2014. január 25., szombat

Egy szó, ezer történet - Gyakorlati feladat


A jelenlegi feladat ismét újdonság lenne, akárcsak a gondolatolvasás témájával foglalkozó, előző gyakorlat. Volt már hasonló típusú, amikor szavakat adtam meg és ezek közül választva kellett összegyúrnotok egy történetet, választott helyszín és kifejezések által, most viszont kicsit csavarnánk a dolgon és egy-egy kifejezést választva kellene olyan történetet alkotnotok, mely visszaadja azt az érzést és gondolatot, melyet a szó jelent. A történet cselekményének, a szereplők gondolatainak ezt az érzést kell tükröznie, mintha az egész történet minden sora ebbe kapaszkodna, ezen kifejezés köré épülne.

A megadott témák közül csak egy választható és ezt kell kidolgoznotok, a kifejezés köré történetet építenetek. Kezeljétek szabadon a megadott szavakat, értem ezt például a szeretetre, mely sokféle módon nyilvánulhat meg két ember között, akár szerelemben vagy barátságban, de ugyanilyen szemmel lehet nézni a továbbiakat is. Így egyazon kifejezéshez különféle történetek születhetnek, hiszen nem mindenkinek jelenti ugyanazt egy-egy szó. Mindenkinek más szituáció, élethelyzet, történés lebeg a szeme előtt, más-más formában ölt testet a remény vagy a megbocsátás érzése, s ez adja a feladat érdekességét, sokszínűségét. Ragadjátok meg egyedi módon a lehetőséget, alkossatok egy különleges történetet, mely a választott kifejezés üzenetét hordozza!

1. Szabadság

2. Megbocsátás

3. Szeretet

4. Csalódás


5. Boldogság

6. Menekülés


7. Remény



25 megjegyzés:

Inn írta...

Kategória: Remény
Cím: Örökké a gyémántom
(kettő komentben küldöm el) Első fele

http://www.youtube.com/watch?v=TGx0rApSk6w
Remény. Ez a kis szó, mely hatalmas érzelmet takar, mindenki szívében ott ül a többi érzelemmel. És figyel. Figyel, hogy kinek jön a szerepe, kiknek kell bemutatniuk magukat. Hogy mikor kell eltűnni, vagy mikor kell maxra kapcsolni. Most ő jön. Ő kapta a főszerepet a színpadon. A szívemben. Leállítottam az autóm és hátra dőltem, majd becsuktam a szemem. Nagy levegő vételekkel próbáltam, szívem csillapítani, de nem sikerült. A remény egyedül táncol és maxra kapcsolt. Vagy még annál is többre. Túlteljesít talán. Megparancsoltam magamnak, hogy induljon befelé. Látnom kell. Ha itt van. Ha itt van látnom, kell még utoljára, mert ha nem látom, akkor én… összetörök. Darabokra hullok. Megsemmisülök. A zene már javában szólt a partról, ami még nagyobb löketett adott, hogy induljak. Mikor a bejárathoz értem Joe mosolyogva nézett rám és beengedett. A tömeg közepére érve vettem észre, hogy valami elbűvölően jó hangzású szám szólt körülöttem, ami… nem is tudom milyen érzelmet csapott ki belőlem. A remény ott táncolt, de már többen vannak. Tekintetemmel keresem a tömegben széles vállát, bronz haját, zöld csillogó szemeit és gyönyörű mosolyát, de sehol sem találtam, miközben ide-oda lökdösnek és megtapostak. Félek. Mit teszek majd, ha rá jövök, már soha többé nem lehet az enyém? Vagy ha még is itt van, mit fogok tenni vagy akár mondani? Összeráncoltam a szemöldököm és gondolkodni kezdtem. Hol is lehet? Hol találhatom meg? Felkaptam a fejem és elindultam egy italozó sátor felé, a felől kellemesen énekelték, hogy hol van az elmém. Mikor oda értem körül néztem, de csak a haverjait láttam. Felcsillantak a szemeim és Willhez lépve megköszörültem a torkom.
- Will – néztem fel rá, mikor észrevett, lenézett összeráncolt szemöldökkel. Suttogóra vettem a hangom, úgy fojtattam – Adam….. – kezdtem volna bele, de elakadt a többi, út közben. Elment? Itt van még? Mennyire utál? Egyáltalán, mit gondol? Mosolyogva rám nézett, majd intett kifelé.
- A parton van, keresd meg gyorsan – túrt bele a hajamba. Futásra iramodtam. A remény, szégyenlős boldogságomat próbálja a színpadra bírni, miközben én már a tenger mellett kerestem a gyémántomat. Hol vagy? Szemem megakadt egy férfin, aki kockás inget hordott, vállán megfeszült és bronz haja tökéletesen nyírott volt. Ő az. A boldogság felugrott, reményem mellé, de húzta magával a félelmet is. Felé indultam és gondolataimban visszaemlékeztem, miken is mentünk át. Hogy már három hónapja élünk a másik nélkül. Próbálkozunk, de nem megy. Közös óráinkon távolról figyeltem, amint körmöl, s mikor ő ült mögöttem éreztem égető tekintetét a hátamon. Ritka, volt mikor rajta kaptam, de mindig a vörös rózsák tánca kezdődött el szemei alatt, és elfordult. Tudtam, hogy amióta nem vagyunk együtt, megváltozott. Csöndesebb, de haragosabb lett. Már csak pár méterre vagyok tőle. A tengert nézte és teste meggörnyedve tartotta magát. Eszembe jutott, hogy most nem gyötrődnénk, ha nem borult volna ki és nem hagyott volna el. Most ott állhatnék mellette és ölelhetném. Haragudnom kellene rá, de nem tudok. Könnyek gyűltek a szemembe és felé indultam, majdnem hogy futva tettem meg azt a pár métert. Mikor hozzá értem karjaimmal hátulról átöleltem és magamhoz húztam. Hátába temettem arcom és mentol illatát magamba szívtam. Annyira hiányzott. Szívemben a remény maga is már a szívinfarktuson kering, de ekkor fellépett, a félelem. El fog tolni magától? A remény felkapta a fejét és tüzesen nézett félelemre. Megmerevedett a háta, mikor eljutott a tudatáig, hogy valaki nekiszaladt és átölelte. Lefejtette magáról a karokat és megfordult. Felnéztem és vártam a reakcióját. Mikor rá jött én vagyok, elkerekedtek a szemei és ajkai szétnyíltak. Szavaimból sütött az összetöröttség.

Inn írta...

második fele

- Én annyira sajnálom – öleltem magamhoz és az ingébe fúrtam az arcom. Könnyek csordultak le, miket a puha felső felit magába. Megsimította a fejem és magához húzott. Éreztem a bal fülemnél, hogy ajkai között ki-be jár a levegő.
- Nem is tudod, mióta reméltem, hogy egyszer ismét a karjaim között leszel – csókolta meg az arcom. Elakadt a lélegzetem. Várta? De hát… - mikor kiléptem az ajtódon, akkor valami ismeretlen, nagy ürességet éreztem. Azt hittem ez természetes ezek után, de mikor a szemem láttára törtél össze, akkor jöttem rá, hogy mit tettem. – borult a nyakamba és még jobban magához húzott. A remény még mindig táncolt, de már mosolyogva ropta. Eltolt magától, hogy a szemembe nézhessen. Nyitotta ismét ajkait, de ujjaimmal megakadályoztam, hogy szóljon.
- Én nem csaltalak meg – szomorodtam el– én sose tenném meg. De sajnálom, hogy nem valami szép dolgokat vágtam hozzád – hajtottam le a fejem. A szavak ismét felkavaródtak és szégyelltem magam. Miért mondtam olyanokat? Felhajtotta a fejem és a szemembe nézett. Láttam, hogy gyenge, de tartsa magát.
- Neked nem kell semmit mondanod. Én vagyok a hibás. – végig nézett rajtam és hisztérikus, halk nevetés hagyta el a torkát – Minden egyes nap, miután rájöttem, milyen szerencsétlen vagyok, reménykedtem, hogy felbukkansz és ismét a karjaim között leszel. – sütötte le a szemét, majd fojtatta – mikor rá jöttem, hogy semmi sem igaz, amit mondtak, akkor hihetetlen düh kerített körül. Miután lenyugodtam oda akartam menni hozzád, de nem mertem. Egyszerűen az volt az érzésem, hogy elküldenél. – nézett fel rám. Akkor ő benne is a remény táncot járt?
- Reménykedtem, hogy egyszer felbukkansz – vallottam be – hiányoztál minden egyes nap. De fájt, hogy nem tudtam semmit sem ez az egész ellen tenni – görbültek le ajkaim. Ismét elkerekedtek a szemei, de már a fájdalom is közre lépett. Magához húzott és suttogni kezdett.
- Annyira sajnálom. – mondta pár perc csönd után – nem kezdhetnénk újra? – nézett le rám könyörögve, de a remény is bemutatkozott.
- De újra kezdhetnénk – mosolyodtam el. Csillogó szemekkel nézett rám, majd kezei közé fogta az arcom és lágy, gyenge csókkal köszöntött három hónap óta ismét. A remény felszabadult, és mint virágszirmok, úgy szálltak el a messziségbe.

Mayer Emma Laura írta...

Mayer Emma Laura – A fűzfa (3.)


A fűz csendesen nézte a szellőt, ahogyan merészen szelte a levegőt, hogy csak néha álljon meg egy-egy fűszálnál, hogy csókjával megtisztelje, aztán ússzon tovább a mező felett. Vadvirágok, búzakalász, pillangó, madár… mind táncpartnerei lehettek pár percre. Legjobban azonban az ő ágai örültek, mikor a langyos szellő keringőzni hívta. Szerelmük tiszta volt, őszinte, és az idők kezdete óta tartott, noha a fűz tudta, hogy a szél kiváltságosabb helyzetben van nála: odamegy és akkor, amikor csak akar, nincs helyhez kötve, mint ő maga. Napról napra keserédesebben nézte végig, ahogyan kedvese kacérkodik a nefelejccsel és a kukoricával, vagy ahogyan együtt úszik a sárgarigókkal. Tudta jól, nem láncolhatja magához örökre, mégis, ilyenkor hatalmas szíve elvesztette egy darabját. Új ágai, és azok leveleinek születése ugyan boldogsággal töltötte el – ahogyan az anyát a gyermekéé –, de hiányzott neki a társ, aki örökké vele marad, aki sosem hagyja el. Hiszen a levelek elsárgulnak és lehullanak, az ágakat pedig letörheti egy hevesebb vihar.
– Hát senki nincs, aki társául választana?
Néma kiáltását először a nap hallotta meg.
– Én veled vagyok. Melegítelek, ha fázol.
– De te sem ragyogsz fent az égen állandóan. Éjjelente máshol jársz, más valakire veted sugaraid, más orcáját simogatod. Nekem olyan valakire van szükségem, aki éjjel-nappal mellettem van és sosem hagy el.
Később nekieredt; az eső cseppjeivel küldte el a fűznek válaszát:
– Apró csókokat lehelek rád és leveleidre, megfürdetlek, ha a szél az erdők-mezők porával bepiszkít.
– Hálás is vagyok érte neked, de te sem hullajtod cseppjeid örökké – szomorodott el még jobban a fűz. Ekkor különös hangot hallott, valahonnan mélyről, a gyökerei felől.
– Akkor reám van szükséged – szólt a föld. – Nem látod, drága, kicsi fűz, hogy mennyire szeretlek? Etetlek, ha éhes, és itatlak, ha szomjas vagy. Táplállak, mert fontos vagy nekem. Szorosan ölelem gyökereid, hogy a vihar ne szakítson el tőlem, bármennyire is haragos kedvében van. Örökké veled vagyok, minden pillanatban.
A fűz kérges testét melegség járta át, szíve újra egy darabban dobogott, mert már tudta, hogy létezik a feltétlen, igaz szeretet.

Jozefin írta...

A bukás (1)

A Szent Klára általános iskolába jártam háromszáz gyerekkel együtt, akiktől minden nap áthallatszott a zsivaj a kerítésen túl lévő piacra. Vézna testalkatú fiatalember voltam, és két testnevelés óra, annyi se volt egy héten, ha Börzsöly tanár úr ép olyan kedvében volt. Mert a focizást én sose neveztem testmozgásnak. - Tanár úrnak tisztelettel jelentem, az osztály létszáma tizennyolc, hiányzik Jakab, Mészáros Jakab...tanár úr - hebegte Géza - az osztály testnevelés órára kész. - Börzsöly tanár úr piszmogott egyet, mindig úgy, mint akinek folyik az orra.
Gubbaszthatok a kőasztalon. Merthogy én voltam az egyetlen fiú, aki nem szerette azt a bőrgombócot rugdosni. Sajnáltam érte. Folyton olyan érzésem volt, mintha más fejét rugdosnám. Aznap kedvem sem volt, még nézni sem őket, csak tépkedtem a fűzfalevelet, és csavargattam a kezemben, amíg az ujjaim zöldek nem lettek.
- Beléd fészkelt a búbánat költő madár? - bökött meg a tanár úr. Vaskos, keménykezű ember volt, olyan birkózó alkat, és hozzá magas is. - Semmi - válaszoltam nyöszörögve.
- Hazudsz fiam. Hazudsz.
Elhúztam a számat. Mit számít, hogy hazudok-e? Ha bajom van, az az enyém nem?
Már fél éve küszködtem a matematikával, és a jegyeim sehogy se akartak görbülni. Évet ismételni? Micsoda szégyen! - gondoltam. Többre nem futotta, mert nem jutottam még el akkor délután addig, hogy eldöntsem mérges legyek emiatt, vagy inkább szomorú, esetleg verjem magam a földhöz, de legjobban a bujdosással kezdtem szemezni, vagy hogy talán világgá megyek.
Aznap félve mentem haza, mert az ötödik egyesemet kaptam meg a három kettesem és a hármasom mellé. A kanyarulatokat csak véletlennek gondoltam, biztosan szerencsés napom volt, vagy a tanárnő elnézett valamit. Anyám a helyi boltban volt eladó, apám pedig hentes a szomszéd faluban, biciklivel járt be.
- Mi volt ma az iskolában? - kérdezte anyám rám se tekintve úgy megszokásból.
- Semmi - feleltem, ahogy a gyerekek szoktak felelni az ilyen szokásos kérdésekre.
- Kijavítottad már a matematikát? Beszéltél a tanárnővel? - kérdezte anyám, és most már rám nézett.
Megállt a kanál a kezemben, és nagyot nyeltem. Kivert a verejték, a fülemben hallottam dobogni a szívemet. Zakatolt benne, úgy mintha anyám szavait ki akarná tolni, neki menni, mint egy gőzmozdony, és kilökni őket a fülemből, mintha nem is kérdezett volna.
- Azt mondta, ha még egy egyest szerzek, akkor meg fogok bukni. - Anyám erre felcsattant, és elkezdte összeszedni a tányérokat. Apám nem szólt semmit, csak dühösen nézett rám, valami olyasféle tekintettel, hogy látod, megint felbőszítetted anyádat.
Háttal állva bosszankodott és közben elmosta a tányérokat - Tanulsz te eleget?
- Anya, én nem akarok megbukni - mondtam.
Anyám aznap már nem igen szólt hozzám, leült tévét nézni, az esti híradót és egy sorozatot, aminek a címére nem emlékszem. Azt sose hagyta ki. Apám csendes ember volt, inkább a szemével beszélt, mint a szájával. Azt hiszem tőle örököltem az esetlenségemet. Testalkatom is rá hasonlított. Zsibongtak bennem a számok, lassan már csak matematikával foglalkoztam. A fehér kockás papír volt a legnagyobb ellenségem. Mindig előre láttam rajta a bekarikázott piros egyest, előre rányomtattam magamnak a tekintetemmel.
Átsétáltam másnap a nagypapához. Egyedül lakott már, nagymama három éve meghalt cukorbajban. Mindig volt mit tennie a ház körül, habár sokszor emlegette - minek nekem ekkora ház. Volt, hogy rögtön iskola után oda mentem leckét írni és nála ebédeltem. Nagypapának volt egy fura hobbija, amit sose értettem: tollakat gyűjtött. Nem írótollakat, hanem madártollakat. Volt egy nagy barnakötésű füzet a fészerben, a legfelső tükrös polc tetején. Átlátszó fóliákkal védte és óvta őket, sorban fel voltak címkézve, oda írva a madarak neve.
- Szia! - köszöntem.
- Áh! Éhes vagy? Mert ehetünk előtte.
- Nem.
- Az iskolatáskát berakjuk ide az ajtó mellé...így. Na menjünk.
A pénteki napok kivételesek voltak. Mindig elmentünk a szemben lévő cukrászdába, de előtte mászkáltunk az utcákon.
Nagyapámnak feltűnt, hogy aznap mindenre csak hümmögéssel válaszoltam, és rám förmedt

Jozefin írta...

- Mi bajod van te gyerek? Olyan vagy, mint akinek elkenték a száját.
Sóhajtottam egyet.
- Na mi van, megint kaptál egy karót? - és elvigyorodott. Én nem találtam ezt olyan viccesnek.
- Hiába tanulok. Nem tudom mi csináljak még…
- Bukj meg - vetette oda.
- Tessék!?
- Bukj meg - ismételte ugyanazzal a könnyed, komoly hangsúllyal.
- Papa! - értetlenkedtem - Nem bukhatok meg! Mi lenne akkor?! Nem bukhatok meg, anya nagyon mérges lenne, a tanárnő pedig...és a többiek, mit szólnának? Másból mind jeles vagyok… tulajdonképpen én jó tanuló vagyok! Egy jó tanuló nem bukhat meg!
- Az anyád... a többiek. Eh. - fanyalgott - Mit szólnának...Anyádtól jól kikapnál, és elmondaná, hogy tanulj többet. Apád meg...az nem szólna semmit. Néha többet árt a hallgatásával, mint anyád a szidalmaival...ő legalább mond valamit.
Így mentünk egy darabig csendben.
- Nagypapa te mérges lennél?
- Hogyha?
- Hát ha megbuknék.
- Nem. Talán még örülnék is.
Felvont szemöldökkel, csodálkozva néztem mosolygó szemeit.
- Elmondom a miértjét. De előtte menjünk be a cukrászdába. - Aznap hazavittük a dobos tortát és a fagylaltot. Nagypapa mindig dobos tortát vagy sósrudat kért.
- Szóval - folytatta otthon a kerti asztalnál. - Rettegsz a bukástól, majd kiver a víz tőle.
- Igen. - Mohón levágott egy nagydarabot a krémes édességből, és bekapta egy falásra, aztán nyammogott rajta, mintha a szavakat rágta volna meg számomra. Csámcsogva folytatta.
- Csak akkor tudhatjuk le a félelmeinket, ha leszámoltunk velük. És a legtöbb félelemmel úgy számolhatunk le - felemelte mutató ujját - ha szembe megyünk velük öregem. Nem buzdítalak téged a rosszra, félre ne értsd nagyapádat.
Koccant a villa a tányéron, megtörölte a kezével a szája szélét, mert egy kis krém oda került.
- Mert te nem a matematikától félsz Péterkém, hanem a bukástól. Mert mi lesz akkor. Leszakad az ég, kifogynak a dohány boltok, miattad nem lesz világbéke?! Ugyan már. A madarak ugyanúgy le fogják szarni a teraszomat, a Nap meg ugyanúgy fel fog kelni Péterkém... Mindig másokért aggódsz, és túl sokat aggódsz, túl nagy a te aggodalmad. Túl összefüggően látod a világot, mert érzékeny lelkület vagy. Lásd örököltél apádtól valami jót is...mert ez nem rossz Péter. - Maga elé bámult kicsit, elmélázva, ahogy a nagyapák szoktak, ha fontosat készülnek mondani.
- Csak te még nem tudod mire való az érzékenység. - A zsebében kezdett turkálni, ami egyetlen dolgot jelentett: rágyújtott egy cigarettára. Erről már nem tudott lemondani - ennyi maradjon meg nekem, mert más szenvedélyre nem futja. Öreg vagyok hozzájuk...
- Szóval azért bukjak meg, hogy ne féljek a bukástól?
- Igen! - mondta, és boldogan széttárta karját, hogy szavai megértésre találtak.
Azon a nyáron, mikor tizenkét éves voltam, megbuktam matematikából.
Mert akkor, megtehettem. Bámultam a papírt, amin fel volt tüntetve a nevem. Ez valóban az enyém. Megbuktam - ismételgettem magamban. Mit éreztem?
Szégyent, aztán rám jött a nevetés, amit nem tudtam megmagyarázni. Felszabadultam. És ami a legfőbb: életben maradtam. A nagyapám is a kezébe vette
- Hű ez aztán félelmetes Péter! Világháborút kiált! Lehet te leszel a harmadik kirobbantója! - megnézte újra és újra, mintha valami viccet olvasna.
Levizsgáztam, majd nyolcadik után felvettek a Bolyai János Műszaki Szakközépiskolába.
Egy nap rendezgettem a családi fényképeket. A fiamnak házi feladatként lett megadva, Családi történetek címmel, hogy készítsenek montázst. Így akadt a kezembe egy megkarcolt fénykép, amin nagyapámmal vagyok lefényképezve a kert lépcsőn.
Később felvételiztem a Miskolci Egyetem építészeti karára. De végül rájöttem egy év után: ez nem az én utam. A pánikrohamok többé nem tértek vissza az életembe. Minek félni attól, amin már túl vagyok? Ötvös lettem, ékszerész. Kell hozzá pontosság, számolás, de a szépérzék sokkal fontosabb. Az érzékenység.
Forgatom a kezemben a kissé zsírfoltos fényképet . Mint két sumák, akik tudják, hogy néha ahhoz, hogy megtanuljunk járni, el kell gáncsolni magunkat: mert aki túlzottan fél az eséstől, az legjobb ha minél előbb elesik.


Szatti írta...

Kedves Inn!

Nagyon tetszett a történeted, a karakterek, a leírások, a hozzá választott zene, ahogyan végig vezetted a cselekményt. Szépen körüljártad a remény fogalmát, beleivódott minden sorodba és gondolatodba, s természetesen ezt csak még jobban megerősítette a lezárás. Gratulálok neked és köszönöm a történeted! :)

Szatti írta...

Kedves Emma!

Nagyon szép történetet alkottál, melyben minden szavadnak, sorodnak és gondolatodnak, íze és hangulata volt. Nagyon szép kifejezéseket használtál, s ahogyan a kategóriát megválasztottad, úgy járta át a leírtakat az az érzés, hogy mindezt szeretettel. Egyedi és különleges írás! Gratulálok neked és köszönöm az élményt! :)

Szatti írta...

Kedves Jozefin!

Lenyűgöző történetet alkottál :) nagyszerű érzés, amikor egymás után csak olvashatom tőletek a remekebbnél remekebb műveket! Hangulatos volt, humoros, egyedi és őszinte! Kedveltem a karaktereidet, a gondolataikat, s külön tetszett az a stílus, mely körülölelte a soraidat. Nagyon-nagyon tetszett és gratulálok az írásodhoz! :)

Mayer Emma Laura írta...

Kedves Szatti!

Én köszönöm a véleményed, így a nap zárásaként nagyon jól esett! :)

Pain írta...

Menekülés álomban és ébren1/2
Egy ujjabb izzadságcsepp futott végig a halántékomtól az államig majd leesett a földre,nem tudom mióta futok a lábam nem fárad el nem is lihegek mégis izzadok.Minden nap egyre gyorsabban futok de az árnyak mögöttem hamar utolérnek minden éjjel.Menekülésem hiába ösztönös hasztalan.Mellettem vannak megint végig nézem ahogy bekerít,megbénít.Abba hagyom a futást.A sötét semmi átalakul:napsütés,zöld mező ,előttem a lány.Átölel,megcsókol nemtudok ellenállni vissza csókolok miközben hasító fájdalmat érzek.Ma éjjel is megszakadt a szívem.Hajnal van lihegek a párnám könnyekkel van átitatva a pólóm tiszta víz.Csendben kibotorkálok a fürdőbe beállok a zuhany alá.Amint végeztem felöltözök s bár hajnal van én már az utcát járom.Tökéletes sehol senki csak én és a kedvenc zeném.Lassan felkel a város hazamegyek,csendben bezárom a szoba ajtaját.Semmi dolgom nincs már régóta nem járok emberek közé a barátaim minden nap keresnek mégsem megyek ki a házból.Kint csak fájdalom várna itt a szobámba biztonságban.Megcsörren a telefon a legjobb barátom keres.Mint akármelyik nap ugyan azt kérdezi:ma abbahagyod?A válaszom ismét:nem.És hogy mit hagyok abba?Az emberek kerülését,az érzelmek kiölését,a menekülést.Mindig is úgy gondoltam hogy az ember vagy legyen szerelmes vagy ne érezzen semmit hiszen aki szerelmes boldog aki nem az meg nem is él így nincsen fájdalom hát én mindkettő féle életet éltem már és egyenlőre a kettő között rekedtem.Talán ennél rosszabb nem is lehetne hiszen régen nem fájt semmi amig nem jőt Ő mindent megváltoztatott kétszer is előszőr amikor szerelmet adott másodszor amikor elhagyott.Most itt vagyok én meg az üres tekintetem és ha a szem a lélek tükre akkor bennem az üresség mellett csak fájdalom van.Gyorsan telik az idő és már kopog is a barátom.Dave már csak ilyen ha kell ha nem jön.Mindig pontos egy percet sem késik soha,ajtót nyitok ám a döbbenet miatt ledermedten állok.Nem egyedül jött a mellette álló meseszép.Gyönyörű barna szem és barna haja a melléig ért.Az arca olyan volt mintha egy álomból jött volna.

Pain írta...

2/2 Próbáltam komor arccal nézni rá mégis elmosolyodtam.Majd megszólalt a lány:szia én Kate vagyok és sokat hallottam rólad.A hangja… szebb volt mint a legszebb zene,amint meghallottam mintha egy hurrikán tombolna bennem.Megrohamoztak a kiirtottnak hitt érzelmek,egy pillanatig rettegtem a lánytól és amit okozhat nekem.Gyorsan kellett dönteni és ebben jó voltam.Nem, nem vállalok ekkora kockázatot,gyáva volnék?lehet.Ahogy a döntés megszületett ennyit mondtam:sziasztok.Amint kimondtam a szót már be is csuktam az ajtót.A telefonom már rezeg is Dave írt:addig leszünk itt amíg be nem engedsz sem nekem sem Katenek nincs dolga.A kezem még a kilincsen pihent tudtam ha kinyitom az ajtót és ha ránézek a lányra megint kitör bennem a hurrikán,ha ránézek”ha”ez a szó magában hordozza a választási lehetőséget,ha=nem vagyok köteles se ránézni se beszélni vele.A megoldás jónak tűnik.Kattant a kilincs nyílt az ajtó és a pillantásomat Davere szögeztem.Nehezebben ment mint gondoltam de az évek során megedződtem.Behívtam őket Dave már otthon volt nálam már vette is az irányt a szobám felé, megszorítottam a vállát úgy hogy felszisszent.Ma a nappali lesz a menün jeleztem neki egy pillantással és bekisértem őket.Az asztalon szokás szerint üdítő volt mellette műanyag pohát.Töltöttem mindhármunknak és leültünk.A kínos csendet végül Kate törte meg:És Mike mi a hobbid vagy mit szeretsz csinálni?Összerezzentem a hangja hallatán.Davehez fordultam:Mégis hogy meséltél rólam neki sokat ha még ezt sem tudja?Láttam a reakcióján hogy megértette hogy gondolkodok.Zavart tekintettel nézett rám és a döbbenet is kiült az arcára míg én komoran néztem továbbra is semmibe véve a lányt.Dave felállt és ennyit mondott:Ha ezt így folytatod egyedül maradsz örökre,Kate gyere menjünk itt nincs levegő.Egy szó nélkül kísértem őket ki miközben csuktam be az ajtót Kate rámnézett a szeme amit először vidámnak láttam most szomorúsággal volt tele.Csak annyit suttogott:nem menekülhetsz örökké.Lehajtott fejjel annyit mondtam:Dehogynem.És bezártam az ajtót.

Szatti írta...

Kedves Pain!

Érdekes, lebilincselő volt az írásod, melyben érződött a feszültség, a zaklatottság, ahogyan a gondolatok ide-oda csapkodtak, váltakoztak a sorok által. Ez pozitív is volt, de kicsit úgymond, hajtottnak is éreztem magam az olvasásban, kapkodni kellett a fejem, mikor mire gondol a szereplőd, de talán pont ezzel jött át a zaklatottság olyan formában, hogy teljesen átérezhetőek legyenek az érzései. Viszont jó volt belelátni a szereplőd gondolataiba, így végig követni a történetet, ezáltal megérteni az eseményeket. Köszönöm, hogy elküldted és gratulálok a munkádhoz!

Liliana írta...

Szia!:) Szeretnék jelentkezni:)
Kategória: Menekülés
Címe: Elveszve
Zene: Digital Daggers- The Devil Within

A hó csikorgott a talpam alatt, ahogy lekászálódtam a buszról. A levegő fagyos volt, a szél hűvös légáramlata cirógatta a tarkómat. Összehúztam magamon a kabátom, azonban a huzat így is nekem feszült, ahogy neki lódultam.
Negyed óra! Negyed óra és oda érek!
A fejemben ismételgettem a mondatokat, miközben a város környezetét szemrevételeztem. Az este folyamán lehullott hó mindent beborított. Egy pillanatra felfénylett bennem a régmúlt karácsony napjai. Mikor még decemberben esett hó, mikor még nem harapódzott el ennyire az időjárás kiszámíthatatlansága. És ez mind miattunk, emberek miatt. Egy tört másodpercre megvetést éreztem, azonban a fagyos levegő kiszorította belőlem az érzéseket. Nem tapasztaltam mást csak a csontig dermedt lábujjaimat. Hiába is erőltettem magamra két pulóvert és egy vastag télikabátot –aminek hála úgy néztem ki, mint egy jóllakott medve- nem segített semmit. A hideg ugyanúgy utat tört magának a ruhaanyagon, hogy aztán fagyos burkot vessen körém.
A gondolat menetemet az osztálytársaim törték meg. A kis társaság hangosan heherészett, ügyet sem vetve rám, amitől megkönnyebbülés vegyült csalódottsággal. Mindig is én voltam a bezárkózott lány, aki meghúzódik a háttérben. Sosem voltam a társaság középpontja, sőt. Nem szerettem rivaldafényben fürödni. Akkor jöttek azok a pillanatok, mikor idiótán hadonásztam, elpirulva nyögve ki pár szót, csakhogy ne álldogáljak néma csöndben. Aztán szokásosan a csoport feloszlik, mintha csak megunta volna az új játékszert. Hát igen. Ez voltam én. Akit pluszban az ég egy cseppnyi humorral sem áldott meg.
Dideregve léptem be az iskolába. A teremben csönd honolt, a homályt megtörték az okos telefonok fénye. De legalább nem voltam kocka. Nagyot sóhajtva könyököltem az asztalra, a tükörképemet szemlélve a szemben ülő üvegszekrényben. A hajam ódon fekete volt, melyhez világosbarna szemek társultak. Nem voltam szép, de kimondottan csúnya sem.
Feljebb toltam az orromon lecsúszó fekete keretes szemüveget. Utáltam az okulárét –és azt, ha a hidegtől bepárásodik. Annyira nyugtalanító!-, azonban kontaktlencsére nem tellett. Így hát muszáj volt elviselnem nap, mint nap ezt a zavaró tényezőt. Meg az osztálytársaim hülyeségét, amit szinte már megszoktam, hisz az egész délutánt együtt tölteni egy alig pár négyzetméternyi teremben összezsúfolva az nem semmi. Az osztály, mint általában, klikkekre osztódott. A felállás a megszokott volt. Voltak a menők és a kevésbé menők. Aztán jött a selejt. Avagy én meg a barátaim, akik nem gazdag családba születtek, és nem divatos ruhákba jártak. És mivel ez a mai világban meghatározó szerepet tölt be, így nekünk jutott a kitaszított sors, amit időnként nem is bántam. A balhékat elkerültem és ez nekem épp elég volt. Csak épp láthatatlan voltam. És ha fel akarod valakinek hívni a figyelmét, nos, az nem épp valami eredményes. Hanem határozottan is halott ügy. Főleg ha az a személy a „menők” társaságában lebzsel. Hiába is reménykedtem napokon-heteken át, hátha mégis ő is úgy érez, az esély egy volt a millióhoz. Voltak pillanatok mikor kedvesen megkérdezte, hogy hogy vagyok, vagy felköszöntött a névnapomon, de többet nem kaptam… Vagy ez a csekély tett is jelent valamit? Talán mégis különleges vagyok számára?
A szívem hasogatott, mikor aznap egy lánnyal jelent meg. Kézen fogva rótták a folyosókat, míg én magamba temetkezve ültem a teremben. Soha többé egy szemernyi szerelmi szikra sem. Soha.

Szatti írta...

Kedves Liliana!

Szeretem az olyan történeteket, amikor igazából nincsenek történések, vagy párbeszédek, mégis halad előre a cselekmény azáltal, amit a szereplő elmesél, amit az érzésein és gondolatain keresztül megtudhatunk. Remek élmény volt olvasni a soraidat. Őszinte volt és igaz. Köszönöm, hogy elküldted és gratulálok a munkádhoz! :)

Dia.(: írta...

Zárt szabadság (1.)

Friss szénaillatot hozott a szél a 23. születésnapom reggelén. El sem tudom hinni, hogy már ennyi idős vagyok. Nem nyitottam ki a szemem a léptek hallatán, csak a fülemet fordítottam a zaj irányába. Joey volt az, a reggelinket készítette elő. Felismertem a csoszogását az idejétmúlt, kopott csizmájában. Na meg persze, senki nem tudja úgy szidni a talicska kilazult kerekét, mint Joey.
-Jó reggelt srácok! –nyitotta ki az istálló ajtaját. Kint még csak pirkadt, amikor megjelent, de a hangjában egy cseppnyi fáradtságot sem tudtam felfedezni.
-Hello Sparkle, hogy vagy ma reggel? Hagytad pihenni a mamádat? –vakargatta meg az alig pár napos csikó fülét a szomszédomban. –Hogy a nádirigó csókolná meg azt az öreg bikát! –nézett szúrós szemmel a talicskára, amikor újra kibillent az egyensúlyából
Ha tudnék nevetni, most megtettem volna, de csak egy hangos horkantással tudtam konstatálni a gondozóm változatos szókincsét.
-Te nevetsz rajtam Indian? –kapta fel a fejét. Mindig tudta, hogy mire gondolok. –Úgy látom, nem akarod megkapni ezt az almát, igaz? –húzta elő a finomságot a zsebéből. Bocsánatkérően bökdöstem meg a kezét, hátha odaadja azt a szaftos almát, de ő egyre csak csóválta a fejét. Végül kinyitotta a boxajtót és belépett hozzám.
-Tessék. Boldog Születésnapot Öregfiú! –paskolta meg a nyakamat. –Meglepődtél igaz? Az öreg Billy beírta a naptárba. Csak nem gondolod, hogy a lovas iskola első és legöregebb lováról ne emlékeznénk meg? Most pedig mutasd a lábad. –simította végig a kezét a jobb első lábamon
Fájdalmasan rezzentem össze, de nem mozdultam.
-Nem néz ki túl jól, pajtás. Még mindig meleg. –csóválta a fejét Joey
Persze, hogy meleg. 23 éves vagyok az ég szerelmére, de még mindig a pályán körözök kezdő lovasokkal a hátamon.
-Gyere, az első lovas előtt bekenem neked valamivel. –csúsztatta a fejemre a kötőféket
Nem mozdultam, hiába mozgatta meg a vezetőszárat.
-Gyere Indian, menjünk! –húzott kifelé, de mind a 600 kilómat bevetettem ellene
-Gyerünk már! –a hangja egyre idegesebb lett, de még mindig nem tettem előre egy lépést sem
-Oké pajti, mit szólnál, ha a krémezés után kivinnélek a legelőre? Mozoghatnál egy kicsit…
Idegesen horkantottam. A legelőre? Csak az kéne! Vitatkozzak a többiekkel az itatónál? Vagy tűrjem el az engedetlen csikókat, akiknek nincs jobb dolguk, csak velem szórakozni egész nap? Különben is, alig állt el az eső reggelre, biztos minden vizes és csúszós odakint! –néztem makacsul Joeyra, mintha csak érvelnék. Egy tapodtat sem megyek innen, addig ameddig nem muszáj. -ráztam meg a fejem
Joey nagyot sóhajtott és odakötött a nyitott boxajtó mellé. Nem értem miért van erre szükség, amúgy sem mennék sehová. Pár pillanat múlva visszajött, kezében a krémmel. Oké, cserébe, ha itt maradunk, bekenheted a lábam, nem bánom. –hajtottam le a fejem
-Olyan makacs vagy, mint egy öszvér. –kenegetett
Úgy tettem, mintha meg sem hallottam volna és ropogtattam tovább a szénát.
-Oké pajti, kész vagyunk, de most már tényleg mennünk kell. A kislány mindjárt ideér, és amíg felnyergellek, legalább nagyjából beszívódik a krém. –oldott le a rúdról
Már kifelé menet éreztem a hatását, kellemesen hűsített. Kösz Joey. –böktem meg a vállát

Dia.(: írta...

Zárt szabadság (2.)

A nap hátralevő részében négy ember zötykölődött rajtam, legalább egy órán keresztül. Aztán kivittek a legelőre, ahol nem is volt olyan rossz, addig ameddig el nem eredt újra az eső. Végül pedig, az utolsó lovasom egy kisfiú volt, aki azt hitte, hogyha belerúg egy hatalmasat az oldalamba, gyorsabban fogok menni. Hát tévedett. Mire lenyergeltek, úgy néztem ki, mint azok a csatalovak, akik megjárták a háborút . Az istálló felé menet, szembe jött velünk az öreg Billy és megállította Joeyt.
-Fiam, vidd ki egy kicsit a legelőre, hagy pihenje ki magát. Megérdemli. 23 éves létére ma nagyon sokat dolgozott. –paskolta meg a lapockámat
Rémülten járt a tekintetem Joeyről az istállóig, még a fülemet is hátracsaptam.
-Persze főnök, hogyne. –helyeselt és már meg is fordult velem
Épp ellenkezni akartam, amikor Joey megállt és megvárta, amíg az öreg eltűnik a ház mögött. Amint Billy látókörén kívül estünk, visszafordultunk és bevitt az istállóba.
-Megrémültél, mi? –mosolygott. Most már szabad vagy. –húzta le rólam a kötőféket. Még adott egy fél répát és bekallantyúzta az ajtót. –Reggel találkozunk pajti! –csoszogott el
-Igen Joey, most már szabad vagyok. –hajoltam a szénarács fölé

Szatti írta...

Köszönöm Dia a történeted! Érdekes volt, lebilincselő és tetszett a szereplőválasztás. A gondolatok, az érzések, maga a tartalom, ahogy megformáltad és mindennek a megfogalmazása is könnyed volt és karakteres! Köszönöm a munkád, gratulálok neked! :)

Egy Lány Csak írta...

Cím: Elveszett lélek (6.)
Zene: http://www.youtube.com/watch?v=yoRutY5tUGk

Ruhám teljesen elázott az esőtől, amit a bőröm is megérzett, mert testem alig észre vehető remegésbe kezdett. A hajnali esőcseppek túlságosan is hidegek. De nem volt más választásom, hisz a várost társalgások nélkül akarom elhagyni, így a lehető legkorábban kellett elindulnom. De ha ez a helyes döntés, akkor mégis miért érzem ennyire rosszul magam? Azt hiszem, hogy már semmit sem tudok, de mégis megyek előre, pedig még a célomat is elfelejtettem.
Csak néztem a korai tájat, ami szép lassan kezd ébredezni, hallgattam az esőt, és végig néztem, ahogy lehull a földre, miközben vártam, hogy a vonatom beérjen az állomásra. Az idő mindig annyira lassan telik, ha várunk valamire, de azt hiszem, hogy ez így van rendjén. Várok, és várok… pedig a legszívesebben már messze szeretnék lenni ettől a helytől, ami annyi szenvedést és fájdalmat okozott nekem, és elérte azt, hogy ismét elmeneküljek. Bár, ha jobban belegondolok, én világ életemben menekültem, mert gyenge vagyok. Bármi történt meghátráltam, és elmentem, pedig szembe kellett volna néznem a nehézséggel, de a könnyebbik utat választottam.
Ahogy az idő telik, a város kezd felelevenedni, annak ellenére, hogy az eső még mindig nem fogta vissza magát. Az embereket elnézve annyira magányosnak érzem magam. Tudom, hogy nem csak én küszködök ilyen problémákkal, de ahogy végig nézek a többieken, olyan mintha csak én szenvednék, mert a tekintetükön nem látok ürességet. Talán csak jól elrejtik, vagy egyszerűen ők erősek, nem úgy, mint én.
Az időjárás is, mintha átérezni azt, amin én megyek keresztül, Isten is sír velem együtt, bár én már csak a szívemben tudok sírni. Annyira szánalmasnak érzem magam, még arra sem vagyok képes, hogy szembe nézzek azzal, ami a nyomomban van. tudom, hogy a futással semmit sem érek el, de még ezek ellenére is ezt teszem. Meg szeretnék állni, de egyszerűen nem tudok megálljt parancsolni a lábamnak, a szívemnek. Végül is miért mennék ki a frontra, mikor a háborút már rég elvesztettem, és ez nagy fájdalommal önt el engem, ami még rosszabbá tesz mindent.
Annyira szeretném mondani a szomorúságomnak, hogy ’Hess’, de sajnos hozzám láncolta magát, és érzem, hogy a szorítása egyre csak erősödik, így már képtelen vagyok tőle megszabadulni.
Látom, ahogy a táj világosodik, bár szürke színekben díszeleg előttem, hisz az eget felhők sokasága borította el, így a Nap hátrányba szorult. De még ha lehetetlennek is tűnik kibújnia, ő akkor sem adja fel… csak próbálkozik, és próbálkozik. Én vajon miért nem vagyok erre képes? Egyszerűen nincs erő, harcolni, csak menekülni tudok.
Az emberek száma egyre csak nő a vasútállomáson. Tudom, hogy nem vagyok egyedül, de mégis úgy érzem, hogy nincs senki sem körülöttem, túlságosan is nagy a fájdalmam ahhoz, hogy másként érezzek. Szégyellem magam. A szeretteim mindig azt mondták, hogyha bármi bajom van, akkor szóljak nekik, és megpróbálnak segíteni, de én még sem tudok nekik beszélni az érzéseimről. Csak a menekülésben vagyok jó, semmi másban.
A következő pillanatban meghallottam a vonat hangját… végül ideért, és most már nincs visszaút. Ha már kivártam ezt a pár percet, akkor már fel is szállok rá. Amint megállt előttem, mélyen felsóhajtottam, majd felemeltem az utazómat, és felszálltam a vonatra. Az emberek szétszórtan ültek az üléseken, de szerencsére akadt még üres hely, amit rögtön megtámadtam, és leültem. Itt vagyok, és nem sokára elindulok egy új helyre, de azt még én magam sem tudom, hogy hol fogok kikötni. Talán ha már ott leszek, akkor tudni fogom, de most még csupa homály minden.



Egy Lány Csak írta...

folytatás..

Tudom, hogy helytelenül cselekszem, de jelen pillanatban nem látok más megoldást. Túlságosan is félek a fájdalmaimtól, és attól az üres érzéstől, amit édesanyám halála ébresztett fel bennem. Tisztában vagyok vele, hogy a szomorú emlékektől nem szabadulhatok meg, de mégis ezt akarom tenni. Egyszerűen képtelen vagyok elfogadni az igazságot, és ezért inkább elmenekülök, és egyszer talán majd visszatérek, ha már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy újra abban a városban legyek, ahol édesanyám élte a minden napjait, és ahol végül rálelt a halál. Gyáva vagyok, és ezt nagyon jól tudom, elfutok, pedig a saját fájdalmaimat és a magányt nem tudom magam mögött hagyni. Talán idővel csökkenni fog a fájdalom, de teljesen sosem fog eltűnni, hisz egy számomra fontos személlyel már csak a szívemben tudok beszélni, és a tudata annak, hogy egyszer talán elfogom felejteni a hangját, megijeszt… mert nem akarom elfelejteni. Szükségem van rá, hogy újra és újra fel tudjak majd állni. Annyira szeretnék most sírni, de már képtelen vagyok rá, túlságosan is sok könnycseppet engedtem az útjára, és már kifogytam belőlük, és így már csak a menekülés maradt. Menekülni akarok a fájdalomtól, az emlékektől, a szomorúságtól és mindentől, ami így tönkre tett. Ami igaz, hogy nem jó megoldás, de azt hiszem, hogy erre van szükségem.
A vonat végre elindult, és ha egyszer majd újra képes leszek mosolyogni, akkor visszajövök… ezt megígérem, barátaim.


Szatti írta...

Szia!

Nagyon tetszett a történeted, amely nem is inkább történet volt, hanem gondolatmenet, érzések leírása, összegzés, egy amolyan A pontból a B-be érkezés, melyet a szereplőd döntése befolyásolt, és végülis, ez volt az egyetlen cselekmény a történetben. A döntés, hogy végül elmegy és maga mögött hagyja a múltat. Nagyon szépen írtad le a gondolatait, könnyű volt a helyébe képzelnem magam. Gratulálok a munkádhoz, a zene is nagyon szépen kiegészítette és köszönöm a részvételed! :)

Demi írta...

Téma: a boldogság
Cím: Kábult nevetés

- Ma megyünk inni?- szólt közelről, mégis oly’ távolról egy vékony hang tulajdonosa.- Alíz! Ma, ivás?
- Még szép.
Elkezdődött hát a szabadságom. A választás egy új helyre esett, egy romkávéházra. Alig botlottam át a küszöböt, újra szembesültem a gondolattal: bármit megtehetek. Csak néztem a pincért, és a képzelőerőm eszem elé vágtatott.
- Mész már?- Valaki gorombán lökdösött, s a vékonyhangú, Juli, bámult, hogy miért nem mozdulok.
Minden annyira hozzám illő volt… A régies bútorzat, az éppen elhangzott rock ballada, a kuszaság… Igen, ha egyszer nyitnék egy kocsmát, ahhoz hasonló volna, Quo vadisnak nevezném el, és minden benne lenne, amit csak a kissé kort tévesztett, fiatal művészlelkek megálmodnak.
- Mit kértek?
- Két pohár forralt bort fahéjjal és egy akármilyen csomag cigarettát.- feleltem gondolkodás nélkül.
- A hátad mögött… Azok Sziliék?- suttogta pár perc elteltével a fülembe rémült Júliám.
- Igen, de Szili nincs ott, csak a többiek.
- Szerinted észrevettek?
- Biztosan. De ne foglalkozz velük. Most szabadok vagyunk, emlékszel? Az exeink kizárva!
Csak nevetett. Már jött is a bor, aztán az újabb adag. Valamikor közben megérkeztek Karolináék még több cigivel. Mindent elárasztott a füst és a forralt bor illata. Fahéj és citrom… Még bor, még, újabb szál cigaretta… Hány volt addig, 10 szál személyre? Lehet több.
Rosszul voltam. Úgy éreztem, az egész egyszer csak kirobban belőlem, vagy csupán rájönnek, hogy közel állok a részegséghez. Nem voltam részeg. Akkor még nem. De kértem még. Kinek jutott eszébe akkor már a pincér srác?
De ő… Ő igen. Még mindig ott volt a sóhajaimban, a levegőben, minden egyes gondolatban és dobbanásban. Vele azt hittem, boldog vagyok, s a nehézségek ellenére nagyon szerencsés vagyok, az életem csodálatos. Pedig bezárt, konzervbe helyezett, összepréselt, teljességgel lehetetlenné téve kibontakozásomat. Ha látott volna… Minden akartam lenni, amit csak utált, de az, hogy lenézzen, elfogadhatatlannak tűnt. Több akartam lenni, mint vele valaha is, több mindennél, ami ő volt és lesz. Élni akartam, ahogy nem tehettem addig.
Az asztal csak úgy forgott. Miért kellett pont kereknek lennie? Karolina felsőjén a gomb ide-oda ugrált… Minek játszott velem? Juli kacagva köhögött, megszokottan. Nekem csorogtak a könnyeim a füst miatt.
- Mennyi időnk van még?- kérdezte valaki, akárki is volt.
- Szerintem induljunk.- Ez Karó volt, bizonyos, s miután kijelentette felgombolt néhány gombot az amúgy is felülmúlhatatlanul feszesen álló kórusingjén.
Az a tükörsimára járt, fényes, kövezett út… Egymást karolva csúsztunk kőről kőre, egészen a végéig, kibontott kabáttal, arra várva, hogy a szél ,,kifújja belőlünk a füstöt’’.
- Na, hogy nézünk ki? Készen álltok, gyerekek?- kérdeztem vigyorogva.- Most minden eddiginél könnyebb lesz kinyávogni a felső hangokat…
Bűzlöttünk a kocsmaszagtól, kábák, hangosak és ünnepélyre tökéletesen alkalmatlanak voltunk. Azokban az órákban a veszettség mindenekfeletti jónak tűnt… Később bele kellett törődnöm, hogy közöm sem volt a szabadsághoz, inkább voltam kétségbeesésem foglya, mint előtte valaha is. Amit megéltem, egy egészen más boldogság volt, egy őrült, pótboldogság, ami szertefoszlott csupán tanácstalanságot és zavarodottságot hagyva maga mögött.

Szatti írta...

Szia Demi!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan megragadtad a stílust és a hangulatot, a szereplőd gondolatait és érzéseit. Mindez kicsit örvénylő volt, csapongó, mintha ingadozott volna a szereplő egyik hangulatból a másikba, s ezt alátámasztotta mind a helyszín és az események is. Egyszerű volt, de frappáns, közvetlen és igaz.
Gratulálok a munkádhoz, nekem nagyon tetszett és köszönöm, hogy írtál a feladatra!

Ibolya Jéga Szabó írta...

Bocsi Szatti, lehet, hogy elkéstem.
Szabadság
- Jó reggelt Katus!
- Magának is Doktorúr! Ma nem próbál szerencsét?
- Ma nem. Sietek.
Sokan jönnek-mennek ilyenkor reggelente, mindenki siet, még az ismerősök sem állnak le a tolókocsimnál egy kis beszélgetésre, pedig jólesne. Na de hosszú ez a nap még. Sorsjegyet sem vett senki, pedig reggel hét óta itt ülök. Anyának van igaza, ráérnék kijönni kilencre, de korán ébredek, és olyan jó itt ülni a nyüzsgésben. Itt trónolok ebben a szuper, elektromos tolószék börtönömben, az eladatlan sorsjegyeimmel és nézem az embereket. Közben elgondolkodom, hol ezen, hol azon. Ma reggel azon, ami nekem biztosan nincs, a szabadságon. Én bizony rab vagyok, a betegségem rabja, és kiszolgáltatott. Nem szeretem sajnáltatni magam, de látom az emberek arcán a sajnálatot, és ez bosszant, mert jobb lenne sajnálni, mint sajnáltnak lenni.
– Jó reggelt!
– Önnek is. A horoszkópost ajánlom, most bontottam ki. Mi a jegye?
- Oroszlán.
– Az jó jegy! Legyen szerencséje. Ötszáz forint lesz.
Végre eladtam az elsőt, szeretek túl lenni az elsőn, az megnyugtat. Ma mindenről a szabadság jut az eszembe, még az ajtóról is. Ma éjjel repültem álmomban, nagyon jó volt, jobb, mint a futás, de az sem rossz. Az álmaim, igen, ott szabadnak érzem magamat. Fogalmam sincs, milyen lehet a járás, nem tettem én még az életemben egy lépést sem, de az álmaimban tudok járni. A repüléssel is így vagyok, igaz azt megtehetném, mint sárkányrepülő, vagy egy léghajóval, nem kell hozzájuk láb sem.
Kisfiú szalad az anyja után, neki az a szabadság, hogy futhat a mamája után, később más adja meg számára a szabadságot, mindig más. Nem úgy nekem, nekem a szabadság ténye nem változik, mert én sem változom., egy öregedő lány vagyok, aki béna.
–Jó napot Magdika!
– Neked is Katus! Jól vagy?
- Köszönöm igen, csak az üzlet nem megy.
– Na, jó adj egyet, hátha a mai napom szerencsés lesz.
Nem tudom, hogy mit sopánkodok. Itt van a Magdus, ő sem hiszem, hogy szabad lenne, azért, mert ép a lába, és még futni is képes. Hajnalban kel, hétkor indítja a gyerekeit az iskolába, beesik félnyolcra dolgozni, négy órakor rohan, bevásárol, hazaér, veszekedik a gyerekekkel, tanul velük, vacsorát főz , takarít, vasal, este belezuhan az ágyba, és reggel kezdődik minden előröl. A hétvégén elvégzi a hét közben elmaradt munkákat, vasárnap délután ejtőzik egy kicsit, és hétfőn indul a verkli újra, olyan, mint egy taposómalom. Nincs semmiféle szabadsága.
Folt. köv.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Talán egy színésznek, aki mindig más bőrébe bújik, talán neki van szabadsága. Nem teljes az övé sem, azért, mert tehetséges, nem biztos, hogy szabad is. Akkor is játszania kell, ha nincs színpadon, ügyelni a külsejére, mert meg kell felelnie az emberek róla alkotott elképzeléseinek. a rendező igényeinek, mert tőle függ az anyagi jóléte, és a művészi karrierje.
Lehet, hogy a tudós emberek rendelkeznek a legnagyobb szabadsággal, mert ők azzal foglalkoznak, amit szívesen csinálnak. Biztosan ők sem mondhatják el, hogy övék a szabadság, mert a tevékenységük függ a pénztől, ezért meg kell alkudniuk sok mindennel, és sok mindenkivel.
Talán a gyerekeknek és a szellemi fogyatékosoknak adta a teremtő a legnagyobb szabadságot. Pontosabban, nekik még megvan. Ők nem foglalkoznak azzal, hogy mit gondolnak róluk az emberek, érzelmeiket szabadon kimutatják, még mindent befogadnak, nincsenek előítéleteik, tanult korlátaik. Szeretetben fürödnek, szeretetet osztanak. Fantáziájuk szabadon szárnyal, nem rombolja le még az objektív valóság. Ám ez a szabadság érzés mulandó a gyerekeknél, illékony, a korral együtt elröppen.

Talán a társadalom kirekesztettjei, talán nekik van szabadságuk, nem függnek senkitől, nem kell megfelelniük semmiféle elvárásnak. Akkor fekszik, és ott, ahol akar, vagy ahol engedik, de nekik sem teljes a szabadság érzése, a testük rabjai, az időjárás a parancsolójuk. A hideg, az éhség, nagy úr, fel kell áldozni a szabadságvágyat az oltárán.
Még keresgélnem kell, hátha találok egy olyan embert, aki igazán szabad, nem kell megfelelni senkinek és semminek, nem törődik azzal, hogy mit gondolnak róla. Gondolatai szabadon szárnyalnak, mint a gyermekeknek. Életet igenlő, de az elutasításai sem függnek semmitől. Szeretetben él, szeretetet oszt, de nem érdemtelenül. Félelem nélkül mind nemet, és hátsó gondolat nélkül igent. Nem épít korlátokat, és könnyedén átlépi azokat. Egészséges, nincs a saját teste börtönében, és tud szaladni is.

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nem késtél el :) ha a hajnali órákban érkezett volna, akkor sem zártalak volna ki. Bár szól a határidő, hogy éjfélig, elnéző vagyok, ha ott van mögötte az igyekezet és aki elküldi, az mind-mind igyekszik megfelelni a kritériumnak és én ezt értékelem :)
A történeted remek volt. Tanulságos, igaz, kicsit szomorkás, de hangulatos és kifejező. Tetszettek a gondolatok, a szereplődhöz társított érzések, a mások életének megelevenítése, s ahogyan olyan központi figurává alakítottad a karakterét, aki sok mindent lát a világban. Mint megfigyelő, az ő szemén kísérhettük végig mások cselekedeteit, még ha csak röviden is.
Köszönöm az élményt és hogy olvashattalak. Gratulálok neked! :)