2014. február 15., szombat

Érzelmekre hangolva - Gyakorlati feladat



Szép napot mindenkinek! Ismét, talán egy testhezállóbb feladatot hoznék, amelyben szerintem mindenki kipróbálta már magát, akár egy-egy novella erejéig, akár hosszabb távon, akár egy egész történetre vonatkozóan. Tekintve a tegnapot, s hogy kimondottan csak erre a témára épülő feladat nem volt még, gondoltam most erre kerül sor és szerintem sokan, szívesen alkotnátok rá akár egy újabb történettel, akár már egy meglévő írásotokkal pályázva. 
A téma nem más, mint a szerelem. Bár a legtöbb feladat tekintetében elmondható, hogy gyakran érkeznek ilyen témában alkotások, most kimondottan ennek a talaján maradnánk és nincs más dolgotok, mint megalkotni egy olyan történetet, melyben a szerelem, a másikhoz fűződő bizalom, kötöttség, vonzalom, mély barátság és megértés kapja a főszerepet. Mindezt, hogy hogyan ragadjátok meg, a ti kezetekben van, így lehet szó a történetek között akár boldogabb vagy szomorúbb hangvételű alkotásokról, és nem muszáj kimondottan a happy end-hez ragaszkodnotok, hiszen nem minden szerelem boldog. A legfontosabb, hogy sikerüljön a két szereplőtöket összehangolni oly módon, hogy átérezhető legyen a kapcsolatuk mélysége, a közöttük lévő vonzalom, az a láthatatlan szál, ami összeköti őket, melynek a bemutatása nem attól lesz hihető vagy lebilincselő, hogy próbáljátok a legtökéletesebb szerelmet megalkotni. Ne essetek a klisék hibájába! Legyetek hihetőek, reálisak és alkossatok akár vidám, humoros, boldog hangulatú történetet vagy vegyétek drámaira a figurát és ragadjátok meg a szerelem tragikusabb oldalát, melyben helyet kaphat akár a viszonzatlanság, vagy a tiltott szerelem érzése. Bemutathattok olyan helyzetet is, amiben a hangsúly egy szakításon vagy valamilyen módon egymás elengedésén van, amely történhet a két fél döntése alapján vagy közbe szólhat az élet, és kibontakoztathatjátok ebből is a történetet, amely nem feltétlen jelenti a szerelem elmúlását és végképp nem azt a tényt, hogy ettől függetlenül nem érdemes a szerelmüket elmesélni és szavakba zárni. 
Végtelen lehetőségek közül válogathattok, s hogy ezek közül melyik testhezállóbb és szimpatikusabb számotokra, a ti döntésetek, s akár olyan alternatív megoldás mellett is dönthettek, amely meglepő, váratlan és minden szempontból szokatlan, de mégis magába foglalja a feladat lényegét és annak mondanivalóját!



Thayet

6 megjegyzés:

Odette írta...

Sziasztok!
Ez az első kísérletem ilyen gyakorlati feladattal, és nem vagyok biztos benne, hogy mindent jól csinálok, de azért próbálkozom. Itt van egy kis apróság, amit írtam, remélem, megfelel.
Odette

Az óra lassan éjfélt ütött. Négy órája varrtam, a ruha mégis csak lassan formálódott a kezem között. Egyetlen gyertya fénye világította csak be a szobát, a próbababák árnyékot vetettek a csiszolatlan fapadlón. Jeges szél süvített végig a szobán. Az ujjaim régen jéggé dermedtek, már meg sem éreztem a fájdalmas tűszúrásokat. De a szívem ugyanúgy sajgott, mint pár órával, pár nappal korábban, mikor bejelentette az eljegyzését.
Pedig... Pedig tele voltam reménnyel. Hogyha hazamegyek, megmondom neki, és minden rendben lesz... De nem így történt.
Nem az ő hibája. A szerelem csak úgy jön, nem változtathatunk róla. És néha teljesen lehetetlen dolgokat produkál.
Emlékszem, mikor megismerkedtünk. Tele voltunk fájdalommal és keserűséggel. Ki nem állhattuk egymást. Ő idegesítőnek tartott, én végtelenül utálatosnak gondoltam. De mégis kitartottam. Úgy éreztem, ez a kötelességem. Sőt, egészen megszerettem a csípős humorát, a nevetséges szópárbajainkat. Rengeteg fájdalmat okozott, felhánytorgatta a múltat, melyet szerettem volna elfelejteni. De mindig jóvátette. Voltak különleges, megismételhetetlen pillanatok, simára csiszolt gyöngyszemek, mikor felszínre tört a valódi énje, és szinte barátok voltunk. Szövetségesek. Bár sosem vallotta be, de féltett. Aggódott értem, minden nehéz harc alatt, amikor küzdöttem, önmagammal és a démonjaimmal. Mellette biztonságban éreztem magam. De a múltam... A múltam közénk állt, elvette tőlem a jelenem és a jövőm. El kellett mennem. Míg utaztam, hogy rendbe tegyem családom hibáit, kegyetlenül hiányzott. Először nem tudtam, mi ez az érzés. Sosem éreztem ilyet korábban. Azt hittem, a szívem az elrontott életem miatt fáj, önzőn, csak magamra gondolva. De aztán rájöttem, hogy szeretem. Hazarohantam, amilyen gyorsan csak tudtam, alig vártam, hogy újra láthassam. A mosolyát. Azokat a borzongatóan különleges szemeit. Hogy újra hallhassam a hangját. Úgy véltem, még megmenthető. De kegyetlenül tévedtem.
Semmi sem tart örökké. A szemem könnybe lábadt, ahogy a tű negyedszer is az ujjamba szúrt. De akkor is megmutatom. Itt leszek, örökké, hűségesen, akár egy barát. Szövetséges.

Szatti írta...

Kedves Odette!

Nagyon szépen foglaltad össze az érzéseket, jó volt olvasni, ahogyan egyik gondolat olvad a másikba és a végére egészet alkot, valamint tetszett a stílus, ahogyan lényegretörő voltál, de mégis részletes. Remek írás, gratulálok neked és köszönöm, hogy elküldted!

Jozefin írta...

Hát akkor itt is...

Megrajzollak magamnak

Ha csak vonal lennék a papíron,
valami ügyes kezű rajzolta,
ember alakú férfi, ki lángokban lépked,
táncolnék veled egy elképzelt zenére.

Fognám a kezedet, s rögvest elszállna
bánatom, árnyékaim tisztulnának,
vonásokból teremnél mellettem,
hosszú hajad csíkonként lebegne,
ahogy a radírszallagokat lefújom,
mert nem akarnálak tökéletesre,
inkább magamat javítanám hozzád.

Aztán történne valami, megperdítenélek,
megijedsz tőlem, átfutsz a papír sarkába,
én erre megnyújtom karom, utánad kapok.
Hol feltűnsz, hol elbújsz, játszol velem,
mint egy tavi tündér, a rózsák között.

Fehér vonalaid megtévesztenének,
majd belém bújnál, mert titkon szeretsz.
Én akkor még jobban futnék utánad,
te végre megállnál, hagynád, hogy megsimogassalak,
aztán újra elhagynál, s éj jönne lelkemre.

Szárnyat bontanál, egy pillanatra megvigasztalnál
tollaidban aludnék, oda hajtanám fejem,
s hallgatnám a szíved, hogy dobog.
Karjaimban tartnálak, amíg el nem múlna félelmed,
s elérnék hozzád közel.

Én pedig mázsás grafiton,
ez vagyok csupán - gondolnám -,
láncok nélküli rab, vágyaimba szorultan kiáltok,
rajzoljon mellém az élet,
vagy bánom is én: csak itt legyél.

De rájövök, te még csak vonal se vagy,
még csak tusvonal, a papíron csík, se pötty,
így csak lerajzollak, elképzelem magamnak arcodat,
s hogy valahol utánam búslakodsz,
mert elhiszed, nincs a világon még rajzolt férfi sem,
ki nálam jobban szerethet.

Thayet írta...

Két történetet is írtam, végül ecc-pecc döntött, és ezt küldöm. :D

[Zene: Broods – Sleep Baby Sleep]

Mindigtől a soháig

Egy…
Mindig volt valami gyengédség abban, ahogy Casper beszélt hozzám. Valami különös óvatosság abban, ahogy hozzám ért. Valami titok minden pillantásában.
Kettő…
Gyakran elgondolkoztam ezen a titkon. Szerettem azt hinni, hogy Casper olyan számomra, akár egy nyitott könyv. Mert amikor kettesben voltunk, és nevettünk valamin, vagy ha komoly témákról beszéltünk, abban nem akadtak titkok. De szinte semmit sem tudtam a szüleiről, azon kívül, hogy messze élnek. Nem tudtam, miért lett ápoló. Nem tudtam, mióta visel szemüveget. Volt-e már barátnője. Huszonegy éves, biztosan…
Három…
Néha elképzeltem, hogy én vagyok a barátnője, nem mintha ez nem lett volna lehetetlen. Mégis… ilyenkor szinte éreztem, hogy a keze nem csak a homlokomon simít végig, hogy az ujjai elkalandoznak, hogy az ágy besüpped alatta, ahogy mellém fekszik.
Négy…
Soha nem kínoztam magam azzal, hogy azt higgyem, ez valamikor is valóra válhat. Talán érzett valamit irántam, talán a gyengédség több volt, mint kötelesség és tapintat. Talán az óvatosság elfojtott vágyakat takart, talán a titok én magam voltam, mindez akkor sem számított. Én és ő − soha.
Öt…
− Azt hittem, már alszol.
Casper! Az ajtóban állt, teljes életnagyságban.
– Számoltam, hogy ébren tartsam magam, amíg megjössz – mondtam.
A szeme vidáman csillogott a szemüvege mögött. Leült mellém az ágyra, és egy darabig csak nézett engem. Kimondhatatlan titkokat súgott, láthatatlan jövőket üzent a pillantása. Aztán a szokott mozdulattal a tenyerét a homlokomra fektette. Én belesimultam az érintésbe.
− Itt vagyok – felelte komolyan, mert úgy értette: „hogy is ne lennék?” – Aludhatsz, Sage. Hagyd, hogy a gyógyszerek hassanak!
Lehunytam a szemem. Nem számoltam tovább, kizártam a fejemből a kórtermen kívüli világot, csak Casper kezére koncentráltam a bőrömön. És elaludtam – mert ahogy az egy jó beteghez illik, mindig engedelmeskedtem az én ápolómnak.

Szatti írta...

Mint ahogy emailben is írtam, gyönyörűek ezek a sorok, és bántam volna, ha csak én olvashatom. Nagyon szépen érzékeltetted az érzéseket, azokat a kimondatlan gondolatokat, amelyek elvesztek a mozdulatokban, gesztusokban a másik felé. Gratulálok a munkádhoz, kifogástalan :)

Szatti írta...

Nagyon szép történetet alkottál, Thayet :) Egyszerű volt, de érzelemben gazdag, tetszettek a gondolatok, ahogyan végig vezetted a cselekményt, pontról pontra, mindehhez számokat használva, amelyek beleilleszkedtek a történeted mozzanataiba is. Nagyszerű alkotás, gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)