2016. január 14., csütörtök

Elakadás az írásban... az ihlethiány néha előny és nem hátrány


Bár sokszor volt már ezzel kapcsolatosan bejegyzés vagy érintőlegesen mindig szóba került a téma, mégis fontos újra és újra visszatérni hozzá, hiszen bizonyos módon mindig visszaköszönnek egyes írással kapcsolatos élmények és tapasztalatok, amelyek lehetnek pozitívak, illetve negatívak is. Ez utóbbi témakörbe tartozik az a fajta kisebb válság, amikor nem tudunk tovább haladni a történettel, amin dolgozunk.


Kezdetek
Mindenki számára ismerős lehet az érzés, amikor hirtelen adódik egy ötlet, szinte csak kipattan a fejünkből, megvilágosodunk és elkap az a különleges, izgalmas érzés, amitől rögtön, abban az adott pillanatba késztetést érzünk, hogy papírt/billentyűzetet ragadjunk és leírjuk a gondolatainkat. Az ötlet lehet egészen kezdetleges, körvonalakból kirajzolódott ötletfoszlány, mégis elég ahhoz, hogy megadja azt a kezdő lendületet, hogy munkához lássunk és alkotni akarjunk. Sorra kapcsolódnak össze az ötletek darabjai, építkezik a cselekmény, alakulnak a szereplők, formálódik a történet tartalma és mondanivalója. Mindez változó idő alatt mehet végbe, attól függően, hogy fejben vagy már kézben éljük meg az élményt. Fejben egész sokáig képesek vagyunk elhaladni a történetben, hiszen nincs szükségünk másra, csak a képzeletre és a gondolatainkra, amelyek megalkotják az ötletünk egészét, de írás során ezek halványulnak, bizonyos momentumok elvesznek vagy átalakulnak annak során, hogy leírjuk azt az előzetes elképzelést, ami addig kialakult bennünk.


Folyamat
Amit én nagyon fontosnak tartok az írás előtt, hogy fejben legyen meg a legnagyobb része. Miután van elég anyag a tarsolyomban, amire építhetek, csak akkor kezdek írni Ha egyetlen ötletem van és az se elég még terjedelemre és cselekményben sem bővelkedik, hagyom pihenni és érni a fejemben. Amik történnek velem a hétköznapokban, akár másokkal való interakció során, vagy csak építkezek a látott, tapasztalt dolgokból, sokkal többé válhat az ötletem, mintha már a legelején leírtam volna az addig meglévő gondolatokat. Akkor még, elég kezdetleges és a néhány napig való késleltetés nem vesz el ebből az érzésből, gondolatból vagy figyelemből, sőt... ahogyan néhány nap alatt elmélyülhet valamilyen megtanult dolog, például egy dolgozat előtt (már ha nem egy nappal előtte tanulunk, aminek annyi az eredménye, hogy bemegy a fejbe és már ki is szállt a dolgozat után), ugyanígy elmélyülhet a fejünkben lévő tudás is az alakuló történetünk kapcsán. Olyan, mintha szándékosan hátráltatnánk magunkat, hiszen ott van a kezünkben és a gondolatainkban a bizsergés, hogy leírjuk mindazt, ami már megszületni szeretne, mégis ellenállunk a késztetésnek és türelmesen időt hagyunk mindennek a kiforrására. Biztos alapokra helyezzük, hogy engedjük a formálódását és alakulását.
Lehet, hogy sok minden már nem változik, ha néhány nap múlva kerülünk csak gép vagy papír elé, hogy rögzítsük, de az is lehet, hogy rábólintunk a dologra, miszerint... de jó, hogy nem kapkodtam el, mert akkor ez eszembe sem jutott volna vagy néhány napja még nem is gondoltam ennyire végig és most sokkal részletesebben és pontosabban megvan a fejemben. 
Számomra ebben a vonatkozásban, sokkal fontosabb az agyi munka, mint a kéz pörgése a billentyűzeten. Az már csak egy utólagos tevékenység, de a nagy dolgok ott történnek... a mutatóujjaddal megérintett halánték mögött. Persze mint mindennek, ennek is megvan a másik oldala, mert valakinek éppen az segít és válik be, mint módszer, hogy már a kezdetleges ötletnél írásba kezd és ennek során alakul i a történet további részlete. Ahogy ír, ezzel párhuzamosan halad a fejében előre a történet és a rögzítés nem vonja el a figyelmet, nem zavarja meg a jelenlegi eseményekre alapuló koncentrációt. Nekem nem igazán működik. Amint elkezdem leírni, ami a fejemben van, csak arra az adott jelenetre vagy cselekményre tudok figyelni és úgymond, nem látok előre, mint amikor olvasunk és néhány szóval már előrébb jár a tekintetünk, hogy a szöveget összefüggően értelmezhessük. Ez azon múlik, hogy kinek mi kényelmesebb és eredményesebb.


Lehetőségek
Mindezek a kezdetek... viszont mi a helyzet azzal az idővel, amikor már benne vagyunk a munkánk sűrűjében és egyszer csak véget ér az ihlet? Valóban kifogytunk az ötletekből és elakadásról van szó, vagy egyszerűen ezekre a kieső időkre is szükségünk van? Szerintem, semmiképp sem kell kudarcnak vagy válságnak megélnünk az ihlethiányos napokat vagy heteket. Mindennek számtalan oka lehet, amely visszavezethető a magánéletünkben történő eseményekre vagy magára a történet cselekményére. 


Külső tényezők
Ez előbbi esetében lehetséges, hogy túl nagy rajtunk a stressz és az elvárások súlya, lekötnek a mindennapos dolgok a sulival vagy munkahellyel kapcsolatosan, s egyszerűen elveszítjük azt a nyugalmas és pihentető érzést, amely az írásban való kikapcsoláshoz szükséges. Nem tudunk hajszolva írni, időbeosztásokhoz igazodva leülni és azt mondani, hogy na most van egy órám írni és mennem is kell tovább, mert vár a házi dolgozat megírása vagy már indulnom is kell egy találkozóra, szóval ebbe az egy órába kell belesűrítenem a gondolataimat hasznosan, praktikusan és eredményesen. Nem fog működni. 
Bármennyire is próbálnánk a tökéletességre törekedni, a munkánkon érződne ugyanez a túlhajtott hangulat, amelyet megélünk. Írni csak úgy tudunk, ha képesek vagyunk elengedni magunkat és átszellemülni abba a hangulatba, amit az írásunk, az adott történetünk megkíván. Enélkül minden egyes részlet, amit időközönként begépelünk vagy papírra vetünk, darabos és összefüggéstelen lesz. Ha huzamosabb időn keresztül írunk, ez persze nem érvényes, mert megvannak a kapcsolódások, egyik jelenetről a másikra váltunk anélkül, hogy megszakításokat kellene tennünk. Viszont, nem tehetjük meg sajnos, hogy egy szuszra végig írjuk a történetet, amibe beleszólhat az időhiány és az ötletek forrása is, amely olykor véges. 
Ilyenkor szükség van akarva és akaratlanul is eltávolodásra és pihenésre, amelyet nevezhetünk ihlethiányos vagy terméketlen időszaknak is, de nem kell így gondolnunk rá. Ez is része az írói folyamatunkban, csak nem látunk benne oly módon eredményességet, mintha ténylegesen gépelnénk vagy írnánk, amellyel látható módon érzékeljük a haladásunkat. Ezekben a napokban vagy hetekben is haladunk, csak éppen gondolatban... anélkül, hogy valójában érzékelnénk. A történet érlelődik és nő bennünk, tovább fejlődik és alakul azon cselekmények alapján, amelyeket addig leírtunk vagy előzetesen elgondoltunk. 



Történeti vonatkozások
Az előzőekben említett kettősség alapján, miszerint egyrészt akadályozhatnak a mindennapos dolgaink, amelyek elvárásokként nehezülnek a vállunkra, a másik oldal maga a történetünk cselekménye, ha mondjuk zsákutcába jutottunk az eddig leírtak alapján. Megeshet, hogy írunk és írunk, s egyszer csak kifogyunk a szuszból... ez adódhat abból, hogy elfogyott az ötletünk vagy éppen történhet amiatt, hogy ennek az ötletnek egyáltalán nincs folytatása. Az írás és a történet alakulása számtalan variáción alapul és ezeket fontos kiaknázni, megismerni és végig pörgetni a fejünkben. Nem egyszerű végig menni azon az úton, amit a történetünk kijelöl. Sok az elágazás, a mellékcselekmény lehetősége és a folytatás mikéntje... ritka és rendkívüli, ha képesek vagyunk teljes egészében végig gondolni valamit.  Egy történet rengeteg formálódáson és alakuláson esik át, amit az olvasó annyira nem érzékel, hiszen már csak a tényleges és kész művet olvassa, de mi írók tudjuk, hogy mondjuk egy-egy jelenet nem így nézett ki a kezdetekben vagy teljesen más irányt képzeltünk mögé a korábbiakban. Ez a szereplő nem is ilyen jellemű volt, ezt a cselekmény eleinte nem is így képzeltem vagy akartam még egy kapcsolódó, múltba való visszatekintést, de inkább kivettem vagy átformáltam valami mássá. Ezeket a finomításokat csak mi érzékeljük.
Amikor elakadunk és egyszerűen nincs ötletünk a folytatást illetően, érdemes más szempontok alapján végig követni az eddig leírt eseményeket és esetleg, más alakulási lehetőségeket keresni. Persze lehet, hogy egyelőre csak elfáradtunk vagy az ötletünk még nem kiforrott és elég, ha hagyjuk néhány órát vagy napot pihenni és vissza tudunk térni a folytatásához az eddigi elképzelések alapján, de lehet, hogy zsákutcát fogunk ki és érdemesebb lenne visszahajtani és megnézni, honnan tudunk más irányt adni a cselekménynek. Gyakran nem az ötlet folytatása hibádzik, hanem már maga a gyökere, ami lehet, jó elgondolás volt, de nem elég jó. Lehet, hogy ezt az elgondolást máshogy kell alakítani, hogy eredményesen bele tudjuk építeni a cselekményünkbe.


Összegzés
Ne érezzétek a kieső időt vagy az ihlethiányt ténylegesen kiesésnek, negatív dolognak, amely keresztülhúzza a terveiteket és nem engedi kihasználni az alkotás lehetőségét. Alkottok... továbbra is, csak éppen nem a kezetek dolgozik, hanem a gondolataitok és az elképzeléseitek. A történet tudattalanul formálódik, alakul bennetek és mindaddig változásokon megy keresztül, amíg ismét késztetést nem éreztek vagy időt nem kaptok ahhoz, hogy leírjátok a gondolataitokat. Ha pedig végképp nem tudtok tovább haladni, pedig az idő adott számotokra, akkor érdemes visszanézni az eddig írtakat és mellékutakat keresni a sorok között, amelynek a lehetőségével lehet, változik a cselekmény, de sokkal tovább tudtok haladni a folytatást illetően és talán eredményesebb megoldáshoz is elérhettek.

Ha tetszett a bejegyzés és van hozzáfűznivalód, észrevételed, amellyel kiegészítenéd vagy elmondanád a saját tapasztalatod a téma kapcsán, írj kommentet! Előre is köszönöm! :)

4 megjegyzés:

Ena írta...

Kedves Szatti!

Olyan érzés számomra, mintha ez a bejegyzés azért született volna meg, hogy kirántson az elmúlt hetek bizonytalanságából. Már a reggeli kávé mellett is azon gondolkodtam, hogyan fordítsam ezt a visszatérő állapotot a saját hasznomra, most pedig itt várt tőled egy olyan bejegyzés, ami még ösztönzőbben hat rám, mint a saját következtetéseim. Az embereknek szükségük van "Aha" érzésekre, amikor rádöbbennek valami olyanra, amit ők is tudtak valahol, ám ehhez szükségük volt arra, hogy egy külső személytől is megkapják a visszajelzést.
Nem szeretem ezt az "eltévedést", de utólag mindig sikerül belátnom, hogy a nehézségek is engem szolgálnak. Rengeteg kérdést vet fel, amire ilyenkor mindig választ kell keresnünk ahhoz, hogy tovább folytathassuk vagy éppen megértsük, valóban a jó úton járunk-e. Eddig mindig sikerült visszatalálnom az íráshoz, de ahhoz előbb egy-egy újabb ismeretlen kanyart kell bevennem az út eléréséhez.

Szívből köszönöm ezt a bejegyzést!

Ena

Szatti írta...

Én pedig köszönöm a gondolataidat és a pozitív megerősítést! Örülök a kommentednek és hogy hasznodra válhatnak a leírtak! :)

Brukú Szürke írta...

Kedves Szattim!

Nagyon tetszik a cikk főleg azért, mert teljesen megnyugtató dolgokat tartalmaz. Nem tudom, ki hogy van vele, de elég ijesztőek az ihlethiányos napok.
Ilyenkor nekem az is segíteni szokott, ha elmegyek sétálni vagy egy kávéra a belsvárosba. Kikapcsol másrészt lehet, hogy meglátok valamit vagy valakit, amiről új ötleteket meríthetek.

Köszönöm a cikket! :)
Brukú

Névtelen írta...

A házimunka pl. jókora ihletgyilkos tud lenni, mert anyám a vasalnivalót jórészt az én nyakamba zúdítja, és ha sokat mos, akkor annak a kivasalása három nyavajás órába telik, ami mindíg az ihletett időszakomba esik bele. HA felkelek, kell egy kávé és jó fél óra, míg az agyam felébred, és ezen idő alatt anyukám drága kitalálja mit varrjon még az én nyakamba házimunka címen. Pluszba ott a szomszédunk hülye kutyája, amelyik a kerítés alatt(az övéké amit fél év könyörgés után szarul csináltak meg)járkál át, így semmit nem lehet kint hagyni a saját erkélyünkön, mert a mondott kutya elcseni a cipőket is. Ilyen környezetben nem, hogy ötletelni, de írni sem nagyon lehet. Előtte meg mikor még volt munkahelyem(szoc. nonprofit szervezet, aminek a helyi irodája egy Függők Nappali ellátója) szintén nem tudtam érdemileg odaülni és foglalkozni az írással, mert a tagok között akadt jópár olyan, aki még a meglévő épp adódó ötleteket is kitörölte a fejemből, mert jött a szokásos nyavajáival, és mikor meg segíteni próbált nekik az ember, nem fogadták el, meg a viselkedésük is olyan volt, hogy sorra vágták ki őket a munkahelyekről. Nem csoda, ha egy idő után az ember összeszólalkozott velük, néha élesen, mert nagyon sokszor még az intézmény házirendszabályaira is magasról tojtak. Ráadásul zargatták az embert, ha másféle munkával volt elfoglalva, pl. adatbázis bővítéssel, vagy köremailek küldésével, már nem működő emailcímek kiírosgatásával, stb. Na meg a hímek díszpintyei(a legrosszabb személyiségűek) pofátlanok is voltak.