2014. május 24., szombat

Jozefin - Tűzmanó - Penna Galéria


Micsoda ősz volt. Igazi, izületet ropogtató, heves szelekkel viharos. A levélkupacok ügy ültek november utolsó hetében a szomszéd kertjében, mintha egy hatalmas vakondszerű lény túrta volna oda őket. A fák szégyenlősen hajlongtak merev ágaikkal, de nem tudták eltakarni a pucérságukat. Ahmar orrig húzta, szinte súrolta az alsó szempilláját a vastagon kötött sál, karjait szorosan testéhez szorította, kesztyűs kezét szűk zsebébe dugta, fejét lehajtotta, így próbálta legalább a cipője hegyét követni lépésről lépésre. A szél csikarta könnyek elhomályosították előtte az utcát.
Ahmar egy öreg hölgyhöz járt délutánonként külön foglalkozásra. Különböző régi könyvekből felolvasott neki, amiknek igen nehézkes szövege volt a régiségük miatt. Egy egészen furcsa történet közepén tartottak egy könyvben, Ahmar dadogva, olykor döcögve megbotolt a betűk között.
A hölgy, akinek leánykori neve, Jermija Costa volt, mielőtt megvakult volna, egy gazdag, finom kezű úriemberhez ment feleségül, ekkor kerek húsz éves volt. A férje egész vagyonát ráhagyta, de igaz szerelem volt az övék, olyasfajta, amire kamaszlányok vágynak még sebzetlen szívvel. Igaz volt tehát, csak ép rövidre mérte az idő.
Jermija olykor megjegyezte, hogy szép férfias hangja van Ahmarnak, pedig tizenhat évesen a fiúk hajlamosak még nyávogni vagy affektálni. Ez pedig egyáltalán nem teszi őket vonzóvá, sőt, Jermija egészen kiábrándítónak találta, ha egy fiúnak magas hangja van, ezért Ahmar előtt két fiút is elküldött, mert nem tetszett a hangszínük.

Jermija egy nap csattogva besétált, Ahmar édesanyjának fodrászüzletébe, majdnem mindent leverve maga körül. Azt mondta, neki sürgősen időpont kell, mert jövőhéten házasodik az unokája. Képzelhetitek, hogy nem volt már mai darab az öregasszony, de nagy vitalitással tudta szedni a lábait egymás után, ha kellett neki valami. Rákövetkező héten Ahmar, már Jermija Costa bézs színű foteljében ült.
- ...azután a furcsa lények, körbe ülték először a tüzet, majd dobbantottak a talpukkal, egymás kezét fogva táncba fogtak, körbe körbe a kupac fa körül a kandallóban. Nyelvüket öltögették, mint akik kannibál módra húsnak tekintik a kupacot maguk előtt, és rögtön felfogják falni. Dobogtak körbe körbe, míg egyszer csak az egyik neki iramodott, és rávetette magát egy kiálló száraz darabra.
- Ez az enyém! - csattant fel az egyik nyelvecske. Majd mind éhes kis vörös nyelvekké lettek, sárgán, vörösen, lilán villództak, és nekifutottak az egész halomnak, mint egy rohamosztag a háború első perceiben. A szájuk úgy csattogott ahogy falták a fát, mint amikor valaki a nyelvével csattogtatt. Ropogtatták fogaik közt az áldozatot, és mind nagyobbra nőttek, híztak tőle, és feketére emésztett hamut hagytak belőle.
- Folytasd - szólt Jermija. Ahmar folytatta.
- És akkor megjelent egy fekete száj, ami nagyobb volt mint a kandalló, fekete füstöt köpött magából, és prüszkölő hanggal kikecmergett egy porfelhő kíséretében. Léptei nyomán talpalatnyi parázs maradt. - Gyertek utánam gyermekeim! Az erődig meg sem állunk! Miénk lesz a világ!
Hatalmas recsegés, ropogás hallatszott, a fagerendák lángra kaptak a szobában, de csak az ajtóig jutottak, mert akkor valaki betörte az ajtót. 
- Megállj! - emelte fel vékony tenyerét tartóztatólag. - Megmondtam, hogy nem kóricálhatsz fel és alá! Spórolni kell magaddal!
Ahmar köhögött egyet, bekötött torka szárazon lüktetett, de nem akarta kihagyni az olvasó napot. Jermija főzött neki teát, ami ott pihent a kispolcon mellette, néha megállt, kortyolt belőle egyet.
- Folytasd... - mondta Jermija türelmesen.
A démon ekkor, akit összenyomtak, úgy zsugorodott össze, mint egy elszégyelt gyermek a sarokban, tekintete lefelé bámult, és inkább az ember azt mondta volna rá, micsoda kis tűzmanó.
- Ne haragudj gazdám. Falánk természet vagyok. És amikor elkap a szenvedély...
Ahmar megállt, már a könyv felénél tartottak, de még mindig nem esett szó, pontosan nevén nevezve, ki a gazdája annak a tűzmanónak. Ekkor hangos, gépies csiripelés törte meg az olvasást, lejárt az idő.
Jermija nagyot sóhajtott. Ahmar becsukta a könyvet, végig simított tenyerével a borítón, mintha a port törölné le.
- Ne tessék haragudni, de azt gondoltam az ilyen idős asszonyok mint maga, nem olvasnak ilyesmit. Nem szeretik az ilyen hablaty mesét.
Jermija hangosan felkacagott. Feltolta kerek szemüvegét csontos orrára, a selyem kendőt megigazította a vállán, felemelkedett székéból, és kinyújtott derékkal, amilyen egy időstől telik, így szólt
- Ez nem mese fiam, legenda.
- Mi a különbség a kettő között? - kérdezte Ahmar.
- Mese sok van. Legenda kevés. A mesét elfelejthetjük, a legendára emlékezünk.
Ekkor hangosat reccsent a kandallóban villódzó tűz, mintha valaki kettértört volna valamit. A könnyű, fátyolos függönyök meglebbentek egy pillanatra, a felkapcsolt kislámpa is hunyorgott egyet, és Ahmar először érezte azt, hogy ez talán nem egy egyszerű szoba, és nem egy egyszerű asszonyhoz jár felolvasni délutánonként. Az is felettébb furcsa volt, hogy ilyen hamar kezdett aláb hagyni a dadogása.
Rohamosan javult az olvasási készsége. Még egy hangosat roppant a tűz, és Jermija árnyéka vetült a mellette lévő falra, óriásként emelkedett apró alakja Ahmar fölé.
- A következő pénteken - köszörülte meg torkát Jermija, megtörve a fura csendet, amibe a szoba apró neszei visszhangzottak.
Kikísérte Ahmart az előszobába, ahonnan leakasztotta kabátját a fiú, vastag sálját még jobban nyaka köré tekerte, és elindult haza.
Azon az estén Ahmart rémisztő álom kísértette meg. (...)


Nincsenek megjegyzések: