2014. június 28., szombat

Mi a Grimm bújt belétek? - Gyakorlati feladat


Egy ismert feladattípus térne vissza, amelyhez nincs szükség másra, mint a képzelőerőtökre, egy kicsit a gyerekkori élményeitekre és a mese iránti szeretetre. Gondolom, többen is hallottatok a Maleficent, avagy a Demóna című filmről, amely nemrég került mozivászonra és ezen ötletből kifolyólag, aktuálisnak éreztem egy újabb mesére épülő feladat megrendezését. Az előző feladatok megvalósítására építve, nem változtatnék a feladat jellegén, viszont aki még nem alkotott ebben a témában, kicsit ismertetném számukra. 

Mindenki ismeri szerintem a mesék alaptörténetét, a cselekményt, a szereplőket, a mese alakulását és annak végét, ahol a rossz elnyeri méltó büntetését, a jó pedig győzedelmeskedik, hiszen gyerekkorunk pillanatait ez tette színesebbé. Mellesleg pedig, ahogyan az megszokott, minden mese egy-egy tanulságot ad a kezünkbe, amellyel gazdagabban távozhatunk olvasás után.
A feladat lehetősége, amelyet megragadhattok, hogy új arculatot adtok a választott mesének és annak alakulásának. Természetesen, akinek úgy hozza kedve, nem kell messzire rugaszkodnia a mese alapvonulatától és megírhatja a saját elképzeléseire támaszkodva ugyanazt a mesét, amit mindannyian ismerünk. Ezáltal, bár ismert lesz a történet, mégis az író szemén keresztül ismerhetjük meg, ismert és mégis más formában. Viszont, még színesebbé és egyedibbé tehetitek az amúgy is ismert cselekményt, ha eltértek bizonyos fordulatoktól az írás során, hiszen nem kell feltétlen a megszokott főszereplő szemszögéből ismertetnetek a történetet és még csak a gonosznak sem kell csúf véget érnie. 
Mesélhettek a Gonosz Boszorka vagy Mostoha szemszögéből is, ezáltal teljesen más megvilágításba helyezve a történetet és ezáltal, akár változtathattok is a cselekményen, hiszen... nem mindig igaz a mondás, miszerint boldogan éltek, míg meg nem haltak. Talán Hófehérke okkal érdemelte ki a királynő gyűlöletét és nem is annyira ártatlan, mint ahogyan ismerjük? Mi történt volna, ha Hamupipőke nem jut el a bálba? Akkor is találkozott volna a herceggel vagy teljesen más kimenetele lett volna a történetnek? A Szörnyetegnek meddig kellett volna raboskodnia az átok által elnyert testben, mellyel a boszorkány sújtotta, ha Szépség nem viszonozza az érzelmeit? Na és gondolatban, mivel üthetjük el Csipkerózsikaként az időt, ha akár száz évnyi alvásra kényszerülünk? 


A történetekkel új játsszatok, akár a játékokkal! Zökkentsétek ki a megszokott medrükből, alakítsátok más irányba a cselekményt, adjatok új véget a történetnek, esetleg tovább emelve a meseírás ötletét, helyezzétek át a történetet akár napjainkba, keltsétek életre a szereplőket akár modern karakterekként, vagy mutassátok be a gonosznak hitt karakterek részéről a történetet, ezzel megmutatva a mese másik oldalát, mely eddig talán, ismeretlen volt a számunkra... legyetek humorosak, izgalmasak, végtelenül romantikusak vagy akár keltsetek félelmet, és írjatok horrorisztikus hangulatban! Merjetek nagyot alkotni, irányítsátok a mese történéseit, a karakterek jellemeit, érzelmeit és gondolatait, melynek csak a fantáziátok szabhat határt!


S akkor a legfontosabb... melyek is a választható mesék?
( a képek illusztrációk, segítségképpen)

Csak egy mesét választhattok és csak ezzel az eggyel pályázhattok!


1. Alice Csodaországban


2. Csipkerózsika

3. Hamupipőke

4. Hófehérke

5. Szépség és a Szörnyeteg



56 megjegyzés:

Névtelen írta...

Ugyanannak a történet 2 különböző szemszögből megírva, 1 vagy 2 műnek számít?

Szatti írta...

Az már két mű, mivel két szemszög által mutatod be a választott történet cselekményét. Válaszd csak az egyik karaktert, amelyiket erősebbnek érzed, vagy amelyiknél a legjobban ki tudod bontakoztatni a kreativitásod és az elképzeléseidet!

Anett Monos írta...

Uhh... ehhez a feladathoz újra el kell olvasnom a meséket :D

Szatti írta...

Hajrá! :) Sok sikert és ihletet, ha alkotnál majd a feladatra! :)

Anett Monos írta...

mindenképp! :) már meg is van h mit írok :P

Anett Monos írta...

Csipkeróza - Csipkerózsika átirat


Az ódon kúria a kicsi falu mellett terült el. Már több mint száz éve, nem lakott benne senki. A falusiak sokat fantáziáltak az elhagyatott kastélyról, de mivel babonásak voltak, senki nem mert a közelébe menni. Élénken élt még bennük a legenda, amit az anyukáik, és azoknak az anyukáik meséltek. A monda szájról szájra terjedt, miközben a palotát benőtte a gaz. A hatalmas kétszárnyú ablakok sárgulni kezdtek, a vaskaput megette a rozsda. Pár évtizeddel ezelőtt pletykák tucatjai kaptak szárnyra a faluban. Egy hat éves forma kisfiú elmerészkedett a palota vaskapujához. Amikor hazaért, rémülten hadarta a szüleinek, hogy mit látott.
- Valami, vagy valaki lakik a házban! - mondta remegve.
- Ne beszélj badarságokat. - torkollta le az anyja. - Több mint száz éve annak, hogy ott utoljára élet volt.
A kisfiú, Auguszt Cruza, azonban tudta mit látott. Soha nem felejtette el az élményt. Még tíz év után is tisztán emlékezett rá, mintha csak tegnap lett volna. Amint akadt egy kis szabadideje, dobogó szívvel lépett be a helyi könyvtár ajtaján. Rengeteg könyvet kellett átnyálaznia, mire rátalált a történetre.
1905. augusztusa. Így kezdődött az írás.
A Cornea-család tragikus története címet viselte a hatodik fejezet. Auguszt gondolkodás nélkül, kapkodva odalapozott. Hallott már a Cornea-családról történelem órákon, és a falusiak is suttogtak ezt-azt. A vastag bőrkötésű könyv, azonban a teljes történetüket mesélte el.
A család sok száz éves múltra tekintett vissza. A falu alapítói voltak, még a 600-as években. Fényűző birtokaik, kastélyaik voltak szerte az országban. Udvaraikban grófok, és bárónők fordultak meg. Rendszeresen tartottak díszes partikat, ahova nem csupán az előkelők kaptak meghívást. Város szerte híresek voltak a vendégszeretetükről. A legemlékezetesebb partit, 1894-ben rendezték, mikor bemutatták az új családtagot a nagyközönségnek. A lány gyönyörű volt. Ébenfekete haját folyton kiengedve hordta, csipkés ruhákba bújtatott karcsú, magas termetét sok asszony irigyelte. Róza Cornea lába előtt hevert az összes férfi, de ő kimérten elutasította a kérőket. Nem kellett hozzá sok idő, és az egész falu, a „csipkés ruhás Rózáról” beszélt. Hamar rajta is ragadt a név: Csipkeróza. A szépséges Róza megjelenését követően, nem sokkal felütötte a fejét a faluban az erőszak. Az emberek rettegni kezdtek. Egy éjjel járó szörnyetegről suttogtak. A gyilkosságok megszaporodtak. Senki sem érezte magát többé biztonságban. Nem tudhatták, hogy mit hoz a reggel, ki lesz a következő áldozat. Bár a holtesteket soha nem találták meg, az emberek biztosak voltak abban, hogy egy vérszomjas gyilkos járkál közöttük. Elkeseredettségükben Cornea-ékhoz fordultak. Befolyásos család volt az övék, a falusiak utolsó mentsvárát jelentették. Amint a család feje, Harlám Cornea a kezébe vette az irányítást, mindenki megkönnyebbült. Igaz, hogy a merényletek tovább folytatódtak, ám Harlám a túlélőket csodával határos módon, képes volt meggyógyítani. Ingyen tette, semmit nem volt hajlandó elfogadni. Aztán 1905. augusztus 10.-ének éjszakán, az egész család szőrén-szálán eltűnt. Az emberek meg voltak róla bizonyosodva, hogy a gyilkos így akart bosszút állni Cornea-ékon, a segítségnyújtás miatt. Azonban a merényletek, a család eltűnésével véget értek. Csupán a gyász emlékeztette a falusiakat, a mészárlásokra.

Anett Monos írta...

Auguszt becsukta a könyvet, és mélyen a gondolataiba mélyedt. Aznap sötétedéskor ismét elsétált az egykori Cornea-birtok előtt. Nem tapasztalt semmi különöset a repkénnyel benőtt palotán. Többször is lassan elsétált előtte, mikor fájdalmasan görcsbe rándult a gyomra. Az egyik emeleti szobában pislákolt a fény! A fiú megrázta a fejét, és sietősen tovább állt. Biztosan csak képzelte! Ezzel nyugtatta magát. Otthon senkinek nem szólt az esetről.

Ezalatt a Cornea-birtokra leszállt a bársonyos éjszaka. Csillagok milliói ragyogtak fel az égen. Az ódon palota kapuja résnyire kitárult, és egy magas, vékony teremtés lépett ki a gazos udvarra. Róza mélyet szippantott az esti levegőből, és elmosolyodott, kivillantva éles fogait. Szája szegletében vér csillogott.
- Kislányom. - szólt egy lágy hang.
Róza hátrafordult. Harlám megállt a küszöbön.
- Tudod, hogy nem jöhetünk még ki. Nem kelthetünk feltűnést.
- Annyira éhes vagyok. - húzta el a száját Róza.
- Gyere be! - mondta az apja, és eltűnt a hatalmas előszobában. A lány kelletlenül követte. Egy molyette pamlagon egy félig ájult férfi feküdt.
- Szerencse, hogy ez a turista erre járt. A belém döfött karótól még mindig sajog a mellkasom. - mondta egy fiatal nő.
- Anya, kérlek. - Rózának csillogott a szeme, ahogy a turistára pillantott.
Víta Cornea előzékenyen bólintott, és felállt a helyéről. Harlám, felé intett. Míg Róza az alélt férfi fölé hajolt, a két szülő elhagyta a szobát. Felmentek az emeletre, és benyitottak egy tágas helyiségbe, ahol csupán egy gyertya szolgált némi fénnyel.
- Víta. - kezdte a férfi. - Egy évszázad telt el, de Róza éhsége nem csökkent, egy kicsit sem.
- Harlám, hiszen csak most ébredt fel. Legyél vele elnéző. - csitította az asszony.
- Nem akarok megint utána takarítani. - halkította le a hangját Harlám. - Tudod, mennyi bosszúságot okozott nekünk a lány. Meg kell húzódnunk, és el kell nyernünk újra az emberek bizalmát. Csak így élhetünk túl. Hamis biztonságérzetet kell keltenünk. Az emberekből táplálkozunk, muszáj jóban lennünk velük. Így a közelükbe férkőzhetünk. Ezt minden vámpír tudja. De Róza túlmegy minden határon. Veszélyezteti a családunkat, és a fajunk fennmaradását, ha továbbra is űzi a kis játékát. Ezúttal kordában kell tartanunk! Nem támadhatja a falusiakat. Ismét eluralkodna a káosz.
- Mondd, Harlám! Már megbántad, hogy befogtuk?
Harlám erre nem válaszolt. Az elkorhadt lépcsőfokok nyikorogni kezdtek, és az ajtóban Róza jelent meg. Letörölte az álláról a még friss vért, és közömbösen nézett szüleire.
- Meghalt. - jelentette színtelen hangon. - Viszem a temetőbe.
Elindult, aztán félúton visszafordult.
- Ja! Rendbe kéne hozni a házat. Rettenetes a bűz, és mindenhol pókhálókba botlok.
A szülők egymásra néztek. Némán bólintottak, és elhagyták az emeleti szobát. Most már Víta is igazat adott a férjének. Ha Róza visszatér a temetőből, alaposan el fognak vele beszélgetni.

Róza felöltötte elmaradhatatlan csipkés ruháját, a vállára kapta a férfi tetemét, és a temető felé vette az irányt. Percek alatt kiásta a gödröt a testnek, hanyagul beledobta, és rákaparta a földet. Leporolta a kezét, és végigsimított a ruháján. Ő is érezte a szívébe szúrt karó helyét, és megfogadta, hogy az összes ember meg fog fizetni, a szakácsuk támadásáért. Az égre emelte a szemét, és szélesen elvigyorodott. Csipkeróza visszatért!

Lana írta...

Sziasztok! Én a Hamupipőke történetet választottam, remélem, izgalmas olvasmánynak fog bizonyulni. :) Ez a 3.-számú, és még annyi, hogy a madár nem tudom mennyire van benne a mesefilmbe (gondolom a legtöbb embernek az van megmaradva ) de benne van az eredeti Grimm mesében, onnan vettem.
Az Elhagyatottak Madara

Az Elhagyatottak Madara, nem mindig volt madár. Egyszer régen, - akkor amikor még az emberek másmilyenek voltak - a múltban, egy ifjú, szép leány volt. Azonban mint minden történetben, az övében is, minden egy percre változott meg. Egyszer találkozott egy különös férfivel. Ez a férfi nem olyan volt mint a többi ember; ő maga volt a Halál. Ugyan a lány reménytelenül szerelmes volt belé,a férfi tudta, ha egyszer is hozzá ér, nem látja többé élőként. Nem akart fájdalmat okozni neki, így hát elvált tőle, és ezzel összetörte szívét, cserbenhagyta. Így lett a lányból Elhagyatott. Nem evett, és nem ivott, a Halálhoz áhítozott, de nem tudta azt, hogy a Halál nem sokára meglátogatja őt. A lány betegen feküdt az ágyába, üres tekintetével, a semmiben meredt. A Halál nem tudta őt újra elhagyni, így hát elvarázsolta, és madárrá változtatta. Így a lány örökre a Halálhoz szegeződött, ő volt az aki az Elhagyatott emberek angyala, avagy a Halál szolgája.
Az Elhagyatottak Madara, nem mindig volt madár. De sosem bánta meg, hogy az lett. Így az Elhagyatottak lelkét tudta fölszabadítani, és örökre szerelmével lehetett. De egyszer régen, élt egy másik lány. Elhagyatott volt ő is, de nem törték össze a szívét, nem hagyták cserben, nem lett árnyák, vagy halált hívó beteg, és nem is üres tekintettel néző ember volt. Csak egy egyszerű lány, akit a sors megvetett, elítélt.
Az Elhagyatottak Madara, repült. A szél hasította, a nap sütötte, a levegő érintette. Szárnyait kitárta, örült, és boldog volt. Azonban – mint mindig – távolról megérezte azt az érzést, ami egy Elhagyatott érezhet. Azt a reménytelenséget, ami még is tele van reménnyel, azt a szomorúságot, ami már boldogságba fullad, azt félelmet, mely bátorságra utal. Érezni lehetett, mint egy szagot, illatot. Az Elhagyatottak Madara egy faágra repült, és alaposan megnézte a másik lányt. Egy sírkő felé hajolt, és zokogó hangon imádkozott, fölfelé, magához az Istenhez. Hiába volt Elhagyatott, ő mégis hálát adott Istennek. Hálát adott neki azért, amiért apja élt, egészséges volt. . Hálát adott neki azért, amiért anyja már egy jobb helyen van, Isten országába került. Hálát adott neki azért, mert örökre bosszantó mostohatestvérei nem felejtettek el azt, hogy az élet a munka gyümölcse. Kérte Istent, hogy szánja meg a testvérei, és mostohaanyja lelkét, amiért azok bűnös, rossz dogokat tettek. Majd-e szavakkal imádkozott; - Áld meg Istenem én lelkemet, segíts rajtam te élő Úr, nézz, és figyelj rám, tartsd kezeidben engem, védj, és óvj.- Miután befejezte imádságát, újból fölfelé meredt, összeszorított kezét fölemelte, majd ezt mondta; - Istenem annyi mindent tettél értem, annyi mindenbe segítettél, most emeld kezedet rám, és vigyáz rám! Add, hogy én is elmehessek a bálba, add, hogy eljuthassak, elmehessek, ruhát vehessek…- reménységgel telve sorolta, milyen jó lenne, mint egy gyermek, csak motyogj, milyen érzés lenne számára, hogy cselekedne ha eljuthatna a bálba.

Lana írta...

Az Elhagyatottak Madara a sírkőre szállt. Érezte a földből áramló hallottak dalát, mely most a lányt szólongatta. De az Elhagyatottak Madar most megáldotta a másik lányt. Nem vitte el őt, a Halottak Országába, nem erőt adott neki. Teljesítette kérését, ruhát, és cipőt kapott. Ugyan gyönyörű volt, de most még is még gyönyörűbb lett, természetes szépségével. Áradt belőle a kedvesség a jóindulat, a boldogság. Már nem volt Elhagyatott, már ember lett. És ez az ami megérintette az Elhagyatottak Madara megkövült a szívét. A reménység, amit a másik lánynak adott. Egy percre hirtelen ő is emberré változott. De persze, ezt csak a másik lány látta meg, miközben egy hintó után szaladva, egy percre hátra fordult. Megállt, könnyes szemével az Elhagyatottak Madarára nézett, aki ekkor nem madár volt, hanem az aki volt… Aki már a múlté. A másik lány mondani akart valamit, de a az Elhagyatottak Madara újból madárra változott, és elillant.
Az Elhagyatottak Madara, nem mindig volt madár. Emlékezett arra a percre, amikor egy másik lány, Hamupipőke hatására újból emberré változott. Emlékezett arra a percre is, amikor a másik lány, Hamupipőke meglátta valódi énjét. De ez a pillanat is elszállt, ahogy ő maga is. Az Elhagyatottak Madar elröpült.

Névtelen írta...

Sziasztok Erika vagyok, én a Hófehérke és a 7 törpe meséjét választottam alapul:

Fehér Hanna és a 7 rosszcsont
Had kezdjem úgy, a történetemet, Hol volt hol nem volt. Volt egy szerelmes pár. Mivel nagyon szerették egymást így gyorsan összeházasodtak és azt követő év decemberében született is egy kislányuk. Ő volt Hanna a kis Hópihe. Sajnos az otthonszülés következtében a fiatal anya meghalt, de mielőtt ez bekövetkezet volna, megeskette szerelmét nem hagyja, hogy a kicsi Hópihéje anya nélkül nőjön fel. A férfi pár éven belül újra nősült. A mostoha nagyon szép volt, de volt benne valami fura, amit nem lehetett megmagyarázni. Mikor beköltözött a házba, kérte, hogy az egyik szobát alakítsák át neki öltözködő helységgé, és tegyenek a falakra tükröket. A férfi, szerette volna, ha a felesége jól érzi magát az új otthonában, ezért gond nélkül teljesítette a fiatalasszony kérését. Gyerekként Hanna félt a szoba közelébe menni, mert előfordult, hogy furcsa beszélgetéseket hallott.
• Ügyesnek kell lenünk!
• Nem szabad, hogy rá jöjjenek a titkunkra!
• Nem megyünk vissza arra a helyre. Soha!
Pedig tudta, hogy a mostohája egyedül van bent a szobában.
Hanna apjának több állatkereskedése is volt, ez biztosított nekik a jó létet. A kislány szeretett ott tartózkodni, mert élvezte az állatok közelségét és gondozását. A kedvence egy beszélő papagáj, amelyik különleges módón, ha meglátta a mostohát egyből rákezdte:
• Banya, Banya
És addig abba nem hagyta, amíg a mostoha a közelben volt. Egyszer egy este különleges módon tűz ütött ki abban az állatkereskedésben ahol ép Hanna apja dolgozott. Az állatok többségét sikerült kimenteni, de ő sajnos bent éget. Így Hanna teljesen árva maradt. Egészen addig a napig, amíg be nem tölti, a tizennyolcadik életévét a mostoha rendelkezik minden vagyonnal. A tizennyolcadik születésnapján, Hanna megismerkedett a mostohája jóvoltából, egy nagyon vonzó és domináns férfival. Akit arra bérelt föl, hogy megölje a lányt. De ahogy meglátták egymást, azonnal szerelembe estek. Férfi nem volt képes megtenni, amire felbérelték ezért elmondta Hannának, hogy a mostohája mire készül, és meneküljön el. Hogy elbújtassa elküldte vidékre, egy nagyerdő közeli kastélyba, ami árvaházként működik. Még azon az estén elindult. A férfi másnap reggel közölte a mostohával, hogy teljesítette a feladatot. Bizonyítékul átadott egy szív alakú medált. Ez a mostohának elég bizonyíték volt arra, hogy tudja teljesült a kívánsága. Hanna önszántából sosem venné le azt a medált, amiben a szülei fényképét hordja. És eközben Hanna, hosszú utazás és sokk gyaloglás után végre megérkezett a kastélyba. Az igazgatónő nagyon megörült a váratlan lehetőségnek, mert ép munkaerőt kereset. Hannát felvitte az egyik emeletre és bemutatta neki a gyerekeket. Legidősebb a nyolc éves Tóni egy nagyon okos kisfiú, állandóan kioktatta a társait, és néha a felnőtteket is, de persze csak jó szándékból. A lányok közül ott volt a maga hét évével egy folyton mosolygó, mindig jókedvű kislány Vanda. Sosem fogyott ki a szóviccekből. A következő a kis Lali, akinek mindig zsebkendő volt a kezében, csak épp most nem, szegény a függönybe tüsszögőt és fújta ki az orrát, mert allergiás volt a házon belül a porra, kint a kertben meg a virágokra. A második kislányt, akit bemutattak neki egy visszafogott kis szerény szégyenlős gyermek Szilvi. A gyerekek megismerését megszakította egy hang. Ezt a hangot Szilárd adta ki magából, ő ugyani is nem vette észre hogy Hanna és az igazgató nő bejött a szobába, mert békésen szunyókált. Ők is csak most vették észe, hogy nincs a többi kíváncsiskodó gyerek között, amikor horkantott egy nagyot. Persze Marci egyből morcos lett, hogy lehet ilyen tiszteletlen, és nagy irammal elindult Szilárd felé, hogy azonnal felkeltse.

Névtelen írta...

Erika:

De Hanna megfogta Marci kezét, és megkérte, hogy ne ébressze fel. Hanna ekkor látott meg a sarokban guggolni egy kicsi fiút. Az igazgató nő elmesélte, hogy az ő neve Karcsi. Négy éves. Két hónapja került az árvaházba. Szegénynek a szülei egy szerencsétlen balesetben meghaltak és nem maradt senkije. Amióta itt van még egy szót sem szólt, de szeret játszani és a feladatokban nagyon lelkes, bár nem túl okos. Így Hanna ennek a 7 rosszcsont gyereknek lett a nevelője. Rendben tartotta a szobájukat, sütött nekik süteményt, és még a kedvencüket szilvás gombócot egresmártással. Megvarrta a lyukas zoknikat. Tanította őket szépen színezni és rajzolni, a nagyobbakat írni, olvasni és számolni. Megkövetelte tőlük, hogy étkezés előtt mindig mossanak kezet. Főleg ha udvarról jönnek fel, mert a kedvenc játékuk az volt, hogy szép kavicsokat ástak el a homokozó több területére, és ők, mint bányászok alagutakat ástak a kezükkel a homokba, hogy aztán a kavicsokat akkor már gyémántot és rubintot megtalálják. Mire az összes követ sikerült megtalálni addigra már nagyon koszos lett a kezük és az arcuk. Így hát érthető volt a követelése, amit a gyerekek nem szívesen teljesítettek, de mivel nagyon szerették Hannát ezért szót fogattak neki. Esténként mesét olvasott vagy énekelt a gyerekeknek, olykor még táncra is perdültek. Néha viták is voltak a gyerekek között.
• Valaki evet a tányéromból!
• Valaki ivott a poharamból!
• Valaki megette a cukorkámat!
• Valaki ugrált az ágyamon!
De ezeket a vitákat Hanna elég ügyesen tudta kezelni, és hamar béke lett a gyerekek között.
Az igazgató nő nagyon elégedett volt Hannával és a gyerekekkel. Ezért megkérte őket segítsenek neki, egy jótékonysági műsorban, hogy támogatókat szerezzenek az árvaház részére. Sajnos ezt a TV műsort a mostoha is látta, és felismerte Hannát a gyerekek között. Eldöntötte, hogy elmegy a kastélyba. De előtte bement a szobájába, lemosta sminkjét, lecserélte drága ruháját, és végül belenézet a tükrébe és valami olyat látott, amit már rég nem. Az igaz énjét. Elindult, hogy elintézze azt, amit a bérgyilkos nem tudott. Természetesen a férfi is látta a műsort, és tudta, hogy lebukott. Megpróbálta elérni a mostohát, hogy kimagyarázza magát és ezzel mentse Hannát, de már nem találta őt a háznál. Ezért a férfi is elindult a vidéki kastély felé, ahol ő gyermekkorát töltötte. Bár fél nap késésben volt. Dél után a mostoha megérkezett, az igazgatónő épp üdvözölte őt, amikor egy papagáj szállt le a korlátra. Nem tulajdonítottak neki nagy jelentőséget. A lényeg, hogy könnyen bejutott a kastélyba, és munkát is kapott a konyhán. A feladatul kapta, készítse el, a vacsora utáni desszertet, ami véletlenül Hanna kedvence, az almás pite volt. A mostoha kapott az alkalmon, kiment a raktárba és levette a polcról a patkánymérget. Megfordult és egy pici négy év körüli fiúcska állt előtte. Rámosolygott:
• Egy kis cukor kell még.
Ennyit mondott neki, aztán ott hagyta. A vacsoraidő hamar eljött, és mivel szép idő volt, a teraszon terítettek meg. A mostoha alig győzte kivárni a étkezés végét.

Névtelen írta...

De amikor végre eljött az idő, és a süteményt tálalták, hírtelen a mostoha fölé repült a papagáj és rákezdte.
• Banya, banya, banya
A gyerekeknek nagyon tetszet, jót nevetek a csúfolódáson. De Hanna felismerte a régi kedvenc papagáját, és egy rossz érzés kerítette hatalmába. És lás csodát, Karcsi, aki Hanna mellet ült rámutatott a süteményre és megszólalt.
• Patkány, patkány
Ugyan is felismerte a dobozon lévő állatott. Ebben a pillanatban vágódott ki a teraszajtó. És megjelent a férfi, Hanna rég nem látott szerelme. Ő egyből felismerte a mostohát és figyelmeztette a lányt, hogy veszélyben van. A mostoha meg akart szökni, és futásnak indult, de a férfi utána rohant és elkapta. Eközben az igazgatónő kihívta a helyi rendőrséget. A rendőrök kiderítették, hogy a mostoha tizenöt évvel ezelőtt, megszökőt egy elmegyógyintézetből, ahol skizofréniával kezelték.
Na persze a férfi múltjára örök titok lapult, mert Hanna kiált mellette. A férfi szerelmet vallott Hannának és megkérte a kezét, és most, hogy a mostohától megszabadult újra hazamehet. Hanna visszautasította a férfi ajánlatát és azt mondta, hogy nem megy haza, mert annyira megszerette a gyerekeket és ők is nagyon ragaszkodnak hozzá, úgyhogy nem tudná őket itt hagyni. A férfi felajánlotta, hogy házasodjanak össze és fogadják örökbe mind a hét gyereket. Hannának tetszett az ötlet, pénzé tette az örökségét és vidéken vettek egy hatalmas házat. Azóta is ott él férjével Fehér Hanna és a 7 rosszcsont. ( de lehet hogy már 8 vagy 9 rosszcsont ).

Névtelen írta...

Hamupipőke-Holly

Larának mert sírt…

Nemrég kitaláltam, hogy leírom a történetem, hogy majd megtudhasd, ha elég idős leszel, hogy már megértsd. Apukádnak is tetszett az ötlet.. El is kezdte.. Csakhogy beleolvastam.. és amit ott láttam… Szóval azért írok én, mert ha ő írna, megint lehazudná az égről a csillagot 
Tökéletes életem volt…
Nem is tudtam, hogy hiányzik valami amíg meg nem ismertem őt…
Barna haj, barna szemek..Jajj azok a szemek… Ha belenéztem, rögtön el is felejtettem mindnet. Azokkal a szemekkel bármire rá tudott venni…
De térjünk vissza a történetem elejére.
Édesanyám hamar meghalt. Szeretném azt mondani, hogy tisztán emlékszem minden vele kapcsolatos dologra, de igazság szerint csak pár részletre. Nem is csoda, hisz csak 6 éves voltam. Rémlik, ahogy esténként ágyba dugott, mesét mondott, betakargatott, énekelt nekem… Neki volt a világon a leggyönyörűbb hangja, és cseppet sem vagyok elfogult.
Talán ezért is jutott eszembe ez a napló gondolta.
Na nem ám a hangja miatt 
Nem akarom, hogy ha bármi történne velem, (ami nagyon remélem, hogy nem fog) csak képekből ismerj (ahogy én őt). Azt akarom, hogy tudd ki voltam, és főleg, hogy megértsd, mennyire fontos is vagy nekem :$ Mert az vagy. A legnagyobb kicsi az életemben. De már megint eltértem a történettől. Szóval ott tartottam, hogy édesanyám korán elhunyt. Ezután apával magunkra maradtunk…
És habár ő mindent megtett, ám egy lánynak szüksége van anyára…
Apa sokáig nagyon szomorú volt.. Magába fordult.
Ezért is örültem,mikor megismerte Roset… Azt hittem, hogy vele végre ismét boldog lehet, hogy ismét boldogok lehetünk.. De nem így történt..
Rossal együtt kaptam két mostoha testvért is..
Eddig csak én voltam apának, és most osztoznom kellett rajta. Meg kell mondjam, nagyon nem tetszett az ötlet. Főleg, hogy apán sem láttam, hogy annyira boldog lenne. Azt hiszem, sosem feledte el anyámat..
Aztán az egyik nap apa vadászni ment. És nem jött haza. Rose azt mondta, nem is jön, soha többé… Meghalt… Nem akartam hinni neki… De haza hozták a testét. Hideg volt és azt hiszem kicsit félelmetes… csak 16 voltam…

Névtelen írta...

Hamupipőke-Holly

Tudom, talán jobban tettem volna, ha ezeket a részeket kihagyom, de azt akarom, hogy mindent tudj, hogy megérthesd, ki is vagyok. Hogy te ki vagy.
Napokig ki sem bújtam a szobámból, és gyűlöltem Roset. Azt hiszem, őt hibáztattam mindenért…
Valakit kellett. Így könyebb volt…
3 hét után, Rose kitalálta, hogy menjek el egy bálba. Bálba? Ez komoly? Hisz apa csak most halt meg. Én meg mulassak? Arról szó sem lehet! Tehát nemet mondtam.
Majd, az egyik éjjel sírást hallottam. Elindultam le a lépcsőn apu szobája felé, és ott állt Rose.
Olyan esetlennek tűnt. Megsajnáltam… És csak ekkor értettem meg, hogy milyen önző is voltam. Hisz nem csak én gyászoltam, nem kizárólag az enyém volt a veszteség. Rosé is. Odamentem hozzá és átöleltem… Ekkor lett ő az én édesanyám.
Ezután sokat beszélgettünk, és nagyon jóban lettünk. Igazán megismertem őt. Sokat veszítettem volna, ha aznap nem figyelek a fülemre, és nem megyek le. Ha figyelmen kívül hagyom a dolgot.
Másnap ruhát vett nekem és elmentünk a bálba. Ott ismertem meg édesapádat…
Szóval én eldöntöttem, hogy egy lépést sem teszek Rose nélkül, ( a mostohatestvéreim nem foglalkoztak vele, mert inkább a helyes pasijaikkal törődtek)de aztán megláttam. Ott állt egy fekete öltönyben, amit mintha rá öntöttek volna..
Megakadt rajta a szemem. Nem tudom, meddig nézhettem, de már Rosenak is feltűnt a dolog..
-Menj oda hozzá!
-Mi? Nem, én nem…-de már késő volt. Ő is kinézett magának. Oda jött hozzám, és felkért táncolni. És már vitt is… nagyon zavarban voltam. És azt hiszem, ő is.
-Tudod , ha valakit felkérsz táncolni, meg kell várnia választ is.-törtem meg végül a csendet.
-Igen, de így mostmár nem mondhatsz nemet.-milyen igaz…Éés nem is akartam 
Persze nem akartam, hogy ő ezt tudja :O
Utána csak beszélgettünk és beszélgettünk és én közben bele szerettem…
Hála neki újra megtanultam mosolyogni.
Szóval barna volt, nem szőke, és CSAK egy ügyvéd, nem herceg, mégcsak nem is királyfi, de ő volt az, aki meghozta nekem a boldogságot.
Létezik az igaz szerelem. Azt akarom, hogy tudd és várd ki, amíg rádtalál 

Egy 16 év körüli kislány ül egy fa árnyékában. Olvas valamit.. Szomorú.. Ám a napló soraitól mosoly csillan az arcán.
-Lara, ideje bejönnöd!
-Máris megyek, anyu!

Szatti írta...

Kedves Anett!

Izgalmas, új külsőbe burkoltad a történeted. Nagyon tetszett, ahogy mesélve vontál egyre beljebb és beljebb a történetbe, amely érdekes volt, titokzatos és mindenképp fantáziadús, ahogyan a háttértörténetet megalkottad. Nagyszerű alkotás és remek újrateremtése az ismert mesének! Gratulálok neked és köszönöm a munkád! :)

Szatti írta...

Kedves Lana!

Nagyon szép történetet alkottál, remek tartalommal és cselekménnyel. Nagyszerűen használtad a szavakat, ahogyan szinte egymásba szőtted őket, gondolatokká formálva. Különlegesen és szépen fogalmaztál! Gratulálok neked és köszönöm, hogy írtál! :)

Szatti írta...

Kedves Erika!

Igazán meseszerű volt a történeted, ahogyan végig-végig meséltél, ahogyan fogalmaztál és ezáltal, kicsit ismét gyereknek érezhettem magam. Nagyszerű történetet alkottál, kíváncsian olvastam a soraidat! Amire ügyelj, az a helyesírás, ami néhol feltűnt az írásodban, néhol nem... viszont volt egy-két olyan fordulat, amely visszaköszönt és nem csak elütésnek lehet venni. Ilyen volt például az eleje a Hadd helyett Had vagy a Helyiség helyett Helységet használtál a szoba megnevezésére. Ezek apróságok, de fontos... érdemes utána nézni, valamint a vesszők helyes használata sem utolsó. Ezek tovább emelhetik a szöveged minőségét.

Viszont, csak a történetet értékelve remek munka, és csak annyira hívnám fel a figyelmed, hogy bár tényleg megvolt a meseszerűsége, az a hangulat, amikor az ember csak hallgat és figyel, ne vessz el a rengeteg információ közlésben, mert attól olyanná válik a történet, mintha csak "darálnád". Az elején mindent rendben éreztem, majd hirtelen mintha felgyorsultak volna az események vagy mintha túl akartál volna haladni néhány mozzanaton, és egyszer ez történt, utána meg már az. Fontos, hogy előre mozduljon a történet, de ne kapkodva. Reméltem, érted.

Ha túl sok történést sűrítesz egy-két mondatba, attól hajszoltnak tűnhet az írásod.

Köszönöm még egyszer, hogy alkottál!

Szatti írta...

Kedves Holly!

Remélem, ez az a név, amin szólíthatlak és azért szerepel a cím mellett. :)

A történeted őszinte volt és közvetlen. Ez volt az első két szó, ami megfogant bennem a történeted elolvasása után. A napló jelleg szépen tükröződött a soraidon, a szavak használatán, mely átjárta az egész történeted, s éppen ezért, hogy ezt a formát választottad, nem is volt nehéz kedvelni a mesédet. Egyszerű volt, lényegretörő, de élvezetes! Köszönöm az írásod, és hogy részt vettél a feladaton! :)

Helga írta...

Hófehérke
Morgó

Micsoda pompa! Ezekben a hatalmas termekben még kisebbnek érzem magam, mint egyébként. Ami nagyon nincs rendjén! Elegem van a lábak közti rohangálásból. Na meg a sok emberből, akik úgy járkálnak fel-alá, mintha bármi közük is lett volna a boldog befejezéshez. Hah! Mit tudnak ők a történtekről? Semmit! Csak élvezik a szerintük jól megérdemelt békéjüket, anélkül, hogy egyáltalán küzdöttek volna érte.
- Hé, gyere már! Ha nem érünk oda időben, nem fogjunk látni őket!
- A lábad járjon, ne a szád! – morogtam oda testvéremnek, aki csak egy lépéssel volt előrébb, mint én. Izgatottságában annyira remegett, hogy páran már meg is kérdezték, nincs e valamilyen rohama. Kíváncsi népség! Remélem, hamar beleöregszenek.
Zsörtölődésem ellenére azért kapkodva szedtem kurta virgácsaimat. Elvégre, ha valaki, hát én megérdemeltem a tökéletes kilátást. És amint megtaláltam a megfelelő helyet, testvéreim is odaállhatnak mögém.
A tömeggel együtt haladva szép lassan kiléptünk a palota belsőkertjébe. Olyan nagy terület volt, hogy innen nem is lehetett látni a túlsóvégét. Émelyítően édes virágillat terjengett a levegőben, amitől Hapci fél pillanatonként tüsszentett egyet. A kert közepén széles kör alakú teraszt alakítottak ki, aminek a központi részén egy boltív kapott helyet. Úgy tűnik Hófehérkének nem volt elég az az ezer növény, ami már így is körülvette őket, mert ezt is teleaggatta fehér szirmú virágokkal. Csak a csúcsán lévő egy szál vörös rózsa törte meg az egyszínűséget.
Hát igen, ez mind tipikusan az ő ízlését tükrözte.
- Káprázatos!
- Csodaszép! – ámuldoztak testvéreim egymás szavába vágva.
- Büdös van és mindjárt megvakulok ennyi fénytől – dünnyögtem, majd Hapci felé fordulva, orra alá dugtam az ujjam, megelőzve ezzel egy újabb tüsszentést. – Nem tudnád visszatartani a levegőt, amíg vége? Rettenetesen idegesítő vagy!
- Nem tu… tudo… - fogott bele bátyám, de egy újabb hapci megakadályozta, hogy végig mondja.
- Azért próbáld csak meg – tanácsoltam, mert így is értettem, mit akart mondani.
- Hagyd békén szegényt! Inkább nézz körbe! Egy történelmileg jelentős helyen vagyunk – mutatott körbe legidősebb fivérem.
- Jaj, csak bele ne kezdj! – könyörögtem, de Tudor, mint mindig, csak legyintett egyet, majd belekezdett a meséjébe.
- Száz évvel ezelőtt építették, de akkor még sokkal kisebb volt, és csak egy fa árválkodott itt. Aztán Hófehérke nagyanyja bővítette ki… - mondta és mondta szakadatlanul, mint egy megbokrosodott ló, akit gyakorlatilag képtelenség megállítani, ha egyszer nekiiramodott.
Természetesen rá sem hederítettem. Érdekel is engem, hogy mi volt száz éve! Gondolataim sokkal korábbra kanyarodtak vissza. Valóban csak pár hónapja volt, amikor az a szemtelen fruska az ágyukba feküdt le aludni? Mennyire szerette volna, ha olya gyorsan eltűnik, mint amilyen váratlanul megjelent!
Teljesen átlagos, nyomorúságos napnak indult az is. Keményen dolgoztunk a koszos bányában a vacak kövek közt, ám hazaérve ott találtuk Őt, ahogy békésen szundít… Az ő ágyukban! Micsoda pofátlanság! Naiv testvéreit azonnal elvarázsolta ártatlan bája és a gonosz mostoháról szőtt történetét is rögtön elhitték. Az teljesen mellékes, hogy utólag kiderült, igaza volt. Akkor sem helyénvaló csak így beengedni valakit a házunkba, az életünkbe, az ágyunkba meg aztán főleg nem!
Büszke vagyok arra, hogy engem nem vett le a lábamról azonnal. Olyan kedvesen takarított, és főzte az ebédünket, hogy biztos voltam benne, ezért még csúnyán megfizetünk. És nem is tévedtem.
Teltek a napok, szép lassan mindenki úgy viselkedett, mintha Hófehérke egész végig velünk élt volna, és nem lenne más vágya, mint rólunk gondoskodni. Én pedig csak figyeltem, vártam, hogy mikor jön el a szomorúság ideje. Azt magamnak azért be kell ismernem, hogy nem esett rosszul, hogy nem voltak koszos edények a konyhában, nem volt por a házban és gaz a kertben. Ám akkor úgy voltam vele, hogy bevállaltam volna akár egy hónapnyi takarítást, ha eltűnik végre a dalos pacsirtáival együtt.

Helga írta...

Ó, és ha már itt tartunk! Az örökös énekléstől, dúdolgatástól a falat kapartam idegességemben. Munka közben testvéreim dalolászását többnyire elnyomta a csákányom hangja, amikor a falat csapkodtam vele. Megjegyzem, azóta sem találtam jobb stressz oldó módszert. De amikor ellepték a házat az erdei állatok csak azért, mert meghallották Hófehérke hívogató énekét, akkor nagyon kevés tartott vissza attól, hogy kipenderítsem a házból. Vagy csináljak egy jó kis vadragut.
Ám még ezeket a megpróbáltatásokat is eltűrtem, mert láttam, mennyire az ujja köré csavarta mind a hat fivéremet. És bár ha valaki kérdezi, biztosan letagadom, de egy kis idő elteltével az én szívem is örült, akárhányszor megpillantottam, ahogy munkából hazatérve az ajtó előtt várt minket.
Talán ha semmi nem változik, ha nem talál ránk az a rusnya boszorkány meg az a rusnya herceg, megbékéltem volna én is a helyzettel és boldogan élünk, amíg meg nem halunk. De hát ez nem az én örömteli mesém volt, hanem Hófehérkéé, és ő első látásra beleszeretett abba a piperkőcbe.
Ám ahogy előre megjósoltam, a békés hétköznapok nagyon gyorsan tragikus véget értek. Nem nagyon értem, hogy miért számított annyira a királynőnek, hogy Hófehérke szebb nála, és ha rajtam múlik a hiúságáért még nem is utáltam volna a banyát. De akkor azért betelt a pohár, amikor alattomosan, sunyi módon akarta megölni Hófehérkét. És az sem mellékes, hogy törvényesen Hófehérkét illette volna meg a trón. Ennyi indok elég volt, hogy testvéreimmel karöltve bosszút esküdjünk, majd némi fáradozással a mélybe taszítsuk a bibircsókos vénasszonyt.
Ám nyereségünk miatt érzett örömünk hamar elszállt. Megmondtam én az elején is, hogy szomorúság és fájdalom lesz mindezek következménye. Bármennyire is igyekeztünk, Hófehérke életét már nem menthettük meg. Az a fránya alma! Nem véletlenül utáltam egész életemben a gyümölcsöket.
Amikor megláttam élettelen testét, akkor értettem meg igazán, hogy mennyit is jelentett nekem az ő barátsága és szeretete. És nem csak nekem, testvéreimnek is. Életünkben egy olyan törés keletkezett a halálával, amit soha nem tudtunk volna megjavítani.
Az iránta érzett tiszteletből készítettük el a világ legcsodálatosabb koporsóját. Azért használtunk tiszta, ragyogó üveget, mert az utolsó pillanatig látni akartuk halálával sem múló szépségét. Elvittük a házunkhoz közeli tisztásra, hogy végső búcsút vegyünk tőle.
Mindenki mondott róla egy-egy jó szót. Én nem találtam a megfelelő szavakat. Valahogy hirtelen mindegyik olyan átlagosnak, vagy oda nem illőnek tűnt, hogy szinte bűnnek éreztem volna kimondani őket. Így utólag… Hála Istennek! Ha ott kiöntöm a szívem mindenki orra előtt, miközben meg sem halt, oda a jó hírem!
Természetesen az utolsó pillanatba futott – vagy inkább lovagolt – be a hős, akinek most is mindenki olyan végtelenül hálás, pedig nem csinált mást, csak megcsókolta elhunyt kedvesét. Ami mellesleg undorító és gusztustalan. Na jó, azt azért elismerem, hogy amikor Hófehérke felébredt én is őszintén örültem, de azért egy köszönömöt elviseltem volna. Ehhez képest lóra pattantak Mr. Jóképűvel és eljöttek ide, ebbe a hatalmas palotába.
Ugye szerintetek is az lett volna a logikus és érthető folytatás, ha mi visszaballagunk a jól megszokott életünkbe? Hát, testvéreim máshogy látták. Elmondásuk szerint nem bírtak volna tovább úgy élni, hogy a fekete hajú szépség nincs a közelükben. Így hát összecsomagoltunk, és utánuk jöttünk, hogy a palota közelében keressünk új szállást.
- Nézzétek, jön! – hallottam meg hirtelen Vidor izgatott hangját, ami azonnal visszarántott a jelenbe.
A kert egyik végében kinyílt a kétszárnyú ajtó, és földig érő, nevéhez illő ruhában és fülig érő vigyorral kisétált rajta Hófehérke, hogy méltóságteljesen odasétáljon élete szerelméhez.
- Gyönyörű – suttogtam. Fel sem tűnt volna, hogy hangosan is kimondtam, de testvéreim egy emberként fordultak felém. Ajjaj, ebből még baj lesz.
- Tudtad, hogy ez volt az első kedves szavad? – kérdezte széles mosollyal Tudor.
- Hát, lehet – hebegtem megszeppenve, majd összeszedve magam folytattam: - De biztosíthatlak, hogy az utolsó is!

Szatti írta...

Kedves Helga!


Lenyűgöző, humoros, kicsit szarkasztikus, mégis kedves, megmosolyogtató volt az írásod! Nagyon tetszett a szemszögválasztás, ahogy Morgó személyén keresztül ismerhettük meg a történetet, s bár a történeten nem másítottál, mégis izgalmas volt az ő gondolatai által megismerni a történteket. Nagyszerű írás és nagyon köszönöm, hogy olvashattam! :)

Névtelen írta...

Holly

Én köszönöm, hogy elolvastad :) nagyon tetszik az oldal

Névtelen írta...

Kedves Szatti!

Nagyon szépen köszönöm az építő kritikát, legközelebb figyelmesebb leszek.

Erika

Helga írta...

Én köszönöm a véleményed! :) Úgy gondoltam, hogy a szokatlanabb szemszögváltás mellett a történetet inkább nem piszkálom :)

Xwoman írta...

Gyűlölte a kanyargós utat, hogy nem látja, mi következik, gyűlölte a királynőt, és gyűlölte saját magát is, amiért nem tudta megvédeni élete szerelmét. Minden izma fájt, az eséskor megsérült bokája lépésenként megreccsent, a tüdeje majd szétpattant, de nem adta fel. Ha legalább a lódobogást hallaná! De a vére zubogása és saját zihálása elnyomott minden más zajt.
Aztán végre felért a hegytetőre – és a látvány örökre beleivódott a lelkébe: a lova békésen rágcsálta a sziklák között növő szikkadt füvet, de Hófehérke nem volt sehol… A lányra már csak a meredély szélén fennakadt útiköpeny emlékeztetett, ahogy belezuhant az alattuk húzódó jéghideg, feketevizű bányatóba.
A Herceg térdre rogyott, és csak nézett maga elé – nem létezett annyi könny, olyan hangos kiáltás, ami kifejezte volna összetört szíve fájdalmát.

***

– Él még? – kérdezte Szende kisimogatva az ázott, ébenszín tincseket a lány arcából.
– Él hát, nem látod, hogy lélegzik? Csak át kell melegíteni! Hozz egy takarót, Kuka! – fontoskodott Tudor, mire a legfiatalabb törpe már szaladt is teljesíteni a kérést.
– Az a mocskos vén repedtsarkú már megint mit csinált? – dohogott Morgó dühtől vörös arccal.
– Ha már képes volt megidézni azokat a kicseszett madarakat, igazán meglangyosíthatta volna azt a rohadt vizet! Te pedig vidd el innen a mocskos mancsodat! – Hófehérke megrázta magát, majd elütötte Szende kezét az arca közeléből. Fogai összekoccantak, máskor vérvörös ajka elkékült a hidegtől.
– Abbahagyhatnátok ezt az állandó lamentálást, ingyenélő banda! – A lóháton érkező királyné hangjára mindannyian összerezzentek. – Nesze, ezt idd meg, mindjárt jobban leszel! – dobott egy flaskát a lánynak.
Hófehérke belekortyolt, majd köhögve elfordította a fejét.
– Ez meg mi a rák?
– Házi pálinka. Mégis mit vártál, hogy rád fogom pazarolni a drága bájitalaimat? Amúgy meg… gratulálok, ismét szép munkát végeztetek!
– Csak majdnem tényleg belepusztultam – reklamált Hófehérke, és ismét meghúzta a butykost. – Meg így a lovat is ott kellett hagynom! Nem lehetne, hogy leugrás helyett inkább elbújjak?
– Szerinted mennyi idő alatt venne észre? Na ugye! Nagy nyereségért nagy kockázat. Mennyit szedtetek el a balféktől, fiúk?
– Négy zacskó aranyat, egy aranyláncot… – nevetgélt Vidor.
– Két gyűrűt – nyúlt a zsebébe Hófehérke.
– És egy kulcsot – tette hozzá Szende az ujján forgatva az említett tárgyat.
– Milyen kulcs? – csillant fel a királyné szeme.
– Kapukulcs.
– Morgó, Tudor, akkor ma éjjel ellátogattok a Herceg kastélyába. Hapcit meg nehogy magatokkal vigyétek, hiszen a múltkor is majdnem lebuktatott titeket! Szende, te addig pucold ki a koporsót, mert ha minden igaz, holnap másik Herceg érkezik!

Xwoman írta...

Szia, Szatti! Bocsánat, azt hiszem, megviccelt a technika ördöge, és nem küldte el a sztorim elejét. (Viszont ha most meg kétszer küldi, sírni fogok...) Szóval szia! Nagyon tetszik ez a gyakorlati feladat, és úgy gondoltam, én is indulok. Íme, a történetem:

Hófehérke és a hét törpe (meg a boszorkány)

A fehér ló békésen poroszkált az erdei úton, patakopogása ütemet adott az erdő alapzajának. Zenévé állt össze a madarak csicsergése és a lombsuhogás, a Herceg mégis csak egyvalamit hallott: szerelme békés szuszogását a mellkasán. A lány kicsit bizonytalanul ült – ki tudja, mióta feküdhetett abban az átkozott koporsóban, ezért alig tudta tartani magát –, de élénken figyelő fekete szeme érdeklődve rebbent ide-oda. Ó, mily szép volt a halvány pír a hófehér bőrön!
A Herceg óvatosan belesimított az ébenszín hajzuhatagba, mire a lány hátrapillantott, és vérvörös ajka szégyellős mosolyra húzódott. Tökéletes volt a pillanat, a Herceg azt kívánta, bárcsak örökké tartana… Alig várta, hogy hazaérjen az országába, és megmutassa mindenkinek Hófehérkét, élete szerelmét, akit pusztán a vakvéletlen sodort az útjába. Ha nem téved el, ez a szépség még mindig tetszhalott lenne, ő pedig magányos…
A Herceget éles vijjogás szakította ki az ábrándozásból, mire felnézett az égre. Most vette csak észre a fejük felett növekvő felhőgomolyagot, amiből nyolc-tíz vércse alakja bontakozott ki.
– Nem kerülheted el a sorsodat, Hófehérke! – mennydörögte egy baljós női hang. Már az erdő utolsó fáinál jártak, és az ösvény egy éles sziklákkal szegélyezett, kanyargós hegyi úton folytatódott. A királyné felettük állt az egyik sziklapárkányon, fekete köpenye szárnyként csapkodott körülötte a szélben. Ezúttal nem öltött boszorkány álcát, ám képét így is csúffá torzította a gyűlölet.
– Védj meg, Hercegem! – sikoltotta a lány, és arcát megmentője vállába fúrta.
– Ne félj, szerelmem, nem hagyom, hogy a gaz elragadjon tőlem! Kapaszkodj erősen! – A Herceg hátrébb húzódva szabaddá tette fegyverfogó kezét, majd kardot rántott. A királyné egy intésére a vércsék támadásba lendültek, és bár nem számítottak erős ellenfélnek, túl sokan voltak ahhoz, hogy a Herceg mindet szemmel tarthassa. Vagy kettőt nagy suhintással levágott, de amikor az egyik madárnak sikerült a ló szeme közé vájnia éles csőrét, az állat két lábra ágaskodott, és levetette magáról a Herceget.
A hős nagy puffanással terült el a földön, pár pillanatig elvakította a felkavarodott por, a tüdejéből kiszorult a levegő. A védekezőn arca előtt tartott karjába karmok és csőrök vágódtak, de a legborzalmasabb mégis Hófehérke rémült sikolya és a királyné diadalmas kacagása volt.
A Herceg könnyezve, nehezen kinyitotta a szemét, de már csak annyit látott, hogy a ló tovavágtat a hegyi úton felfelé, hátán a kantárba gabalyodott, rongybabaként ide-oda vetődő lánnyal.
– Nem látod viszont élve – nevetett a királyné, aztán visszahátrált a sziklapárkányról az útra, és eltűnt a Herceg szeme elől.
Ez a mondat elég volt, hogy a Herceg összeszedje magát. A kardja után kapott, és talpra küzdötte magát – még egy madarat levágott, a többi viszont a királynéval együtt távozott –, majd a patanyomokat követve elindult a szerelme után. Bízott benne, hogy a rémült állat a falu felé vágtatott, nem pedig a hegycsúcs irányába, de az útelágazásnál minden reménye szertefoszlott.

Anett Monos írta...

Én köszönöm a véleményedet :)

Anett Monos írta...

Hey Hel! :)
Rettentő! Rettentő jó lett! Végig vigyorogtam, és gyakran felnevettem :D Tudom, hogy most magam ellen is beszélek, de szerintem te vagy a befutó! :) Megérdemelnéd az első helyet!
Puszi: Anett

Anett Monos írta...

Hey X! :)
Hatalmas volt ez a történet! Ugyan azt a hatást érted el, amit Helga is a Morgós sztorival. Végig mosolyogtam, nevettem!
Köszönöm nektek! Ez a két történet egymás után... Bearanyoztátok a napomat! :D
Puszi: Anett

Névtelen írta...

Sziasztok. Tia vagyok és gyártottam én is egy saját fantáziájú mesét :) Én a Szépség és a szörnyeteget dolgoztam fel. Remélem tetszeni fog! A címe: Szépség és a vadász

Egyszer volt, hol nap volt, élt egyszer... Á... hagyjuk. Nem lányok, ez most nem az a mese!
- Szép jó reggelt Daston – búgtam a válla fölött a fülébe. Nem szerette, ha hátulról támadtam, széles válla az ijedtségtől összeugrott, mint egy rugós ágy, ha agyon használják. Egy szempillantás alatt hátrafordult és elkapta a kezem.
- Neked is szépség – szorított rá a kézfejemre, majd az ajkához érintette és elengedett. Évek óta feszült közöttünk a rivalizálás. A lányok felhúzott orral méricskéltek, valahányszor Daston közelébe kerültem. Ha tudták volna mennyire hiábavaló a féltékenységük, mert én a sötét lovagjukat sosem akartam magaménak tudni... – Látom vadászathoz öltöztél – húzott ki réveteg gondolataim közül a hangja. Érdes baritonja megrezegtette a mellkasomat. Végignéztem bőrcsizmába bújtatott lábaimon, lovaglónadrágomon, mely szorosan simult bőrömhöz, a kesztyűkön, melyek kezemet fedték a pontosabb találat érdekében. Fodrozott, vastag hatású bőrfelsőm most elfedte nőiesebb idomaimat, melyet előszeretettel csodált meg rajtam.
- Már közel járunk ahhoz, hogy elkapjuk – húztam át íjamat a fejemen és tegezen. Lovaglás közben könnyebb volt haladni így. Még egyszer meghúztam az övet a csípőmön és a lovam felé fordultam – jössz vagy sem? – meg sem várva válaszát az erdő felé nógattam Mysthet.
Az erdő közepe felé vágtatva egyre feszültebbé vált Mysth. Dobálta a fejét, ellenszegült a parancsaimnak, nehézkesen vette a levegőt. Számtalanszor voltam már az erdő mélyén és még mindig a hideg futkározott a hátamon ettől a helytől. A madarak itt már nem csicseregtek szeretetteljesen, a vadak is messze elkerülték ezt a környezetett. Fejünk fölött a felhők rétegekben fogtak össze és feketén örvénylettek. A zsigereimben éreztem, hogy közel járunk.
- Hé Dust – vigyorogtam rá a gúnyos becenevét használva. Még kiskorában kezdtem el így nevezni, mert még a disznó is tiszta állatnak számított mellette. – Piszkáljuk ki a veremből a korcsot – ugrottam le a lóról és az első kisebb fatörzshöz kötöttem. Vadásszá válni életem legjobb választása volt. Minden nap friss hús jutott az asztalra, nem kellett nélkülüznünk semmiből a cserekereskedelem miatt, és még élveztem is. Apám hóbortnak tartotta eme elfoglaltságomat, úgy gondolta, hogy majd kinövöm és hozzámegyek Dastonhoz, vagy valamelyik férfihoz a faluban, és asszonyi kötelességeimnek elegét téve otthon maradok a háztartást vezetni. Persze eszem ágában sem állt, a múltam kötött az elhatározásomhoz.
- Gyere utánam és maradj csendben – tört utat magának a szúros bozóton és indákon át. Vastag kesztyűm megóvott a tüskék és éles szélű levelek garmadájától. Nem kellett sokat haladnunk, hogy egy ajtó állja el az utunkat. – Hm.. Zárva van. Betörjem? – meg sem várva válaszomat lábbal berúgta a korhadó fát. A csodálkozástól felszaladt a szemöldököm, egészen a homlokom közepéig.
- Ennyit a meglepetésről – húztam gúnyos mosolyra ajkam és kihúztam övemből a kést. Mivel szűk helyen voltunk, itt az íj csupán hátráltatta volna védelmünket. Sötét folyósón vezetett át utunk, néhány méterenként egy-egy fáklya világította az irányt. Kívülről nem látszott az egész épületből semmi, a környezet úgy fedte be, mint egy gondoskodó anya gyermekét. Számtalanszor lovagoltam ide ki, mégis mindig odébbálltam. Egyesek csupán mítosznak tartották az erdő legmélyén megbújó szörnyeteget, aki emberi csontokból és nedvekből táplálkozott, de én tudtam az igazságot. Már vártam ezt a napot, amikor szemtől-szembe találkozhatok vele és átszúrhatom tőröm a szívén...
Legutóbbi alkalmunkkor találtunk rá erre a helyre éppen sötétedés előtt. Egy támadó farkasfalka elől menekültünk be erre a menedékre, az épület nagysága viszont mindkettőnket megdöbbentett. Csak egy kis részét kutattuk fel, mielőtt elhagytuk a kisérteties kastélyt, majd visszatértünk a falunkba.

Tia írta...

- Hogy lehetséges az, hogy múltkor ripityára törtem az ajtót és eltorlaszoltuk a helyet, de most minden ott van, mint első találkozásunkkor – nézett körbe Dust és végighúzta a kezét egy borospalackos polcon. Egy szem porszemcse sem tapadt ujjára. Bizakodásom utat tört tág fantáziámnak. Már éreztem a kezemben a szörnyeteg szívét.
- Mert nem elhagyatott, él benne valaki Dust – mosolyogtam együgyüségén. Az biztos, hogy őt sem az éles eszéért szerettem. Megszaporáztam lépteimet és elsétáltam mellette. A szűk üreg egy hatalmas hallba vezetett. Az ablakokat súlyos brokátfüggönyök fedték, a csillár fejünk felett olyan nagy teret kitöltött, mintha bármelyik pillanatban félnünk kellene, hogy agyon nyom. A többi tárgy le volt takarva fehér lepellel, ezért is fordítottam figyelmemet az impozáns lépcsőre. Bár első alkalommal elámultam már a hely nagyságán, mégsem bírtam vele most sem betelni. A lépcsőfokok két irányba futottak, én pedig ösztöneimre hallgatva balra vettem az irányt.
- Hé, Belle, várj már meg kislány – ugrált fel kettesével utánam. –Védjük egymás hátát, emlékszel? – jött utánam szorosan. A lélegzete cirógatta a nyakamon kinövő babahajszálakat. Dühösen szusszantottam a zavaró érzéstől. Leánykorom óta feszélyezve éreztem magam a férfiak társaságában. Ugyan az okára nem emlékeztem, de még Dust közelében is elnyomva és kicsinek éreztem magam. Ezért is kellett megváltoztatnom a kinézetem, hogy veszélyesnek tűnjek, nehogy megneszeljék, hogy egy félős lányt rejt a megkreált maszk.
- Mássz ki a hátamból Dust! – morogtam rá és sietősebbre vettem lépteimet. A lépcső tetejére érve egy hosszú és széles szárny tárult elénk. A falakon egykor hősökként ünnepelt férfiak portréi voltak felfüggesztve, de a pókhálók megfakulttá és ismerhetetlenné változtatták őket, ahogy elhaladtunk mellettük. Mindkét oldalon ajtók nyíltak, de egyik sem keltette fel a kíváncsiságom, egészen a legutolsóig, ami nem oldalt, hanem előttünk helyezkedett el.
- Le van lakatolva, fenébe – rángattam meg a kövér láncokat, melyek csörömpölésbe kezdtek vad próbálkozásomtól.
- Engedj oda szépség, elintézem – szedett elő egy vékony kis tőrt, és a lakatba dugta. Kettőt rángatott benne, majd egy kattanó hang kíséretében a földre ejtette.
- Meg vagyok lepve Dust, ügyes vagy – húztam le a kilincsről a láncot, hogy aztán az is a földre kerüljön. Óvatosan lenyomtam a kilincset, miközben a szorításom erősödött a tőrön.
- Itt sincs semmi – fordult vissza az ajtóból Dust unatkozva, de én beljebb lépdeltem a szobába. Kaotikus rendetlenség és porlepte tárgyak kukucskáltak vissza rám. A levegő áporodott volt, jó ideje nem szellőztettek. A karnis félig leszakadva terült el a földön. Meglepetésemre a sok élettelen dolog között mégis egy haldoklófélben levő rózsa illatozott egy búra alatt. Szirmai nagy részét már elengedte és a vízhiánytól kókadni kezdett. A látványa annyira megigézett, hogy másra se tudtam tekinteni a búra alatt levő virágon kívül.
- Gyönyörű – emeltem meg a kis üveget, hogy jobban szemügyre vehessem. Éppen csak végig tudtam simítani az egyik szirmon, mikor a vadálatt hangja végighasította a csendet és a következő másodpercben ellökött az asztaltól. Sokkos állapotban emelkedtem lábra és húztam ki a tegezből a nyilat. Remegő kezekkel a húrhoz emeltem, majd lőttem. Égrengető morgással vágta neki Dastont a falhoz, aki nyekenve és eszméletlenül ért földet. Amíg vele törődött, még egy nyilat belelőttem, de még csak le sem lassította. Remegő lábakkal hátráltam neki a falnak, mikor rám fordította a figyelmét. Csattogó agyarai egy harci kutyára emlékeztettek, a mancsai akkorák voltak, mint a fejem. A legjobban mégis a kék tekintet ragadott meg, ami a dús sörény mögül engem vizslatott. A tudatom kereste az összefüggést és a hiányzó darabkákat, hogy vajon honnan ismerhetem, de a félelem blokkolt minden másodlagos dolgot. Most a túlélésért harcoltam. Az első kezem ügyébe akadó dolgot megragadtam és nekidobtam. Szilánkokban tört rajta szét és még dühösebbé vált, ha ez lehetséges. Elkerekedett arccal néztem, ahogy közeledik és teljes alakjával bekerít.

Tia írta...

- Nem lett volna szabad idejönnöd – karcosan és lassan ejtette ki a szavakat, mintha évek óta nem beszélt volna.
- K-kérem – suttogtam a hatalmas sötétkék szempárba nézve. Irtózattal fogott el a tudat, hogy kitépi a végtagjaimat, vagy a belső szerveimből lakomázik nemsokára.
- Meg akartál ölni – mordult rám és kitépte a kezemből a tőrt. Sikítva mozdultam arrébb a támadása elől, de elkapott és a falhoz szegezett. – Miért hagyjalak életben Belle, hiszen rám törtél – lehelte a fülembe a kérdést. Nem jutott eszembe egy jó válasz sem, hiszen igaza volt. Én vadásztam rá, s most ő vált mégis vadásszá.
- Honnan tudod a nevem? – kérdeztem vissza csodálkozva. Zavart a tudat, hogy ismer, vagy legalábbis valahonnan megsejtette, hogy ki vagyok. Jobb lett volna, ha névtelenül halok meg és nem kell félnem attól, hogy a családomon áll bosszút.
- Megmentettem az életedet – bökte ki egyszerűen, én pedig elsötétültem a szavaitól. Kék, mint a háborgó tenger, hangos, mint egy bődülő oroszlán. Veszély, félelem. A szavak kirakósként álltak össze elmémben. Ő mentett meg, mikor kislány voltam. Az arcát nem láttam, viszont beszélték, hogy egy jó kiállású, szép kamasz fiú eltűnt a falunkban vadászat közben.
- Szépség – tátottam el a szám, mikor megismertem. A szőke tincsek lassan visszatértek a sötét lobonc helyére. Agyarai eltűntek, hosszú fülei emberivé formálódtak és arcvonásai is meglágyultak. Azok a kék szemek viszont rabul ejtettek.
- Vadász – eresztett meg egy félmosolyt, majd az ajkamhoz kezdett közeledni...

Helga írta...

Szia Anett! :)
Mindig nagyon jó dicsérő szavakat hallani! Nekem most a te szavaid dobták fel a napom! :) És mivel direkt arra szántam a történetet, hogy megnevettessen pár embert, ezért jó tudni, hogy elértem a célom. Ez már magában siker ;)

Szatti írta...

Ez egy nagyszerű történet volt, Xwoman! :)
Már az elején érezhető volt kicsit a szarkazmus vagy a humoros hangnem, de mindez a történet második felében mutatkozott meg leginkább. Nagyszerű volt! Szórakoztató és meglepő egyben, de mindenképp zseniális! :D Gratulálok neked a remek elképzelésért és ötletért! Örülök, hogy olvashattalak! :)

Szatti írta...

Kedves Tia!

Nagyszerűen használtad fel az ismert mese elemeit, ezáltal új irányt adva a cselekménynek! Remekül fogalmaztál, választékosan és ízlésesen, s nem utolsósorban izgalmas és különleges volt az írásod. Tetszett, hogy más megvilágításba helyezted a szereplőket. Köszönöm az élményt és gratulálok neked! :)

Betti írta...

Szia Szatti! Csipkerózsikáról írtam, remélem, tetszik.:)

Százesztendős átok

A szülei sokszor figyelmeztették Csipkerózsikát, hogy a falut körbevevő rengetegben sötét boszorkányok rejtőznek, akik tőrbe csalják a fiatal, naiv leányokat, hogy elszívják tőlük az ifjúságukat, szépségüket, bájukat. A csapdába esett leány pedig hosszú-hosszú álomba süllyed, s az átok csak a legtisztább érzéssel – a szerelemmel oldható fel, de ha lejár a száz esztendő, akkor meghal az illető mindörökre. Csipkerózsika sosem félt ettől a mendemondától, hiszen a palotában biztonságban volt. Szülei jóságosan s igazságosan uralkodtak, a nép szerette s tisztelte családját. Engedelmes gyermek volt, az egész országban híre ment szépségének, mindenkivel kedves és segítőkész volt, függetlenül attól, hogy nemessel vagy szegénnyel van- e dolga. Immár tizenhat éves lánykává cseperedve eladósorba került, s az egész birodalomból jöttek hozzá kérők. Minden herceget, bárót, grófot meghallgattak a trónteremben, ki is a legalkalmasabb a férj szerepére. Már egy hete fogadták az udvarlókat, amikor az egyik nap Csipkerózsika belefáradt a sok unalmas, szürke nemesi férfiba, s sétálni indult a palotába. Még korán volt, így senkinek nem tűnt fel, hogy nincs a hálószobájában. A kastély csendes volt, pedig most sok vendégnek örvendett. A lábai csak vitték előre, nem gondolkozott, merre megy tovább. Csipkerózsika élvezte a magas ablakokon át beáramló friss levegőt s a virágok illatát. Végül felért a legmagasabb toronyba, mely részében még nem is járt. A cselédek csak annyit mondtak neki régen, hogy limlomok vannak az ajtók mögött, most mégis úgy határozott, hogy felfedi a szobákat. Minden helyiség kicsi és poros volt, tele eltört tárgyakkal. Már csak egyetlen ajtó maradt, oda is belépett kíváncsian. A sarokban egy furcsa kis szerkezet állt, érdeklődve közelebb ment. Becsapódott az ajtó mögötte, majd valaki sátánian felkacagott. Megfordulva egy öreg anyóval találta szembe magát, aki csak azt hajtogatta, hogy eljött az ő ideje.
- Ki maga? – kérdezte Csipkerózsika. A néni egyre csak kacagott, majd a furcsa kis szerkezet felé mutatott:
- Csak bátran próbáld ki – rekedtes hangja félelmet váltott ki a leányból, s újra a szobájába vágyott. Megismételte a kérdését, ám riadalmát nem tudta elrejteni.
- A szüleid óvnak a falu veszélyeitől, így nekem kellett bejutnom hozzád. Az anyukád képtelen volt teherbe esni, ezért végső lehetőségként hozzám fordult segítségért. Minden varázslatot, mágiát bevetettem, hogy elkészítsem a fiolát, amelytől végül lehetett egy lánya, mégpedig, te lettél az, Csipkerózsika. Ám a fizetség elég drága, de hát mit is tehetnék? Mindennek megvan a maga ára. A szüleidnek pedig úgy kell meghálálniuk fáradozásimat, hogy tizenhat évesen végül enyém lesz a fiatalságod s szépséged. Elszívom az életerőd, de a szüleid megbízták a tündéreket, hogy védőbűbáj védjen a mágiától. Így nem tudlak puszta kézzel bántani, viszont egy rokka árthat neked, melynek orsója gonosz varázslattal van mérgezve – azzal Csipkerózsika keze után kapott, s megsebesítette vele az ujját. A leánynak a hitetlenségből sem volt ideje felocsúdni, szemei egyre lejjebb csukódtak.
- Aki megpróbál felébreszteni, a halál fia lesz azon nyomban, amint megcsókol – nevetett rá gúnyosan a banya. Csipkerózsika érezte, ahogy egyre fogy az életereje, s a vén boszorkány kezdte felvenni az ő karcsú alakját. Lerogyott a földre, majd képtelen volt küzdeni a varázslat ellen.

Betti írta...

Ám ekkor kicsapódott az ajtó, s valaki a banyára vetette magát. Már a kardjával készült ütést mérni rá, amikor a boszi egy kézmozdulattal a levegőbe emelte, majd a falhoz csapta a herceget. A banya újra Csipkerózsikára koncentrált, hogy az orsóról származott átokkal magába szívja az egyre inkább elszenderülő lány szépségét. A legény gyorsan összekapta magát a támadás után, majd odahajolt Csipkerózsikához s megcsókolta, mielőtt végleg álomba süllyedt volna. Az átok a visszájára fordult, a királylány színe kezdett visszatérni, s a boszi egyre csak gyengült, a mágia elszívta az erejét, végül holtan rogyott össze. A két fiatal egy ideig még nézték az asszony élettelen testét, majd lassan egymáshoz fordultak.
- Jól vagy, Csipkerózsika? – kérdezte a herceg tőle.
- Igen, köszönöm. Mégis hogy találtál meg?
- A vendégszobában voltam, amikor csendes lépteket hallottam. Kikémleltem a folyosóra, s kíváncsiságból követni kezdtelek, mégis mi dolgod van a toronyban.
- Még egy dolgot nem értek, amikor megcsókoltál, akkor hogyhogy nem esett bántódásod? A boszorkány azt mondta, hogy ha valaki megpróbál csókkal felébreszteni, az azon nyomban meghal.
- Még nem aludtál el teljesen, valamennyire még ébren voltál – tanakodott a daliás herceg. – S így még meg tudtam törni idejében az átkot.
- Fogalmam sincs, hogy hálálhatnám meg. Nem csak azt, hogy megmentettél, hanem azt is, hogy pont te jöttél utánam. Ezt csak igaz szerelemmel lehet feloldani, s neked sikerült, elnyerted a szívemet örökre, daliás herceg – mondta a királylány meghatódva. A herceg magához ölelte a lányt, s mindketten érezték, ők egymásnak lettek teremtve, összetartoznak.
- Hozzám jönnél, Csipkerózsika? Boldoggá teszlek, s megvédelek minden rossztól – simította meg gyengéden a leány arcát. Erre Csipkerózsika csak bólintott, majd az immáron vőlegénye karjaiba vetette magát. Másnap mindent elmeséltek a szülőknek, s egy egész országra szóló lakodalmat csaptak az esküvő után. Talán még ma is élnek, ha meg nem haltak vagy százesztendős álomba nem süllyedtek.

Emily Twinkle írta...

Nem láttam, hogy meddig sikerült elküldenem, úgyhogy küldöm mégegyszer. :)

Vérvörös rózsa

A lány törékeny alakja kitűnt az őt körülvevő, érintetlen, ropogós fehér hó közül. Ahogy ott feküdt a földön, szeme lehunyva, olyan volt, mintha aludna. Mintha itt az erdő közepén, a friss hó hideg ölelésében, a magas fenyőfák tüskés karjaiban lelt volna nyugodt, hűvös álomra. Minden egyes porcikája olyan volt, mintha Lucy lett volna: a sötét haja, ahogy szétterült finom arca mellett a hóban, gyönyörű kontrasztot alkotva a talajt vastagon belepő hóval, hófehér, márvány bőre és vékony alakja annyira hasonlítottak rá, hogy már –már azt vártam, mikor nyitja ki fel szemhéját és tekint rám, azokkal a lelkembe látó zöldes barna szemeivel. Felsóhajtottam, tudtam, hogy nem ő, tudtam, hogy nem lehet ő, de annyira hasonlított, hogy nagyon megtévesztett. Csak most, hogy láttam közelebbről, rájöttem, hogy enyhén göndör haja nem olyan sötét, mint azt elsőnek hittem, hogy ajka viszont vörösebb, mint az Lucy –é volt, csak így jöhettem rá, hogy ő tényleg nem az, akire számítottam. De nem hagyhattam itt, hiszen a hideg éjszakában rövid időn belül halálra fagyna a kis teremtés, lehajoltam hát hozzá, lábai és nyaka alá csúsztattam két izmos karomat és felemeltem. A ruhájára ráragadt hó lassan hullott vissza a fagyott földre. Elindultam a lánnyal a kastély felé.
Annyira ismertem az utat, hogy még a sötétség ellenére se kellett a lábaim elé néznem, ezért megengedhettem magamnak, hogy az arcát pásztázom. Meg akartam jegyezni minden egyes apró részletét tündöklő arcának, hogy majd miután holnap reggel elmegy, fel tudjam idézni. Hogy legalább gondolatban ne legyek egyedül egy darabig. Arra, hogy Lucy-t emlékezetembe véssem, sokkal több időt adott a sors, az idők múlásával a kép róla a gondolataimban egyre csak fakult egyedül hagyva engem.
Ahogy rá gondoltam egyre inkább erősödött bennem a rossz érzés, ami görcsbe szorította a gyomromat és próbáltam kényszeríteni magam, hogy emeljem el tekintetem a kezemben tartott névtelen lányról, de hiába is próbálkoztam, túl késő volt. Már amikor meghallottam a halk lábdobogást a finom havon és elindultam felé, már akkor túl késő volt. Minden sejtem harcolt ellenne, hogy odamenjek, de a szívem felé húzott, mintha előre tudta volna, hogy Lucy hasonmására lelek. Ha ennyi idő alatt már a szerelem vagy vonzódás legapróbb jele is kivirágzott szívemben, akkor szegény lánynak jobb lett volna, ha inkább az erdőben hagyom megfagyni, de most már nem tehettem semmit, csak várni tudtam, hátha holnap elmegy, és ezzel megszabadít mindkettőnket egy szörnyű jövőtől.
Kinyitottam a kastély vastag fa kapuját és hosszú léptekkel átvágtam a fényűző előszobán, majd balra fordultam és felmentem a puha, vörös szőnyeggel borított lépcsőn. A vastag anyag elnyelte minden lépésemet, de fölösleges volt, úgyis csak én egyedül voltam itt. Még így, hogy a nehéz függönyök teljesen elhúzva eltakarták a magas, üveg ablakokat és a kis fényt -ami valahogy mégis beszökött napközben a szobában- is elnyelte már az éj, még így is láttam a rózsák kanyargós indáit a lépcső szélén felfutni. Kirázott a hideg és a szorongás még mélyebben hasított belém, ezért megszaporáztam lépteimet.
Végre felértem a fönti előtérbe, ahonnan három folyosó nyílt. Az egyik egyenes futott, átvezetett az épület másik részébe, a jobbra nyíló folyosó egy nappaliba szaladt, a balra nyíló pedig elrohant a konyha mellett és végül az étkezőbe nyílt. Elindultam a velem szembe lévő folyosó felé, tekintetem még mindig csak az arca kis részleteit nézte. Ezen a folyosón végig vendégszobák ajtói nyíltak, amiket már oly sok éve senki se használt.

Emily Twinkle írta...

Végül eljutottam a folyosó végére, és jobbra fordultam. Egy festmény betakarta az egész falat, egy egykori nagy uralkodót ábrázolt, akire az óta már csak a történelemkönyvek emlékeztek. Óvatosan lefektettem a hölgyet a földre, leemeltem és arrébb tettem festményt, mire mögötte előkerült egy apró kis rés és egy létra. Újra karjaimba vettem szépséges vendégemet és elindultam vele felfele a létrán, lassan, óvatosan. Nem kellett kapaszkodnom, tökéletes egyensúlyom és gyakorlottságom vezetett föl. Amikor felértem elém tárult a szoba és most először pillantottam fel az arcáról. Az emlékek a lelkembe hasítottak, és bár a legtöbbjük édes volt, savanyú körítést kaptak a miatt, ami később történt. Nem értettem, hogy miért pont Lucy szobájába hoztam az idegen lányt, de éreztem, hogy itt a helye. Nagyot sóhajtottam és próbáltam a kifújt levegővel kifújni a sanyargató emlékképeket is, de továbbra is éreztem mellkasomban fájdalmas szorításukat.
Beljebb léptem a szobában és lefektettem az idegent a nagy ágyra. A meleg dunyhát ráterítettem és még egyetlen egy percig néztem. Barna haja szétomlott a tollal töltött párnákon, hófehér arcocskája, mintha elsimult volna és mintha vörös ajka pici mosolyra húzódta volna. Észrevettem, hogy az én szám is mosolyra húzódik, de gyorsan letöröltem ezt. Nem szabadott megengednem magamnak, hogy beleszeressek. Elkeményedtek arcomon az izmok, ahogy belegondoltam, hogy mi lett a vége legutóbb és megfordultam.
Ebben a szobában a vörös rózsák szinte mindenütt ott voltak, az édenfa ruhásszekrénytől kezdve, a kis íróasztalt is körbeölelték, sötétzöld kacsok hullottak alá, mint függöny és még az ágy lábát is megszorongatták. Gyorsan lelépkedtem a létrán, kiléptem a folyosóra és visszaakasztottam a képet a helyére. Megfordultam és benyitottam a folyosó legvégén álló ajtón, a szobámba.
Leheveredtem megvetett ágyamra, de még jó sokáig tartott mire álomba is merültem. És amikor végre elaludtam és belemerültem az álmok tengernyi mélységébe, akkor kénytelen voltam újra átélni azt az időt, amikor Lucy lakott itt. A legszörnyűbb álmomban az volt, hogy nem tudtam belőle felébredni és megnyugvást lelni, így áldásként ért a kopogás az ajtón.
Felkeltem ágyamból és rögtön az ajtóhoz léptem, lenyomtam a kilincset és nagyra tártam. Természetesen tudtam ki fog az ajtóban állni, de egy kicsit mégis meglepődtem, amikor megpillantottam vendégemet. Habár rajtam a tegnapi ruhám volt -egy fehér ing és gyűrött fekete nadrág-, ő rajta egy gyönyörű sötétkék estélyi virított, ami kiemelte tökéletes alakját. Barna haja kifésülve omlott vállára és végre megleshettem szemeit. Messziről barnának tűntek, de egy picit közelebb hajoltam és észrevettem, hogy a barna színben sok kék folt keveredik. Egyáltalán nem olyan volt, mint Lucy mélyre hatoló tekintete, inkább, mint valakié, aki megfejthetetlen titkokat rejt.

Emily Twinkle írta...

-Öhm… elnézést, hogy felkeltettelek… én csak… Csak arra emlékszem, hogy tegnap elájultam az erdőben, és amikor itt találtam magam, eléggé meglepődtem. Körbejártam már az egész kastélyt, de nem találtam senkit és csak ez az ajtó volt csukva, ezért gondoltam bekopogok, hátha van itt valaki…. És a szekrényben találtam ezt a ruhát, a tegnapi ruhám kicsit szét volt szakadva és azt hittem, hogy nem baj, ha felveszem. De természetesen át tudok öltözni… –magyarázkodott a lány, közben néha a szemembe nézett, de inkább a padlót mustrálta, mintha valami rosszat tett volna.
-Én találtam rád az erdőben és hoztalak ide. –segítettem ki. – Az én nevem Andrew és enyém a kastély. A ruhákat pedig nyugodtan felveheted, akármelyiket.
-Hát, köszönöm, hogy megmentettél, én Isabelle vagyok, de szólíts nyugodtan Belle –nek. Hogy lehet, hogy itt van az erdő közepén egy hatalmas és gyönyörű kastély, de én még soha nem hallottam róla? –Belle –nek rögtön eltűnt a bizonytalansága, szája és szeme is mosolygott. Biztos arra gondolt, hogy ha megmentettem csak nem lehetek gyilkos. Ha tudta volna…
-Hát, ez egy hosszú történet. Kérlek, kövess az ebédlőbe, egy kis reggeli mellett beszélgethetünk tovább. –akaratlanul is mosoly terült az arcomra, ahogy kiléptem az ajtón és megindultam a folyosón. Olyan lenyűgöző volt Belle magabiztossága és annyira nem hasonlított Lucy visszafogottságára. Rövid időn belül el is értünk az ebédlőhöz, ahol már meg volt terítve a hosszú asztal. Szokásosan rengeteg minden -ínycsiklandozó sütemények, gyümölcslék, péksütemények és friss kenyér- volt kikészítve.
-Itt is vagyunk! –mondtam, egyik kezemet az asztal felé nyújtva.- Foglalj helyet! –Belle egy percig habozott, majd leült az asztal közelebbi végéhez. Én vele szemben ültem le.
-Biztos érdekel, hogy miért voltam az erdőben, de előtte tudnod kell, hogy nem mehetek vissza. Nem baj, ha elküldesz innen, de ha ezt teszed, kérlek, adj egy kis útravalót. –hangjában erős elhatározás csengett.
-Miért nem mehetsz vissza? –kérdeztem. Már most fájt belegondolnom, hogy hamarosan el fog innen menni, de tudtam, hogy ez a helyes megoldás. Viszont azt akartam, hogy magától menjen el, mert én nem hiszem, hogy el tudom küldeni. A tányérjára tekintett, miközben szedett egy süteményt, én is az egyik tál felé nyúltam és szedtem a tányéromra. Miközben mesélt, ettem és kivételesen élveztem a tökéletes ételeket, ahogy szétomlottak a számban.
-A családom elég szegény, és három testvérem van. Az anyám nemrég elhagyott bennünket, nem tudom, hova ment, de az óta én vettem át a helyét. Főzök, mosok, takarítok, az egész családot ellátom, több munkám is van. És mindezeket megtenném szívesen, de apám többet akart. Kitalálta, hogy ha hozzáad egy gazdag férfihez, akkor majd sok pénzünk lehet. De én eltaszítottam magamtól az összes kérőmet, amikor erre apám rájött, megvert. –beleborzongott az emlékbe, és ahogy belegondoltam, hogy valaki bánt egy ilyen varázslatos lányt, én is megborzongtam. Furcsa volt, hogy bár most találkoztunk először, máris elmondta a titkait, és ami még furcsább volt, hogy ez nem tűnt helytelennek. Úgy éreztem, mintha már régóta ismerném és ő is megbízott bennem. –Valahonnan előtalált még egy férfit, tegnap volt találkám vele. Maga a randevú nem ment rosszul, de nagyon sekélyesnek találtam. Mégis kibírtam az egészet, de a végén meg akart csókolni, mire én felpofoztam. Utána rögtön elrohantam, és meg sem álltam az erdőig. Nem mertem hazamenni, féltem, hogy apám mit tenne velem, ha rájön az egészre.

Emily Twinkle írta...

-Megértelek, szörnyű lehetett. De neked is tudnod kell rólam valamit. Ha itt maradnál, akkor én ártanék neked. –győzködtem és a rossz érzésem egyre csak nőtt. Nem akartam elküldeni, mert tudtam, hogy ilyenkor télen a biztos halál vár rá, de ha itt marad, akkor még nagyobb baja eshet. Zavart arcot vágott és nagyot harapott a süteményből. Miután lenyelte a falatot, tovább kérdezett.
-Hogyhogy? És még nem válaszoltál a kérdésemre, miért nem hallottam még soha rólad és a kastélyodról? –elhatároztam, hogy elmondom neki az igazat, hiszen ő is elárult nekem mindent. Reméltem, hogyha elmondok neki mindent, magától elmegy majd. Ő volt az első, akinek meséltem erről.
-Elmondom neked az igazat, de kérlek, ne ijedj meg. Az egész nem olyan rég kezdődött, én teljesen normális életet éltem egy nem messze lévő faluban. Tizenhét –tizennyolc éves voltam, amikor a falu egyik legszebb lánya belém szeretett. A neve Alice volt és tényleg szép volt, de én valamiért mindig is távol akartam tőle maradni. Gazdag családból származott és habár mi nem voltunk szegények, de gazdagok sem. A szüleim mindenképpen azt akarták, hogy elvegyem feleségül, mert a családja jó hírnevet adott volna nekünk és a szüleim nagyon jóban voltak a lány szüleivel. Ezért belementem, hogy töltök vele egy kis időt. De ahogy egyre jobban megismertem, úgy jöttem rá, hogy soha nem lennék képes szeretni. Lenéző volt és elképzelhetetlenül önző. Drága ajándékokkal halmozott el -tőle kaptam a kastélyt is- de mindez nem jelentett nekem semmit. Azt hitte, hogy megvásárolhat engem, de nagyot tévedett, mindezzel csak rontott a helyzeten. Ha megpróbál megváltozni, lehet, hogy képes lettem volna megkedvelni, de így kirázott tőle a hideg. Egyik este elmondtam neki, hogy mit érzek, de ez volt életem legnagyobb hibája. Ő is elárult magáról valamit, azt, hogy boszorkány és, mivel én voltam a szerelme és összetörtem a szívét, nekem se lehet majd igazi szerelmem. Én viszont nem hittem neki, nem hallgattam rá és nem sokára megismertem Lucy –t. El se hinnéd, mennyire hasonlított rád! Első látásra beleszerettem, de ő sokkal visszahúzódóbb volt, minden bókomnak ellenállt. Valahonnan kiderítettem, hogy a fehér rózsa a kedvenc virága és folyton rózsákkal halmoztam el, mire végül sikerült elérnem, hogy randevúzzon velem. Tökéletesen sikerült a találkozó, sokat beszélgettünk és olyan jól megértettük egymást. Utána egyre többször találkoztunk és én menthetetlenül belészerettem. Elhoztam ide a kastélyba nyáron, egy egész hétre itt maradt. Egyszer kint ült a kertben, egy tőlem kapott rózsacsokorral a kezében, és pedig odamentem hozzá, egy levélpapírral a kezemben. Arra kértem, írja meg a családjának a kapcsolatunkat. Az apja nagyon szigorú volt a lányával, jó vőlegényt akart neki és arra gondoltam, hogyha Lucy ír rólam pár szót a családjának, fel tudja rá készíteni őket, hogy hamarosan megkérem a lányuk kezét. A kezébe adtam a papírt, de valahogy megvágtam vele az ujját, a vére a rózsákra cseppent, vörösre festve őket. És akkor éreztem, hogy a Alice ott van, mintha ott lett volna a rózsában. Másnap este a bálteremben táncoltunk, azt terveztem, hogy a tánc után kérem meg Lucy kezét. Két kezemet az arcára fontam és meg akartam csókolni, de akkor valami szörnyűség történt. Én nem akartam bántani, de valami bennem kényszerített, megcsavarta kezeimet… -nem bírtam folytatni, még most is tisztán hallottam a reccsenést, ahogy a csontja eltört és a puffanást, ahogy földet ért élettelen teste. A szeme szikrája olyan gyorsan hunyt ki, hogy amikor leguggoltam mellé, tekintete némán meredt a semmibe.

Emily Twinkle írta...

Tétován Belle –re pillantottam, nagy szemekkel nézett az asztalra. Nem is kellett tovább magyaráznom, ennyiből is megértette, mi történt. –Amikor felpillantottam, az egész termet vörös rózsák vették körül. És akkor tudtam, hogy az egész a boszorkány műve, hogy ezzel büntet engem, amiért nem tudtam szeretni. Azóta nem mozdultam a kastélyból, itt elzárkózva élhettem és sok éve már te vagy az első, aki idetévedt. –fejeztem be a történetet. Belle nem szólt semmit, ami csak még jobban elszomorított. Nem tudom miért, de egy kis részem abban bízott, hogy azt mondja majd, nem fél tőlem. Közben az eszem abban reménykedett, hogy megijesztettem és emiatt el fog menni. –Most már érted, hogy miért kell elmenned? Nem maradhatsz itt, Isabelle, én egy igazi szörnyeteg vagyok!
-Nem vagy az, csak a boszorkány tesz téged azzá! Azt akarja, hogy szenvedj te is, úgy, mint ő szenvedett akkor, de te meg se érdemled! És te egész végig egyedül küzdettél meg ezzel? Szörnyű lehetett neked! –pillantott fel, együtt érző pillantással. –Én itt maradok, nem megyek sehova. –jelentette be, mire nekem majd meghasadt a szívem.
-De…-kezdtem volna, de közbevágott.
-Különben sincs hova mennem. Vagy talán tényleg elküldenél? –nézett rám szomorú szemekkel. Esélyem se volt, csak a padlóra néztem, amiből rögtön levonta a válaszomat.
Telt múlt az idő, és Belle –el napról napra kezdtük egyre jobban megismerni egymást. Minden reggel, amikor megláttam, újra boldog lettem, bár a szorongás végig ott lapult lelkemben, nem hagyva, hogy teljesen örülhessek a pillanatnak. Órákig el tudtam volna nézni gyönyörű tekintetét és ő is sokszor nézte sötétkék szemeimet. Ahogy teltek a hetek, egyre fájdalmasabbá vált elválni tőle, minden másodpercben, amikor lehunytam szempilláim csak arra vágytam, hogy kinyitva szemem az ő látványa fogadjon. Minden érintés felbecsülhetetlen ajándék volt számomra. Lucy-ról is megfeledkeztem, ha velem volt, a Lucy iránt érzett érzéseimet mintha hozzá se tudtam volna mérni ahhoz, amit akkor éreztem, ha Belle –el lehettem. Régi szerelmemről és Alice -ről többé nem esett szó, csak élveztük egymás társaságát, egészen egy hűvös téli estéig, amikor ketten ültünk az asztalnál és vacsoráztunk.
-Adrew –ahogy kimondta a nevemet, a szívem össze –vissza kezdet verni. A hangja olyan volt, mintha angyalok énekeltek volna, sőt, még annál is szebb. –szeretnék veled táncolni.
-Belle, én…nem lehet. –mondtam neki és felnéztem, vágyakozást fedeztem fel napnál is szebb tekintetében.
-Tudom, hogy neked fájdalmas, mert Lucy –ra gondolsz, de ez kell ahhoz, hogy el tudd felejteni. Andrew, nem a te hibád volt! –amikor kiejtette nevét szívem fájdalmasan összeszorult. Még olyan hosszú idő után is lelkemet egyre inkább emésztetett a bűntudat és a velem szemben ülő szépség ezt tudta jól.
-Gyere! –kelt fel Belle, és magával húzott engem is. Egy gyönyörű fehér ruha volt rajta ma. Lementünk a lépcsőn, át az előszobán és benyitottunk a bálterembe. Amint beléptünk egy láthatatlan zenekar kezdett el játszani egy szívfájdítóan szép nótát. A lány kérdőn nézett rám.

Emily Twinkle írta...

-Alice? –kérdezte.
-Alice.- válaszoltam. Már rákérdezett egyszer, hogy hogy lehet, hogy mindig friss étel van az asztalon, mire elmondtam neki, hogy amikor a boszorkány nekem ajándékozta a kastélyt, az is az ajándék része volt, hogy a kastély kiszolgált engem. Bármit kérhettem tőle, akár gondolatban is, megtette nekem. Most pedig Belle táncra vágyott, ezért a világ legtehetségesebb zenészei is megirigyelték volna a most játszott dalt. - Belle, biztos vagy benne? –kérdeztem, ő pedig magabiztosan bólintott, amitől a haja rúgózott a feje körül. Közelebb léptem hozzá és megsimogattam barna loboncát. Egyik kezét a hátamra tette, én is vékony derekára fontam enyémet, másik kezünket pedig összefontuk. Elkezdtük a táncot, ide –oda lépdeltünk a hatalmas bálteremben. Fehér ruhája csak úgy hullámzott teste körül, enyhén göndör haja pedig a forgást követve táncolt a széllel. Tekintetét az enyémbe fúrta, és ahogy egyre inkább belemerültünk a táncba, kezdtem megnyugodni. Egyáltalán nem akartam bántani, nem éreztem késztetést arra, hogy ártsak neki. Csak egy valami zavart: a nagytermet körbefonó rózsaindák. Próbáltam tudomást se venni róluk, de éreztem, hogy Alice itt van és minket figyel. Soha nem hagyott nekem egy nyugodt percet se, minden lépésemet figyelte. Most próbálta kitalálni, hogy mit érezhetek iránta. A tánc véget ért, a zene lassan elhalt, én pedig közelebb húztam magamhoz Belle –t. Ő is közelebb hajolt, lehunyta gyönyörű szemeit. Tudtam, hogy azt szeretné, hogy megcsókoljam és én is nagyon vágytam rá, de féltem. Féltem, hogy a boszorkány mit fog tenni, féltem, hogy bántani fogom őt. Viszont a szerelmem győzött, én is közelebb hajoltam és számat az övére illesztettem. Olyan édes csók volt ez, amibe minden félelmemet és minden iránta érzett szerelmemet belesűrítettem, csak azt akartam, hogy soha ne érjen véget, de aztán végül ajkaink elváltak egymástól. Végigsimítottam arca hófehér bőrét, száját mosolyra húzta és ő is rátette apró tenyerét az arcomra. Kis idő múlva belém karolt és elindultunk a folyosón. Éreztem magamon Alice perzselő tekintetét, de nem vettem róla tudomást. Kiértünk a bálteremből, minden fajta sebesülés nélkül, leírhatatlan volt az örömöm. Még mielőtt elindult volna a szobája felé, magam felé fordítottam.
-Belle -kezdtem.- elmondhatatlanul szeretlek.

Emily Twinkle írta...

-Én is téged, Andrew. –egymásra mosolyogtunk és néztem, ahogy eltűnik a festmény mögött.
Gondolataimba merültem, csak Isabelle –re tudtam gondolni és próbáltam megfejteni, hogy mikor kezdtem el szeretni. Nem is figyeltem arra, hogy merre megyek. Valamit a kezembe vettem és tovább mentem. Közben rájöttem, hogy igazából az első pillanattól fogva szerelmes voltam belé, imádtam minden porcikáját.
Csak akkor ébredtem rá, mire készülök, amikor már késő volt. Belle az ágyában feküdt és aludt, olyan törékeny volt. Én fölé hajoltam éppen, kezemben egy ezüst kés volt. Karomat hátra emeltem és meglendítettem az eszközt. Magamban küzdöttem a mozdulat ellen, meg akartam állítani a kést, vagy legalább eltéríteni, de minden hiába volt. Mintha lelassították volna az időt, ezzel is tovább kínozva engem, mintha távolról néztem volna a testem, de nem tehettem semmit. A Belle szívéből kiálló az ezüst kés, mintha az én szívemben állt volna. Vére vörösre színezte a takarót, de arca még mindig ugyanolyan szép volt, mint amikor az első este rátaláltam az erdőben. Kirántottam testéből a kést és magam felé fordítottam, de amint az eszköz közel került a bőrömhöz lepattant róla. Erről is a banya tehetett, nem hagyott még csak meghalni se, pedig ezzel már nem tudtam tovább élni.
Egy gyufásdobozra gondoltam, ami hamarosan megjelent az íróasztalon. Odamentem az ágyhoz, még utoljára csókot adtam Isabelle arcára. Észre se vettem, hogy egy könnycsepp is rácseppent, tökéletes bőrére. Meggyújtottam egy gyufát, lehajoltam a legközelebbi vörös rózsához és meggyújtottam. Szinte hallottam Alice sikítását a fülemben. Tudtam, hogy ha ezzel őt megölni nem is tudom, legalább árthatok neki és nem fog tudni tenni semmit az ellen, hogy én meghaljak. A tűz tovább terjedt a szobában, fojtogató füst terjengett, de ez engem csöppet sem zavart. Eldöntöttem az íróasztal előtti széket és letörtem az egyik lábát. Meggyújtottam és fáklyaként használva terjesztettem tovább a tüzet. Lementem a létrán, mögöttem égett a szoba. Végigsétáltam a kastélyon, mire a bálterembe értem, már minden lángokban állt. A termet körbeölelő rózsákat forró tűz nyaldosta.
A nagy tér közepére sétáltam, kiejtettem kezemből a fáklyámat. Robajt hallottam a fejem fölött. A kastély már nagyon öreg volt, csak a rózsaindák tartották egyben omladozó falait, de most, hogy ezek elégtek már semmi sem akadályozhatja meg összeomlását. A zaj erősödött, mígnem felnézve láttam, ahogy egy hatalmas darab leválik a mennyezetről és felém zuhan. Lehunytam a szemem és elmosolyodtam. Most végre vége lesz minden szenvedésemnek, amikor a szívem megszűnik dobogni, meghal velem együtt a szörnyeteg is, akit a boszorkány csinált belőlem.
Az egykori tiszteletet parancsoló kastély helyén, most csak romok álltak. Senki se gondolt volna arra a lenyűgöző építményre, ha rájuk nézett. A benne lefojt események emlékeit már semmi se őrizte, minden növény elhalt, körülötte. A romok közepén egyetlen egy szál vérvörös rózsa növekedett, sötétzöld levelei hajlongtak a lágy szellőben.

Xwoman írta...

Sziasztok! Köszönöm a dicséreteket, és örülök, hogy tetszett nektek a történet^^ Bevallom, már régóta terveztem írni egy kifordított mesét, de eddig nem volt hozzá elég motivációm, szóval ez a gyakorlati feladat nagyon kapóra jött. :D Én legalábbis nagyon szerettem írni, és örülök, hogy ti pedig szerettétek olvasni^^

Anett Monos írta...

Hey Em! :)
Meg kell hogy mondjam, Szattinak elég nehéz lesz dönteni a jobbnál jobb alkotások közül, de kétségtelenül te feladtad neki a leckét :) Csodálatos volt a történeted! Tegnap este ránéztem a blogra, hátha jött valami új írás, és megdobbant a szívem, amikor megláttam a neved :) Aztán el is kedvetlenedtem egy kicsit, mert láttam hogy elég hosszú, ezért csak ma szántam rá magam az olvasásra. Ittam minden szavadat, és elcsodálkoztam amikor vége lett. Annyira belemerültem a történetbe, hogy észre sem vettem a terjedelmét :) (Ez nálam nagy szó) Csodálatos írsz, csak gratulálni tudok! :)
Puszi: Anett

Szatti írta...

Kedves Betti!

Nem jártál be újabb utat kimondottan a történetben, de így is nagyon élvezetes volt a történeted. A csavar abban rejlett, hogy a csók nem elég a hercegnő felébresztéséhez, hiszen ez pont, hogy megöli majd a megmentőjét... ez egy érdekes fordulat volt a részedről és a boszorkány részéről is, aki így hozta meg az átkot. Meseszerű volt, kedves happy end-del a végén! Köszönöm az élményt és gratulálok a történetedhez! :)

Szatti írta...

Kedves Emily!

Először elgondolkodtam, hogy huh... jó hosszú történetet írtál :), viszont ahogy olvastam és olvastam, észre sem vettem, csak hogy már a végére értem. Reméltem, hogy Belle más lesz, mint a többi... legalább is, más lesz, mint Lucy és sikerül valahogy megtörniük az átkot, ellenben volt ettől egy életszerűsége olyan módon, hogy bizonyos dolgok ellen nem tehetünk és te ebbe az irányba vitted el a történetet. Nagyon szépen fogalmaztál. Nem mentél messzemenően a részletekbe, de még is érthető volt minden mozzanata. Nagyon tetszett és gratulálok neked! Köszönöm, hogy olvashattalak! :)

Ahogy Anett is mondta... nehezen fogok dönteni, az egyszer biztos! ;)

Emily Twinkle írta...

Drága Szatti,
először is, nem tudom mi történt, mert elküldtem egyszer az elejét, köszönésssel, rövid leírással -hogy ugyebár a szépség és a szörnyeteg a kiindulópontom-, de valamiért nem küldte el. Mindenesetre annak nem láttam, hogy meddig küldte el a végét. :)
A hosszúságról pedig csak annyit, hogy elkezdtem írni és én is csak a végére vettem észre, hogy milen hosszú lett. :)
Nagyon örülök, hogy tetszett, próbáltam azt megfogalmazni, hogy nagyon sokszor gondoltam már arra, hogy a mesék nagyon megfoghatatlanok, egyszerűen nem életszerűek. A szépség és a szörnyben pont az tetszett, hogy a jó szereplő egy szörnyeteg lesz, de én tovább akartam vinni odaáig, hogy nem kinézetben lesz csúnya és visszatszító. Mindenesetre örülök, hogy sikerült átadnom és, hogy tetszett, én köszönöm a lehetőséget, nagyon könnyű volt erre a feladtatra alkotni. :)
Sok puszi: Em

Emily Twinkle írta...

Hello Anett, :)
köszönöm, hogy habár tényleg jó hosszúra siekredett, te mégis elolvastad. :) És annak még sokkal jobban örülök, hogy tetszett is. :) Őszintén, én is teljesen belevesztem, én se figyletem az oldalakra vagy karakterekre. :)
Ölel:Em

Emily Twinkle írta...

Szia Anett, :)
nagyon tetszett a történeted, ami a legjobban megfogott benne az az volt, hogy kivételesen a jó főszereplő pont rossz lett. :) Ezenkívül nekem is tetszett a meseszerűsége és szerintem a régiességét is jól visszadtad. :)
Ölel téged:Em

#FB írta...

Haliho!:) Gondoltam én is megpróbálkozok a feladattal. Remélem tetszeni fog! by: #determinateFB

21. századi Hamupipőke történet

* Robin, az egyik mostohatestvér szemszögéből*
**Lassan sétáltam hazafelé a suliból a nővérem Sabrina mellett. Békésen nézegettem a tájat, miközben ő a körmét reszelgette. Tőlünk úgy hat méterre a mostohahúgunk sétált. Hátra pillantottam rá, és egyből elfogott a jól ismert bűntudat. Magába roskadva rugdosta el az elé kerülő köveket az útból, a fülében pedig fülhallgató volt. Hátközépig érő szőke haját össze-vissza fújta a szél, kék szemei csillogtak a magánytól. Eszméletlenül vékonynak néz ki, megkockáztatom, hogy megközelíti az anorexia veszélyét, de, ami a legfurább, hogy jól áll neki ez az alak. Nem volt rajta smink, de így is sokkal szebb volt Sabrinánál és nálam, pedig mások szerint mi se vagyunk olyan csúnyák. De mi nem büszkélkedünk szőke hajjal, és kék szemmel csupán mindkettőből barnával. Mi maximum a szép, divatos ruháinkkal és sminkünkkel vagyunk többek nála.
- Ezért kell a lábunk elé nézni – gúnyolódott Sabrina, mikor elém fordult, így egyenesen bele sétáltam. Megforgattam a szemeim, majd én is követtem a bejárati ajtó irányába. Azt megtartottam, míg Laura be nem sétált rajta.
- Köszönöm – mosolygott, miközben kivette a füléből a fülhallgatókat.
Visszamosolyogtam, de inkább egy szót sem szóltam, ugyanis Anyánk nem nagyon szereti, ha beszélgetünk Laurával, még hogyha szívességet teszünk neki. Tulajdonképpen ide az egyes szám is elég, hiszen csak én szoktam szívességet tenni neki.
Leraktuk a cuccainkat és besétáltunk a konyhába Anyához.
- Képzeld, a gimi egész 12. évfolyama meghívást kapott Alexander Howardhoz egy afféle búcsú buliba ma estére – mesélte Sabrina, az általam már ismert hírt.
- Az, az Alexander Howard? – nézett fel a kávéjából.
- Igen, akinek az apja milliárdos – bólintott elégedetten Sabrina.
- Lányok, egy hozzá hasonló fiút mindkettőtök mellett szívesen látnék – mosolyogott, vagyis inkább vicsorgott. – Mikortól lesz a parti? – kérdezte.
- Este nyolctól – válaszoltam.
- Rendben. Én körülbelül hatkor már nem leszek itthon, de, amikor haza érek, éjfélkor titeket itt szeretnélek találni – parancsolgatott, szokása szerint. – Laura, addig kitakaríthatod a nappalit, holnap vendégek érkeznek vacsorára. Csillogjon - villogjon, mire újra látom! – dirigált.
- A meghívás rám is vonatkozik – ellenkezett Laura, aki köztudottan oda meg vissza volt Alexért, aki az egész gimi legnépszerűbb fiúja, így Laura a szakadt ruháival labdába se rúghat nála, ha csak nem ma este… - Nem veheted el tőlem a gimnáziumi éveim utolsó lehetőségét, ami nálam egyben az első lenne – döbbent le teljesen, szemeiben pedig gyűlni kezdtek a könnyek.
- Mivel én mondom meg, hogy mikor és hová mész vagy mit csinálsz, így de. Megtilthatom, hogy elmenj és meg is teszem – vetett rá szigorú pillantást. Laura arcán lefolyt az első csepp, majd felrohant a szobájába. Sabrina önelégült vigyorral az arcán követte őt az emeletre. Hirtelen ötletemen kapva Anyu elé léptem.
- Venni akarok magamnak néhány cuccot az estére, úgyhogy ha lennél szíves adni pénzt, megtisztelnél – mondtam, mire elővette a pénztárcáját és egyesével adogatni kezdte a bankókat a tenyerembe. A másik kezemmel integetni kezdtem, ezzel arra sarkalva, hogy még többet kérek. – Az isten szerelmére, add már ide az egészet! – vettem ki az összest a tárcájából. Anya büszke pillantásokat vetett rám, hiszen jobb lányt nem is képzelhetett volna el magának, mint egy pénzimádó, szemtelen, beképzelt személyt, akit ezek szerint sikeresen játszottam el.
- Legalább tényleg remekül mutass! Ennyi pénzből az egész üzletet felvásárolhatod.
Felsétáltam az emeletre egyenesen Laura szobájába, bekopogtam és egyúttal be is léptem az ajtón.
- Mit szeretnél? – kérdezte. Az ágyán feküdt, temérdek zsebkendő társaságában.
- Van egy ötletem. El fogsz jönni a buliba – jelentettem ki határozottan, mire kisírt szemei tágra nyíltak.
- Aranyos vagy, de te is tudod, hogy nem lehet – válaszolta könnyeivel küszködve.



#FB írta...

- De igen! Látod ezt itt? – mutattam fel a kezemben szorongatott pénz köteget. Értetlenül bólintott egy aprót. – Ebből a pénzből felbérelünk estére egy takarítót, aki Anya távolléte alatt feltakarít – adtam kezébe néhány papírpénzt. – Ezekből bevásárolunk magunknak a szebbnél szebb ruhákból – vettem a másik kezembe a legtöbbet. – És a maradékból pedig lefizetjük Sabrinát, hogy hallgasson az akciónkról.
Laura újabb sírás roham közepette a nyakamba borult, majd sürgetni kezdtem az immáron örömkönnyeit törölgető lányt. Elsőnek is felhívtuk a takarítócéget és megegyeztünk Sabrinával, ahogy ezeket megbeszéltük.
- Elmentünk vásárolni! – ordítottam Anyának, aki szúrós pillantásokkal figyelte a mellettem álló Laurát.
- Minek megy veled „az” is? – „érdeklődött kedvesen.”
- „Ezt” – használtam én is hasonlóan a remek megnevezést. – megkértem, hogy segítsen nekem kiválasztani a megfelelő darabot és haza cipelni – magyarázatom hihetőnek bizonyult, ugyanis elfogadóan bólintott és útnak indított minket.
A háromórányi túra eredményeként gazdagabb lettem egy cipővel és ruhával (hogy Anya számára tényleg hihető legyen minden), Laura egy fekete topánkával („Sose viseltem még magas sarkút, jobb lesz, ha nem Alex előtt teszem meg benne az első lépéseim”), sminkekkel, táskával és jelenleg a ruhákat próbálgatta, amikből legalább tízet már elvetettünk. Aztán, amikor újra bizonytalanul kisétált a függöny mögül a szám is tátva maradt. Térdig érő, égszínkék, pántnélküli sifon ruha volt rajta, a derekánál egy vastag fekete szalaggal.
- Ez lesz az – bólintottam. A szín fantasztikusan állt neki, ráadásul a fazonja is. – Viszont most már sietnünk kell. Hét óra múlt pár perccel, és még haza is kell érni, a készülődésről nem beszélve! – aggodalmaskodtam.
*
Sabrina autója leparkolt a Howard ház előtt, és mind hárman kiszálltunk belőle. Fiúk tízei kezdtek füttyögni ékezésünkre, a lányok irigy tekintettel mértek végig minket.
- Normális, ha mindjárt szívrohamot kapok, annyira izgulok? – kérdezte Laura, szavait pedig igazolták remegő térdei.
- Minden rendben lesz – simítottam meg a vállát. – Nem ember az olyan, aki egy ilyen széplányt elutasít, mint te – mosolyogtam rá, Sabrina szem forgatva távozott a társaságunkból szavaimra.
Laura kétórányi táncnak nevezett zötykölődés alatt több emberrel is beszélgetett, akiknek többsége fiú volt. Nem mintha telhetetlen lenne, de látszott rajta, hogy nem elégedett ennyivel. A fiú, akiért négy éve mindent megadna, most kevesebb, mint a 10 méteres körzetében tartózkodik, iskola időn kívül, ráadásul Laura olyan gyönyörű, mint még talán soha (senki). Szemével egyfolytában az alkalmat kereste, mikor végre megszólíthatja Alexet, persze ez többször is eljött, de olyankor hagyta cserben Laurát a bátorsága. És vészesen közeledett az este vége, legalábbis számunkra. Az esélyei ezzel egyre csökkentek, így már kénytelen voltam én is azokat figyelni.
Aztán tizenegy órakor Alex egyedül sétált az ital pulthoz egy újabb koktélért, ahol a kiszolgálón kívül csakugyan nem ált senki. Laurával összetalálkozott a tekintetünk, és egyből oldalra bólintottam, Alex felé. Pár pillanatig csak állt ott egy helyben, mintha végtagjai nem teljesítenék az „indulj” parancsot. Végül bátortalanul elmosolyodott és megindult a pult felé.
Egy órán át szinte el se engedték egymást, legalább a tekintetükkel ragaszkodtak egymáshoz. Na meg a jól megérdemelt csók is elcsattant, amit tisztes távolságból és diszkrécióval követtem a tekintetemmel. Bár véget sem ért volna, hogy ilyen boldognak láthattam Laurát, de kénytelen voltam rápillantani az órámra.
- Laura, bocsánat, hogy közbe szólok, de ideje mennünk – léptem oda hozzájuk, miután elő kerítettem Sabrinát.
- Öhm, oké, jó – kapkodott, felvett az asztalról egy tollat és papírt, ráfirkantott valamit, majd a cetlit Alex kezébe nyomta. – Most mennem kell. Örülök, hogy megismertelek! – mosolygott rá, Alex búcsúzóul ismét megcsókolta őt. Elégedetten pillantottam rájuk, aztán Sabrinára, aki egy sokkos állapotban lévő ember vonásait tükrözte.

#FB írta...

- A francba! – szitkozódtam már az autóban ülve. – El fogunk késni.
És ez így is történt, mint, ahogy mondtam. 24 óra 10 perckor gördültek fel az autó kerekei a kapunk elé. - Ezzel szúrtuk el Laura legjobb estéjét – gondoltam, de ez tévedés volt. Ami a leszidást, és az ordibálást illeti természetesen megtörtént, de Laura olyan őszinte mosollyal vigyorgott Anyánk elvörösödött képébe, hogy élvezet volt nézni.**
Gondolataim elkalandoztak, míg a nővér felém hozta a törölközőbe bugyolált csöppséget.
- Az édesapja már megfoghatta – mondta mosolyogva. – Azt mondták önnek is adjam oda.
Izgatottan vettem el a kezéből az apró testecskét, és ösztönösen a karjára néztem. A rajta lévő szalagon ez állt: Wanda Robin Howard (Alexander Howard – Laura White). Szívem óriásit dobbant, mikor a meglepetésnek szánt középső nevet elolvasva a saját nevem kandikált vissza a keresztlányom karjáról. Minden másodpercet megért az a bizonyos nap…

Szatti írta...

Ez egy remek, élvezetes, szórakoztató, kedves és különleges történet volt! :) Nagyon tetszett, hogy más szemszögből ragadtad meg a történetet és inkább mellékszereplővel dolgoztál Hamupipőke helyett, valamint találó volt mind a kor és mind a hozzáállás megválasztása Robin részéről. Tetszett a kedvessége, az embersége. Gratulálok neked és köszönöm az élményt! :)

#FB írta...

Örülök, hogy tetszett:) Várom az új feladatot :DD