2014. március 22., szombat

Szemszögek keresztezése - Gyakorlati feladat


Erre a feladatra a nyár folyamán már volt példa (Nézd minden oldalról címmel), és most ismét elővenném, mint gyakorlatot, amely sokféle nézőpontra, cselekmény kialakítására ad lehetőséget. Hogy miről is van szó?

Szituáció
Egy nő/férfi minden év ugyanazon napján, ugyanabban az időben egy parkban várakozik valakire.

Feladat
Ezt a helyzetet kell különböző szemszögek alapján bemutatnotok, mégpedig a következő szempontok alapján:

a., Írd le a nő/férfi külsejét, jellemét, valaki olyan szemszögéből, aki nem ismeri őt személyesen, de minden évben látja ezen a napon!
b., Mutasd be egy elhaladó járókelő szemszöge által is a látottakat, az érzéseivel és gondolataival alátámasztva, aki hirtelen vált pár szót a nővel/férfivel!
c., Érzékeltesd  a főszereplő szemszögéből a cselekményt, gondolataival és érzéseivel körülírva!
(d., Végül, annak a szemszögével is egészítsd ki az eddig írtakat, akire várakozik!)

Tipp: Aki szeretne változtatni a karakterek sorrendjén, nyugodtan megteheti, valamint nincs külön kikötés sem a szereplők korát illetően! S hogy miért tettem a d. pontot zárójelbe, a leírásban kitérek rá!

Leírás: A szituáció sok mögöttes tartalomban bővelkedik, amelyet érdemes teljesen kimeríteni. 

Az A. pont szerint elsőnek külső szemmel mutathatjátok be a történetet, egy olyan karakter szemén keresztül, aki nem lát a cselekmények mélyére, csak a felszínt érzékeli, de ez is egy fontos szempont a történet megértésével kapcsolatban, hogy a külvilág szemében hogyan érzékelhető a nő/férfi karaktere, jelleme, várakozásának ténye az év ugyanazon napján és ugyanabban az órában. Említettem, hogy ez egy olyan karakter, aki minden évben látja a főszereplőt ezen a napon, tehát el lehet mondjuk képzelni, hogy a park túloldalán egy étteremben vagy könyvesboltban dolgozó férfiről vagy nőről van szó, aki a kötött munkaideje miatt "találkozik" az említett főszereplőnkkel. Ezen külső karakter gondolataiba merülve, mit feltételezhet? Miért várakozik itt a nő/férfi minden évben? Milyennek látja őt? Mit érez vele kapcsolatban? Az ő elképzelései szerint, mi lehet a múltja, várakozásának oka, amely arra sarkallja őt, hogy itt töltse az idejét? Hiábavalóan várakozik vagy megérkezik végül a várva várt személy?
    A B. pont szerint ismét külső szemmel érzékeltethetitek a főszereplőt, de még futólagosabban, mint az előzőekben, hiszen egy járókelőről van szó, aki épp csak hogy elmegy a női/férfi karakterünk mellett, de nem is foglalkozik különösebben a jelenlétével, s mégis valamilyen módon, hirtelen interakcióba kerülnek. Ez a kezdeményezés történhet a főszereplő vagy a járókelő részéről is. Akármelyikük megszólíthatja a másikat. A lényeg, hogy néhány mondatnyi beszélgetés után mutassátok be a járókelő gondolatait, érzéseit, amelyet ebben a néhány röpke pillanatban a nő/férfi keltett benne. 
     A C.szemszög az eddigi pontokkal szemben már sokkal komplexebb, hiszen magának a főszereplőnek mutathatjátok be a gondolatait. Elmagyarázhatjátok, választ adhattok az itt tartózkodásának okára, várakozásának miértjére, és rávilágíthattok minden olyan kérdésre vagy tényre, amelyet eddig homály takart az előző két szemszög alapján. 
     S mint láthatjátok, a D. pontot zárójelbe tettem, még pedig azért, mert lehet, hogy az a személy, akire várakozik, nem érkezik meg. Ez rátok bízott, hogy hogyan gondoljátok végig a történetet és annak cselekményét, hogy ez a D. pont szükséges-e a kérdések megválaszolására és mindenképp kell-e a negyedik karakter vagy elég, ha csak a főszereplő szemszögéből összegzitek a történetet és a személy, akire várakozik, nem is kell feltétlen, hogy megérkezzen. Ez a történettől és a helyzettől függ, s ennek értelmében bele lehet gondolni egy boldog avagy boldogtalan befejezést, hiszen ha megérkezik a várt személy, valahol megoldást kap a történet, valami megváltozik oly módon, hogy minden évben várt rá és most itt van, sok-sok év után először vagy az is lehet, hogy újra, hiszen minden évben eljön ő is, ahogyan a főszereplő vár rá... viszont az is lehet, hogy ez a várakozás hiábavaló, mert sosem jön el, s bár ezzel lehetséges, hogy a női/férfi karakterünk is tisztában van, mégis vár rá.

A feladat lényege, hogy a megadott szempontok alapján, mutassátok be a szereplőket, azok életét, érzéseit, gondolatait, hogyan látják egymást, hogyan vélekednek a másikról, milyen reakciók nyilvánulnak meg egymás felé. A cselekmény rátok bízott, ahogyan a szereplők élete is, s az is, hogy mindezt hogyan kapcsoljátok össze. Látványosan és színesen lehet a szemszögek által megalkotni a jellemeket, hiszen mindegyik karakterrel más-más módon ábrázolhatjuk a másik szereplőt, mind külső és belső rávilágítással. Ami fontos és kiemelendő, hogy ne párbeszédeket alakítsatok, hanem a szereplők gondolatait elevenítsétek meg, E/1. személyben, leírásszerűen, mint amikor önmagunkban konstatáljuk a látottakat, kimondatlanul.  


(Kivétel a B. pont, ahol néhány szót váltania kell a járókelőnek a főszereplővel)

Ezek a belső monológok pedig, egy egészet fognak alkotni a legvégére, amint összes karakter testébe, érzéseibe és gondolataiba bújva bemutattátok a cselekményt, és a pillanatnyi helyzetet. Minden szereplő gondolatainak leírásánál törekedjetek a lényegretörő fogalmazásra, hiszen több karakter gondolataiba kell bepillantást nyújtanotok! Akinek segítséget jelent, tekintse meg az előző típusfeladatot, melynek az elérhetőségét feltüntettem ennek a bejegyzésnek a legelején!

Edelia Seir

10 megjegyzés:

Dia Tanács írta...

Július tizedike

Lassan hosszúra nyúlnak az árnyak, megcirógatják a felforrósodott s helyeként megrogyadozó aszfaltot. Ahogy a percek szárnyán nyújtózkodnak előrébb és előrébb, lassanként bekebelezik az én kis büfés kocsimat is. Kinyújtóznak, mintha csak fáradt utazó pihenne meg, mögötte elhaladó kifürkészhetetlen útjai után. Az emberek lassanként eltűnnek, mintha apró buborékokként egymás után durrannának ki s elolvadva az izzó levegőben. S amíg csendben hazatérnek a mindennapi fiesztát megtartani, addig ő ott álldogál. Már nem emlékszem, mikor láttam először, talán tíz éve is. Ott állt, a kis parknak ugyanazon a pontján. Talán az egyetlen hely, melyet nem ölel át a fák öregedő karjai által nyújtott védelem ebben az időtájban. Arany szőke haját gyermeki táncra hívja a szellő, tincsei keringőt járnak orcájának vonalai körül. Régi álmom, hogy egyszer meglessem azokat a szempárokat, viszont ennél közelebb még sohasem jutottam hozzá. Ott áll, mint ha csak ott kéne állnia, majd hirtelen el fog tűnni. Legalábbis ezt csinálja évek óta, hosszú-hosszú évek óta. Emlékszem, mikor elmeséltem ezt a furcsa jelenséget a barátaimnak, szinte bolondnak tartottak, pedig nem őrültem meg, hiszen a lány itt van most is, eljön újra és újra. Hiába száguldanak el az évek, ő nem változott semmit, hófehér ruhája könnyeden öleli át tökéletesnek tűnő testét. A Nap is ragyog, mikor megpillantja. Egyszerűen nem földi szépség, rejlik benne valami magával ragadó, valami egyedi. Bárcsak közelebbről is megcsodálhatnám, vagy megkérdezhetném, hogy mégis kire vár. Ott sétál el mellette az a hölgy és még csak rá sem néz. Emberek… Nem látják meg a ritka dolgokat, nem érzékelik a csodát.

A fene essen ebbe a táskába, hát nem elnyel mindent. Tisztán emlékszem, hogy beleraktam a telefonomat. Már biztos kerestek, hogy merre vagyok, hiszen elég későre jár.

- Meg tudná mondani, mennyi az idő?
- Ööö persze, négy lesz pár perc múlva.

Hát ez meg mi volt? Milyen furcsa nő, vagy lány, vagy én nem is tudom. Milyen gyönyörű arca volt, már- már természetellenes. Hatalmas fekete szemek, úgy nézett rám, mintha sajnálna, mintha belém látna. Még a hideg is végigfutott a hátamon. Már túl gyönyörű, egy embernek nem így kellene kinéznie. Persze a sok smink segíthet, de akkor sem lehetünk tökéletesek. Mégis, irigylésre méltó kinézete van a lánynak. Mért nem bírom levenni róla a szemem? Mintha a békesség áradna belőle, valami magával ragadó csend és nyugalom. Bár, hogy én mit foglalkozok ilyen dolgokkal, mikor már biztos, hogy késésben vagyok, és az a mobil csak nincsen sehol.

Dia Tanács írta...

Négy óra, tehát mindjárt megszólal a harang. Csupán pár perc választ el a gyorsan tovatűnő boldogságtól. Egy pillanat, egy sóhaj és ő máris tovaszáll. Ez a nap jelenti az életet, pontosabban, ami maradt az életemből. Hisz milyen régen is kezdődött a mi történetünk. Akkor is július volt, akkor is tizedike. Mikor először megpillantottam a gyermeki arcát, valami lángra lobbant bennem. Napbarnított bőre forrón izzott, hívogatott engem. Mosolya csapdát állított, mely elől nem volt menekülés. Elkapott, megkötözött, megbélyegzett majd a legboldogabbá tett. A szempár mindig végig kísérte utamat, bármerre indultam, ő ott volt mellettem. Életünk mint két kispatak, együtt folyóvá duzzadt. Sodort minket a szenvedély, lángra lobbantotta a szürkeséget. Nem is kellett sok idő, hogy örök hűséget fogadjunk egymásnak, hogy mindig együtt leszünk, történjen bármi is mi kitartunk egymás mellett. Persze elrontottam, mint mindig. Egy női szenvedély a veszély iránt, a szabályok leküzdése ellen. Olykor átvette az irányítást a lobbanó szenvedély, hiába ellenzett minden napot, én mégis a tenger felé vettem az utam. Minden pillanattal bátrabb lettem, beljebb merészkedtem a habokban, lélegzet visszafojtva merültem alá újra s újra. Élveztem és akartam újra, hogy a sós víz körbeöleljen. Halak százai surrantak el alattam, olykor medúzák tömege keresztezte útjaim. Hatalmas kagylókat, régi csigaházakat hoztam fel az engem egyre hívogató mélységből. Minden álmom az volt, hogy szembeúszhassak a tengerek rettegett ragadozójával. Persze itt, a Spanyol partokon erre igencsak kevés volt az esély. Hogy intett engem, hogy ne menjek, egyszer még valami baj fog történni, és én nem hallgattam rá. Emlékszem. Július volt, és tizedike. Boldog évfordulónknak különleges napja, én azonban csak lementem úszni, hiába kérlelt, hogy maradjak otthon. A tenger mérgeszöld színe hívogatóan rám vigyorgott. Mintha csak azt súgta volna, hogy úgyse merem megtenni. A parti zászló a narancs figyelmeztető színében intette az úszni készülőket. Tudtam, ha pirosra vált, ki leszek parancsolva a hőn imádott tengeremből, így egy pillanat alatt eldöntöttem, hogy belevetem magam a tajtékzó habokba. Csak úsztam egyre beljebb, merültem mélyebbre és mélyebbre gondolkodás nélkül. Nem vettem észre hogyan változik meg körülöttem a tenger. Nyugodtból hogyan lesz mérges, dühöngő óriás. Nem vettem észre a víz hogyan lesz gyilkos. Csak egy szúrást éreztem a tüdőmben, és amikor levegőért kapkodtam, a hullámok súlyai visszalöktek a mélybe. Kerestem a fényt, küzdöttem a nyomásuk ellen, de nem láttam merre kéne ússzak. Hajam lebegett tehetetlenül, karjaim elnehezültek, hallottam a hangját, ahogy óva int a mélytől, ahogy elcsuklón s erőtlenül mondj,a mennyire szeret, majd nem láttam többé. A mesének vége volt. A mi mesénknek vége volt. Azóta én magam is egy medúzává váltam, hiába jövök-megyek, már csak lebegek a világban. Egy napot kaptam ajándékba, egyetlen napot, mikor ő is láthat engem. Csupán egy rövid pillanatot, egy ölelést, egy csókot, majd újabb egy évet. Hiába 10 év telt el így, szívemben ugyanolyan láng lobban fel amint megpillant. Tudom, hogy nem kérhetem, hogy várjon rám, tudom, hogy el kell engedjem, hiszen ő élő. Neki még dobog a szíve, őt még vezetheti szeretet.

Dia Tanács írta...

Ahogy most is lépked felém, körülöttem szinte megremeg a föld. Fekete hajába tincseket font az idő s gyermeki arca komoly férfivá érett. Az erős test mintha még most is védelmezni akarna. Azonban eddig elhalványult, élettelen szemei megváltoztak. Nem láttam többé az ürességet, már nem volt elveszett, mint az első rövid találkozásunkkor. Bizonytalanul lépked felém, és arca szinte ég a boldogságtól, mégis szomorú. Legbelül talán már tudom, hogy mit akar mondani. Az első év, hogy nem egyedül jött. Egy hölgy karol belé, és együtt lépkednek felém, ő pedig nem néz rám. Mintha tudná, hogy ott vagyok, szeme fürkészve keresi a helyem. Pedig én ott álltam, mint minden évben ilyenkor. Álltam és vártam rá, ő pedig jött, de már nem egyedül. Megtalálta az útját, végre elkezdheti újra az életét. Talán boldog lehet, úgy amennyire valaha együtt voltunk. A hölgy nevet mellette, nem tudja, hogy én ki vagyok, bár ugyan ki hinne el egy ilyen történetet. Ahogy mellém érnek, mintha a szemembe nézne, ő az egyetlen személy, aki valaha is fontos volt nekem. Nem szól semmit, nem ölel át, nem ad csókot égő ajkaimra. Lehunyja szemét, mely alól egy könnycsepp kikívánkozik, s gondtalanul tovább lépked az új felé, hátat fordítva a múltnak. Talán most értettem meg igazán miért kaptam egy napot. Nem álltam készen elfelejteni őt, nem álltam készen elengedni, hogy megtalálja a saját boldogságát. Most pedig nem állhatok az útjába. Hiszen én itt állok, várva őt, az egyetlent, ő pedig nem lát engem többé.

Edelia Seir írta...

Nefelejcskék

Dél van, a keleti templomtornyok robosztus tömbjein túlról tovaröppent már a tüzesen sárgálló napkorong, s immáron délcegen pilláz énreám az ég fénylő, zafírozott boltozatának kellős közepéről. Gömbölyded testét indákként fonják körbe a hófehér fellegek, pajkos táncot lejtő sugarai azonban áttörnek a homályos fátyolon.
Midőn tavaszodni kezdett, a légbe bekúszott a március, majd az április bódító hője, hosszabbá váltak a napok, és keservesen röviddé az éjek.
Éppen egy dohos, ősrégi szótárkötetet hajítok félre, amidőn megpillantom a titokzatos férfiút. Az egekbe szökellő lámpaoszlop alatt toporog, széles vállait, testét megremegteti a fojtó izgalom. Percek, netán órák óta szobrozik ott? Mindenesetre figyelmemet mindeddig elkerülte, akárha sosem ácsorgott volna ama bűvös villanypózna tövében.
- Hé, Victoria! – kiált rám fegyelmezőn főnököm, mire azon nyomban őreá kapom mindaddig mustráló tekintetemet. – Az antikvárium nemsoká nyit, jobb volna, ha folytatnád a rámolást. Értve?
Biccentek, ám amint ujjaim a Jane Eyre egyik őskövületnek tetsző példánya felé nyúlnak, az ismeretlen megmoccan. Nem először látom őt; minden év áprilisának ötödik napján feltűnik a szerény kis park környékén, lobogó, szalmaszőke tincseit felborzolja a derűs, kikeleti szellő. Az aranyló fürtök olykor fenséges orcájába csapódnak, elfedvén a nefelejcskéken csillámló, vad, haragos íriszeket.
Sosem váltottam egy szót sem a férfival, ki alig húszévesnek fest szemeimben, s bár mindennél jobban vágytam arra, hogy megérinthessem, szóba elegyedhessek ővele, nem adatott meg e földöntúli szerencse nékem. Felsóhajtok hát, s elindulok, hiszen vár a munka.

Késésben vagyok. Elmémet keresztül-kasul hálózzák a kusza gondolatok, amint átvágok a zölddel benőtt, gyomorforgatóan mézillatú parkon, mely fertelmes, tavaszi gúnyát öltött. Kissé lelombozódva, ám sietősen szedem lábaimat, tűsarkúim fenyegetőn kopognak a rücskös aszfalton. Hiába, a világ már csak ily tökéletlen. Frissen manikűrözött, vérszínbe öltöztetett körmeim eszeveszett módon szorongatják a papírpoharat, amelyben ott lötyög reggeli kapucsínóm kihűlt, poshadt maradéka. Nincs erőm kihajítani, mellesleg maradék időm is elszállott rég.
- Ó, te szent ég, vigyázzon már! – csattanok fel élesen, hirtelen azonban magam sem tudom, mi okból. Azután megpillantom a fölém magasodó, szelíd vonású úriembert – ch, úriember? -, s egyszeriben elröppen a bensőmbe ékelődött, fortyogó düh, amely mindaddig kénköves pokoltűzként emésztette lelkemet.
A pasas nem szól egy szót sem, talpra rángat, felkaparja a cipőtalpak által kitaposott, poros ösvényről a gyűrött kávéspoharat, s néma célzásként jelentőségteljesen az ócska, ébenszín nejlonharisnyára emeli jeges, nefelejcsszín szemeit.

Edelia Seir írta...

Fél egy múlt két perccel. Tudom jól, noha egyetlen pillantásra sem méltattam a csuklómat szorongató, fémes csillanású karórát. A maihoz fogható, különleges napokon olyan érzésem támad, akárha lelassulna, megállna köröttem az élet, csupán én mozdulnék, fejemben kongnak a másodpercek…
Ki tudja, mióta számlálom már a pillanatokat. Nem is érdekel igazán, csupán várom, hogy valahára egyet üssön az óra, a nagymutató ékes hegye lassan, csikorogva a tizenkettesre irányuljon, s beteljesüljön a sorsom. Ó, csak még egyetlenegyszer hadd lássam Őt!
Tisztában vagyok ama ténnyel, miszerint lehetetlen. Ez itt maga a rideg, fájó valóság, nem pedig holmi tündérmese, amelyben mindig a jók kerülnek ki győztesként a döntő ütközet legvégén. A végzet sokszor igazságtalanabb, mint valaha is hittem volna… Már bánom, hogy beszálltam az ’élet’ elnevezésű, furfangos, ugyanakkor kínzóan kegyetlen játszmába.
Sebzett szívem hatalmasat dobban, amidőn megkondul az ónból öntött, míves nagyharang, bőrömet ellepi a fagyos veríték. Hátamat borsóztatja az izgalom, karjaimon végigfut a hirtelenjében támadó szélorkán. Papírlapokat sodornak felém a hűs fuvallatok, a fecnik vad körtáncot lejtenek mozdulatlan testem körül. A légben szolid, lágy vaníliaaroma terjeng, csábítón kúszik orromba, s keserédes bódulatba ejt. Lehunyt szemmel szemlélem a tájat, magam előtt látom ama álombéli arcképet, amely oly édesen mosolygott rám egykoron. Bőrömön érzem a puha, forró tenyerek érintését, orcámat gyengéden cirógatják a lángnarancs tincsek. Mézillatú ajkak lehelnek izzó csókot hosszú pilláimra, hirtelen tágra nyitom szemeimet. Egy ezüstszínű szempár les vissza énrám szégyenlősen, alkaromat, csuklómat láthatatlan kezek érintik, egyszeriben lepereg előttem minden, mi kettőnk között történt. Az első találkozástól kezdve egészen az imádott lány temetéséig – akkor sírtam életemben utoljára. Hirtelen azonban arcomat ellepik a sós, csípő könnyek, ám valaki finoman lecsókolja azokat. Karjaim között megelevenedik holt kedvesem, immáron együtt, egymás ölelésében emelkedünk az égbe, s azon is túl.

Szatti írta...

Kedves Dia!

Nagyon tetszett a történeted, ahogyan végig az érzelmek domináltak. Mindezt nagyszerűen körülölelték a gondolatok, a stílus, a szavak használata, a megfogalmazás és a tartalom. Remek munka! Köszönöm, hogy írtál a feladatra! :)

Szatti írta...

Kedves Edelia!

Bámulatos volt a szóhasználatod! Már az elején is megfogott az a hangvétel, amit megragadtál és nagyszerű élmény volt így végig olvasni minden sorodat. Amibe talán kicsit belekötni tudnék, hogy mindegyiket ugye E/1. személyben írtad és ilyen formában nem igazán jött át a karakterek gondolatainak, érzéseinek különbözősége tekintve, hogy mindegyiknél ugyanezt a hangvételt alkalmaztad. Kicsit egybeolvadtak jellemileg, gondolatban, de maga a történet és ahogyan megformáltad, lenyűgöző volt! Gratulálok neked és külön köszönöm, hogy elküldted a műved a feladatra! :)

Ui.: nem szoktál verseket írni? A soraidnak végig volt egyfajta kellemes dallamossága... ha eddig nem még nem volt rá példa, lehetséges, hogy érdemes lenne megpróbálkoznod vele! :)

Syro írta...

Szióka!
És megjöttem, a múltkori hasonló feladatra nem írtam, úgyhogy ebben a típusba ez az első művem, remélhetőleg elfogadható lett. :)

A Mi napunk

Az utat vékony sudár fák szegélyezték, s árnyékuk hosszan, kényelmesen nyúlt el a domboldalon. Lassan ráérősen sétáltam a fák közötti harmatos füvön és közben élveztem a reggel frissességét. Mindenfelé madarak csipogtak és gyorsan röpködte egyik fáról a másikra, egyik bokorból a másikba.

Szinte hangtalanul haladt el mellettem néhány futó az úton, tekintetemmel követtem őket, míg csak egy színes pont nem lett belőlük a távolban. Egy kósza gondolattól vezérelve úgy döntöttem, hogy átvágok a hatalmas fák ölelte tisztáson.

A nap mind melegebben kezdett sütni, ahogy bóklásztam a szépen nyírt zöld füvön. Az emberek is egyre többen lettek, pokrócokat, napernyőket, piknikkosarakat hozak. A gyerekek fogócskáztak, labdáztak, élvezték a jóidőt, míg a szülők egymással beszélgettek. Néhányan nevelésről adtak tanácsot egymásnak, mások konyhai fortélyokat osztottak meg a másikkal. A férfiak többnyire sportról és politikáról beszélgettek.

Mire átértem a tisztás túloldalára a kedvenc szoborcsoportomhoz egészen az ég közepéről sütött le rám a nap. Szerettem itt lenni, sokat jártam ide kicsi koromba.

A szobrok hűvös némasággal figyelték az emberek nyüzsgését és tűrték az érintések sokaságát. Egyiket a másik után hagytam magam mögött, mikor néhány szoborral arrébb megláttam Őt.

Mozdulatlanul állt és mereven figyelte a sokaságot. Tekintete szigorúságot sugalt, és ahogy körbepásztázta a tisztást, mint aki valakit nagyon keres, szinte alig vett levegőt, majd mikor kifújta tartása is megváltozott. Eltűnt belőle a feszültség, mintha megnyugodott volna. A Magány szobra mellett állt, mint minden évben. Ujjait tördelte. Ideges volt. Könnyed nyári ruháját többször is megigazította és nemlétező piszkokat söpört le róla. Egy rakoncátlan tincset próbált a füle mögé visszatenni, de az nem hagyta magát. Tavaly óta már egészen megnőt a haja majdnem leért a válláig. Csinos. Biztos randija lesz, talán valami évforduló, hisz minden évben itt van ezen a napon. Most magában beszél, vagy telefonál? Visongatva kergetőző gyerekek rohantak el mellettem egyenesen felé. Az anyjuk próbálta őket szép szóval kissé kultúráltabb viselkedésre bírni, mindhiába. Loholt utánuk, mert a futás az ő adottságaival szinte kivitelezhetetlen volt. A Nő is felfigyelt a zajongásra. Évek óta most láttam először a szemeit, ismerős és gyönyörű zöld volt. Egy pillanatra fogvatartotta a tekintetemet, és már tovább is siklott a lurkók felé. Hallottam, mikor megszólította a gyerekeit kergető anyuka, de a beszélgetésükre már nemigazán figyeltem, a nap és többi ember jobban érdekelt.

Syro írta...

- Ezek az átkozott kölkök, mindig ezt csinálják.

- Nagyon elevenek – mosolygott rám a szobor mellől az a kis pipaszárlábú. Még hogy elevenek, égetivalóan rosszak. Tiszta apjuk.

- Higgye el, ezek szándékosan bosszantanak, már kifigyeltem. Igazi kis bestiák – bizonygattam neki, ő meg csak mosolygott, mint egy idióta.

- De hát ők még csak gyerekek, nem szándékosan csinálják.

- Mondja maga. Fogadjunk, hogy nincs gyereke, különben nem mondana ilyeneket – néztem közben azt a két roszcsont után, majd mikor vissza fordultam láttam, hogy az meg majdnem bőg. Ebbe meg mi ütött?

- Minden remdben? - micsoda nyámnyila egy nő, az ember egy kicsit jobban odaszól és máris kiborul.

- Persze – szipogta – semmi baj, csak az allergia. Hát persze. Ha ettől jobb neki csak mondogassa, én nem veszem be. Az a két vásott kölyök se tud már átejteni és ez a nő meg csapnivalóan hazudik. Még hogy allergia, tuti anorexsziás, kész mozgó csontváz, ha jobban megnézem ez egy emberi roncs. Mégis mit foglalkozom vele, van nekem elég bajom így is.

- Akkor minden jót, szép napot – küldtem felé egy mosolyt és már mentem is.

- Magának is – mondta fátyolos hangon még a hátamnak.

Kellemesen sütött a nap, mint az elmúlt öt évben ezen a napon mindig. A sok gyerek mindig mosolyt csalt az arcomra. Anyámmal és a nagymamámmal sokat jártunk ide. Sussant is sokszorhoztuk el ide. Mindig a szobrok között fogócskázott a többi gyerekkel vagy az apjával. A meleg szellő mely a szoknyám alá kapott olyan volt, mint a kedvesem ölelése. Boldog idők. De telnek az évek, mindenki változik, ezt majd az a fiatal anyuka is megtanulja, most még bosszankodik. Majd lesz idő, hogy aggódik, majd sír, hogy már ki is repültek az ő kis ördögfiókái.

Megígértem, hogy nem fogok haragudni, nem fogok bánkódni, hogy elfogadom azt, ami történt, de könnyű volt ígérni, betartani már sokkal nehezebb. Hat év. Elröppent, mint egy sóhaj, de mégis kínkeservesen soknak tűnik, de most talán végre vége. Itt ezen a helyen, mely oly sok szép emléket őriz. Nem hagyon, hogy a rossz tönkretegye. Ezt is megfogadtam, rögtön azután, mikor azt ígéretem, hogy erős leszek.

De hol vagy már! Tudom, hogy elszoktál jönni, mint egy titkos hódoló, érzem, ahogy figyelsz, még ha nem is látlak. De jól van ez így, hisz megbeszéltük. Egy évben egyszer. Ez csak a mi napunk. De most nem érezlek. Talán jól van ez így. Elvégre búcsúzni jöttem. De nem úgy! Félre ne érts, ez örökre a mi napunk marad, megfogadtuk egymásnak! Tudod történtek dolgok, mióta utoljára itt jártam. Meséltem tavaly Róla Neked. Az a helyzet, hogy tovább kell lépnem, tudom, hogy ezt is megbeszéltük. Most jött el az idő. A gyűrűt, ami téged jelképez számomra örökre, leveszem, és a legféltettebb kincseim közé tészem, hogy így örökre velem maradhass.

Kimondtam! Hihetetlen! Nem gondoltam volna, hogy ez nap is eljön egyszer. De akkor miért érzem árulásnak? Pedig te is mondtad: Élj! Most kezdek újra élni. Légy boldog bármerre is vagy és vigyáz a mi kis angyalkánkra. Tudom, hogy soha nem engede el a kezét, és örökre vele maradsz.
Egy sms jött. Robert megérkezett a park bejáratához. Ideje indulnom. Még utoljára megnézem magamnak a park minden egyes centiméterét, hogy emlékeimben bármikor visszajöhessek ide. Aztán búcsút intek, de talán nem örökre.

Szatti írta...

Kedves Syro!

Örülök, hogy ismét befutottál, idő előtt és sikerült írnod a feladatra :) tetszett a szemszögek váltogatása, ahogyan külön-külön érezhetőek voltak a jellemek különbözőségei. Könnyed volt a hangvétel, amit alkalmaztál, érdekes tartalommal kapcsolva. Bár a történeted egyszerű volt, most is kíváncsian és mosolyogva olvastam a soraidat, ahogyan történetté formáltad a gondolataidat! :) Köszönöm, hogy írtál és gratulálok neked!