2014. május 17., szombat

A hónap írója - Alma Katsu


A Titkosszolgálattól a regényírásig


„Egy műfaj születik újjá a Halhatatlan által… és teszi azt újfent meghitté.” 

A Halhatatlan című történet egy olyan viszonzatlan szerelemről szól, ami nem csak megerősíti és nagy tettekre sarkallja az embert, de el is vakítja és akár a teljes pusztulásba is vezetheti. “Az egyik legnehezebb volt, hogy az 1800-as évekbeli történethez eltaláljam a helyes hangot és a helyes szintű előadásmódot. Ha úgy írtam volna, ahogy akkor beszéltek, aligha érintette volna meg a modern olvasót. Ugyanakkor szerettem volna a történet által azt elérni, hogy az olvasó gondolatban az akkori időkben érezze magát” – mesélte a Cultura magazinnak Alma Katsu írónő, aki nem bízta a véletlenre első regénye megszületését.

 Mi indította arra, hogy kizárólag az írással foglalkozzon?

Mindig is regényíró szerettem volna lenni. Még egészen kiskoromban kezdtem történeteket írni, és a főiskola alatt végig újságíróként dolgoztam, mert egyedül ezzel a szakmával tudtam írással eltartani magam. Mikor lehetőségem adódott a hírszerzésnek dolgozni, úgy döntöttem, belevágok, mert arra gondoltam, érdekes tapasztalatokat szerezhetek, és úgyis csak egy pár évig maradok. Nos, végül ott álltam majd 30 év munka és egy fantasztikus karrierút végén. Még dolgoztam, mikor elhatároztam, hogy visszatérek a regényíráshoz, látni akartam, megy-e olyan jól az írás, hogy kiadható könyv születhessen belőle. Hatalmas szerencsém volt a Halhatatlan kiadásával, és most Amerikában és Angliában a második kötettel, a The Reckoninggel (Leszámolás) is.

Milyen annyi év kihagyás után elkezdeni írni?

Sok író állítja, hogy a legnehezebb elkezdeni az írást, oldalakat megtölteni az első vázlatokkal, de nekem épp az ellenkezője. Szóval élveztem belevetni magam, kitalálni ezt a világot, és elidőzni benne. Számomra a fájdalmas rész ezután jött, amikor rájöttem, hogy nem tudom, mibe vágom a fejszém, és az egész munka még előttem állt. Tíz évembe telt megírni a Halhatatlant, de az idő nagy része az átírásokkal telt… és újra csak az átírásokkal.

Annak, aki még nem hallott róla, hogyan mutatná be a Halhatatlan című regényét?

A történet Lanore-ról szól, aki az 1800-as évekbeli Maine-ben, egy Isten háta mögötti faluban éli mindennapjait, és beleszeret Jonathanbe. A fiatalember azon kívül, hogy a városban mindent tulajdonló, tehetős család legidősebb sarja, éteri szépségű és ellenállhatatlan is. Lanore hiába tudja pontosan, hogy ha odaadja magát neki, akkor a férfi csak összetöri a szívét – nem tud ellenállni neki. Amikor várandós lesz, a családja Bostonba küldi, hogy a legnagyobb titokban ott adjon életet a babának, Lenore azonban megszökik, majd felkarolja egy titokzatos férfi: a természetfeletti képességekkel felruházott Adair. Ennek a férfinak hatalmában áll örök élettel felruházni a halandókat, csakhogy annak ára van. Lanore örökké élhet, ám az életét ahhoz a személyhez láncolva kell élnie, aki halhatatlanná tette, és egyedül ő az, aki feloldozhatja az átok alól. Csak az vethet véget az életének, akitől a halhatatlanságot kapta.
Adair varázslatának rabságában Lanore eltökélten igyekszik kapott hatalmát arra használni, hogy Jonathant örökre maga mellett tartsa, mindaddig, míg rá nem ébred, hogy valójában mindketten Adairhez vannak láncolva, akiről mindinkább kiderül, hogy nehezebb, mintsem azt Lanore valaha képzelte volna, mert veszélyes az öröklét fogsága. A nő ráébred, hogy csak rajta múlik, sikerül-e Jonathant önmagával együtt az örök időkig való kínzatás átka alól megszabadítani.

A Halhatatlanban váltakozva csöppenünk múltból jelenbe és vissza, valamint felváltva élhetjük át a történteket egyes szám első személyben, illetve harmadik személy által elmesélve.

Azt szerettem volna, hogy Lanore maga mesélje el, visszatekintve elképesztően hosszú életútját, de arra is ki kellett valamit találnom, hogy megkönnyítsem az olvasó dolgát, hogy az időbeli ugrásokat követni tudja. Ezért a ma játszódó eseményeket harmadik személyben, jelen időben írtam, míg Lanore története saját elmesélése által, múlt időben elmondva bontakozik ki. Úgy vélem, ez a kétféle típusú leírás jól elkülönül egymástól, és csak csekély számú olvasótól kaptam olyan visszajelzést, hogy nem tudta követni a történetet.

A sorozat több különböző történelmi korszakon is átível, az írás megkezdése előtt biztos átfogó kutatásokat kellett végezni.

Igen, így van. A sztori egy része a korai 1800-as években játszódik, méghozzá az amerikai Massachussetts-ben és Maine-ben. Azáltal, hogy Massachusetts történelmi negyedében nőttem fel, sok történetet, információt magamba szívtam a korabeli életről, mivel az építészet és a történelem majdnem hogy korhű volt. Jóval több munkát jelentett az kor ismeretlen oldalainak utánajárni, különösen ami Maine-t illeti, ahol akkoriban vidéki élet folyt, és a történelmét kevésbé tárták még fel, mint Massachusetts történelemét. Például az 1300-as években játszódó résznél fel tudtam használni egy korábbi írásomhoz kapcsolódóan már kikeresett, középkori várakról és középkori életről folytatott kutatásaim anyagát. Bevallom, a magyar történelemben például nem vagyok jártas, és csak remélni tudom, hogy az olvasók kegyesen megbocsátják esetleges tévedéseimet.

Melyik időszakról volt a legkényelmesebb írnia, és melyik volt az, ami a legnagyobb nehézséget okozta?

Az egyik legnehezebb volt, hogy az 1800-as évekbeli történethez eltaláljam a helyes hangot és a helyes szintű előadásmódot. Ha úgy írtam volna, ahogy akkor beszéltek, aligha érintette volna meg a modern olvasót. Ugyanakkor szerettem volna a történet által azt elérni, hogy az olvasó gondolatban az akkori időkben érezze magát. Sokszor kényszerültem átfogalmazni az írásomat, hogy elkapjam a megfelelő nyelvezetet, és ne legyen túl merev vagy hivatalos, ám túl modern és a korhoz nem illő sem.
Furcsa módon Adair történetét volt a legkönnyebb írni, mely az 1300-as években játszódik. Azt hiszem azért is, mert az a rész szinte teljes egészében a fantáziám szüleménye. A férfi mágiába és alkímiába bevezetését meséli el, valamint a megpróbáltatásairól szól, és nem kellett az elejétől a végéig aggódnom a „tényszerűség”’ miatt.

A Halhatatlannak sikerült a paranormális regények hadából kitörni, mit gondol, az olvasók miért fogadták őt ilyen könnyen a szívükbe?

Szerintem, Lanore-t azért kedvelik, mert amellett, hogy különleges dolgok történnek vele, azért ő mégis igazi, valóságos nő. Fiatal lányként nagy hibát követ el – ahogy a lányból a felnőtt nővé válás útjára lép –, aztán minden tőle telhetőt elkövet, hogy magát és Jonathant is megmentse. Valamint egyetlen vágya, hogy szeressék, csakúgy, mint mi magunknak is, ha jobban belegondolunk. A trilógia végére eléri, amiért küzd, szeretik, méghozzá igazán különleges módon, de nem minden alakul úgy, mint ahogyan elképzelte.

A regény kerüli a vámpírokat és a többi természetfeletti teremtményt, és inkább a valóságszerűbb atmoszférát eredményező alkímiát választja. Ez szándékos?

Igen. Szerintem az olvasók már annyira megszokták a vámpírokat és a vérfarkasokat, hogy nem figyelnek a történetre, és azt várják, hogy a szereplők mikor veszik fel a sablon szerint elvárt szerepüket. Ezekben a regényekben nincs hely olyan történetek számára, amelyek eltérnek a megszokottól. Én azt akartam elérni, hogy az olvasó meglepődjön és feledkezzen bele a történetbe, ami lehetetlen, ha az ember előre tudja, mire számítson.

Milyen irányba fogja elvinni a folytatást?

A Halhatatlanban azt látjuk, hogy Lanore egy olyan nő, aki mindent feláldoz, hogy teljes szívből szeressék. Neki az a dilemmája, hogy az a férfi, aki megadhatja neki ezt a hatalmas és transzcendens szerelmet, nem Jonathan, akire vágyik, hanem Adair, egy rettenetes szörnyeteg. Lehetséges volna egy ilyen embert szeretni? Miféle nő az, aki beleszeret egy ilyen szörnyetegbe? Vajon a szerelem ereje elég ahhoz, hogy rehabilitáljon egy olyan borzalmas embert, mint Adair? A Halhatatlan-trilógia igazából a szerelem mélypontjainak és csúcspontjainak a felfedezéséről szól.




A bejegyzés nem saját írás!

Nincsenek megjegyzések: