2014. május 24., szombat

Mesélő szavak - Gyakorlati feladat


A feladat egy újra és újra visszatérő típusra épülne, amelyet szeretek időközönként visszahozni és újra alkotási lehetőségként a kezetekbe adni. A gyakorlat lényege - amelyen most kicsit csavarnék az eddigiekhez képest -, hogy válasszatok a megadott kategóriák közül, és alkossatok az azon belül megadott helyszín és szavak által történetet. A kategorizálás lényege, hogy csak egy válaszható és csak azzal dolgozhattok! A kategórián belül található helyszín használata kötelező, akárcsak a megadott szavak! Mindegyiket fel kell használnotok a történethez!
Talán, kicsit kötöttnek érződhet a dolog az eddigi szavak alapján történő alkotáshoz képest - ahol választhattatok a megadott szavak és helyszínek közül - viszont ez a típus sokkal szemléletesebb módon érzékeltetheti majd, miképpen lehet egy kategóriából több történetet kihozni. Ti is megtapasztalhatjátok, hogy hozzátok hasonlóan más írók milyen történetet, cselekményt hoznak létre a kritériumok alapján. 


1. kategória
Helyszín - Világítótorony
Szavak - gyertyaláng, esernyő, kés, kagyló, csónak, napló.

2. kategória
Helyszín - Erkély
Szavak - álomfogó, kulcs, virágcsokor, tükör, álarc, szökőkút.

3. kategória
Helyszín - Erdő
Szavak - pipacs, térkép, kút, csillagfény, folyóhíd, kristály.



A kategóriák tartalmán kívül, hogy hány szereplővel, milyen cselekménnyel, konfliktussal, érzelmekkel és gondolatokkal dolgoztok, az rátok bízott. Amire kíváncsi vagyok és ami a feladat lényege, hogy egy kategória hányféleképpen ölthet testet, hányféle történet születhet belőle. Higgyétek el, senki sem fog hasonló történetet írni a másikéhoz, hiszen mind-mind más elképzelésekkel rendelkezünk, más képzeletbeli jelenet és történés jelenik meg a szemünk előtt a szavak által! Hogy mit hoztok ki mindebből, kíváncsian várom és bízom benne, hogy egyedi, valamint különleges műveket olvashatok én és a penna minden látogatója, olvasója!

Összegzés: Alkossatok egy fordulatos, izgalmakban, érzelmekben és gondolatokban gazdag történetet egy választott kategória alapján, melynél kötelező felhasználni és beleépíteni az alkotásban a megadott helyszínt és szavakat!



31 megjegyzés:

Haydée írta...

Cím: Kagylók csörgése
Senki sem tudta volna megmondani, mióta állt ott. Ha nekem nem hiszitek el, kérdezzétek meg az ott élőket, akik legendáik hőseit alapul véve egy külön kis hiedelemvilágot alakítottak ki magukkal, saját szentekkel és kimondatlan szabályokkal. Mondjuk közülük is abban a régi kis halászházban élő, fehér szakállas öreget. A ház ajtaja fölé kifüggesztett, a víztől már megpenészedett és szétfoszladozott halászháló jelezte, hogy az egyik régi halászcsalád egyik utolsó tagja él a kis viskóban. Igaz, ez a végtelenül furcsa öregember, aki naponta órák hosszat csak a tengeren sodródott egy kis, korhadt csónakban, egyáltalán nem fontos történetünk szempontjából, mégis megkíséreltem röviden leírni őt, csupán a kételkedő olvasó számára, aki fel akarna keresni egy biztos forrást, ha történetünk felől akarna tudakozódni. Merthogy olyan mesét olvashat a kedves érdeklődő, amit a faluban mindenki ismer, egy történetet, ami viharos estéken megfordul az öreg halász fejében a viharlámpa fényénél. Egy legendát, amely a nap lementével ott bujkál a világítótorony lidérces fényében, és amellyel a toronyőr az ott garázdálkodó neveletlen gyerekeket riogatja.
De mint ahogy már mondtam, szinte senki sem tudta pontosan, mióta állt ott a világítótorony, és az öreg őr kivételével senki sem tudta, mit rejt maga mögött a vasrácsos kapu. Ez hozzátartozott ahhoz a kellő mennyiségű rejtélyhez, amire minden embernek szüksége van, hogy életben tartson egy igen kényes élőlényt agya legmélyében, egy olyan rémet, amit manapság fantázia néven csúfolnak. De mielőtt elmesélném e különös esetet, amely a véretlenek különös összejátszásából születő, még a rejtélyekben is jártas személy gondolataira is nagy hatással lévő eseményt – előtte megkísérlem lefesteni e színjáték helyszínét. A málló falú, egykor kék és fehér színűre vakolt világítótorony fala mellett napjainkban elsétálni igencsak bátor vállalkozásnak számított, feltéve persze, ha az ember nem félt attól, hogy agyonüti a fal egy lezuhanó darabja. Ha valaki a torony tetejét keresve az égre tekintett volna, a felhők járásától könnyen lehetett volna olyan érzése, hogy a világítótorony folyamatosan a föld felé dől, ezt az érzetet pedig megerősítette volna a hiányzó cserepek alól törött csontként kikandikáló tetőgerendák, a törött ablakrácsok és a nagy toronylámpa halottas fénye. Viszont mindenkit ki kell ábrándítanom – a világítótorony még sokáig fog dacosan a talpán állni, ugyanis annak az embernek, aki e falakat felhúzta, kitűzött célja volt, hogy a letűnt időknek egy méltó hirdetőjét hagyja a világra. Egy sokat látott óriást, aki minden reá pillantót a halálra emlékeztetett volna, arra, hogy míg mi élünk majd elmúlunk, ő rendíthetetlenül a helyén marad, hogy mesélhessen annak, aki meghalja a régi legendák szavait.
Egy nehéz, korhadt faajtó biztosított bejutást a toronyba, onnan pedig végtelennek látszó, törött és hiányzó fokokból álló csigalépcső vitte fel a bátor lelkeket a hatalmas szerkezethez, amely csillagtalan estéken reményt nyújtott a hajósoknak. Ez a fény olykor életet is menthetett, mégis olyan gyászosan pislákolt az éjszakában, mintha inkább elriasztani lett volna hivatott a túl merész, fehér szárnyakon érkező vándort. Ezen ajtó előtt terpeszkedő vasrácsot nyitotta most ki egy fehér szakállas férfi – az előbb leírt régi halász hű testvérbátyja. Az öreg épp visszatért esti körútjáról a világítótorony körül, amint megérezte egy közelgő vihar első könnycseppjeit. A férfi feje felé megkopott esernyőt, kezében még egy régimódi viharlámpát tartott, amelynek homályos üvege mögött egy félénk gyertyaláng hajlongott a lámpába beszökő szellők alatt. Amint a férfi leküzdötte a vasrács jelentette akadályt, és bejutott az ajtón, lámpája megvilágította az első, csúszós lépcsőfokot, ami felvezetett a toronyba. Az öreg, miközben az egyre fokozódó vihar előszeleinek tombolását hallgatta, újra lejátszott magában egy történetet, miközben az üres csendben kopogó léptei a legnyugalmasabb holtakat is felébresztették volna, és a legtürelmesebb szellemeket is kihozták volna a sodrukból.
...

Haydée írta...

Nos, ez a történet egy középkori história volt, mégis a mai napig elevenen él mindenkinek az emlékezetében. Akkoriban, mikor minden egyes botlásért megvádoltak valakit a boszorkánysággal, mikor egy különös tekintet, egy eltérő hajszín miatt mindenkit máglyára vetettek, volt pár tengerész, akik módszeresen begyűjtötték az egyház számára messzi földrészekről a kiemelkedő eretnek boszorkányokat. Elvadult emberek voltak ezek, csupán letűnt korokban lehettek tengerészek, az ember első látásra kalóznak bélyegezte volna őket – de az akkori embereknek ez nem számított. Ők rendíthetetlenül hittek pár délceg tengerészben, (akiket, mint mellesleg megjegyzem, soha nem is láttak, s nevüket sem tudták).
Egy viharos éjszakán történt, hogy ez a hajó, fedélzetén egy csapat részeges kalózzal – engedje meg az olvasó, hogy valódi titulusukat használjam ezeknek a valójában semmirekellő személyeknek – és egy eretnekséggel vádolt, fiatal nővel elzárva a fedélközbe, elindult egy írországi kikötőből. Ez a lány, alig tizenöt éves volt, a helyi füvesasszony gondjaiba vett, árva gyerek. Hogy miért gyanúsították meg? Mert tökéletesen értett a gyógyfüvekhez, a mérgekhez, az orvosláshoz, és csupán elméleti szinten, de az öléshez is. Deidre volt a neve, és pontosan tudta, mi vár rá, ha kikötnek Olaszországban. Nem is a kínvallatástól retteget, nem is a máglyahaláltól, egyedül az asszonyért, aki felnevelte, és akit vakon és tehetetlenül otthon kellet hagynia.
Pont akkor értek a világítótorony közelébe, mikor a vihar elkezdte kitombolni magát, és a tenger addig nem nyugodott, míg még egy dicső vitorlás tetemét el nem nyelheti, és míg újabb lelkekkel nem csillapíthatja éhségét. A hajó pedig túl közel hajózott a zátonyhoz. Ennyi volt az egész. Ha engem kérdeztek, egészen ironikus, hogy egy ember figyelmetlensége legendákat alkothat, - de így történt. A hajó léket kapott az oldalán, és percek alatt kezdett süllyedni, a fedélközbe bezárt, lángvörös hajú gyerekkel. Deidre egy erős kötelű halászhálóval volt megkötözve, de a gyerek okos volt. Épp ez okozta a vesztét, ez hozta a fejére a lánghalál büntetését. De nem ez a lényeg itt most nekünk, hanem az, hogy a Deidre elcsent otthonról egy éles kést, mikor megérkezett az elfogatóparancs. Így szabadult ki a süllyedő hajóból, miközben többségében részegen heverő fogva tartói mind a hullámok közt haltak meg.
S ne kérdezzétek, hogyan, de a Deidre kiszabadult. Megmenekült, és a régi világítótoronyban lelt menedéket. Akkoriban még senki sem őrizte az épületet, és a lány oda bújt el, míg a vihar elvonult. Egy baj volt csupán: hogy halálra ítélték, és aki elfogja a lányt, jutalomra számíthatott. Akkoriban hőstettnek számított egy boszorkány kézre kerítése, és ez igencsak kedvezett a buzgó híveknek. Így vált Deidre a világítótorony remetéjévé, és aki arra jár, még azt is hallhatja a helyiek tűzhelyénél, viharos estéken elmesélve, hogy a lány szelleme minden évben kagylókból font láncát csörgeti a világítótorony falai között, azon a napon, mikor örökre bujkálásra ítéltették. Mikor néhány hibás eszme elszakította a családjától, és egy néptelen világítótoronyt ítélt sírjául.
S hogy történetemet ott fejezzem be, ahol elkezdtem, visszatérek egy percre a torony őréhez, csupán egyetlen pillanatra. Ahhoz a férfihoz, aki most felsétált a legfelső szinte, félreeső hálóhelyére, és a vihar sötét borzongásában egy elveszett lélek kagylókból font láncát kezdte csörgetni. Az öreg megsárgult lapokkal teli naplót vett elő, és egy ütött-kopott tollal a következőket írta be a dátumhoz:
A kagylóhercegné még mindig elveszett boldogságát siratja.
200. évforduló.

Kedves Szatti!
Az elejére nem fért oda hogy szia, ezért most mondom, hogy "Szia". Remélem egy szót sem felejtettem ki.
Üdv, Haydée

Haydée írta...

Jaj, azt elfelejtettem, a választott az 1.kategória
Bocsi :)

Valerie írta...

Lassan éjfélt üt az óra. A sarokban méretes, sötétkék esernyő támaszkodik a falnak, áthuzatáról a vízcseppek ütemesen potyognak a padlóra. Csepp-csepp. A világítótorony apró, kör alakú ablakán keresztül látni az árva csónakot, amint védtelenül vergődik a háborgó tenger hullámain. Az eső három napja szüntelenül zuhog. Az emberek a városban bezárkóztak házaikba, egyetlen lélek sem merészkedik elő ilyen ítéletidőben. A legtöbb gyerek otthon, lázasan fekszik az ágyban, édesanyjuk aggodalmasan cserél borogatást átforrósodott homlokukon. Csepp-csepp, dobol az öreg fadeszkákon a víz.
Clara a sarokban kuporog, kezében fekete borítású, rongyos naplóját szorongatja, amelyben a megsárgult lapok elázva, gyűrötten tömörülnek. Mutatóujja és hüvelykujja között golyóstollát pörgeti, arcán kisimultak a ráncok, nyugodt vonásokkal figyeli, amint a toll ide-oda forog a levegőben, elmosódott csíkokat hagyva maga után.
Lent, a városban gyertyaláng gyúl, lidércfényként világítja meg a gyertya gyújtójának arcát. Élesen kiugró arccsont, nagy, kerek szemek, hosszúkás orr és szögletes áll. Hosszú, sötét szempillái árnyékot vetnek járomcsontjára, ajkait szorosan összepréseli. Egy-két fekete, göndör hajszál vizesen a homlokára lóg, csuklyája lecsúszott fejéről, ezért most a hátán pihen. Csepp-csepp, csepeg a viasz a gyertyát tartó férfi kézfejére.
A világítótoronyban sötétség uralkodik. Egy villám hasít keresztül az égen, hangos robaj és mennydörgés kíséretében, így egy pillanatra fény tölti be az öreg épület minden szegletét, Clara leejti a golyóstollat, ami kattogva odébb gurul a földön, míg végül eléri a lépcső első fokát. Nagy a lendülete, nem áll meg, hanem gurul tovább, le a lépcsőn, kattogva-pattogva.
A lány élettelen tekintettel mered a semmibe, arcán nem látszódik érzelem, mintha egy üres gépezet lenne, aki képtelen emberi módon, érzésekkel, mosollyal, könnyekkel vagy nevetéssel reagálni a körülötte létező világra. Valójában élettelennek is érzi magát. A lelke belefáradt a megpróbáltatásokba, a kín és a vele járó fájdalom gyilkos késként szabdalta ezer darabra a szívét.
Monoton mozdulatokkal helyezi le a víztől átnedvesedett fapadlóra a naplóját, és fellapozza.

Január 1.
Kedves Naplóm,
holnap ünnepeljük az ikertestvéremmel a tizenhatodik születésnapunkat. Callie azt mondta, hogy látta, amint a mama és a papa elrejtik a hátsó kertben az ajándékunkat. Állítása szerint, fehér csomagolópapírral volt bebugyolálva, és a formája leginkább egy bicikli alakjára emlékeztette. Mindig is vágytam egy biciklire. Olyanra, amivel nemcsak a közeli vegyesboltba, hanem a szomszédos erdőbe, vagy a tengerpartra is el tudok tekerni. Callie-vel megbeszéltük, hogy nem nézzük meg, mert szeretnénk magunknak is meglepetést okozni, meg aztán, a mama és a papa biztosan rengeteget dolgoztak, hogy megvehessék nekünk az a hatalmas, bicikli formájú ajándékot.

Clara szemébe könnyek gyülekeznek, tekintetét elhomályosítják, de makacsul tovább olvas.

Január 2.
Kedves Naplóm,
ma reggel megtaláltam Callie holttestét a fürdőkádban. A születésnapunk elmarad.

Január 3.
Kedves Naplóm,
félek. Félek arra gondolni, hogy tegnap betöltöttük életünk tizenhatodik életévét, de Callie, az örökké vidám, mosolygós Callie csak néhány órát, de az is lehet, hogy csak perceket élvezhetett ebből a mámorító diadalból. Én pedig semmit. Amikor tegnap megtaláltam a fürdőkádban, a teste vérben úszott, bőrét vágások borították, a szeme ócska üveggolyóként akadt fenn. Elhagyott engem. Egész életünkben együtt játszottunk, nevettünk, ugyanolyan ruhákat hordtunk, hogy az iskolában összetévesszenek bennünket. Most egyedül vagyok. Furcsa érzés egyedüli gyereknek lenni. A mama és a papa egész nap az étkezőasztalnál ülnek, szorítják egymás kezét és sírnak. Néha a mama kiált nekem, hogy menjek le vacsorázni, de egy falat sem ment le a torkomon, ezért feljöttem a szobánkba, amiben ma már csak egyedül lakom.

Clara lehunyja a szemét, és hagyja, hogy a sós könnycseppek lecsorogjanak az arcán, égető csíkot hagyva maguk után.

Valerie írta...

Csepp-csepp, hullnak a könnycseppek. Három éve annak, hogy Callie meghalt, de a veszteséget azóta sem tudta feldolgozni. Egyedül a naplója volt neki, amiben beszélhetett róla, nem tudná megmondani, hogy mikor szólalt meg utoljára. Hangszálai némaságba burkolóztak, ahogyan a szíve is. Továbblapoz a naplóban.

Január 4.
Kedves Naplóm,
ma reggel sokáig álltam a tükör előtt. Nem a hiúságom okából, csupán vizsgálódtam. Közben a kezemben tartottam egy nemrégiben készült fényképet Callie-ről. Mindenki azt mondta, hogy teljesen egyformák vagyunk. Azonban a ma reggeli vizsgálódásom alátámasztotta, hogy mindenki, aki ezt mondta, rosszul gondolta. Callie szemei határozottan élénkebben és kékebbek voltak, a haja hosszabb volt, dúsabb és lágyabb. Bőre egészséges színű volt, akár télen hógolyóztunk a kertben, akár nyáron napoztunk a parton. Magasabb is volt, és karcsúbb. Én sem vagyok kövér, csak vézna. Ezzel ellentétben Callie-nek volt alakja. Az én bőröm sápadt, szemeim szürkék, hajam lapos, élettelen és színtelen, szinte hófehér. Amikor két nappal ezelőtt megtaláltam, a nyakában kagylóból készült medált viselt. A medál nem volt nagyobb a körmömnél, és miután abbamaradt a sikítási rohamom, és már csak a sírástól remegtem, letéptem a nyakából láncot. Amikor rajtam van, úgy érzem, hogy Callie lelkének egy darabkája újra velem lehet. Sosem fogom levenni, még a mamának és a papának sem fogom odaadni. Ez az enyém, csak az enyém.

Ekkortájt kezdett el Clara megőrülni.
Kitalált egy saját jelrendszert, egy saját ábécét, hogy ne tudják elolvasni a naplójában leírtakat. Egy idő után annyira beleőrült abba, hogy nincs vele a testvére, hogy már ő sem tudta elolvasni az írását. Nyomokban használt még rendes betűket, de örökké megfejthetetlen maradt számára a napló. A január 4-én írt sorokat az utolsó épeszű napján írta.
Másnap reggel nem emlékezett a testvérére, este pedig ismét az ágyában remegett, hogy elveszítette őt. Így ment ez hónapokig, az ébrenlét és a kóma között ingadozott. Lassan a szülei is elvesztették az eszüket, az édesanyja annyira lefogyott, hogy ereje teljesen elhagyta és nem bírt lábra állni, míg végül belehalt a tápanyaghiányba. Ezek után édesapja inni kezdett, majd egy nap nem jött haza. Clara magára maradt, a reggeli rohamokkal, az el nem múló sírógörcsökkel, halott szívvel.
Szívesen üldögél a világítótoronyban, ahol nem zavarhatja meg semmi. A sirályok vijjogása el sem jut az agyáig, a szüntelenül zuhogó eső, a villámcsapások és mennydörgések álomba ringatják.
Akkor ismerkedett meg a Fiúval, amikor tizenhetedik életévét töltötte be, kettő évvel ezelőtt. Az utcákat rótta, mindenhová bekopogtatott. Az emberek félve lestek ki az ablakon a függöny mögül, de nem nyitottak ajtót a lánynak. Csak a Fiú. Clara egyfolytában csak dörömbölt az ajtón, észre sem vette, hogy pár perce már a Fiút püföli, aki megszorította a lány kezeit és kérdés nélkül magához vonta. Nem szerelmes ölelés volt ez, inkább csak egy megnyugtató, biztonságérzetet adó ölelés, ami, ha egy pillanatra is, de visszarántotta Clarát a valóságba.
A lánynak felpattannak a szemei. Markába zárja a nyakában függő kagylómedált, lábait kihúzza maga alól és feltápászkodik. Hatalmas, fekete kabátja alá rejti el a naplóját, sietve rohan le a lépcsőn, ki a világítótorony vérvörös ajtaján. A színe Callie-re emlékezteti a lányt, amikor megtalálta a holttestét. Csepp-csepp, csepegett a vér a hófehér márványkövezetre.
Clara nem áll meg, tovább fut a móló irányába. Néha lehajol, és köveket vesz fel a kezébe, majd pedig a zsebébe süllyeszti őket. Már annyira megtömte zsebeit, hogy látszanak a kavicsok szabálytalan élei. Felrántja a blúza szegélyét, és a felsője alá tömködi a köveket, amelyek sértik a bőrét. Kiér a móló végére. Mély levegőt vesz, és a háborgó hullámok közé veti magát.
Ám az utolsó pillanatban két erős kar fonódik törékeny teste köré, és kimenti a halál torkából. Clara megmentője arcára emeli pillantását. A Fiú az. Kék szemei világítanak a sötét éjszakában, átöleli a lányt, végül hevesen megcsókolja.
− Sohasem mehetsz el – suttogja −, nem engedem.

Valerie írta...

Kedves Szatti! Elfelejtettem leírni, de az 1. kategóriát választottam. Elnézésedet kérem, illetve a cím is lemaradt, amit így utólag biggyesztek ide. Cím: Csepp-csepp

Névtelen írta...

3. kategória: Élet

Menekült. Meztelen talpát kavicsok vágták, miközben keresztülrohant a vérvörös pipacsokkal teletarkított mezőn, egyenesen az erdőbe. Mozgása ösztönös volt és kecses, mint egy fiatal szarvasé. Barna haja lobogott utána, csokoládébarna őzgidaszemeiben egyetlen gondolat sikított: Megtalálni és elveszíteni.
Hűvös és holdtalan nyári éjszaka volt. Az égen a csillagok titokzatosan pislogtak a rejtélyes lányra. Az éggömböt átszelő ködszerű tejút sejtelmes fátyolként omlott le a földig. Fújt a szél. A levelek izgatottan zizegtek. Az éjszaka lüktetett az élettől.
A rohanó lány után a fák koronái bizalmasan összesúgtak.
Zilált és csapzott volt. Nem kapott levegőt, a félelemtől és a futástól pattanásig feszültek az idegszálai. Kifulladt. De nem állt meg. Ment tovább.
Hófehér ruhája világított az olvadó sötétségben. Karcsú alakja kísértetként rontott végig mindenen. Nyakában egy hatalmas hegyikristály lógott, amelyet teljes erejéből markolt.
Végig kellett csinálnia.
Az erdő szürreálisan egy domboldalba fordult. Kapkodott, mire megcsúszott a vastag avarban, és elkezdett zuhanni lefelé, egészen egy forrásig. Lent megbotlott egy kőben és nagyot placcsanva belevágódott a vízbe. Megpróbált felugrani de megcsúszott a sárban és visszaesett. Reszketett a keze, a végtagjai egy csapdába csalt gazella izmaiként feszültek görcsbe. Ajkai remegtek az elfojtott őrülettől.
Valamivel lassabban és óvatosabban felemelkedett. Elindult a patak mentén. Gyorsan és finoman, mint egy lidérc, haladt a folyó mentén.
Bizonytalanul tört előre métereket, majd mikor felvette a tempót elkezdett szaladni. Lábát végigkarcolták a mederben rekedt hordalék gallyak. Az iszapos part cuppogva próbálta maradásra bírni.
Megtorpant. Egy mozdulattal letépte a nyakláncát, s medálként tartotta a kristályt maga előtt. Sápadt arca meg-megvonaglott a ketrecbe vetett indulatoktól, de nem engedett nekik. Már túllépett egy határt. Ha innen elbukik, emberek százait, ezreit hagyja majd cserben. Ha feladja, elárulja a Fényt. Meghazudtolja a saját belső lényegét. Eltakarja a fény Éltető Erejét.
Már mindent hátra hagyott. Megfogta hát a ketrece kulcsát, s hátra dobta, hátra a többi közé, a feláldozott élete maradványai közé.
A medál volt a térkép.
A szél egyre jobban feltámadt. Földöntúli hangon süvített a fák között, mint valami megátkozott lélek, mely kárhozatra ítélve bolyongott az éj erdejében. A lány vére ütemesen lüktetett, erre a lüktetésre rohant, ez a ritmusa volt a félelem, mely egyre jobban körbevonta, szorosan, mint egy fekete özvegy, mely az utolsó pillanatban, amikor felcsillanni látszik a remény, összehúzza a hálóját és halálra ítéli áldozatát.
A patak folyóvá duzzadt.
Átrohant a folyóhídon, fel egyenesen egy tisztás felé. Izmai tűzben égtek, melyek folyamatosan korbácsolták az akaraterejét. Nem adhatta fel.
Egy ág hatalmas reccsenéssel tört ketté a lába alatt, mire felsikított. Kezét a szájába nyomta hogy elfojtsa a következőket, de ekkorra már megérezte Őket, s azt hogy egyre közelebb kerülnek hozzá.
A sötétből hirtelen egy kút sziluettje bontakozott ki. A lány azonnal megállt a kútnál, s fölé hajolt. Nem voltak fölötte fák: a kút vize csillagfényben sziporkázott.
És beledobta a kristályt.
Csobbant egyet, a vízfelszín sima tükrét lágyan fodrozódó hullámok simogatták.
A lány ájultam összeesett, és elszabadult a pokol.
Teljes sötétség lett a kút körül. Áthatolhatatlan, füstszerű, jéghideg sötét, mely zúgott s örvénylett mint egy vízesés mely leomlik az égből a mélybe s elnyeli a Fényt.
És kész.
A fák lombjai édesdeden himbálóznak a meleg esti szélben. Méhek halkan zümmögnek mikor nyugovóra térnek. Virágillatot hoznak magukkal. A földön egy fehér ruha hever gazdátlanul egy kút mellett. A mély kút vizében lassan ereszkedik alá egy fényes hegyikristály. Nem csupán világít, valósággal pulzál, lüktet benne mint az Élet. Puhán érkezik meg a homkos aljzatra, ahol körülöleli a csillagokból táplálkozó örök élet vize.

Írta: Lucy

Kicsiszív írta...

2. kategória: Elviszi majd a szél...

Melengetett a lenyugodni készülő nap fénye, ahogy kiléptem az erkélyre, és belesüppedtem a másodpercek lassuló pergésébe. Elnyúltam hintaágyon.
A másodikon lakom, és minden ablakom az utcára néz. Nem messze egy kis park zöldell a betondzsungel szívében. Hintákkal, padokkal, rózsabokrokkal és szökőkúttal várja a rohanó világ megpihenni vágyó lelkeit. Felhallatszott a vízcsobogás, és a gyerekek játékának vidám kacaja. Idilli pillanat volt.
Lehunytam a szemem és hallgattam a szelet, ami meglengette a szélcsengőt és az álomfogót a fejem felett. Dísznek akasztottam őket oda, de sokkal többet jelentettek. Harmónia áradt belőlük. Nehéz napokat éltem, szükségem volt rájuk. Mostanában csak ez jutott nekem.
Elmerengtem, miközben próbáltam lecsendesíteni szívem folyamatos dühödt kalapálását.
Bűntudat! Ezt harsogta egy idegen hang szüntelenül a fejemben. Önkéntelenül a nyakláncom felé nyúltam, és a medálként rá akasztott kis ezüst kulcs hűvösen simult a tenyerembe. Megnyugtatott. Tőle kaptam.
Aki minden álarcomon keresztül is lát engem.
Mikor erre rájöttem, eldobtam az összest, mert akkor már én is azt akartam, hogy láson úgy, amilyen igazából vagyok.
Sok idő telt el azóta, viszont vannak pillanatok, amik között akár évtizedek is elmúlhatnak, azok mégsem foszlanak soha a múltba. Örök emlék ékszerek, igazi kincsek ezek, mint egy különleges mosoly.
De szép is volt egykor…
Most pedig képtelen vagyok tükörbe nézni. Hogyan történhetett ez meg bennem? Velem?
Lehet, hogy egyszerűen csak telhetetlen voltam. Szeretve lenni és viszont szeretni, csupán ez a lényeg.
Kinyitottam a szemem, és figyeltem, ahogy az álomfogón lógó tollak ősi táncot idézve egymást kergetik a szellő ritmusára.
Csak az a másik tudott rávenni, hogy táncoljak. Ő és senki más. Megláttam a szemében valamit, ami magával rántott. Fogva tart még ma is, hiába jár már távol.
Sóhajtottam, és elengedtem a medált. A szél megzizzentette a hintaágy melletti asztalkán helyet foglaló vázában álló szárított virágcsokrot. Elmosolyodtam.
Körülvéve emlékekkel, biztonságban éreztem magam.
Felkeltem a hintaágyról, és az erkély szélének dőltem. Nyugodt délután volt, senki sem jött arra. Belenyúltam a nadrágom zsebébe és előhúztam a levelet, amit a másiknak írtam. Átfutottam a szememmel, de már annyiszor olvastam újra, hogy képtelen lettem volna rá még egyszer. Elsuttogtam az utolsó sort:
„Teljes szívemből kívánom boldogságodat, és hogy sose legyél olyan magányos, mint most én vagyok nélküled.”
Apró darabokra téptem a papírt, és szomorúan néztem, ahogy elviszi a szél.

Írta: Kicsiszív

Day-Dreamer írta...

Cím: Egy zűrös elme éjszakája
Az éjjeliszekrény éles pattogó hangot adott ki. Nem csoda ez éjszaka, amikor a levegő lehűl. Ha itt lett volna valaki,talán ijesztőnek találta volna. A ház azonban kongott az ürsségtől.
Ezen a faragott, márványlapú éjjeliszekrényen egy porcelánváza ücsörgött. Elhervadt virágcsokor maradványai bűzlöttek benne. A szoba közepén lévő,nagy franciaágyat gyűrött, selymes lepedő és párnák fedték, jelezvén,hogy nem ezen az éjszakán aludtak rajta utoljára.Fölötte, a falon egy álomfogó lógott s vele a tulajdonosa minden lidérces álma. A bútorzat arisztokratikus stílusú volt, és régi szagú. Talán olyasvalaki lakhatott itt,akinek annál fontosabb dolgai is vannak, mint arra gondolni, hogy vasalt ágylepedő és friss virágcsokor legyen a szobában.
Az aranyrámás tükörben mozgás tükröződött. Kinyílt az ajtó és egy fekete hajzuhatag lengett be. Tehát nem is volt bezárva az ajtó, mert nem hallatszott kulcs forgása a zárban. Ébenfekete hajú, sápadt bőrű nő állt az ajtóban. Beszippantotta a szoba illatát és egy pillanatra, egy röpke percre megcsillant valami csillogás misztikus, smaragdzöld szemeiben. Arca semmitmondó volt, de mégis megkönnyebbült, miután levette a láthatatlan leplet aurájáról, s így szemébe nézve kiolvasható volt minden gondolata és érzelme, melyek valójában nyomasztották és amiket igyekezett elrejteni a kegyetlen külvilág éles karmaitól. Otthon volt. Gondolatai elkalandoztak még valamin.
Végre megmozdult. Lépett párat a szoba másik végéig, kinyitotta és átlépte az erkélyre nyíló ajtót. Kecsesen sétált el a korlátig, majd rá könyökölt és bámulta az eget. Lenézett. A tér üres volt, semmi mozgást nem produkált, még a nagy szökőkút sem működött. Később tisztult ki benne, hogy éjszaka van. Ezt el kell nézni neki, egy ilyen fáradt és álmodozó elmének, kinek mindegy, hogy nappal vagy éjszaka van éppen. Hiszen ő úgysem szokott ilyenkor aludni. Aludt ő már éjjelente? Aludt ő már bármikor is? Nem tudja, nem emlékszik. Meglehet, nem aludt soha, de az biztos, hogy éber sem volt igazán, mindig összetéveszti a kettőt.
A Hold gyémántszínűen fénylett. Elmosolygott rajta,mert minden éjjel máshogy látta ezt az égitestet.
Imádta az éj színeit és hangjait. Elhelyezkedett a hintaszékbe, ami a csönd hallgatása céljából szánt ülőalkalmatossága volt az erkélyen. Ő egyszerűen odavolt a csöndért. Sokan bolondnak néznék, de senki sem tudja milyen kellemes időtöltés a csöndet hallgatni. Akkor a legjobb elmélkedni. Általában ilyenkor ötlenek a fejében azok a nagyszerű fantazmagóriák, ötletbörzék és spekulációk melyek ihletet és motivációt kölcsönöznek neki az íráshoz. Csak saját fantáziájára bízhatta magát, neki nincsenek barátai, ismerősei,akik megértethetnék vele az emberi elme kiszámíthatatlan, bonyolult mivoltát. Számára csak saját maga, meg a könyvei maradtak. Nincs semmi, ami az élethez köthetné. Ezt értette, és azt is, hogy az élettől úgysem kaphatná meg azt, amire ő vágyott. Sóvárgása napról-napra erősödött a titokzatos, feketeköpenyes Halál után.
Lassan mozgott a hinta, mintha beleringatná őt az örök álomba. Mintha látni vélt volna is egy fekete árnyat az úton. A hallucináció nála megállapított jelenség, tévedhetett is. Mégsem. Suttogást is hallott. Még senki sem suttogta az ő nevét. Tetszett neki...
Mindig úgy gondolt Rá, mintha ez lenne az utolsó lehetősége. Most is így tett. Maga elé képzelte a mosolyát, a szemeit,a haját. Pedig nem ismerte őt. Csak a szeméről következtethetett, milyen is lehet az Ő személyisége. Róla szól majdnem minden könyve. Mindig máshogy írta le, hogy változzon, azonban tudta, ha valóban ismerné és láthatná, pusztán egy mozdulata ezer történetét inspirálhatná.
Meg akart halni előbb, mint Ő...
A hintaszék mozgott-mozgott,s máskor akár pár pillanatnak tűnő éjszaka most óráknak tetszett.
A tér teljesen ködbe borult, macskaköves útjain egy lélek sem tébolygott...egy álarc...valami álarca mégis kihasználta az éjszaját.
A hajnal pírje elvörösítette a házakat. Az a tűzgolyó vette át a Hold helyét ezernyi fénytündér tánca kíséretében.


Day-Dreamer írta...

Újra itt volt a fényes, megváltó nappal. Életet hozott a téren járkáló embereknek, a szökőkút lelkesen hányta vízsugarait az émelyítő melegben.
Egy szürke ház erkélye alatt összesúgott az embertömeg egy onnan kilógó hulla láttán.
A fekete haj összemosódott a bíbor vérrel, merevedett arcán csak a szája maradt meg eredeti állapotában:
Végre mosolygott...


(2. kategória)

Szatti írta...

Kedves Haydée!

Nagyszerű, lebilincselő, fantáziadús mesét alkottál. Számomra mese volt a javából, amelynek a hangulatát leginkább a stílusod, a megfogalmazásod és a szavak alkotta közeg adta. Néha úgy éreztem, elveszek a gondolatok között, hiszen több szálon futott a történeted, tekintve hogy több szereplőről is szó esett a történet előrehaladtával, de mindig könnyen visszataláltam és mindig ott terelted vissza a történet irányát, ahol kellett. Ahol már úgy éreztem volna, hogy na várjunk csak, és akkor mi is történt? Abban a pillanatban meg is válaszoltad a kérdéseimet :) Tudom, két kommentben nehéz alkotni és érezhető is volt, hogy a gondolataidat szeretnéd minél részletesebben, de praktikusabb módon "bezsúfolni" az adott terjedelembe. Ez sikerült, ahogyan az is, hogy könnyen át tudjam élni a történeted és el tudjam képzelni. Gratulálok neked és köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Kedves Valerie!

Gratulálok a történetedhez! Már, így első olvasásra látható, hogy ugyanazon kategóriában alkottál, akárcsak Haydée és mégis, mennyire más ízű, színű és hangulatú történet született a gondolataidban. Nagyszerűen mutattad be az eseményeket. A naplóbejegyzések általi visszatekintés igazán találó volt. A végén kicsit hajszoltnak éreztem a leírtakat, mintha eszedbe jutott volna, hogy hoppá! Két komment lehetséges csupán és még ezt és ezt is le akarom írni. Ettől kicsit kiforratlan maradt a vége az elejéhez képest, de az élmény így sem maradt el. Remek munka és gratulálok neked még egyszer! :)

Szatti írta...

Kedves Lucy!

Igazán tetszett a történeted, ahogy részletesen végig vezettél, mint olvasót a cselekményen. Jól fogalmaztál, követhetőek voltak a leírtak és szépen építetted bele, megfelelő tartalomhoz való kapcsolással a megadott kifejezéseket. Amit kicsit hiányoltam, hogy mindezen események okát nem ismertetted. Érdemes lett volna E/1. személyben megírnod a történetet és a szereplő gondolatai által háttértörténetet adnod az írásodnak. A feszült hangulat, a helyszín titokzatossága teljesen átjött, de maga a történet számomra kicsit üres maradt. Miért menekült, mit jelent pontosan a Fény a történetedben? Kiket hagy cserben, ha másként cselekszik? Felvet néhány kérdést az írásod, amelyet érdemes átgondolni és tudatosabban végig vezetni. Ha gondolod, dolgozd át, hogy teljesebb lehessen a munkád!

Gratulálok neked és köszönöm a részvételed! :)

Szatti írta...

Kedves Kicsiszív!

Szépen, találóan, lényegretörően és mégis, világosan írtad körül a kifejezéseket gondolatokkal. Bár sok szó nem esik a háttérben lévő történetről, vagy ami a főszereplőddel történt... mindezt csak néhány utalás sejteti, de így is érthetővé válik a mondanivalód. Gratulálok neked és köszönöm a munkád!

Szatti írta...

Kedves Day-Dreamer!

Nagyszerű történetet alkottál a megadott kifejezésekből. Tetszett a rejtélyesség, ahogy előrébb és előrébb lépdelt a történeted, melynek talán sejthető is volt a vége, mégis kíváncsian olvastam, miképpen zárod a sorokat. Tetszettek a gondolataid, ahogyan leírást adtál a látottakról. Könnyű volt elképzelnem, átélnem, befogadnom. Gratulálok neked és köszönöm, hogy alkottál a feladatra! :)

Panna György írta...

Emlékfelhő (Írta: Rózsaszín Királylány)
Csak álltam az erkélyen. Finom szellő fújdogálta a hajamat. Vártam a pillanatot. A kezemben a kulcsot szorongattam. Ez az a kulcs, ami mindig nálam van. Ezen jövök be minden évnek ebben a pillanatában az erkélyajtón, hogy kijussak a legkedvesebb emlékhelyembe, az erkélyre. Lepillantottam a kertre. Élményeim megtestesítője, a szökőkút látszott a szemem előtt. Sok szép történet fűződik ehhez a helyhez. Koszorúslány, virágcsokor, első szerelem. Azt hiszem, ezekkel a szavakkal írnám le röviden. Az idő gyönyörű. Naplemente. Az ég narancssárgás öltözetett öltött. Most oldalra fordítottam a fejem, ahol magányosan pihent a tükröm és az állarcom. Milyen rég volt! Első bálom. Csillagfényes este, egyszerű kék ruha. Hozzá az egyedi állarc. Életem legszebb estélye volt. Mindenki csak engem nézett. A tükröm az örök kabalám. 5 éves korom óta magammal kísér mindenhova. Mindenhova. „Mennyi szép emlék, és mind tova… de megőriztem őket … és még oly frissek.”- gondoltam. Miért is állok itt?
Évente egyszer itt repül el kedvenc hullócsillagom. Mindig ezen a napon. 8 éves lehettem, mikor először megláttam. Apukámmal voltam kint az erkélyen. Ahogy elsuhant a szemem előtt, hevesen beszélni kezdtem:
- Apu, akarok egy ilyet, olyan szép fényes! Miből van? – kérdeztem megállás nélkül.
- Kislányom, kislányom! Minek ez a sok kérdés? Ha most megfelelem, elmúlik a varázs, és nem lesz mit kérdezned! – válaszolt a szokásos modorban édesapám.
- De akkor most mi lesz? – nyafogtam.
- Kívánj valamit! – utasított. – Ha kívánsz, és nagyon erősen akarod, előbb-utóbb teljesülni fog!
Így hát erősen becsuktam a szemem, és kívántam. A csillagot elneveztem Dámának. Számomra akkor ő volt a gyönyör megtestesítője.
Azóta minden évben eljövök ide, erre a kopott, elhagyatott kis helyre, és kívánok, olyan erősen, mint akkor, 8 évesen.
(2. kategória)

athnys írta...

Kívánságok

Szellő játszott az ágak közt, megrángatta a kopasz gallyakat, leveleket tépett le róluk, hogy aztán a földön ide-oda görgesse őket szeszélyes kedve szerint. A Hold mindössze vékony karéj volt, az ezüstös csillagfény nem tudott megküzdeni a sötétséggel, homályos árnyakat hagyott mindenütt. Elúsztak a vonalak, a fák törzse összefolyt, összeolvadt az ember tekintetének peremén. Alexa nem mert jobban odanézni, félt, hogy mit látna, mit venne észre a bokrok alatt, a zörgő ágak közt. Félénken szorította Andris kezét, szorosan a fiú oldalához simult, tétova lépteit az övéhez igazította.
„Biztosan tudod, hogy hová megyünk?” –szerette volna kérdezni, de nem merte. Kinyitotta a száját, aztán gyorsan újra összecsukta. Andris egy pillanatra megállt, az előttük magasodó, kétfelé ágazó hatalmas tölgyet bámulta, aztán lehunyta a szemét és valamit motyogott, szabad kezének mutatóujjával a levegőbe rajzolt vonalakat, mintha láthatatlan térképen keresné az utat. Alexa visszafojtott lélegzettel várt, a ruhájába tépő széltől borzongott.
Hazavágyott. A meleg takaró alá, szobája barátságos menedékébe, ahol mindig friss virágillat volt és a mackója vigyázott rá, amíg aludt, hogy a szörnyek ne jöhessenek elő az ágy alól és vihessék őt magukkal. Ahol mindig Apu csokis süteményétől volt illatos az összes szoba, és Anyu önfeledten nevetett, mikor „kizavarták” a konyhából, nehogy kárt tegyen… Valamiben. Vagy magában.
Alexa tétován hátranézett a válla felett, a kitaposott ösvényt bámulta, ami visszavitt a házig, az elvadult, pipacsoktól és csillagvirágtól hemzsegő kertbe. Vissza a fehérre mázolt kerítéshez, amin kilazultak a deszkák, mikor még a Morzsa kutya megvolt és mindennap kiszökött.
Ha visszamenne most, Anyu és Apu talán észre se venné, hogy megszökött…
Andris végre kinyitotta a szemét és bátorítóan megszorította a kezét.
– Gyere! Már nincs messze.
Rámosolygott, Alexa szíve pedig meglódult, hevesebben kezdett dübörögni, vörös pírral festette meg arcát. Egy tízéves minden bátorságával bólintott, belekapaszkodott a fiú meleg kezébe, hagyta, hogy bátorságot öntsön bele a vágy, hogy maga mellett kell őt tartania. Andris furcsán nézett rá egy pillanatig, aztán elengedte a kezét, a vékony pulóvert áthúzva a feje felett az ő kezébe nyomta.
– Vedd fel, teljesen átfagytál! – magyarázta, ugyan azon a puha, kissé neheztelő hangon, amit mindig használt, mikor megintette valamiért.
Szótlanul engedett, felhúzta a kölcsönbe kapott ruhát, aminek olyan jó Andris-illata volt, elmerült az anyagból áradó melegben, míg a fiú eligazgatta a térdéig lelógó ruhát, aztán segített felgyűrni az ujját mindkét karján. Végül ismét kézen fogta őt, Alexa pedig szótlanul követte, meg-megbotló léptekkel a rögös vadcsapáson, amire rátértek. Andris mellé bújt, hogy még jobban érezze a közelségét, az otthon, az ágy és a fáradtság messzire sodródtak.
Valamelyik ágon egy bagoly huhogott, apró állatok motoztak a fűben, riadtan menekültek, mikor a közelbe ért a két betolakodó. Alexa szíve a torkában dobolt, két kézzel markolta meg Andris karját, mikor túl közel, túl hangosan megzörrent az avar. A fiú megállt, átölelte a vékony vállakat, magához húzva intette csendre. Alexa mellkasába fúrta az arcát és csendesen szipogott, remegve simult az ismerős, vágyott ölelésbe.
– Én… Én nagyon félek…! – vallotta be alig hallhatóan, szégyenkezve.
Andris megértően simított végig a haján, erős karjai úgy ölelték, mintha soha nem akarná elengedni. Alexa ezt akarta. Hogy soha ne menjen el, soha ne engedje őt többé el. Anyu azt mondta, szerelmes, Apu csak nevetett, hogy túl kicsik ők még az ilyesmihez.
Nem tudta, mi az a szerelem és nem tudta, hogy tényleg kicsi-e hozzá. De Andris fontos volt. Azt akarta, hogy mindig vele legyen, hogy soha ne kelljen elmennie.
– Gyere, menjünk haza! Butaság volt ez az egész, nem kellett volna…
– Ne! – hevesen rázta meg a fejét, a fiú ingébe markolt kicsi kezeivel, de nem mozdult. Jó volt ott lenni, belefúrni arcát a széles, meleg mellkasba, hallgatni Andris szívének dobolását. – Ne menjünk… – Ismételte halkabban, kérlelőn. – Nem fogok félni. Ígérem!

athnys írta...

– Nem baj, ha félsz. Csak közben ne felejtsd el, hogy ott vagyok és megvédelek. – Alexa felnézett, a ragyogó mosolyt csodálta, ami átszivárgott Andris szavaiba. A fiú lehajolt, puhán csókolta homlokon. – Menjünk tovább?
Alexa elszántan bólintott és kibontakozott a jóleső ölelésből, hogy ismét megragadja a felé nyújtott kezet. Egy hosszú pillanatig csend volt, csupán az éjszakai erdő neszezése kísérte a két bátor behatolót, akit nem riasztott el semmi. Alexa gondolatai sötéten kavarogtak, megrezzent, mikor egy-egy ág reccsent a magasban, vagy egy alattomos rög kigördül a talpa alól, de nem kérte, hogy ismét megálljanak, nem pillantott vissza.
– Gondolod, hogy tényleg fogunk tündéreket látni?
– Talán – felelte Andris titokzatosan, kicsit erősebben szorítva a kezét, mikor ismét megbotlott. – De tudod ők nagyon félősek. Lehet, elbújnak, ha meghallják, hogy közeledünk.
Alexa gondolataiba mélyedve hallgatott, míg Andris átsegítse egy fatörzsön, ami a csapásra dőlt.
– És biztos, hogy a kút akkor is teljesíti a kívánságokat, ha ők elbújnak?
Andris magabiztosan elmosolyodott.
– Ebben egészen biztos vagyok – jelentette ki lelkesen. – Figyelj csak! Már hallani a folyót.
Valóban, a szél tépte faágak zenéjébe halk vízcsobogás fonódott, a két gyerek összemosolygott, aztán lépteiket meggyorsítva tovább indultak. A folyóhíd régi volt, megkopott, öreg deszkái hangosan recsegtek, mikor a pici lábak áttrappoltak a túlpartra, a magas fákkal övezett tisztásra léptek, s megálltak egy percre, hogy áhítatos csendben, összekapaszkodva nézzék az erdő varázsát.
Fehér kövekből rakták, valamikor réges-régen, a faluban szájról szájra járt a történet, hogy mikor és kik. A káván már ki is lazult egynéhány, eltűnt, elvitte valaki, talán egy túrázó, aki idetalált és emléket akart magának, vagy egyszerűen csak befelé esett a vízbe. Ki tudta volna megmondani?
Alexa csalódottan nézett körbe a kihalt tisztáson.
– Nincsenek tündérek.
– Nincsenek.
Andris lassan bólogatott, csak félig figyelt a lány szavaira. Alexa nem sértődött meg, mosolyogva szorította a fiú kezét és türelmesen várt, hogy alábbhagyjon a pillanat varázsa. Ritkán látta őt ilyen lenyűgözöttnek, tetszett neki, ahogy a magas arccsontokra pírt varázsolt, a sötét szemekbe pedig különös lángot csalt az izgalom.
– Gyere! Nézzük meg közelebbről!
A fűben apró virágok nőttek, sárgák, fehérek, búzavirág kékek, apró szirmaiktól volt színes a föld a kút körül. Óvatosan, lábujjhegyen lépkedtek közöttük, nem tűnt helyénvalónak, hogy eltapossák a piciny életeket. Végül ott álltak mindketten, a káva mohával hintett köveibe kapaszkodva hajoltak előre, hogy a mélybe nézhessenek. Kristálytiszta víz csillogott a csillagok halvány fényében, sötét fodrai a köveket nyaldosták. A gyerekek összenéztek, Andris szótlanul húzta elő zsebéből a két nehéz aranyérmét, amit otthonról elhozott, s az egyiket Alexa kezébe adta.
A fém nehéz volt és Andris bőrének melegétől langyos, a kislány óvatosan forgatta ujjai között, kitapintotta a belevésett jeleket. Tudta, hogy sokat ér, Apuék nagy gonddal tettek félre minden ilyen érmét, azt mondták, kell majd későbbre, mikor ő nagy lesz. Andrisra nézett, a fiú mosolyogva nyújtotta a kezét ő pedig elfogadta, hagyta, hogy a másik meleg tenyerébe zárja ismét reszkető ujjait. Nem fázott, csupán az izgatott félelem borzolta a lelkét. Andris becsukta a szemét és kihúzta magát, felszegett állal igazi óriásnak tűnt, szinte már felnőttnek. Komoly, méltóságteljes idegennek.
Alexa nagyot pislantott, s a különös érzés elillant, magával vitte a pillanat. Otthagyta a barátját, aki mindössze tizenkét éves volt, se több se kevesebb, mint egy fiatal kamasz. S mégis a világot jelentette.
„Maradjon mindig az Enyém, akkor is, ha holnap elköltözik!” – kívánta Alexa teljes szívéből. Az érme csendes csobbanással tűnt el a kútban, magával vitte a titkos szavakat.

Két apró tündér vidáman nevetett össze az ágak közt, pilleszárnyakon rebbentek fel a csillagfénytől szikrázó magasba aztán eltűntek. Elsiettek haza, hogy ügyes ujjakkal két élet fonalát összefonják Élet Anyó kunyhójában.

athnys írta...

Kedves Szatti!
Bocsánat, hogy csak így a végén köszönök, de nagyon ki kellett centiznem a karakterszámot, úgyhogy az elejére már nem fért. A 3. kategóriát választottam, bár alig sikerült döntenem, mindegyik nagyon hívogató volt. =D (Remélem, ezúttal mindkét hozzászólásom megérkezik és nem vész el egyik sem, mint a múltkori. Úgy látszik, hogy a gépem nem szereti a blogger oldalakat betölteni. ^.^”)
Puszi, DaeMoon

Zsuu írta...

2.kategória: 15 év után elsőre
Az első hideg éjszakán Jackson és én egy hatalmas sétát tettünk a parkban.Nevettünk, és rengeteget beszélgettünk.Az első éjszaka, amikor rájöttünk hogy vége a hatalmas bicikli túráknak és késő estig ücsörgésnek a szökőkút előtt.Mert a víz be fog fagyni, és ha hagyjuk akkor talán mi is megmerevednénk.
- Tudod télen mindig egy kicsit úgy érzem hogy meghal a világ.Minden szürke lesz, egy nyamvadt virág sincs sehol és az ember ha ki is teszi a lábát azon gondolkozik, mikor mehet vissza a jó melegbe meginni egy bögre forró valamit.- Jackson maga elé meredt és vigasztalhatatlanul sajnálkozóan nézett körbe maga körül.
- Nekem a virágok hiányoznak a legjobban.Na meg a napsütés.- nem fordította rám a tekintetét csak meredt tovább maga elé.Egyetlen egy mosolyt eresztett meg, de nem igazán tudtam mire vélni.Jackson gyakran csinált ilyeneket.Már gyerek korunk óta ismerjük egymást, és mindig is hajlamos volt néha annyira elkalandozni valahol a semmibe, hogy ember nem tudta visszahozni amíg ő nem végzett.Olyankor mindig egy kis mosoly jelent meg az arcán és folytatta ugyanonnan a beszélgetést ahol abbahagytuk mielőtt merengésbe esett.Az én szórakozott Jackem.
- Hahó! -elég üresnek tűnt a ház, de azért próbálkozni lehet.Egyetlen egy nyávogás kongatta meg az előteret.Bezártam az ajtót és a kanapéra zuhantam Mancsot babusgatni.Jacket idézve én is már vágytam hogy hazaérjek, elég hűvös volt ahhoz, hogy úgy érezzem jól esne egy forró bögre tea.Kellemes lezárása volt egy csöndes hideg estének.Nem volt kedvem felkelni.Nem volt kedvem bemenni az iskolába és eljátszani mindenki előtt hogy mennyire rendbe van minden.Nem volt kedvem olyan általános dolgokkal foglalkozni mint hogy Anitának mennyire jó az új haja, hogy kinek menyire jó műkörme van.Egyetlen egy dolgot akartam, de azt nem tehettem meg.Ordítani akartam hogy a világ rommá dőlt, semminek nincs értelme, a szüleim egy hete nem jönnek haza, és ha itthon vannak is csak ordibálni tudnak.Az egyetlen akiben bízhatok és okot ad arra hogy ne vessek véget szánalmas életemnek az Jack és Mancs úrfi.De hát ha ez valakinek elmondanám több mint esélyes hogy az iskola pszichológusnál kötnék ki, aztán értesítenék a szüleimet is.Hazajönnének és újra meghallgatnám amit 4 évvel ezelőtt is.Mert 4 évvel ezelőtt ezt az utat én már bejártam.Véget akartam vetni mindennek, hogy esélyt adjak ezzel magamnak arra hogy talán valahol máshol egy új életet kezdjek.A szüleim elzártak előlem mindent és úgy döntötték ezt a stresszt amit én folyamatosan okozok nekik, csak úgy tudják kipihenni, ha folyton utaznak.Talán nem is olyan meglepő, szinte bármi ki tudott borítani az egyensúlyomból.Ha egy nap nem ért rá Jack, újabb karcolások jelentek meg a kezemen másnapra.Hogy ez miért megoldás?Mert amíg az ember a fizikai fájdalmát érzi, nem koncentrál annyira arra, hogy a lelke szilánkjai belülről szabdalják fel a testét.De mostanában Jack mindig ráért. Hatalmasakat sétáltunk és kezdtem nem törődni más bajaimmal.Csak hogy közelgett a tél.Télen egyikünk se szeret mászkálni kint a fagyban.Én nem mehetek át, Jack anyukája szó szerint parázik tőlem, hogy mikor csinálok bajt.Úgyhogy a gondolataim is egyre sötétebbek lettek ahogy az ég is a tél közeledtével.Egész héten nem mentem suliba.Jack mindennap felhívott, de nem találkoztunk túl gyakran.Aztán egyik nap bekopogott.A nyakába ugrottam, ő pedig nevetni kezdett.A háta mögül egy hatalmas virágcsokor bukkant elő.Egészen pontosan 20 szál tűzliliom. Egyszerűen nyitva maradt a szám és elkezdtek könycseppek gyűlni a szemembe.
- Hé! Boldog Szülinapot! Mennyi is lettél? 45?-azzal humorkodva megbökdöste az oldalam.Átvettem a csokrot és egy hatalmas puszit nyomtam az arcára.
- Imádlak tudod? -kicsit elpirultam, hogy ez kifutott a számon.
- Mit szólnál ha ma itt aludnék és filmet néznénk estig meg rendelnénk pizzát?Én állom.
- OKÉ -szinte feltűnően rávágtam.Ő ugyanazt a furcsa kis szelíd mosolyt ültette az arcára, aztán becsukta maga mögött az ajtót.Megnéztünk pár filmet egy kis pizza kíséretében.Úgy.Úgy éjfél körül sikerült elaludnom.

Zsuu írta...

Amikor felébredtem, ki kászálódtam a konyhába ahol Jack épp rántottát csinált.
- Hozzá tudnék szokni ehhez az életvitelhez. - szólaltam meg, amire Jackson széles mosollyal az arcán fordult meg.
- Hát azt el tudom hinni. Kajás vagy?
- Nem mondanám, de mindenképp megkóstolom a séf mai különlegességét. -folytattam kuncogva.
- Ja... hát azt hiszem ez az egyetlen különlegességem. - azzal szedett két tányérra és leültünk az asztalhoz egymással szemben.
- Édesen alszol, szívem szerint ha nem lettem volna én is álmos, eltengettem volna az estét azzal hogy nézlek.- "Mivan?" Ezt most... most miért mond ilyeneket?
- Hogy..mi? -ennyi bukott ki a számon, egy értetlen arckifejezéssel párosulva.
- Semmi, csak mondtam. Nem érdekes.-azzal folytatódott a csönd, ő pedig egyre jobban zavarban érezte magát.Letette a mosogatóba a tányért, összepakolt.
- Én most jobb ha megyek azt hiszem.Majd hívlak.- nem tudtam mit mondani, csak bólintottam, azzal el is tűnt.Tavaly a szülinapomra egy álomfogót kaptam tőle.Rengetegszer álmodtam rosszat, és folyton ezeket sztorizgattuk ki.Mindig valami ötletes, vagy humoros dolgot kaptam.Rengeteget beszéltem neki arról hogy nem tetszem magamnak, hogy a világ rossz vicce vagyok hogy pont egy ilyen testbe zártak.Vézna vagyok, és teljességgel alkalmatlan a csontozatom az extrém sportokhoz.Egy hétig ezen nyavalyogtam, mire ő beállított egy tükörrel és azt mondta hogy egyvalami hiányzik a szobámból, az pedig egy nagy tükör amibe mindennap belenézhetek és láthatom hogy szép vagyok.Nagyon nevettem. Aranyos volt, olyan tipikus Jack bolondos aranyosság.De azért az hogy valaki álmodban bámulni akar mert olyan aranyos vagy az már morbidul romantikus.Sokkoló volt.Aztán felhívott.
- Szia Stella
- Szia Jack, rég nem beszéltünk.
- Tudom. Ne haragudj!Nem akarsz találkozni?
- De persze találkozhatunk. Mikor?
- Hát mondjuk.. ma este?
- Nekem jó. A szökőkútnál?
- Igen, én is arra gondoltam. Akkor olyan 7 körül jó lesz?
- Persze, oké - és rám tette.Meg se várta hogy köszönjek. Egész nap ezen morfondírozhattam.
Ott ült a padon, ahol mindig szoktunk.A szökőkút le volt takarva, egyáltalán nem tetszett így.
- Szia -ahogy meghallott, rám kapta a fejét és felállt.
- Beszélnünk kell.Tudod a múltkori..reggel volt még és nem figyeltem mit beszélek.Nem szeretném ha kellemetlenül éreznéd magad.
- Szóval ha fáradt vagy előtör belőled a romantika.-próbáltam kicsit humorosra venni, megijedtem az arckifejezésétől.
- Nem.Én az lennék mindig, csak nem akarom elrontani.
- Mégis miről beszélsz most meg?
- Azt hiszem már egy jó ideje tetszel... csak olyan rég óta barátok vagyunk.Úgy éreztem te nem éreznél ugyanígy és csak elrontanám a dolgokat. - na hát itt tényleg megtörtént az agyhalál.Egy szó sem jutott eszembe, egy szót sem fogtam fel abból amit mondott.
- Mondhatnál valamit...
- Nem igazán tudom mit mondjak.Miért nem mondtad?
- Te hogyan mondanád el valakinek aki 15 éve a barátjának tekint hogy szerelmes vagy belé? -kész. Kimondta.Most már elpoénkodni se tudom.
- Dehát.
- Azt hiszem egy álarcot alakítottam ki az évek során amit mindig fel kellett vegyek ha veled vagyok.Annyira nem akartam hogy bármi miatt elveszítselek hogy inkább vagyok valaki más veled, mint hogy egyáltalán ne lehessek veled.- a zsebébe nyúlt, és egy apró kis kulcsot húzott elő ami egy láncon függött.
- Ez a kulcs azt a ládát nyitja amit egyszer a szobámban láttál.Emlékszel rá?
- A titok láda!-valóban emlékeztem rá.Egy régi kis fa láda volt.
- Igen.
- Megtaláltad a kulcsát?Hol volt? -elmosolyodott és közelebb lépett.
- A kulcsa mindvégig nálam volt, a ládában pedig az évek alatt felgyűlt szerelmes leveleim vannak amiket neked írtam.Be akartam vallani. Valahányszor úgy éreztem itt az ideje, nekiálltam levelet írni.Aztán újra meggondoltam magam és elzártam őket.A ládába.
- Jézusom. -nem tudtam mit mondani, kicsit ijesztett a dolog, viszont kezdtem nagyon furán érezni magam.
- A mai nap folyamán kidobtam a többségét.Egyet meghagytam.Az erkélyeden van.

Zsuu írta...

A ládában egyetlen egy cetli, rajta ez áll: " Szerettelek, Szeretlek, Szeretni foglak, Nem tehetsz ellene semmit!"

Totál megzakkant a kis megjegyző rovat karakterszámlálóval irtam az egészet 4089 karakter, és mégse engedte hogy elküldjem igy elkezdtem törölgetni hogy utána irjam de ahányszor behozta az oldalt valamit elszarakodott itt magába. lehet hogy lemaradt a végéröl ez a kis szöveg
a lényeg hogy ezzel a pár sorral együtt van meg a második kommentnél a 4089 karakter!!! puszii

Liliana írta...

Kedves Szatti!

Szeretnék jelentkezni, és a második kategóriát választottam a történetem megalkotására.

Cím: Édes, árnyas rémálmok

A lány zihálva egyenesedett fel. Annak ellenére, hogy hideg levegő cirógatta a csupasz bőrét, barna hajtincsei a homlokához tapadtak. Karjai zsibbadtan nyugodtak az ölében és akárhányszor próbálta felemelni őket, azok makacsul hullottak vissza. Még a papírok lágy vonalai is finom csíkokat fontak a bőrébe, ahogy elaludt rajtuk, az asztalon. Utálatos rémálmok! Hiába is próbál ellentmondani az alvás hívogató szavának, az mindig győzedelmeskedik felette, aztán, bumm! Már el is ragadták a szárnyakkal teli, halált hozó lidércnyomások, mintha csak össze akarnák zúzni a koponyáját. Minél tovább tartottak, annál fájdalmasabb lett a hasogató fejfájás, amikor felébredt. Még azt a bugyuta álomfogót is feleslegesen vetette meg az egyik szobalánnyal!
Amara az erkély hideg kőtestének támaszkodott. A sötét égboltot telehintett csillagok tarkították, ragyogtak, mint megannyi apró lámpás, megvilágítva a térséget. Az épület egyetlen fehér masszának látszott a sötétségben, a körbenyúló tornácával, mely fölött a lány erkélye függött; tökéletes kilátást nyújtott a csobogó szökőkútra. A középen kiemelkedő angyalok némán köpték a vizet, melynek felszínén fodrozódva tekintett vissza a hold tükörképe. Szomorú és magányos. Mintha csak nyughatatlan lelkét jelképezné. A lány fáradtan ereszkedett le a kőpadlóra. A vékony fehér ingen átütött a hideg fojtogató érintése: nem törődött vele. Végigfuttatta a kezét a falon, kipiszkálva egy repedezett, szürke kődarabot. Nem volt nagy- alig 12 centi-, mégis tökéletes rejtekhelyet biztosított a titkos szelencének. Nem tudta miért kell rejtegetnie, egyszerűen úgy érezte, hogy rajta kívül senki nem érintheti meg az idő vasfoga alatt szálkásra kopott, faragott ládikót.
A zár halkan kattant, ahogy elforgatta a kulcsot, kitárva a titkait: a koromfekete álarcot. Amara szíve megrebbent. Tisztán élt az emlékezetében a fiú tiszta metszésű állkapocs vonala, kiemelkedő arccsontja, melyet piszkos szőke haja keretezett. A lány az alig pár napja megrendezett bálján kapta zálogként a fiú álarcát. Azt mondta, ha magánál tartja, megtalálja. Habár még nem látta a csillogó smaragd zöld szempárt tudta, hogy el fog jönni. Miatta.
- Megvagy. – Amara megpördült. Barna haja az arcának csapódott, ahogy sebesen megfordult. A fiú ugyanazt a fekete szmokingot viselte, mint a bál estjén. Ugyanúgy nézett ki. Csak az álarc hiányzott róla. A lány lepillantott a kezében lévő álarcra, majd elpirulva felé nyújtotta. Mintha csak rajta kapták volna valami szemérmetlenségen. De hát így is van! Úgy volt, hogy magánál tartja, nem hogy a kezében forgassa és nézegesse! A benne tudatosuló gondolatra még jobban elvörösödött. Még szerencse, hogy sötét van!
- Megtartottad. – a fiú közelebb lépett, hogy elvegye a lány remegő kezéből az álarcot, majd mintha csak meggondolta volna magát, Amara apró teste elé lépett. Most vette észre a fiú kezében lévő virágcsokrot. Frissek és gyönyörűek voltak… halvány mosoly suhant át az arcán, miközben óvatosan átvette, nehogy kiszóródjanak a virágszálak.
- Azt mondtad tartsam magamnál. – suttogta. Nem tudta nem észrevenni a köztük lévő kicsiny távolságot. Ha a szülei tudnák, hogy kettesben van egy fiúval! Ó, az egész város tudni fogja holnapra!
- Mi a baj? – lágy érintést érzett a halántékán. Mintha csak előre tudná, a lány fejében lassan végig kúszott a fájdalom édes csermelye.
- Ó, semmi! Csak a fejem.
- Már nem fog sokáig tartani! – túl hideg, túl parancsoló. Amara felpillantott a fiú elborult arcára. Elhátrált tőle. A csodás, szívmelengető érzést valami más váltotta fel: félelem.
Egy utolsó pillantást vetett a szobájában lévő aranykeretes tükörre, mely gúnyosan mutatta az előtte zajló eseményeket: a fiú félelmetes, hatalmat parancsoló fekete szárnyait; a lány rémült arcát; a kőpadlóra szóródó vérvörössé vált virágokat.
Aztán a lány felsikított.

Szatti írta...

Kedves Panna!

Egyszerű, de sokatmondó történetet alkottál. Szépen beleszőtted a megadott szavakat, kifejezéseket és jól alakítottad köré a cselekményt. Ami kicsit szemet szúrt számomra és lehet, csak egyénileg éreztem zavarónak, az a rövid mondatok. Számomra szaggatottá tették az írásod kissé, mintha levegő után kapkodnék olvasás közben. Éreztem, hogy egy-egy szóval festenéd meg a hangulatot, minden körülírás nélkül csak érzékeltetnéd a pillanatokat, emlékeket, de számomra ettől kicsit nyers maradt az írásod. A történet tartalma viszont szép és tetszett! Köszönöm, hogy alkottál és gratulálok! :)

Szatti írta...

Kedves DaeMoon!

Megkaptam a kommented és örülök, hogy alkottál a feladatra! :) Érdekes volt olvasni a soraidat, már csak a nevek választása miatt is. Könnyű volt magam a lány helyébe képzelni, bár Alexának sosem hívnak, viszont volt egy Andrisom... jó érzéssel töltöttek el a soraid, ahogy kicsit önmagamat láthattam a leírt gondolatokban :) Nagyszerű történetet alkottál, szépen szőtted a szavak közé az érzelmeket, lenyűgöző volt! Gratulálok neked és köszönöm az élményt!

Szatti írta...

Nagyon köszönöm Zsuu a történeted! :) Mind a gondolatokat, az érzéseket, hogy feleleveníthettem néhány emléket a saját életemből, amelynek néhány mozzanatát fedte a te történeted. Azt hiszem, hasonló élmény mindenkivel történt már, amely vagy viszonzott avagy mégsem... eldönti az élet. Mindenesetre örülök, hogy a történetednek pozitív kicsengése volt és köszönöm, hogy olvashattalak! Remek alkotás :) Őszinte, közvetlen és szívhez szóló!

Szatti írta...

Kedves Liliana!

Igazán tetszett a történeted! A gondolatok és az érzések, amelyeket átjárt a feszültség érzése, ez végig ott lebegett a szavaid felett. Külön érdekesség volt, hogy más kor jellege és érzete járta át a történeted, melynek megértéséhez elég volt egy-két szót is írnod, hogy érthesse az olvasó, körülbelül milyen időbe képzelheti a történeted. Szép kifejezéseket használtál, s bár nem túl részletesen fűzted össze a cselekményeket, minden világos és érthető volt a soraid által.
Köszönöm, hogy írtál a feladatra és hogy olvashattam a műved! Gratulálok!

Zsuu írta...

Köszönöm, és örülök neki ha tetszett és meg tudott szólítani belőled egy darabot :)

Dia Tanács írta...

3. kategória

Csillagfény

A hajlongó napsugarak megsimították a borzos felhőket, próbáltak belekapaszkodni a nyári ruhájukat magukra öltő fákba. Langyos szellő cirógatta az eget mielőtt visszatekintve búcsút intett és végleg lebukott a horizont alatt. Ilyenkor életre kelt az erdő, moccantak a levelek, surrantak az árnyak, megsokasodtak a zajok, felélénkültek az illatok. Hagyományos morajként fonódott a folyó zúgása az új neszek közé. A mi otthonunk, az én otthonom. Az öreg tölgy körül a pipacsok már bezárták szájukat. Mint nyári lakásaink, csak este váltak biztonságossá, hiszen mikor a Nap fent tündököl az égen, bizony másik szállásainkon kell meghúznunk magunkat. Azonban mint most is, mikor a forróság lebukik az őt okozó izzó fénygömbbel együtt, elfoglalhatjuk illatozó, és immár védelmet nyújtó pipacsházainkat. Mindig is szerettem kifeküdni a szirmokra és nézni hogyan válik a szürke égbolt feketévé, majd hogyan ölti fel magára a fényes pontocskákat.

- Pilleszirom, indulunk – szakított félbe Vízcsepp. Mindig indulni kell. Ahogy leszáll az éjjel, a mi feladatunk végigjárni az erdőt. Vannak, akik a folyópartján repülnek, mint Vízcsepp is. Megértik a halakat, vidrákat, rákokat, csigákat, mindent, ami a patakhoz kapcsolja az életét. Mások, mint például én, az erdő többi részén keressük a segítségre szoruló esetleg bajbajutott egyedeket. Személyes feladatom meggyógyítani a korhadó ágakat, letört hajtásokat, száradó magvakat, meghallgatni a tölgyek, bükkök meséjét, mit láttak az erdőben, esetleg van-e okunk a félelemre. Mindig mesélnek nekem, legtöbbször az emberekről. Kijönnek az erdőbe, megtépik a fáink leveleit, leszakajtják a házainkat, eltiporják az aprókat, mindig pusztítás jár a nyomukban.
Van köztük egy lány, minden nappal beljebb merészkedik az erdőben. Felírja az utakat ahol már járt, mintha keresne valamit. Ő különbözött a fajtájától, léptei után nem hagyott szenvedést, nem kiáltottak megváltásért a virágok, mert nem szakította le őket. A lány csak haladt beljebb és beljebb mindent feljegyezve, amit az erdőben látott, hogy mikor másnap visszatér, ott kezdhesse ahol abbahagyta. Aranykönny szerint térképet készített, legalábbis neki ezt súgták az állatok. Mind emlékszünk arra a különleges estére.

Közeledett már az éjfél, a Hold teljes pompájában tündökölt a fekete égbolton. Felderítőink figyelmeztettek a veszélyre. Egy ember elérte a határainkat ahol kezdődtek az öreg tölgyek, és állt egy régi kút, pontosabban még most is ott áll. Víz már nem igen volt benne, talán egy kis sár, mégis az a kút jelezte országunk szélső határát. Ritka volt, ha valaki megközelítette a kutat, az pedig, hogy túl is jöttek volna rajta, szerintem még meg sem történt, kivéve azt a napot. A lány nem ment haza éjszakára, mintha csak arra várt volna, hogy megtalálja a kutat. Már nem kellett neki a térképe, szaladt át a lombok alatt. Nem tudtam mihez kezdeni, ahogy a többiek sem. Elbújtunk a folyóparton álló legöregebb és legbölcsebb fának a lombkoronájában és figyeltük, hogyan éri el már nem csak országunk, hanem városunk határát is egy halandó ember. Nyárhoz képest a folyó úgy hömpölygött akár egy megvadult bika, mely ki akar törni az őt fogva tartó kerítés mögül. Felette álldogált a magányosan és igencsak korhadó félben levő folyóhíd. Mi sosem használtuk, hiszen szárnyakkal mi értelme átkelni egy hídon, azonban az emberek nem tudnak repülni. A lány meg sem állt egészen a hídig, majd mintha erejét vesztette volna leroskadt a megduzzadt folyó felett. Innen úgy tűnt, mint egy gyermek, aki picire kuporodik össze. Hangos sírása megtörte az éjjel varázslatos csendjét. Lassan teltek a hosszú percek és a lány csak sírt és sírt, mint aki valami nagyon fontosat veszített volna el. Hirtelen felállt és a korlátba kapaszkodott, elővette az eddig gondosan készítgetett térképét és egy egyszerű mozdulattal a vízbe hajította.

Dia Tanács írta...

Valószínűleg ő nem mérte fel, hogy vajon hány évet tudhat maga mögött az a híd és azok a töredező fakorlátok melynek nekitámaszkodott, mikor egy fájó reccsenéssel ketté törtek és a lány tehetetlenül zuhant a siető habok közé.

A lezuhanó fadarab nem ért teljesen a vízbe a lány pedig abba kapaszkodott bele miközben keservesen nyelte a hideg hullámokat. Nem sírt, arcára a halálfélelem festménye volt rávésve. Szájtátva néztem, érezni lehetett a gondolatait, láttuk, ahogy végig értékeli eddigi életét, mikor is meghozta a döntést. Egy pillanat múlva elengedte a fatörzskorlátot és hagyta, hogy a folyó sodrása magába szippantsa és nyomja le a víz alá. Kicsordult a könnyem, ahogy láttam miként süllyed el a szemünk előtt a lány, és tudtam, hogy nem segíthetünk.

Ekkor megváltozott minden, mondhatni mindegyikünknek az élete. A nyakunkban logó kristályok egyre fényesedni látszódtak, szinte izzani kezdtek. Éreztem az égető érzést, ahogy az én nyakékem is úgy válik tüzessé, mint mindenkié. Mikorra már szinte elviselhetetlenné vált a forróság, a kristályok fénye egyesült a sötétben egy egészet alkotva. Tudtam, hogy a kristályban királynőnk ereje lakozik, aki biztosított minket az életben maradásról. Mindenkinek meg volt a sajátja, azonban nem tudtuk, most mihez kéne kezdenünk. A fény szinte egy fehéren izzó tűzgömbbé állta össze és sebesen elindult a folyó felett. Talán 2 másodpercnyi késéssel indultunk utána, megnézni, hogy mi fog történni. A fénygömb sebesen haladt, mikor a víz közelébe ért, a folyó megnyílt neki, mutatván mit rejt magában. Akkor értettem meg, hogy a lányt keresi. Talán percek is eltelhettek mire a folyó megmutatta hol rejtette el az addigra élettelen testet. A fénygömb szétnyitotta a vizet és körbeölelte a testet majd lassú óvatossággal kiemelte a folyómederből és a tölgyünk felé vitte vissza. Riadtan figyeltük ahogy a tölgy aljában, pipacsházaink mellé fekteti le a lányt. A fényesség eltűnt, s belőle királynőnk öltött testet teljes pompájában. Figyelte a lányt, aki nem lélegzett többé.

- Nem maradt ereje, hogy életben tartson egy emberi testet, azonban a mi testünket kisebb. –mondta halkan a királynő.
Nem értettük, hogy lehetne egy ember hozzánk hasonló, hiszen ez képtelenség. Azonban a királynő valami olyat tudott, ami nekünk nem adatott meg. Régóta figyelte a lányt, mondhatni ismerte, nem engedte, hogy a halál elragadja tőle. Összegyűjtötte minden erejét, mire a kristályaink újra ragyogni kezdtek. Az égető érzés elmaradt, csupán fénynyalábok szakadtak ki kristályainkból apró pókhálókként csatlakozva a testhez. A pókhálók fonalai megvastagodtak erősebbé váltak és teljesen ellepték a haldokló lányt. Mikor eltűntek a fények a sötétség eltakarta szemünk elől, amit valóban látni akartunk. Kellett néhány másodperc, hogy hozzá szokjon a szemünk az addigi éjszakához.
És akkor megláttuk a csodát, azt a csodát, amit sem azelőtt, sem azután nem láthatott senki. Az emberi test eltűnt, helyette ott feküdt ő, már a mi népünkhöz tartozva, nyakán egy kristállyal. Szárnyai ragyogtak, mintha a csillagok elhagyták volna az eget, és az ő szárnyát választották volna, hogy tündököljenek. Lassan kinyitotta a szemeit, pislogott és hihetetlenül nézett körbe. Egy röpke pillanat alatt mosoly ült ki az arcára és csak annyit mondott: „Tudtam, hogy léteztek!”

A királynő könnyes szemmel segítette fel legújabb és mondhatom, hogy legkülönlegesebb tagunkat.
- Mától velünk fogsz élni, szíved megmentette az életed. Bebizonyítottad, hogy az emberek között is van jó, van olyan, akiért érdemes harcolni. Te esélyt kaptál, most pedig esélyt fogsz adni a többi embernek is a változásra. Mikor az éjjel leszáll, velünk fogsz útra indulni, s míg egyesek a vizet, a fákat, az állatokat kérdezik fájdalmaikról, te a jó szívű embereknek hozol enyhülést. Apró csillagok ragyognak a szárnyaidon, hogy ne felejtsd, még ennyi ember van ezen a Földön, aki jó szívvel él a fájdalmas világában. Mától a neved Csillagfény. Adj esélyt, hogy léteznek még jó emberek, mert valamikor… te is egy voltál közülük.

Szatti írta...

Kedves Dia!

Bámulatosan szép történetet alkottál! Egyedi módon ragadtad meg a történeted tartalmát, a hangulatot, az érzések és gondolatok összességét, egy szép és elgondolkodtató üzenetet adva ezáltal. Gratulálok neked és köszönöm az élményt, hogy olvashattalak! :)