2014. június 20., péntek

Vendégírónk, Dia gondolatai - Érzelmekre hangolva

„Édes kis plüss mackón annyira, de annyira és annyira odavagyok érted, hogy az már szinte fáj. Most legszívesebben megölelgetnélek, és soha többé nem engednélek el, mert én csak téged szeretlek és örökké”… Valószínűleg, ha egy ilyen párbeszéd sokáig folytatódna egy általam olvasott könyvben, előbb vagy utóbb becsuknám. Hogy miért? Mert elveszti a hitelességét. Talán egy rózsaszín kis mesécskébe, amit a gyermekeknek írtak, még eltűrném, de ennyi is. Egy könyv olvasott lesz, a mondanivalója miatt, a története miatt, és azért, mert hiteles. Senki sem szereti a túlontúl meseszerű, már-már idilli történeket, de a teljes negatív gondolatok sem, főleg nem akár száz oldalakon keresztül. Inkább becsukjuk, és keresünk egy másikat.
Akkor azoknak, akik írnak, mit kell tenniük? Hiszen, a mi felelősségünk, hogy ébren tartsuk az olvasót. Ha ő becsukja a könyvet, egyedül magunkra lehetünk mérgesek. A kezdők, kik szárnyukat próbálgatva írják életük első műveit, próbálnak a tökéletességre törekedni, minél szebben és minél részletesebben legyen kidolgozva egy adott rész, egy adott szereplő, egy adott tulajdonság.  De vajon egy olvasónak tudnia kell, hogy a Sándor utca 3 alatt, a kék tetejű, piros ajtójú, nagy tornácos, négyablakos, tíz éve felépített, barna cserepes, füves pázsittal rendelkező háznak a tulajdonosa, aki már elköltözött, ott felejtette a saját kopottas, sárga és rózsaszín virágos függönyét, amit az új tulaj lecserélt? Nem. Egy olvasónak nem kell tudnia minden részlétet, főleg nem azonnal. Ugyanez történik az érzelmekkel is, ha túl kevés van belőlük, hiányoljuk, ha meg túl sokra sikerednek, ellenszenvet vált ki az olvasójából. Vajon, akkor hogyan lehet megtalálni a tökéletes harmóniát?

A válasz nagyon egyszerű. Az embernek csak le kell tennie a modernül felszerelt "okostelefonját", és kimennie az utcára. Amikor találkozol egy emberrel, meglehet, hogy elkezdtek beszélgetni. Hogyan is zajlik le a jelenet? Ha elképzeljük magunk elé: szia, Zoli vagyok, szeretem a pirosat, van egy kutyám Bodri, anyukámnak egy macskája, nincs testvérem, az unokatestvérem Pesten lakik, a házunk a negyedik emeleten van, etc.. Természetesen nem ez történik a valóságban. Az embereket is fokozatosan ismerjük meg, mindig egy oldalról. A különböző szituációkból születnek meg az emberek tulajdonságai, amiket végre mi is megláthatunk. Mert mindenki máshogy reagál, ha elmegy egy kerítés mellett, ahol 3 kutya próbálja széttépni a rácsokat. Valaki megijed, esetleg felsikolt, valakit hidegen hagy és csak tovább sétál, egyesek megpróbálnak kedveskedni a kutyáknak, hogy hallgassanak el, megint mások csak rá néznek a kutyákra, mire azok farok csóválva nyüszögni kezdenek. 
Viszont ahhoz, hogy ezt megtudjuk, el kell sétálni amellett a kerítés mellett, ahol három kutya akarja széttépni a rácsokat. Pontosan ez történik egy könyvben, egy regényben, egy novellában is. Szereplőinket különböző szituációkba kell belehelyeznünk, ahol mind sajátosan fognak reagálni. A két szereplő között fokozatosan kialakulhat barátság, szeretet, szerelem, és nekünk nem kell egy oldalba beletömöríteni. Hagyjuk, hogy a jelképes idő, amit mi szabunk meg a könyvben, meghatározza a kapcsolatuk mélységét. Talán valaki gyönyörűen szeretne lefesteni egy idilli szerelmi kapcsolatot. Ha első látásra szerelemről ír, a felek nem tudhatnak egymásról szinte semmit, csupán a külső tulajdonságokat. Mi pedig nem írhatunk arról, hogy szerelmük a fiú türelmének, esetleg okosságának köszönhető. Amennyiben pedig már évek óta kerülgetik egymást, ismerniük kell a másik felet, és kiismerniük is. Tudni mindent, érteni mindent. Tévedés lenne csak a külsőjükre hivatkozni.

Ha szeretnénk ragaszkodni a hitelességhez, hogy a könyvünk ne csak néhány percig legyen egy olvasó kezében, esetleg egy bámulatos történetet, ne képtelenségek sodorjanak a porosodó polcra vissza, mindig tekintsünk a mi világunkra. Hiszen a saját életünk, a legjobb sablon. Az élet megadja a mintát, a képzeletünk megadja a történetet, az érzelmi világunk megadja a boldog esetleg boldogtalan befejezést, és környezetünkben élők pedig megadják a szereplőink tulajdonságait és viszonyát egymással. Felesleges tökéletesre törekednünk, hiszen mi sem vagyunk azok. Bátran hibázhatnak kedvenceink, lehetnek bosszantó tulajdonságaik. Ha mi szeretjük őket, az olvasó is szeretni fogja. Ha minden tulajdonság leírásánál magunkat vesszük alapul, esetleg barátainkat, nem fogunk olyan végletekbe belemenni, melyek a polcra kényszerítenék amúgy jól sikeredett műveinket. Mint a való életünkben, úgy a könyvünkben is:


Írjunk bátran, és érezzünk őszintén!

1 megjegyzés:

Anett Monos írta...

Nagyon jókat írtál! :) Én is így gondolom, tartom szem előtt, amikor írok :) Mindig magamból indulok ki. Ha az olvasó túl hamar, az első oldalakban megismeri a szereplőt, akkor a továbbiakban már nem fogja érdekelni, és elalszik a könyv felett. Viszont, ha az alakok titokzatosak, elmosódottak, akkor az olvasó kíváncsi rájuk, és nem kezd el ásítozni, és a mű (akármilyen jó is a történet/fogalmazás) a polcra kerül. Nagy valószínűséggel ott is marad. Érdemes fokozatosan kibontani a karaktereket, mind kinézetükben, mind tulajdonságaikban. :)