2013. december 13., péntek

Vendégírónk, Barbi alkotása - Lelkünk alkonyán



Édes álmomból riaszt az ébresztő óra, hangja úgy visít a fülembe, mintha egy vércse vadul rikácsolna veszélyt jelezve. Ismét reggel hat óra. Álmos vagyok és fáradt, nincs kedvem felkelni és dolgozni menni, ülni egy egész napot az irodában, a számítógép előtt görnyedve, kiszáradt szemekkel kémlelni a monitort és azt képzelni, hogy valami fontos dolgot teszek az emberiségnek a munkámmal. Kivánszorgok a fürdőszobába, álmos ábrázattal keresgélem a fogkefém. A fogkrémes tubus megint kiürült, és igen, ismét elfelejtettem újat venni. Még mindig félig nyitott szemekkel nyúlkálok a fiókba, hátha találok valamit, amivel ki tudom fésülni a hajamban lévő csomókat. Lófarokba kötöm, megmosom az arcom, magamra kapok valami inget egy farmerral és nekivágok a mindennapos tortúrának. Szó szerint szaladok a sarki kis kávézóba egy erős eszpresszóért, le ne késsem a buszt. Általában pont elérem, ami tökéletesen megfelel, így legalább nem kell állni és várakozni a sok letörtnek látszó, befásult emberrel, akik minden nap ugyanezzel a busznak járnak munkába és minden nap magukba fordulva járkálnak fel-alá, míg a jármű meg nem érkezik. Furcsa, mintha nem lennének boldogok. 8 órára pont beérek az irodába, illedelmesen köszönök a főnökeimnek, majd fapofával beülök az asztalom mögé és vagy úgy 8 óra múlva körülbelül felállok és az elgémberedett lábaimat próbálom arra uszítani, hogy legalább a buszmegállóig elvigyenek…és igen, így megy ez nap, mint nap.
Ám ma valahogy minden eltért a megszokottól, vagy csak most figyeltem először igazán? A fogkrémes tubus meghazudtolta önmagát és az utolsó cseppnyi gélt is nekem adta, így nem kell bosszankodnom emiatt, majd a hajamat is viszonylag egyszerűen sikerült rendre bírnom és simává varázsolnom, így hamarabb értem a kávézóba, ahol mellesleg az eladó néni kedvesen megdicsérte a blúzomat, amelyet ünnepnapokon szoktam felvenni, de most ehhez volt kedvem. A buszmegállóba még előbb odaértem, mint valaha és állnom kellett. Csak állni és állni és várni, igazán különös érzés volt és eléggé rossz is. Mit csináljak most? Gondoltam magamban… Furcsa, régen nem voltam már a magam ura, csak hajtottam magam nap, mint nap, ugyanazt a tevékenységet ugyanabban az időben, már nagyon régen volt legalább 5 perc tétlen időm, hogy gondolkodjak. Aztán eszembe jutott a munka, melyik papír köteggel kéne kezdenem és milyen sorrendben kéne haladnom, hogy mindennel elkészüljek. Közben meg is érkezett a busz, melyre felszállva folytatni is tudtam a gondolatmenetemet, miként osszam be a napomat.
Pont a tervezettek szerint haladt minden, egészen délig, amikor olyan dolog történt, ami hirtelen még inkább kirángatott a napi rutinból. Megszólalt a tűzjelző, tűz ütött ki az emeleti irodák valamelyikében. Nagy volt a zűrzavar, az emberek csak rohantak, mit is menthetnének ki, ha netán nem tudják időben megfékezni a katasztrófát. –„ Emma, mentse, ami számára fontos és fusson a vészkijárat felé!”- kiabált rám a főnököm, megtörve ezzel tétlenül távolba meredésemet. Odaszaladtam az asztalomhoz és csak bámultam kifele a két kis lyukon a fejemből. Hirtelen éreztem valamit, amit már rég nem. Ha jobban belegondolok, már régen nem is éreztem semmit sem. Nem félelem volt az most sem, hanem rosszabb, szomorúság. Megdöbbenve tapasztaltam, ahogy ott álltam a rengeteg rohanó ember között, meredve az asztalomra, hogy nincs egyetlen egy dolog sem, amit megmentenék. Csupa papírköteg, irattartó, néhány üres kávéspohár és írószerek. Ennyi csupán, amit láttam, se egy fénykép, se egy színes dísz, egy tárgy, amire ha ránéz az ember, egy másodpercre otthonnak érzi a kis szűk iroda helyiséget. Nem. Nekem semmim sem volt, így mindent ugyanúgy hagyva lassan kisétáltam a zúgolódó, rohanó tömeg közt az épületből. Nem féltem. Nem éreztem semmit, és ez elszomorított.
Egy óra múlva, mikor teljesen kiürült az épület, a hangos bemondóba bejelentették, hogy mindenki hazamehet, majd értesítenek a továbbiakról. Nem akartam hazamenni. Furcsán éreztem magam.  Zavarodottan kóvályogtam a közeli téren, mígnem észrevettem, hogy egy férfi integet nekem a távolból. Körbe néztem, hátha áll valaki mögöttem és neki szól az integetés, ezért úgy tettem mintha céltudatosan arrafelé sétálnék, hogy jól szemügyre vegyem. Ahogy közeledtem, kezdtem felismerni a mosolygós arcot. Nem is hittem a szememnek. „Biztos, hogy jól látok?”- kérdeztem magamtól. Gyerekkorom legemlékezetesebb perceit vele éltem át. Emlékszem rá, ahogy a vékony kis pipaszár lábaival szaladgált az óceán partján sárkányt eregetve és a kis apró szőke haja csillogott a napfényben, akárcsak a fogai, hatalmas mosolyában elveszve. Vidám kisfiú volt, alacsony, vékony ábrázattal. El sem hiszem, hogy ilyen jóképű borostás, izmos férfi vált belőle, de leginkább azt nem hiszem el, hogy ezen a különös napon még vele is összefutok. Odaszaladtam és megöleltük egymást, hihetetlen érzések törtek fel bennem. Jól esett az ölelés. Rég nem esett már ilyen jól semmi.
Elmondta, hogy hazautazott egy hétre, hogy meglátogassa a szüleit, egyébként már New Yorkban él és egy nagymenő könyvkiadónak dolgozik, mellesleg két kisebb vállalkozást is vezet, rengeteget utazik, csodás helyekről készít felvételeket, sok emberrel ismerkedik meg naponta és nagyon élvezi, amit csinál. Leheveredtünk egy padra és nagyra tágult szemekkel hallgattam, miket ért el az életben. Végig járta a Caminot Spanyolországban, többször nekivágott a Himalájának, Afrikában segített a szegényeknek élelmet osztani és még megannyi dolgot csinált már, Ő aztán igazán nem vesztegette az időt. Ahogy mesélt, csak úgy izzott a levegő a történeteitől, izgalmasak voltak és érdekfeszítőek, nagyon élveztem őt hallgatni. 
Aztán mikor a mondandója végére ért, megkért, hogy most én meséljek, mi lett belőlem, a nagy zöld szemű kislányból, aki be akarta utazni a világot, és valóra váltani minden álmát? Mikor feltette ezt a kérdést, hirtelen görcsbe rándult a gyomrom és eluralkodott rajtam a bánat. Elkezdhettem volna mesélni, hogy egy nagy multinál dolgozom egy irodán, ahol voltaképpen elvagyok. Egész rendesek a főnökeim, emberekkel nem nagyon találkozom, csak ha munkát hoznak nekem, vagy ha elfutok mellettük a buszmegállóba sietve és néha még váltok néhány szót a nénivel, aki a kávémat készíti reggelente. Izgalmas mi? Hát inkább csak próbáltam csendben maradni, és azt hiszem a tekintetem mindent elárult. Végül annyit mondtam, az már régen volt.
Nem feszegette a témát, ennek örültem, csak megragadott a karomnál fogva és elindultunk a tengerpart felé. Közben minden féle úton-módon próbált mosolyt csalni az arcomra, és sikerült is neki, mintha az a rengeteg egymás nélkül töltött év gyerekkorunk óta meg se történt volna. Elkezdett régi emlékeket idézgetni. Sokat nevettünk rajtuk, hirtelen kezdtem visszafiatalodni, nagyon különös volt ennyit nevetni, egészen fájt már a szám is tőle, úgy látszik kicsit elszoktam, de ami még különösebb érzés volt, hogy végig jártuk gyerekkorunk kedvenc helyeit a beszélgetés közben. Persze már rengeteg minden megváltozott azóta, de nem számított, mert a hangulattal visszaidéztünk mindent, teljes egészében. Vettünk egy fagyit a móló elején, mindig itt játszottunk a legtöbbet. Eszembe jutott, hogy sokszor nyomtuk egymás arcába a fagyi gombócot, még az is előfordult, hogy csak azért vettük meg a fagylaltot, hogy ezt megtehessük. 
Nagyon szép a naplemente, csak ámulok és bámulok, majd azon gondolkozom, hogy vajon mindig ilyen szép lehet-e a naplemente, többször kéne erre járnom, hogy megcsodálhassam. Csak bámultam a lemenő napkorongot, miként narancsosítja az eget, s miként olvad egybe a víz és az ég horizontja, csalóka hatást keltve. Míg megfigyeltem ezt a számomra nem mindennapi csodát, régi barátom a hátam mögé lopakodott. Lágyan megszólított, majd mikor hátra fordultam, hirtelen a képembe nyomta a csoki fagylaltját, majd hangosan vihorászott rajta. Nagyon megilletődtem, majd az ijedtségtől heves szívdobogásom közepette, elszántam magam egy visszavágóra, ha harc ám legyen harc- gondoltam. Tetőtől talpig maszatosan cammogtunk végig a mólón, hatalmasakat kacagva. Újra gyerekek voltunk. Letelepedtünk az éppen kihűlő, langyos homokba, s bámultuk tovább a csodát. Nem tudtam levakarni a mosolyt magamról. Mintha újra élnék. Néhány perces csendbe meredés után megkérdezte tőlem, mi a legkedvesebb emlékem a gyerekkorunkból. Hosszas gondolkozás után, csak úgy peregtek az emlékek, s beszélni kezdtem. Elmeséltem, hogy mikor ide költöztünk 6 éves koromban, nem igazán voltam boldog kisgyermek, mindenkinek megvolt a maga barátja és én csak úgy voltam, egyedül, magányosan. Mindig néztem a gyerekeket, miként dobálják a frizbit és szaladgálnak a labdák után a tengerbe. Én csak ültem egy nagy kövön és arról ábrándoztam, hogy egyszer nekem is legyenek barátaim. Aztán egyszer gondoltam, erőt veszek magamon és megpróbálok beilleszkedni. Éppen horgászott a sok kisgyermek, apró halászhálókkal, odaszaladtam, hátha én is csatlakozhatom majd. Nagy nehezen belementek és kaptam egy kisebb kissé ütött-kopott hálót, hátha fogok vele valamit. Bár éreztem, hogy senki nem gondolja, hogy bármi hasznát is tudnám venni, de én nem adtam fel. És nem hiába! Sikerült halat fognom, egy apró kis aranyhalat, magam sem tudom hogy csináltam. Beletettem egy kis zacskóba, amit előtte feltöltöttem vízzel és csak vigyorogni tudtam, reméltem, így majd még inkább közülük való leszek. Hát nem így történt. Kivették a kezemből és elfutottak vele, majd közölték, hogy nem szeretnek velem játszani. Összeszorult a szívem és csak sírni tudtam. Visszaültem a kövemre és csak potyogtak a könnyeim, s néztem, ahogy megy le a nap. Majd valami olyasmi történt velem, amit sosem gondoltam volna. Egy fiú rajzolódott ki a lemenő nap fényében és felém sétált. A kezében egy zacskó, benne egy aranyhal. Sőt, nem is csak egy aranyhal, az én aranyhalam. Odanyomta a kezembe és csak annyit mondott: „Nem szabad ilyen hamar feladni”. Onnantól kezdve mindig együtt játszottunk, együtt ábrándoztunk róla, hogy vajon mi lesz velünk, ha nagyok leszünk. Egymás élete részeivé váltunk.

Ahogy meséltem ezekről az élményekről, a rég nem látott barátnak néhány könnycseppje futott át arcán, majd a történet végére elmosolyodott. Elmondta, hogy ő még mindig ugyanolyannak lát engem; lehetőségekkel teli, fiatal, mosolygós lánynak, akinek hatalmas álmai lehetnének, ha bízna magában. Elmondta, hogy a csillogás még korántsem veszett ki a hatalmas zöld szemeimből és biztatott, hogy merjek visszatalálni az útra, mert a gyermeteg énem még mindig ott van valahol, legbelül. És igenis nagy dolgokra vagyok képes, csak nyerjem vissza a hitem végre. Ezután magamra hagyott egy pár percig. Csak ültem ott és zokogtam. Feltépődött minden sebem egyszerre, és fájt, nagyon fájt, de könnyebb lettem. A tétlenség, a bátortalanság, a bizonytalanság nehéz, vaskos helyébe most valami teljesen más, könnyed érzés érkezett; a hit szállt belém könnyed pille szárnyakkal. Csak pörögtek a gondolatok. Újra élek, újra érzek. „Hiányoztál”- mondtam magamnak szelíden. Ennyi évig éltem elvakultságban, mikor minden ott volt bennem. 
Örökre hálás leszek neki, ennek a nagyszerű gyerekkori barátnak, hogy ismét megmentett a teljes kétségbeeséstől és reménnyel ajándékozott meg. Már láttam is a távolban, épp úgy, ahogy régen. Körülötte tűzvöröslően égett az ég a búcsúzó égitesttől, a tenger sós illata marta gyengéden az orromat és ott ültem azon a biztos pontot jelentő nagy kövön és vártam, hogy odaérjen hozzám. Megállt előttem és átnyújtott egy apró, zacskóban úszkáló aranyhalat, majd így szólt:

-          „Soha ne add fel, minden ott van benned, legbelül…”


Nincsenek megjegyzések: