2014. január 6., hétfő

Könyvajánló - Laurie Halse Anderson - Jégviráglányok



Laurie Halse Anderson neve talán sokak számára csak a Hadd mondjam el című könyv által ismert, holott a Jégviráglányok épp oly megrázó, magával ragadó és különleges, így méltán emelkedhet ki mind a könyv és az írója is a tömegből. Van néhány könyv, melyet megjegyzek, kiemelek a többi közül, nem sorolok azon könyvek közé, amelyeket csak egyszer elolvastam és kerülnek is a polcon sorakozó többi közé. A Jégviráglányok egy olyan stílusú, tartalmú történet, amit nem lehet csak egyszer olvasni és minden egyes olvasással mélyebbre és mélyebbre húz a világában.

A történet cselekménye szerint Lia Overbrook barátnőjét, Cassie-t holtan találják egy motelszobában. A halálának oka eleinte ismeretlen, a történet során szépen-lassan bontakoznak ki a körülmények, s mindehhez hozzátársul, hogy halála előtt harmincháromszor hívta Liát, üzeneteket is hagyott, de egyikre sem reagált. Már nem voltak barátok. Cassie halála után Liát bűntudat gyötri, nem tud szabadulni a gondolattól, hogy mi lett volna, ha felveszi... mi lett volna, ha ad egy esélyt arra, hogy meghallgassa őt... mi történt volna, ha... a ha ott lebeg a levegőben egész végig a könyv olvasása során.

Lia étkezési zavarokkal küzd, pontosabban anorexiás. Az ételeket grammokban és kalóriákban méri, számolgatja minden nap, mennyit visz be belőlük a szervezetébe. Ő úgy tesz és úgy is érzi, mintha enne... sokkal többet, mint lenne szabad, s közben egyre mélyebbre süllyed a betegségben, amelynek valamilyen szinten tudatában is van, de nincs ereje, hogy küzdjön ellene. Nem is akar és nem is tud. 

Édesapjával, annak feleségével és mostohahúgával él együtt. Édesanyjával megromlott a viszonya, aki inkább orvosilag fordul a lányához, tekintve a szakmáját és nem úgy, mint anya a lányához. Az egész család látja a problémát, próbálkoznak is tenni ellene, de csak is általános megközelítéssel és nem azzal a szándékkal, ahogyan egy családnak kellene segítenie és törnie magát, hogy Lia újra egészséges és teljes életet élhessen.  
Mostohaanyja naponta mérlegre állítja és méri a súlyát, feljegyzi mikor mit eszik és mennyit, amelyet később közöl az orvossal. Az adatok nem mutatnak túl sok eltérést, melyet Lia olyan praktikákkal próbál kijátszani, minthogy méredzkedés előtt teleissza magát vízzel, hogy nehezebbnek tűnjön. 
Tudja, melyek azok a szavak, amelyeket hallani akarnak, akár a családja, akár az agyturkász, akár más, kívülálló személyek. Mindezek mellett nem azzal a problémával kellene törődni, hogy nem eszik és vészesen csökken a súlya... ez mind-mind valaminek a következménye és valamilyen előző problémából fakad. A mosttal foglalkoznak, a tényleges dolgokkal és nem a probléma valódi okával.

"A szám nem számít. Ha lemennék 31,75-re, 29,46 akarnék lenni. Ha 4,53 kilogrammot nyomnék, addig nem lennék boldog, amíg le nem megyek 0,99-re. Az egyetlen szám, amely valaha is elég lenne, a 0. 
Nulla kiló, nulla élet, nulla méret, dupla nulla, nullpont. Végre megértettem."

Persze, nekünk könnyű átlátni a helyzetet és kimondani, hogy árt magának, viszont akik ezzel a betegséggel vagy bármilyen más egészségügyi problémával küzdenek, ők teljesen normálisnak élik meg a helyzetet. Akárcsak a függőség, talán tudják, hogy rosszat tesznek, mégsem tudnak leállni róla. Nem látják a határokat. Mindezt Laurie olyan átéléssel írja le, amely által könnyű azonosulni Lia érzéseivel, gyötrelmeivel és ha eleinte voltak is ellenvetéseink, miszerint nem kellene ezt csinálnia, a könyv előrehaladtával ha nem is értünk vele egyet, de megértjük. Lia szempontjából értjük meg, miért választotta ezt az életet és miért annyira nehéz kiutat találnia a sötétségből. 

A könyv a jelenben játszódik, mégis vannak olyan jelenetek, emlékképek, amelyek a múlt boldog pillanataira vezetnek vissza, s mindezek összessége azt a történést formálja meg, amely Cassie halálát és okát jelenti. Laurie bámulatos, ahogy bánik a szavakkal, ahogy egy-egy kifejezéssel eltalálja a hangulatot, elénk vetíti a képet és nem kell messzemenő leírást adnia ahhoz, hogy el tudjam képzelni, amit ő elképzelt. Olyan gyönyörű kifejezésekkel, érzések és gondolatok leírásával teszi mindezt, amelyeknek szinte ízük van, csengésük és olyan erejük, mely néhány versben is igazi ritkaságnak számít. Viszont ettől nem bonyolultabbá vagy nehezebbé válik az olvasás, inkább élővé és igazivá. Néha-néha azon kaptam magam, hogy egy-egy kifejezést megjegyzek, majd leírok egy papírra. Kigyűjtöttem őket, mert jóleső érzés volt a könyv olvasása után is forgatni őket a fejemben, szinte ízlelgetni őket. 

"– Halott lány közeledik – mondják a fiúk a folyosón. 
– Áruld el a titkodat! – suttogják a lányok egyik vécéből a másikba. 
Én vagyok az a lány. 
A combjaim közötti hézag, a hézagon átsütő fény vagyok. 
Porcelán keretre drótozott csontváz vagyok, az, amit ők akarnak.
Lia és Cassie, a piszkafa testbe fagyott jégviráglányok, valamikor a legjobb barátnők voltak. Ám Cassie meghalt, Lia anyját lefoglalja a mások életének megmentése, apja nincs otthon, mert az ügyeit intézi, a mostohaanyjának fogalma sincs, Lia fejében pedig egyre mondja a hang, hogy te parancsolsz, maradj erős, adj le még többet, nyomjál még kevesebbet. Ha így folytatja – vékony, vékonyabb, legvékonyabb – egyszer talán eltűnhet mindenestül."

Bár a könyv nem terjedelmes, röpke 276 oldalról van szó, mégis magával ragadó az a világ, amelyet az írónő Lia karaktere által megmutat nekünk. 
Lia és Cassie kapcsolata visszaadja a könyv címét, a borító jeges és baljós hangulatát, mely első hallásra valami gyönyörűt sugallna felénk. Jégviráglányok... első hallásra eszünkbe sem jutna egy olyan témájú könyvre gondolni, mint amit Laurie papírra vet és mégis, a könyv olvasása végére vagy már a folyamat alatt megszületik bennünk az érzés, mely szerint nincs tökéletesebb megfogalmazás mind a történetre, Lia és Cassie életére, mint az a törékenység, melyet érzékeltet velünk a szó, fájdalmasan gyönyörű képekben tárva elénk az olvasottakat.

Akinek esetleg felkeltettem az érdeklődését és szeretné elolvasni, lementheti a könyvet a Könyvespolc menüpontban!

"Azért utaztam el a Jégviráglányok földjére, mert számtalan olvasóm számolt be szóban és írásban arról, hogy evészavarokkal küzdenek, vagdossák magukat, és úgy érzik, hogy valahol eltévedtek. Bátorságuk és becsületességük indított el az úton, amelyen rátaláltam Liára, és megértettem, miért ment tönkre. Noha Lia története a képzelet műve, az ihletet ezektől az olvasóktól kaptam, amit ezennel köszönök." 

Nincsenek megjegyzések: