2014. január 25., szombat

Syro - Nem pletyka - Penna Galéria


A hajnal narancs színre festette a minareteket és a várost, míg a müezimek az első imára hívták az igazhitűeket. Én addig egy a város fölé emelkedő hegyoldal kiszögelésén élveztem a kellemesen hűs szellőt. Az elém táruló látvány csodálattal töltött el, és mindeközben olyan békesség szállt meg, amit eddig nem sokszor éreztem. A legijesztőbb mégis az volt az egészben, hogy némaság vett körül, ami majdhogynem fájóbb volt, mint a megannyi gondolat, amit állandóan hallok. Furcsa és zavarba ejtő volt ez egyszerre. Nem is értettem, hogy bírnak így élni az emberek, én biztos beleőrülnék a némaságba.
Amin közeledett a poros földúton. Csacsogó gondolatai árultá el, ahogy azt is, hogy már megint meglovasított néhány szem datolyát a piacról, amiért ha elkapják a kezével fizet. Mintha nem lenne így is elég baja, mégis nap, mint nap ezzel játszik. Amint olyan nyolcéves formának gondoltam pedig lehet, hogy nincs is annyi, csak sokkal többet élt már meg, mint bármelyik hasonló korú gyerek, de ez a hely nem kívételez senkivel.
Ahogy felért hangosat füttyentett, mert nem talált sehol. Nagyon megijedt, jeges félelem hasított belé, hogy ezért,mert engem elhagyott, őt fogják hibáztatani. Na, igen. Körülbelül fél perc alatt kiválasztják az utódját őt meg otthagyják a kesejüknek egy csinos golyóval a fejében. A legszörnyübb az egészben az, hogy még meg sem tudja magyarázni a dolgot, mivel mikor hozzájuk került azzal kezdték ”jótevői”, hogy kivágták a nyelvét. Így még véletlenül se árulta el a rejtekhelyüket. Szinte hihetetlen mikre nem képesek errefelé az emberek, és most velük kellett tárgyalnom. Az ilyen melókért legszíveseben nyakig beásnám a főnökömet egy hangyabolyba.

Fél perc után megkegyelmeztem a fiúnak és kiléptem egy öles fa takarásából. Volt örömködés és hálafohászok tucatjai, hogy Allah ma is milyen kegyes hozzá, majd gyorsan hozzám sietett, és ellenőrizte, nem-e valami tiltott dolgot csináltam. De kivételesen tényleg csak a tájban gyönyörködtem.
Kérdeztem a fiút, hogy mi van, ő meg intett, hogy menjek vele, és ekkor rögtön bevillant a fejébe a hely, ahova vinnie kell. Sajnos köze sem volt ahhoz a helyhez, ahova szerettem volna eljutni. Ez így elsőre csapdának tűnt, de az is lehet, hogy onnan visznek majd tovább, de ettől függetlenül sehogy sem tetszett a dolog.
- Muhtadi-hoz viszel? - kérdeztem arabul. Most is képek tucatjai jelentek meg a fejében, többek között az is, amikor elfogták anno, tehát Ő volt az. A hely, ahova akkor vitték már jobban hasonlítani ahhoz, amit kerestem. Tehát ha ügyesen kérdezek, még meg is lelem a válaszokat.

Amin szokásához híven most is lelkesen bólógatott, jelezve, hogy hozzá megyünk. Hát hogyne, mosolyogtam magamban. Az úton a hegyek között mindössze egy idős öreggel találkoztunk, aki csupán azon agyalt, mit tegyen ma az asztaltra a családjának, szinte észre sem vett minket csak mikor a közelébe értünk. Felnézett rám, majd gyorsan el is kapta a tekintetét és sietősre vette a dolgot. Nem mondom, hogy szokatlan errefelé az európai arc, de egyedül ezen a helyen egy fiúval... Pontosan tisztában volt vele, hogy nem nyaralni jöttem.
Három kisebb falun is átmentünk, mielött rákanyarodtunk a hegyekbe vezető ösvényre. A falusiaknak csak úgy járt az agyuk, mindenkinek megvolt a maga elmélete, de fontos dolgokat is megtudtam. Például, hogy melyik utakat használják ők, mikor észrevétlenek szeretnének lenni. Szerncsémre képes vagyok kiszűrni azokat a gondolatokat, amik hasznosak a számomra. Ezzel a képességgel csak néhány gondolatolvasó bír, és kivétel nélkül csak olyanok, aki születésüktől fogva gondolatolvasók. Hogy miért alakult így, nem tudom, de igyekszem ezt az adottságomat minnél jobban kihasználni. Míg sokan átokként tekintenek erre a képességre, én addig nagyon is jól tudom kamatoztatni ezt a tudást. 
Úgy egy órája már, hogy nem találkoztunk senkivel, mikor meghallottam fogadóbizotságunk cseppet sem baráti gondolatait. Nem igazán hisznek abban, hogy én fegyverkereskedő vagyok, milyen meglepő.

Ezek sosem bíztak meg senkiben, még a saját embereikben is alig. Nem is értem, hogy lehet ekkora hatalmuk. Csak van egy ''kis'' gond, az a szóbeszéd járja, hogy beszereztek egy Little Boy-t, ami kétséges, szinte csak pletyka. Ezért voltma itt valójában, hogy kiderítsem tényeg van-e nukleáris bombájuk, vagy csak a szájuk nagy. Sajnos a hegyek között jól el tudnak rejtőzni még a műholdak és a sugárzásmérők elől is.
- Mikor érünk oda már? - mordultam rá a kölyökre, de ő fel sem vette a rossz hangulatomat csak lelkesen integetett, hogy menjek. Nem tehettem mást, követtem de közben próbáltam annyi információt összeszedni, amennyit csak lehetett. Igyekeztem kizárni Amin aggodalmaskodását afelett, hogy késtünk, és hogy ezt mivel fogják “jutalmazni”, de jelenleg a fiú sorsa érdekelt a legkevésbé.
Egy élesebb útkanyarulat után jó tíz méterre várt a fogadóbizottság, háro fegyveres férfi egy terepjáróval. Ahogy megláttak minket azonnal hadoválni kezdtek arabul, hogy hol a fenében voltunk és hogy már egy órája itt kellene lennünk. A srác próbált kézzel lábbal magyarázni, hogy ő nem tehet róla, mert én voltam az, aki nem birta a tempót, de nem jutott sokra. Az egyikük fegyvert fogott a fejéhez, persze esze ágában sem volt lelőni a fiút, de ezt rajta kívül csak én tudtam. Az a rohadék meg élvezte, hogy rettegni látja a gyereket, aki még össze is pisilte magát, miközben némán tiltakozott. Egy jó félperces műsor követően lekevert egy maflást a kölyöknek, ami akkora volt, hogy a három méterre lévő terpjárónak kenődött szerencsétlen, majd az ember, mint aki jólvégezte dolgát felém fordult.

Barátságosnak tünő ábrázata mögött gyilkos gondolatok cikáztak. Jelenleg tőle függött az életem, mert a főnöke rábizta a döntést, hogy mi legyen a sorsom. Hogy miért határozott úgy, hogy életben hagy, még elöttem is rejtély volt olyan kuszák voltak a gondolatai. Ezután mindannyian felültünk a kocsira és elindultunk a tábor felé.
Még alig mentünk tíz perce, mikor aknára futottunk. A kocsi a levegőbe repült, mindenki megijedt és szitkozódott. A három kisérőből egy meghalt. Az egyik pilanatban még hallottam káromkodni a másikban meg teljes némaság vette körül. Az őrült, aki a fiút fenyegette, meg volt győződve, hogy ez az én művem, így engem keresett a lángoló roncsok között, hogy belém ereszhessen egy sorozatot. Míg lázasan kutatott a fekete füstben addig gondolatai valami nagyszabású világrengető bosszú körül forgott.
Próbáltam elbújni valami nagyobb kő mögé, de a vérnyomok, amit hagytam magam után, elárultak. Ekkor hallottam meg azokat, akik minden valószínűséggel az aknát lerakták, hogy jönnek, és nem sokkal később ropogtak is gépfegyverek.
Igyekeztem minnél messzebbre jutni, de zúzodott lábam nem volt használatra alkalmas így kúsznom kellett, ami szintén elég kunsztos volt kiugrott vállal. A fejemben lévő hangzavartól nem tudtam rájönni, hogy kik a támadóink, csak azt hallotam, hogy nagyon dühösek és holtan akarnak látni mindenkit. Még vagy egy fél óráig folyt a tűzpárbaj, aztán nem szóltak többet a fegyverek. A kis csapatunkból csupán az a fegyveres barom volt életben, bár négy golyót bekapott, meg én. Találtam egy kis hasadékot oda kúsztam be és vártam, reménykedtem, hogy ezúttal is sikerül megúsznom élve a küldetést, de a biztonság kedvéért egy papírfecnire, ami a zsebenben volt ráfirkáltam vérrel, hogy “Nem pletyka”.

Egyre közelebb jöttek a támadók, a gondolataik akár a vérre szomjazó állatoké. A vezetőm fejében pedig már megfogalmazódott a megoldás. Kibiztosított egy kézigránátott és várt. Mikor elég közel értek hozzá elengette a biztosítékot. Minden a levegőbe repült, de a robbanás sokkal nagyobb volt. Az táskájában lévők is felrobbantak.
Az egész környék beleremegett, a búvóhelyem bejáratát is betemete a törmelék és a por, amitől alig kaptam levegőt és mozdulni sem bírtam. Aztán magába fogadott a néma sötétség.

Nincsenek megjegyzések: