2014. január 9., csütörtök

Vendégírónk, Liliana alkotása - Az áruló

A parkot borító sötétség ijesztő derengésbe vonta a fák hajladozó lombkoronáit. Rosie a füle mögé tűrte a kosza hajtincset, mely a tomboló széltől vígan az arcát cirógatta. A gyapjú kabátjába tűrte a kezét, vállait előre görnyesztve vágta át magát a dühös szélen. A park felvette az őszi színeket, a kanyargó ösvények hálózatát levelek borították. Rosie ezeken lépkedett, amíg meg nem látta a középen elhelyezkedő letakart szökőkutat. A hold kivillant az eget tarkító felhők közül, lágy fénysugarat vetítve a lányra, mint egy reflektor. A szél dühösen kapta fel a földön szétszórt szemetet, egyenesen Rosie lába elé fújva. A tenyérnyi nagyságú vérvörös szövet puha volt, szélét rojtok tarkították, mintha valaki kiszakította volna. A lány felugrott, ahogy az eltéveszthetetlen szín felvillant. Egy alak cikázott a fák homály fedte takarásában, azonban a vörös ruhadarabot cibáló szél szinte neonként világított. A csuklyával fedett fej egy pillanatra felé fordult, a vörös köpeny alól egy tetoválással díszített kéz villant ki, ahogy intett Rosinak. A lány csodálkozva követte a tekintetével, majd a szövetdarabot szorongatva belépett a fák takarásába. Teste minden porcikája azt sugallta, hogy ne bízzon az idegenben és forduljon vissza, ő még sem tudta megtenni. Annyira ismerős az a tetoválás! De honnan? A lány biztos volt benne, hogy ismeri azt az alakot. Ismeri és szereti. Nem fordíthat neki hátat! Nem mikor…
- Rosie! – a lány riadtan ült fel. Az ablakot takaró csipke függönyön keresztül beszűrődő sápatag utcalámpa félhomályba burkolta a szobát.
- Azt hittem már rég kész vagy. Ehhez képest meg itt talállak aludni. – Rosie álmosan nézett fel a barátjára. Adam fekete szmokingja beleolvadt a sötétbe. Egy pillanatra előtörni látta fehér, erőtől duzzadó szárnyait, de amint megdörzsölte a szemét, az illúzió eltűnt.
- Nem akartam bejönni, de mivel nem jöttél ki, azt hittem valami gond van.
- Nem. Csak elaludtam. Sajnálom. – a lány égő arccal kászálódott ki az ágyból. Hogy lehet ekkora idióta, hogy az élete legfontosabb napján elalszik??
- Kint megvárlak. – ahogy a fiú mögött becsukódott az ajtó, egy cseppnyi fényt sem hagyva maga után, Rosie beviharzott a fürdőszobába.

A meredek, megtört kőlépcsőn magas sarkúban közlekedni életveszély volt. A zene akkordja a lány fülében csengett, ahogy óvatosan lépkedett a földig omló ruhájában. A terem megtelt az izgatott, gót stílusú báli ruhába öltözött diákokkal. A plafonról aSzázadok Bálja felirat lógott.
- Várj meg kint! Van egy ajándékom a számodra! –a fiú elvegyült a diákseregben, míg Rosie óvatosan átvergődött a hullámzó tömegen, megcélozva az udvarra nyíló ajtót. A zenét felváltotta a kint lebzselő párok sutyorgása.
A lány tanácstalanul nézett körbe, majd tekintete akaratlanul is az égboltra villant. A csillagok lámpásként világítottak a tiszta égbolton. És mozogtak? Nem. Biztos csak képzelődött. Egyedül csak a hullócsillagok mozognak, de ez túlságosan is lassú volt hozzá. Biztos újra káprázott a szeme, mint mindig mióta Adam elmondta neki, hogy ki is ő valójában. Pompás, fehér szárnyakkal rendelkező angyal.
A lány gondolatmenetét egy elharapott kiáltás törte meg. Annyira ismerős! Rosie kapkodva fogta fel ruhájának szegélyét, s már rohant is az iskola kertjeként szolgáló területre.
Fehér szárnyak kavalkádja fogadta.
- Adam! – a lány torkát sikoly hagyta el, ahogy a fiút két másik angyal fogta közre. Testükből áradó fény égette a szemét, könnyek csordultak le az arcán, ahogy elfordult
- Rosie! Ne nézz rájuk! Menj el! – Adam hangja elcsuklott, ahogy a lány közelebb lépett, arca elé téve a kezét. Hát persze. Az angyalok igaz valójukat mutatják, ami az emberre nézve halálos.
Nem szabad rájuk nézni. Nem szabad rájuk nézni.
Lelkében kavargó meghittség lebilincselte Rosiet.
Talán egy pillantás nem a világ…
Egy kéz kapta el, és fordította meg. A lány felismerte a vérvörös köpönyeget.
- Emma?! – a legjobb barátnője arcán érzelmek kavalkádja játszódott le. Gyűlölet. Félelem. Szeretet. Bűntudat.

Az álom értelmet nyert, ahogy pillantása lesiklott barátnője tejfehér bőrére. A köpeny alól kibukkanó kéz a tetoválással. Az agya figyelmeztette a sorsfordító eseményre, ő pedig buta módon nem hallgatott rá és Adam most miatta került bajba. A lány átkozta a pillanatot, mikor a fiú kénytelen-kelletlen elmondta neki az igazságot. Miért kellett erőltetnie? Miért volt ilyen ostoba? - Miattad! Miattad vannak itt. Miattad viszik el! – Rosie hangja kétségbe esetten csengett az éjszakában. – Te szóltál nekik. Megbíztam benned. Rád ruháztam egy titkot és te elárultál. Miért?
- Mert angyal. Nem e világi. Nem bízhatsz benne!
- Szeretem őt.
- Ez csak az imádat, amit érzel iránta. Ő akarja így! Nincs itt semmiféle szerelem! – Rosie kitépte a karját a barátnője szorításából. Szárnycsapások hallatszódtak fölöttük.
- Adam! – a fiú két tűz közé szorulva pillantott le a lányra. Tekintetét leheletnyi remény sem árnyékolta.
- 100 év. 100 év múlva elmegyek hozzád! – kiáltotta oda neki. Rosie fejében akaratlanul is leperegtek a képek, ahogy a fiú büntetésül a Pokol egyik tömlöcében tölti le a 100 évét.
- De én addigra… Ne! Kérlek! – az angyalok rendületlenül emelkedtek, míg el nem nyelte őket az égbolt.

Két nap telt el, mióta Adamet elvitték.
A lány most ugyan ott állt, miközben felelevenítette az együtt töltött perceket. Egy angyalnak elenyésző idő az életében, azonban egy embernek értékes.
De mi van, ha mégsem taszítják ki? Ha mégis vele lehet? Ha mégsem kell leélnie nélküle a hátralévő életét? A lelkében felcsillanó remény elpárolgott, ahogy a fehér flitterszerű anyaggal bevont földet tanulmányozta. Hó?
A pelyhek belepték az eget, tapintásuk hideg és puha volt. Szinte szövetszerű.
A lány szívében jeges félelem kúszott végig, ahogy felismerte. Az angyalok könnyei.
Ha ezek a természetfölötti lények sírnak, az csak egy dogot jelenthet.
Valaki lebukott közülük.

Nincsenek megjegyzések: