2014. március 5., szerda

Vendégírónk, Jozefin írása - Olvasói vélemények és kritikák...fontos?

Fontos. Ha röviden akarnék szólni a témáról, akkor elintézhetném annyival, hogy gyűjtsetek annyi kritikát, amennyit csak tudtok, és gondoljátok át őket. Annyi oldala van ennek a témának, ahány figura a körhintán. Könnyű beleszédülni. Mivel Szatti is közölt egy írást erről a témáról, és Emma is csupa hasznosat és okosat írt, így gondoltam kicsit másfelé kalandoznék. Nem tudtam honnan fogjam meg, hiszen szubjektív a fogalom, mert a kritika mind függhet olyan tényezőktől: Ki írja? Kinek írja? Kiről írja? Miről írja?

Véleménye pedig mindenkinek van. Annak is, aki csendben van. Ahogyan közöljük a gondolatainkat valamiről, ezt milyen érzékkel, tapintattal, avagy empátia nélkül tesszük, az megszabja a kritika formáját. (Bazdmegelős trollok vs. oldalas pontokba szedett kifejtés, szókratészi érvelési technikával)

Nagyobb szólásszabadság van, mint sok évtizeddel ezelőtt. Több a lehetőség, felület, fórum, amin ki is nyilváníthatjuk véleményünket, akár anonim formában. Az erkölcsi normák is változtak és szinte perspektíva nézettől függően minden kimagyarázhatóvá vált. Akkor hogyan igazodjunk ki, ha valaki megszól minket? Adjunk a szavára? A véleményére? Ki alkot rólunk véleményt? Milyen értékrendszert képvisel?
A kritika súlya, ösztönző ereje, önbizalom romboló hatása, függ az adott személytől, hozzá fűződő viszonyunktól, írási motivációnk gyökerétől, és hogy mennyire vagyunk érzékenyek. Művészettel bíbelődő emberekről szólva, ez talán hülye és felesleges mondat is volt. Érzékenyek vagyunk, legalábbis a többség. (Az írót, művészt, az érzékenységet, a csendes, introvertált embereket övező óriási sztereotípiák eloszlatását most nem feszegetném)

Írói oldal
A tárgyi tévedések, a stilisztikai zavar, a mondatszerkezetek rendetlensége, illetve olyan alapvető hibák sokasága, amik igencsak óbégatnak a lapon (virtuális felületen esetünkben) valóban zavaróak lehetnek, nincs mit felmenti ezen, akkor se ha nem vagyunk szónácik. (Én bevállalom, az vagyok, régen szerkesztőnek tanultam, így viszketni kezdek, ha valami csúnyaságot látok, vagy vizuális stílustalanságot.) Szóval ezek a dolgok megakasztják a szemet, kiejtenek a ritmusból. Viszont műfajtól függően, valahol helye van az irreális dolgoknak. Hiszen ott a szórakoztató irodalom, a fantasy, a mágikus realizmus műfaja, a sci-fi, az utópisztikus regények, a Harry Potter (most ki fog azon vitatkozni több oldalon keresztül, hogy varázspálca nem is létezik! Bezzeg! Meg milyen név is az a Harry Potter?! Erre annyit lehet mondani, ha nem tetszik, ne olvasd! Én se olvastam.) Akkor, hogy is van ez? Utóbbi tehát akkor szerencsés, és erről többet nem is lehet mondani, ha az író által nyújtott hangulat, mondanivaló, találkozik az olvasó ízlésével. Százféle ízlésnek nem lehet megfelelni, így ha nem akar az író széttrancsírozott aggyal heverni az ágyon, akkor egy valamihez igyekszik tartani magát. ( ism.) Ilyenkor pedig nem beszélhetünk a közönséghez való alkalmazkodáshoz. Az író/blogger döntése a változtatás, amit mindaddig megtehet, amíg örömét leli benne, vagy inspirálja az alkotásra. (Például ha címszavakat adva a rajongók terelik a mű útját.) Összegezve a választ arra a kérdésre, hogy mennyire legyen hű az író önmagához és művéhez, csupán annyit lehet mondani: olyan kompromisszumot érdemes csak kötni a közönség megtartása, megszerzése érdekében (ha ez fontos), amit az alkotó elbír, és nem érzi, hogy a mű kicsúszik ezzel a keze közül. De a céltól nem szabad levenni a szemet, különben túl messze kerülhetünk attól, amiért belekezdtünk. Végül elveszünk a vélemények forgatagában. Kell egy biztos pontot találnunk, egy érzést, egy hangulatot, egy szereplőt, egy kulcsmondatot, egy fővéleményezőt, egy szadistát vagy puhányt, bármit, ami vasmacskaként horgonyoz le ilyenkor, ami végig kísér az alkotási folyamatban.
Ami kritizálásra adhat okot, gyakran olvasom és hallom, mennyire hiteles az író?

A hitelesség kérdése - egyáltalán, mit nevezünk hitelességnek?
Jostein Gaardernek van egy idézete, amiben arról alkot véleményt, mikor is van ideje az írásnak. Pontosabban milyen életszakaszban. A magas életkort általában összekötjük a rengeteg tapasztalat birtoklásával. De mennyire fontosak a tapasztalatok, és feltétlenül sok kell legyen belőle?

Sok kezdő szerzőnek valami olyan alapvető dolog hiányzott, mint az élettapasztalat. A hit, hogy az ember először ír, és később él, egy posztmodern tévedés. Mégis sok  fiatal ember azért akar író lenni, hogy az írók életét élhesse. Ezzel fejükre állítják a dolgokat. Az ember előbb él, azután elgondolkodik rajta, van-e valami elmesélni valója, de a döntést az élet maga hozza meg. Az írás az élet gyümölcse. Nem az élet az írásé.

Ismerős volt? Most egy kicsit kanyarodni fogunk. A hitelességet két oldalról közelíthetjük meg. A tapasztalatot most hívjuk más néven ismeretnek. Ismeretet (tapasztalatot), két helyről nyerhetünk: magunk által, vagy mások által. Utóbbit forrásoknak nevezzük.

Az ismeret útja tapasztalatokon át – de a sajátunkén?
A 17. század óta ennek a filozófiai eszmének neve is van, amit empirizmusnak hívnak – miszerint ismeretekre csak tapasztalataink segítségével tehetünk szert.
Jostein valószínű az empirizmuson belül is, a szenzualismust helyezi előtérbe, miszerint csak az érzékszervekkel megélt dolgok a sajátjaink, a többi nem ismeret. Így lenne? Minden kútba bele kell ugrani, hogy tudjuk eltörik valamink? A barátunkat közvetlen közelről két hónapja olyan szerelmi bánat miatt vigasztaltuk, és annyit, hogy szinte magunkénak éreztük a szituációt. Fél év múlva ugyanolyan, vagy hasonló helyzetbe kerülünk, csak akkor mi vagyunk a tűz közelében. El fogjuk követni a hibát? Mindenki tanult már más kárán. Mind őrzünk olyan okos mondatokat bizonyos emberektől, amik adott szituációban vészvillogóként elkerültették velünk bajt.  Tehát ismereteink nem csak szenzuális tapasztalatokon alapulhatnak, legalábbis nem kell feltétlen a sajátunkén.
Bizonyos íróknak száz év is kevés lenne, ha mindazt megélnék, amiről írnak. Méghozzá nem is rosszul. Ráadásul nem csak tapasztalatban, felfogásban, érzékelésben, érzékenységben is különbözünk. A hitelesség tehát ilyen értelemben abban áll, hogy az író mindennek utána jár, kutat, forrásokat keres és megpróbálja visszaadni, amit ki akar fejezni. Ezt összegyúrhatja, hasonlítja saját élményeihez, és megszületik belőle valami.
Ezzel nem azt mondom, hogy nem a saját tapasztalat a legmérvadóbb, csupán olykor megesik, hogy ki lehet hajítani az ablakon. Vagy egy másik felülírja. Megvilágítottam egy másik nézőpontot, ami talán elgondolkodtató.

Írói tulajdonságok
Megannyi apró bloggerbolygó kering és mindegyiknek van egy kis hercege, aki saját világot alkot. A kritika befogadása, ha az normális hangnemben és formában történik, akkor is okozhat némi önbizalom csorbulást, orrbiggyesztést, vagy akár ilyen gondolatok is születhetnek 'én ezt nem is írom tovább', 'egyáltalán minek kezdtem el? baromság!'.
Milyen tulajdonságokkal, jellemvonások elsajátításával nem árt rendelkezni és törekedni rájuk egy írónak, ha nem akar megrekedni a hobbi írás szintjén, vagy legalábbis építkezni akar a kritikákból?
(A kell szót ne tessék félreérteni, nem kötelező dolog ez, csupán hasznos)

A fiatalabb (kamasz) korosztályra jellemző még inkább, vagy a kezdőkre, a kiforratlanság. Elenyésző a befutott író köztük, vagy ha mégis akad, azt inkább YA kategóriában találjuk, vagy a szórakoztató irodalom mezsgyéjén. Előfordul, hogy sértődékenyek, ez általában a folyamatosan alakuló, támpontok nélküli világképükből fakad, ami még formálódás közepén van, így sebezhetőbbek. Önkritikát gyakorolni szinte lehetetlen önreflektálás nélkül, ami az önismeret alapja. Kell némi távolság önmagunktól, hogy felülről lássuk mit teszünk, mit mondunk, hogyan viselkedtünk. Ezt idő kimunkálni és megszokni, hogy véleményt alkotnak rólunk, és arról amit csinálunk. De minél többször tesszük ki magunkat ennek, annál előbb rájövünk, hogy az ég nem szakad le egy fertelmesen negatív kritikától sem. (Persze ha azt nem éppen kedvenc írónk küldi mondjuk egy email üzenetben…mert nem mindegy ugye kitől kapjuk amit kapunk.)

Azt gondolnánk önértékelés szempontjából sokkal könnyebben fogadjuk el a pozitív megerősítést, amikor valaki jót mond ránk, vagy egy tulajdonságunkat dicséri. Azonban nem egy kutatás mutatta ki (nem szeretek így kezdeni egy mondatot, de kutatási érvelés nélkül, régi önmagamról is tudom, hogy ilyen voltam…), hogy előbb hisszük el a rosszat, arra fókuszálunk mi a hiba bennünk. Nehezebben dolgozzuk fel a jó tulajdonságainkat, mint a rosszakat. Gondoljunk arra, hányan nem tudnak elfogadni természetesen egy bókot. Mégis azt mondom, a művészek hajlamosabbak a hiúságra talán, de olyan is akad, aki a fiókba dugdossa egyébként fantasztikus írásait, mert úgy gondolja pocsék amit ír.
A kettő közötti állapot az ideális, amit alázatnak hívunk. Amikor valaki tisztában van vele mennyit ér az amit csinál, és nem értékeli magát felül, se alul. Örök libikóka ez, nem könnyű megtalálni a megfelelő mértéket.

A kritika befogadása
Akadhatnak pillanatok mikor érdemes felülvizsgálni reagálásainkat, vágyainkat. Miből fakadnak?
Sajnos nem jut eszembe az idézet szerzője, kerestem, kutattam utána, de nem találtam. Így nyilatkozik az élményekről: szemtelenségnek tartja egy idő után válogatni az élmények közül, hogy azok jók vagy rosszak. Nincs jó vagy rossz élmény, csak élmények vannak. Ez mégis miféle gondolkodásból fakadhat?
Létezhet olyan, hogy nincs jó vagy rossz kritika, csak kritika van? Ellehet jutni arra a szintre gondolkodásilag, hogy valamire minősítés nélkül tekintsünk? Milyen gondolkodással érhető ez el, és miben nyilvánul meg?

Minden ember tudatában a világ dolgai és értékei két halmazba sorolva lebegnek.
Amikor valaki elkezdi felülvizsgálni magát, kívülről szemlélni a tetteit, tudatosabban rendszerezni a szokásait, akkor az önreflexiója javulhat, amit nevezhetünk önobjektivitásnak. Mélyebb filozófiai eszmékbe most ne fussunk bele, de ne menjünk most mélyebbre.

Biztos mindenki járt már úgy, hogy egy adott pillanatban vélt rossz lépése miatt van ma olyan helyzetben, olyan ember mellett, ami  az akkori döntés nélkül nem volna lehetséges. Egy barátom egyszer megkérdezte tőlem két év után egy döntésemről, hogy szerintem az akkor jó volt vagy rossz? Hebegni-habogni kezdtem. Azt hiszem ahogy idősödik az ember, egyre árnyaltabbak lesznek a fogalmak. Az emlékek, a szavak megtelnek oldalas tartalmakkal, súlyuk megnő és a fene se igazodik már ki rajtuk, mi mit jelent, viszont egy nagyon fontos dolgot is megtanultam: nem lehet egyszerre valamit jól csinálni és hibázni. Ezek az élmények tudják felpiszkálni az ember poláris gondolkodását.
Ennek a gondolkodásnak az alapja ugyanis, hogy mindennek keressük az ellentétpárját, és amikor ezt egy pár élmény felkavarja, a két halmaz közt a fejünkben – negatív és pozitív -, megjelenik egy metszet, elkezdünk integránsan gondolkodni. Ha sikerül tágítani a középső metszetet, amibe egyre több minden belefér (nem feladva az elveinket, mert ez nem ezzel egyenlő!), úgy leszünk egyre nyitottabbak, ami értékrendszer változást is okozhat. Kevésbé leszünk ingerültek, inkább megfigyelőbbekké válunk, tudatosabbá, és nő az önmagunk iránti objektivitás, másokat is könnyebben megértünk, ami írói szempontból nem egy utolsó dolog, hiszen a különböző perspektívák megélése fontos számunkra, hogy minél hitelesebben tudjunk írni.
Az önkritikához pedig szorosan kapcsolva hozzátenném a felelősséget.
Egy író, elbújva, vagy marketingtől vibrálva, felelős azért amit leír. Mivel egy szubjektív témának tekinthetjük bizonyos nézetből az írást, mint hobbit, művészeti ágat, szórakoztatást,
és a fantázián alapszik, jogos a kérdés, hát nem azt ír le az író amit akar?
Megint fontos kiről van szó, kiről ír, és mikor ír. Vannak személyi(ségi) jogok, titkok, tabuk, amikről csak sejtetően szabad napvilágot láttatni. Ez általában a hobbi írókat, vagyis minket, nem fenyeget, de akadnak példák, ahol egy két feljelentés elcsattant, mert túl felismerhetőek a személyek a regényben.

Mi van ha nem kapok kritikát?
1.Nem látogatják a blogot. Miért?
- Értékelhetetlen, nem elég kiemelkedő a mű ahhoz, hogy felkeltse a figyelmet, hogy valaki kényszert érezzen arra, hogy oda írjon valamit, mert nem hagyhatja szó nélkül. Ezt kikényszeríteni pedig nem lehet. Kérni igen. (bétaolvasók, ismerősök, akik szívesen alkotnak véleményt)
2. Reklám hiánya. Egyáltalán tud róla valaki? Oravecz Nóra összebarkácsolt életbölcsességeit nem tartom nagyra, mert olyan, mint amikor valaki azt hiszi, attól lesz jó kaja valamiből, ha minden önmagában finom dolgot összedobál egy edénybe. Aztán olyan förtelmes íz kombinációt kap, hogy a hányinger kerülgeti. Amit művel, az nekem nem egyezik az ízlésemmel, mert se füle se farka, nem értem honnan kezdi a dolgot, és hol akarja befejezni, vagy mit is akar mondani, de meg lehet nézni, hányan látogatják az oldalát. Ha írási tanácsokat nem is akarunk kérni tőle, marketinget tekintve nem lehet vitatni, hogy jól csinál valamit.

(Személy szerint fontosnak tartom a kinézetet is. Szeretek könnyen kiigazodni. Nem kell nagy dologra gondolni. Egy egyszerű bloggal, ami nincs tele mindenfélével, nem igazán lehet mellé lőni.
Ha sok mindent pakolunk rá, sok színt adunk hozzá, mindenféle betűtípust, abból inkább lesz egy kifejezéstelen valami. Ami nem jó a szemnek. És ami nem jó a szemnek, onnan gyorsan tova akar vándorolni…)

Végezetül pedig

Egy író őszintesége abban áll, hogy már nem fél a szavaktól. Természetességgel használja őket és nem fél hangulatot idézni, lemenni értük önmagába. Régebben, a könyvtárban akadt a kezembe egy leheletnyi vékony könyv, valami ismeretlen pszichológustól (Dr. Bakó Tihamér - A verem mélyén).
Tihamér bácsi sok okos gondolatat közölt, amire csak bólogatni tudtam. Volt egy kis bekezdés, amit most leírok nektek, mert passzol - Hogyan élnek át a kreatív emberek kríziseket?

"Nem csak olyan krízissel kell szembenézniük, amik alkotásra késztetik, hanem, ha ideig óráig gátlás alá kerül, megtanulni uralma alatt tartani a veszélyes munkamódot. Megőrizték azt a rugalmasságot, amivel a gyerek fantáziajátékaiba teljesen bele tud menekülni, de ki is lép újra"

Én nem mondom, hogy minden művésznek szenvedni kell, legfőképp nagyot. Nem kell mindenkinek a traumatikus élmény, meg a rossz gyerekkor, lehet boldogságból, örömből, játékból írni. Ugyanakkor az is igaz, ahogy Popper Peti bácsi mondta, hogy az élet bizonyos perspektívái abból a bizonyos padlónézetből felfedezhetőek csupán… néha azért, talán szükséges egy aprócskát taknyolni.
Nevezhetjük magunkat firkásznak, írópalántának, kezdőnek, de egy valami közös, mindannyian valami után nyúlkálunk odabenn, el akarjuk érni, és mikor azt hinnénk jól megmarkoltuk, felhozzuk, leírjuk, aztán rájövünk, hogy mégis kicsúszott a kezünk közül. Ez a kereső, tudásszomjas ember szenvedélye, akinek őrzési kényszere van a világról. 

Egy barátom egyszer azt kérdezte, mit szeretek az írásban. Azt feleltem: ha írok, mindig igazam lehet. Emögött a mondat mögött sok minden van. Talán pár év az életemből, talán másokéból is - mert hát minden történet mögött ott egy másik történet. Amiről hallgatunk, amiből írunk, ami az eszközünk, ami után nyúlunk, darabokat hozva fel belőlük a felszínre, és néha-néha látni lehet belőle valamit, amik mi vagyunk. (Ezt hívják általában stílusnak, mikor már alig lehet összekeverni egy írót egy másikkal. Tudod, hogy ő az. És milyen izgalmas ezt kimunkálni…)

A teljes igazságot pedig, hagyjuk meg az önéletrajzíróknak…
Ezért nem ítélek el senkit, aki tollat, billentyűzetet ragad, mert az írás végeredményben nem csak szórakozás, nem csak időtöltés, egyeseknek munka, hanem önművelés, van mikor menedék is.

Nincsenek megjegyzések: