2014. január 4., szombat

Tudom, mire gondolsz... előttem nincsenek titkaid! Gyakorlati feladat


A jelenlegi feladat témája a gondolatolvasás. Szerintem nincs olyan személy, aki ne gondolt volna már erre a lehetőségre, mint birtokolt képességre. Őszintén, én is elfogadnám vagy legalább is kipróbálnám... de ez vajon mennyire megfontolt döntés lenne? Valóban érezzük a súlyát, amit ténylegesen jelentene?
Most erre épülne a jelenlegi gyakorlati feladat témája. Alkossatok egy történetet, melyben ez a különleges képesség kapja a fő szerepet, akár áldásként, akár átokként. A főszereplőtök testébe bújva képzeljetek el egy életet, melyben tudatában lehettek minden körülöttetek élő ember gondolatának. Ismerhetitek a szeretteitek, barátaitok elméjét, amely rólatok alkot képet, s már azelőtt tudhatjátok a választ a kérdésetekre, hogy ők kimondanák azt. Persze mindez egyfajta magánszféra megsértés, amit valaki megért vagy elutasít, esetleg csodál és lenyűgözően hat rá, de mindenképp megeshet, hogy nem közelebbi ismerősök szemében csodabogárnak tűnhetünk... már, ha egyáltalán tud valaki róla. Olykor azokról a titkokról a legnehezebb beszélni, melyek hozzánk tartoznak és nem tűnnek el az életünkből akkor és úgy, amikor és ahogyan akarjuk. Magunkban hordozzuk, a részünk. Mindez szerencsés dolog és hasznos képesség, hogy jobban megértsük a világot, a körülöttünk élük érzéseit vagy legszívesebben kiszakítanánk magunkból, hogy átlagos életet élhessünk? Sokszor hasznosabb, ha nem tudunk dolgokról, hiszen amiről nincs tudomásunk, az nem fáj. Néha a tudatlanság nagyobb adomány, mint ha valójában ismerjük az igazságot... vagy éppen erre lenne szüksége mindenkinek az életben, hogy tudjuk, mi igaz vagy hazugság? 

Engedjétek szabadra a fantáziátokat, s alkossatok érzelmekben gazdag történetet, melyben a főszereplőtök szemén keresztül tapasztalhatjuk meg a gondolatolvasással járó élet előnyeit és viszontagságait! Vegyétek humorosra, misztikusra és varázslatosra vagy éppen horrorisztikusra a figurát! Legyetek drámaiak vagy képzeljetek el egy baljós és szomorú hangulatú történetet! A döntés rajtatok áll, hogy melyiket érzitek közelebbinek az egyéniségetekhez a megvalósítás szempontjából a szereplők, a helyszín és a cselekmény megalkotása mellett.


19 megjegyzés:

Miss Angel (Anett) írta...

Cím: A tudás, ami átok

Az ég beborulva ereszkedik a Földre, miközben zuhog az eső. Az emberek esernyőket tartanak a fejük fölé, és próbálnak nem megázni, ami lehetetlen. Az időjárás pontosan visszaadja az érzéseimet, hiszen ugyanilyen kétségbeesést és sötétséget érzek, mint amikor az utcák kiürülnek a mennydörgések miatt.
Érdeklődve figyelem Őket, miközben haladnak a céljuk felé. Mennek, gondolkodnak és ítélnek. Az átlag emberek semmit sem értékelnek, amit az élet adott nekik. Ellenben velem, aki szerint túl sokat is kaptam. Egy különleges képességgel áldott meg a sors, ami szinte önkívületi állapotba taszít. Folyamatosan hallom az emberek gondolatait, és egy perc nyugtom sincs. Csacsognak a fejemben és nem hagynak pihenni. Nem tudok egyedül lenni, mert mindig van valaki, aki belefészkelődik a fejembe, és ontja magából a mondatokat.
Mások ezt áldásnak vennék, de ezt semmiképp nem lehet annak nevezni. Lehetetlen normálisan és érthetően megfogalmazni, mit érzek olyankor, amikor újabb emberi gondolatok jelennek meg a fejemben. Minden információt megkapok, ami átfut az emberek agyán, miközben elhaladnak mellettem. Személyes adatok és dolgok, vélemények és főleg kritikák. Minden ember azt kívánja: "Bárcsak tudnám mit gondolnak rólam az emberek!". Nos, én tudom, és bátran kijelenthetem, hogy nem kellemes. Hallom, hogy elítélnek és semmibe vesznek csak azért, ahogy kinézek. Azt hiszik rám néznek és máris tudnak mindent rólam. Azonban abba bele sem gondolnak, hogy minden embernek van a múltjában olyan dolog, amit legszívesebben elfelejtenének.
Minden nap eltöltök egy órát az ablakomban ülve, és próbálok arra koncentrálni, hogy kizárjam a gondolatokat, de hiába. Soha nem fogom azt elérni, amit legjobban szeretnék. Soha nem lehetek normális. Soha nem leszek átlagos. Soha nem fogok értetlenül állni az emberek előtt, és várni, hogy beszéljenek, mert mindig tudom mit akarnak. Soha nem leszek olyan, amilyen szeretnék lenni, és ez megőrjít.
A tudatlanság néha áldás, de én ezt soha nem tapasztaltam.
Ding-dong, ding-dong ütött az óra 11-et. Úgy döntöttem jót tenne nekem egy kellemes ebéd egy étteremben, így vettem a kabátom és indultam. A folyosón a szomszéd fiúba ütköztem, és elpirulva kértem bocsánatot. Csak elnézően mosolygott, de a gondolataiban már levetkőztetett. Undorítónak és szemtelenek találom a mai fiatalokat. Nem tisztelik a magánszférát, és a nőket is elnyomják. Az uralkodó hímek kihasználják az előnyüket, és írányítanak.
folytatás a következő hozzászólásban:)

Miss Angel (Anett) írta...

A kisebb idővesztés után, siettem a célom felé, mert a gyomron is jelezte, nem ártana egy kis táplálék. Azonban nem tartott sokáig a nyugalom, mert egy szőke lány haladt el mellettem. Végig nézett rajtam, és nem is titkolta mennyire elborzasztja a kinézetem. Nem fogta vissza magát, és még fintorgott is egyet. Az elméje sem volt jobb, hiszen szinte boszorkánynak titulált. Nem foglalkoztam vele, mert a szívem tele van az ilyen jelzőkkel. Kezdtem nyugtalan lenni, mert egy fiúcsapat jött velem szemben. Nem néztem meg Őket, inkább sietősre vettem a lépéseimet. Annak a fajtának néztek ki, akik azt hiszik övék a világ, és átgázolnak mindenen a céluk eléréséhez, és szabályokat áthágva csinálnak meg mindent, amit a gonosz elméjük kitalál. A gondolataikban sem hallottam mást. Mindenféle jelzővel illetek, és elhatároztak nagyon illetlen dolgokat. Undorodom az ilyesfajta férfiaktól. Sajnos végig kellett hallgatnom Őket, de próbáltam minél gyorsabban szabadulni és folytatni utamat.
A következő sarkon befordulva, már láttam a célomat, de még ezt az utat sem tudtam megtenni akadályok nélkül. Egy szemüveges fiú közelített felém, és végig a szemeimbe nézett. Nem akartam hallani, miközben becsmérlő dolgokkal illet, de tudtam ez elkerülhetetlen. Eleinte érdeklődve figyelt, majd megpillantotta az arcomat, és láttam miközben az undor átveszi a pozitív érzelmek helyét. Féltem és nem akartam többet hallani. El akartam menekülni, eltűnni és láthatatlan lenni. Szinte sokkos állapotba kerültem és tudtam, innen nincs visszaút. Nem tudtam több dolgot elviselni, és nem is akartam. Olyan ember akartam lenni, aki valami jó dolgot vitt véghez az életben, de erre nem kaptam esélyt. Most én döntök és úgy határozok, hogy nem adok az életnek több lehetőséget arra, hogy rossz helyzetbe hozzon. Véglegesen elszántam magam és éreztem a testemben száguldó energiát. Futni akartam, elrohanni a dolgok elöl, és tudtam most képes vagyok rá. Szaladtam a végső célom felé, ami be is következett.
A száguldó busz elé vetettem magam és tudtam egy jobb világba kerülök. Egy lány, aki harcolt, de elbukott. Egy lány, aki feladta, mert nem bírta tovább. Egy lány, aki öngyilkos lett az élet adta lehetőség miatt. Gondolatolvasás, ami halálom igazi oka.

Zenei ajánlás: http://www.youtube.com/watch?v=x9UQIIm-MgQ
Remélem tetszeni fog:) Jó olvasást!
~xoxo Miss Angel

Szatti írta...

Kedves Miss Angel!

Érdekes, elgondolkodtató történetet alkottál. Tetszettek a leírások, a vívódás és az érzések összessége. Könnyű volt elképzelni a helyszínt, a történéseket, egyszerűen tudtam beleélni magam a történetbe és látni mindazt, amit elképzeltél. Köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok neked, valamint jó volt a zeneajánlás is! Kicsit groteszkké tette számomra és humorossá az írás szomorúságához képest, de tetszett :)

Mások kedvéért, akik kíváncsiak a zenére: Quimby - Búvóhely

Névtelen írta...

Ildikó
A gondolatolvasás képessége, avagy az emberiség kipusztulásának története.

És Isten megteremtette az embert.
Nem aprózta el a feladatot, megadott neki mindent, amire szüksége lehet a földi lét során. Először is csodás környezetett hozott létre számára. Teremtett eget, földet, vizeket, és mindezt benépesítette növényekkel és állatokkal. A teremtés koronája maga az ember, így hát az Úr maximális figyelmet szentelt neki. Adott izmos testet, amivel dolgozhat, és megteremtheti magának a mindennapi betevőjét, adott érző szívet, hogy átélhessen örömet és bánatot, adott szárnyaló lelket, hogy tudjon vágyódni, magasra törni. Az ember mindent megkapott, ami az életben maradásához kellett. A prototípusból azonban kimaradt a gondolatolvasás képessége. Mivel az Úr bölcs, ez nem lehetett véletlen. Cserébe viszont az ember kapott értelmet és döntési szabadságot abban, hogy a gondolatait hogyan, miképpen használja, mihez kezdjen velük, mikor mondja ki, és mikor tartsa meg magának.

Évezredeken át jól működtek a dolgok, az emberek dolgoztak, gyarapodtak, újabb és újabb dolgokat alkottak, és megállíthatatlanul haladtak a fejlődés útján. Az idő múlásával azonban a halandók egyre többet akartak, nagyívű terveiknél nem vették figyelembe a természeti törvényeket. Kezdték átvenni az irányítást, beleszóltak dolgokba, melyekbe nem kellett volna. Uralni kívánták a világot, részt akartak a teremtésből is. A növényeknél génmanipulációkat hajtottak végre, az állatokat klónozták. Különböző technikai kütyükkel vértezték fel magukat, melyek extra képességekkel ruházták fel őket. A készülékek egyre több feladat ellátására voltak alkalmasak. Kezdetben ezekkel nem volt semmi gond, hiszen egyszerűbbé tették az életet, áthidalták a távolságokat az egyének között, fontos részei voltak a kapcsolatteremtésnek. A folyamatos fejlesztgetéseknek köszönhetően lehetővé vált az ujjlenyomatvétellel történő gazdi-azonosítás, a gombnyomásra működő zenefelismerés, a beszélgetés ember és gép között. A 2024-ban piacra dobott Nokisam2024 újdonságai közé tartozott, hogy a készülék a beszélgetésben résztvevő felek gondolatát meg tudta jeleníteni egy kis kijelzőn. Kezdetben jó mókának tűnt. Az emberek játszadoztak, mentalistának képzelték magukat. „Találd ki melyik állatra gondoltam!” „Találd ki mi a kedvenc ételem!” Később azonban az élet minden területére beszivárgott ez a kis találmány, a földi lények egy tapodtat sem mozdultak nélküle. Mindenki olvasott mindenki gondolatában. A káosz elkerülhetetlen volt. A választók megbuktatták kormányaikat, politikusaikat, mert már nem lehetett őket hamis ígéretekkel etetni, a vállalatvezetők kirúgták alkalmazottaikat, amikor rájöttek milyen gondolatok rejtőznek a hízelgő mosolyok mögött. Évtizedes barátságok szűntek meg, házasságok bomlottak fel, szülők tagadták ki gyermekeiket. A földön eluralkodott az ellenségeskedés, a gyűlölet. Az emberek egymásnak estek, és fokozatosan kiirtották egymást.
Azt beszélik maradt még egy maréknyi csoport az emberi fajból, azon kevesek gyülekezete, akik mindig azt mondták, amit gondoltak. Tehát állítólag léteznek, de nem találkozott még velük senki…

Névtelen írta...

Részletgazdag történet, és rövidsége ellenére képes érzelmeket kelteni. Tetszett. :)

Liliana írta...

Szia!:)
Szeretnék jelentkezni:)
Cím: Ha elragad az ár

A lány csizmája hangosan cuppogott a vizes járdán, ahogy keresztülrohant a parkon. A lámpák fényét a fehér, sűrű köd elnyelte, így a kezében tartott karót kivéve nem sokat látott. Vajon ilyen a felhő is? Megfoghatatlan és nedves?
Hol vagy? Megtalálunk!
A lány testében lüktető adrenalin versenyt futott a vérével, ahogy a lelke ráhangolódott az ellenségeiére. A kimondatlan mondatok ott függtek a fejében, az érzelmek pókhálóként vízhangzottak az elméjében. Úgy hatottak rá, mint egy vödör hideg víz.
Marie belerohant a padba, miközben szidta magát a gyengeségéért. Volt egy csekély különbség közte és az átlag között. Gyermek kora óta olvasott mások gondolataiban, ami a többi vámpírvadász szerint jól jön a harcok során. Hisz ki ne örülne, ha előre tudná a támadások irányát? De akárhányszor próbálta meggyőző érvekkel hatni az eszükre, hogy ez nem áldás, hanem átok, levegőnek nézték a szónoklatát. Vagy ő is ezt gondolná külső szemmel? Talán, azonban az eszmék hátterében tornyosuló érzelmek leláncolták a lány saját érzéseit. Végül szenvedések árán, de meg tanulta szabályozni és elzárni őket agyának legmélyére. Ebben a fájdalmas pillanatban jött rá, hogy nem tökéletes a szisztéma.
A vámpírok mások voltak, mint az emberek. Testük és lelkük halott volt, akaratukat az ösztön vezérelte. Éhség. Vágy. Gyilkolás. Vér. Az érzelmek az összekuszálódott gondolatokkal bombaként robbantak a lány fejében. A lelke megingott, mintha ő maga is átváltozna a vámpírok közönyös, mégis érző lényévé. Képes lenne elveszíteni önmagát?
A lány talpra ugrott, miközben a gondolatok százává özönlötték el a fejét.
Az enyém! Én találtam!
Miért mindig te kapod a legjobb falatokat?
Marie egy pillanatra lehunyta a szemét kiürítve az agyát. A zűrzavar fokozatosan elhalkult, majd teljesen elhalt.
A karó meglendült a kezében, védekezően maga elé tartva. Mindig is szerette a meglepetéseket.
A köd egy pillantásra felszállni látszott, ahogy két alak jelent meg. Egy nő és egy férfi. Remek. Küzdött többel is.
A vámpírok neki rontottak. A lány a nő mellkasába döfte a karóját, mire a lény fehér porrá robbant. Marie karján felmarta a bőrt az anyag. Remek. Még a halálukkor is fájdalmat okoznak. A férfi hangosan sziszeget. A száját hajszálvékony vörös erek hálózták, ahogy az ajka alól kibukkantak az éles szemfogak. Szeme elsötétlett, olyan volt, mintha a lány egy kút feneketlen aljára nézne.
- Megöllek! – a szó vízhangzott a fejében, ahogy nem csak kimondta, de gondolta is a vámpír.
- Gyere! – a lény neki lendült, Marie arrébb bukfencezett. A vérszívó gyors volt, de nem eléggé. Újszülött. Számukra szokatlanok voltak a képességek, így el kellett telnie pár évnek, hogy megszokják. A férfi újra támadott, mire a lány beledöfte a karóját a mellkasába… de nem a szívébe. A vámpír megragadta Mariet. A nyakába éles fájdalom kúszott, érezte, ahogy a vére átáramlik az övébe. Csak egy karnyújtásnyira van a karója. Ha kicsit elfordítja, végezhet vele… vagy nem is akar? Az évek alatt felgyülemlett érzelmek elárasztották a lányt. A fájdalmak, a gondolat, hogy elveszti önmagát, hogy ez a képesség magába szippantja...olyan közel van… vége lehet ennek az egésznek. Jobb helyre kerülhet, ahol úgy élhet, mint más normális ember. Hisz erre vágyott nem igaz?
A fájdalom megszűnt, mire a földre esett. A férfi eltűnt, helyén fehér por kavargott.
- Lucy… - a barátnője csapzott szőke haja a homlokára tapadt, tekintete éles volt, mint a papírvágó kés. Reszelős lélegzetet vett, majd leguggolt Marie mellé.


Liliana írta...

- Mi a fene ütött beléd? Meghalhattál volna! - a lány nem szólt, csak némán bámulta a földet. A nedves talaj átáztatta a nadrágját, pólójára csorgó vér rátapadt a testére. A fájdalommal az érzelmek is csillapodtak, azonban lelke mélyén még mindig érezte a vágyat, mely a szenvedések előli menekülés jelentette.
- Tudtam, hogy nehéz, de nem, hogy ennyire… - Lucy felfogta, hogy barátnője miért nem állította meg a vámpírt. Vajon mit érezhet? Bűntudatot, vagy megkönnyebbülést, amiért közbe avatkozott? Marie fellélegzett. Az erejének hiányában úgy tűnt a képessége is korlátozódott. - Miért nem szóltál?
- Mit tehettél volna?- a lány szeme megtelt könnyel, érezte, hogy a sírás hulláma önti el.
- Megoldottuk volna… együtt. Legjobb barátnők vagyunk… segítettem volna.
- Nem tudsz mit csinálni. Ez az én gondom.
- És így akarod megoldani? Eldobod magadtól az életet? A képességet? Marie… fogd fel, mint egy ajándékot…
- Ne kezd te is!
- Nem! Te ne kezd! Lehet, hogy nehéz, de idővel képes leszel arra is, hogy ki-be kapcsold! Tudom! Én hiszek benned! Higgy te is magadban! És akkor sikerülni fog!
- Azt hittem sikerült… de nem jó…
- Kimerült vagy.
- Ha ez azt jelenti, hogy nem működik egy ideig a képességem, akkor benne vagyok. – a lány sajgó végtagokkal tápászkodott fel. Mi lenne, ha tényleg elveszítené? Olyan fura lenne nélküle élni… de megkönnyebbülne is… nem?
- Lucy… te mit csinálnál, ha neked lenne ez a képességed?
- Megpróbálnám a legjobbat kihozni belőle. – Marie bólintott. Talán igaza van. Mindig is a rossz oldalát nézte a dolgoknak… talán ad neki egy esélyt.
A lány ebben a pillanatban eszmélt rá. Félt szembe nézni az adottságával. Félt szembe nézni azzal, hogy ő más, mint a többiek. Mindig is ez volt a probléma.
A két lányt körbe ölelte a fehér köd, ahogy elindultak felfedezni valami újat… valami csodálatosat…

(Itt a második rész:) )

Szatti írta...

Kedves Ildikó!

Nagyon tetszett a történeted. Eredeti volt, részletes, volt benne ötlet és fantázia. Tetszett a leírás, ahogyan bemutattad az elképzeléseidet. Amit kicsit hiányoltam, hogy rövid volt :) szívesen olvastam volna még vagy esetleg valamilyen párbeszédet, ami kiegészíti mindazt, amit leírtál. Így is remek volt, ez már csak az én ízlésem és szempontom, de igazán remek lett és köszönöm, hogy pályáztál! :)

Szatti írta...

Kedves Liliana!

Igazán remek volt a történeted. Fordulatos, váratlan, izgalmas cselekmény és mindemellett tetszett, hogy maga a gondolatolvasás tényét összekapcsoltad a természetfelettivel. Tetszett a történeted, gratulálok neked és köszönöm, hogy elküldted! :)

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!
Remélem nem lett olyan rossz a művem.

Titok

Tisztán élnek bennem azok az emlékek, melyeket más el akar felejteni, és amire ha visszagondol, úgy érezheti, ez a dolog elvett belőle egy darabot, legyen az apró vagy akár egészen nagy. Emlékezni akarok minden rossz dologra, ami velem történt. A fájdalom számomra olyan, akár a méreg. Emlékszek, szenvedek és megmérgezem magam, hogy egy részem elvesszen, hogy egy percre semmivé válljak. Ha egy kis időre megszűnök létezni, a hatalmas gondolatáradat, ami régen egyszerre haladt át az elmémen, elcsendesül. Iszonyatos teher ez. Mintha egy pici pohárba akarnák beleönteni egy folyó összes vizét, mintha egy apró gyermekre aggatnánk mázsás súlyokat és azt mondanánk egy embernek, most mások helyett is lélegezned kell. Ilyen az, ha az ember hallja mások gondolatait, látja mások emlékeit és magáénak tudhatja az érzéseit. Szinte minden érzékszervemmel azonosulni tudok egy másik olyan húsvér lénnyel, mint amilyen én vagyok. Eleinte nem tudtam kontrollálni. Mindenhol, ahol csak jártam az én elmém volt az átjáró minden gondolat és emlék számára. A lelkem meghúzta magát a testem egy kis zugában, hogy átadhassa a helyet mások érzéseinek. Három hosszú évembe telt megtanulni, hogyan lehet kordában tartani ezt a képességet. Azt nem tudom, hogy miért pont én rendelkezem ezzel az adottsággal, de abban biztos vagyok, hogy ez egy ajándék. Még ha eleinte fájdalmat is okozott, ennek az ajándéknak valami jó célt kell szolgálnia. S így én is azért élek, hogy valami jót tegyek és segítsek másokon…

- Ma sem volt túl hálás a közönség. Ezek a kis taknyosok fel sem fogják, hogy miről szól ez a színdarab.
- Miért valójában miről szól? – kérdeztem mérgelődő barátnőmet.
- Na, ugyan miről szól? Hát mindenről. Életről, halálról, szerelemről, fájdalomról, jókedvről, szenvedélyről, mindezeket erotikus tartalommal vegyítve.
- Na, igen. Ezekkel a szavakkal szinte tökéletesen leírtad ezt a művet.
- Szinte tökéletesen? Ne haragudj drága barátnőm, de ez a kifejezés sérti a fülem. – bosszankodott és kritikus mozdulatokkal igazgatta a szemüvegét.
Tudni kell Barbiról, hogy mindig a tökéletességre törekszik és ebből a görcsös megfelelési kényszerből adódóan sokszor pontatlan, ami elég ironikus.
- Igen, jól hallottad. Kihagytad az egyik legfontosabbat. Ez a darab a szabadságról is szól. Elmondja, hogy mi az a dolog, amit ha kiiktatunk az életünkből, akkor szabadok lehetünk.
Szinte sportszerűen szerettem belekötni a barátnőmbe és általában találtam is rajta fogást. Persze ő sem ellenezte a vitákat. A szópárbaj volt a mi kedvenc elfoglaltságunk.
- Mindegy. – az arca olyan volt, mint egy felfuvalkodott békáé, akit letepert egy szteroidos légy. - Térjünk vissza a hálátlan és modortalan fiatalsághoz.
- Aha, szóval a mi korosztályunkat már fiatalságnak hívod, mint az öregek. Én azért még nem érzem magam annyira idősnek, bár az tény, hogy az előadásba beletapsolni, beleböfögni és együtt énekelni a színészekkel tényleg nem a legjobb modorra vall.
- Látod kedves Fruzsi. Ma mégiscsak tökéletesen igazam van valamiben. Egyébként meg nem öregnek, hanem valamivel különbnek és bölcsebbnek vélem magam, mint a korunkbeliek, ezért hívom őket fiatalságnak. Egyébként sajnos az is tény, hogy mint látod hazaértem. A búcsú fájdalmas lesz ugyan, de rövid. Szia. Holnap találkozunk.
- Szia. – mondtam, s már majdnem el is iszkolt. Tényleg komolyan gondolta a rövid búcsút, de én utána kiáltottam.

- Gyere csak vissza. Elmondanád nekem, miért hajtogatod magadban, hogy kérlek csak most ne?

- Micsoda? Megígértél valamit nekem. Vagy talán már elfelejtetted? Nem olvashatsz engedély nélkül a fejemben.

Igen. Mikor elmondtam az én egyetlen barátnőmnek mire vagyok képes, felesküdtem, hogy nem fogok belehallgatni a fejébe beleegyezés nélkül, de gondolatban hozzátettem: Nem olyan sokszor. Úgy sem hallotta, hisz én vagyok a gondolatolvasó és nem ő. Szerencséje, hogy azután ismerkedtünk meg, miután már nagyjából kordában tudtam tartani az agykurkászást – ami körülbelül egy éve tart- különben tényleg nem lennének előttem titkai.

Fanni Csepanyi írta...

- Kérlek Barbi nyugodj le egy kicsit és beszéljük meg.
- Én teljesen nyugodt vagyok. Csak tudod semmi közöd hozzá, hogy miért gondolom ezt. Rendben? Hallottál már a magánélet kifejezésről?
- Tudtommal barátnők vagyunk és mindent elmondunk egymásnak. Kérlek, ne titkolózz előttem. Számíthatsz rám. Szeretnék segíteni. – már majdnem sírtam. Aggódtam. A barátnőm arca sima volt, rezzenéstelen, akár egy porcelánbabáé. A felszínen nem látszott semmi, de én éreztem, hogy ideges és retteg. Nem a dolgozat előtti izgalom volt a lelkében, hanem igazi, zsigeri félelmem. Mint, amit a zsákmány érezhet, mikor a vad egyre közelebb és közelebb férkőzik hozzá.
- Ne haragudj, de most nem igényelem a segítséged. Amúgy is sietnem kell haza. Anyám már biztosan aggódik és nagybátyám is ideges lehet. – hatalmas gombóc volt a torkán és az utolsó négy szót már alig lehetett hallani, olyan halkan mondta.
- Nem említetted, hogy meglátogatott titeket a bácsikád és azt sem, hogy egyáltalán van. Mit tett veled?
- Semmit- mondta leszegezett fejjel és elszaladt.
Feleslegesen szaladtam volna utána. Inkább kintről hallgattam tovább a gondolatait. Éreztem, hogy teljesen ki akar zárni. A lelkében harag volt, félelem és undor. Az elméjében egyre csak azt hajtogatta, hagyj békén, ne gondolj semmire. Ezt ismételgette egyre és egyre hangosabban, szinte üvöltött, aztán hirtelen teljes csend lett, tényleg nem gondolt semmire. Kétségbe estem. Ez meg hogy lehet?
A ház előtt épp egy járőröző rendőrautó haladt el. Elvesztettem az ítélőképességem és szinte a kocsi elé vetettem magam. Az autó megállt. A két egyenruhás azonnal kiszállt és felemelt hangon megkérdezték: Mond csak normális vagy? Akkor és ott nem tudott érdekelni ez a kérdés. Csak arra tudtam gondolni, hogy a barátnőmmel valami nagyon rossz dolog történt. Reszkettem az idegességtől, de muszáj volt összeszednem magam. A házukra mutattam.
- Kérem, segítsenek a barátnőmön. Ott van a házban és valaki bántani akarja. Kérem, higgyenek nekem. – ordítani szerettem volna, de helyette csak elhaló hangon nyögdécseltem.

A szívem a torkomban dobogott, a térdre estem és sírni kezdtem. A két rendőr csak állt ott, mint akiket odaragasztottak. Mikor rájuk néztem könnyes szemekkel, végre észrevették, hogy tényleg történt valami. Nem tudták, hogy őrült vagyok- e vagy igazat beszélek, de odamentek a házhoz és becsengettek. Senki nem nyitott nekik ajtót. Majd újra becsengettek, de senki még csak ki sem szólt. Benyitottak. A barátnőm anyja és nagybátyja pechére nem zárták be az ajtót.
Barbi a kanapén feküdt kábultan, mellette az anyja egy nagy barna bőröndbe pakolta be a cuccait. Mint kiderült, nem éppen a legtisztább múlttal rendelkező asszony. Fiatal korában erősen drogfüggő volt és ebből adódóan rengeteg adósságot halmozott fel. Mikor a bátyja tudomást szerzett róla kifizette a tartozásit, cserébe húgának a klubjában kellett dolgoznia, mint táncosnő. Mikor a nő 3 éve ismét a kábítószerhez nyúlt, megint piszkosul eladósodott és teljesen tönkrement idegileg. A bátyja addigra még több sikeres, nem túl családbarát nightclubot nyitott a világkülönböző pontjain és természetesen, mint régen most is felajánlotta segítségét húgának, aki nagy bánatára már korántsem volt olyan csinos, mint 16 éve, viszont a lánya annál inkább hasonlított fiatalkori anyjára. Így hát a terv szerint Barbinak kellett volna ledolgoznia a kölcsönadott pénzösszeget nagylelkű bácsikájának.
A barátnőm már tudta, hogy mi fog történni, mégsem mondta el nekem. Azt gondolta, hogy tartozik az anyjának, hisz ő adott számára életet és rajta kívül egy rokona sem volt, akihez közel állt volna. Tiszta lapot akart a nőnek, aki eladta őt. Nem akarta beismerni, hogy egy anya soha nem tenne ilyet a gyerekével, nem akart szembenézni az elhagyatottsággal. Az eset után sokáig hozzám se szólt, még csak rám se nézett. Egyszerűen szégyellte magát. Sok időbe telt, mire rájött, hogy akármi is történjék, nincs egyedül. Újra bontogatni kezdte a szárnyait, akár a fióka, aki megsebesült ugyan, de már jobban van. A mélyből és a sötétből a fény felé akart repülni, élni akart.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Az átok
Anna kifulladva ért fel az emeletre, a terem ajtaja tárva, kisfia egyedül ült a kicsi asztalnál, az óvó néni magyarázott neki elmerülten. Észre sem vették az ajtóban tébláboló Annát, pedig igencsak későre járt az idő, csendes volt az óvoda, a többi gyereket már régen hazavitték.
– Elnézést a késésért, de egy válogatós vevő miatt nem tudtam időben zárni a boltot.
– Nincs semmi baj anyuka. Úgyis szerettem volna nyugodt körülmények között beszélni önnel.
– Valami gond van Donival?
– Igen. Nem tudom mi az oka a dühkitöréseinek. időnként minden ok nélkül nekitámad valamelyik társának, és megveri. A mai eset már a sokadik. Hiába faggatom, nem mondja meg az okát, csak lehajtja a fejét, és fogadkozik, hogy többet nem verekedik. Szeretném, ha pszichológushoz vinné Donit.
– Rendben - felelte remegő hangon Anna.
Némán öltöztek. Anna azon gondolkodott, hogy melyik óvodába vigye át, nem akarta orvoshoz vinni. Kicsi még ehhez a tortúrához, úgysem tud segíteni a bajunkon. Igaz az sem segít, ha átviszi egy másik oviba.
– Vigyél át a Zöld útiba, az közel van a bolthoz anyuci.
– Ajaj! Nem lehet titkom előtted, kilesed a gondolataimat kisfiam.
– Nem akarom, csak úgy kigondolom én is, ahogy te.
Hát ez a baj! Ezen, semmilyen lélekkurkász nem segíthet, ez van és kész. A gyerek kiolvassa a gondolatát mindenkinek, ha rá figyel. Ha valamelyik társával konfliktusa van, figyeli, és ha annak rossz gondolata van vele kapcsolatban, nekimegy. Ha átviszem egy másik oviba, csak idő kérdése mikor szól az új óvónénije ismét.
Istenem ez a sok ha, mit tegyek? Gyerekpszichológus meg ki tudja, mit hoz ki a vizsgálatból, az is lehet, hogy csodabogarat csinál belőle és megtudja a világ, hogy milyen képessége van Doninak, és akkor elveszett szegény, nem hagyják békén, mutogatják. Ebből nem kérünk, mert tönkreteszik már gyerekként. Elhatározta, hogy megtanítja élni ezzel a képességgel, hogy ne kerüljön bajba. Doni apján kívül senkinek sem mondta el ezt, az nem igazán hitte, kiröhögte, és képzelgőnek nevezte. Többé senkinek sem említi, mert érezte, hogy ez a képesség átok, csak bajt, kirekesztést hozhat a fiára.
Este gyorsan ágyba penderítette Donit, és az ágy szélére ült.
– Figyelj rám kisfiam, anya elmondja, hogyan kerüld el a verekedést.
- Tudom anya! Ha vitatkozunk, vagy összeveszünk, forduljak el, menjek is el az ablakhoz, és nézegessek ki, akkor nem tudom leolvasni a gonosz gondolatát és nem leszek mérges.
– Jaj! Kisfiam, már megint megelőztél.
- Ne haragudj anyuci, de annyira figyeltem rád.
- Próbáld ezt megtenni, és akkor maradhatsz ebben az óvodában. Ja és nem viszlek semmilyen orvoshoz.
– Tudom. Na, mesélj már!
Folyt.köv.

Ibolya Jéga Szabó írta...

Az év gyorsan eltelt, és Doni nem keveredett megmagyarázhatatlan verekedésbe egyetlen társával sem, de az óvónéni mégsem volt teljesen elégedett.
- Nagyon visszahúzódó szótlan gyerek lett Doni, a társaival keveset játszik, sokszor áll csak az ablak előtt és kifelé bámul. Nincs valami családi gond otthon, ami nyomaszthatja, kérdezte aggódón.
– Nem hiszem, nincs otthon semmi változás, lehet, hogy fél az iskolától – felelte gyorsan Anna.
Az iskolakezdés felvillanyozta Donit, nagyon örült, hogy végre kiszabadult az oviból, és már ő is iskolás nagyfiú. Itt csak a szünetekben volt idő figyelni egymásra, de az rövid volt. Konfliktusok nem voltak alsóban. A tanítónéni észrevette, hogy milyen ügyes, még az is előfordult, hogy kitalálta a gondolatát. A felső tagozatban, már nem ment minden olyan simán, mint régen, sokszor került konfliktusba a társaival, akiknek többsége különcnek tartotta, és kirekesztették maguk közül. Doni nem járt le játszani a társaival, sokat olvasott, és az ideje nagy részét a számítógép előtt töltötte.
Annának ez nem tetszett, a tizennegyedik szülinapjára egy kiskutyát hozott a lakásba. Nagy volt az öröm, de ezen túl naponta többször kellett sétáltatni, és este lefekvés előtt egy hosszabb sétát is tenni a parkba. Sokat ugyan nem változott Doni a kutya jöttétől, de legalább kimozdult a házból, és többet mosolygott. Nagyon szerette a kutyáját. Anna úgy érezte, hogy talán most rendbe jött a fia, és olyan lesz, mint a többi gyerek. A gondolatolvasásról nem beszéltek, abban reménykedett, hogy az elmúló gyerekkorral ez a képessége is eltűnik. Mindkettőjük tudatában úgy élt ez a különleges képesség, mint egy szörnyű átok, melytől valahogy szabadulni kellene.
Egy szép augusztusi este kivitte a kutyát sétálni a parkba, már a bejáratnál látta, hogy három fiú osztálytársa rúgja az út vágott kavicsát előtte. Lelassított, a kutya húzta, látta, hogy azok is észrevették. Közöttük volt az a fiú, aki az osztály hangadója volt, és a gyengébbeket, köztük Donit is mindig lefikázta. A fiúk egyre lassabban mentek, Doni hamar mögéjük ért. Ekkor hallotta meg az erős fiú gondolatát, fellógatjuk egy kicsit azt a korcsot, mindjárt oda súgom a többieknek, hogy ez a kis nyamvadék ne hallja.
Doni páni félelmében, hogy a kutyáját felakaszthatják felkapott egy nagyobb követ és hátba dobta, majd a kutyáját felkapva megfordult és futásnak eredt.
Talán ha tíz métert szaladt, amikor azt hallotta, - Most megdöglik a kutyád, te kis köcsög! - Hátulról egy ütést érzett. Előrebukott, rá a kiskutyára, rángott néhányat és nem mozdult többé. Mellette egy véres betondarab, a bal füléből csorogni kezdett a vér. A fiúk dermedten nézték, majd kikerülve Donit eszeveszett futásba kezdtek.

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Elgondolkodtató, érdekes történetet alkottál. Kíváncsian olvastam minden sorát. Amikor látom a neved, hogy alkotsz tudom, hogy valami jót olvashatok :) mindig sikerül lebilincselned az alkotásaiddal! Gratulálok neked és köszönöm az élményt!

Ui.: akár történet is lehetne belőle! ;)

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon örülök, hogy alkottál a feladatra! Tetszett a stílus, és a fogalmazásmód, szinte olvastatták magukat a sorok, ahogy előrébb és előrébb haladtam a történetben. Szomorú, de lenyűgöző történetet alkottál, tetszettek a gondolatok és az érzések, amelyek így, az E/3. személyen is átjöttek. Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!

Syro írta...

Szia! Megjöttem, írtam, ígyekeztem a gondolatolvasás jó oldalát megfogni, remélem sikerült, bár rendhagyó a történetem, mint mindig x)
A zenét ide írom, hogy legyen elég helyem. Luis Delgado - Epitaph
http://www.youtube.com/watch?v=fnHiMsvhDq8

Syro írta...

Nem pletyka

A hajnal narancs színre festette a minareteket és a várost, míg a müezimek az első imára hivták az igazhitüeket. Én addig egy a város fölé emelkedő hegyoldal kiszögelésén élveztem a kellemesen hűs szellőt. Az elém táruló látvány csodálattal töltött el, és mindeközben olyan békesség szállt meg, amit eddig nem sokszor éreztem. A legijesztőbb mégis az volt az egészben, hogy némaság vett körül, ami majdhogynem fájóbb volt, mint a megannyi gondolat, amit állandóan hallok. Furcsa és zavarba ejtő volt ez egyszerre. Nem is értettem, hogy bírnak így élni az emberek, én biztos beleőrülnék a némaságba.

Amin közeledett a poros földúton. Csacsogó gondolatai árultá el, ahogy azt is, hogy már megint meglovasított néhány szem datolyát a piacról, amiért ha elkapják a kezével fizet. Mintha nem lenne így is elég baja, mégis nap, mint nap ezzel játszik. Amint olyan nyolcéves formának gondoltam pedig lehet, hogy nincs is annyi, csak sokkal többet élt már meg, mint bármelyik hasonló korú gyerek, de ez a hely nem kívételez senkivel.

Ahogy felért hangosat füttyentett, mert nem talált sehol. Nagyon megijedt, jeges félelem hasított belé, hogy ezért,mert engem elhagyott, őt fogják hibáztatani. Na, igen. Körülbelül fél perc alatt kiválasztják az utódját őt meg otthagyják a kesejüknek egy csinos golyóval a fejében. A legszörnyübb az egészben az, hogy még meg sem tudja magyarázni a dolgot, mivel mikor hozzájuk került azzal kezdték ”jótevői”, hogy kivágták a nyelvét. Így még véletlenül se árulta el a rejtekhelyüket. Szinte hihetetlen mikre nem képesek errefelé az emberek, és most velük kellett tárgyalnom. Az ilyen melókért legszíveseben nyakig beásnám a főnökömet egy hangyabolyba.

Fél perc után megkegyelmeztem a fiúnak és kiléptem egy öles fa takarásából. Volt örömködés és hálafohászok tucatjai, hogy Allah ma is milyen kegyes hozzá, majd gyorsan hozzám sietett, és ellenőrizte, nem-e valami tiltott dolgot csináltam. De kívételesen tényleg csak a tájban gyönyörködtem.

Kérdeztem a fiút, hogy mi van, ő meg intett, hogy menjek vele, és ekkor rögtön bevillant a fejébe a hely, ahova vinnie kell. Sajnos köze sem volt ahhoz a helyhez, ahova szerettem volna eljutni. Ez így elsőre csapdának tűnt, de az is lehet, hogy onnan visznek majd tovább, de ettől függetlenül sehogysem tetszett a dolog.

- Muhtadi-hoz viszel? - kérdeztem arabul. Most is képek tucatjai jelentek meg a fejében, többek között az is, amikor elfogták anno, tehát Ő volt az. A hely, ahova akkor vitték már jobban hasonlítani ahhoz, amit kerestem. Tehát ha ügyesen kérdezek, mégmeg is lelem a válaszokat.

Amin szokásához híven most is lelkesen bólógatott, jelezve, hogy hozzá megyünk. Hát hogyne, mosolyogtam magamban. Az úton a hegyek között mindössze egy idős öreggel találkoztunk, aki csupán azon agyalt, mit tegyen ma az asztaltra a családjának, szinte észre sem vett minket csak mikor a közelébe értünk. Felnézett rám, majd gyorsan el is kapta a tekintetét és sietősre vette a dolgot. Nem mondom, hogy szokatlan errefelé az európai arc, de egyedül ezen a helyen egy fiúval... Pontosan tisztában volt vele, hogy nem nyaralni jöttem.
Három kisebb falun is átmentünk, mielött rákanyarodtunk a hegyekbe vezető ösvényre. A falusiaknak csak úgy járt az agyuk, mindenkinek megvolt a maga elmélete, de fontos dolgokat is megtudtam. Például, hogy melyik utakat használják ők, mikor észrevétlenek szeretnének lenni. Szerncsémre képes vagyok kiszűrni azokat a gondolatokat, amik hasznosak a számomra. Ezzel a képességgel csak néhány gondolatolvasó bír, és kivétel nélkül csak olyanok, aki születésüktől fogva gondolatolvasók. Hogy miért alakult így, nem tudom, de igyekszem ezt az adottságomat minnél jobban kihasználni. Míg sokan átokként tekintenek erre a képességre, én addig nagyon is jól tudom kamatoztatni ezt a tudást.

Úgy egy órája már, hogy nem találkoztunk senkivel, mikor meghallottam fogadóbizotságunk cseppet sem baráti gondolatait. Nem igazán hisznek abban, hogy én fegyverkereskedő vagyok, milyen meglepő.

Syro írta...

Ezek sosem bíztak meg senkiben, még a saját embereikben is alig. Nem is értem, hogy lehet ekkora hatalmuk. Csak van egy ''kis'' gond, az a szóbeszéd járja, hogy beszereztek egy Little Boy-t, ami kétséges, szinte csak pletyka. Ezért voltma itt valójában, hogy kiderítsem tényeg van-e nukleáris bombájuk, vagy csak a szájuk nagy. Sajnos a hegyek között jól el tudnak rejtőzni még a műholdak és a sugárzásmérők elől is.

- Mikor érünk oda már? - mordultam rá a kölyökre, de ő fel sem vette a rossz hangulatomat csak lelkesen integetett, hogy menjek. Nem tehettem mást, követtem de közben próbáltam annyi információt összeszedni, amennyit csak lehetett. Igyekeztem kizárni Amin aggodalmaskodását afelett, hogy késtünk, és hogy ezt mivel fogják “jutalmazni”, de jelenleg a fiú sorsa érdekelt a legkevésbbé.

Egy élesebb útkanyarulat után jó tíz méterre várt a fogadóbizottság, háro fegyveres férfi egy terepjáróval. Ahogy megláttak minket azonnal hadoválni kezdtek arabul, hogy hol a fenében voltunk és hogy már egy órája itt kellene lennünk. A srác próbált kézzel lábbal magyarázni, hogy ő nem tehet róla, mert én voltam az, aki nem birta a tempót, de nem jutott sokra. Az egyikük fegyvert fogott a fejéhez, persze esze ágában sem volt lelőni a fiút, de ezt rajta kívül csak én tudtam. Az a rohadék meg élvezte, hogy rettegni látja a gyereket, aki még össze is pisilte magát, miközben némán tiltakozott. Egy jó félperces műsor követően lekevert egy maflást a kölyöknek, ami akkora volt, hogy a három méterre lévő terpjárónak kenődött szerencsétlen, majd az ember, mint aki jólvégezte dolgát felém fordult.

Barátságosnak tünő ábrázata mögött gyilkos gondolatok cikáztak. Jelenleg tőle függött az életem, mert a főnöke rábizta a döntést, hogy mi legyen a sorsom. Hogy miért határozott úgy, hogy életben hagy, még elöttem is rejtély volt olyan kuszák voltak a gondolatai. Ezután mindannyian felültünk a kocsira és elindultunk a tábor felé.

Még alig mentünk tíz perce, mikor aknára futottunk. A kocsi a levegőbe repült, mindenki megijedt és szitkozódott. A három kisérőből egy meghalt. Az egyik pilanatban még hallottam káromkodni a másikban meg teljes némaság vette körül. Az őrült, aki a fiút fenyegette, meg volt győződve, hogy ez az én művem, így engem keresett a lángoló roncsok között, hogy belém ereszhessen egy sorozatot. Míg lázasan kutatott a fekete füstben addig gondolatai valami nagyszabású világrengető bosszú körül forgott.
Próbáltam elbújni valami nagyobb kő mögé, de a vérnyomok, amit hagytam magam után, elárultak. Ekkor hallotam meg azokat, akik minden valószínűséggek az aknát lerakták, hogy jönnek, és nem sokkal később ropogtak is gépfegyverek.

Igyekeztem minnél messzebbre jutni, de zúzodott lábam nem volt használatra alkalmas így kúsznom kellett, ami szintén elég kunsztos volt kiugrott vállal. A fejemben lévő hangzavartól nem tudtam rájönni, hogy kik a támadóink, csak azt hallotam, hogy nagyon dühösek és holtan akarnak látni mindenkit. Még vagy egy fél óráig folyt a tűzpárbaj, aztán nem szóltak többet a fegyverek. A kis csapatunkból csupán az a fegyveres barom volt életben, bár négy golyót bekapott, meg én. Találtam egy kis hasadékot oda kúsztam be és vártam, reménykedtem, hogy ezúttal is sikerül megúsznom élve a küldetést, de a biztonság kedvéért egy papírfecnire, ami a zsebenben volt ráfirkáltam vérrel, hogy “Nem pletyka”.

Egyre közelebb jöttek a támadók, a gondolataik akár a vérre szomjazó állatoké. A vezetőm fejében pedig már megfogalmazódott a megoldás. Kibiztosított egy kézigránátott és várt. Mikor elég közel értek hozzá elengette a biztosítékot. Minden a levegőbe repült, de a robbanás sokkal nagyobb volt. Az táskájában lévők is felrobbantak.

Az egész környék beleremegett, a búvóhelyem bejáratát is betemete a törmelék és a por, amitől alig kaptam levegőt és mozdulni sem bírtam. Aztán magába fogadott a néma sötétség.

Szatti írta...

Drága Syro!

Mint mindig, ismét befutottál és nagyon örülök neked :) remek történetet olvashattam tőled, a zene pedig remekül kiegészítette az adott hangulatot. Mesés volt, hangulatos, érdekes, nem túl aprólékos vagy túlrészletezett, de mégis, minden mozzanatot érzékelni lehetett. Valamint, a két komment terjedelem ellenére is egész hosszúnak érezhető volt, ahogy pillanatok alatt változtak a képek. Köszönöm, hogy olvashattalak és gratulálok a munkádhoz! :)