2014. április 12., szombat

Ragadj ecsetet, fess történetet!



Ismert képalkotás típusú feladatunk térne vissza, amelyet már mindannyian jól ismerhettek. Nincs más dolgotok, mint a megadott képek közül kiválasztani egy szimpatikusat és ahhoz történetet vagy verset alkotni! A feladat lényege, hogy a választott kép mondanivalóját, hangulatát, lehetséges jelentését, érzéseit tükrözze a történetetek avagy versetek, az általatok alkotott gondolatok! Teremtsetek helyszínt, karaktereket, cselekményt, ragadjatok pennát és keltsétek életre a választott képet!

1.

2.

3.

4.

 5.

6.

14 megjegyzés:

Fanni Csepanyi írta...

Kedves Szatti!

A 4-es képet választottam. Remélem tetszeni fog a művem. :)

Ébredés

Csak egy maradjon, ki tudja még a dalt.
Aki akar még életről, szerelemről mesélni.
Szebb jövőt álmodik, s lépte legyen bár halk,
A gondolkodás hangszerével tud zenélni.

Hangosan, hogy az egész világ hallja.
Vad szólók és igaz ritmusok szóljanak.
Zenéljen, ki érzi a dalt lélekszakadva,
S az érték ne maradjon hó alatt.

Mert most még ott lapul, téli szívekbe zárva,
S én, mint ki mély álomból ébredt
Eszmélek fel e zajos, mégis néma világra.

Ébred a szívem, éled bennem a zene.
Minden üteme a lelkem egy darabja.
Én kottát írok, de te figyelj, hallgass a dalra!

Szatti írta...

Kedves Fanni!

Szép verset alkottál, aminek volt mondanivalója, tartalma, üzenete :) A soraid illettek a kép hangulatához, megfogalmazott egy belső gondolatot, amelyet sugallhat jelenthet. A versalkotás tudom, nem egyszerű, tekintve a rímek kötöttségét, de örülök, hogy sikerült szépen összehoznod a sorvégeket! Köszönöm, hogy elsőként alkottál a feladatra és gratulálok neked!

Massie írta...

Szatti!

Én a 2. képhez alkottam verset, igaz, már megírtam egy ideje, de még most merészelem elküldeni, remélem megfelel minden kritériumnak. :)

Útvesztő

Aranyló aknamezőn andalgok
Bíbor búra belsejében,
Cingár cinegékkel.

Diadalmasan dalolják
Éghez éneküket,
Felszálláshoz folyamodnak.

Görcsösen gabalyodok
Harsány hálójukba,
Innen igyekszem
Követni képüket.

Szabadon száll
Tollak tengere,
Utamra utalva
Vágtatok vele.

Szatti írta...

Kedves Massie!

Köszönöm a kreativitásod, hogy alkottál a feladatra! Nagyon konkrét és kifejező képeket használtál, tetszett és gratulálok neked! :)

Massie írta...

Én köszönöm!:)

Névtelen írta...

Kedves Szatti! Négyes kép, rövidke történet :)
Remélem, tetszeni fog.
Cím: A vándorok és az Emberek világa, avagy hogyan kaptak hangot a mozdulatok

A jó modor megkívánja, hogy történetemet egy figyelmeztetéssel kezdjem a szétszórtabb olvasók számára, hogy ez a kis elbeszélés régmúlt időkben játszódik, mikor még az emberek mások voltak, és a világok közötti szabad átjárás biztosítva volt. Ezt meg kellett említenem, hogy olvasóm érthesse, hogy s miként vagyok képes arról a vándorról beszélni, akit majd mindjárt megemlítünk.
Egykoron mindenhol csend volt, az erdőkben, a mezőkőn, mindenhol a mozdulatlan csend uralkodott. Csak az emberek kemény szavait hallhatta a vándor, aki a világunkba tévedt, szavak csattogtak mindenhol, hangok szöktek ki a fogak között, de mindez oly hidegen és durván, hogy fent említett, derék vándorunk fülét, - mely a többi világ madárcsicsergéséhez, az ott uralkodó szellő finom simogatásához szokott - bántotta volna. A szél, ha fújt is, nem volt hangja, nem rezegtette a fák leveleit, az állatok léptei éppoly hangtalanok voltak, mint az embereké, így a világunkon átutazó nemigen érthette, miért nem neszeznek az állatok az avarban, miért is nem csicseregnek a madarak, miért nem zúg a tenger vagy csobog a patak. A vándor, mindezek után, ahogy hazatért saját világába hosszú útjáról, majd talán egy téli este elmeséli mit látott az embereknél, megismerteti a finom zajok hiányát vendégeivel, és lehet, hogy én végighallgatom, hogy elmondhassam olvasóimnak. De az is lehet, hogy az utazó hazaérvén mindent megtart magának, hogy ne keltsen előítéleteket barátaiban. S habár ez utóbbi a valószínűtlenebb – különben én sem lennék, most itt én nem mesélnék -, mondom, mindez csak feltevés. S aki figyelt a történet elején, vándorunkat is csak feltételes módban említettem meg, az sem lehet, hogy járt a világunkban. Aki kételkedős fajta, javasolnám, hogy járjon utána szavaimnak, csakhogy eme leírás óta minden szépen megváltozott. Ezt szeretném én most elmesélni.
Az egész úgy kezdődött, hogy egy igen szigorú, éleslátó asszony egy fiút szült a világra, aki valamilyen érthetetlen módon, ki tudja honnan, kivételesen finom hallásra tett szert, s a művészetek sem álltak távol tőle. E fiú neve legyen most Tristan, de akinek nem tetszik ez a név, az ne engem, szegény elbeszélőt, hanem a gyakorlatias anyát okolja inkább. Tehát ez a Tristan fiú igen különleges gyerek volt, csecsemőkora nagy részét sírással töltötte, ugyanis zavarta finom fülét az a kemény csend, s kénytelen volt megtölteni ezt a csendet saját erejéből. Mikor ez a gyerek már szinte fiatal férfivé nőtte ki magát, jártas volt a matematikában s a tervezésben, na, akkor ennek a fiatal férfinek a fejében megragadt egy ötlet. Egy alkalommal ugyanis, egymagában sétálgatva, fekete kalapját lefújta fejéről a szél, és ő, miközben szórakozottan figyelte az egyre távolodó kalapot, arra gondolt, mi lenne, ha ennek a rakoncátlan szellőnek hangja is lett volna. S hazaérvén papírt, vonalzót és számokat ragadott, hogy megtervezzen egy masinát, amit az emberek addig még nem is láttak.
...

Névtelen írta...

...
Ennek a gépnek jó pár fehér és fekete billentyűje volt, amelyeket ha leütöttünk, különböző mélységű és színű hangokat adtak ki. Tristan tehát teremtett új hangokat, melyek nem voltak oly durvák, mint a szavak, csak azt nem tudta, hogyan adja ezeket a puha, lágy hangokat a szélnek, az állatoknak, a mozdulatoknak. Aztán egy új, légyként repdeső ötlettől indítatva, Tristan kivitte zongoráját – merthogy így nevezte el a masinát - a fák közé, oda ahol a szél gumilabdaként pattogott a fák törzsei közt, visszaverődött a levelekről, bokrokról, s így könnyedén összegyűlhetett.
Aztán a fiú pitypangokkal töltötte meg a zongorát, olyasféle pitypanggal, melynek szárnyas fehér szöszei oly könnyedén vitorláztak a széllel. Majd amikor a zongora belsejébe már egy hangya is csak nagy nehézségek árán fért volna be, Tristan ujjai szaladgálni kezdtek a zongora billentyűin, hangok láncát, szinte hihetetlenül tiszta dallamokat alkotott meg. A pitypangok fehér kis magjai pedig, melyekhez ragacsos anyagként tapadtak a hangok, minden egyes dallamnál felröppentek a levegőbe. S ahogy a szél belekapott ezekbe a magokba, úgy a levegő is hangokat kapott.
Így telt meg az emberek élete puha, nyugodt zajokkal. A mohó madarak sorban lenyelték ezeket a magokat, és rögvest dalra fakadtak, a levelekhez hozzátapadt pitypangmagok miatt a fák lombja zörögni, susogni kezdett, a folyóba esett magok miatt a víz pedig ezentúl folyton csobogott. S még folytathatnám a sort, de valószínűleg mindenki kitalálja, hogyan kapott minden hangokat. S mi lett Tristan-nal? Azóta is ott ül egy vad, eldugott erdőben, és zenél, hogy a természet ki ne fogyhasson a hangokból. Az emberek közül viszont csak kevesen, csak a Tristan-hoz hasonlók hajlandók meghallani ezeket a csodás dallamokat, és ők voltak azok, az emberek történelmében, akik Tristan hangjait dalokká, szavakká és költeményekké formálták, színekbe és ecsetvonásokba foglalták, és ők képesek arra, hogy más, nem durva és kemény, hanem szép szavakkal meséljenek történeteteket. És ha más világok vándorai még mindig képesek lennének a mi világunkba jönni, találkozhatnának a fiúval a vad erdő mélyén, aki örökké csak zenél, hogy az emberek ne fogyjanak ki a hangokból.

Üdv
Haydée

Szatti írta...

Kedves Haydée!

Bámulatosan szép volt a történeted, ahogyan egyedi gondolatokkal és képzelettel töltötted meg a sorokat, mindazon egyszerű fogalmakat, amelyeket bár ismerünk, de új oldalukról ismertetted meg velünk, olvasókkal. Lenyűgöző volt és lebilincselő :) Gratulálok neked és nagyon köszönöm, hogy alkottál a feladatra!

Ui.: van blogod, ahol olvashatunk még tőled? :) Ha igen, el tudnád küldeni kommentben? Előre is köszönöm!

Ibolya Jéga Szabó írta...

A tudás fája 1.kép
Korán sötétedett, már csak néhány napot kellett aludnunk a várva várt karácsonyestig, és mi mind a hárman bárányhimlősek voltunk. Még az orrunkat sem dughattuk ki a szabadba. Ez bizony megviselt bennünket, de a szüleinket még jobban. Egyetlen fűtött szobába voltunk bezsúfolódva mindannyian, a kemencésbe, az volt most a konyha, az ebédlő, és a hálószoba is. Hétvégeken a fürdőszoba is, de most nem mosakodtunk, mert a hólyagokat nem érhette víz. Esténként, amíg anyánk dolgozott apánkkal az állami gazdasági borjú nevelőbe, Kató néni, a szomszédasszony őrzött bennünket. Ritkán vigyázott ránk, de most, hogy betegek voltunk, valójában csak az öcsénk feküdt magas lázzal, anyánk megkérte.
A kezünket kellett csak figyelnie, mert vakaróztunk, és az elvakart hólyag helyén heg maradt, ami ha fenekünkön van az nem nagy baj, de nekünk még az arcunkon és a nyakunkon is sok volt a viszkető hólyag. Egy mesekönyvet tartott a kezében és olvasott, mi mind a hárman áhítattal, tőlünk igencsak idegen nyugodtsággal hallgattuk. Nekünk nem szoktak mesét olvasni, még betegen sem, csak én olvastam magamban néha, többnyire a rekamié mögé bújva, hogy a testvéreim békén hagyjanak. Az után, hogy teljen az idő, imádkozni tanított bennünket, zsidó lévén, zsidó imát tanított. Mi akkor ezt nem tudtuk, az ima tetszett, megtanultuk. Anyánk mondta el később, és mi csodálkozva láttuk, hogy ugyanolyan ember, mint mi. Azt gondoltam, hogy a zsidók mások, azért üldözték őket a németek a háborúban.
Úgy hívtuk őket, hogy Pap bácsi és Pap néni, de később a nénit, csak Kató néninek. Nem voltak házasok, de mi erről nem tudtunk, amúgy nem is foglalkoztatott volna bennünket. Minket csak a sok finom gyümölcs, és süti izgatott, amit Kató néni áthordott nekünk, ezért a szokásáért mi imádtuk őt. A kertjük gondozottabb volt a környékbeli kerteknél, tele gyümölcsfával, és szépen sorakozó veteményes ágyásokkal. Oda nem léphettünk be, pedig vágyakoztunk nagyon rá.
Úgy hat éves lehettem, amikor a szomszéd fiúval kitaláltuk, hogy a padláson keresztül lopunk a gyönyörű kívánatosan csüngő sárgabarackból, ráhajlottak a tetőre a fa ágai. Fel is mentünk, és nagy nehezen lehúztunk néhány cserepet, de lejjebb volt a barack. kitaláltam, kimászok a tetőre, és úgy elérem, gondolva, hogy ha a macska is tud járni rajta, akkor én is, hát nem. Hasra estem és lecsúsztam, egy magasan felrakott rőzsekupacra zuhantam, ez mentett meg a nagyobb bajtól. Így az ijedtségen a lehorzsolt vérző hasamon kívül nem esett nagyobb kár bennem. Pap bácsi szedett egy kiskosár barackot és a kezembe nyomta, azzal az ígérettel, hogy soha többé nem megyek fel a padlásra, amit ugyan nem sikerült betartanom, de akkor ijedtemben buzgón megígértem.
Szóval, ők voltak a mi családunk segítői, ha valami elfogyott otthon, anyánk engem szalasztott kölcsön kérni, mert szerettem átmenni hozzájuk, igaz kölcsönért nem igazán.
Harmadikban, majdnem megbuktattak nyelvtanból, anyánk megkérte a Kató nénit, hogy segítsen nekem egy kicsit a tanulásban. Kató néni művelt, tanult asszony volt, Bécsben végezte el a kertészeti főiskolát. Tudott németül, és mindenhez értett. Anyánk nagyon tisztelte, és sokszor kikérte a tanácsát. Attól a naptól kezdve minden áldott napon átvonultam a táskámmal a szomszédba és ott tanultam. Innen indult el az én életem nagy változása. A jegyeim látványos javulást mutattak, az év végére a jó tanulók közé kerültem. Boldog voltam, már csak azért is, mert valakinek fontos lettem, tanítottak, volt mit pótolni.
Egy más világ nyílt ki előttem, teljesen más volt, mint a szüleim által megszokott egyszerű paraszti lét és gondolkodás. Persze ez nem jelentette azt, hogy én elítéltem a szüleim, nagyszüleim életét, látva, hogy Kató néni milyen tisztelettel beszél, sőt magázva anyámmal, akit mindig Juliskának szólított. Az első dolog, amit megtanultam tőle, nem szóval tanított erre, a másik ember tisztelete volt.

Ibolya Jéga Szabó írta...

folyt.
Otthon a tanulás nem a fontos dolgok közé tartozott, a füzeteimet a kicsik összegyűrték, befirkálták, és magam sem becsültem a tanszereimet, könyveimet. Kató néninél látva, hogy mindenre vigyáznak, mindennek helye van, mindennek ideje, kezdtem rendszerető lenni. Már nem csak tanulni és olvasni jártam át, hanem csak úgy, szerettem ott. Jó érzéssel töltött el, hogy itt én vagyok a gyerek, akire figyelnek, akit tanítanak, mert otthon bizony én voltam az a nagygyerek, akinek mindig több esze lehetett volna.
Szerettem hallgatni a régi, háború előtti életéről szóló történeteket, kitárult előttem egy olyan világ, amiről, akkor még fogalmam sem volt, a tisztes jómódban élő zsidó család élete. Mindenre megtanított, viselkedni, a higiénia alapjaira, az ízlésre, hogy bármilyen szegényes is a ruhám, akkor is tisztán kell hordani, és ha szakadt megfoltozni. Kitartásra tanított, ha nem megy valami, addig csináld, amíg sikerül megoldanod, befejezned. Segíts anyádnak, reggeltől estig dolgozik, biztosan örülni fog neki. Amíg élsz, figyelj, tanulj meg mindent, mennél többet tudsz, annál többet fogsz érni. Vágj bele mindenbe bátran, mert aki mer, az nyer.
A vad, neveletlen parasztlánykából, illedelmes úri lánykát próbált nevelni. Mindez számára némileg pótolta az anyaság kiélésének nagy hiányát. Akkor még nem tudtam értékelni a fáradozását, csak jólesett a törődése.
Téli estéken a duruzsoló cserépkályha melegében hárman ültünk a nagyszobában, én tanultam az asztalnál, Kató néni és Pap bácsi olvastak a fotelban. Néha zoknit stoppoltunk, vasaltunk, és sokat tréfálkoztunk. Béke és nyugalom volt, így emlékszem vissza rájuk ma is.
Amikor, már túl voltunk a tanulás alapjain, könyveket adott a kezembe, olyanokat, amelyek kellően megszerettetik a gyerekkel az olvasást. Mesékkel kezdtünk, a keleti mesékkel, ezek elvarázsoltak. Az olvasás rabjává váltam, mindent és mindenhol olvastam. Otthon elbújtam, a rekamié mögé, a kerti vécébe, a hatalmas orgonabokor aljába, hogy nyugalmam legyen.
Az ötvenes évek szegénysége mindenkit sújtott, titokban vágtunk disznót a kötelező beszolgáltatás miatt. Pap bácsi volt az éjszakai böllér, és olyan ügyesen szúrta le, szegénykét, hogy nyikkanni sem bírt, ennek nagyon örültem, mert nem szíveltem a disznóölést, de a kolbászt azért szívesen ettem.
Ha azt kérnék tőlem, hogy mondjam meg, milyen szín jellemezné legjobban az ötvenes éveket, gondolkodás nélkül rávágnám, a szürke. Poros utcák, málladozó vakolat, a petróleumlámpák, a szemét égetés, az udvari vécék kimerésének átható büdös szaga. Mosóteknő a kútnál, a sok vödör víz felhúzása, öblítéshez, öntözéshez. Szegényes ruháink, a kivágott orrú tornacipő. A szabadság, oda mentünk játszani, ahova akartunk, és azt játszottunk, amit akartunk. Az önállóság, játékainkat magunk készítettük. Nem féltettek bennünket, nem volt autó, ami elüthetett volna, nem volt gyermekrablás, nem volt bűnözés, nem zártuk az ajtóinkat. Voltak dolgok, de az nem a gyerekek gondja volt, a politikáról suttogva, nem előttünk beszéltek az emberek.
A házak szinte kivétel nélkül öregek voltak, a többségüket mórtéglából építették még az előző század végén. A mi fagerendánkba is bevésték az 1889 évszámot. Nyitott kéménye volt a ház közepén. Svábok lakták valamikor a fél falut, kitelepítették őket, és az öreg házakat az Alföldről idejövőknek tíz éves törlesztés terhével eladta az állam. Szegény svábok sírtak a kitelepítéskor, legalább is így mesélték, mert még nem tudták, hogy ők a szerencsések.

Ibolya Jéga Szabó írta...

folyt. Elnézést Szatti rosszul osztottam el.
Mire hatodikba mentem, már egy kis könyvtárnyi könyvet olvastam el. Kató néni könyveinek a negyedét. Számomra hatalmas könyvtára volt, úgy öt vagy hatszáz könyv lehetett a polcokon, de mire befejeztem az általános iskolát, nem marad olvasatlan könyv náluk egy sem.
Ez a ház volt az én tudásfám, nélküle az életem más útra terelődik. A kitárult világ tovább űzött, könyvtárakba, iskolákba. A kíváncsiság képessé tett a könnyed megismerésre. Kató néni vitt kezemet fogva a tudás fája alá, amiért én örök hálával tartozom neki. A teremtő hosszú életet adott számára, kilencvenhat évig megőrizte az egészségét, és a szellemi frissességét.

Névtelen írta...

Először is, nagyon köszönöm ezt a remek véleményt, igazán örülök, hogy sikerült ennyire elnyernem a tetszésed! :)
Ez, kérlek, egy igazán remek kérdés! :) Ha két nappal ezelőtt teszed fel, akkor valószínűleg azt válaszolom, hogy az idő hiánya miatt sajnos nincs, de most azt mondom, hogy igenis tervben van! :) De addig is egy e-mail címet tudok adni, amin mindenki elér, és szívesen állok rendelkezésre írások és bármi más terén! :)

weirdmadamoissile@gmail.com

Üdv
Haydée

Szatti írta...

Mindenképp megérné olvasni az írásaidat, úgyhogy szeretettel fogadnám, ha megosztanál majd egy elérhetőséget, amint bloggal rendelkezel, publikus formában :) Én is örülnék és szerintem másik is. Megéri olvasni téged!

Még egyszer köszönöm, hogy írtál a feladatra!

Szatti írta...

Kedves Jega!

Nagyon köszönöm, hogy írtál a feladatra! Nagyon tetszett a történeted, az a hangulat, gondolat, érzés, amelyet közöltél a soraiddal. Szeretem a történeteidet. Van ízük, mondanivalójuk és az a világ, amit megteremtesz, jól érzi benne magát az ember. Egyszerű, mindennapi, természetes és olyan jóleső :) Mesélsz... ez a legjobb szó és jó hallgatni a szavaidat.
Köszönöm az élményt, és gratulálok a munkádhoz :)