2014. január 18., szombat

Vendégírónk, Jozefin versei





Egy éjszaka a reménnyel

Mellém feküdt 
tegnap este,
bújni akart, 
vackolódni

Fészkelődött, 
hajtotta fejét
mint csutakos 
éj űzte vad

Tűrtem némán
akarjon valamit,
egy szót mondjon
de ajka ha lett volna,
néma volt.

Nem simogatott
képzelt kezével,
vigaszt megvonó
teste, simulatlan,
s lába ha lett volna,
talán megrugdos.

Lelök, mert nem fér el tőlem,
egymáshoz semmi közünk.

Aztán rám kiabált volna,
dühében kirántja 
fejem alól a párnát,
hogy én őt elhagytam,
s a tollak, a pihék
az egész szobát beterítenék
én felugranék akkor,
s sírva fakadnék.

Hány ázott utat hagytam ott,
s te nem voltál velem! 
- ordítnék Rá.

Ha te nem adsz esélyt - szólna hozzám halkan -
én, hogy adjak álmot, ha szemed le se hunyod.
Adok erdőt, patakot, sodró folyamot -
folytatná szelíden -
zöld levelet, magas fenyőt.
Vájj ki szívedben apró zugot
hol meghúzhatom benned magam,
mint mókusok a télen kérges fa odvában,
mert a Reménynek is kell,
kedvesem,
menedék, védelem, mert ha nincs semmi,
veled pusztulok, egyszer ahogy a holnapok,
én is elfogyok.
Nekem kell a szív, neked kellek én.
Legyünk egymás hasznára,
csaljuk egymást hazugsággal,
hogy szükség mi törvényt bont:
te túlélni akarsz, s nekem is elég a létezés.
Kössünk időszakos alkut,
hűvös hajnalon beléd bújok,
megmutatom a maradás miértjét,
megmutatom neked 
az apró dolgok fonákját,
hogy nyerj belőle erőt,
megmutatom neked,
hogy vedd az időt,
hogy húzd magadra, mint
kabátot, s ha egyszer szűk lesz,
hogy mozogj,
mert újat belőle venni,
kedvesem, nem lehet,
mert egyszer ahogy a holnapok, 
az idő is azt mondja: elfogyok.

Túl elől járok,
az út lassú, 
s fáj a szív, fájnak a gondolatok.
Tudom én, nehéz engem ölelni,
de megtanítlak magamra,
először eltűrni,
aztán szeretni.
Tudom én. 

Csak ígéretet dalolhatok.

S ez olykor kevés,
kedvesem.

Kevés.



Hallgatag

Hallgatag sík
hallgatag erdő.
Hallgatag mező
hallgatag rím.
Hallgatag, csendes,
tépett, kopott,
ügyefogyott,
darabokban megmaradt.
Ez vagyok: jégmorzsa, és hamudara.
Minden mi valaha kedves volt,
most oly mostoha.
Hallgatag sík,
hallgatag erdő.
Hallgatag mező,
hallgatag rím,
Hallgatag, széttört,
megmart, taposott,
Ez vagyok; virágtalan magház,
üres sorok.
Szirmok a földön;
Nem hozok én már 
tavaszra semmit,
kikelet se jő.
Hallgatag száj,
hallgatag szavak,
hallgatag erdő, rímek, mező.
Hallgat minden mi fáj,
nincsenek szavak,
Ezért hallgat minden,
mert hallgatok én is.

Nincsenek megjegyzések: