2014. június 17., kedd

Vendégírónk, Diana Soto írása - Ezért írok én!



Minden kisgyermek álmodik valamiről. Egyesek tűzoltók, pilóták, katonák, mások balerinák, hercegnők, énekesek akarnak lenni. A felnőttek mosolyogva hallgatják a buzgó gyerekszájat és próbálják nem eltörni a gyermeki álmokat. Ahogy az évek telnek, az álmok egyre messzebbről látszanak, kevesen lesznek tűzoltók, pilóták, katonák, kevesen balerinák, hercegnők, énekesek. A gyerekek felnőnek és nevetve legyintenek, amikor ők hallgatják a saját csöppségeiket mesélni nagy álmaikról.
Édesanyám minden este mesét olvasott nekem, alig vártam, hogy iskolába járhassak és végre én magam olvashassam el őket. Mikor már leírhattam a nevem, bepillantást kaptam a betűk bűvös világába, alig vártam, hogy alkossak valamit. Édesanyámat gyakran hasonlítottam rózsához, kismadárhoz és verseimmel ajándékoztam meg őt. Persze az emberek csak annyit mondtak, majd elmúlik, mint a többi álom. Végül is tévedtek. Kis füzeteim egyre csak teltek a versecskékkel, mire is beköszöntött egy új életkor. Biztos vagyok benne, hogy mindenkit megérint az első szerelem, mely vagy örök, vagy pedig a halál felé robog tovább. Az én tündérmesém akkor, szomorúan ért véget. Bánatomban az írásba menekültem, verseimben adtam ki magamból a haragot, dühöt, csalódottságot. Leírtam milyen is lehet meghalni, milyen lenne megszabadulni az engem sújtó akkori gondoktól. Szüleim félelemtől reszketve hallgatóztak a bezárt ajtóm mögött, hiszen kislányuk nem volt jól, és nem tudtak rajta segíteni. Már akkor tudtam, hogy nem író leszek, hanem író vagyok. A különbség álom és valóság között, hogy megtesszük, amire annyira vágyunk. Alakuljon a sorsunk bárhogyan akarjuk, kitartunk az elhatározásunk mellett.


Többször költöztünk, így gyakran találkoztam új emberekkel. A környezet pedig befolyásolja magát az írást. Téli éjjeleken, figyelve a hópelyhek csendes hullását, hallgatva a melegen sustorgó kályha dünnyögését, a tollam csak úgy sercegett az előttem heverő papírokon. Novellákat írtam, meséket, történeteket. Az álmom egy könyv írása volt, de valahogy az első oldalak után megakadtam. Akkor még nem tudtam, hogy rossz volt a kezdés.
Ahogy mindenki életében, úgy az enyémben is több szerelem bekopott az ajtón. A szakítások utáni fájdalom csökkent, és a papírlapok egyre nőttek, hiszen még mindig imádtam írni. Egy majdnem esküvő után az életem teljesen felfordult. A családommal összepakoltunk mindent és újra elköltöztünk. Úti célunk azonban a 2500 km-re fekvő Spanyolországba vezetett. Talán kijelenthetem, hogy aki művész, annak kell változás az életébe, kell, hogy felnyissa a szemét. Mikor nem érted a nyelvet, nem ismersz senkit, csak egy dolog marad, az írás. A táj, az emberek, a szokások mind újak, mindből egy-egy mese akár vers születhet meg. Amikor elszakadsz a barátaidtól és a családodtól több időd marad saját magadra, mondhatni megismerheted önmagad. Eddig csak sejtettem, hogy nem szeretek a szerelemről írni, hiszen rossz élmények fűztek hozzá, de hát még mennyi téma van, amibe az emberek belekapaszkodhatnak. Személyes kedvenceim a természetünk szennyeséséről és a minket ért igazságtalanságokról szólnak, arról, hogyan próbálnak minket falak közé szorítani. Persze a kedvenc időtöltésem az, amit úgy neveznek, hogy ihlethiány. Amikor csak ülünk a papírlap felett, kezünkben a kedvenc tollunk, talán egy halk zene is szól a háttérben, mi pedig úgy szeretnénk írni, de nem tudunk. Sokáig nagy gondot jelentett ez az érzés, majd rájöttem, hogy az én gondolataimban van a probléma. Miért várnék az ihletre? Inkább megkerestem. Elővettem egy papírt és ráírtam egy mondatot. Például: a tengerparton megöltek egy medúzát. Az agy automatikusan megeleveníti a belénk ivódott képeket, láttam újra a rövid jelenetet, éreztem, hogy mennyire oda akartam szaladni és visszadobni a tengerbe. A kezem pedig írni kezdett. Már nem volt ihlethiány. Mert ha nincs hirtelen ötletünk vagy hirtelen gondolatunk, nem a várás jelenti a legjobb megoldást. Mi is meg tudjuk keresni a saját történetünket, hiszen aki ír, mindig is író lesz.

Ez a gondolatmenet megváltoztatta a véleményem a könyvírásról is. Régen csak úgy elkezdtem írni, majd a harmadik oldalnál becsuktam a füzetet, és ott vége is lett. Biztos vagyok benne, hogy ezzel nem csak én vagyok vagy voltam így. Viszont, ha megvan az ötlet, a fő gondolat, onnan már egyenes út vezet a száz oldalak felé. Hiszen egy fő mondatot bárki fel tud osztani kisebb történésekre, melyek majd a fejezeteknek szolgálnak. Fejezetenként pedig könnyebben kitérhetünk, ott miről akarunk írni, mi fog történni. Amikor megszületett a gondolattérkép, mikor már tudjuk, mi lesz a vége, mikor már ismerjük a részletet a saját történetünkről, akkor elkezdhetünk végre írni. Tudatosan, pontról pontra, ha pedig hirtelen nem tudjuk, hogyan tovább, csak térjünk át a következő fejezetre. Hiszen már tudjuk, hogy ott mi fog történni, és a végeredmény úgyis egy egész lesz. Összefésülni a külön álló darabokat, megváltoztatni egy-két dolgot, finomítani a stíluson pedig már gyerekjáték. Legalábbis én ezt javasolnám azoknak, akik a könyvírásban a harmadik oldalig jutnak el.

Az idő telik, ha magunkra nézünk, mi nem vagyunk hercegnők, se táncosok, se énekesek, se pilóták. A régi álmaink még halványan lebegnek az emlékezetünkben. Akiknek az álmuk, hogy írók legyenek, esetleg saját könyvvel a kezünkben bizonyíthassák tehetségüket, a legrosszabb dolog a várás. Mert minden perc, minden óra mely elfolyik mellettünk, elveszett. Az álmok valóra válhatnak, nem kell, hogy mosolyogjunk rajtunk. Hogy mikor a mi kislányunk meséli, hogy balerina szeretne lenni, ne csak legyintsünk egyet. Mert igen, az álom valóra válhat, nekünk csak tenni kell érte.

6 megjegyzés:

Névtelen írta...

Szia!

Véletlenül akadtam rá erre a bejegyzésre, és egyszerűen, nem tudtam elmenni mellette anélkül, hogy ne reagálnék rá valamit. Rendszeresen figyelem az oldal történéseit, bár én magam még sosem mertem alkotni, de kikívánkozik belőlem, hogy a soraidra írjak valamit. Hihetetlenül megragadott és a mondandód újra erőt adott az íráshoz. Mindent szinte filmszerűen láttam magam előtt, lenyűgöztek, és szinte magamat láttam abban, amit szavakba öntöttél, és én ezt nem tudtam volna megfogalmazni, csupán érezni. Érzem, minden nap, hullámozva, olykor szárnyalva, máskor pedig kongó ürességgel. Köszönöm az élményt, és azt, amit üzen az írásod, mert teljességgel azonosulni tudtam vele, és további küzdésre ösztökél az álmaimmal szemben. :)

Üdvözlettel: Cath

Dia Tanács írta...

Kedves Cath!

Éppen az oldalt böngésztem amikor megakadt a szemem, hogy van egy hozzászólásom. Nekem?? Valaki reagált?? Nagyon jól esett, amit írtál, tényleg köszönöm és hálás vagyok érte.
Kívánom, hogy ragadj tollat, és legyél bátor. A történet csak a tied, azt tehetsz vele amit csak szeretnél, segíts neki kibontakozni. És.. ne feledd megmutatni másoknak sem, hiszen téged is olyan kellemes meglepetés érhet, mint most engem, ahogy olvastam a véleményed.

Köszönöm

Névtelen írta...

Szervusz,
Eszembe jutatál néhány emléket ezzel a bejegyzéssel. Csináltam is magamban egy lassú számvetést, hogy merre haladok és merre kéne haladnom. Az én álmom nincs a felsoroltak között, és könnyen lehet, hogy úgy halok meg, soha sem kerültem még a közelébe sem.
Kiskoromban híres akartam lenni, olyan ember akit mindenki ismer, és felnéznek rá. Ahogy múlt az idő, elhalványult bennem ez az érzet, kiábrándultam az emberekből, pedig még nagyon fiatal voltam ahhoz. 9-10 osztályom környékén kezembe akadt egy papír, még elsős koromból. Egyetlen kérdés volt rajta: "Mi leszel, ha nagy leszel?" A válaszom akkor még egyértelmű volt, azt írtam rá, hogy "ismert ember". Ekkor döntöttem magamban, hogy én egy híres ember leszek. De nem akartam azt, hogy mindenki ismerjen. Kellett egy kis réteg, egy elit réteg mely számomra sokat jelent. Így eljutottam ahhoz, amihez a mai napig tartom magam: Nobel-díj.
A döntésem annyira nyilvánvalónak tűnt, révén egy véletlen során elrontottam a középiskolai jelentkezési sorrendemet, és bekerültem egy közösségbe, ahol kémiát oktattak.
Ide kerültél be te is.
Néhányszor majdnem letértem a kijelölt útról, de mindig visszataláltam rá, néha egy fárasztó edzés után, néha a szobám sötétségében, és néha (igen, erre is volt példa) a veled való beszélgetések során.

Ha kérdeznéd ki vagyok, Dan Wells démonával felelek: Senki

Dia Tanács írta...

Szia!

A soraid olvasása közben talán még arra is rá tudtam jönni, hogy ki vagy valójában. Az álmok amiket kergetünk nap mint nap, vagy éppen nem kergetünk, mindig is a közelünkben lesznek. Ha tényleg elhatározod a Nobel-díjat tudom, hogy sikerülni fog.
Az életünket mi irányítjuk, és ezt te is jól tudod. Örülök, hogy olykor én is segíthettem, hogy vissza találj arra az útra, amelyről a környezeted levitt.

Köszönöm, hogy elmondtad a véleményed.

Névtelen írta...

Szia!
Az írásod egyszerűen...Író létemre nem találok szavakat. Időt kérek!
*Órákkal később* Erőt adtál nekem az íráshoz, hogy folytassam azt, amit elkezdtem. Általános iskolás korom óta próbálkozok az írással, ahol belekóstoltam a versek világába, de csapnivaló volt minden kísérletem, így áttértem a novellákhoz. Aztán, amikor az általános utolsó évébe érkeztem volna, iskolát váltottam, és ahogy Te is említetted, csak az írás maradt akkor.
Szerencsétlen, ijesztő kis csaj voltam az új osztályomban, talán a sok szeplőm és a hirtelenszőke hajam miatt. A szemüveget nem is akarom nagyon megemlíteni. Egyetlen (fiú) barátom volt, akivel azóta már egy ideje boldog párkapcsolatban élek. És tényleg. Ő volt az egyetlen aki meghallgatta minden bajomat és olvasta az írásaimat, na meg az irodalomtanárom. De néha már annyira kiborultam, hogy fel akartam adni az írást, aminek annyi mindent köszönhetek így utólag. Most is ilyen mélyponton vagyok. Akarom mondani, csak voltam. Ez a cikked/írásod egy hideg-zuhany volt, ami felébresztett, hogy nem szabad és nem is akarom abbahagyni ezt.
Szóval szeretném megköszönni, és ezzel azt hiszem el is fogytak a szavaim :)

Dia Tanács írta...

Szia!

Köszönöm a pozitív visszajelzésed, én is igazi kis csodabogárnak számítottam.
Amikor megírtam ezt az irományt nem gondoltam volna, hogy ennyi embernek tudok segíteni a céljai elérésében és álmai folytatásában. Köszönöm, hogy megosztottad velem a te tapasztalatod. Mind-mind erőt adnak, hiszen még mindig van értelme írni.