2014. június 17., kedd

Vendégírónk, Daemoon írása - Portré tollvonásról tollvonásra


Bár – azt hiszem, mondhatom, hogy sokakhoz hasonlóan – egyetértek én is azzal a mondással, hogy a „borító” alapján nem szerencsés megítélni semmit és senkit, mégis kétségtelenül fontos a látszat, a külső megjelenítés. Amikor egy-egy regényt, novellát vagy akár csak egy félpercest írni kezdek, először én is sok időt szoktam tölteni azzal, hogy elképzeljem, felépítsem a karaktereket. Nem csak a viselkedésüket, a múltjukat és a motivációikat, de a külsejüket is. Mégsem tudnám megmondani, hogy mikor írtam le utoljára bármelyik művemben egy karakter külsejét „tisztességesen”.
Persze egészen más a helyzet, ha az ember novellát, karcolatot vagy épp regényt ír. Én főleg novellák, karcolatok és egyperces írások esetében szoktam szándékosan „megfeledkezni” arról, hogy egy-egy karakterem külsejét részletesen megjelenítsem. Mivel ezeknél az írásoknál általában egy kulcsfordulaton, központi érzelem bemutatásán vagy épp hangulatteremtésen van a hangsúly, nem szoktam kifejteni, hogy pontosan hogyan néznek ki a szereplőim. Ilyen esetben szerintem erre nincs is szükség, hacsak nem kiemelkedően fontosak a külső jegyek a mű üzenetének szempontjából. Az én módszerem általában a rövid írásoknál az, hogy néhány kulcsfontosságú jellemzőt ragadok csak meg (például a kort, a szemszínt, esetleg egy fontos tetoválást/sebhelyet/stb.) és azokat írom le. Ez persze nem jelenti azt, hogy a fejemben nem ismerem a szereplőmet az utolsó szeplőjéig.
Nagyobb lélegzetvételű írások, például regények esetén persze egészen más a helyzet. Bár nem vagyok híve annak, hogy minden fontosabb szereplőmet az első megjelenésekor bekezdéseken keresztül elemezzem és megjelenítsem, kétségtelenül fontosabb egy hosszú műnél, hogy a karakterek külsejét is megismerje az olvasó. Ilyen művekben én általában három szempontot szoktam szem előtt tartani, amiket jó szívvel merek bárkinek ajánlani.
Először is azt kell megérteni, hogy nem kell elrohanni semmit, hiszen egy regény esetén nagyon sok idő van a szereplők bemutatására. Nem kell rögtön minden részletet elmondani róla az olvasónak. Régebben én is gyakran estem abba a „hibába” – már ha lehet hibának nevezni az ilyesmit – hogy az első színrelépésnél rögtön egész bekezdéseket, akár egy oldalt is teleírtam csak azzal, hogy milyen egy-egy karakter megjelenése. Visszaolvasva ezeken a dolgokon általában csak mosolygok. Egy egyszerű példával élve a mindennapokból: Amikor megismerek egy embert, akkor nem veszek rajta észre minden apró részletet. Egyszerűen nem erre figyel az ember, legalábbis én biztosan nem. Én például úgy is jártam már, hogy csak hosszabb ismeretség után tűnt fel, hogy az egyik barátnőm nyakának oldalán tetoválás van, egyszerűen azért, mert soha nem arra figyeltem. Ugyan így, amikor egy karaktert behozok a történetbe, akkor gyakran először csak a legfeltűnőbb külső jegyeket árulom el róla az olvasóknak. Az árnyalatnyi részleteket fokozatosan szoktam elárulni. Például akkor, amikor egy-egy történetelem vagy cselekményszál miatt előtérbe kerülnek, és így a főszereplőmnek is feltűnnek.
A másik dolog, amire mindig próbálok odafigyelni a szavak megválasztása. Én például nagyon szeretek hasonlatokkal játszani, amikor egy-egy szereplőmet leírom, néha egyenesen annyira túlzásba viszem a dolgot, hogy Páromnak kell rám szólnia. A több kevesebb, az olyan hasonlatok, mint a „kútmély szempár” vagy épp „lángoló hajzuhatag” egy pontig szerintem nagyon szépen beletudnak illeszkedni egy szövegbe, viszont olykor épp az ellenkezője történik, és megnehezíthetik az olvasást, túl hatásvadásszá válhat a használatuk. Ebbe a hibába gyakran én is beleesek, de ennek ellenére nagyon szeretek játszani az ilyesmivel, szerintem nagyon fel tudja dobni egy-egy szereplő külsejének a leírását, ha nem egyszerűen annyit mond az író, hogy „sápadt bőrű” hanem az írja helyette, hogy „hold csókolta arcú”. Ugyan így lehet játszani a színek különböző árnyalataival, a kék szemszín lehet viharszürke, égszínkék esetleg „szürke, mint télen a befagyott tavak tükre”, egy lány fekete haja pedig ébenszínű, hollófekete vagy „tintafekete tincsek dúsan leomló puha zuhataga”. A leehetőségek tulajdonképpen korlátlan mennyiségben állnak rendelkezésre, ha az ember elengedi a fantáziáját.

Szintén a szavak megválasztásához tartozik az ítéletformáló kifejezések használata, amire szerintem szintén érdemes odafigyelni. Egy egyszerű példaként lehet erre hozni a legtöbb szerelmi történet férfi főszereplőjét, aki általában a főhősnő, – s persze a női olvasók – álom pasija; Jóképű és sármos hódító. Nem tudom, nektek kedves Olvasók, mit jelent a „jóképű”, de ha én ezt a szót hallom, akkor bizony hosszú, fekete hajzuhatag jelenik meg a képzeletemben, amibe öröm belemarkolni csókolózás közben, magas arccsontok, amiket végigsimogathatok, vékony ajkak, pisze orr, s persze világos színű szemek. Ez az én jóképű sármőröm, más lányok viszont ugyanettől az arctól fanyalogva a szájukat húznák. Hosszú haj, pisze orr? Ők lehet, hogy inkább egy Brad Pitt-féle szőke, kerek arcú aranyifjúra vágynak, vagy esetleg egy kicsit egérarcú Tom Hiddlestonra. Hajszín, szemszín, alkat, öltözködési stílus… Sokszor egészen mástól válik egy-egy karakter vonzóvá, ezért gondolom azt, hogy óvatosan kell bánni az ilyen szavakkal. Nem jó az sem, ha az ember teljesen objektíven és érzelemmentesen ír le egy karaktert, hiszen akkor akár egy fiziológiai jelentést is írhatna tételpontokba szedve, és könnyen „sótlanná” válhat, amit alkot. Másfelől, ha semmit nem árulunk el a karakterről, akkor annak a bizonyos lónak a túloldalára eshetünk. Az olvasónk úgy érezheti, hogy nem ismeri a főszereplőnket, túl átlagossá válik a számára és nem fog tudni azonosulni vele. Esetleg olyan érzése lesz, hogy mi sem tudjuk, kiről is írunk.

Nagyon nehéz megmondani, hogy mi az arany középút, de szerintem az, ha az olvasóknak támpontokat adunk, a karakterek tökéletes külső megjelenítése helyett. Elmeséljük a legfontosabb jellemzőket, utána pedig engedjük, hogy az olvasók elképzeljék a saját angyali arcú gonosztevőjük vonásait vagy épp a sármos hős lovagot. Szerintem nyugodtan bízhatunk bennük, bár a modern világ filmadaptációi folyamatosan nyirbálják a képzelet szárnyait, azért aki a kezébe vesz egy könyvet, az általában képes behunyni a szemét és megálmodni mindazt, amit olvas. ^.^

2 megjegyzés:

Lexen írta...

Nagyon érdekes, amit a szerző ír arról, hogy nem érdemes egyszerre sok adatot az olvasó elé tárni, mert nem figyelünk fel egyszerre annyi részletre a valóságban sem. Nos, ebben van valami, de szerintem itt akkor fontos lenne beiktatni valakit, akinek a szemszögéből történik a karakter leírása. Mindentudó narrátornál nem feltétlen rossz. én azért szeretem, ha leírják a dolgot rögtön, mert ha nem kapok leírást, elképzelem a karaktert önkényesen. utána már írhatja nekem 5 oldal múlva, hogy nem is úgy nézett ki. Ez feszültséget fog kelteni a sorok és a fantázia között, ezért én az írásaimban ezt kerülöm. Egyszerre azonban az olvasóra zúdítani tengernyi információt valóban unalmas, ezért kell szerintem a cselekvésen keresztül adni leírást. Miközben zajlik az eseményszál.

Én itt írtam ugyanerről:
http://www.lexen-jzti.blogspot.hu/2014/04/karakterek-kulso-leirasa.html

athnys írta...

Kedves lexen!

Nem gondoltam, hogy bárki reagálni fog erre a kis cikkre, de ha már így történt, hát úgy érzem, kutya kötelességem visszaírni. ^.^ Érdekes, amiket felvetsz, bár kissé értetlenül állok jó néhány „kritika” előtt. Hogy mindentudó narrátorról beszélünk-e vagy egy szereplőről, akinek a szemszögéből van leírva a történet, az szerintem mindig stílus kérdése. Van, aki az egyik módszert szereti használni, van aki a másikat. Én egyiket sem tartom rossznak, hiszen a maga nemében mindkettő érdekes, sajátos lehetőségeket rejtő módszer. Épp ezért nem is szerettem volna ebben a kérdésben állást foglalni. Ami pedig az adagolást illeti… Nem emlékszem, hogy regények esetében a „ne mondj el semmit” tanácsot adtam volna, csupán arra próbáltam utalni, hogy nem kell rögtön az utolsó anyajegyig, tetoválásig leírni minden szereplőt, amint megjelenik. Persze ez szubjektív vélemény, te ezek szerint épp azt kedveled, ha minden szereplőről tudod a részleteket. Én egyik hozzáállást se tartom rossznak, hiszen ez az egész téma épp annyira szubjektív dolog, minthogy ki milyen fagylaltot szeret.
Nem hinném, hogy ebben a kérdésben létezik olyasmi, amit „Egyetlen helyes módszernek” nevezhetnénk. Amennyi író, annyi stílus, annyi módszer, én csupán a sajátomat osztottam meg veletek ebben a rövid írásban, meg se próbáltam „megmondani a tutit”.