2014. június 7., szombat

Haydée - Kagylók csörgése - Penna Galéria



Senki sem tudta volna megmondani, mióta állt ott. Ha nekem nem hiszitek el, kérdezzétek meg az ott élőket, akik legendáik hőseit alapul véve egy külön kis hiedelemvilágot alakítottak ki magukkal, saját szentekkel és kimondatlan szabályokkal. Mondjuk közülük is abban a régi kis halászházban élő, fehér szakállas öreget. A ház ajtaja fölé kifüggesztett, a víztől már megpenészedett és szétfoszladozott halászháló jelezte, hogy az egyik régi halászcsalád egyik utolsó tagja él a kis viskóban. Igaz, ez a végtelenül furcsa öregember, aki naponta órák hosszat csak a tengeren sodródott egy kis, korhadt csónakban, egyáltalán nem fontos történetünk szempontjából, mégis megkíséreltem röviden leírni őt, csupán a kételkedő olvasó számára, aki fel akarna keresni egy biztos forrást, ha történetünk felől akarna tudakozódni. Merthogy olyan mesét olvashat a kedves érdeklődő, amit a faluban mindenki ismer, egy történetet, ami viharos estéken megfordul az öreg halász fejében a viharlámpa fényénél. Egy legendát, amely a nap lementével ott bujkál a világítótorony lidérces fényében, és amellyel a toronyőr az ott garázdálkodó neveletlen gyerekeket riogatja. 
De mint ahogy már mondtam, szinte senki sem tudta pontosan, mióta állt ott a világítótorony, és az öreg őr kivételével senki sem tudta, mit rejt maga mögött a vasrácsos kapu. Ez hozzátartozott ahhoz a kellő mennyiségű rejtélyhez, amire minden embernek szüksége van, hogy életben tartson egy igen kényes élőlényt agya legmélyében, egy olyan rémet, amit manapság fantázia néven csúfolnak. De mielőtt elmesélném e különös esetet, amely a véretlenek különös összejátszásából születő, még a rejtélyekben is jártas személy gondolataira is nagy hatással lévő eseményt – előtte megkísérlem lefesteni e színjáték helyszínét. A málló falú, egykor kék és fehér színűre vakolt világítótorony fala mellett napjainkban elsétálni igencsak bátor vállalkozásnak számított, feltéve persze, ha az ember nem félt attól, hogy agyonüti a fal egy lezuhanó darabja. Ha valaki a torony tetejét keresve az égre tekintett volna, a felhők járásától könnyen lehetett volna olyan érzése, hogy a világítótorony folyamatosan a föld felé dől, ezt az érzetet pedig megerősítette volna a hiányzó cserepek alól törött csontként kikandikáló tetőgerendák, a törött ablakrácsok és a nagy toronylámpa halottas fénye. Viszont mindenkit ki kell ábrándítanom – a világítótorony még sokáig fog dacosan a talpán állni, ugyanis annak az embernek, aki e falakat felhúzta, kitűzött célja volt, hogy a letűnt időknek egy méltó hirdetőjét hagyja a világra. Egy sokat látott óriást, aki minden reá pillantót a halálra emlékeztetett volna, arra, hogy míg mi élünk majd elmúlunk, ő rendíthetetlenül a helyén marad, hogy mesélhessen annak, aki meghalja a régi legendák szavait. 
Egy nehéz, korhadt faajtó biztosított bejutást a toronyba, onnan pedig végtelennek látszó, törött és hiányzó fokokból álló csigalépcső vitte fel a bátor lelkeket a hatalmas szerkezethez, amely csillagtalan estéken reményt nyújtott a hajósoknak. Ez a fény olykor életet is menthetett, mégis olyan gyászosan pislákolt az éjszakában, mintha inkább elriasztani lett volna hivatott a túl merész, fehér szárnyakon érkező vándort. Ezen ajtó előtt terpeszkedő vasrácsot nyitotta most ki egy fehér szakállas férfi – az előbb leírt régi halász hű testvérbátyja. Az öreg épp visszatért esti körútjáról a világítótorony körül, amint megérezte egy közelgő vihar első könnycseppjeit. A férfi feje felé megkopott esernyőt, kezében még egy régimódi viharlámpát tartott, amelynek homályos üvege mögött egy félénk gyertyaláng hajlongott a lámpába beszökő szellők alatt. Amint a férfi leküzdötte a vasrács jelentette akadályt, és bejutott az ajtón, lámpája megvilágította az első, csúszós lépcsőfokot, ami felvezetett a toronyba. Az öreg, miközben az egyre fokozódó vihar előszeleinek tombolását hallgatta, újra lejátszott magában egy történetet, miközben az üres csendben kopogó léptei a legnyugalmasabb holtakat is felébresztették volna, és a legtürelmesebb szellemeket is kihozták volna a sodrukból. 

Nos, ez a történet egy középkori história volt, mégis a mai napig elevenen él mindenkinek az emlékezetében. Akkoriban, mikor minden egyes botlásért megvádoltak valakit a boszorkánysággal, mikor egy különös tekintet, egy eltérő hajszín miatt mindenkit máglyára vetettek, volt pár tengerész, akik módszeresen begyűjtötték az egyház számára messzi földrészekről a kiemelkedő eretnek boszorkányokat. Elvadult emberek voltak ezek, csupán letűnt korokban lehettek tengerészek, az ember első látásra kalóznak bélyegezte volna őket – de az akkori embereknek ez nem számított. Ők rendíthetetlenül hittek pár délceg tengerészben, (akiket, mint mellesleg megjegyzem, soha nem is láttak, s nevüket sem tudták). 
Egy viharos éjszakán történt, hogy ez a hajó, fedélzetén egy csapat részeges kalózzal – engedje meg az olvasó, hogy valódi titulusukat használjam ezeknek a valójában semmirekellő személyeknek – és egy eretnekséggel vádolt, fiatal nővel elzárva a fedélközbe, elindult egy írországi kikötőből. Ez a lány, alig tizenöt éves volt, a helyi füvesasszony gondjaiba vett, árva gyerek. Hogy miért gyanúsították meg? Mert tökéletesen értett a gyógyfüvekhez, a mérgekhez, az orvosláshoz, és csupán elméleti szinten, de az öléshez is. Deidre volt a neve, és pontosan tudta, mi vár rá, ha kikötnek Olaszországban. Nem is a kínvallatástól retteget, nem is a máglyahaláltól, egyedül az asszonyért, aki felnevelte, és akit vakon és tehetetlenül otthon kellet hagynia. 
Pont akkor értek a világítótorony közelébe, mikor a vihar elkezdte kitombolni magát, és a tenger addig nem nyugodott, míg még egy dicső vitorlás tetemét el nem nyelheti, és míg újabb lelkekkel nem csillapíthatja éhségét. A hajó pedig túl közel hajózott a zátonyhoz. Ennyi volt az egész. Ha engem kérdeztek, egészen ironikus, hogy egy ember figyelmetlensége legendákat alkothat, - de így történt. A hajó léket kapott az oldalán, és percek alatt kezdett süllyedni, a fedélközbe bezárt, lángvörös hajú gyerekkel. Deidre egy erős kötelű halászhálóval volt megkötözve, de a gyerek okos volt. Épp ez okozta a vesztét, ez hozta a fejére a lánghalál büntetését. De nem ez a lényeg itt most nekünk, hanem az, hogy a Deidre elcsent otthonról egy éles kést, mikor megérkezett az elfogatóparancs. Így szabadult ki a süllyedő hajóból, miközben többségében részegen heverő fogva tartói mind a hullámok közt haltak meg. 
S ne kérdezzétek, hogyan, de a Deidre kiszabadult. Megmenekült, és a régi világítótoronyban lelt menedéket. Akkoriban még senki sem őrizte az épületet, és a lány oda bújt el, míg a vihar elvonult. Egy baj volt csupán: hogy halálra ítélték, és aki elfogja a lányt, jutalomra számíthatott. Akkoriban hőstettnek számított egy boszorkány kézre kerítése, és ez igencsak kedvezett a buzgó híveknek. Így vált Deidre a világítótorony remetéjévé, és aki arra jár, még azt is hallhatja a helyiek tűzhelyénél, viharos estéken elmesélve, hogy a lány szelleme minden évben kagylókból font láncát csörgeti a világítótorony falai között, azon a napon, mikor örökre bujkálásra ítéltették. Mikor néhány hibás eszme elszakította a családjától, és egy néptelen világítótoronyt ítélt sírjául. 
S hogy történetemet ott fejezzem be, ahol elkezdtem, visszatérek egy percre a torony őréhez, csupán egyetlen pillanatra. Ahhoz a férfihoz, aki most felsétált a legfelső szinte, félreeső hálóhelyére, és a vihar sötét borzongásában egy elveszett lélek kagylókból font láncát kezdte csörgetni. Az öreg megsárgult lapokkal teli naplót vett elő, és egy ütött-kopott tollal a következőket írta be a dátumhoz: 

A kagylóhercegné még mindig elveszett boldogságát siratja. 
200. évforduló.

Nincsenek megjegyzések: