2014. március 1., szombat

Képzelj történetet, álmodj verset avagy alkosd meg mindkettőt!

A jól ismert képalkotó feladatunk térne vissza az elkövetkezendő két hétben, melynek nincs különösebben kritériuma, minthogy válasszatok a megadott képek közül egyet és alkossatok hozzá történetet és/vagy verset! Ha szeretnétek és ha van hozzá ötletetek, mindkettőt írhattok egyazon képhez, sőt... tovább bővítve a lehetőségeket, akár két alkotással is pályázhattok olyan formában, hogy egy választott képhez történetet, a másikhoz pedig verset alkottok. Ilyen formában, ezek a lehetőségek pontokba szedve:

Kategóriák

1. Egy történet egy képhez
2. Egy vers egy képhez
3. Egy történet és egy vers ugyanahhoz a képhez
4. Egy történet és egy vers, két különböző képhez

1.

2.

3.

4.

5.

 6.

 7.

8.

9.

10.



35 megjegyzés:

Névtelen írta...

Sziasztok, én szeretnék jelentkezni! Egy képről szeretnék történetet, míg egy másikról verset írni/költeni!

Köszönöm!

Szatti írta...

Szia!

Köszönöm a jelentkezésed, bár így előre nem kell jelezni az alkotási szándékod. Ha elkészültél a történeteddel és/vagy verseddel, csak küldd el kommentben és véleményezem! Ne felejtsd majd el feltüntetni, hogy mely képre/képekre alkottál, valamint írj egy nevet is majd, amin szólíthatlak!

Előre is köszi és sok ihletet kívánok! :)

Pein írta...

Szép napot kívánok mindenkinek :-)
Én egy kicsit szabadabban értelmeztem vers fogalmát kérlek nézzétek el ezt nekem
Az első képet választottam
Cím : A halál hollója
Zene :https://m.soundcloud.com/filthy-paragon/gyurib-hip-hop-beat-4-sale ( ha van mód rá miközben olvasol hallgasd is)
El jöttem immáron hozzád mint egy holló,
Az életed a fonal és vagyok az olló.
Rosszat tettél elviszlek nem jár neked kegyelem,
A jelllemem jéghideg és a fegyelem a kenyerem.
Számon kérlek akármikor de ha én jövök már késő,
Halljam a szavad mi legyen a végső.
Kiabálnál tudom de hidd el nekem hiába,
Magammal viszlek most egy sötétebb világba.
A halál révésze otthagyta a tavakat,
Te sem találnál erre jobb szavakat.
Kegyetlenség tudom a félelem megbénít,
A puszta jelenlétem is halálra rémit.
A java pedig most jön indulunk az útra,
Hiába nézel mögötted a kútra.
Ez nem a kör itt nincsen kócos lány,
Ne légy ilyen maradi na mocorogj már.
A halál nem fáj gyorsabb mint az álom,
Csak nem kelsz fel soha ezt a szavam állom.
Kíváncsi vagy? Mesélhetek milyen az az odaát,
Nézd a képen meg az élet másik oldalát.
Kopár puszta, fű helyett csak szikla,
És berobban a levegő ha lesz itt egy kis szikra.
Lángol majd az égbolt és szomjas leszel örökké,
A lelked mostmár megkapta nem másé az ördögé.
Menekülni nem tudsz a kezed meg van kötve,
A beklyód nem ereszt másokat tettél tökre.
Ezek a kötelékek megmaradnak végleg,
szárazon mondom hisz ezek csak tények.
A megbánás egyedül ami tisztuláshoz vezet,
Ne nézz lefele emeld meg a fejed.
Most szembesülni fogsz azzal amit eddig tettél,
Hogy emberből már élve egy pokollénnyé lettél.
ha ilyen maradsz mint ami most egyformák leszünk,
És velem együtt csak lelkeket eszünk.
vagy megbánást tanúsítasz és feloldozlak téged,
Ha kell még a lelked küzdj meg érte remélem érted...

Peet Zee írta...

Szép estét mindenkinek!
Cím: Vég.
Zene: http://www.youtube.com/watch?v=OaPINq84FQk
Jem-missing you

Annabel érintése hűvös volt, tekintete üveges.
A halál már elragadta azt amiért jött.
Brian kétségbe esve ölelte magához a lány testét.
Zokogott...
Hirtelen eszébe jutott, az a sok emlék, az a sok szép élmény amit közösen éltek meg.
Szerette.
A világon talán csak őt szerette igazán.
A feje lüktetett és reszketett egész testében.
Egy mentő szirénája törte meg a csendet.
Brian tudta hogy talán most tarthatja a karjában szerelmét. félt elengedni nem akarta hogy ez a végső pillanat véget érjen.
- szeretlek- suttogta- mindig is szeretni foglak örökké.
Ekkor léptek zaja hallatszott a férfi szíve nagyot dobbant. Muszály volt elengednie.
* Talán azért születtünk hogy mindannyian elveszítsük azt aki számunkra a legfontosabb.
vagy rossz helyen kerestük?
Az élet ajándék a halál viszont elkerülhetetlen.
becsüljük meg azt amit kaptunk és vigyázzunk rá.

Szatti írta...

Kedves Pein!

Tetszett a versed hangvétele és ahogyan a gondolatokat egymásba fűzted. Ahogyan azt már mailben is írtam néhányszor, fontos lenne a szöveg tagolására figyelned, így nagyon összefolynak a szavak, a mondatok és ennek függvényében a szöveg értelmezése is. Érthető és követhető, de tisztább, ha néhány vessző használatával és átláthatóbb tagolással, levegőhöz engeded jutni az olvasót :)

Amúgy a gondolat, az érzések és maga a mű tartalma nagyszerű és tetszett, ahogyan a képet körül írtad!

Gratulálok és köszönöm a munkád! :)

Szatti írta...

Köszönöm a műved, Peet Zee!

Egyszerű volt, tömör, nem túlbonyolított, s a szavakba zártál apró érzés-foszlányokat, amelyek életet leheltek a soraidba, ellenben mégis hiányérzetet hagytak maguk után. Talán, egy kicsit bővebb kifejtés még teljesebbé tette volna az alkotásod, ha mondjuk bemutatsz egy közös emlékképet a két szereplőd által, ami képet adott volna a kettejük közötti kapcsolatról és annak mélységéről. Így egy kicsit szimpla maradt a szöveg.
Szép az összegzés a végén, amely lezárásnak tekinthető, s ami összefoglalta a szösszeneted gondolati lényegét.

Köszönöm a munkád és a zenei ajánlást is! :)

Fanni Csepanyi írta...

Szia Szatti!
Egy rövidke művel készültem erre a pályázatra. Remélem tetszeni fog.
Az első képet választottam.

A holló

Kint a kertben szép tavasz volt.
Egy pillangó virágról virágra szállt.
Lábam előtt kis patak folyt,
De mellettem egy sötét holló álldogált.

Károgott és szárnyával hatalmasat csapott.
A kicsiny lepke ott maradt, a virág meginogott.
Idilli a kép, de a holló fájdalmas hírt hozott.
Tehetetlen voltam, s az életben kárhozott.

Éjszínű szemeivel egyre engem nézett.
Csak rám figyelt, s közben egyet kettőt lépett.
Nyújtottam a kezem, hogy majd elhessegetem,
De többé nem mozdult onnan egy tapodtat sem.

Leesett a hó és az élet már régen elrepült.
A tájra és a lelkemre enyésző homály ült.
Fekete alak körvonalazódik napomban estémben.
Holló éles hangja visszhangzik a csöndben.

Újra tavasz,nyár,ősz,tél. Múlnak az évszakok.
Szívemben e holló örökre nyomot hagyott.
Itt van még vagy elszállt, úgy ahogy az évek?
Nem számít, mert szívemből egy darabot kitépett.



Dia Tanács írta...

Szia
Harmadik képet választottam

Tükör

A világ összesúg, hallani nem lehet.
Szava alkonyba bújt, csendes, mint a képzelet.
Szabadság ólompárna alá zárva,
Kőszirma hull, nem leli helyét a zárba.
Szabályok szakadnak mezítelen marad,
Vakító szürkeségben a fogoly lesz szabad.

Hullámzó tükör csonkítja a szépet,
Hullámai nyelik, mit úgy hívnak élet.
Bámulunk a tükörbe, míg háborgását ontja,
Mert önarcképünk lett önmagunk foglya.
Homok, mint idő, markolunk nagyokat,
Várat építünk, bár semmit sem tartogat.
Belenézünk, visszanéz egy ártatlan gyermek
Csak bámulunk ahogy a lassú percek telnek.

A sima bőr foszlik, ránc szökik helyébe,
Nem érti, hogy lehet, a tükör elérte.
Csak nézi arcát, ám nem ismeri többet,
Pusztaság helyébe domboldalak jöttek.
A tükör marad, csalogatja arcát,
Végig nézi, hogy sejtjei feladják.

Hogyan törik meg a bizonytalan élet
Belsőnkben a halál lassan feléled.
Hiába tükör, mérgünk mind megissza,
Hiába akarjuk, időt nem ad vissza.
Utánunk senki, csupán egy dolog marad
Mibe belenézve egy élet tovább halad.

Mint mindenki, e tükörbe én is beleestem
S marad erős a lélek, csak épp gyenge testben.

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Nagyon tetszett a versed! Hangulatos volt, szépen végig vezetted a cselekményt a rímeken, és volt egy dallamossága, amely kellemessé tette az olvasását. Remek vers, tiszta és világos mondanivalóval! Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál!

Szatti írta...

Kedves Dia!

Bámulatos verset alkottál! Nagyon tetszett a stílus, amit megragadtál, a hangulat, a kifejezések használata, ahogyan szinte lélegzetvétel nélkül olvashattam a sorokat. Bár, formailag voltak megszakítások a tagolásokat tekintve, mégis egybe olvadtak a sorok és a gondolatok sodortak előre. Remek élmény volt olvasni téged és köszönöm, hogy írtál! Gratulálok!

Jozefin írta...

Nem bírtam ki, hogy ne írjak megint :D

Nekem a 6-s képen akadt meg a szemem.

Pöttöm Fanni és a varázsceruza

Volt egyszer egy varázsceruza. Ezt a varázsceruzát csak varázshegyezővel lehetett kihegyezni. A ceruzát egy boszorkány készítette réges régen, mikor még hatalmas grafit hegyek borították a földeket, aztán a világ hirtelen hét fele szakadt, a boszorkány meg Afrikában maradt. De hej, a megvarázsolt grafitceruza Párizsban ragadt. A boszorkány pattogott is a sok néger között, verte a seprűjét a falhoz dühében, hogy mi lesz most, nem tudja átrajzolni a szép dolgokat, gonosz, csúf dolgokká. Mert rajzolt volna az elefántnak egérbajszot, a kutyának meg macskafület, az oroszlánnak nyúllábakat. Mikor kissé leháborodta magát ott a zsiráfok földjén, és kinapozta magát a Szavannán, eszébe jutott, hogy hát van még hegy ott, ahol eddig volt! Készít még egy varázsceruzát! De lássatok szerencsét, a hegyek eltűntek. Elnyelte őket az óceán. Na már most, egy boszorkány a levegőben még tud közlekedni, a földön is, de búvárkodni azt nem tud. A boszorkányok rettegnek a víztől.
Tehát a grafit maradt a vízben, a ceruza Párizsban, a boszorkány pedig nagy mérgében majdnem megpusztult.
A csudálatos fura történések, amikhez nincs hozzászokva a szem, a fül, és a száj, hamar elterjed, ha nem tudja az ész miképp működhet, ami működik. Így lett, hogy híre járta egy lányról, aki olyan rajzokat készített, amilyet ti még nem láttatok. De még talán én sem azelőtt.
Építészek, villamosmérnökök, plakáttervezők akarták megtudni a titkát, már a milliomos emberek is liciteket tettek, hogy megveszik tőle a ceruzát, vagy szerződést ajánlottak, hogy dolgozzon nekik.
Omladozó épületek falait foltozta be, kipukkadt kocsikereket javított meg, kitört ablakot tett töretlenné, kiszínezte a korlátokat, megcsonkolt testű katonának rajzolt új kezet, kisgyerekeknek puncsfagylaltot Párizs utcáin. Aztán folyókat, rá hajót, épületeket, katedrálist.
A banyának nem kellett több, elhatározta, hogy utána megy ennek a dolognak, megtalálja azt a lányt, visszaveszi tőle a ceruzát, még akkor is ha egy új bibircsók nő az orcájára!
Tudta ám a vén banya, hogy a szükség előbb utóbb a kezére játszik, de mivel igen lusta volt a piszkos munkát illetően, kibattyogott a legközelebbi szivárvány csücskébe, és mélyen zsebébe nyúlt. Elővett három babszemet, és így kezdett verselni az ég alatt

Fityfiritty és kuszkurusz
babszemborsó, álommanó,
kicsi föld ébredezz,
babszemet szökenj nékem,
törped hadat teremj nekem.

S olyan törpék szökkentek azokból a babszemekből, hogy erre bármelyik virágoskert rózsái pislogtak volna nagyokat. Hárman voltak, a süvegük piros, a ruhájuk kék, kantárral felcsippentve, hogy le ne essék a kerek pocakjukról. Piszmogtak és prüszköltek, aztán tántorogtak párat maguk körül, és kérdően a banyára néztek, majd így szólt az első
- Hol az arany?
- No és az ezüst? - így a második.
- A kincs? - sandált körbe a harmadik.
- Ebugatta, teremtette! Micsoda kapzsi népség vagytok ti! - forrongott a boszorkány. - Először és utoljára szövetkezem veletek, túl messze van nekem Párizs, lejárnám a lábamat. Hallgassatok ide, hozzátok nekem vissza a ceruzámat!
A törpék körbe álltak, egymás vállát fogva tanakodtak, mintha csak valami fontos kosárlabda mérkőzés mezes tagjai lennének, pusmorogtak, susmorogtak.
- Mit adsz érte? - kérdezte a hosszú szakállas.
- Hogy mit?! Mit adok érte?! Életben maradhattok... - vetette oda a boszorkány.
- Nekünk az nem elég.
- Ha visszahozzátok nekem, rajzolok nektek egy aranypalotát, és egálban maradunk. Varázslatot rá! - azzal kezet ráztak.
No, a törpék elindultak franciába, hamar rá is akadtak Pöttöm Fannira.
Az első törpe koldusnak adta ki magát, és amikor a kislány arra járt, megkérte, rajzoljon neki egy kis ételt, és szeretné megnézni közelebbről azt a csudacsoda ceruzát, ennyi öröme legyen meg az életben. De a kislány nem adta.

Jozefin írta...

A második törpe szomorú kisgyereknek álcázta magát az iskolában, mert senki nem rajzolt neki semmit. Itatta az egereket a parkban, amikor Pöttöm Fanni vigasztalni akarta. Rajzolt is neki egy szép kisautót, de az a törpének nem volt elég. Ő is rajzolni akart a ceruzával, de a lány nem tágított.
Nem adta a ceruzát.
A harmadik törpe bankárrá lett, és oda ígérte a lánynak az összes pénzt a világon, ha neki adja a ceruzát.
Mit gondoltok? Mondanom se kell, egyik törpe sem járt sikerrel.
- Fakutya és vasmasmacska! Ennyit értek ti semmirekellők! - óbégatott a boszorkány. - Majd elintézem én!
A ceruza, hiába volt varázsceruza, igen csak gömbölyű végű kezdett lenni a sok firkálástól. Ki kellett hegyezni! De mit mondtam nektek azt elején? Varázsceruzához, varázshegyező dukál. Így lett, hogy a lány hegyező után kutatott, ami a boszorkánynak kapóra jött. Varázsolt magának egy párizsi papír boltot, ahol lehetett mindenfélét kapni, olyat, ahova az iskolába járó gyerekek járnak, ha színes papír, olló, ragasztó kell, tolltartó, színes radír, vonalzó, vonalas-kockás füzet. És hegyező.
Pöttöm Fanni már az összes párizsi papír, kreatív és hobby boltot végig járta, de olyan hegyezőre nem akadt, amit eltűrt volna az a ceruzahegy. Hát nem akart kihegyeződni az a fránya! Amikor délutáni búslakodása közben, megpillantott egy hatalmas ollós cégért, és a feliratot, hogy papírbolt, megörült
- Csókolom! - köszönt a lány, csillingeltek a csellengők az ajtó felett, jelezvén az új vevő jöttét.
A boszorkány egy nagymama bizalomgerjesztő külsejét öltötte magára, és nagy szakértelmet tettető hangsúllyal megkérdezte miben segíthet.
- Hegyezőt keresek a ceruzámhoz. - Mondta Fanni.
- Egy lukut, két lukut, fémhegyezőt, műanyagot, tekerőset, zörgőset, kicsit, nagyot? - hadarta az eladó.
- Mindenképpen olyat, ami kitudja hegyezni ezt a ceruzát, ha lehetne, végig próbálnám ami csak van.
- Az összeset? Hát miféle ceruza ez, hogy ilyen válogatós? - kérdezte tetetett értetlenséggel a banya.
- Csak egy hegyezőt szeretnék.
- Hát először is, meg kéne néznem azt a ceruzát, hogy miféle lehet. Hátha azzal többre mennénk, könnyítene a választáson.
A lány habozva kihúzta a zsebéből, egyik markába szorította.
- Jó. De nem adom oda.
- A kezembe kéne fogni pedig, mert a súlya is fontos lehet, meg a grafitot is megvizsgálnám közelebbről. - érvelt a boszorkány.
- Nem - erősködött Fanni.
A boszorkányt nem volt nehéz kihozni a béketűréséből, rögtön paprikás lett az ellenkezésre.
- Adod ide, de rögvest! Elvetted ami az enyém! Az a ceruza az enyém! - ordított.
A lány magához szorította a ceruzát.
- Nem!
S abban a pillanatban eszébe jutott a lánynak, mert hogy okos is volt, mert hát aki ilyen szépen tud rajzolni, az buta nem is lehet, hogy van a ceruza végén egy kis rózsaszín radír.
- Vissza, vagy kiradírozlak! - fenyegette meg a boszorkányt.
De az a dühtől nem is látott már, a lány felé kapott, a ceruzát akarta markolni, kitépni a kezéből, de Pöttöm Fanni minden lélekjelenlétét összerántva, fordított egyet a ceruzán, és gyorsan leradírozta a banya kezét.
- Mit tettél!? - az meg így sápítozott, mire a lány jól szájonradírozta.
Mivel a boszorkány kéz nélkül varázspálcát nem tudott lengetni, száj nélkül pedig átkot szórni, ártalmatlanná vált, és talán a mai napig így mérgeskedik abban a párizsi papírboltban, ha a lánynak meg nem esett rajta a szíve. A hegyező ott csillogott a felső polcon, nem volt nehéz észrevenni a többi közül, fogta a lány, és kihegyezte a ceruzát. Azóta is megjavítja az elromlott dolgokat, és ha Párizsban jársz, talán te is kaphatsz tőle egy rajzolt puncsfagyit.

Connie írta...

Szia Szatti! :)
A nyolcas képhez készítettem ezt a kis irományt.:)

Búcsú

Esőcseppek milliói csattantak hangosan a kemény betonon, mint csillogó gyémántok, nagy ezüstös fényű pocsolyákat létrehozva ezzel a keskeny utcában. Az ég sötétkék, majdnem fekete volt és vészjósló villámokat szórt e külvárosi, látszólag nyugodt tér macskaköveire. Késő délután járt az idő, de a nap még mindig küzdött egy kicsit a zord londoni zivatar ellen, de csak egy világosabb felhő és az égbolt egy részén elterülő narancssárgás, lila árnyalat jelezte, hogy arra lehet a megváltó világosság.
A házak függönyei mind be voltak húzva. Senki nem volt kíváncsi erre az ítéletidőre, ami kint zajlott. Csupán egy bőrig ázott nő fordult be a sarkon és lassú, lomha léptekkel célozta meg az egyik szürke házat. A haja és az arca is csurom víz volt. A vékony blúza és kék farmernadrágja is átázott, de nem foglalkozott vele. Nem szaporázta meg a lépteit az egyre erősödő eső, vagy a hangos dörgések miatt sem. Az arcára egy ijesztő kifejezés ragadt és végtagjait olyan lustasággal lóbálta, mintha nehéz volna minden lépés. A tekintetéből áradt a szomorúság, a szenvedés, de az arca egy tökéletesen közömbös álarc mögé bújt. Egész lénye sugallta azt a kimondhatatlan gyötrelmet, amit ha egy külső szemlélő meglátott, még az is érezhette az ő fájdalmát. Maga elé bámult meredten és mintha néha, egy-egy könnycsepp buggyant volna ki a szeméből, bár az arcába ömlő esőtől nem lehetett biztosra venni. Még utoljára felnézett a borús felhőkkel teli égre, majd ő is eltűnt az egyik ház ajtaja mögött.
Amint a széles, lakkozott tölgyfaajtó becsukódott mögötte, egy hat év körüli kislány jelent meg a bejárat előtt húzódó párfokos, szürke kövekkel kirakott lépcső előtt. Meglehetősen furcsa belépőt választott magának, ugyanis a levegőből formálódott ki az alakja, és ködös derengésben maradt apró teste. Talán szerencse, hogy élő ember szeme nem is láthatta, mert, ha most a kotnyeleskedő, pletykás szomszédasszony szokása szerint kikukucskált volna az ablakon, alighanem néhány pislogás után saját magát száműzte volna a diliházba. Az egyik ablakpárkány alatt pihenő fekete macska azonban rögtön felkapta a fejét, amikor a kislány teste kikörvonalazódott a semmiből és kihegyezett fülekkel meresztette rá világító szemeit.
- Édesanya! – szólalt meg a kislány. Hangja csilingelt, mint a karácsonyi csengettyű, de a földön ragadt lélekfoszlányának hívását nem hallhatta senki elő, aki az utcában tartózkodott. Világoskék pettyes trikót viselt és egy térdig érő, fekete, vékony szoknyát, mégsem fázott. Sima, hófehér arca, egészen gyönyörű volt, mégis természetellenesen hiányzott az ennyi idős korban arcra ragadt eleven vigyor a cseresznyepiros ajkak közül és a pirospozsgás, szeplős orca. Teste félig áttetsző volt. Nem nedvesítette be az eső és a hűvös szél sem kócolta össze a haját, nem borzongatta meg az alul öltözött leányzót. - Ne légy szomorú, Édesanya! - duruzsolta tovább az apró lány különös, földöntúli hangján, mely a legfinomabb selyemnél is puhábbnak hatott.

Connie írta...

Egy szemébe lógó, rozsdavörös hajtincset arrébb lökve tett egy lépést a szürke ház felé, mely mögött az imént eltűnt a síró asszony. Aztán megtorpant. Fejét félrebillentette és homlokát összeráncolta, mintha valami létfontosságú dolgon törné a buksiját. - Bárcsak elmondhatnám, mennyivel jobb itt lenni. Minden tisztább, boldogabb és nyugodtabb. Nincsen veszély, nem félek semmitől. Ohh, anya... Bár tudnád, milyen jó itt nekem. Az egyetlen szomorúságom itt nekem, a te bánatod. Folyton imádkozom a boldogságodért és azt kívánom, ne sírj. Én boldog vagyok. Itt végre igazán boldog, csak nagyon hiányzol. - motyogta halkan a kislány, noha jól tudta, most még édesanyja füle sem hallja meg szavait. Ettől elszontyolodott. Lebiggyesztette alsó ajkát és ujjait tördelte, mint mindig, amikor a sírás kerülgette. - Szeretném, ha velem lennél, anya. Szükségem van rád. Mostantól kitől kapom az esti puszit? Ki kelt habos kakaóval? Nem akarok másik anyukát. Téged akarlak. - könnyei lassan potyogni kezdtek a szeméből, de nem közönséges, nedves cseppekként. Úgy csillogtak, mint a legfényesebb gyémánt soha. - De várnom kell, mert a te időd még nem járt le itt. - mondta bánatos mosollyal.
Összeszorította az ajkait, majd felnézett a felette lévő ablakpárkányra, melyen a fekete macska feküdt. Az még mindig őt figyelte.
A kislány komoly, de higgadt szemekkel nézett vissza rá, majd bólintott egyet. - Indulhatunk.
Alig ejtette ki ezt a rövid szót, az állat azonnal feltápászkodott és kinyújtotta elgémberedett végtagjait. Végignyalta pofáját, majd halk nyávogás kíséretében puhán landolt a vizes talajon, amit még mindig vert az égi nedvesség. A lány rámosolygott, mire a macska dorombolva hozzádörgölőzött. Nem siklott át a szellemlány testén. Mivel őmaga a holtakat a túlvilágra segítő személy háziállata volt, így könnyedén hozzáérhetett az elhunytak lelkéhez, ha azzal megkönnyíti az elválást.
- Te vagy a második legkedvesebb cica a világon. - szólt immár az állathoz, miközben lehajolt, hogy megsimogassa. - Az első Macska Úr, mert ő volt a legeslegelső cicám. Nagyon aranyos volt, de egyszer megkarmolt és anya azt mondta, hogy az a heg sosem fog elmúlni. - mondta a kislány nagy okosan egy szusszanásnyi levegővétel nélkül. Már mutatta is kézfejét, de mikor meglátta, hogy az sima, hófehér és tökéletesen ép, leengedte a karját. Vállat vont és körbenézett a szűk utcán. - Elköszöntem anyától. Hová megyünk? - csillant fel szemében a gyerekes kíváncsiság.
A macska tett még két kört a lány alakja körül, majd megindult a szűk utca egyik vége felé. A kislány egy ideig csak nézte, ahogy az állat távolodik, majd az édesanyja háza felé pillantott.
- Ha egyszer majd te is eljössz ide, anya, a nyugalom országába, együtt leszünk. - mosolyodott el a kislány. - De mindenképpen hozd magaddal a plüss macimat.
Egy utolsó könny alakú gyémánt potyogott ki a lány szeméből, mire az hátat fordított a szürke háznak és gyors léptekkel igyekezte utolérni a rugalmas léptekkel előrehaladó cica-idegenvezetőjét.
A kislány és macskája elvonultával London eme kis, külvárosi utcája ismét tökéletesen üressé vált. Az emberek mind bevonultak a házaikba, hogy megvárják, míg a víz tisztára mossa házaikat és környezetüket, de abban is reménykednek, hogy a bűneiket, hazugságaikat és gaztetteiket is tisztára, megnemtörténtté mossa a hűvös zuhatag. Azt várták, hogy a szörnyű titkaikat megsemmisítse, jóvátegye rossz tetteiket, az emlékeiket kitisztítsa, elfeledtesse és a macskakövek közé ragadt vérfoltokat is eltüntesse, a hatéves kislány holtestének látványát is kimossa a fejükből ez a tiszta, szűzies eső.

Szatti írta...

Drága Jozefin!

Ahányszor látom a neved, mindig mosolygok, hogy na most vajon mivel nyűgözöl le? :) Fantasztikus alkotást küldtél, tetszett minden sora, gondolata, érzése, ahogyan frappáns mesévé faragtad a kép lehetséges mondanivalóját. Őszintén gratulálok neked! Fantasztikus volt! :)

Szatti írta...

Kedves Connie!

Bámulatosan szép, hangulatos, kifejező, különleges művet alkottál! Nagyon szépen foglaltad össze a gondolatokat, az érzéseket, a cselekményt, amelyet a sorok közé bújtattál. Nagyon tetszett a fogalmazásod, ahogyan külön figyeltél a leírások érzékeltetésére, és nagyon szép tartalmat adtál képnek! Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Betti írta...

Sziasztok! Én már nagyon régen írtam ide, de most újra itt vagyok. :)
A kettes képet választottam, remélem, nem baj, hogy pár sorral hosszabb, lett, de csak így lett elég kerek a történet.

Piroska egy másik köpenyben

Már eléggé estefelé járt, a hideg szél is feltámadt. Összébb húztam magamon a vékony köpenyemet, és reszketős léptekkel sétáltam a nagymamám házához. Az út még órákig is eltarthatott volna, ezért bizonytalanul kanyarodtam le a sötét erdőbe. „ Már nem soká ott vagyok, számtalanszor vágtam már át a rengetegen, mégis mi történhetne?” – próbáltam bátorságot önteni magamba. Botladozva léptem be a barátságtalan, zord fák közé. Mióta elindultam, azóta egy rossz előérzetem volt. Minden kanyar után a hátam mögé néztem, követ-e valaki. Amikor elértem egy tisztást, elfáradva ültem el az egyik fa tövébe. Az egész napos gyaloglás után állva is képes lettem volna elaludni, de nem engedhettem az alvás gyönyörű csábításának. El kellett juttatnom a gyógyszereket a nagymamámhoz, aki a falu legmesszibb végében lakott. Szegénynek már nem volt annyi ereje, hogy besétáljon a piacra, ezért anyának és nekem kellett meglátogatni minden héten. Valamiért nem akarta elhagyni a kis fakunyhóját, pedig már azt a házat is néhány gerenda tartotta egyben. Ekkor hirtelen egy morgást hallottam a közvetlen közelben. Talán egy medve… vagy farkas volt? Ijedten álltam fel, és visszatartottam a lélegzetemet. A kis rét túloldalán egy hatalmas fenevad sétált be. Rémülten lapultam a fához, és csak reménykedni tudtam, hogy nem fogja megérezni az illatomat. Az állat egyre közeledett a búvóhelyemül szolgáló növényhez. Egyre mohóbban szívta be a hűvös levegőt- észrevett. A szürke farkas hirtelen utánam kapott, majdnem rám vetette magát. Felkészítettem magamat a legrosszabbra, de az éles fogak harapása elmaradt. Remegve nyitottam ki a szemeimet: előttem két farkas verekedett egymással- a szürke és egy új fekete bundájú jószág. Dühös morgással vetették egymásra hatalmas testüket. Vagy húsz percen keresztül támadták a másikat, mozdulni sem mertem. Végül a szürke megelégelte a harcot, és futásnak eredt az ellenkező irányba. A fekete színű példány felém fordult, és az időközben elejtett kosaram fogóját a szájába vette, majd odaügetett hozzám. Letette elém a kis csomagot, majd az ösvény felé intett. Hátrált pár lépést, és nyugodtan lefeküdt a fűbe. Hitetlenkedve bámultam kék szemeibe, amik annyira emberiek voltak. Biccentettem felé, mint ha így mondanék köszönetet. Felkaptam a kosaram, majd amilyen gyorsan csak tudtam, elfutottam. Végre feltűnt a nagymamám háza. Olyan gyorsan rontottam be a házba, hogy a rozoga viskó majdnem összedőlt.
- Nagymama, megjöttem! Hol vagy? – néztem be a szobákba. Mindenhol csend és sötétség honolt. A rossz előérzetem egyre csak nőtt. Kiszaladtam az udvarra, de ott se találtam a nagymamát. Ekkor egy hangos durranás hasított az éjszakába. Ijedten fordultam az erdő felé. Mire átgondolhattam volna, mit teszek, újra bevetettem magam a rengetegbe.
- Nagymama, hol vagy? – tört elő belőlem a sírás. Aggódva bukdácsoltam a fák között, már éppen visszafelé fordultam volna, amikor hangok ütötték meg a fülemet:
- Mondtam neked, hogy kapd el Piroskát, nem? Miért nem teljesíted soha a parancsomat? – Dermedten álltam. Nem, az nem lehet… Kibontakoztam a fák és bokrok árnyékából. A nagymamám kiegyenesedve tornyosult a fekete farkas fölé. Máskor oly nyugodt és barátságos arca most szívből jövő megvetést, meleg tekintete pedig vak gyűlöletet sugárzott felém. Ráncos kezeit ökölbe szorította, és vakmerő léptekkel indult meg. – Á, megérkezett az én drága kis unokám. Hallottál, mindent igaz? – Bólintással válaszoltam.

Betti írta...

- Csak semmit sem értettem. Miért akarsz nekem rosszat? – nyeltem egy nagyot. Hirtelen egy gombóc nőtt a torkomban. A nagyi elmosolyodott, vagyis inkább torz grimaszt villantott fel.
- Hú, nos, jobb lesz, ha a legelején kezdem. Gondolom, anyád nem mesélt semmit a családunkról, igaz? – Újabb bólintással válaszoltam. – A mi famíliánk volt az egyik leghatalmasabb varázslócsalád. Az anyám megtanított mindent, amit csak tudhattam a mágiáról, főzetekről. Testvérem nem volt, ezért én örököltem a szüleim minden varázserejét. Majd egy gazdag varázsló lett a férjem, ám korán meghalt, és a nyakamba varrt egy halom adósságot és egy gyenge lányt. A birtokot el kellett adni, és mivel évekig nem szorultam rá varázslásra a párom mellett, ezért az erőm már majdnem teljesen el is tűnt. Így amikor az utcára kerültünk, éjjel-nappal dolgoztam, hogy legalább pár morzsára teljen, majd minden energiám kellett, hogy újra előhívjam a régi tudásomat, és varázsolni tudjak. Amikor anyád tizenhat éves lett, mint egyetlen lányom, ő is elörökölte a hatalmamat. Megtanítottam neki mindent, amire csak emlékeztem. Mivel ő fiatal volt, könnyedén mentek neki a varázslatok, és azt szerettem volna, hogy ezzel az erővel majd visszaszerezzük a régi kényelmes életünket, de ő elszökött egy szegény favágóval. Ezt az árulást sosem bocsátottam meg neki. Csak ebbe az öreg viskóban tudtam élni, másra nem tellett. Bár próbált engesztelni, de évekig szóba sem álltam vele. Majd hallottam, hogy az apád egy betegségben elhunyt, és anyád megkeresett. A szíve alatt hordott. Tudtam, hogy terhesen senki nem venné feleségül. Ő sem varázsolt, ezért már majdnem teljesen el is felejtett. Nem hagyhattam, hogy egy ilyen nagy erő elvesszen, ezért kérleltem, hogy kezdje el újból gyakorolni, és ha felnősz, neked is átadjuk a tanításokat. Ám lázadott, azt akarta, hogy normális életet éljünk, megrémítette az, hogy varázslat nélkül már el sem tudtam képzelni semmit. Szerinte az egész csak zűrt okozott nekünk. Rendesen dolgozni kezdett a faluban, de én sosem mondtam le az erőről. Tisztességes munkával éppen hogy éhen nem halunk. Nagyon dühös voltam rád, mert miattad ugyanolyan szegénységben tengődhetek, de most hogy betöltöd a tizenhatodik életévedet teliholdkor, az erő most rád száll, azonban ha bántalak vagy megöllek, mielőtt még teljes mértékben megkapnád, akkor azé lesz, amelyik boszorkány vagy varázsló abban a pillanatban a legerősebben hívja az erőt, aki a legerősebben vágyik rá. Végre helyre állíthatom a családunk hírnevét, és újra hatalmas boszorkány lehetek, mindenki félni fog tőlem, ezért bármit megtesznek majd a kegyeimért. El kellett játszanom, hogy beteg vagyok, hogy az ilyentájt dolgozó anyád elküldjön hozzám, de mielőtt bármit is tennék ellened, elsőnek Hectort intézem el – nézett a farkasra. – Már semmi hasznomra nem vagy – azzal felpillantott a holdra, és éreztem, ahogy egyre gyengébb leszek. Magához hívta azt az erőt, aminek még a létezéséről sem tudtam. Fogalmam sem volt, mit kéne tennem, hogy ezt megakadályozzam, de a nagyinak már volt annyi ereje, hogy a farkas felé küldött valami varázslatot, Hector felé valami lilás köd kezdett el szállni. Az állat beletörődően várta annak hatását.
- Ne bántsd őt! – Emlékeztem, hogy alig fél órája milyen hősiesen védett meg egy fenevad ellen, hittem benne, hogy emberi szíve van. Valamiért biztos voltam abban, hogy Hector egy ember, csak elátkozták. Az életemet köszönhetem neki, és gondolkodás nélkül elé vetettem magamat. Nem tudtam, mi folyik körülöttem. Reménykedtem, hogy valaki elneveti magát, és azt mondja, hogy csak vicc az egész. De ez a valóság volt. Behunytam a szememet, amelyből kicsordultak a könnyek, és Hector bundájába fúrtam az arcom. Már a legrosszabbra számítottam, hogy milyen fájdalmak között fogok meghalni, amikor a várt hatás most is elmaradt. Éreztem, hogy a meleg bunda eltűnik, helyette karok ölelnek át. Felnézve láttam, hogy Hector helyén egy fiatal fiú ül, fekete haja homlokába lógott, és éj kék szemeivel az arcomat fürkészte.

Betti írta...

- Köszönöm, hogy feloldoztál a farkasi mivoltom alól. Egy boszorkány varázsolt át ilyenné egy évvel ezelőtt, kóborolni kezdtem, amikor a nagyid rám bukkant, kiderült, hogy ismerte a másik boszorkányt, és a csatlósa lettem. Valamilyen varázskapocs miatt nem szökhettem el tőle, hála neked, szabad lehetek – mosolyogott rám.
- Mi történt? - kaptam el a tekintetem róla, miután elpirultam. A nagyit nem láttam sehol.
- Mivel feláldoztad volna magad miattam, ezért a lelkedben rejlő szeretet elűzte a varázslat hatását. Megmentettél minket, majd ez a lila köd visszapattant a nagyira, és annyit láttam, hogy eltűnt, amikor eltalálta. Sajnálom, hogy egyszerre zúdították rád az igazságot. Hazakísérlek az anyukádhoz, pihenned kell. Sok erőre lesz szükséged, és még korán sincs vége a dolgoknak. Boszorkány lettél. – Csak bólintani tudtam Hectornak. Fél kezével átölelt, és hagyta, hogy hadd sírjam ki magam a vállába fúrva az arcom. A szívem összeszorult, ha az este történtekre gondoltam. Szerettem a nagyit, sohasem gondoltam volna róla azt, hogy ez tervezte ellenem már a születésemtől kezdve. Sok dolgot kellett megbeszélnem anyával, de bíztam abban, hogy ezután már közös erővel könnyebben meg tudjuk oldani a dolgokat. Jól esett, hogy Hector megvigasztalt, és minél közelebb kerülök a már megszokott kis otthonomhoz, ahol végre újra megnyugodhatok, és talán később újból megtalálom a boldogságot is.

Syro írta...

Szia!
Időben érkeztem! én a 4. képet választottam, zenét viszont nem találtam most ehhez, de szerintem úgy is jó lesz.

Syro írta...

A Kaszás

A nap lassan nyugovóra tért, de a város pezsgett az élettől. A bárok, szórakozóhelyek zsúfolásig telve bulizó fiatalokkal. Ez volt a tavasz első melegebb hétvégéje és a báli szezon kezdete.

A felső tizezer látszólag a fiatalságot, szépséget dicsőitendő rendezte bálokat a valójában a gyerekeiknek rangban és vagyonban megfelelő párra alkudoztak egymás között. Ilyenkor mindenki meghívást kap, aki csak számít, hercegek, bárók, bankárok és a szemtelenül gazdag üzletemberek. Itt egyedül a pénz és a befolyás számított, az érzelem nem. A fiataloknak ez egyben áldás és átok is volt. Áldás mert sosem ismerték a nélkülözést, de átok, mert sosem dönthettek a saját életükről.

Az idei év első bálját a Valerio hercegi család adta szerénynek aligha nevezhető közel száz hálószobás kastélyukban. A Főherceg a legidősebb Valerio, aki idén ünnepli a nyolcvannegyedik születésnapját, dédunokájának fog feleséget választani. Természetesen már tudja ki lesz az, egy igen vagyonos bankár lánya, szegény nem egy vonzó teremtés, de szemtelenül gazdag és a családjának igen jó kapcsolatai vannak, ami a legfontosabb a Valerio családnak.

Jared a nyáron tölti be a huszadik életévét így köteles megnősülni, ahogy elődei is tették generációkon keresztül, de ő mégis vonakodik. Esténként irigykedve figyelte a póri embereket, kik kedvük szerint élhettek, választhattak párt maguknak és megismerhették a szerelem érzését. Sokat gondolkodott ezen, mikor a városban autózott inkognitóban, de mindig ugyan oda lyukadt ki, csakis dédapja választása a legoptimálisabb, mert mit is adhatna neki egy nincstelen.

Egyik este éppen ezen agyalt megint, mikor majdnem elütött egy lányt a zebrán. Bár fékezett és sikerült is megállnia, de a lány akkor is elesett. Azonnal kipattant a kocsiból, hogy megnézze mi történt az autóval és a lánnyal.

-Jól vagy?-kérdezte semleges hangon, mintha csak az időjárás érkelné.
-Azt hiszem egyben vagyok-állt fel óvatosan, leporolta magát és megigazította színes ruháit, majd a fiú szemébe nézett. Egy szürke szenvtelen szempár szegeződött rá, amiben egy cseppnyi érzelem sem volt.
-Akkor minden rendben.
-Igen, azt hiszem-ezt hallva a fiú elindult vissza, hogy beszálljon és mielőbb eltűnjön.
-Te meg mit csinálsz?-Erre visszafordult, és nem igen értette, mi nem egyértelmű a lánynak.
-Azt mondtad, hogy jól vagy, ezért én most elmegyek.
-És ha azt mondom, hogy nem vagyok jól.
-Akkor hívok egy mentőt, és...-itt elővette a csekkfüzetét, hogy írjon egy kisebb összegről egy bizonylatot, ami valószínűleg a lánynak egy vagyon lesz - tessék - nyújtotta felé a papírt.
-Ez meg mi?
-A kellemetlenségért.
-Pénzt adsz nekem?
-Nem értem, mi a baj, vagy az összeg nem elég?-Erre a kijelentésre a lány csak döbbenten nézte a fiút. Nem volt egy kimondottan csinos, amolyan szőke herceg fehér lovon típus, de ennek ellenére volt benne valami megfoghatatlan, ami vonzotta az ember lányát.
-Nem arról van szó, nekem nem kell a pénzed, csak gondoltam váltunk pár szót, ha már így összekoccantunk.
-Miért tennék így?
-Mert mondjuk akkor nem hívom a rendőrséget?-Erre a fiú felvonta a szemöldökét és méregette ellenfelét. Egy durcás, de elszántan szikrázó zöld szempár nézett vele farkasszemet, az arc amelyhez tartozott kipirult a heveskedéstől és ez valamit megmozdított a bensőjében valamit,amit maga sem értett.
-Mégis mit kéne tennem, hogy indulhassak?
-Mondjuk meghívhatnál egy kávéra-erre gyors zakatolásba kezdett Jared agya, mit is válaszoljon erre, hogy gyorsabban szabdulhason, de vajon akart-e szadadulni? Az a szempár szinte bilincsbe verte.
-Most sietnem kell, mert elkések egy találkozóról, máskor is jó lenne?
-Ja, szépen elhajtasz és soha többé nem látlak.
-Ismered a kocsim rendszámát, és ha megadod a számod, felhívlak.
-Hát persze-mondta csalódottan a lány és tudta, hogy ez ennyi volt, így fájó szívvel ugyan de megadta a számát, és hagyta, hogy elhajtson a fiú.

Jared, mikor felhajtott a kastély feljárójára Harry már várta, ő amolyan mindenes volt. Kiszállt a kocsiból és köszönés helyet egyből utasításokat osztogatott, ahogy mindig is tette.

Syro írta...

-Tüntesd el a kocsit, volt egy kis gondom vele, és ezt a telefont is-ezzel odadobta neki és már ment is a lakosztálya felé olyan gyorsan, ami még nem volt feltünő.

Becsukta maga mögött az ajtót és nekidőlt. A szíve úgy vert, mintha maratont futott volna, a gondolatai meg azóta is a zöld szempár és annak tulajdonosa körül forgott.

-Mi történik velem?-kérdezte félhangosan az üres szobájától, de válasz nem érkezett. Tanakodott magában, mit egyen remegő, felhevűlt testével, így jobb ötlet híján beállt a hideg zuhany alá, ahol jó félóráig hűsölt. Mire kijött a komódon várta egy díszes levél, melyben az esti vacsra menüje és programja volt feltüntetve, mint általában ha a nagycsalád összejött. Az est témája természetesen a másnap esti bál és az eljegyzés volt. Jared egy középszürke klasszikus öltönyt választott egy halványkék inggel és a megfelelő kiegészítőkkel tette kifogástalanná a megjelenését.

Mikor megérkezett a szalonba már csak édesanyját és nagynénjét találta ott. Udvarias meghajlással köszöntötte őket majd jobbját felajánlotta anyjának, így mentek az ebédlőbe. Mindenki elfoglalta a megszokott helyét, természetesen dédapjáé volt a családfő helye, jobbján fia a balján unokája ült míg Jarad vele szemben.

A vacsorát, mint mindig csendben fogyasztották el, hisz neveletlenség evés közben beszélni. A desszert után azonban mindenki beszélgetni kezdett, izgatottak voltak a bál miatt, de leginkább az eljegyzés foglalkoztatta a társaság nő tagjait. Szinte a legapróbb részletből is kardinális kérdést tudtak csinálni. A férfiak szintén társalogtak, de őket teljesen más foglalkoztatta méghozzá Jared beavatása.
A két idősebb Valerio előre ment a könyvtárszobába, Jaredet apja hívta, hogy tartson velük. Egy titkos ajtón mentek tovább egy a fiú által ismeretlen helyre.

-Eljött az idő, hogy mint kiválasztott utódomnak átadjam tisztségemet,- intézte szavait Jaredhez az öreg – a feladat melyet most átveszel családunk évezredes öröksége. A szolgálatod hatvan évre szól melyet fiad, majd az ő fia is génjeiben továbbvissz, hogy a következő generáció méltón vehesse át tőled azt, amit most tőlem megkapsz.

-Megtisztel dédapám, de nem igazán értem ezt-vert hevesen Jared szíve.
-A családunkat kiválasztották sok ezer évvel ezelőtt, hogy előkészítsük az Ő érkezését, mikor eljő majd a sötétség órája. Az a feladatunk, hogy a megfelelő embereket a megfelelő pozicióba állítsuk, hogy a világ írányítása a mi kezünkben legyen. De ehhez erő kell, melyet csak is a családunk férfitagjai képesek továbbadni és elbírni.
-De ez hogy lehetséges, én ezt nem értem. Semmit sem értek-nézett rá összezavarodva.
-Az erőt a férfi kromoszóma örökíti tovább.
-És ha lányom születik, hisz mind lányként kezdjük.
-Az emberek talán igen, de mi nem.
-Mi?
-Mi nem egyszerű emberek vagyunk, mi a halált és a pusztulás Urát szolgáljuk.
-Ti mind megörűltetek? Én ebben nem veszek részt!-és már indult is volna, de lefogják.
-Ez nem így megy.
-Eresszetek el!
-A lány miatt?
-Hogy mi?
-Tüzes egy fajta volt az már biztos.
-Mit csináltál vele?
-Én semmit, te fogsz-ezzel odaállt a fiú elé széttépte drága ruháját, hogy szabaddá tegye mellkasát. Szíve fölött fordított pentagrammát vésett bőrébe egy éles késsel majd megvágta saját tenyerét. Ősi szöveget kántált, hívta a sötét szellemet mely benne lakott, érezte hogy kitörni vágyik öreg testéből, s kezét gyorsan szorosan a fiú vérző mellkasára szorította. Vörös fény izzott fel, ahol összértek s a pokol kénes szaga lengte be a szobát. Az erő pokoli fájdalommal töltötte be az ifjú testet, s mikor teljesen birtokba vette azt, az öreg egy fekete gyertya viaszával zárta le a lüktetve izzó sebet.
A három férfi ezután behozta egy másik szobából a zöldszemű lányt, kinek szája, keze gúsba volt kötve.
-Ő az utadban áll, megingatott, és amíg él bármikor megteheti. Őld meg!
Egy könnyű mozdulat volt csupán és az élet elszállt, Jared lelkének utolsó szikrája még megsiratta a lányt, majd új énje felülkerekedett rajta. A kaszás újjászületett.

Szatti írta...

Kedves Betti!

Először is, semmi gond a terjedelem miatt, ennyi belefér és ha így kerek a sztori, kár lett volna rövidíteni :) A másik, véleményezés szempontjából, hogy örülök, hogy sikerült valami újat kihoznod a sztoriból. A kezdés alapján azt hittem, hogy valamilyen módon elmeséled az ismert mesét, egy-két változtatással, de lényegében nem írsz hozzá új dolgot... aztán hirtelen jött ez a fordulat, amely még színesebbé tette a történeted. Nagyon tetszett, hogy tovább gondoltad és nem csak ismert eseményekből dolgoztál!
Gratulálok neked, igazán fantáziadús megoldás választottál! Köszönöm, hogy írtál és köszönöm a türelmed is, hogy csak most sikerült véleményeznem a munkád!

Névtelen írta...

Sziasztok!
Gemma vagyok.
A 8-as képhez írok. A cím: Határtalan képzelet
Eddig a várva várt pillanatig a szívem mint kalitkába zárt kismadár, repülni vágyott, de most szinte fáj elindulni. Mikor ma este lefeküdtem a kemény, szúrós pokrócra őrült ütemmel verdesett a szívem és gondolatban messze jártam, egy szép, új világban. Mikor a toronyóra teljesítette szívem leghőbb vágyát és tizenkettőt ütött felpattantam. Az a sok, pontos terv, hetekig tartó előkészület egy tizedmásodperc alatt semmibe foszlott. Megdermedtem. Ott álltam mezítláb a hideg keményfa padlón egy szál hálóingben és figyeltem amint a holdfény megcsillan az egyetlen saját dolgomon, egy kis gyűrűn. Tudom, hogy nem kéne ennyire kötődnöm egy tárgyhoz, de mégis, ez a borostyán sárga kő minden amim van, ez az egyetlen ami még emlékeztet arra, hogy ki vagyok. Amilyen gyorsan, és váratlanul jött ez az érzés, olyan gyorsan tovatűnt. Újra feléledt bennem a vágy, hogy elhagyjam ezt a szörnyű helyet. Egy perc múlva már legszebb ruhámban voltam, útra készen: semmit sem vittem magammal, de szívemben az egész mindenség lakozott. Mire megvirrad már szabad leszek, a Nap első sugarai meghozzák jól megérdemelt boldogságomat, visszakapom ami jár nekem, amit oly könyörtelenül elvettek tőlem. Kinyitom a koszos, repedt üvegű ablakot és felmászom a párkányra. Nagyot szippantok a hűvös, esti levegőből. Mennyire más az illata mint az ezt megelőző estéken, nem lopott, keserű illat ez, hanem egészen más, egy kecsegtető ígéret illata.Izzadt tenyeremet a szoknyámba törlöm és óvatosan kilépek a vékony pillérre, szemeimet a csillagokra függesztem, elhatározásomat nem szeghetem meg: nem nézhetek le a mélybe! Csak pár lépést kell araszolnom, és már el is érek ahhoz a keskeny is hidacskához amely szabadulásom egyetlen lehetséges útvonala. Felülete sima, tíz centi széles, és 20 láb hosszú. Igazán semmiség. Régen, kislánykoromban imádtam balettozni, mindössze azt kell képzelnem, hogy a gerendán vagyok. Újabb mély levegő és már ott is állok, kár lenne táplálnom félelmeimet a gondolkodással, rögtön bele kell vágni, most vagy soha. Márpedig én az utóbbinak még a jelentését sem tudom! Egy apró lépés, csak lassan, kecsesen, kezek széttárva, áll előreszegezve, tekintet a végtelenbe réved. Halálos csönd van, csak a lélegzetem hallatszik, de az ordításnak tűnik. Még egy és még egy lépés, már nem is félek, szinte szárnyalok, itt, a pengeélen táncolva, egy lépésnyire a haláltól. Van ebben valami lélekszabadító. Már csak pár lépés kell, már a szemben lévő, biztonságot nyújtó ház nyitott ablakát bámulom.
-Rose! Azonnal gyere vissza!- Ez a mély, gyűlölt hang belemarkol a szívembe, de már nem árthat benne. Az én szívem már darabokra van törve, ma éjjel azonban összeforrt, rosszul, de összeforrt, éles darabok állnak ki belőle, amelyek szúrják belsőmet, de az idő majd lesimítja őket. Ebben biztos vagyok. Ez a hang már nem okoz többé félelmet, többé nem bánt, most már vége.
Rose! Rose!- Nem hagyja abba az üvöltözést, szinte hallom örült hörgését, látom feneketlen acélszürke szemeit, amelyek elnyelik a fényt. Egy hófehér, szeplős, erős kéz nyúl felém az ablakból, rendíthetetlen nyugalom száll rám, most már tényleg vége.


Névtelen írta...

Leküzdöttem ezt a 20 láb őrjítően kevés, mégis mindent eldöntő távolságot. Csak homályosan látok a boldogságtól, de most látok igazán. Nem látom a tüzet, mégis érzem melegét. Puha fotelba fektetnek és vastag pamuttal takarnak be, mégis a lélek melegít. Ó, bár lettem volna erős, aki igazán erős, annak nem kell menekülnie, nem kell a kényelem illúziója ahhoz hogy eljusson bárhova, elég szabadulni vágyó szív...
-Rose drágám, hát még mindig semmit sem változtál, még mindig paradicsommá tudod változtatni a poklot, kár, hogy én nem férek bele.- Fordul a zár, a lakat a földre esik. Léptek közelednek. Összeszorítom a szemem, belevájom a körmeimet a tenyerembe. Még látom magam előtt a kandalló halvány körvonalait, de lassan rácsokká alakulnak. Érzem a leheletet az arcomon, a karomra fonódó vékony ujjakat, puhák, de vasmarokkal szorítanak. De már nem bánom, már győztem. Habár látom rideg szemeit és arcába hulló fekete haját, tudok mást látni, csak akarnom kell, még a szememet sem kell lehunynom hozzá. Elég a képzelet...

Szatti írta...

Drága Syro!

Ismét fordulatos, fantáziadús, érdekes, különleges tartalommal és stílussal megalkotott történetet hoztál a feladatra! :) Örülök, hogy írtál és hogy újra olvashattam egy művedet. Tetszett a történet, ahogyan indítottál és kibontakoztattad a cselekményeket, ahogyan ennyi mindent belesűrítettél két kommentbe és mégsem éreztem hajszoltnak a mondatokat vagy elhamarkodottnak a történéseket. Minden részlet a helyén volt, hogy érthetőek legyenek a gondolataid és a cselekmények okai. Gratulálok neked és köszönöm a munkád! :)

Szatti írta...

Kedves Gemma!

Nagyon tetszett a történeted! A szavak, a kifejezések, a részletekre való odafigyelés, a stílus, amivel különleges módon megalkottad az írásod! Lebilincselő volt, érdekes és szépen illeszkedett a kép hangulatához! Szép munka és gratulálok neked! :)

Névtelen írta...

Sziasztok! Már egy ideje nem volt időm az oldalra nézni, de ez a feladat nagyon megtetszett. A 10. képet választottam
Tebbie

Tojásban

Szúrós tornyok kéklő ölelése,
Szaggatják az eget, csillag lesz belőle.

Kietlen dzsungelemben menedékem a tojás,
Így az élet maga egy nagy fraktál.
Lehámozod magadról vagy belesüppedsz –egyre megy
Itt ülök én -a lényeg legyen ez.

A növény halad, az idő áll,
Benövik az érzékeim falát.

Az éj magába zár.
Fagyott árnyék vagyok csupán.
Úgy haladnék már,
De nem enged a zsiráf.

Szatti írta...

Kedves Tebbie!

Nagyon tetszett a versed,
kreatív volt és ötletes,
s ha már így alkottál, rímekbe szedve,
én is rímesen gratulálok neked! :)

Köszönöm!

Vivianna Wien írta...

Szia ! :) Én a második képet választottam és ahhoz írtam egy történetet , remélem tetszik :) UI : Kicsit rövid lett remélem nem baj :)

Cím : Piroska a Farkas

Sokunk kedvenc és ismert meséje új köntösben mutatkozik meg...
Az igaz történet, amit csak kevesen hallottak vagy olvastak....a híres mese, ahol Pirsoka a Farkas....

Leszállt az éj a bűvös erdőre , lakói most éledeznek. Mindannyian mágikus teremtmények , veszélyesek és kegyetlenek. Ám ez csak a látszat, mind várják azt aki feloldja róluk az átkot és végez a gonosz boszorkánnyal aki az erdő közepén él takaros ki házikójában , látszatra ... valójában egy hatalmas fekete kastély, ami az éj beálltával beleolvad környezetébe s a gyanútlan embert várja hogy beléphessen rajta s örökre az erdő fogságába ejtsen egy újabb teremtménnyé változtatva őt.
Innen a boszorkány ereje hát , embert szörnyeteggé változtat míg ő életerejét és ifjúságát szívja magába.

Évszázadok óta semmi sem változott, az idő megállt és csak a remény maradt meg utolsó sugárként némi fényt adva ebben a komor világban az ártatlan lelkek számára.
A várva várt nap most érkezett el .... s ezt a gonosz boszorkány is tudta. Várta hogy felbukkanjon a kislány akiről legendák és jóslatok születtek. Egy szőke kislány piros köpenyben aki eltéved az erdőben....s nagymamájának hiszi a gonosz királynőt.

Csendesség honol mindenhol , mígnem egy ártatlan ének dallama zengi be a sötétséget. Egy piros folt jelenik meg az éjszakában... ő az hát ! A lány aki véget vethet uralmának ! - gondolta a gonosz boszorkány varjú képében elrepülve a kislány felett.
Szokatlanul vidám a sötétség ellenére .... Hát nem fél ? - morfondírozott tovább a varjú majd átváltozott a kedves öreg nagymamává akihez Piroska indult. Rátért végre az ösvényre mely eredetileg a kastélyhoz vezetett. Útját végig figyelő tekintetek kísérték , reménykedő tekintetek voltak ezek , kivétel a királynőét aki azonnal ajtót nyitott amint Piroska elé ért.

- Drága unokám ! Hát eljöttél ? Nem féltél a sötétben? Tudod ám itt nagyon sok veszély leselkedik rád! Vérszomjas vadállatok vannak mindenhol! Úgy féltettelek ! - ölelte át szorosan a lányt a nagymama.
Piroska halványan elmosolyodott majd mosolya átcsapott vicsorítássá...arca eltorzult a gonosz királynő pedig megijedt.
- Így igaz nagymama....sok veszély rejlik megbújva itt. Sok a vadállat....De te is tudod te nem vagy a nagymamám. Azt viszont nem hogy én nem vagyok Piroska... Sose nyiss ajtót egy olyannak mint én... - torzult hangja is küllemével együtt a lánynak aki hirtelen változott át egy nagy fekete farkassá.
- Itt a vég királynőm - suttogta csendes torz hangként az éjben.

Loreena írta...

Sziasztok! A 4. képhez írtam, remélem nem késtem még el.

Színjáték az élet
Ez egy olyan műfaj, hol az élet csak játék,
Nincs valóság, nincs kétely vagy rejtett ajándék.

Ki fél, az bánt, sokakat kit szeret,
De nem gondol bele, ennek következménye lehet.

Bántottak már sokszor, de túléltem mindet.
A valóság csak fájó, gyógyuló seb lett.

Az élet színházába bebocsátást nyertem,
S a valóság már nem fáj, csak vegetál bennem.

Játszom a szépet, később majd a jót.
Találok egy férfit, keményet, belevalót,

De nem feledem, ez is csak színjáték,
S nem lesz vele az élet csupa báj s ajándék.

Üldöző voltam, s üldözötté váltam.
Játékot játszottam, míg végül eltűnt minden vágyam.

Ebben a táncban én lettem az áldozat,
A halállal táncoltam, s bevégeztem sorsomat.

A terem tele, én sírok, s ő megragad
De a show nem áll meg, ő csak forgat, forgat, forgat…

Szatti írta...

Kedves Vivianna!

Tetszett a történeted ötletessége, meseszerű fogalmazásmódja és a hangulatkeltés. Nem volt hosszú a műved, de minden gondolat benne volt, aminek lenne kellett! Gratulálok neked és köszönöm az aktivitásod, részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Loreena!

Szépen visszaadtad a kép hangulatát, jól építetted fel hozzá a gondolatokat, a lehetséges mondanivalót, s ahogyan azt a kép is illusztrálta, a soraidat is átjárta egy egyfajta ritmikusság, táncos lejtés! Köszönöm a műved és gratulálok! :)

Łastßreath írta...

Üdv.
Tudom, hogy a versenyre a jelentkezés ezer éve lejárt, de nem is ezért vagyok itt. :) A barátnőm mutatta, mi mindent lehet nálad alkotni és úgy gondoltam, kipróbálom magam. Nagyon szeretek verseket írni, így ebben a műfajban alkottam a Négyes számú képhez.

Élet - Halál tánca

Várt az Élet csendesen,
hogy a zsibongó bálterem
ajtajában feltűnjön párja.
Várja mindhiába.

Zene siklott fűszeresen,
s az őrült bálterem
vad táncát járja.
Hajlik a háta, szökken a lába.

Éjfélt üt az óra tornya,
száz szem tapad az ajtóra,
s belép Élet párja,
Halál, szép ruhába.

Élet szökken, terem kövét rója,
elhallgat az óra tornya.
Mosoly kúszik az ajkára,
s Halált karjába zárja.

Felcsendül a régi nóta,
mi nem szólt már évek óta.
Közönséget veri láncra
Élet, s Halál meghitt tánca.

Szatti írta...

Igaz, bár már nem aktuális a feladat, nagyon szívesen veszem, ha írtok rá és köszönöm neked is, hogy a verseddel utólag is színesítetted a feladatot! :) Annyi, hogy ha a jövőben is küldenél hasonló alkotást valamelyik gyakorlatra, emailben tedd meg, kérlek! Régebben kommentes megoldás volt, de jó ideje emailben történik a feladatokra szánt írások véleményezése! Köszönöm előre is!
A versed igazán érzékletes volt... picit sántított számomra ez a fajta rímelés annak ellenére, hogy használatos és kedvelt, de ez csak az én érzetem, véleményem. Számomra sokkal görölékenyebb az ABAB alkalmazása, mint az AABB, amit te is használtál. Valamint, néhol a sorok összecsengése, a szótagszám miatt olykor hol rövidebb, hol hosszabb volt... tanácsolni tudom, hogy olvasd el mindig saját magad, hogy milyen a vers lüktetése, metruma, stb. Lehet, hogy néhány töltelékszóval lehet ezen segíteni! :)
Ettől függetlenül, a tartalma megkapó volt és különleges! Köszönöm az élményt és gratulálok neked!