2014. március 22., szombat

Jozefin - Pöttöm Fanni és a varázsceruza - Penna Galéria


Volt egyszer egy varázsceruza. Ezt a varázsceruzát csak varázshegyezővel lehetett kihegyezni. A ceruzát egy boszorkány készítette réges-régen, mikor még hatalmas grafit hegyek borították a földeket, aztán a világ hirtelen hét fele szakadt, a boszorkány meg Afrikában maradt. De hej, a megvarázsolt grafitceruza Párizsban ragadt. A boszorkány pattogott is a sok néger között, verte a seprűjét a falhoz dühében, hogy mi lesz most, nem tudja átrajzolni a szép dolgokat, gonosz, csúf dolgokká. Mert rajzolt volna az elefántnak egérbajszot, a kutyának meg macskafület, az oroszlánnak nyúllábakat. Mikor kissé leháborodta magát ott a zsiráfok földjén, és kinapozta magát a Szavannán, eszébe jutott, hogy hát van még hegy ott, ahol eddig volt! Készít még egy varázsceruzát! De lássatok szerencsét, a hegyek eltűntek. Elnyelte őket az óceán. Na már most, egy boszorkány a levegőben még tud közlekedni, a földön is, de búvárkodni azt nem tud. A boszorkányok rettegnek a víztől.
Tehát a grafit maradt a vízben, a ceruza Párizsban, a boszorkány pedig nagy mérgében majdnem megpusztult.
A csudálatos fura történések, amikhez nincs hozzászokva a szem, a fül, és a száj, hamar elterjed, ha nem tudja az ész miképp működhet, ami működik. Így lett, hogy híre járta egy lányról, aki olyan rajzokat készített, amilyet ti még nem láttatok. De még talán én sem azelőtt.
Építészek, villamosmérnökök, plakáttervezők akarták megtudni a titkát, már a milliomos emberek is liciteket tettek, hogy megveszik tőle a ceruzát, vagy szerződést ajánlottak, hogy dolgozzon nekik. 
Omladozó épületek falait foltozta be, kipukkadt kocsikereket javított meg, kitört ablakot tett töretlenné, kiszínezte a korlátokat, megcsonkolt testű katonának rajzolt új kezet, kisgyerekeknek puncsfagylaltot Párizs utcáin. Aztán folyókat, rá hajót, épületeket, katedrálist. 
A banyának nem kellett több, elhatározta, hogy utána megy ennek a dolognak, megtalálja azt a lányt, visszaveszi tőle a ceruzát, még akkor is ha egy új bibircsók nő az orcájára!
Tudta ám a vén banya, hogy a szükség előbb utóbb a kezére játszik, de mivel igen lusta volt a piszkos munkát illetően, kibattyogott a legközelebbi szivárvány csücskébe, és mélyen zsebébe nyúlt. Elővett három babszemet, és így kezdett verselni az ég alatt

Fityfiritty és kuszkurusz
babszemborsó, álommanó,
kicsi föld ébredezz,
babszemet szökenj nékem,
törped hadat teremj nekem.

S olyan törpék szökkentek azokból a babszemekből, hogy erre bármelyik virágoskert rózsái pislogtak volna nagyokat. Hárman voltak, a süvegük piros, a ruhájuk kék, kantárral felcsippentve, hogy le ne essék a kerek pocakjukról. Piszmogtak és prüszköltek, aztán tántorogtak párat maguk körül, és kérdően a banyára néztek, majd így szólt az első
- Hol az arany?
- No és az ezüst? - így a második.
- A kincs? - sandált körbe a harmadik.
- Ebugatta, teremtette! Micsoda kapzsi népség vagytok ti! - forrongott a boszorkány. - Először és utoljára szövetkezem veletek, túl messze van nekem Párizs, lejárnám a lábamat. Hallgassatok ide, hozzátok nekem vissza a ceruzámat!
A törpék körbe álltak, egymás vállát fogva tanakodtak, mintha csak valami fontos kosárlabda mérkőzés mezes tagjai lennének, pusmorogtak, susmorogtak.
- Mit adsz érte? - kérdezte a hosszú szakállas.
- Hogy mit?! Mit adok érte?! Életben maradhattok... - vetette oda a boszorkány.
- Nekünk az nem elég. 
- Ha visszahozzátok nekem, rajzolok nektek egy aranypalotát, és egálban maradunk. Varázslatot rá! - azzal kezet ráztak.
No, a törpék elindultak franciába, hamar rá is akadtak Pöttöm Fannira.
Az első törpe koldusnak adta ki magát, és amikor a kislány arra járt, megkérte, rajzoljon neki egy kis ételt, és szeretné megnézni közelebbről azt a csudacsoda ceruzát, ennyi öröme legyen meg az életben. De a kislány nem adta.

A második törpe szomorú kisgyereknek álcázta magát az iskolában, mert senki nem rajzolt neki semmit. Itatta az egereket a parkban, amikor Pöttöm Fanni vigasztalni akarta. Rajzolt is neki egy szép kisautót, de az a törpének nem volt elég. Ő is rajzolni akart a ceruzával, de a lány nem tágított.
Nem adta a ceruzát.
A harmadik törpe bankárrá lett, és oda ígérte a lánynak az összes pénzt a világon, ha neki adja a ceruzát.
Mit gondoltok? Mondanom se kell, egyik törpe sem járt sikerrel.
- Fakutya és vasmasmacska! Ennyit értek ti semmirekellők! - óbégatott a boszorkány. - Majd elintézem én!
A ceruza, hiába volt varázsceruza, igen csak gömbölyű végű kezdett lenni a sok firkálástól. Ki kellett hegyezni! De mit mondtam nektek azt elején? Varázsceruzához, varázshegyező dukál. Így lett, hogy a lány hegyező után kutatott, ami a boszorkánynak kapóra jött. Varázsolt magának egy párizsi papír boltot, ahol lehetett mindenfélét kapni, olyat, ahova az iskolába járó gyerekek járnak, ha színes papír, olló, ragasztó kell, tolltartó, színes radír, vonalzó, vonalas-kockás füzet. És hegyező. 
Pöttöm Fanni már az összes párizsi papír, kreatív és hobby boltot végig járta, de olyan hegyezőre nem akadt, amit eltűrt volna az a ceruzahegy. Hát nem akart kihegyeződni az a fránya! Amikor délutáni búslakodása közben, megpillantott egy hatalmas ollós cégért, és a feliratot, hogy papírbolt, megörült
- Csókolom! - köszönt a lány, csillingeltek a csellengők az ajtó felett, jelezvén az új vevő jöttét.
A boszorkány egy nagymama bizalomgerjesztő külsejét öltötte magára, és nagy szakértelmet tettető hangsúllyal megkérdezte miben segíthet.
- Hegyezőt keresek a ceruzámhoz. - Mondta Fanni.
- Egy lukut, két lukut, fémhegyezőt, műanyagot, tekerőset, zörgőset, kicsit, nagyot? - hadarta az eladó.
- Mindenképpen olyat, ami kitudja hegyezni ezt a ceruzát, ha lehetne, végig próbálnám ami csak van.
- Az összeset? Hát miféle ceruza ez, hogy ilyen válogatós? - kérdezte tetetett értetlenséggel a banya.
- Csak egy hegyezőt szeretnék. 
- Hát először is, meg kéne néznem azt a ceruzát, hogy miféle lehet. Hátha azzal többre mennénk, könnyítene a választáson.
A lány habozva kihúzta a zsebéből, egyik markába szorította.
- Jó. De nem adom oda. 
- A kezembe kéne fogni pedig, mert a súlya is fontos lehet, meg a grafitot is megvizsgálnám közelebbről. - érvelt a boszorkány.
- Nem - erősködött Fanni.
A boszorkányt nem volt nehéz kihozni a béketűréséből, rögtön paprikás lett az ellenkezésre.
- Adod ide, de rögvest! Elvetted ami az enyém! Az a ceruza az enyém! - ordított.
A lány magához szorította a ceruzát. 
- Nem! 
S abban a pillanatban eszébe jutott a lánynak, mert hogy okos is volt, mert hát aki ilyen szépen tud rajzolni, az buta nem is lehet, hogy van a ceruza végén egy kis rózsaszín radír.
- Vissza, vagy kiradírozlak! - fenyegette meg a boszorkányt.
De az a dühtől nem is látott már, a lány felé kapott, a ceruzát akarta markolni, kitépni a kezéből, de Pöttöm Fanni minden lélekjelenlétét összerántva, fordított egyet a ceruzán, és gyorsan leradírozta a banya kezét.
- Mit tettél!? - az meg így sápítozott, mire a lány jól szájonradírozta.
Mivel a boszorkány kéz nélkül varázspálcát nem tudott lengetni, száj nélkül pedig átkot szórni, ártalmatlanná vált, és talán a mai napig így mérgeskedik abban a párizsi papírboltban, ha a lánynak meg nem esett rajta a szíve. A hegyező ott csillogott a felső polcon, nem volt nehéz észrevenni a többi közül, fogta a lány, és kihegyezte a ceruzát. Azóta is megjavítja az elromlott dolgokat, és ha Párizsban jársz, talán te is kaphatsz tőle egy rajzolt puncsfagyit.

Nincsenek megjegyzések: