogy a hó sűrű, fehér függönyként hullott alá. A lány a terasz alatt állt a kaotikus hóesést figyelve. A légáramlat gyenge volt, de elég, hogy felé fújja a levegőben táncoló pelyheket.
Candice szorosan összehúzta magán a kabátot, majd óvatosan kilépet a jégcsapokkal borított balkon alól. A járdát forgács borította, megvédve a járókelőket az esetleges csúszástól. A kapu kilincse vizes volt, a hideg áthatolt a lány vékony kesztyűjén.
A hópihék kitartóan kapaszkodtak a szempilláiban, ahogy beült a bogárba. A kocsi motorháztetője az itt-ott megvillanó zöld színen kívül teljesen fehér volt az időjárásnak köszönhetően.
- Azt hittem sosem érsz ide. – Candice levette a hópihékkel tele szőtt sapkáját, szabadon engedve fekete haját.
- Itt vagyok, nem? – az autó megugrott, ahogy Madison kikormányozta az úttestre. – Jesszus, nem kell rögtön lehümmögni.
- Nem hümmögtelek le! Csak hideg volt kint. Megfagytam.
- Így jár az, aki kint álldogál. Jut eszembe. Mi a tervetek mára?
- Fogalmam sincs. Majd improvizálunk.
- Ez az első randitok és még meg sem tervezted? – Madison arcán a döbbenet hulláma söpört végig. Candice egy tört másodpercig biztos volt benne, hogy a barátnője rosszul lesz. –Komolyan randi tippeket kell osztogatnom?
- Tudod jól, ha megtervezek valamit, az úgysem úgy fog elsülni!
- De ez egy randi!
- Ugyan olyan nap, mint a többi, amit együtt töltöttünk a suliban! – hiába is cáfolta, tudta, hogy nem így van. Ez volt az legeslegelső randija, és ez egy lány életében sokat számít, nem igaz?
- Jesszusom! Oké. Van még… két percünk. Figyelj! Amit a pasik legjobban utálnak, ha az exedet emlegeted, bár ez nálad nem fog gondot okozni. – az autó egy kecses mozdulattal leparkolt a járdaszegély mellett. – A másik… Te jó ég! Mi van a szádon?? – meg sem várva Candice válaszát elővette a zsebkendőjét és egy kecses mozdulattal letörölte a szájfényt a barátnője ajkairól. –Második szabály. A pasik nem szeretik, ha egy lányon ajakbalzsam vagy egyéb száj izé van. Zavarba ejtő a csóknál… és ne feledd a fagyöngyöt!
- Annak az esélye, hogy az első randin meg fog csókolni kicsi. Kösz, hogy elhoztál! – mielőtt Madison bármit is felelhetett volna, Candice kislisszolt az autó melegéből a hideg éjszakába, egy pillanatra megállva a fényekben fürdő 4 méteres Karácsonyfa előtt. A fa ágaira égősorokat aggattak, a mézeskalácsok lágyan ringtak a szélben. A lány testén melegség kúszott végig a fenyő jellegzetes illatára, majd kezét a zsebébe süllyesztve elindult a park megviselt kövezetén.
A közepén elhelyezkedő korcsolyapálya jegén tükröződő égősorok fényének tánca magával ragadta a lányt. Ámulva dőlt neki a hideg fémkorlátnak, a kis területen bukdácsoló vidám kölyköket méregetve. Milyen régen korcsolyázott! Gyermek korában mindig elmentek a szüleivel, és a húgával, azonban az idővasfoga alatt elhalványultak az emlékek, mint a gyertyafénye.
- Azt hiszem meg van a mai programunk. – egy fiú támaszkodott a korlátnak. Homok szőke haján megtelepedtek a hópelyhek, glóriát képezve rajta. Fekete szövetkabátot, és hozzá illő bőrkesztyűt viselt.
- Peter! – a lány mosolyogva fordult felé.
- Gyere! – a hó ropogott a lábuk alatt, ahogy átvágtak tölgyfa szegélyezte területen, egyenesen a jegypénztáros standjához. A fiú hangja magabiztosan csengett a hűvös éjszakában. Candice bátortalanul lépett rá a jégre. A korcsolya megfelelő méretű volt, azonban olyan szorosra húzta a fűzőt, hogy a lába zsibbadni kezdett.

Liliana írta...

- Jól vagy? – a fiú siklott oda hozzá.
- Persze. Csak próbálok talpon maradni. Rég nem korcsolyáztam.
- Akkor épp az ideje újra elkezdeni. – Peter mosolyogva fogta meg a lány kezét behúzva a pálya közepére. Candice szíve a torkában dobogott, a vére gyorsvonatként száguldott az ereiben, csupán abban nem volt biztos, hogy amiatt van, mert nincs korlát a közelében, vagy, mert a fiú ilyen közel van hozzá. Talán mindkettő.
A fiú óvatosan vezette a lányt, aki pár perc alatt beletanult. A szél az arcába fújta a hópelyheket, ahogy kecsesen siklott a jégen. Tekintetével Petert kereste.
A lány jóformán felbukott a szőnyegben, ahogy leült a szálkás padok egyikére, megkönnyebbülve véve le a korcsolyát, miközben a rádiókból szóló Last Christmast dudolta.
- Elfáradtál? – a fiú derülten nézett a lányra, átnyújtva egy bögre forró csokit és pirított gesztenyét.
- Ezt honnan szerezted? – fagyos ujjai hálásan fonódtak a pohár köré.
- Meg vannak a forrásaim. Boldog Karácsonyt! – a lány döbbenten nézett a kezében tartott fehér rózsákra. A szirmok nedvesen csillogtak a lámpák ezüstös fényében.
- Ez...- Candice készségesen vette át tőle a csokrot. Hat szál rózsából állt. A legigézőbb mindközül a középső volt. A lány megtapintotta. Mű volt.
- Azt mondják a hatos a szerelem száma. A fehér rózsa pedig a tisztaságot jelképezi. Én olyan tisztán foglak szeretni és addig, amíg az az egy szál rózsa el nem hervad.
A lány arcát könnyek szántották. Most az egyszer biztos volt benne, hogy ezt a meghitt, csodálatos pillanatot semmi sem ronthatja el.
- Ez gyönyörű! Köszönöm! - Peter szeme csillogott, ahogy leült mellé. Candice épp hogy az ölébe helyezte a csokrot, a fiú ajka az övére talált.
Talán Madisonnak igaza volt. A férfiak szeretik, ha a nők ajka nincs kifestve. Abban a pillanatban hálát adott az égnek, hogy barátnője levakarta azt a csekély szájfényt, ami rajta volt. Ennek a gondolatára boldogan fűzte át a karját a fiú nyakán, miközben a hópelyhek égi áldásként hulltak rájuk.

(Itt a másik fele:))

Szatti írta...

Kedves Liliana!

Nem csúsztál ki a határidőből, mivel éjfélig van még lehetőség elküldeni a műveket, úgyhogy még bőven volt időd :) természetesen elfogadva a műved. Köszönöm, hogy elküldted, bámulatos volt, szívmelengető, kedves, érzelemgazdag és egyedi :) Tetszett, ahogy fogalmaztál, ahogyan egy-egy kifejezéssel teremtettél hangulatot az adott jelenethez, a történésekhez. Könnyen tudtam azonosulni az érzésekkel és a gondolatokkal, úgyhogy nagyon örülök, hogy olvashattam! :) Gratulálok neked!

Névtelen írta...

Kedves Szatti!
A második feladatot választottam. Tudom, hogy ez nem éppen egy vidám karácsonyi vers, de azért remélem tetszeni fog.

Halk fohász

Fagyos és csendes téli éjszaka volt.
Hatalmas éles robajjal indult meg a vonat.
Lent köd szállt, s fent ragyogott a hold.
Fényességgel köszöntött élőt, s holtat.

Egy női alak tűnt fel az vonatablak tükrében.
Arca fehér volt, s rideg, akár a téli táj.
Könny áztatta szeme szikrát szórt a sötétben.
Leszegett fejjel sírt, zokogott némán.

Néha fel-felnézett és a fejét rázta,
Mint ha csak mély álomból ébredne fel,
S a csendben visszhangzott halk fohásza:
Oh, élet, oh, élet, kérlek, eressz el!

A fehér dobozra nézett, mit a kezében fogott,
Magához ölelte, s folytatta a szónoklatot.
Elvetted őt tőlem, semmim sem maradt,
Már csak fájdalom van bennem és végtelen harag.

Harag, mely a lelkemben szélviharként tombol.
Mindent elpusztít és mindent szétrombol.
Csak romokat hagy maga után, s idővel továbbhalad,
De új élet már nem nő viharveret szívem alatt.

Egyedül vagyok hát a világon, akár egy árva.
Az én elmúlt boldogságom már nincs dobozba zárva.
Hisz a dobozban csak por van. A test maradt földi rab,
De a lélek már messze jár. Örök és szabad.

Talán az éjszaka hírvivője lett. Mosolya csillagfény,
Mely bevilágítja az egész havas és kietlen utat,
S még a hatalmas vasszörnyeteg pályáján végigér,
Ő rám néz, s engem védve helyes irányt mutat.

Talán minden fagyos könnycsepp egy parányi hópehely,
S az is szeméből hull, mikor siratja szerelmünk.
Én is vele sírok, míg a szívem megnyugvásra lel.
Sorsom! Kérlek, add, hogy ismét együtt lehessünk.

Hiába gyújtok gyertyát, hiába ég a mécses,
Ha mégis távol van, az égben vagy egy másik világon.
Megtörök, hisz az ember ereje véges.
Nem bírom már tovább. Elnyom, elnyom az álom.

Elszenderedett a megtört nő, de a dobozt el nem eresztette,
S a kabinba egy apró, idős hölgy lépett be.
Ruhája szín fekete volt, arcát özvegyi fátyol takart,
Finom ráncos kezét a gyászoló felé nyújtotta.

Ébredj alvó lélek! A vonat lassan az állomásra ér.
A nő felriadt, s szemében újra megcsillant a fény.
Az idős hölgy elmosolyodott. Kedvesem, te már tudod ki vagyok.
Tudom, hisz én hívtalak, s imám meghallgattatott.

Megfogta a ráncos kezet, s eleresztette a hamvakat.
A lélek kedveséhez szárnyalt, a földön csak a test maradt.
Hisz a halál csupán a fáradt testnek alkonya,
De a léleknek kezdet, egy tiszta lét hajnala.

Megérkezett a vonat. A pályaudvaron boldog tekintetek.
Az emberek most nem tudják, hogy a sors kegyetlen is lehet.
A legszentebb ünnepre, karácsonyra virradt,
S egy halk fohász meghallgattatott ezen csodás nap.

Szatti írta...

Fantasztikus verset alkottál! Minden mondatnak íze volt, ahogyan a gondolatokat és az érzéseket kifejezted. Bámulatos volt! Szomorú, de különlegesen szívhez szóló és elgondolkodtató, s ahogyan haladt előre a történet, mint olvasót, úgy vontál beljebb és beljebb az érzések világába. Gratulálok neked és köszönöm az élményt! :)

Ui.: lemaradt a neved. :) Megírnád? Előre is köszi!

Névtelen írta...

Majdnem elfelejtettem :)
Fanni