2014. április 26., szombat

Érzetek, gondolatok és emlékek alkotta történetek


Egy régebbi feladat alkalmával már volt példa erre a típusra, bár akkor kötetlenebb formában, miszerint bármilyen illatot meg lehetett formálni oly módon, hogy a jellegét beleírtátok a történetbe, emlékeket, cselekményt kapcsoltatok hozzá és a  szavak által életre keltettétek azoknak az érzetét. A jelenlegi feladat ugyanezen vonatkozásban ragadná meg a feladat lényegét, s a különbség csak abban áll, hogy kimondottan sorolok példákat, amelyek közül választva, történetet írtok a választott illatok, érzetek köré.

Választható érzetek

1. Frissen vágott fű illata
2. Pattogó tűz ropogása
3. Hűvös, nyári esőtől áztatta föld illata 
4. Monotonon zakatoló óra kattogása
5. Édesen bódító rózsa illata
6. Toll halk sercegése a papíron
7. Régi, könyvtári könyvek illata
8. Eső halk kopogása az ablakon
9. Aromás és fűszeres kávé illata
10. Ropogós, frissen sült kenyér illata


Ezekhez az érzetekhez kapcsolhattok akár személyes élményt is, mesélhettek a gyerekkorotok valamilyen pillanatáról, melyhez kellemes emlékek fűződnek, de a képzelet által is történetet emelhettek egy választott érzet köré. A lényeg, hogy a történet szereplői, azok által megformált cselekmények mellett illesszétek bele a választott kifejezéseteket a történetbe, elevenedjen meg a papíron szavak által! 
A történet cselekménye, valamint a szereplők rátok bízottak. Nincs kritérium, miképpen formáljátok meg a leírtakat, viszont most kimondottan nem is a történeten van a hangsúly, hanem magán az érzet megteremtésének, hihető és lebilincselő átadásán. Nem más ez, mint rengeteg metafora és hasonlat által alkotta történet, annak hangulatának megfestése és kifejezése. A főszereplőtök által bemutathatjátok azt egy múltbéli emlékén keresztül, felidézhettek egy pillanatot, mely számára meghatározó volt, de akár a jelenben is megragadhattok egy mozzanatot, történést, amelyhez kapcsolni tudjátok a választott kifejezéseteket. Fessetek hangulatot, írjátok körül minél színesebb, különlegesebb és egyedibb módon, s teremtsétek meg mindezt úgy a szavak által, hogy szinte úgy érezhesse az olvasó: ő is jelen van a történetben. Érzi, látja és részese a pillanatnak... 

21 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia Szatti! A nevem Gyufa. Fantasztikus a blogod! Nemrégiben kezdtem el írni, és mondanom sem kell, nagyon sokat segít az oldalad. Kedvet kaptam a gyakorlati feladataidhoz is. A 4. számú hangulatról írtam.

Amikor éjfélt üt az óra

Semmi sem mozdul. A zöld székek egymás mellet sorakoznak a fal mellett, mint a sorban álló emberek, csakhogy ők nem mennek sehová, amíg valaki arrébb nem rakja őket. Egyedül az óra csendes, mégis erőteljes kattogása jelzi az idő haladását. Tekintélyt parancsolóan mozgatja karjait, soha meg nem állva. Tik-tak. Nem kérdez semmit, tudja a dolgát. A két mutató halvány vigyorként jelenik meg az arcán, talán rajtam nevet. Ha tudná, mit érzek, talán nem mosolyogna. Ha tudná, ő is szomorú lenne, mutatóit megfordítaná, hogy lefelé álljanak, bús képet kölcsönözve ártatlan körlapjának.
A folyosón semmilyen más hang nem hallatszik. A légzésem felvette a kattogó ritmust, már egyek vagyunk. Újra gyereknek érzem magam, amikor még minden csodálatos volt, még egy egyszerű óra is. Édesanyámat látom magam mellett, aki a számlapjáról beszél. Kismutató, nagymutató, percek, másodpercek… így kell leolvasni az órát. Nem értettem meg elsőre, de ő türelmesen elmondta újra és újra, amíg világossá nem vált. Miután felfogtam a működését, úgy éreztem elvesztettem valamit. Az óra egy mindennapi használati eszközzé vált, eltűnt a varázslat. Azért volt ott, hogy az időt mutassa, és már nem úgy tekintettem rá, mint egy különleges, csodálatos szerkezetre, ami fáradhatatlanul nézett rám a nappali faláról, furcsa jeleket mutatva felém, hanem mint egy tárgyra. Ekkor kezdett el először zavarni a tudás ténye.
„Ezt jelenti a felnőtté válás? Mindent tudni? A varázslat eltűnését? Ha igen, akkor én soha nem akarok felnőni. Nem akarok mindent tudni, azt akarom, hogy a világ különleges maradjon, teli titkokkal, amelyeket nem lehet megfejteni.”
Most mégis itt ülök, harminc évvel később, egy fehér folyosón, kettesben az órával, és ő még mindig csodálatos. Ugyanolyan, mint volt, csak eddig nem vettem észre. Ugyanolyan fenséges, hiszen nélküle senki sem tudná megmondani mennyi az idő. Hatalma van.
– Tik-tak – ismételi egymás után a szavakat.
Bárcsak érteném a nyelvét, bárcsak megkérdezhetném tőle mitévő legyek. Vajon ő a jövőbe lát? Elvégre mindig tudja hány óra lesz pár perc múlva, és mindig tudja hová fog érkezni a másodpercmutató a következő kattanásnál. Bárhogy is legyen, nem tudom megkérdezni tőle mi fog történni.
Letörlöm a könnyeket az arcomról. Erősnek kell lennem, hiszen ő is az. Fáradhatatlanul húzza az igát, én sem adhatom fel. Felemelem a fejem az ölemből, majd hosszan ránézek. Megcsodálom díszesen faragott számait. Elképzelem, mennyi fogaskerék, apró kis fém- és fadarab dolgozik a hátlap mögött, hogy működésben tartsa a káprázatot. Egy pillanatig biztos vagyok benne, hogy a mesterember szívének egy darabja is ott lapul valahol. Minden órában van egy kis darab lélek. Vagy az idő maga Isten személyesen? Elvégre az Ő útjai kifürkészhetetlenek, nem igaz? Ettől függetlenül igazán küldhetne valamiféle jelet.
– Segíts, kérlek! Segíts! – mormogom halkan. Kételkedem a józan eszemben, mivel egy órához beszélek.
Léptek szakítják meg az őrületet, amin épp keresztülmegyek. Azonnal felpattanok, körbenézek, hátha hozzám jön valaki, de sajnos nem. A léptek másfelé tartanak. Ahogy elhalkulnak, újra kettesben maradunk.


Névtelen írta...

– Tik-tak, tik-tak – folytatja monoton hangon, számára változatlan maradt a világ.
Már nem tudom mi járt a fejemben tíz másodperce, össze vagyok zavarodva. Néhány tik-takkal ezelőtt még teljesen más volt az életem. Hogyan történhetett ez, és miért pont velem?
„Rossz időben rossz helyen, ugye óra?” – Nem mondom ki a szavakat, valahogy mégis érzem, tudja, miről beszélek. Egyfajta kapcsolat alakult ki közöttünk ez alatt a kis idő alatt, ami nekem egy örökkévalóságnak tűnik. Szinte érzem, hogy ő is ott volt, amikor az egész történt. Ott volt az autóban, ott volt a másik autóban is. Aztán egyetlen „tik-tak” alatt lezajlott. Még mindig hallom a fülsiketítő robajt, az üvegszilánkok csörömpölését, a fém sercegését. Újra látom magam előtt az egészet. A sírás ismét feltörni készül, de ezúttal visszafojtom. Ránézek, ő pedig vissza rám. Látom, ahogyan mozog, de ezúttal mintha valami más lenne. Jelezni szeretne nekem az ő sajátos kis módján. A tik-tak megváltozott, fáradtabb lett. Ekkor a sápadt, sárga fényben egy sziluett rajzolódik ki a folyosó végén. A tik-tak hang egyre mélyebb, a mutatók elkezdtek lelassulni, ellenkezőleg az én szívverésemmel, amely olyan ütemben gyorsul, mint a dobpergés a fő cirkuszi attrakció előtt. A sziluett felém tart, fehér körvonalai megrémisztenek. A tér és az idő egyetlen pici pontba sűrűsödik össze, mintha nem is lenne innen kiút. A kattogás elmúlt, a szívem őrült táncot jár a mellkasomban, ki akar törni onnan. Minden irtózatosan lassú, a hangok mélyek, a mozdulatok elnyújtottak. Felállok, a sziluett közeledik felém, lassan kirajzolódik teljes, tiszta alakja. Fehér köpenye lobog a háta mögött, felfedve a zöld műanyag ruhát. A fehér papucs minden érintése egy új hullámot küld felém a talajon keresztül. Találkozásunkkor minden visszagyorsul az eredeti sebességre, hogy a koncentráció egy új szintjét tapasztalhassam meg. Nem tudom, mikor hallottam szavakat utoljára, most élesnek és mindenhatónak tűnnek.
– Mrs. Watson? – kérdezi a doktor, én pedig bólintok. – A férje túl van az életveszélyen, a műtét sikeres volt.
Az elfogadás nem jön azonnal. Fogalmam sincs, meddig bámulok a doktor úrra meredten, mielőtt mosolyra húzódik a szám, hogy ugyanabban a pillanatban a felszínre engedhessem a sírást. Ő folytatja, rutinból, mintha minden nap keresztülmenne ezen. Valószínűleg ez így is van.
– Még nagyon gyenge, sajnos nem mehet be hozzá. De nyugodjon meg, folyamatos megfigyelés alatt tartjuk. Valószínűleg pár órán belül engedélyezünk Önnek egy gyors látogatást, rendben?
– Nagyon köszönöm – válaszolom szipogva.
A doktor úr bólint, szemei kedvességet árasztanak. Sarkon fordul, és visszaindul, én pedig végignézem, ahogy eltűnik a folyosó végén.
A megnyugvás végigárad a testemen, a remegés viszont nem múlik el még egy darabig. Forgolódok a saját tengelyem körül, nem igazán tudom, mit tegyek. Minden újra a régi, és semmi sem az. A folyosó újra csendes, de valami nem stimmel. Eltelik egy kis idő, mire rájövök: nincs tik-tak. Felnézek az órára, de ő nem néz vissza rám, nem mozdul. A mutatók megálltak, halvány árnyékot vetve a hátlapra. 11:59:59. Ekkor az óra furcsán, erőlködve, némi nyikorgó hangot adva, összegyűjti összes erejét, aztán megmutatja, őt nem akármilyen fából faragták. Az utolsó tak odamozdítja mindhárom mutatót a tizenkettes szám alá, végleg elköszönve tőlem, és ettől a világtól. Én itt állok, könnyekkel a szememben, végtelenül hálásan ennek a kis szerkezetnek, amely az életét adta, hogy megmentse azt, akit a legjobban szeretek.
– Köszönöm – mondom ki remegő hangon. – Megmutattad, hogy újra hihetek a csodákban.

Szatti írta...

Szia!

Bámulatos, egyedi, kreatív és lebilincselő volt a történeted. Nagyon köszönöm az élményt, ahogyan megalkottad és olvasóként hatással lehettek rám a soraid. Nagyon tetszett az a központi gondolat, amelyet már az elején megfogalmaztál a varázslattal és a felnőtté válással kapcsolatban. Nagyon fontos mozzanata volt a történetednek, szerintem. Gratulálok neked és köszönöm, hogy olvashattam az alkotásod!:)

Lana írta...

Sziasztok! A történet tőlem van, Mártonnal néha összefutok, de nem nagyon beszélgetek már vele... ami pedig a koncertet és az anyukáját illeti, az is igazi, a belső lelkiismeretem és tudat alattim üzenete.

Egy fehér ruhába lépkedtek, mint egy angyal, és élvezem a nap meleg, édes napsugarait. Az egyik karmomat kinyújtva, a másikkal a hegedűt fogva, hangtalanul lépkedtem a meredek, rendezetlen lépcsőn. Hűvös nyári esőtől áztatta föld illata csap meg, mely most még szomorúbbá tesz engem.
Sosem szerettem őt úgy igazából. Gyerek szerelem volt. 10-11 éves lehettem, és Mártonnal gyakran mentünk egy buszon, de az iskoláig való kis távon mindig jó, tartalmas beszélgetést folytattunk. Egy kalapban jártunk, hisz ugyan abba a faluba lakott mint én, neki is egy jóval idősebb testvére volt, és teljes mértékben megértettük egymást. Engem már akkor is a fantasy, a gyűrűk ura világa vonzott, így ezzel dicsekedtem előtte, hogy én ezt is ismerem. Nála ez be is jött, mivel ő is nagyon kedvelte ezt a témát, így hát sokszor beszélgettünk erről, meg még sok-sok érdekes filmről, amit a nagyobbak is néztek, és amiről azt gondoltuk ha megnézzük, "menőbbek leszünk."
De amikor meghívott a születésnapi bulijára, 10 fiú és 2 lány komplexus miatt, igazán kivételesnek éreztem magam. Most, hogy így körülnézek, mindenhol csak a zsibongó fiatalkori énünket látom, lufikat, és sütiket. Ez az ő otthonuk volt. Emlékszem az anyukájára, amint a zöld kályhájuk mellett ülve gyöngyöt fűzött, és mosolygott azzal a szelíd, barátságos arcával. Bevallom őszintén, én már akkor is csodáltam Márton anyukáját. Sosem sikerült kiderítenem a nevét, de emlékszem milyen szép, hosszú barna haja volt, meleg, boldogságtól áradó mogyoróbarna szeme, karcsú alakja, és megnyugtató, szép hangja.
Összehúzott szemöldökkel lépek be a házba. Az előtérben ott zöld kályha. Márton születésnapja után körülbelül fél évvel halhatott meg az anyukája. A család elköltözött a házból, egy panellakásba laknak most, ezt a házat most a szomszédban lakó katolikus egyház község vette meg, akitől az én zeneiskolám gyakran bérel ki koncerthez alkalmas helységeket, mint például az itteni "termet" a ház legnagyobb részét, az előteret. Számomra ez nem csak barbárság, elvenni az itt lakó nő emlékét, hanem kegyetlenségnek is tűnik.
Nagy sóhajtással és remegő kézzel állok ki a kis szobába, ahol egyszer a Deák család lakott. Kinézek a zöld, burjánzó kertre, elmosolyodok, ahogy a fény behatol és megvilágít mindent. Egyszer élt itt egy gyönyörű nő. Nem költözött el. Most is itt van...itt valahol a meleg kályha mögött, vagy az ablak alatt figyel engem. A vonót meghúzom, közben kifelé tekintek.
Önkéntelenül is elmosolyodok, figyelem a halk léptekkel táncoló szellem nőt. Nem nézek az édesanyámra, de tudom, hogy ő is mint Márton anyukája, ugyan olyan bizakodó arccal nézz most rám. A sírás kerülget, nem tudom, hogy a nő mosolygós arcát látván, vagy azért mert én állok itt fehérben nagy ruhában, és én érzem magam szellemként. Hiába vannak ott a tanárok, a szülök, a hegedűstárásim , mégis most én érzem hallottnak magam. Miért van ez így? Miért kell az embereknek eltűnniük, mint Márton anyja?
A sírógörcs kerülget, nem bírom tovább a hegedű vonót csapkodva verem a hegedűt, megszeppenve játszom a darabot. Utolsó ütem, majd a nőre nézve egy hatalmasat dobok a vonón. Lecsukom a szemem, és megszeppenve állok ott. Az emberek egy percig csendben ülnek, majd tapsvihar közepette, arra leszek figyelmes, hogy eltűnt Márton anyukája. Nem hajolok meg, hanem csendes, komor léptekkel haladok ki a teremből, ki a fényes, napsütötte júniusi levegőre. A hűvös, nyári esőtől áztatta föld illatában, most egy rózsa, és egy liliom illatot is megfigyelek. Márton anyukájának illatát. Most már ő is a Föld része lett, egy lebomló test, eltemetve egy temetőbe. Mégis ez a rózsa-liliom illat egyre erősebb lesz, és egyszerre mindent elborít...hisz ő még mindig itt van, átkarolva engem, a fülembe suttogja az élet dallamát...

Lana írta...

Ja és bocsi, ez a 3.számú a cím pedig A halott dallam

Szatti írta...

Kedves Lana!

Elnézésedet kérem a kései véleményezés miatt. Elfoglalt vagyok az egyetemi teendőim miatt, kevés a szabadidőm és csak most értem el ideáig, hogy a bloggal is foglalkozni tudjak kicsit. Viszont annál nagyobb örömmel olvastam a műved és utólag is köszönöm, hogy alkottál a feladatra!
Bámulatos történetet írtál, tele érzésekkel és gondolatokkal, melyek még átérezhetőbbek voltak, hogy saját élményen alapulnak, ahogyan azt alátámasztotta a történet előtti, néhány ismertető sor. Gratulálok neked, nagyon szépen körülírtad a választott érzetet, köszönöm a munkád és remélem, a további feladatokra is szívesen alkotsz majd :)

Jozefin írta...

3. számút választottam :)

https://www.youtube.com/watch?v=iBO8OwWh2XY

Tűzmanó
Micsoda ősz volt. Igazi, izületet ropogtató, heves szelekkel viharos. A levélkupacok ügy ültek november utolsó hetében a szomszéd kertjében, mintha egy hatalmas vakondszerű lény túrta volna oda őket. A fák szégyenlősen hajlongtak merev ágaikkal, de nem tudták eltakarni a pucérságukat. Ahmar orrig húzta, szinte súrolta az alsó szempilláját a vastagon kötött sál, karjait szorosan testéhez szorította, kesztyűs kezét szűk zsebébe dugta, fejét lehajtotta, így próbálta legalább a cipője hegyét követni lépésről lépésre. A szél csikarta könnyek elhomályosították előtte az utcát.
Ahmar egy öreg hölgyhöz járt délutánonként külön foglalkozásra. Különböző régi könyvekből felolvasott neki, amiknek igen nehézkes szövege volt a régiségük miatt. Egy egészen furcsa történet közepén tartottak egy könyvben, Ahmar dadogva, olykor döcögve megbotolt a betűk között.
A hölgy, akinek leánykori neve, Jermija Costa volt, mielőtt megvakult volna, egy gazdag, finom kezű úriemberhez ment feleségül, ekkor kerek húsz éves volt. A férje egész vagyonát ráhagyta, de igaz szerelem volt az övék, olyasfajta, amire kamaszlányok vágynak még sebzetlen szívvel. Igaz volt tehát, csak ép rövidre mérte az idő.
Jermija olykor megjegyezte, hogy szép férfias hangja van Ahmarnak, pedig tizenhat évesen a fiúk hajlamosak még nyávogni vagy affektálni. Ez pedig egyáltalán nem teszi őket vonzóvá, sőt, Jermija egészen kiábrándítónak találta, ha egy fiúnak magas hangja van, ezért Ahmar előtt két fiút is elküldött, mert nem tetszett a hangszínük.
Jermija egy nap csattogva besétált, Ahmar édesanyjának fodrászüzletébe, majdnem mindent leverve maga körül. Azt mondta, neki sürgősen időpont kell, mert jövőhéten házasodik az unokája. Képzelhetitek, hogy nem volt már mai darab az öregasszony, de nagy vitalitással tudta szedni a lábait egymás után, ha kellett neki valami. Rákövetkező héten Ahmar, már Jermija Costa bézs színű foteljében ült.
- ...azután a furcsa lények, körbe ülték először a tüzet, majd dobbantottak a talpukkal, egymás kezét fogva táncba fogtak, körbe körbe a kupac fa körül a kandallóban. Nyelvüket öltögették, mint akik kannibál módra húsnak tekintik a kupacot maguk előtt, és rögtön felfogják falni. Dobogtak körbe körbe, míg egyszer csak az egyik neki iramodott, és rávetette magát egy kiálló száraz darabra.
- Ez az enyém! - csattant fel az egyik nyelvecske. Majd mind éhes kis vörös nyelvekké lettek, sárgán, vörösen, lilán villództak, és nekifutottak az egész halomnak, mint egy rohamosztag a háború első perceiben. A szájuk úgy csattogott ahogy falták a fát, mint amikor valaki a nyelvével csattogtatt. Ropogtatták fogaik közt az áldozatot, és mind nagyobbra nőttek, híztak tőle, és feketére emésztett hamut hagytak belőle.
- Folytasd - szólt Jermija. Ahmar folytatta.
- És akkor megjelent egy fekete száj, ami nagyobb volt mint a kandalló, fekete füstöt köpött magából, és prüszkölő hanggal kikecmergett egy porfelhő kíséretében. Léptei nyomán talpalatnyi parázs maradt. - Gyertek utánam gyermekeim! Az erődig meg sem állunk! Miénk lesz a világ!
Hatalmas recsegés, ropogás hallatszott, a fagerendák lángra kaptak a szobában, de csak az ajtóig jutottak, mert akkor valaki betörte az ajtót.
- Megállj! - emelte fel vékony tenyerét tartóztatólag. - Megmondtam, hogy nem kóricálhatsz fel és alá! Spórolni kell magaddal!
Ahmar köhögött egyet, bekötött torka szárazon lüktetett, de nem akarta kihagyni az olvasó napot. Jermija főzött neki teát, ami ott pihent a kispolcon mellette, néha megállt, kortyolt belőle egyet.

Jozefin írta...

- Folytasd... - mondta Jermija türelmesen.
A démon ekkor, akit összenyomtak, úgy zsugorodott össze, mint egy elszégyelt gyermek a sarokban, tekintete lefelé bámult, és inkább az ember azt mondta volna rá, micsoda kis tűzmanó.
- Ne haragudj gazdám. Falánk természet vagyok. És amikor elkap a szenvedély...
Ahmar megállt, már a könyv felénél tartottak, de még mindig nem esett szó, pontosan nevén nevezve, ki a gazdája annak a tűzmanónak. Ekkor hangos, gépies csiripelés törte meg az olvasást, lejárt az idő.
Jermija nagyot sóhajtott. Ahmar becsukta a könyvet, végig simított tenyerével a borítón, mintha a port törölné le.
- Ne tessék haragudni, de azt gondoltam az ilyen idős asszonyok mint maga, nem olvasnak ilyesmit. Nem szeretik az ilyen hablaty mesét.
Jermija hangosan felkacagott. Feltolta kerek szemüvegét csontos orrára, a selyem kendőt megigazította a vállán, felemelkedett székéból, és kinyújtott derékkal, amilyen egy időstől telik, így szólt
- Ez nem mese fiam, legenda.
- Mi a különbség a kettő között? - kérdezte Ahmar.
- Mese sok van. Legenda kevés. A mesét elfelejthetjük, a legendára emlékezünk.
Ekkor hangosat reccsent a kandallóban villódzó tűz, mintha valaki kettértört volna valamit. A könnyű, fátyolos függönyök meglebbentek egy pillanatra, a felkapcsolt kislámpa is hunyorgott egyet, és Ahmar először érezte azt, hogy ez talán nem egy egyszerű szoba, és nem egy egyszerű asszonyhoz jár felolvasni délutánonként. Az is felettébb furcsa volt, hogy ilyen hamar kezdett aláb hagyni a dadogása.
Rohamosan javult az olvasási készsége. Még egy hangosat roppant a tűz, és Jermija árnyéka vetült a mellette lévő falra, óriásként emelkedett apró alakja Ahmar fölé.
- A következő pénteken - köszörülte meg torkát Jermija, megtörve a fura csendet, amibe a szoba apró neszei visszhangzottak.
Kikísérte Ahmart az előszobába, ahonnan leakasztotta kabátját a fiú, vastag sálját még jobban nyaka köré tekerte, és elindult haza.
Azon az estén Ahmart rémisztő álom kísértette meg. (...)

Ibolya Jéga Szabó írta...

Toll halk sercegése a papíron
Fülledt, eső utáni nyári hőség tombolt, kövér izzadság cseppek gördültek végig az arcomon, a fülem mögött, végig csiklandozva a hátamon. Némelyik hangos csettenéssel a fehér papíron landolt, szürke foltot hagyva. Nyugalom volt, az asztal fölé hajolva írtam, csak a tollam sercegése zavarta egy kissé a békés délutáni csendet, még a kutyák sem ugattak, ők is egy hűs, árnyékos helyre menekültek.
A toll monoton hangon sercegett, egy távoli képet láttam meg hirtelen, selyemhernyók rágtak szüntelen sercegéssel az öreg házunk forró padlásán, a frissen hozott eperfa ágakon. Telhetetlen gyomrukat nem győztük friss, üde levelekkel tömni. Leguggolva egy sarokba, kissé eltávolodva tőlük, lenyűgözve néztem ezt a mérhetetlen zabálást, mely nem csitult el sem éjjel, sem nappal. Befejeztek egy levelet, már másztak is feljebb, egy újabbat keresve, és mint a kis gépek, szájukkal félkörívet rajzolva monoton darálták befelé azt. Jellegzetes édeskés szag terjengett körülöttük, pára, és az ürülékük szaga. A padláson forróság volt, ők ezt szerették, én nem nagyon, egész testem úszott a verejtékben, gyomrom kavargott a szaguktól, tulajdonképpen utáltam őket. Szürkésfehér hernyótestük hűvösen sima tapintású, mint a kígyóké, rátapadtak az ember kezére, ágaskodtak, levelet keresve.
A hatvanas évek elején, ők voltak a szegény ember aranyai, a plusz jövedelem, melyhez nem kellett más csak egy pár jó és gyors láb, egy meleg, nyugodt padlás, és sok eperfa. Mikor először láttam őket pete korukban, el nem tudtam képzelni, hogy ujjnyi nagyságúra zabálják magukat röpke egy hónap alatt. Szinte naponta nőtt a terület, amit elfoglaltak, s végül övék lett az egész padlás.
Sokszor álmodtam velük, hogy éjszaka megindul a hernyósereg lefelé a padláslépcsőn, mert elfogyott ennivaló, csúsznak lefelé araszolva, be a házba, az ágyunkba, meleget keresve. Ijedten ugrottam fel, félve lépve a padlóra, hogy elérjem a villanykapcsolót. Valójában, nem csak undorodtam, de féltem is tőlük, az éhes szájuktól, az egyre növő testüktől.
A hajnal már fent talált, zsákkal a kezemben, ugrottam fel a biciklire, és tekertem ki az országút menti eperfákhoz. Egyre messzebb kellett menni, mert a fák lombja gyorsan fogyott, mind bedarálták a hernyók.
Rövid pihenő csak a vedlések idején volt, de az almozás akkor sem maradt el. Ezt a munkát utáltam a legjobban, közvetlen kapcsolatba kerültem velük, libabőrös lettem, ha rám ragadtak, erős lábaikkal belém csimpaszkodtak. Ilyenkor határoztam el, hogy inkább csemetefát kapálok az erdészetnél a tűző napon, fele pénzért, de a selyemgubó jól fizetett, csak az undort kellett leküzdeni. Azzal biztattam magam, egy hónap nem a világ, gyorsan eltelik, és akkor már tele lesz a bukszám.
Mennél hangosabban sercegtek, mi annál magasabbra másztunk az eperlevélért, fogyott a zöld ág, boldogok voltunk a húgommal, mert tudtuk, hogy nem sokára csend lesz. Telerakjuk a padlást helyes kis vesszősátrakkal, és a hernyósereg megindul feléjük, elfoglalják a gubózó helyeiket, és nincs több fára mászás.
Ráértem, csak guggoltam a padláson és néztem őket, ahogy írják a kis fekete orrukkal a nyolcasokat, és zárják be magukat az átváltozás selyem börtönébe. Tompa fényű, rózsaszínes, halványsárgás, vagy fehér selyemgubókkal teltek meg a kis vesszősátrak. Maga volt a csoda, és ezt mind, abból a rengeteg zöld eperlevélből gyártották. Bent zajlott a csoda, de ennek a végét nem sok lepke érte meg, örökre a börtönében maradt, mert a gyárban leforrázták őket, és a gépek szépen letekerték róluk a drága selymet. Úriasszonyok nyakán lebegtek tovább a szélben, szép hölgyek testén csillantak meg a bálokon.
Már megöregedtem, de hernyóselyem blúzom, sálam soha nem volt, nem is vágytam rá, valahogy úgy vagyok vele, mint a bundával, égetné a bőrömet, az a sok elpusztított állat.

Szatti írta...

Kedves Jozefin!

Mindig örömöt jelent olvasnom a soraidat :) Ismét nagyszerű és bámulatos történetet alkottál! Szeretem, ahogy mesélnek a szavaid. Ahogy kifejezések mögé hangulatokat, érzeteket rejtesz, s amiket nem nehéz elképzelni, átélni. Nem erőlteted rá az olvasóra a gondolataidat vagy az elképzelt hatásokat, erről szó sincs, viszont mégis... nem lehet másképp érezni, mint ahogyan azt a mondataid akarják. Konkrét, kifejező és egyértelmű. Nem tudom pontosan megfogalmazni, de szerintem érted.
Gratulálok neked és köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Kedves Jega!

Különleges íze van a szavaidnak, írj bármilyen művet akár a pennára, akár az oldaladra. Különleges, egyedi hangvétel a tiéd és ez érzékelhető minden írásodnál. Most is lenyűgöztél és nagyszerű élmény volt olvasni téged! Gratulálok és köszönöm a részvételed! :)

FlowerPower írta...

Az óra tovább kattog

Céltalanul járkáltam a házban fel s alá, mely szinte kongott az ürességtől. Fél éve már, hogy elköltöztem innen, s fogalmam sincs, most mit keresek itt. Egyszerűen elindultam, majd kétórányi gyaloglás után arra eszméltem fel, hogy a kapu előtt állok. Kezemet a kovácsoltvasra simítottam, majd lenyomtam a kilincset, mire a ház őre döngve kitárult.
Az épületbe lépve semmi nem fogadott. Nem volt, ki a nyakamba ugorna üdvözlés gyanánt, vagy aki köténnyel a derekán és mosollyal az arcán tudakolná, merre jártam. Most még a füst is hiányzott, a szivarnak a füstje, mely máskülönben mindig csípte a szemem. Ó, egek, mit meg nem adnék érte, ha most is csípné!
Ahogy a nappaliban lépkedtem, végig simítottam a kandalló tetején a kezem, mire ezer meg ezer porszem röppent a levegőbe, násztáncukat járva. Én azonban nem figyeltem a környezetemre, ugyanis a belső hang erősebben szólt. Egy gyermek örömteli nevetése visszhangzott a fülemben. Aztán megjelent a szemem előtt, ahogy a szőnyegen játszik, majd felém fut, büszkén mutatva legújabb szerzeményét, s kacagása bezengte a helyiséget. Még igen csöpp volt, öt éves, ha lehetett. Túl fiatal...
Aztán egy illat csapta meg az orromat, finomabb, mint bármelyik, amit korábban éreztem. Mennyei lakoma ígéretét hordozva lepte be a házat, akár őszi hajnalon a köd a rétet. Szimatolva a konyha felé vettem az iránt, s már láttam is magam előtt a tűzhely előtt sertepertélő nőt, amint fakanalával az ínycsiklandozó levest kavarta, s játékosan megfenyített, mikor a süteményből akartam lopni. Ereje teljében volt, talán a negyvenet, ha elhagyhatta. Túl fiatal...
Az illatok tengerébe azonban belerondított egy szúrós, szürke csík, mely iránytűként vezetett az ebédlőben pipázgató, újságot olvasó férfihoz. Mikor észrevette, hogy ott állok, lejjebb engedte a kezében tartott papírt, s intett, hogy foglaljak helyet. Talán az ötvenes éveibe, ha belépett. Túl fiatal...
Az emlékek áradatából egy hang rántott ki. Halkabb volt, mint a sarokban megbúvó egér neszezése, de hangosabb a szúnyog reppenésénél, éles, de mégis oly lágy, akár a pillangó repte. Kíváncsian indultam meg arra, ahol a hang forrását sejtettem. Lépteim visszaverődtek a falakról, ahogy végighaladtam a szűk folyosón, s egy perc múlva már a szalonban találtam magam. Velem szemben ott állt a nagy állóóra, mely most is folytatta véget nem érő ketyegését. Fél éve már, hogy senki nem látogatta meg, de ő szakadatlanul csak ketyegett és ketyegett, s jelezte az időt a ház lelkének. Meg kellett kapaszkodnom, nehogy magával sodorjon a hirtelen emlékáradat.
Aznap ragyogó idő volt, én pedig felvillanyozva tértem haza a reggeli sétámból. A konyhába lépve egy csókot nyomtam édesanyám orcájára, és elvettem egy süteményt a tálcáról. Az ínyencséget majszolva léptem be a szalonba, hogy elújságoljam édesapámnak a nagy hírt. Alva találtam, így leültem a vele szemben lévő fotelba, mint ilyenkor mindig, hogy megvárjam, míg elhagyja az álmai birodalmát. Csendben figyeltem őt, s hallgattam a nagy óra vidám kettyenéseit. Valami furcsa volt, de nem tudtam, mi. Kellett egy pár perc, mire eszembe jutott - nem hallottam a jellegzetes hortyogást. Odaléptem hát édesapám elé, hogy megnézzem, minden rendben van-e. Ekkor vettem észre, nem én nem hallottam a hortyogást, hanem az szűnt meg hallatni magát. A fotelben ülő férfi nem lélegzett. Hirtelen mintha szaltót vetett volna a világ, egyszerre minden megindult körülöttem, a hatalmas zajtól, s a fülemben doboló vértől semmit nem hallottam, abban a percben szentül hittem, hogy itt a vég…
De az óra tovább kattogott.

FlowerPower írta...

Lassan lépdeltem le a lépcsőn, ujjaimat végighúzva a korlát érdes felületén. Szokatlanul nagy volt a csend, mintha a falak is gyászolnának velünk együtt. Még a kisöcsém is csak csendesen játszott, pedig ő még nem is értette igazán, mi történt. Nem tudom, hogy történt. Egyszer csak elkezdett köhögni. Hátba veregettem, hátha félrenyelt, majd elindultam, hogy hozzak neki egy pohár vizet. Azonban mire visszaértem, már annyira köhögött, hogy inni sem tudott. Aztán hirtelen felköpött egy adag vért. Halálra rémülten futottam anyáért. Mire az orvos kiért, már késő volt…
De az óra tovább kattogott.
Hihetetlen, hogy két hét alatt mennyi fájdalom érheti az embert. Azonban az idő nem áll meg - elrohan, és hirtelen azt veszed észre, hogy elérkezett a születésed napja. Legszívesebben elrohannál, de ki kell tartanod. A konyha ajtajában állva is hallottam, a szalonban lévő nagy óra ketyegését. Tik-tak, tik-tak... Édesanyám éppen az elkészült süteményt vette elő. Csodáltam őt az erejéért, hogy úgy akar tenni, mintha mi sem történt volna, s élni tovább a hétköznapokat, miközben belül meghalt. Megráztam a fejem. Hirtelen észre vettem valami furcsát - a szekrény tetején tartott kés veszélyesen ki volt csúszva a peremre. Édesanyám mindig is alacsony termet volt, ezért odaléptem, hogy visszatoljam. Azonban megbotlottam, és lefejeltem a szekrényt, ezzel lavinák sorozatát indítva el. Édesanyám odakapta a fejét, hogy megnézze mi a baj, de elvesztette az egyensúlyát, én pedig lassítva láttam, ahogy a késen megcsillan a fény, majd elkezd lecsúszni. Szinte kívülről hallottam éles sikoltásomat, ahogy vigyázzt kiáltottam, de tudtam hogy késő. A penge édesanyám mellkasába fúródott; egy pillanatig még állt, mintha nem tudná, mi történt, majd a földre zuhant, oly kecsesen, akár a hattyúk szárnyalása...
De az óra tovább kattogott.
Levegőért kapva úsztam felszínre az emlék-áradatból, s meg kellett kapaszkodnom, olyannyira remegtek a lábaim. Csak most vettem észre, hogy arcomon sós könnyek folyója folyik le. Egyedül voltunk a szobában - én és az óra. Tik-tak, tik-tak...
Ő mindig itt volt. Mikor úgy éreztem, nincs többé világ, hogy minden megszűnt létezni, ő csak ketyegett, töretlenül. Mily sanyarú sors jutott neki! Monoton kattogása még a gondolataimat is kitöltötte. Egész életében ugyanúgy kell végeznie a munkáját, szünet vagy hála nélkül. Pontosan ugyanúgy szól most is, mint tíz évvel ezelőtt. Bár, ha jobban figyelek, mintha kissé gyászosabban zengné tovább a másodperceket.
A térdeim összecsuklottak, a földre rogytam, s éreztem, hogy körülölel a sötétség.
De az óra tovább kattogott.

Névtelen írta...

Sziasztok. Elég régen jártam itt :) Néhány pályázaton anno részt is vettem Tia néven :)
Azóta azért eltelt egy jó idő és sok minden történt is velem. A novella maga elég csapongó lehet ezért helyenként, de úgy voltam vele, hogy szeretnék évek múltán ismét írni, ezért elküldöm nektek, hogy véleményezhessétek. Szép napot!
Az első témát választottam:

Egy allergiás mesevilága

Tüsszögtem. Tüsszögtem, ha felkeltem, ha álomra hajtottam a fejem, ha a szabadban voltam, vagy ha a képzelt rácsaim menedékébe húzódtam. A tavasz közeledtével egyre magányosabb lettem, a hangulatom pedig olyan eklektikus volt, hogy már magam sem tudtam, ki is vagyok valójában. Egy elhangolt zongorának éreztem magam, ami fantasztikus zenejátékot tudott volna előadni, de nem volt hozzá egy szakértő, aki a helyére tegye a hangokat. Így csak várakoztam nap nap után, hátha egyszer mégis rám tör a szerencse…

Remegő kézzel felvettem magamra a maszkomat, e nélkül már létezni sem tudtam. A fehér anyagot leginkább a légy szeméhez tudtam volna hasonlítani, az apró lyukacskák felfogták a levegőben levő szennyeződéseket, polleneket, így tiszta levegőhöz tudtam jutni. Sajnos a maszk hordása együtt járt azzal, hogy mindenki a hátam mögött sutyorgott, de az évek során már hozzászoktam az effajta „megmérettetésekre”.
- Nézd csak, úgy néz ki, mint egy papagáj – mutogattak rám napszemüvegük alól a velem egyidős egészséges lányok.
- Mama ugye nem fog bántani a néni, a tolvajok takarják el így az arcukat – sírt fel egy kisgyerek, mikor elhaladtam mellettük.

Néha úgy éreztem, hogy Isten engem nem szeret. A tekintélyes mennyiségű allergiagyógyszerek, maszkok, orrsprayk, szemcseppek kavalkádjában nevelkedtem. Minden nap egy újabb megpróbáltatás volt az életben. Ezért is gondoltam a régi szép időkre, amikor még szabadon sétálhattam a természetben. Újra elképzeltem, amint kislánykoromban a hátsó kertben futkároztam a barackfa körül. Alig voltam még négy éves, de most is fel tudtam idézni a virágzó akácfa virágainak jellegzetes illatát. Ahogy a méhek döngicséltek a kertben, minden bibére rászállva, vagy egy zivatar után maradt földszagra, ami belengte a szobámat, ha nyitva hagytam az ablakom.

Mélázásomból egy duda szakított ki, a sofőr bosszankodva lengette felém az öklét. Gyorsan letértem az útról a pázsitra járda hiányában. El is felejtettem, milyen ropogós a frissen vágott fű, ha cipővel rálépek. Csodálkozva felvettem egy marékkal és szétőröltem a kezeim között. A külvilág számára úgy nézhettem ki, mint egy elmeháborodott, de engem nem érdekelt. Évek óta nem érintkeztem egyetlen növénnyel sem, a lakásunkból is menesztettük az összes virágot. Bátortalanul vettem el a maszkot az orrom elől, tudtam, hogy meglesz ennek még a böjtje – könnyedző szemek, lavinaként meginduló orr – de most nem foglalkoztam a következményekkel. Amikor elkezdődött ez az egész allergia mizéria, meg kellett válnom a legkedvesebb kiskutyámtól, Alextól. Pedig előtte mennyit sétáltunk az erdőben, réteken, most pedig még egy kis fűtől is a rosszullét kerülgetett. Behunytam a szemem és aprót szívtam a levegőből. Az orromat már ettől a lélegzetvételtől is megcsavarta, de most nem tudott érdekelni. Nem, mikor ilyen fantasztikusan friss illatot érezhettem. Szinte láttam magam előtt a nedves rostokat, amit kiszív a nap, és útnak indulnak táncot lejtve a levegőbe, hogy aztán eső formájában visszahulljanak. Egy igazi körforgásnak lehettem tanúja, az ég és föld együttes munkájának. Nagyon szerettem volna csatlakozni ehhez a körmenethez, de még nem tehettem, nem ma, mikor még annyi elintéznivalóm volt a földön. Részvéttel a szememben felnéztem a bárányfelhőkre és visszahúztam a maszkot az arcomra. Engedtem, hogy a megmaradt füvet a szellő kifújja a tenyeremből. Bár nem maradt semmi az ujjaim között, de tudtam, hogy nem üres a kezem és az ígéretet egy nap még beválthatom, hisz ez az élet rendje...

athnys írta...

Kedves Szatti! A nevem DaeMoon (vagy Athnys) és nem rég hívták fel a figyelmemet a blogodra (konkrétan tegnap). Azonnal megfogott a gyakorlati feladat, de egy ideig még bizonytalankodtam a dologgal kapcsolatban aztán ma mégis megszállt az ihlet szóval... Sajnálom, hogy csak mostanra sikerült írnom, de mindenképpen ki akartam próbálni magamat. :) Témának a negyediket választottam.

~ * ~

Várni Rád

„Mindig itt leszel?”
„Persze.”
„Akkor is, ha elmész?”
Finoman simítanak ujjaid, lágyan, akár a reggeli szellő, melynek odakínálom arcomat, hogy egy kicsit még érezhessem, mielőtt elrebben, elül örökre. Belesimul az ébredő természetbe, elcsitul, megpihen, míg a busz halk nyikorgással begördül a megállóba.
„Hová mennék?”
Hosszan hallgatok, a sötétben pillantásod keresem, oly’ ismerős mélybarna szemek megnyugtató melegét, ami ugyanolyan lágyan érint, mint kezeid, ajkaid. Mosolyogsz, hisz’ butaságot beszélek, s valahol mégis bennem dobol a tudni vágyás, a sóvár akarat. Kellenek a válaszok, hallanom kell, a te ajkaidról, minden este, újra meg újra. Nem számít, milyen butaság mindez. Kell. Vágyom. Akárcsak szíved megnyugtató dobbanásainak neszét, álmos szuszogásodat, mikor álmatlan fekszem a sötétben és csak várok. Valamire. Rád.
Hogy felébredj.
Az öreg óra ingája jobbra lendül, aztán megtorpanva útja végén halkan kattan, elüt egy újabb álmos másodpercet, mielőtt visszaindulna a helyére. Második szívként lüktet a csendben, a mocskos üveg az ő szívének börtöne, de ő nem szabadulna, nem kalapál olyan hevesen, mint az enyém. Félek? Pedig nincs mitől. Itt vagy velem.
„Nem tudom. Bárhová, ahová nem követhetlek.”
Álmosan nevetsz, örökké cigarettafüsttől rekedt hangod elűzi a csendes dobogások tompult perceit. Engedem, ahogy mindig, hogy a valóság szemei kiperegjenek az ujjaim közül, csókodba olvadjanak. Míg az álom meglep, s végül mellkasodon ér majd a hajnal, a bordák és az üveg óvó menedéke zárt két szív összefonódó dobogását hallgatva.

– Réka… Réka?
Kattogás… Milyen ismerős nesz. Milyen megnyugtató, milyen tompa.
De most miért olyan más? Kapkodva nyikorgó, műanyag, magányos… Miért nem fonódik össze minden elütött perccel az álom közben elcsitult szív ismerős ritmusa? Miért hideg párna, amin a fejem pihen és nem bőröd vágyott melege? És az érintés… Miért nem úgy cirógat, mint a reggeli szellő?
Nehezen enged az álom, ő már tudja, amit előlem még elrejt a meghitt pillanatok újraélt emléke. Hogy miért kattog magányosan az éjjeli szekrényre állított műanyag óra, s miért a gépek sípolása felel a másodperceket elütő neszre szíved megnyugtató dobolása helyett. Hogy miért a fertőtlenítő fanyarul keserű szaga kúszik az orromba, s nem tested ismerősen férfias pézsmaillata.
Hogy miért dorombol mellkasomban lusta szörnyetegként a félelem, miért tép karmaival belém, amint kinyílnak szemeim, s lassan, félve felmérem, felfogom a helyet, ahol az álom önkényesen eloltotta nemrég az öntudat lángját.
Hogy miért édesanyád arcából néznek rám az ismerős, mogyorószín szemek.
– Miért nem mész haza? Felhívlak, ha bármi változás lesz.
Gyöngéd szeretettel kérdezi, finoman simít végig a hajamon, éppoly’ természetességgel, mintha saját gyermekét csitítaná. Tompultan rázom meg a fejem, torkomat szorítják a szörnyeteg kezek, mikor végül, nehezen az ágyra nézek, hideg kezedért nyúlok, ami a paplanon pihen.
– Nem szeretnék hazamenni.
„Oda, ahol csak az inga kattogása töri meg a magányt.”
Megértően mosolyog, pedig dehogy érti…! Fáj. De máshogy fáj, az ő szívében az anyagi aggodalom zakatol, míg az én szívem ott benn, a Te bordáidnak börtönében küszködik minden dobbanással.
– Nem zavar, ha én is maradok?
Megrázom a fejem, oda se nézek, míg leül az ágy másik felére, kisimítja arcodból a csapzott tincseket. Várok, a könyv lapjainak zizegő pergését hallgatom, az undok műanyag óra bántóan hangos zakatolását. Túl gyors, idegen ritmus.
Talán… Ezért nem ver most a tied sem úgy, ahogy kellene?
– Mariann…
– Igen, drágám?
– Szerinted az orvos megengedné, hogy behozzam holnap az otthoni óránkat?

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!

Az érettségik miatt csak az utolsó pillanatban tudtam írni erre a pályázatra, de megpróbáltam átéléssel és alázattal megírni a novellám. Remélem sikerült és tetszeni fog. A 8. számú témát választottam.

Aggodalom

Nem tudok elaludni. A lakásban csak a csend melódiáit lehet hallani. Ezen lágy hangocskák nagy része a szeretteimtől származik. Anyám még álmában is altatóhoz hasonló dallamokat dudorászik a hálószobában. A húgom pedig édesen szuszog mellettem az ágyon. Kintről halk kopogás hangja szűrődik be a gyerekszobába. Odamegyek az ablakhoz és kinézek az éjszakába burkolt külvilágra. Az utcai lámpák törtető fényességgel világítják be az egész környéket. Bár nagyon igyekeznek, de a giccses fényárjuk még így sem érhetet fel a csillagok szikrázó pompájához. Szeretem nézni az éjszaka ezen ragyogó alattvalóit, akik az esti égbolt királya, a hold udvarában szolgálnak. Az üvegen átszűrődő világosságot a folydogáló, apró esőcseppek tördelik szét. A fény mozaikja ez, a mi kis, külvárosi otthonunk ablakán. Az égből lehulló vízcseppek teret akarnak nyerni maguknak a földön. A nyári hőségtől kiszáradt földeknek szeretnének életet adni. Egyeseknek sikerül, míg mások olyan otromba akadályokba ütköznek, mint például a ház. Csalódottan vágódnak neki a tetőnek, a falnak, az ajtónak és az ablaknak. Céljuk beteljesítésének hiányában csendes kopogtatással akarják felhívni az itt lakók figyelmét, hogy a házuk elveszi a teret a földtől és neszelésükben ott van a tapintatos fölháborodás. A szél is egyre erősebben fúj. A légár ereje hullámzó pázsitágyat készített a fűszálakból, melyen ott ringatóznak az ébren töltött búskomor percek. Ezek a percek pedig az áramlat által eltérített cseppecskék ablakra verődésének ritmusában telnek el. Már a szívemben is beborult. Átélem a vizes pontocskák bánatát, magamba engedem a vihart. A víz életet ad a földnek. A szív kiszáradt részeit, ahol a szomorúság lakozik, pedig a lélek zivatara, a bajokból fakadó forrás vize, a könny árasztja el és tölti meg újra élettel. A sötétségben neszelő eső a bolygónk anyja és dajkája, míg a könny csupán a lélek orvosa. Mégis mindkettőre szükségünk van a létezéshez. A gyengéd dörejek a fülemen keresztül lecsúszdáznak egészen a szívemig. Ott egyesülnek vele és felvesznek egy közös ütemet. A természet és az egyén közös dobos zenekara ez, mely a sötétségben monoton zenét játszva előcsalogatja a sós vízcseppeket a szememből. Sírni kezdek. A könnycseppek végiggördülnek az arcomon és az íróasztalon landolnak. Alig hallható zörejjel esnek le a barna, sima felszínre. Ezek a pici hangok minden egyes nap megsemmisülnek ebben a zajos világban. Ám most a csend teljessé teszi őket. Engem is kiteljesít a szótlanság? Elmerülök a gondolataimban. Igazából nem is tudom miért nincs jókedvem. Lehet, hogy a felnőtt léttel együtt jár a spontán aggodalom és az állandó belső feszültség. Eddig is sok mindent tapasztaltam a külvilágból, de nem két lábbal a földön, hanem egy lufin csücsülve, aminek a madzagját a biztonság erős keze fogta. Nemsokára le kell tápászkodnom a luftballonomról és önállóan megállnom a helyem a világban. Mikor erre gondolok, egyszerre félek és izgulok. Várom, de mégis tartok tőle. Szeretnék mindent jól csinálni, csak nem tudom, hogy hogyan. Szeretnék jó irányba tartani, de az élethez nem jár iránytű. Tapogatózás és reménykedések sorozata a végtelen óceán közepén. A kalandorok dicső küldetése fegyver, térkép és élelem nélkül, mely vagy hatalmas szerencse és kitartás segítségével sikeres lesz, vagy egy nagy katasztrófa. A fáradtságban kissé lelassult elmémen kamionként suhannak át a terhes gondolatok. Szinte hallom a jövőről alkotott elképzeléseim döcögését a fejemben. Még mindig esik. Én is szeretnék lehuppanni egy puha felhőágyról és megnézni fentről a világot. Biztosan csodás érzés a zuhanás, amikor nincs gondolat, csupán adrenalin, látvány és élvezet. Nem válhatok vízzé és semmi mássá sem ebben az életben.

Fanni Csepanyi írta...

Ember lehetek. Félek embernek lenni, miközben féltem az emberségemet. Az elátkozott kincsek birodalmában mi foglaljuk el az első helyet és erre akkor jöhetünk rá, ha saját magunkat keressük. Megvagyok. Érzékelem a létezésem. Lélegzek, látok, hallok, gondolkodok és olvad a számban a keserűség. Kint és bent egyre jobban esik az eső. Túl sok a felhő és túl terheltek a gondolatok egy fáradt testben. Kopog az eső, dobban a szív, dübörög a gondolat. Halkan neszelnek az éj hangjai. Kopog az eső, dobban a szív, dübörög a gondolat. Felerősödik bennem minden érzet. Kopog, dobban, dübörög. Minden egyre hangosabb. Kopog, dobban, dübörög. Ez már elég hangos. Kopog, dobban, dübörög. Elviselhetetlen a zaj. Felrobbanok. Mindkét tenyerem a fülemhez emelem és összegörnyedek.
Hirtelen felkapcsolódik a villany. Ki tette ezt? Meglátom a kishúgom fáradt arcát.
- Minden rendben van Fanni? – kérdezi egyszerre álmos, aggódó és aranyos hanglejtésben.
- Persze. Minden rendben.
- Akkor öntenél nekem egy pohár vizet? Nem szeretnék kimenni egyedül a konyhába és nagyon szomjas vagyok.
- Igen.
Töltök egy kis hideg vizet. Közben azon gondolkozom, vajon mi ijesztő van egy konyhában, és hogy most micsoda hős lehetek a húgom szemében, mert én már egyedül ki merek menni a sötétben. Büszkeséggel eltöltve nyújtom át neki az innivalóját. Miután kiüríti a pohár tartalmát és visszafekszik az ágyba, én leoltom a villanyt, majd elhelyezkedem az ablaknál.

- Nem fekszel inkább ide mellém? Rossz érzés, hogy nincs itt velem senki – suttogja.
Nagy ásítások közepette bebújok az ágyba. Kényelmesen elhelyezkedve betakarózom és átölelem húgit, aki puszit nyom a homlokomra.
Teljesen megnyugszom. Ahogy az eső mellé is kell a napfény, a sírás mellé is kell a megnyugvás. A megnyugvást az életben pedig csak a szeretet hozza el. Eloszlanak a gondolataim az életről, az értelméről és a jövőről. Két biztos késztetés marad bennem: szeretni és élni.

Szatti írta...

Kedves FlowerPower!

Nagyon tetszett a történeted, annak hangulata, stílusa, ahogy mindezt megragadtad. Szép kifejezéseket használtál, tetszettek a mondataid... különösen, ahogy általuk fokozatosan invitáltál be a történetbe, amely lassan-lassan bontakoztatta ki magát. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! Remek volt!

Szatti írta...

Kedves Tia!

Nagyon örülök a jelenlétednek és hogy alkottál a feladatra. Bár hosszú idő eltelt, mióta utoljára írást olvashattam tőled, ugyanolyan kíváncsisággal kezdtem a soraidat olvasni, mintha idő sem telt volna el, hiszen tudom, hogy nem egy feladat után jutalmaztalak vendégírói lehetőséggel és gondoltam, hogy ismét egy egyedi történetet alkotsz majd a neved alatt. Ez az élmény nem maradt el, gratulálok neked és köszönöm a munkád! Remek írás! Őszinte és különleges alkotás!

Szatti írta...

Kedves DaeMoon!

Nagyon örülök, hogy az oldalra találtál és hogy máris alkottál a jelenlegi feladatra. Nagyon-nagyon tetszett a műved. Őszintén fogalmaztál, közvetlenül, mellyel mintha tényleg hozzám, olvasóhoz szóltál volna, és teljesen átélhettem volna az érzéseket és gondolatokat. Olyan volt, mintha ismerős gondolatokba merülnék, pedig nem az én életem... nem az én emlékeim. Ez alatt az átérezhetőséget értem. Nagyszerű élmény volt olvasni téged és gratulálok a munkádhoz! Remélem, hogy a továbbiakban is kedvet kapsz majd a feladatokhoz! :)

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Először is remélem, hogy sikeresen zárul/t az érettségid. Az mindenképp fontosabb, de örülök, hogy sikerült időt találnod a pennára is, mert megérte elolvasnom a műved. Nagyon szép kifejezéseket használtál, hasonlatokat, érzések és gondolatok különleges megfogalmazását alkalmaztad, amelytől egyedi lett az írásod. Nagyon tetszett és gratulálok neked! Köszönöm a részvételed! :)