2014. június 7., szombat

Írd tovább az életem! - Gyakorlati feladat


Mindenkinek van története. A férfinak az utca túloldalán, az idős asszonynak, aki a park egyik padján üldögél... mindenkinek van mit elmesélnie. Már csak az a kérdés, hogy ki az, aki meghallgatja őket és aki meg is érti a gondolataikat? Nekem is van mit elmondanom. Ez az én történetem. 

Volt életem. Nem túl tökéletes vagy hibátlan, de egy nagyszerű élet, melyben olyan emberek vettek körül, akik szerettek, kedveltek, talán ismertek, vagy éppen csak a nevemet tudták. S voltak azok, akik számára nem jelentettem többet egy névnél, egy arcnál és egy tragikus közleménynél a helyi újságban. Nekik én voltam a halott lány. Ellie az utca túloldaláról, aki meghalt. Peterson-ék lánya, akit két hete megöltek. Az az Ellie, aki mint minden hétvégén, most is könyvet vett ki a városi könyvtárból, de sosem tért haza. Az a lány, aki nemrég ünnepelte a tizenhetedik születésnapját és nem is sejtette, hogy nem lesz több gyertya, amit elfújhatna. Ellie Peterson, akinek emlékére virágokkal borították a gimnázium aulájának egy ütött-kopott sarkát, s ahol a gyertyalángok táncában tükröződő fénykép már kevés ahhoz, hogy megtudhassuk, mi történt.
Én voltam az a lány, akinek nevéhez vér tapadt, s aki hirtelen rázta fel az unalmas kisváros életét azzal, hogy valójában nem tett semmit. Addig alig ismertek. Sokan szerettek, néhányan kedveltek, és voltak akik csak a nevemet tudták... vagy éppen azt sem. 

Meghaltam. Elhagytam az élők sorát... de mégsem szűntem meg létezni. Ott vagyok mindenütt és mégsem. A könnyekkel teli szavakban, a szomorú sóhajokban, a gyertyák vibráló fényében. Édesanyám mellett, akinek átkarolom a vállát, miközben a párnájába zokog. Édesapám oldalán, aki csak a távolba réved, s tekintetében ezernyi kérdés tükröződik. A húgom szobájában, aki képeket készít és engem a felhők fölé rajzol. S ott vagyok vele is... Vele, akit szerettem és akiről már sosem tudhatom meg, hogy valaha is viszonozta-e volna az érzéseimet. A kezük után nyúlok... nem érinthetem. Látom őket. Érzem őket. Bárcsak elmondhatnám nekik... azt, amit talán amúgy is tudnak. S azt is, amit már nem. Bármit megadnék az élet egyetlen órájáért. Bármit.



Feladat: ezt a leírást csak saját kútfőből írtam, minden előzmény és jelentősebb célzás nélkül azért, hogy ne csak annyit írjak, hogy alkossatok egy történetet egy lány szemszögéből, aki meghalt és hogy a halála után hogyan folytatódik az élet nélküle, amelyet ő külső szemmel lát, mint itt ragadt lélek vagy mondhatni szellem. Ez is egy lehetőség lett volna, de élettelennek és száraznak éreztem, így írtam egy rövid tartalmat, amely hangulatkeltésként és inspirációként jó alap lehet számotokra. A feladat lényege, amelyet a tartalom is magába foglalt, hogy alkossatok egy történetet, melyben Ellie Peterson a főszereplő, s akinek a halála inkább a kezdetet jelenti, sem mint a  véget. Halála után nem tűnik el a lelke, továbbra is annak az életnek a része marad, amely őt jelentette, amelyben ő jelentett sokak számára valamit. Itt maradt és külső szemlélőként tekinthet a világra, az életére, családjára és barátaira, amit és akiket maga után hagyott. Milyen gondolatok és érzések lehetnek a birtokában egy tizenhét éves léleknek, akinek kioltották az életét? Hogyan élheti meg a létezésnek azt a formáját, ahol nem hallják, nem látják, és nem érzik őt? 

Az, hogy a történetet melyik oldaláról ragadjátok meg, hogyan olvastok a tartalom sorai között, milyen helyszínre képzelitek, valamint drámai, horrorisztikus vagy humoros oldaláról közelítitek meg, rátok bízott! Írhattok a halála rejtélyes avagy nyilvánvaló körülményeiről, mely szerint baleset vagy gyilkosság történt-e. Épülhet erre a történet, hiszen ezzel veszi kezdetét maga a cselekmény is. Visszaemlékezéseket is tűzhettek be az életéről pillanatokat, ezáltal a körülötte élőkről is képet adva vagy tovább léphettek és éppen csak érintve a halálának körülményeit, írhattok a továbbiakról, hogyan dolgozza fel a családja a veszteséget és hogyan dolgozza fel maga Ellie a saját gyászát. Milyen az a világ, amelyben most ő él és mennyiben tűnik másnak az eddigi élete? Olykor el kell távolodnunk, hogy pontosabb képet kapjunk mindarról, amiben élünk. Akár egy festmény esetében, amely közelről csak színek és pontok halmaza, s csak megfelelő távolságból láthatunk rá a teljes képre.

Bízom benne, hogy sikerül fantáziában nagy ívben "megrajzolnotok" a történetet, annak cselekményét, illetve Ellie régi és jelenlegi életét! A tartalom leírása egy összegzés, amely remélem, rávezet benneteket a történet hangulatára, arra az érzésre és gondolatra, ahogyan ti el tudtok képzelni egy ilyen témájú történetet és segít benneteket, hogy tovább folytassátok... hogy tovább írjátok Ellie életét!



Loreena
Syro

35 megjegyzés:

Entlein írta...

Szia!

Bevallom megkönnyeztem egy kicsit a soraidat. Annyira szép leírást adtál a feladathoz, nem mehettem el mellette anélkül, hogy ne írjak egy kommentet. Számomra egyszerre volt inspiráló, szomorú és reményteljes is, azt hiszem nem tudom elég jól szavakba önteni mennyire megfogott. Ugyan még történeteket nem írtam soha, de amióta rátaláltam erre a blogra, azóta igencsak kacérkodok a gondolattal, hogy kipróbáljam. Talán júliusban lesz rá több időm és egyszer benevezek én is egy gyakorlati feladatra, de addig is izgatottan várom és olvasom mások írásait és a blogot magát. :)

Üdv,
Entlein

Szatti írta...

Örülök, hogy hatással volt rád, Entlein! :) Remélem, másokra is inspiráló jelleggel hat majd! Bármikor is lesz időd, kedved egy-egy feladatra alkotni, nagyon szívesen látom majd a műved és addig is minden jót neked! Köszönöm a véleményed!

Jozefin írta...

117. temetés - halálnem: zsiráf foltos bőrbetegség

Szép volt a temetésem. Nem gondoltam volna, hogy valaha megélem ezt. Vagy meghalom? Hogy mondják ezt ideát? Már feldolgoztam. Ne csüggedjetek, sokkal jobb itt minden. Nyugi van, és csend.
Furán kékes minden, meg ködös, és egyedül vagyok. Mindig körülöttem volt valaki, és most ez egész furcsa még nekem. Nem találkoztam még Istennel, szóval ha létezik is, még nem pacsiztunk össze, vagy a két lét között ragadtam? Az egyetlen legidegesítőbb dolog, hogy magamba beszélek, illetve nektek, de ti nem válaszoltok.
Időnként lehajítok egy könyvet, lelökök valamit, megrángatom a függönyt, de fütyültök rám. Mintha elvarott szájjal akarnék suttogni, csak a mozdulatok, a tárgyak maradtak nekem, amik engedik magukat mozgatni, mert ti nem hallgatnátok rám, lesöpritek az érintésemet, akár egy zavaró bogarat. Csak zokogtok mint egy óvódás, akinek elvették a játékát. Tudom, szerettetek! De ideje lenne már túllépni rajtam.
Nélkülem sokkal jobb lesz, csak erről sose beszéltünk nyíltan. A betegségemmel mindenki életét valamelyest hátráltattam. Rám kellett költeni rengeteg pénzt, és emiatt sok mindenről le kellett mondanotok. Peternek például a basszusgitárjáról, amikor anya azt mondta, ugrott a karácsonyi ajándék, mert a kúrámat kellett kifizetni, és azt a csoda gombát, ami állítólag fél év alatt segít. Jaj anya. Én már elfáradtam, te nem? Bár hallanátok. Akkor egycsapásra abbahagynátok a patakzást. Talán utánam is jöhetnétek!
És apa? Mikor mész már egy nagy motortúrára a haverokkal! És Luszinak mikor vesztek már biciklit? Mikor mentek már nyaralni, együtt? Nélkülem.
Most már rendezhettek neki barátnős pizsipartit. Senki nem fogja ijesztgetni a barátnőit a lakásban, és nem kell arra vigyázni, mikor jelenek meg, mert a kínos jelenet óta, mindenkitől féltetek aki nem ismerte a betegségem, hogy mit szól hozzám. Ahogy rosszabbodtak a dolgok, azt akartátok, hogy ne járjak iskolába, tanuljak csak otthon, mert pár lány beszólt nekem, és akkor úgy éreztem ezt akarom én is. A foltok úgy néztek ki rajtam, mint akit megvertek. Azt hitték mindig, hogy megvertetek. Volt aki oda jött hozzám, és a tenyerembe tuszkolt egy telefonszámot, amin segítséget kérhetek. Ahol segítenek az ilyen elesett sorsú kamaszokon. Azt hitték, hogy ócska rongy szüleim vannak, akik isznak, és nem foglalkoznak velem. Mennyi megaláztató előítéletet kellett elviselnetek. Hát most jól megkapták a pofájukba! A pletykás csürhéje, aki szidni merte a családomat, most nem győzi forgatni az újságot. Még hogy nem tettek meg mindent. Mindenkit hülyének gondoltam, tizenkét éves koromtól, amikor tudatára ébredtem, hogy van ez a micsodám, és hogy az emberek nem tudják ép ésszel felérni, ezt a micsodát. Az emberek mért nem tudják felfogni, hogy az életben vannak megoldhatatlan dolgok? Mért gondolják magukat mindenhatónak? Mért gondolják, hogy mindennek meg kell oldódnia? És honnan veszik, hogy az az igazi megoldás, ha minél tovább visszatartjuk a dolgokat a változástól, vagy egyáltalán, az az igazi megoldás, amire ők megoldásként gondolnak? Mért hiszünk annyi jó dolgot, fenyegetően rossznak? Mitől félünk? Mért gondoljuk, hogy mindenre létezik valódi megoldás. És a halált, mért nem gondoljuk soha megoldásnak. Pedig az is egy alternatíva. Egy halál eset, mindig hoz magával valami újat, és azt mondják nincs változás fájdalom nélkül, akkor azt hiszem ha ez a kettő szétválaszthatatlan, akkor ha halál van, változásnak is muszáj lennie, méghozzá a legnagyobbnak.

Jozefin írta...

Micsoda szenzáció lettem a halálommal. Mintha olyan nagy dolog lenne meghalni. Mások is meghaltak aznap. Ugyanabban a másodpercben. Hányan távozhatnak ugyanabban a tized másodpercben a világból, amikor mi? Mért mondják, hogy egyedül meghalni? Sose halunk meg egyedül. Együtt távozunk sokan, talán millióan, csak máshonnan indulunk el ugyanoda. Együtt halok majd meg egy hetvenéves bácsival, és egy megfulladt csecsemővel. Mindhárman éltünk valamennyit. Ki többet, ki kevesebbet. De szomjúan belekortyolhattunk a levegőbe, és az utolsó sóhajjal mindent magunkkal viszünk, amit csak tudunk. Én leginkább egy sütis tálat vinnék magammal az útra. De valószínű nem leszek éhes. Nem fogom már tudni mi az, hogy éhesnek lenni. Talán azt is elfelejtem, mi az a süti. - Egész jó. Egész jó Peterson. Majd ezt olvasd vissza, pontosan öt év múlva. Aztán ha befejezted a önsajnáltatást a naplódban, és az álmodozást arról, hogy beteg legyél, és mindenki téged ugráljon körbe, akkor ébredj fel. Sajnos Peterson (azaz én szólok magamhoz), még nagyon sok év áll Ön előtt, amit élményekkel, szerelmekkel, iskolával, és kalandokkal kell kitöltenie. De tartsa észben a halál perspektíváját (mért beszélek magammal ilyen fennkölten?), ahhoz, hogy mindezeket megvalósítsa. Fantáziáját pedig fordítsa egyéb használatos dolgokra. A halállal fantáziálgatni, nem olcsó játék, ne babázzon csak úgy senki az elmúlás gondolatával, aki kislány még hozzá. Egész jó. Egész jó Peterson. Ellie Peterson.
Ezt majd megmutatom Ahmarnak.

Peterson kisasszony, akit mindenki csak Petnek becézett - kivéve a kis félvér Ahmart, aki a legjobb barátja volt Ellinek -, szeretett a halállal kacérkodni. Mindig a másik világról fantáziált egészen tizenhét éves koráig. Volt egy naplója, amiben legalább száztizenhét féle halál nemet talált ki magának. Különböző történetekbe ágyazva megölte magát, lerajzolta a temetését, kiválasztotta a fejfára írt versidézetet, a virágokat, különösen szerette a pipacsot, de az csak tavasszal terem, ezért mindig a tavaszt választotta a halála idejévé. Milyen szép is a szerelem évszakában a pusztalatba aludni, még mielőtt minden romlásnak indulna! Így gondolta Pet. Nem így Ahmar, az egyetlen, aki mégis elfogadta a lányt agyament álmodozásával. Azért is, mert Petnek különös, mogyoróbarna szeme volt, furcsa kis fekete csíkokkal az íriszében, így kicsit olyan kormos, piszkos volt a tekintete. Rozsdavörös, vastag szálú, szélfújta loknis haja volt, mintha csak egy kis vadóc oroszlán lenne. Ahmar szerette a levendula és rózsa illat keverékét, mert a fűszeres füstölő mellett, amit Jermija Costa szobájában érzett először, ez volt a másik kedvence. Pet hajának rózsáslevendulás illata, és mogyoróbarna piszkos szeme. Átkozott egy lány volt. Ráadásul nem is akárkinek az akárkije. De hovatartozásáról még Ellie sem tudott sokáig. Ne döbbenjetek meg. Ezek a fordulatok szokványosak az ilyen történetekben. De bolond nőnek, bolond lánya van, és így tovább. Ez már ilyen ősi dolog, mint a boszorkányság, amit azt hiszem érdemes megemlíteni. Hallottatok már olyan történetről, ami kitalálja saját magát? Ehhez még jobban vissza kell mennünk majd az időben, de ne feledkezzünk meg Petről és Ahmarról.
Pet azon a délután, megmutatta a naplójában újabb kitalált halál nemét, Ahmar pedig elmesélte a legutóbbi különös álmát. Tudták egymás minden titkát. Nincs ebben semmi különös, ha két fiatalt olyasfajta kíváncsiság fűz egymáshoz, ami egymásban ér véget, és nem ijed meg a mélységtől, amelybe beletekint. És legfőképp ha talál is ott valamit. Hát ilyen barátok voltak, Ahmar és Ellie Peterson.

Betti írta...

Szia Szatti! Már régen alkottam, mindig jó feladatok vannak, viszont most nagyon megihletett ez a típus. Remélem, tetszik. :)
Egy utolsó búcsú
Anyukám sírva dőlt apám vállára, aki szorosan átkarolta és óvón simogatta a kontyból szétzilált tincseit. A szüleim még napokon át sirattak, gyászoltak engem, pedig már két hét eltelt a temetésem óta. A szívem szakadt meg értük, bármit megadtam volna, hogy valahogy utoljára szólhassak hozzájuk, megérinthessem őket, egy könnyes öleléssel elbúcsúzzak. El szerettem volna mondani, hogy legyenek boldogok és lépjenek tovább, fentről majd vigyázni fogok rájuk. Viszont tudtam, hogy a szüleimnek jobban fáj a tragédia, én már kezdtem megszokni az élőhalott állapotot. A testem egy halovány másaként léteztem, láttam és hallottam mindent ugyanúgy, de a szeretteim már nem érzékeltek. A ködös éjszakában a sofőr elaludt a volánnál, majd halálosan elütött, elsodort a zebránál. Még élesen vissza tudtam idézni az autó fényszórójának vakító fényeit, a hangos dudálást – de már késő volt. Éppen aznap töltöttem be a tizenhetedik életévemet, a barátaim felköszöntöttek az osztályban, a legjobb barátnőm elhívott az új könyvesboltba, ahol választhattam magamnak egy jó olvasmányt, a szüleim epertortával vártak rengeteg tejszínhabbal a tetején, miközben minden vidám, kedves pillanatot megörökítettem legújabb fényképezőmmel, melyre egy félévig spóroltam. Az ünneplés után rögtön elő szerettem volna hívatni a képeket, ezért elszaladtam a pár utcával arrébb lakó fényképészhez, amikor hazafelé sétáltam, megtörtént az elkerülhetetlen baleset. Pár perc múltán már szellemformában lebegtem. Azóta itt kísértek, felkeresem a rokonaimat, barátaimat. Vérzik a szívem, ahányszor meglátom a szenvedő, búbánatos arcukat. Viszont akkor a legeslegnehezebb, amikor a közeli családom hullajtják értem megállíthatatlanul könnyeiket. A kezem átsiklik rajtuk, nem tudok tenni értük semmit, hogy enyhítsem a fájdalmuk. Mégis hogyan üzenhetnék nekik? Bár már halottként nem tudtam sírni, lélekben velük együtt zokogtam a tehetetlenség súlyától. A gyászt lassacskán családtagként üdvözölhettem, de képtelen voltam feladni a remény vékony fonalát. Minden erőmmel fókuszáltam, összpontosítottam a szeretteim szívből fakadó mosolyára, támogató ölelésükre és mantraként, egy utolsó mentsvárként ismételgettem magamban, hogy „boldogság”. Hirtelen melengető, gyengéd fény ragyogott rám és a családomra. Bár nem láthattak, valamiért mégis felfelé néztek az irányomba. Anya megviselt arca hetek óta egy kicsit megnyugodott, lecsillapodott a keserves sírásból. Apám még szorosabban ölelte magához, az ő szemeiben is könnyek csillogtak. Tudtam, eljött az idő. Mosollyal az arcomon átkaroltam őket, amennyire csak tehettem szellemként, majd lassan magasabbra emelkedtem, fel az átmelengető fénybe. Éreztem, amint egyre könnyebben libbenek a világosságba, tudtam, hogy a szüleim elengedtek, szívükben megmaradnak az emlékek, s találkozunk egyszer, de addig is legyenek boldogok. Anya reszkető hangon ezt suttogta:
- Szeretünk, Ellie… - mire apa homlokon puszilta, s immár én is tova szárnyaltam egy másik világba, magam mögött hagyva a múlt sötét árnyait.

Dia Tanács írta...

A polgármester felesége

Szokásos forró nyári nap volt. A szellő enyhítően simította az emberek bőrét halovány táncot lejtve a lemenő napfényben. Szokásomhoz híven a délután legnagyobb részét a városunk könyvtárában töltöttem. A legtöbb ember bezárkózott a házaikba, a hozzám hasonló fiatalok a folyóparton kerestek menedéket. Azonban, nekem a könyvtár jelentette második otthonom. Amikor az embernek kérdései vannak és válaszokat keres rájuk, sokan feladják, mielőtt megtalálnák a megfelelő helyet tudásszomjuk csillapítására. Én sosem adtam fel, és a könyvtár mindig beszédes kedvében volt, jegyzetei, könyvei, és oldalai által üzent nekem. Colin volt az egyetlen, aki egyetértett a feleslegesnek tűnő kutatásaimmal és mindig mellettem volt, amikor segítségre szorultam. Sajnos az apja, aki nem mellesleg a rendőrfőnök volt, igencsak ellenezte a barátságunkat. Szerinte én mindig csak bajba kerültem. Végül is gaza volt, hiszen attól a naptól kezdve, hogy bejelentették az erdő fáinak kivágását az ellenzők táborának az élére álltam és gyakran kerültem heves tiltakozási láncokba a vezetőséggel, így Colin apjával és a polgármesterrel is. Azonban azt senki sem gondolta, hogy könnyedén meg fog oldódni a problémájuk. Miért mondom ezt?

Ahogy leszállt az éjjel, kis városunkat elnyelte a némaság, néhány lámpa pislákolt bizonyítva az éjszakának, hogy van ereje felette. Ms. Kingsley a könyvtáros nem engedett tovább kutakodni, ezért megkért a távozásra. Egy régi tulajdonról szóló könyvet bújtam, melybe kisvárosunk előző generációinak története, birtokaik, házaik, értékeik voltak nagyító alá véve. Az egyik oldalon megpillantottam egy nevet, valószínűleg fel sem tűnt volna, talán az újságból emlékeztem rá. Drew Porter… Drew Porter akit halva találtak a saját birtokán, és aki szívbetegségben hagyta maga mögött városunkat és néhány százhektárnyi földjét, mely az erdő szélén helyezkedett el. Emlékeztem még anyám meséire a Porter gyerekekről, akik elhagyták apjukat majd anyjukkal a nagyvárosban kerestek némi újdonságot. Időm nem maradt végig olvasgatni betűről betűre, miért is került bele ebbe a könyvbe, így kitéptem azt az egy lapot. Ms. Kingsley türelmetlen egy teremtés volt, már csattogott is befelé a hatalmas fapapucsában újabb felkéréssel a távozásra. Óvatosan leejtettem a papírlapot, nehogy észrevegye és felkapva a táskámat, a szekrény alá rúgtam. Majd holnap megnézem. Ez a holnap azonban elmaradt. Gondolataimba merülve hagytam el a könyvtárat, és sosem értem már el hazáig. Emlékszem, ahogy megláttam a fekete autót, mindenféle világítás nélkül egyenesen felém tartani. Futni kezdtem, gondolván, átérek a járdára, azonban az autó sávot váltott és egyenesen nekem rontott. Minden elsötétült körülöttem.

Mikor felébredtem emberek álltak körülöttem. Arcukra a szörnyülködés vonásai voltak belevésve, láttam egy két-két könnycseppet is. Megkérdeztem mi történt, azonban nem feleltek. Anyám zokogó hangjára lettem figyelmes, ahogy áttöri a körülöttem álló városlakókat és rohan felém. Azonban nem engem ölelt át. Mikor megláttam, hogy a testem mellettem fekszik, hirtelen világossá vált. Ők már nem látnak engem. Valahogy sosem tudtam elfogadni, hogy így kellett meghaljak, hiszen annyi tervem volt még, ötletek az erdő megmentéséhez, helyek, amiket meg akartunk Colinnal látogatni.

A temetésemen azt mondták, hogy nem szándékos emberölés azonban segítségnyújtás elmulasztása miatt hagytam őket ott. Az autó tovább hajtott, és nem találták meg a tettest, nem látta senki, és hogy halálom csakis a véletlen műve lehet méghozzá a sötét miatt. Ott álltam a saját koporsóm mellett, hallgatva ezeket az értelmetlen szavakat. A temetésem volt, mégis gúnyos kacajban törtem ki, talán jó is, hogy nem hallották. Véletlen gázolás, igen biztosan. Hiszen a fekete autó átjött a másik sávba, engem akart. Már csak rá kellett jöjjek, hogy miért.

Dia Tanács írta...

A temetés után a házunkban összegyűlt egy kisebb baráti társaság. Édesanyám zokogva ölelte a rengeteg részvétnyilvánítót. Mikor Olivia Walton is megérkezett az emberek rendezetten álltak előtte, hiszen micsoda tekintély övezi a polgármester feleségeket. Bár Olivia más volt, mégis ő volt édesanyám legkedvesebb barátnője. Igaz, a mi kapcsolatunk nem nevezhető ily felhőtlennek. Rendben, bevallom, egyszer betörtem a lakásukba, pontosabban bemásztam a nyitott ablakon. Nem akartam semmi vagyontárgyat vagy értéket eltulajdonítani, egyedül a fakivágási engedélyt volt tervemben birtokolni, de a Walton családból Olivia otthon volt. A legnagyobb meglepetésemre nem egyedül. A magát mindennél többnek tartó építészünkkel kerültek mondhatni intimebb közelségben. Rick vett észre, bár nem volt nehéz dolga, hiszen úgy masíroztam befelé, mint egy elefánt a porcelánboltba. Megismertek persze, de tudták, ha elmondják édesanyámnak, esetleg másnak, nekem is megnyílhat nem túl kis szám, és elmesélhetem mit is láttam pontosan a nagy becsben tartott polgármester asszonyságról. Végül is nem beszéltek, így én sem. Maradt a hűvös üdvözlő viszony. Egy közös volt bennünk, hogy szerettük édesanyámat. Halálomat követően még többet volt a mi házunkban, próbált enyhülő vigaszt hozni édesanyámnak, ám ő sem járt sikerrel. Szüleim összetörtek, és nem tudtak felállni, a tudat, hogy gyilkosom szabadon járkálhat, én pedig halott vagyok, megemésztette őket.

Colin szinte ki sem mozdult a házból. Feküdt egyre porosodó szobájában, miközben apja hol szépen, hol fenyegetve követelőzött, ugyan már ideje lenne túllépni a gyászon. Egy nap mikor egyedül volt, ott ültem mellette az ágyon. Talán megszokásból megsimítottam a haját, mire azonnal felébredt és borzongva nézett maga körül. Még én magam is megijedtem, hiszen valamilyen szinte érezte, hogy ott vagyok mellette. Lehetséges lenne? Tudtam, már nem tehetek sok mindent, de a semminél mégis jobb lenne kideríteni, mi folyik ebben a városkában. Eszembe jutott az a bizonyos könyvlap, ami ott hever a könyvtárpadlón. Körbenéztem a szobában és az asztalán ott volt egy könyvtári könyv. Próba szerencse. Erőt vettem magamon és megpróbáltam meglökni a könyvet, mire az hatalmas morajjal zuhant a padlóra. Colin szinte felugrott és falfehérré változott. Felkapta a könyvet nézett körbe, forgatta jobbra-balra. Megakadt a szeme a könyvtár pecsétjén.
- Ellie ha hallasz engem… Vezess kérlek, had segítsek megfejtenem mi történt pontosan. Megölelte a könyvet, és elindult. Végre, napok múlva elhagyta a szobáját, és számításaimnak megfelelően a könyvtárba vette az útját. Jó érzés volt látni, hogy valaki ennyire hisz bennem. Talán csak azt próbálta elképzelni milyen lenne, ha ott lehetnék mellette, pedig tényleg nem láthatott.

Ms. Kingsley szomorúan üldögélt a pult mellett. Ahogy meglátta Colint, csendben ellépett az olvasott könyve mellől és megölelte őt.
- Jó rég láttalak Colin, hogy vagy?
- Köszönöm Ms. Kingsley, meg vagyok. Valami azt súgta, hogy ma a könyvtárba kell, hogy jöjjek, mintha Ellie ezt akarná.
- Tudom, hogy hiányzik drágám, nekem is. De tovább kell lépdelni a valóság ösvényén.
- Mondja, mit olvasott Ellie utoljára, emlékszik rá?
- Hogyne emlékeznék, százszor is megnéztem. Gyere, megmutatom.
Ms. Kingsley egyenesen ahhoz a polchoz vitte Colint, ahová visszatettem azt a könyvet. Mikor magára maradt, leült a nagy kopottas könyvvel és lapozgatni kezdte. Türelmesen egyik lapról a másikra, majd megakadt a szeme azon az oldalon, amit még én magam téptem ki.
- Ellie, csak te lehettél olyan bolond, hogy egy ilyen unalmas könyvből bármit is kitépj – mondta egészen úgy mintha velem beszélgetett volna. – De nem emlékszem, hogy bármilyen jegyzetet is találtak volna nálad a baleset után…

Dia Tanács írta...

Oh igen, az én Colinom, mindig is okos volt. A polcon Ms. Kingsley ott felejtette a zsebkendőjét így új erőmet kipróbálva lelöktem. Colin abban a pillanatban felugrott, megállt a polc előtt. Lehajolt a zsebkendőért, és meglátott egy lapocskát a polc alatt. Az a lap volt, amit akkor, azon az éjjel kitéptem. Talán sírtam volna, ha még lettek volna könnyeim. Kíváncsian figyeltem, ahogy Colin némán kihajtogatja a sarkakat és olvasni kezdi a lapot. Ott álltam mögötte. Tényleg az öregúrról Drew Porterről szólt. Birtokai a nagy ház, a körülötte elterülő több száz hektárnyi terület és… és… és az egész erdő. Hogy micsoda? Övé az egész erdő? Hiszen akkor nincs joguk kivágni. Ha pedig meghalt, méghozzá állítólagos szívbetegségben, akkor a családja, a fiai, a Porter gyerekek öröklik az erdőt, akik minden bizonnyal nem is tudnak erről. A csendet az ajtón belépő cipők tompa lépési törték meg, elég időt adva Colinnak hogy összegyűrje a lapot és a zsebébe süllyessze. Olivia Walton lépett be külön álló kísérettel, maga mögött a beképzelt Rickkel. Minden gyűlöletem a felszínre tört. A rendőrfőnök kíváncsian bámult fiára, azonban Olivia gyorsabb volt.
- Az a könyv a polgármester tulajdona, azért jöttünk, hogy átszállítsuk a házba, ahol biztonságban tudunk vigyázni a városunkat érintő iratokra.
- De hisz eddig is itt volt. – Felelte Colin pimaszul.
- Kérlek, add oda neki – figyelmeztette az apja szigorúan, rendőri kötelességének megfelelően. Colin átadta a könyvet és a zsebében lapuló egyetlen fontos oldallal kisétált a könyvárból.

Nem értettem még, hogy mi köze az elhunyt öregúrnak Olivi Waltonhoz. Vagy, hogy mért a polgármester felesége intézi a polgármester teendőit. Ott volt még Rick, aki mint egy hűséges véreb követte a hőn áhított Oliviát. Ott volt még az erdő, ami mint kiderült nem is lehetett volna kivágni, csak a tulajdonos engedélyével. Annyi biztos, hogy az öregúr sosem adta volna áldását az általa annyira szeretett természet elpusztítására. De meghalt, ahogy akkor állították, szívbetegségben. Volt valami különös a város vezetőiben, valami, amit tudtam, hogy el fog vezetni halálom napjáig. Szerencsémre Colin sem nyugodott bele a kutatásba, órákat töltött a polgármesteri rezidencia árnyékában figyelve ki lép be és ki hagyja el kaput. Rick folyton megtalálható volt Olivia szoknyája körül. Azonban ami még furcsább volt, hogy a férje tűrte az egészet. Hagyta feleségét egy légtérben tartózkodni azzal a vérebbel, aki nyál csorgatva kapaszkodott másnak a tulajdonához.

Colinnal ellentétben én észrevétlenül járkáltam ki és be, figyeltem minden mozzanatot. A legérdekesebb az íróasztal óvva őrzött tartalma volt számomra, volt, hogy napokig ültem és vártam, míg kinyitják. Türelmem meghozta gyümölcsét, Olivia végre férjével együtt lépkedett a hatalmas faragott asztal felé. A kulcs a feleség nyakában lógott, kinyitották és belesüllyesztették az iratokat a fakivágásról. Ez a röpke pillanat elég volt, hogy meglássam a fiók más kincseit is. Volt ott egy fegyver, egy kulcs és egy születési bizonylat méghozzá Olivia és Nicolas Porter születéséről. Akárhogy próbáltam az emlékezetembe idézni, hogyan hívták a Porter gyerekeket, sehogy sem emlékeztem rá. De vajon miért tartja magánál ezeket az iratokat ez az Olivia. Ő Walton volt, bár lánykori nevéről nem gyakran esett szó, viszont szeretett mesélni az apjáról, akivel állítólag leélte az életét, mesélt arról, milyen szerencsés, akinek testvér adatik meg, hiszen neki mindig egyedül kellett lennie. Hogy kerülhettek hozzá, másnak az adatai?

Dia Tanács írta...

Conrad Walton, a polgármester átkarolta feleségét, bezárta a fiókot és gondterhesen bámultak maguk elé.
- Túl sok vér fogja idehúzni a kíváncsiskodókat drágám – kezdte Conrad.
- Ne izgulj, megígértem, hogy minden rendben lesz. Ami a testvéremet illeti, ő miatta nem kell aggódnunk, hamar alá fogja írni a papírokat. Utána végre miénk lesz minden, megkapod a szabadságod, melyre annyira vágysz.
- Valaki rá fog jönni.
- Ugyan, te vagy a polgármester, én a feleséged. Az apám már nem áll az utunkban, Rick megölte azt a kis mitugrászt, és hamarosan a fivéremre lesz rábizonyítva a szomorú csöppség fájó halála. Akkor már senki nem lesz az utunkban.
Elhallgattak, belemerültek saját terveikbe és pedig hatalmasra nyílt szemekkel csak álltam ott és nem akartam elhinni az igazságot. Lassan kezdett összeállni a fejemben egy kép, amely megmutatja az én történetem.

17 éves voltam. A polgármester valóban Conrad Walton, a felesége Olivia Walton, régi nevén Olivia Porter. Ebben a városkában élt, az apja azonban jobban szerette a természetet, mint a pusztítást. Drew Porter, nem hagyta el a házát, mígnem saját lánya állt rajta bosszút. A lány, aki felnőtt, és úgy döntött a fák kiirtásával egy új korszakot nyithat a régi kisváros árnyéka felett. Szeretőjével megölette azt a lányt, aki a legközelebb került az igazsághoz róla, azon az éjjel amikor bemászott az ablakukon. A nő, aki saját testvérét nem hogy csak letagadta, hanem gyilkosság vádjával akarta eltüntetni az útjából. Egy nő, aki gonosz volt, pusztító, és kitartó. És egy lány, akit megölt, aki halott volt, akire kevesen emlékeznek. 17 éves voltam, már tudtam az igazságot, és már nem tehettem semmit.

Anett Monos írta...

Szia Szatti! :) Én még csak tegnap találta rá az oldaladra sajnos, de egyből megihletett ez a jó kis feladat :) Összedobtam hát egy rövid írást, remélem tetszeni fog :)

Ellie bosszúja
Csupán egy átlagos gimnáziumi diákja voltam. Egy átlagos diák, aki mindig a szebbek, a jobbak, és a gazdagabbak céltáblája volt. A város szélén, egy romos kis házban laktunk édesanyámmal és a húgommal. Minden egyes nap remegve léptem át az iskola küszöbét. Az, hogy a környék legjobb iskolájába járhattam, számomra nem volt dicsőség, kiváltáság.
A polgármester jóvoltából, ingyen tanulhattam a tehetősebb diákok között, akiknek a szüleik megengedhették maguknak a méregdrága tandíjat. Kimondhatatlanul hálás voltam a polgármesternek a remek lehetőségért. A híres gimnázium mindenhol jó ajánlólevélnek számított. Állatorvosnak készültem, és a lehető legjobbat hoztam ki magamból, hogy az álmom ne csupán álom maradjon.
Szinte soha nem mozdultam ki otthonról. Iskola után bezárkóztam a szobámba, és a könyveimbe temetkeztem. A családommal alig érintkeztem, csak a vacsoránál váltottam velük pár szót. A húgom próbált beszélgetni velem, játszani, ám én kimérten hárítottam. Majd ha felnő, meg fog érteni.
Az iskolában jól teljesítettem, a tanárok imádtak. Emiatt az osztálytársaim, akiket csupán a szüleik pénze tartott ott, gyűlöltek. A csodálatos iskola, földi pokollá változott a számomra. Az osztálytársaim összefogtak ellenem, és barátok hiányában, egyedül voltam. Az első tanévben még csak szavakkal bántottak, sértegettek. Megjegyzéseket tettek a ruházatomra, ami az ő márkás cuccaik mellett labdába sem rúghatott, összesúgtak a hátam mögött, és megrongálták a holmimat. Belefirkáltak a könyveimbe, üdítővel öntötték le a táskámat, nem ritkán engem is. Többször kijelentették, hogy semmi keresnivalóm közöttük.
Mire elkezdődött a nyár, teljesen összeomlottam. Hittem a piszkálódóknak. Elhittem nekik, hogy semmit nem érek, hogy egy senki vagyok, és mindenki jobban járna, ha meghalnék… A nyári szünet két hónapját azzal töltöttem, hogy lelkileg rehabilitáljam magam. Nem egyszer kíséreltem meg öngyilkosságot, ezért heteket töltöttem a kórházban, és kirendeltek mellém egy pszichológust is. Mrs. Davis nem tudott rajtam segíteni. Az, hogy szeptemberre összekaptam magam, nem az ő érdeme volt, és ezt tudta is. A részleges gyógyulásomat magamnak köszönhettem.
Amint elkezdődött a tanév, rá kellett döbbennem, hogy az ellenfeleim sem tétlenkedtek. Észrevették, hogy nem hagytam ott a sulit, és ez mérhetetlenül felbosszantotta őket. A kitartásomért mégjobban utáltak. Új módszerhez folyamodtak. Testileg is gyötörni kezdtek. Rendszeresen elkaptak tanítás után, és megvertek. Tépték a hajam, elszakították a ruhámat. Senki nem tudott ezekről, nem panaszkodtam. Még otthon sem. Okosan, mindig kihalt helyen támadtak rám, hogy ne legyenek szemtanúk. A kék foltok, amik a testemet borították, nem látszódtak, csak ha meztelen voltam. A tanároknak, és a szülőknek fogalmuk sem volt az egészről. Egy ízben szétnyílt a fejem, nekem pedig azt kellett hazudnom, hogy elestem. Nem lett volna bizonyítékom a társaim ellen, és feltételeztem, hogy a szüleik pénze úgyis kihúzná őket a csávából, ha bajba kerülnének. Így kénytelen voltam tűrni. Édesanyám sejtette, hogy valami gond van, de akárhányszor le akart velem ülni beszélni, ideges lettem, és durván elküldtem. Most már mélységesen bánom.
Ismét eljött a nyári szünet, de nem adtam fel. Igaz, hogy paranoiás lettem, és folyton a hátam mögé nézegettem, de éltem. Folyton kialvatlan voltam, és figyelmetlen. Iszonyú, véres rémálmok gyötörtek.

Anett Monos írta...

Mikor elkezdtem a harmadik évemet a gimnáziumban, a társaim vérszemet kaptak. Már a hangom, és a megjelenésem is irritálta őket. A jegyeim zuhanórepülésbe kezdtek, és félévkor kellett rádöbbennem, hogy két tárgyból is megbuktam. A tanárok, és az igazgató aggódott értem. A sok bántás, amit nap, mint nap el kellett viselnem, durvává, erőszakossá tettek engem. Kifordultam önmagamból, nem voltam már ugyanaz az ember. Gyűlöltem a bántalmazóimat, az életemet, az iskolát, és mindent, ami körülvett. De legjobban magamat gyűlöltem, a tehetetlenségem miatt. Már csak egy hónap volt hátra a suliból, és az ellenségeim úgy gondolták, végleg el kell intézniük, hogy eltűnjek az iskolából.
Egyik reggel, még tanítás előtt elkaptak az akkor még néptelen utcán, és összevertek. Betört az orrom, nem kaptam levegőt. Pár bordám is megzúzódhatott, meg minden egyes mozdulat kínszenvedés volt. Ám ahelyett, hogy otthagytak volna, az előző napi esőzéstől megáradt folyóba gurítottak. Ki tudtam volna evickélni a partra, de a sérüléseim, és a légszomjam miatt esélyem sem volt. Végül elérték a céljukat. Soha nem mentem vissza az iskolába… Gyakorlatilag meghaltam, megfulladtam, de végleg nem szabadultak meg tőlem, mert itt vagyok, és bosszút fogok állni!


Anya mellett állok, és könnytől nedves arcába nézek. Lassan egy hónap telt el a temetésem óta, de neki nem sikerült talpra állnia. Maga alá temette a gyász. Általában az üres szobámban kuporgott, sírt az ágyamon, és a néma falaknak beszélt. Magát hibáztatta a tragédia miatt, ahogy öt évvel ezelőtt apa halála miatt is. Akkor én istápoltam, öntöttem belé a lelket. Viszont most senki nincs mellette, senki nem mondja neki, hogy minden rendben lesz, és hogy ne féljen. Összeszorul a szívem, valahányszor rápillantok. Megfordulok, és kisétálok a szobámból. Elönt a harag, csak úgy, mint mikor a halálomat egy szörnyű balesetnek titulálták, és a bűnösök ép bőrrel megúszták. Tudom, hogy miért maradtam itt. Jó pár befejezetlen ügyem maradt…
Megállok most az iskolám előtt, és felnézek a fekete lobogóra. Semmilyen érzést nem kelt bennem. Aztán eszembe jut, hogy a gyilkosaim is ott voltak a temetésemen, és együtt sírtak anyával. Anyával, akinek ezzel tönkretették az életét. Műkönnyek… tudom nagyon jól. Átkelek az út túloldalára, nem is figyelve az autókra. Minek kerüljem ki őket? Úgyis áthajtanak rajtam, már nem tehetnek kárt bennem.
Egy díszes, gazdagon felcicomázott épületnél torpanok meg. Szellemarcom eltorzul a haragtól, és az elégedettségtől. Most végre eljött az én időm! Fordult a kocka, nálam az előny. Minél hamarabb át szeretnék kelni a túloldalra, úgyhogy egy kicsit eljátszadozok velük, megrémítem őket, aztán megölöm…


Édesanyám a tévé előtt ül a nappaliban. Odakint már sötétedett. Húgom az ölébe hajtja a fejét, én pedig úgy meg szeretném simogatni. El szeretném neki mondani, mennyire sajnálom, hogy nem tölthettük több időt együtt. Mélységesen megbántam, hogy folyton elküldtem, amikor beszélgetni akart. Akkor még azt hittem, hogy ráérek, még az egész élet előttem áll. A legjobban mégis az fáj, hogy nem tudtam tőlük rendesen elbúcsúzni. Nem mondhattam el nekik, hogy mennyire szerettem őket.
Felhangzik az esti híradó szignálja, és kíváncsian felkapom a fejem. Biztosan benne lesz! Nem is csalódom.
- Öt gimnazista diák vesztette életét, a délelőtti órákban, Chicago belvárosában. A haláluk körülményei eddig ismeretlenek. - a hírolvasó elkomorodott. - Ugyan annak az iskolának a tanulói, ahova a múlt hónapban elhunyt Ellie Peterson is járt.
Felvillan az öt fekete keretes kép, a tévé képernyőjén. Cindy White - a szobájában felakasztotta magát, Peter Jackson - a fürdőkádban kapott szívrohamot, Tim Johnson - levágta a lábát egy magasból lecsapódó garázsajtó és elvérzett, Shanon Higgs- halálra gázolta egy kamion a főúton, és végül George O’Connell - kizuhant az emeleti ablakon. Kitört a nyaka.

Anett Monos írta...

Anya rémült szemekkel bámul a képernyőre. Mélyet sóhajtok. Már nem maradt több dolgom… Érzem, hogy láthatatlan karok fonódnak szellemtestem köré. A nappali, anya és a húgom egyre messzebb kerülnek tőlem. Kiáltani akarok, pedig tudom, hogy nem hallanák meg. Aztán végleg eltűnnek a szemem elől…

Anett Monos írta...

ez egy gyönyörű írás! :)

Szatti írta...

Kedves Jozefin!

Nagyon tetszett az írásod :) Cserfes, csipkelődő, kicsit nyers, de annál őszintébb szavak és ezeket a jelzőket is csak a legjobb értelemben használom. Kifejező volt az írásod, elgondolkodtató és remek élmény volt a főszereplőd gondolatai között "mászkálni". A végén éreztem kicsit, mintha eltávolodnál az írástól vagy más stílust öltene a dolog, amikor is belépett a cselekménybe Ahmar karaktere. Mintha eszedbe jutott volna, hogy ja, még őt is meg akartam említeni. Az addigi háromnegyed rész szép egybefüggő volt, a végén viszont mintha más valaki írta volna a sorokat helyetted vagy mintha máskor írtad volna hozzá a végéhez a részletet, és nem egyszerre. Mindenesetre, nagyon tetszett és ez csak az én véleményem vagy érzésem. Élvezetes volt olvasni és köszönöm az élményt :) Gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Betti!

Nagyszerűen egyszerű történetet alkottál! Nem voltak benne különösebben bonyodalmak vagy nagyobb csavarok, de mégis tudtál újat mutatni, új élményt adni. Kifejező volt, érdekes, őszinte és szívhez szóló! Érzékletesen mutattad be azt az életet, amikor valaki szeretettel távozik el az életből. Azzal a tudattal, hogy szerették. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Szatti írta...

Kedves Dia!

Nagyon összetett, komplett, szövevényes, érdekes és cselekményben gazdag történetet alkottál! Nagyszerűek voltak a gondolataid, ahogy mesélve vontál egyre beljebb és beljebb a történetbe. Végig, kíváncsian olvastam, hogyan fog zárulni a történeted és bár a kommenteket tekintve hosszúra sikeredett a műved, megérte elolvasni :) Gratulálok neked és köszönöm a részvételed, a feladat iránti kreativitásod!

Szatti írta...

Kedves Anett!

Érdekes volt a történeted, amelyet a bosszú oldaláról ragadtál meg. Szörnyű érzés, amikor ki vagy szolgáltatva az az osztályodnak, akik közé igazából csak beépülni szeretnél, elvegyülni és a részévé válni. Rossz érzés, amikor nem akarnak befogadni, a csapatjuk részének tekinteni és segíteni abban, hogy egy lehessél közülük. A történeted mindezt felfokozta, tovább vitte és drasztikusabb módon ért véget, mint ahogyan az a valóságban történne, de nagyon jól érzékeltette azt a tényt, amit a lelki sérülések eredményezni tudnak, bosszú formájában. Remek történetet alkottál és gratulálok neked! Köszönöm, hogy itt vagy, alkottál és hogy az oldal olvasói között tudhatlak :)

Jozefin írta...

Igazából az a rész, ami 'kilóg', azt narrátorként akartam írni. Szóval azért tűnhet másnak, mert más is. De egy ilyen rövid részletben, ez valószínűleg rosszul hat. Valószínű nem vezettem jól át, ott én is éreztem egy kis űrt, vagy hogy elég érthető lesz-e, hogy ezek már nem Ellie szavai, mennyire lesz ez érzékelhető egy ilyen kis szövegben, mert nincs idő 'hozzászokni', mint például egy regényben,így zavaros lehet. Már ha ugyanarra az utolsó bekezdésre gondolunk :D Köszönöm a kritikát.

Szatti írta...

A narrációt éreztem, és az érthető is volt. Talán az átvezetés volt kevésbé érzékeltetve, de hidd el, így is nagyszerű volt a történeted :) nem negatív kritikaként mondtam, hogy ez rontana rajta, és igaz az is, hogy egy hosszabb szövegben ez talán érzékletesebb, ha nagyobb terjedelemben van lehetőséged kifejteni. A tartalma, mondanivalója mindenképp célt ért és remek munkát végeztél :)

Anett Monos írta...

Én köszönöm, hogy írhattam :) Rendszeres olvasom az oldalt :) És köszönöm, hogy időt szakítottál rám, és véleményeztél :)

Névtelen írta...

Szia Szatti! A nevem Rara, és én is jelentkezem. Az otthoni gépünkön sajnos nem jön be normálisan az oldal, így küldtem egy e-mailt, de lehet, hogy a rendszer nem küldte el... Mindegy, lényeg, ami lényeg, hogy megtaláltam a módját az írásnak, és lehet, hogy kicsit elszakadtam a témától, de azért remélem tetszik. :)

Zeneajánlás: Adele - Someone like you

Tudtam

Emlékszem.
Emlékszem, hogy az utolsó gondolatom az volt, hogy az érzés olyan volt, mintha repülnék, és egyszer Vincentnek is ki kéne próbálnia.
Öngyilkos lettem, leugrottam a teraszról, mert megcsalt, mégis... valahol a legjobbakat kívánom neki. De ezen már nem is lepődöm meg. Hiszen szerettem. Akkor az életben miért gyűlöltem őt annyira? Nem is tudom. Már kezdem bánni, amit tettem. De... így akár egész nap követhetem. Szellemként...
Csak nézném, ahogy a hosszú ujjaival unottan dobol az asztalon óra közben, ahogy borzolja az öccse haját, ha az veszít a videojátékcsatájukban, ahogy... Ahogy megöleli azt a lányt. Még a nevét sem tudom, de tudom, hogy gyűlölöm. Ahogy Vincentet is.
A halálom előtti órákban csak a düh és a bosszúvágy hajtott. Háromra elhívtam, mindent elrendeztem. Délután kettő ötvenhatkor leugrottam a teraszról. Mire Vincent is megérkezett (a szokásos két-három perces késéssel), a mentők már ott voltak. Tudatták vele, hogy meghaltam. Ő elment hozzánk, és bement a szobámba, hogy megemlékezzen rólam. Mert a szüleim úgyis betessékelik, úgy tudták, ő még mindig az én jó tanuló, borzasztó helyes, és udvarias barátom. Igen, hivatalosan akkor még az volt. Aztán, amikor bement a szobámba, talált egy borítékot, amit még én készítettem elő. Benne volt annak a lánynak a karkötője, amit még a szobájában találtam, és dühösen zsebrevágtam. Benne volt egy papírfecni, rajta csak egyetlen szó: "Tudtam".
A hivatalos verzió az, hogy lelöktek a könyvtár teraszáról, a támadó elfutott, és csak egy szemtanú volt, aki távolról látta. Az a lány, akivel megcsalt. Valójában, ő hazudott. Tudta, hogy engem csalt meg Vincent vele, és nem volt benne annyi tartás, hogy elmondja az igazat. Pedig egész látványosan ugrottam le. Mert azt akartam, hogy tudja: ő közvetetten az én gyilkosom.
Ismertem Vincentet. Túl jól. Jól tudtam, hogy előbb-utóbb be fog következni, de túlságosan is elvakultan szerettem ahhoz, hogy ez realizálódjon bennem. Amikor viszont megtörtént, először összetörtem. Aztán meggyűlöltem. Őt. A lányt. Azt akartam, hogy bűntudata legyen. Hogy szembesüljön azzal, amit tett.
És így egész életében nap, mint nap követni fogom. Ha akarja, ha nem. Nemcsak szellemként, egy keserű emlékként is. És élvezni fogom, ahogy majd megőrül a bűntudattól, és, hogy minden egyes nap minden egyes percében vele lehetek. Hiszen, én így szeretem őt.

Szatti írta...

Kedves Rara!

Elgondolkodtató volt a történeted és az alapötlet is nagyon tetszett, amelyből kibontakoztattad. Emailt sajnos, nem kaptam tőled, de örülök, hogy végül sikerült elküldened a munkád. Tömör voltál, lényegre törő, de átjöttek azok a gondolatok számomra, amelyeket megfogalmazni akartál. Gratulálok a munkádhoz és köszönöm, hogy írtál! :)

Loreena írta...

Szia! Rég írtam már, most gondoltam megpróbálom :)
Cím: Egy próbát megér
Egy év telt el a halálom óta. Azóta voltak hullámhegyek és hullámvölgyek az „életemben”. Na igen. Elég furcsa végignézni a saját temetésedet. De ami még ennél is nehezebb, meggyőzni a szeretteidet arról, hogy velük vagy úgy, hogy nem látnak. Nehéz dió, ellenben nem megoldhatatlan. Vagyis biztosan van valami megoldás. Eddig még nem találtam meg, de dolgozom rajta. Sok minden történt, míg ők azt hitték,hogy nem vagyok velük. Igaz, nem látnak, de sokszor beszélnek hozzám. Anyu rendszeresen mesél nekem, mintha ott ülnék mellette. A húgom, a kis tündér, táncolni szokott nekem és este, mielőtt elalszik, kirakja az ablakba a nekem rajzol képeket. Valamiért mindig szárnyakkal ábrázol. Pedig nem vagyok angyal. Azt hiszem. Nincs szárnyam, de tudok lebegni, viszont nem hall senki. Egyedül vagyok, mint a kisujjam. Néha követni szoktam az embereket. De legfőképpen egy embert. Vagyis egy srácot. Hát igen, lehet, hogy meghaltam, de az érzéseim nem sokat változtak. Állandóan rá gondolok. Néha elé állok, de észre se veszi, amikor átsuhan rajtam. Épp az előbb csináltam ezt. Nagyon csikis érzés, amikor „átsuhannak” rajtam. Vagy fordítva, amikor én suhanok át rajtuk. Hihi. Megállt egy kirakat előtt. Ez nem is egy szimpla kirakat. Ez a kedvenc könyvesboltom. Valahányszor ide jöttem, mindig megnyugodtam. Nem is kellett más, csak beléptem az ajtón, és a gondok kint maradtak. De miért áll itt? Meredten bámul valamit. Megszólalt a csengő. Valaki kijön. De ez nem lehet. Hiszen ő úgy néz ki, mint én. Vagyis majdnem. Nem látom teljesen, mert éppen egy könyvbe temetkezik. S most, hogy visszatérek imádatom tárgyának bámulására… Őőőő, imádatom tárgya meglépett. Ciki. Akkor most inkább kiderítem, hogy ki ez a lány.
-Szia, mit olvasol? Á, az egy jó könyv, én is szerettem. Tudod, mostanában nem nagyon szoktam olvasni. – észre sem veszi, hogy neki papolok… - Nem vagy valami beszédes, igaz? Én se voltam az, mielőtt meghaltam. De így, hogy senki se hall, kicsit könnyebb kiadni magamból a dolgokat. Figyelsz te rám egyáltalán? Hahó!!! Én a helyedben nem mennék arra, ott sok a biciklis… elestél. Na ugye én megmondtam. – a könyv fölé szállok és megnézem hol nyílott ki. A kedvenc részem. Az amikor az ismeretlen srácról kiderül, hogy ufó, de a lány nem fut el, mert nem fél tőle. „ Nézz rám! Rám kell nézned, most! ... Kérlek! – a hangjából eltűnt a dühös él. Reszketegen sóhajtottam és felnéztem, tekintete az enyémet kutatta. A hold halvány fénye áttört a fölénk terülő lombokon, megvilágította magas arccsontját, elnyíló ajkát.” (részlet J. L. Armentrout: Obszidián című regényéből) A legszebb leírás a könyvben. Na jó talán nem. Volt ennél szebb is. De erről a két oldalról garantáltan ez a legjobb, és mivelhogy nem tudok lapozni, be kell érnem ennyivel. – Héé, még olvasnám, ha nem zavar. Látom zavar, különben miért húztad volta át a bordáimon a könyvet. Gonosz vagy – és költöttem számára láthatatlan nyelvemet – na jó, szerintem is menjünk tovább. Jajj, de jó lenne, ha hallanál. Elmondhatnám, hogy mennyire idegesítő vagy. Nem is, csak szótlan. Mint én, úgy kábé egy éve. Nagyon sokban hasonlítunk, de egy dologban teljesen eltérünk egymástól. Te élsz, míg én halottabb nem is lehetnék… Vigyázz arra az ág…ra!! Bocs, előbb kellett volna szólnom. Igazítsd meg a hajad, úgy néz ki, mint a szénakazal. Na így már jobb. Hogyan érhetném el, hogy ne menj neki semmi illetve senki másnak. – és míg ezen gondolkodtam, ismét megtörtént a baj. De várjunk csak. Ez a férfi ismerős nekem. Nem, ezt a férfit ismerem! - Ne!! Ne beszélgess vele, nem szabad ő rossz, nagyon rossz! Kérlek ne tedd! Fuss szaladj! Ó ha tudnád, amit én, nem lennél ilyen nyugodt. Tudom, hogy hiába próbállak ráncigálni, igazán rám szólhatnál, hogy milyen illetlen vagyok! Ne nézz hátra! A fenébe hátranéztél. Most meg kirázott a hideg. De legalább megijedtél, amikor láttad, hogy néz.

Loreena írta...

Folyt.köv.:
Gratulálok, nyertél magadnak egy utat… hova is? Ja igen, FUTÁS HAZA!! Persze ne is hallgass rám, amikor meg akarlak védeni. Kérlek, sétálj tovább teljesen nyugodtan. Tudod mit, inkább itt hagylak, ha rajtad múlik, nemsokára úgyis találkozunk.
Inkább visszaindultam az iskolába. Nem tehetek róla. A szokás hatalma. Kíváncsi voltam, hogy ég e még az az egyetlen gyertya az emlékhelyemen. Még mázli, hogy nem kell ajtót nyitnom, ez még életemben is mindig kitolt velem. Vagyis inkább engem vissza az udvarra. És igen, ott a sarokban még mindig ég az az egyetlen gyertya. De vajon ki gyújt minden nap gyertyát nekem? Majd holnap megnézem. Ami már nincs is olyan messze. Már csak egy óra és lemegy a nap. És jön az éjszaka. Haza kell mennem, már biztosan várnak.
Az utcák csendesek, mindenki otthon van. Néha egy-egy macska hangosan nyivákol egyet, mintha valaki a farkára lépne. Mindjárt otthon vagyok. Ma este én fogok mesélni a húgomnak. Az egyik kedvenc mesémet. Arról fogok neki mesélni, hogy milyen lehet angyalnak lenni. De elmondom neki azt is, hogy mindig ott vagyok mellette, és legyen bármi én megvédem, már persze, ha addigra kiderítem, hogyan lehet „éreztetni magam” velük. Itt is vagyok. Kezdődik. Rajzok az ablakban. Anyu lekapcsolja a lámpát, becsukja az ajtót. Megáll az ajtóban, és sír. Annyi idő után még mindig sír. De nem vigasztalhatom. Nem érhetek hozzá. Nem mondhatom neki, hogy „Hé, én jól vagyok.” . Garantált fájdalom mindkettőnknek. Miért kellett azon az estén letérnem az útról. És miért nem futottam el… Ne! A lány, akivel ma délután sétáltam. Ugyanaz az ember. Meg kellene néznem, hogy jól van e. De a húgom… Átlibbenek az ajtón, és látom, hogy még nem alszik. Ő is sír. Az íróasztalán papírból kivágott angyalkák fekszenek és az arcuk olyanra van rajzolva, mint az enyém. Olyanra és persze úgy, mint ami egy ötévestől elvárható. Édes. De miért sír ma mindenki? Ohh, igen. Tudom már. Ma van pontosan egy éve, hogy eltemettek. Bár pár nappal előtte haltam meg. De van egy ötletem. Még ha nem is sikerül egy próbát megér. Odamegyek az asztalhoz és megpróbálom felemelni az egyik angyalkát. Hupsz. Egy kicsit gyors voltam, és… átestem az asztalon. Vicces, ha valaki látna most biztosan kinevetne. Na még egyszer. Lassan nyúlok a papír felé. Gondolatban elképzelem, hogy milyen megérinteni a papírt, puha, de mégis éles, ha rossz helyen érünk hozzá. Kellemesen sima, de nem úgy, mint a selyem. Amikor összeérintem az ujjaimat, hirtelen… érzem. Megpróbálom felemelni, de kiesek a koncentrációból, és az angyalka a helyén marad. De már majdnem sikerült! Felhőtlen boldogság lesz úrrá rajtam és szinte ragyogok. Megpróbálom még egyszer, az előző technikával, és sikerül megfognom. Már csak fel kell emelnem. Lassan elkezdem felemelni… és már sikerült is. Megfordulok és a húgom engem bámul. Szája tátva, szeme még a sírástól könnyes. Olyan, mintha engem nézne. De tudom, hogy ez lehetetlen. Nem láthat, hiszen nem ragyogok… Te jó ég! Ragyogok!! A mozdulat, amellyel fölemeltem a „papír-ént” megfagyott a levegőben. Vajon tényleg lát? Egy próbát megér. Leejtem az angyalt, amely lágyan lengedezve hull a padlóra. Amikor visszanézek, még mindig néz. Megyek két lépést balra, tekintete követ, majd kettőt vissza és ismét rám figyel. Elindulok az ajtó felé. Ez nem lehet igaz. Biztosan csak beütöttem a fejem… ja, hogy nem tudom beütni. De akkor látnia kell. De miért nem szól? Miért nem mondja, hogy maradjak? Visszanézek a vállam fölött, de nincs az ágyán. Azonnal visszafordulok, és látom.

Loreena írta...

Folytatás (2):
Mögöttem áll. Kissé hitetlenkedve tekint rám. Felém nyúl, de arrébb megyek. Akarom, hogy újra érezzek? Nem akarok e majd többet? Míg magammal vitázok ő, úgymond kicselez és megérint. Olyan furcsa. Elhúzódik. Biztosan nem kellemes megérinteni egy szellemet. Leguggolok. Lát. A következő pillanatban odarohan hozzám és átölel. Nincs annál kellemesebb érzés, mint amikor tudod, hogy hosszú idő után valaki még mindig szeret. Puha kis kezei átölelnek, és a vállamba zokog. Nem mond semmit, csak ölel és szeret. Amikor felnéz, az arca a boldogságtól szinte ragyog. Mosolyog, olyan levakarhatatlan mosollyal. Felkapom, ő kacag. Nincs szebb hang a gyermekkacajnál. Megpörgetem a levegőben, aztán az ágyra ültetem. Látszik rajta, hogy fáradt. Azonnal elterül, de nem enged el. Lágyan lefejtem magamról a kezeit, betakarom és puszit nyomok a fejére. A szeme már csukva, száján játékos mosoly bujkál. De tudom, amikor reggel felébred, nem fog emlékezni semmire. Hagynom kell valami üzenetet. De hogyan. Nem írtam már vagy egy éve. Az asztal tele van a régi tollaimmal, ott van köztük a kedvencem is. Megpróbálom megfogni és sikerül. Kellemes érzés tartani. Megforgatom az ujjaim között és halkan nevetve veszem tudomásul, hogy nem felejtettem el írni. A leesett angyalt felveszem és ráírom „Szeretlek Pemzli!” . Csak én hívtam így, mert amikor a haja rövid volt és összekötöttem neki, mindig úgy nézett ki a copfja, mint egy pemzli. Vagyis, mint egy sűrű ecset, de mégse hívhattam ecsetnek! Az ablakba tettem és reméltem, hogy észreveszi. Ekkor jutott eszembe újra az a lány. Már mások is szegődtem ideig-óráig emberek mellé, de ők nem jutottak eszembe. Ennyiszer nem. Akkor ő miért? Mindegy. Mindjárt reggel. Hogy elszaladt az idő. El kell mennem az iskolába, hogy lássam, ki gyújtja a gyertyát. Elindulok és látom, hogy Ő is épp elindul. Na igen, jön a kérdés, miért pont a szomszéd fiúba kellett belezúgnom? Mert ő egyszerűen tökéletes. De most ez nem fontos. Hová mehet ilyen korán? Most is követem, mint oly sokszor ezelőtt. Nem siet, de van egy bizonyos tempó, amit tart. Az iskola felé közeledve mély levegőt vett, az utolsó pár lépést szinte futva tette meg. Az ajtón belépve a sarokba sietett, ahol a gyertya égett. Vagyis nem. Most nem égett. Letérdelt táskájából elővett egy mécsest, meggyújtotta, majd a falnak dőlt. Volt nála még valami. Egy levél? De mi lehet benne? A kíváncsiság ismét győzött. Félig kilógva a falból próbáltam elolvasni. „Kedves Ellie! Tudom, hogy már késő ezt mondani, de muszáj megtennem. Egy éve, hogy meghaltál, de azóta folyton rád gondolok. Sokszor elmegyek abba a könyvesboltba, ahova régebben szívesen jártál. Nehéz elhinni, hogy pont veled történt meg a tragédia. Tudnod kell, hogy idén el akartalak hívni a bálba. Hiába, igazuk volt a srácoknak, soha nem mondanál igen nekem. Így már biztosan nem. Azt mondják, ha elégetem a levelet, akkor te megkapod az üzenetemet, bárhol legyél. Hát most ezt küldöm neked. Ki kell mondanom, vagyis le kell írnom. Nagyon tetszettél. Csendes voltál, de amikor kellett felszólaltál mások érdekében. Mindig csinos voltál, még akkor is, amikor azt hitted, hogy nem. Azt hiszem egy kicsit beléd szerettem. Már úgyis lényegtelen. Üdvözöllek, bárhol vagy. Szeretettel, a srác akire nem mertél soha ránézni” Sírtam. Idejét sem tudom, mikor sírtam utoljára. Szeretett. Ez sok volt most. Újra meg kell próbálnom. Az arca felé nyúltam és elképzeltem, hogy megérintem. Végigsimítottam arcán és boldogan láttam, hogy elmosolyodik. Érzett. El kell mennem innen. Tovább kell lépnie. És nekem is. A lány. Már megint. De miért? Meg kell néznem. Most.

Loreena írta...

Folytatás (3):
Amikor az utcán sétáltam körbekémlelve mindent, hátha megtalálom a lányt, aki annyira hasonlít rám, sikítást hallottam. Vérfagyasztó. Egy éve. Egy lány egy éve ugyanilyen sikoltást hallatott. Én voltam az a lány. Már emlékszem. A férfi, akivel összefutott tegnap. Meg kell mentenem! Rohantam a sikoltás irányába. Megtaláltam őket. Hát ennek az embernek semmi fantáziája nincsen? Ugyanott ugyanakkor. ÉS egy ugyanolyan lányt, mint én. A Hasonmás felnézett, arca véres volt, szemei riadtságot tükröztek. Amikor megláttam, hogy mit tett vele, fellángolt bennem egy új érzés. Düh? Bosszúvágy? Nem. Féltés? Talán. De mindenképpen meg akartam menteni. Arra gondoltam, hogy megmutatom magam. Fény borította be a kis utcát. Hirtelen mindketten rám emelték a tekintetüket. Riadtak voltak, mint a macska karmából megmentett kismadár. De itt csak az egyikük menekül meg. Ez a férfi, most nem viszi véghez ugyanazt. A lány kihasználva a zűrzavart, amit okoztam, feltápászkodott és elrohant mellettem. Amikor visszanézett, az arcából hála sugárzott felém. Elmosolyodtam. Na ugye, hogy nem kell félni tőlem? De most, már csak egyetlen valakire koncentráltam. Arra, aki remegő térdekkel állt előttem. Arra, akivel egy éve utoljára találkoztam. Akinek könyörögtem, de nem hallgatott meg. Arra, aki egy éve meggyilkolt. De nem fogok elégtételt venni rajta. Nem állok bosszút. Ajándékot kaptam, mikor a húgommal voltam és, amikor láttam a levelet, amit nekem írtak, bár nem hiszem, hogy elolvashattam volna valaha is. Ha most bosszút állnék, akkor mindez elveszne. Akkor nem lenne értelme annak se, hogy most itt vagyok. Ezek nélkül nem lehetnék itt. Sose tudtam volna meg, hogy hallhatnak, láthatnak, érezhetnek. Megkaptam a legnagyobb ajándékot, amit egy halott valaha is megkaphatott. Élhettem még. Ha nem is egy egész életet, de az a néhány pillanat… elég volt, hogy tudjam, lehetséges. De egy próbát mindenképpen megért.
Ebben a pillanatban történt meg a csoda. Lehunytam a szemem, és hagytam, hogy körülöleljen a szeretet és a béke. Megnyugodtam. Végre hazaértem.
Zenék:
Yiruma - It's your day , Hope, If i could see you again , On the way
Köszönöm a lehetőséget :) Remélem sikerült mindent elküldenem!
Lorena

Szatti írta...

Kedves Lorena!

Bámulatosan szép történetet alkottál! A helyén volt minden gondolat, minden érzés, remekül építetted fel a történet vonalát és annak cselekményét. Követhető és élvezhető volt, valamint nagyon tetszettek az egyoldalú párbeszédek, ahol beszél a főszereplőd a másikhoz, s bár nem hallják, de nagyon életszerűvé tette a helyzetet, követni lehetett a történet előrehaladását cselekményben és térben is. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Syro írta...

Szia!
Megjöttem, de előre bocsájtom a múzsa még mindig elkerül engem, de azért megpróbálok alkotni. Úgyhogy ilyen szemmel nézd az alkotásomat, ja és persze újfent rendhagyó, legalábbis a többiekéhez képest :)

Békés fények

Az átjátszó torony csúcsán ültem most is, mint az elmúlt két hétben minden este, s csodáltam a várost, melyet sohasem láthattam még. A vibráló holoreklámoktól hemzsegő bűnös várost, ahogy anyám hívta mindig. Valamiért olyan utálatot érzet a felhőkarcolóktól zsúfolt megapolisz iránt, amit sohasem értettem meg. Én ellenben szépnek és titokzatosnak láttam, a lebegő gyorsbüfékkel, a menetrendszinti transztaxikkal, a színes vándorló reklámokkal, amiket rendszeresen tönkrevágtak a madarak. Legalábbis Wess, a szomszéd srác, ezt állította, pedig szerintem még ő sem látott soha madarat, ahogy más sem. Ha engem kérdeznének, szerintem a felszáló gázok tesznik tönkre, amit a város okád ki magából, vagy a savas esső.

Miden éjjel csak ámultam és vég nélkül vágyakoztam, de hiába. A városhatárt nem tudtam átlépni, hála a Vetonának, hogy száradt volna le a keze, mikor a mellkasomra karcolta a helyhezkötő rúnákat. Persze ezt is anyámnak köszönhetem, mint minden szarságot. Most bezzeg állandóan sír, hogy nem vagyok, meg mindenkinek bizonygatja, hogy mennyi mindent megtett értem. Pedig ha tudná, hogy a halálomat is neki köszönhetem...

Alapvetően soha nem hittem, hogy igazak a babonák, amiben a Veton papok hittek míg meg nem halltam, de most már úgy is mindegy. Ja, és miért az ő hibája? Mert görcsösen ragaszkodott ahhoz, hogy hozzam el a legújabb arcsimitó krémjét, amire már vagy fél éve spórolt, és mert rácsipogtak az interfészjére, hogy ha még ma átveszi, akkor ajándék íriszszínezőt adnak. Ő persze nem tudott elszabdulni, hisz állandó online kapcsolatban kellett az ügyfelekkel az irodából, többek között ezért kérvényezte az beépített implantátumot, így gyorsabb és közvetlenebb az elérés, és húsz évre van munkahelye, vagy inkább húsz évre eladta a lelkét, de most nem ez a lényeg.

Némi huza-vona után beleegyeztem, hogy elmegyek a cuccért. Elhívtam Erint, hogy ne unatkozzak az úton, meg ketten nagyobb biztonságban voltunk, elvileg. A lakókörzetünk hellyel-közzel biztonságosnak volt mondható, mivel itt csak Terránok laktak, akik eléggé fertőzöttek voltak ahhoz, hogy senkinek se kelljenek. Ugyanis előszeretettel vadásztak ilyen környéken a szervkereskedők vagy hasonlók, nemigen tudtuk kik is ők valójában csak, hogy eltünik néhány gyerek időnként. Enegem valószínüleg senki sem akart soha, mert megértem a tizenhetedik évfordulómat és mivel már ilyen öreg voltam meg már igen nagy mértékben rongálódott a szervezetem, hála a sok szemétlerakónak a környéken, nemigen kelett senkinek se semmim. Erin is hasonló korú volt mint én csak neki világosabb volt a haja, olyan rezes, míg nekem sötétvörös akárcsak a szemem, de a börünk az egyforma sárga volt. Szerintem, mi jártunk jobban, Wess mondta, hogy a nyugati partnál a vegygyár robbanása két államot is megfertőzöt. Le is zárták, se ki se be, nem mintha el tudnának rejtőzni a zöldes bőrszínükkel.

A lényeg, hogy már hazafelé tartottunk, mikor elkaptak minket. Nem sokat vacakoltak, megkötöztek, bevágtak egy nagyobb autóba, vért vettek, leszkenneltek, leellenőrizték, hogy a személyi chippünk rendben működik, mint általában az ellenőrzésekkor, majd... Erinnél jelzett a gép. Hamis volt a chip. Szegény olyan rémült fejet vágott, és a lehető legroszabbat tette. Menekülni akart. Esélye sem volt. Két feketeruhás fazon erősen a jármű falához vágta majd egy rutinos mozdulattal hasra fektették egy vékony asztalon és leszíjazták, mozdulni sem tudott.

Syro írta...

Kiabált, hogy eresszék el de csak azt érte el, hogy bekötötték a száját. Egy készüléket tettek a hátára, közel a nyakához, mire ő felordított, már amennyire tudott. De senkit sem érdekelt, a gép meg folytatta a dolgát. Csipogott, zümmögött, fúvókák jártak fel és le, majd a monitoron megjelent az arcképe egy másik névvel és besorolással. Medien volt. Eddig csak hallottam róluk, de még sosem láttam egyet sem. Őket állítólag kifejezetten tenyésztették, legalábbis ez a pletyka, mert erről sehol sem volt információ, még Wess sem tudott semmit.

Beadtak neki valamit, aztán nem mozdult többé. Aztán következtem én. Minden erőmmel védekeztem, de hatástalan volt. Hasrafordítottak egy éles fájdalom hasított a tarkómba majd ahogy jött el is múlt a fájdalom. Felültem és néztem őket, de már nem foglalkoztak velem. Elindult a kocsi kifelé a városból a megapolisz felé. Mikor elhagytuk az utolsó házat egy erős rántást éreztem a mellkasomban, ahol az az átkozot rúna lapult, és kiszakadtam a kocsiból. Ott álltam az út közepén és figyeltem, amint hangtalanul elsuhan a jármű Erinnel vagy legalábbis azzal, akit én így ismertem.

Nem igazán értettem mi történt csak mikor megtaláltam a testemet az úton. Néhányan nézegeték, volt aki megrugdosott, hogy mozgok-e még de nemigen foglalkoztak velem. Nemsokára jött egy tisztasági kocsi, beletettek egy dobozba leolvasták a chippemet majd küldtek egy interfészüzenetet a szüleimnek, hogy hova jöjjenek a cuccaimért.

Anyám a legjoban attól volt kiakadva, hogy a krém csomagolása megsérült, míg apám rá nem mutatott a nyilvánvalóra, hogy az utóda halott, ekkor kezdet el anyám engem is siratni, vagy valami olyasmi.

Egyedül Lolán, a húgomon, lehetett észrevenni valami változást, kevesebbet beszélt, inkább a holotábláját nyomogatta. Rajzolt, mint mindig, de most vörös fejű embert, akiből csurog a vér és megfogja egy Veton pap kezét. Megható, de sajnos ki kell ábrandítsam, itt senki és semi nincsen. Azóta sem.

A temetésem tegnap volt. Elástak a ház mögötti alig húsz lépésnyi területen, valahova Mertonék apja, volt falszomszédunk, és Wess nagyszülei fölé, legalábbis erre tippeltem, mert saját helye senkinek sem volt.

Wess tovább maradt, mikor már mindneki elment, és csak nézte a helyet, ahova eltemettek. Furcsa lesz, hogy nem lesz már ő nekem. Nemigazán tudom megmondani, hogy milyen érzés ez, mert akkor sem éreztem még csak hasonlót sem, mikor utódott akartunk. Két éve próbálkoztunk, mint a legtöbb hasonló korú gyerek, mert a doki azt mondta, minél tovább várunk annál kisebb az esélye a sikerre, de nem jött össze. Lehet túl fertőzöttek voltunk hozzá, de ez már sosem fog kiderülni.

Na, ez Ellie Peterson, azaz az én történetem, úgye hogy nem túl izgalmas, persze hiába ragadtam itt, nem nézem a többiekét sem, ott is hasonló az élet. Ezerszer jobb a megapolisz fényeiben gyönyörködni, talán ott tényleg van élet.

Kata Márkus írta...

A szellemmé vált lány története
Ellie boldogan szorította magához pár perccel ezelőtt vett könyvét. Szerencséje volt, mert az utolsó példányok egyikét sikerült megvásárolnia a közeli könyvesboltban. Imádott olvasni, de szűkös zsebpénzéből csak ritkán tellett saját könyvekre. Ma, hosszú hetek spórolása után végre magához szoríthatta a saját könyvét. Alig várta, hogy hazaérjen, és szokásához híven gyöngybetűivel beleírja a könyv első oldalára a nevét. Nem, még nem fog azonnal belekezdeni az olvasásába, majd csak este lefekvés előtt veszi elő. Pár oldalt elolvas belőle és úgy hajtja álomra a fejét. Mindig így tett ha új könyvet kezdett el olvasni. Ráhangolódott, ízlelgette mint egy finom gyümölcsöt és bizony sokszor beleélte magát egy-egy szereplő helyébe. Már évekkel ezelőtt beiratkozott a városi könyvtárba, heti rendszerességgel vitt haza egy-egy könyvet, de egy új könyv az más volt. Az még finom, semmihez sem hasonlítható papírillatot árasztott magából, lapjait még senki keze nem forgatta, és az csak az övé volt.
Örömében észre sem vette, hogy szinte táncolva lépked hazafelé a járdán. Hosszú vörös haja a táncoló lépesek ütemére hol jobbra, hol balra hullámzott a hátán. Ezen a késő délutáni órában kevesen közlekedtek a járdán, így nem kellett senkitől sem bocsánatot kérnie, hogy véletlenül hozzáért. Annyira elvolt merülve gondolataiban, hogy nem vette észre az egyik sötét kapualjban meghúzódó férfiakat, akik Őt figyelték. Ketten voltak, és rossz szándékúak, mert egy lányokkal kereskedő banda részére raboltak fiatal lányokat. Harmadik társuk pár lépésre egy út szélén parkoló autó volánjánál ült, és várta az áldozattal visszatérő társait. Eddig mindig sikeresen dolgoztak, jól összeszokott banda volt. A kiszemelt áldozatukat napokig figyelték, követték és amikor úgy látták elérkezett az idő, lecsaptak rá. Gyorsak voltak, a morfiumos ruhadarab mindig készenlétben volt egyikük zsebében...
Ellie nem vette észre, hogy a két férfi kilép a kapualjból és csendes macska léptekkel a háta mögé kerül. Már a járda szegély felé tartott, hogy a gyér forgalmú úton átmenjen a túloldalra. Az autó volánjánál ülő férfi minden idegszálával a társait figyelte, hogy pont akkor indítsa be az autót amikor kell, sem előbb, sem később. Most azonban társai óriásit hibáztak. Nem számítottak rá, hogy a lány lelép a járdáról, és át akar menni az úton. Az egyik ugyan hátulról elkapta a lány derekát, hogy társa az arcára tudja szorítani a morfiumos ruhát. Arra azonban nem volt felkészülve, hogy a lány a kezében levő könyvel védekezik és fejbe vágja. Az ütéstől egy pillanatra kiesett szerepéből és elengedte a lány derekát. A morfiumos ruha a földre esett, és a lány hirtelen futni kezdett az úttest felé. Ijedtében nem nézett sem jobbra, sem balra, csak mielőbb át szeretett volna érni az út túloldalára. Nem vette észre, hogy az útszéli autó váratlanul elindul felé. Nem jött nagy sebességgel, de a lány pont akkor lépett le az útra, már nem tudta kikerülni......ajtócsapkodás, és az autó nagy gázzal, csikorgó kerekekkel elhajtott a helyszínről...
Döbbenten tekintettem a gyorsan távozó autó után, majd lenéztem az úton fekvő lányra aki pár másodperccel ezelőtt még Én voltam. Néztem, ahogy kicsavarodott végtagokkal fekszik az úton, vörös haja szétterült feje körül és a hajtincseket itt-ott már sötétre áztatta a koponyájából kiömlő vér. A könyv, a finom papír illatú könyv ott hevert mellette, s a soha nem forgatott papírlapokat lassan megmozdította az időközben feltámadt szél.
Nem sokáig voltunk egyedül, mert az autó hangjára sorban nyíltak ki a szemközti ház ablakai. Valaki már rohant felénk és közben mobiltelefonjába hangosan diktálta az utca nevét. Pár másodperccel később hallottam a rendőrautó és a mentő szirénáit vijjogni. Az emberek meg csak jöttek, már egy kisebb tömeg verődött össze a az út két oldalán. Halkan beszélgetve találgatták, hogy mi is történhetett és vajon ki az a lány aki az úton fekszik.

Kata Márkus írta...

2.
Én hiába kiabáltam, hogy Ellie vagyok! A Peterson-ék Ellije a szomszéd utcából, de senki sem figyelt rám. Akkor döbbentem rá, hogy én már csak egy szellem vagyok a másik világból. Én látok és hallok mindent ami körülöttem történik, de sajnos a földi emberekkel nem tudok kapcsolatot teremteni.
A mentősök tehetetlenül tárták szét kezüket, s csak a halál beálltát tudták igazolni. A rendőrök sorban kérdezgették a körülöttem bámészkodókat, de nem sok mindent tudtak meg tőlük. Én szellem testemmel ide-oda cikáztam körülöttük, hátha megpillantok egy ismerőst. Már-már feladtam, amikor megláttam az egyik iskolatársamat, aki akkor ért oda és akivel egy háztömbben laktunk. Amikor megpillantotta holttestemet hangosan zokogni kezdett. A rendőröknek nagy nehezen tudta csak elmondani,hogy ki vagyok.
Rövid idő leteltével megláttam szüleimet akiket a rendőrök kihoztak hozzám. Drága jó anyám teljesen az eszét vesztette amikor meglátott, apám próbálta tartani magát, de ő sem bírta sokáig. Hozzájuk suhantam és szellemkarjaimmal átöleltem szüleimet, de sajnos ebből ők semmit nem érzékeltek. A tömeg lassan oszladozni kezdett, szinte mindenkinek volt egy halálommal kapcsolatos verziója, de az igazságot csak én tudtam egyedül. Közben érkezett egy másik autó, én közömbösen végig néztem ahogy élettelen testemet beemelik egy bádog tepsibe, rám csukják a fedelét, majd elindulnak velem..... könyvemet a rendőrök tették el. Teljesen összeomlott szüleimet haza vitték, és én nem mehettem velük, mert a szellem világ Ura értem küldetett...
Egy másik szellem jött értem, akivel kézen fogva suhantunk el a másik világba amely ezután már örök otthonom lesz. Amikor már a várost ahol eddig éltem, eltakarta előlem a szürke köd, egyre több szellemmel találkoztunk. Úgy suhantak némán körülöttünk, mint vízben a halak. Egy kis idő múlva megálltunk, mert egy hatalmas szürke fal elé értünk. Kísérőm intett, hogy várjak míg ő átmegy a falon. Vártam türelmesen és kíváncsian néztem a körülöttem lévő szellemeket. Nagyon meglepődtem, amikor az egyikben felismertem a pár hete rejtélyes körülmények közt elhunyt ismerősünket. A bácsit egy reggelre lakását kirabolva, halva találták. Hiába integettem neki, hogy én is itt vagyok, nem suhant hozzám. Akkor még nem tudtam, én még nem tartozom teljesen közéjük. Közben kísérőm visszatért a fal túlsó oldaláról és szólt hozzám.
- A szellemek Ura rendelkezett felőled. Mától számítva kilencven napig a földön maradhatsz, hogy megtaláld halálod okozóit. Hogy milyen büntetést adsz rájuk azt rád bízza, de ha letelt a kiszabott idő, már nem lesz hatalmad büntetni. Utána is visszatérhetsz a földre, de csak nézelődni és csendben figyelni az ottani történéseket. Jó dolgokban még tudsz segíteni ha akarsz, de rosszat már nem tehetsz. A szellemek ura azt már nem engedi meg! - fejezte be mondandóját, és átsuhant a szürke falon.
Hirtelen nagyon magányosnak és szomorúnak éreztem magam. Eszembe jutottak drága szüleim, nagyszüleim, akikkel már soha nem beszélhetek, soha nem ölelhetnek meg, soha nem dicsérhetnek, vagy éppen dorgálhatnak ha úgy viselkedem. Nem tudom megvalósítani gyermekkori álmomat, hogy majd egyszer híres történész leszek és a régi könyvekből kutathatom a múltat. Hisz' már a földön leélt alig tizenhét évemmel én is a múlté vagyok. Hatalmas bosszúvágy lett úrrá rajtam, hogy gyilkosaimat megtaláljam és megbüntessem. Nem, nem akartam az életüket elvenni, más tervem volt velük. De előbb még elsuhantam saját temetésemre. Valahogy ráéreztem, hogy ők is ott lesznek. Szegény szüleim beleöregedtek a hatalmas fájdalmukba, hisz egyetlen gyermekük voltam. Ott voltam mellettük, de ők sajnos ezt nem érezhették. Rengeteg ember volt a búcsúztatómon, a volt iskolai osztálytársaim, a tanáraim is mind eljöttek. Lassan elindultam az emberek közé, kicsit furcsa volt, hogy nem érzékelik jelenlétemet, de így nyugodtan nézelődhettem. A hátsó sorban három mogorva arcú ember állt egy kicsit elkülönülve a többiektől. Tudtam, ők azok akiket keresek.

Kata Márkus írta...

3.
Egyáltalán nem figyeltek a szertartásra, úgy tűnt, hogy az osztálytársaimat nézegetik, miközben halkan egy-egy szót váltottak egymással. Közéjük férkőztem, hogy halljam beszédüket. Ekkor tudtam meg, hogy kik is ők valójában.
Egy lánykereskedőnek dolgoznak, neki szállítják a friss "árut", és most szemelik ki a következő áldozatukat. Velem kudarcot vallottak, és mielőtt egy másik városba mennének, kell valakit helyettem keresniük.
Kárörvendően néztem le rájuk, mert tudtam ez az akciójuk sem úgy végződik ahogy elképzelték. Sőt, ők lesznek majd az áldozatok, az én áldozataim!
Amikor a tömeg oszladozni kezdett, gyengéden átöleltem drága szüleimet, csókot leheltem rájuk és a három férfi után suhantam. Ők akkor már tisztes távolból követték Kitty-t, a volt osztálytársnőmet. Nagyon szép lány volt, gyönyörű gesztenyebarna haja majdnem a derekáig ért. Nem, ezt nem engedem, hogy Öt elvigyék!
Úgy tűnt, most nem fognak akcióba lépni, csak megfigyelik merre megy haza. Így is történt, majd beszálltak a közeli parkolóban hagyott autójukba és elindultak bérelt szálláshelyükre. Én potyautasként velük utaztam és azon töprengtem, mi legyen a büntetésük amikor az egyik közlekedési lámpánál utolértek egy veszélyes anyagokat szállító tartályautót.
Meg van a büntetésetek! - kiáltottam el magamat, de Ők ezt nem hallhatták. Gyorsan a tartályautóhoz suhantam, megvártam míg elindul, majd addig piszkálgattam, fújogattam a sofőr füleit míg az elkezdett kezeivel a füleihez kapkodni. Közben meg ide-oda rángatta a kormányt. Bevallom, egy kicsit meglepődtem magam is, hogy működik a dolog. Kis idő múltán elvesztette uralmát a jármű felett, és a tartálykocsi felborult. A sérült tartályból szúrós szagú sósav ömlött az útra amibe autójukkal belehajtottak az én gyilkosaim. Oldalra dőlt autójukból igyekeztek kimászni, de beleestek a szúrós szagú sósav tócsájába. Ordítottak, prüszköltek, közben a sósav gáza marta szemüket, tüdejüket. A sofőrre vigyáztam ne legyen baja, hisz nem tehetett a balesetről. Szerencsére nem volt forgalom az úton, így a három férfin kívül senki sem sérült meg. Ők azonban egész életükre nyomorékok lettek. Egyikük elveszítette a szeme világát, a másik kettő olyan súlyos tüdő sérülést szenvedett, hogy oxigén palack nélkül nem tudtak levegőt venni. Kínjukban a rendőröknek mindet bevallottak, nem csak a velem történteket, hanem a lánykereskedőt is beárulták. Mire letelt a kilencvennapos időm, már Ő is rács mögé került.
Örültem, hogy így történt, mert sok lányt sikerült így megmentenem tőlük, - de nem voltam boldog. Szomorkodtam drága szüleim miatt, akik engem már soha többé nem láthatnak, és én sem ölelhetem őket.
Amikor utolsó napomon még egyszer hazasuhantam, szüleim már egymás kezét fogva aludtak. Megfogtam kezüket és addig néztem Őket amíg álmukban el nem mosolyodtak. Tudtam, most felőlem álmodtak valami régi vidám történetet. Csókot leheltem homlokukra és nagyon nehezen, de el indultam az ablak felé, ahol már várt rám a kísérő szellemem.
Hamarosan újra a nagy szürke fal előtt álltunk, amely mögé most már én is besuhanhattam. A szellemek Ura megdicsért, hogy nagyon találékonyan oldottam meg gyilkosaim büntetését. Még azt is elárulta, hogy több tapasztaltabb szellemét is leküldte vigyázni az emberekre, nehogy tömeges szerencsétlenség történjen.
- Ezért volt olyan kihalt az út! - gondoltam magamban.
Ezután akkor megyek le a földre amikor csak kedvem tartja, de nem árthatok senkinek sem. - kaptam az utasítást.
Nagy volt az örömöm, mert igaz láthatatlanul, de továbbra is szüleimmel lehetek. Akkor még nem sejtettem, hogy öröm helyett minden földön töltött perc, hatalmas bánatot és szenvedést hoz számomra...

Kata Márkus írta...

Szia Szatti! Bocsánat amiért egy kicsit kifutottam az időből. Nagyon rég írtam már, ezért sokáig gondolkodtam, el merjem-e küldeni írásomat. Végül is elküldtem, de én már annak is nagyon fogok örülni, ha csak véleményezed. Sajnos már nem volt időm a helyesírási hibákat javítani. Elnézést kérek érte!

Szatti írta...

Kedves Syro!

Mint mindig, most is hoztad a formádat és nem mindennapi történetet alkottál! Viszont remek volt, lebilincselő, fantáziadús és nagyon eredeti! Nagyon tetszett a cselekmény, a szereplőd gondolatai, a kissé humoros és egyben szarkasztikus hangnem, ahogy az ő elbeszélése alapján megismerhettük a történetét és azt a világot, amelyben él(t). Nagyon köszönöm a munkád és gratulálok neked! Nagyszerű élmény volt olvasni téged! :)

Szatti írta...

Kedves Kata!

Először is, nagyon köszönöm, hogy írtál.. másrészt, a helyesírással nem nagyon szoktam törődni. A mű a lényeg és annak a tartalma, elírások, elütések pedig megeshetnek. Nincs semmi gond :)
A történeted nagyszerű volt. Az első gondolat, ami leginkább "szemet" szúrt" jó értelemben, ahogy a szemszögváltással dolgoztál. A történet kezdetén kívülről olvashattuk a történteket, majd a főszereplő halála után az ő testébe csöppentünk. Ez remek ötlet volt! Szépen alakítottad a cselekményt is, és vontál egyre beljebb és beljebb a történetbe, úgyhogy összességében, csak köszönni tudom az élményt és gratulálok neked! :)